Ernest Shackleton: Dél – Az Endurance hajótöröttjei

NEGYEDIK FEJEZET.
Az Endurance pusztulása.
A jég egészen szeptember végéig nem okozott súlyosabb nehézséget, bár sohasem szűnt meg teljesen a jégtáblák mozgása. Keményen ostromolták az Endurance-ot. Terveink és előkészületeink a közelgő nyárra készen voltak már, de azért mindig találtunk elég tennivalót fogoly hajónkon és a hajó körül. A kutyák állandó foglalkoztatása, a football- és hockey-játék a hóborította hepehupás jégtáblán, kitűnő testedzőnek bizonyult.
45
Szeptember közepe táján a kutyák friss húseledele fogytán volt már. Csaknem öt hónapja nem ejtettünk el egyetlen fókát; pingvint is alig-alig láttunk. 23-án szert tettünk egy császár-pingvinre, másnap meg fókát öltünk. A fókák újabb felbukkanása örvendetes esemény volt, mert kivánatos volt húson tartani a kutyákat, és a fókaháj lehetővé tette, hogy kíméljük csekélyke szenünket.
Szeptember vége felé egyre haragosabbra vált a jégtáblák dörgése – a zaklatott jégfelület határai egyre közelebb és közelebb vonultak. Rettentő romboló erők szabadultak fől és óráról-órára fogyott a szilárd jég az Endurance körül.
Szeptember 30-án rossz napra ébredtünk. A hajó hossza irányában nyiladozó csatornák délután harántos repedésekkel kezdtek kibővülni. Félelmetes jégtorlaszok fenyegették a hajót. A fedélzet remegett és hánykolódott, gerendák meghajlottak, gyámfák megpúposodtak. Mindnyájan talpon voltunk, készen minden eshetőségre. A hajó derekasan helytállott s mikor már úgy tetszett, elérkezett ereje határára, derékban kettéhasadt a legszorongatóbb jégtábla.
“Hajónk nagyszerűen viseli magát a jégben” – írta Worsley. – “Szinte hihetetlen, mekkora szilárdsággal és szívóssággal áll ellent... Szomorú lesz, ha ez a derék kis alkotmány végül is összemorzsolódik a Weddell-tenger zajló jegének irgalmatlan fojtogatásában, tíz hónapig tartó hősi küzdelem után”.
Valóban, az Endurance minden dicséretet meg-
46
érdemel. Nem került még ki ennél épebb és keményebb jármű a hajóépítők kezéből. De meddig bírja még a küzdelmet ilyen viszonyok között? Akörül forgott a kérdés, vajjon fölenged-e elegendőképpen a jég, hogy kiszabaduljunk bilincseinkből, mielőtt elsodor az áramlat a veszedelmes területre, amely felé rohamosan közeledünk. Szorongó szívvel mentünk elébe az októbernek.
Október első napján két rákevő fóka mászott föl a jégtáblára a hajó mellett. Wild lelőtte őket. Hatalmas állatok voltak. Nem nyugtalanított már a friss kutyaeleség kérdése. A főkamáj meg a magunk étlapját élénkítette föl.
Két-három napra rá nem volt már kétséges többé, hogy a jég mozgolódása egyre fokozódik. A mindenfelé meg-megnyíló repedések fölött csakúgy porzott a jég október 6-án. Egy helyütt úgy festett a kép, akár csak valami prairie-tűz ontaná a füstöt, másutt meg mintha vonat pöfögne vagy hadihajók füstje szállna a magasba.
Október 10-én a jég olvadása kezdett kényelmetlenné válni. A kutyákat is lehangolta a nedvesség. Az olvadás arra vallott, hogy vége a télnek. Megkezdtük az előkészületeket, hogy visszaköltözzüak a fedélzet kabinjaiba, és hogy megindítsuk a gépeket, mihelyt fölszabadul a hajó.
12-én élénk zajongás és sok vidám jelenet közepette bevonultunk nyári szállásunkra, a felső kabinokba. Másnap a hajó fölegyenesedett ferde állásából, a kormánylapát kiszabadult. Az átlátszó vízben megnyugvással láttuk, hogy aránylag ki-
47
csiny a sérülése. A hajócsavar nem volt eléggé szabad, hogy megkockáztassuk mozgásbahozatalát.
14-én fagypont körüli hőmérsék mellett élénk vihar kerekedett. A jégzaj tíz kilométerre megnyílt észak felé. A nyilt csatornából mégsem sikerült kiszabadítani a hajót. 17-én ismét kezdett összezárulni a két jégtábla, amelyek között állottunk. Hatalmasan szorongatta hajónkat a jég. A gépház csakúgy nyögött és olyan hangok hallatszottak, mintha kalapáccsal döngették volna a hajó oldalát. Egy órai nyugtalanító ostrom után nagy megkönnyebbülésemre az Endurance kezdett fölébe kerekedni az ostromló jégtábláknak. A jég alul maradt s a pillanatnyi veszély elvonult.
A legközelebbi támadás 19-én délután következett. A két jégtábla elkezdett harántosan mozogni. A baloldali jégtábla hirtelen megrepedt és hatalmas jégdarabok löveltek föl a hajó alól. Néhány másodperc és a hajó harminc foknyira balfelé billent. Minden mozgatható dolognak lába kelt a hajón. Néhány percig úgy festett a helyzet, hogy végleg fölbillen a hajó. A kutyaólak összetörtek és egymásra borultak a kutyák rettentő rémületére. A rendet hamarosan helyreállítottuk.

5. kép. A Vég kezdete.

Ha a hajó még tovább billen, le kell oldani és biztonságba helyezni a csónakot. Worsley már lesben állt, hogy megadja a vészjelt. Az ebéd furcsa látványt nyujtott ezen a napon. Legtöbben a földön ültünk, ölünkben a tányér. Este nyolc órára szétnyíltak a jégtáblák és néhány percre rá az Endurance majdnem teljesen fölegyenesedett.
48
Jóllehet a hajó továbbra is szilárdan beékelődve maradt a csekély víztükörbe, nyilvánvaló volt, hogy minden pillanatban fölszabadulhatott; őrszemeket állítottunk, hogy nyomban megindíthassuk a gépet, ha eljön a perc. 20-án délelőtt 11 órakor megindítottuk a gépet hátrafelé. Minden a legjobban működött nyolc havi tétlenség után, mindössze, hogy a hajófenék szivattyúja és a kifolyó befagyott. Némi nehézség árán segítettünk a bajon.
A rákövetkező két nap hidegebbre fordult az idő, és a nyilt csatornák ismét befagytak. A jégzajlás újult erővel megmozdult és megint fölcsattant a turolás robaja. Vártuk, mikor szabadulnak ránk ismét a rombolás ördögei. Vasárnap, október 24-én, megkezdődött a nagy színjáték. A vég kezdete. A déli szélesség 69° 11'-e és a nyugati hosszúság 51° 5'-e alatt ért utol ez a baljóslatú óra.
Ekkoriban 22 1/2 óráig tartott a nappal; naphoszszat figyeltük a jégtáblák fenyegető viselkedését. Este hat és hét közt veszedelmes helyzetben újabb ostrom fenyegette hajónkat. A roham csaknem védhetetlennek látszott. A hajó nyögött és reszketett; jobboldalát rettentően nyomorgatta a jég. A jég oldalt és előrefelé mozgott, szorítása minden oldalról valósággal fojtogató volt. A víz kezdett beáradni a hajóba.

6. kép. A jég körülölel.

Befűtöttük a kazánt és megkezdtük a szivattyúzást este nyolc órakor. Egész éjjel talpon voltunk, szivattyúztunk és segédkeztünk a hajóács munkájában. Reggelre csökkent a víz szivárgása.
49
Másnap elég könnyen védekeztünk a beszivárgó víz ellen, de a kilátás komor volt. Mindenfelől hatalmas erejű turolás fenyegetett. Ráeszméltem, hogy nem soká dacolhatunk ekkora nyomással. Tömör, fenyegető jégtorlaszok tanuskodtak róla, hogy olyan természeti erők léptek sorompóba elpusztításunkra, amelyek mellett eltörpül az emberi erő. Óriási jégtömegek, sok tonna súlyuak, tolultak a magasba és adtak helyet megint az alóluk feltörő újabb törnegeknek.
Alig reméltem, hogy az Endurance túlélje ezt a napot. Újra elvonultattam magam előtt, hogy és mint is lesz a szánutazással, ha ki kell szállanunk a jégre. Minden eshetőséggel számot vetettünk. Akármelyik pillanatban készen voltunk rá, hogy a szánokat, kutyákat és minden fölszerelést kirakjunk a hajóból.
Másnap biztató napfény fogadott. De a jégtorlaszok dörgése nem szűnt meg, új turolások keletkeztek s látva-láttam, mint nyomul egyre közelebb és közelebb a még pusztítóbb veszedelem. Estefelé csavaró erők gyötörték, fojtogatták a hajót elől és hátul. A hajó oldalának eresztékei egy-két tenyérnyi szélességben megnyíltak a baloldalon és a hajó íj módjára meggörbült a titáni nyomás alatt. Szinte mint valami élőlény szegült ellene a morzsoló erőknek – de a küzdelem egyenlőtlen volt. Millió és millió tonnányi jég ostromolta könyörtelenül a hősi kis hajó testét, amely birokra merészelt kelni az Antarktisz hatalmával A víz csakúgy özönlött a lékeken keresztül. Este kilenckor leeresztettük a csó-
50
nakokat, ruhafélét, eleséget, szánokat kihordtuk a jégre, a hajótól jókora távolságra.
Végzetes nap következett: szerda, október 27-e. A 69° 5' d. sz., 51° 30' ny. h.-on voltunk ekkor.
“A szüntelen aggodalom és erőfeszítés hosszú hónapjai után – írtam ekkor a naplómba – miközben hol magasba emeltek a remény hullámai, hol meg a csalódás sötét mélységeibe zuhantunk alá, ütött az Endurance végső órája. De ha el kell is hagynunk a hajót, amely helyrehozhatatlanul megrongálódott: élünk és jól vagyunk, megvannak a készleteink és fölszerelésünk a magunk elé tűzött feladat végrehajtására. Feladatunk: az expedíció valamennyi tagjával partra vergődni. Nehéz megírni, amit érzek. A tengerésznek hajója több mint úszó otthon, az Endurance-ban összpontosult minden törekvésem, reményem és vágyakozásom. És most lassan-lassan elszállt belőle az élet, pályafutása befejeződött... A távolság, attól a ponttól, ahol körülzárta a jég idáig, ahol halálos sebével vergődik a jégtáblák ölelésében: 1063 kilométer, de a megfigyelt pontokon keresztülvivő út kétszer akkora s a valósággal megjárt útvonal alighanem megközelíti a háromezer kilométert.
642 kilométerre vagyunk Paulet szigetétől, a legközelebbi ponttól, ahol élelmet és védelmet találhatunk. 1902-ben Nordenskiöld svéd expedíciója kunyhót épített ott s az argentinai segítőhajó készleteket hagyott hátra benne ... A legközelebbi jégsánc, nyugatra tőlünk, 330-340 km-nyire van innen, de onnan még kétannyira van Paulet szigete, a jég-

51
sáncon meg nem lehet megélni. Elegendő eleséget nem vihetnénk magunkkal az egész útra; túlságosan nagy terhet jelentene ez...
A jég ostroma délután négy órakor érte el tetőfokát. A hajó farát megemelte a jég torlódása, a jégtáblát keresztülhajtotta alatta az áramlat, összezúzta a kormánylapátot, kitörte a kormánygerendát és a fartőkét. Azután meglazult a jég és az Endurance megmerült. A fedélzet fölszakadozott, beözönlött a víz. Megint megkezdődött a jég nyomása, öt órakor kiadtam a parancsot, hogy mindenki szálljon ki a jégre.
A csavaró, őrlő jégtáblák végrehajtották akaratukat a hajón. Fájdalmas érzés volt. amikor a fedélzet föltöredezett az ember lába alatt, a nagy gerendák meghajlottak és elpattantak olyan dörejjel mint a nehézágyú dördülése. A beömlő vízzel a szivattyúk nem tudtak megbirkózni. Hogy elkerüljük a kazánrobbanást, eloltattam a tüzet és kibocsátottuk a gőzt. A hajó elhagyásának a terve apróra készen volt, így hát zökkenő nélkül ment minden, emberek és kutyák kiszálltak a jégtábla összefüggő darabjára.
Mielőtt elhagytam a hajót, a remegő fedélzetről lenéztem a gépház tetőablakán. Láttam, amint a gépek, talapzatuk és állványuk pusztultával lepotyogtak oldalt. El nem tudom mondani, mily mélyen hatott reám a jóvátehetetlen rombolás látványa. A jégtáblák, a mögöttük fölhalmozott milliónyi tonna mozgó jégtől űzetve, egyszerűen megsemmisítették a hajót.”

7. kép. Az Endurance pusztulása

52
Fontos készleteinket mintegy száz lépésre hordtuk a hajótól; már sátrat is ütöttünk ugyanott, amikor a jég kezdett hasadozni és szakadozni lábunk alatt. Akkor átköltöztettük a tábort egy nagyobb jégtáblára. Mozgásban levő turoláson át vitt oda az út. Csákánnyal, lapáttal utat egyengettünk, úgy szállítottuk át holminkat csónakostul az új telepre. Este nyolckor készen állt a tábor.
Két sátorkarós sátrunk volt és három amolyan karó nélkül, könnyen fölállítható és elszedhető sátor. Magam az 1. számú kisebbik karóssátorban telepedtem meg, Hudson-nal, Hurley-vel és James-szel. Wild negyedmagával – Wordie, McNeish és McIlroy-val – a kis kerek sátorban. a 2. számúban rendezkedett be. Nyolcan a 3. számú nagy kerek sátor lakói lettek. Crean negyedmagával (Hussey, Marston, Cheetham) a 4. számú kereksátrat foglalta el; a második karóssátor, az 5. számú, Worsley-é lett. Greenstreet, Lees, Clark, Kerr, Rickenson, Macklin és Blackborrow-val.
Sátorverés után sorba látogattam mindenkit és amily röviden és világosan csak tudtam, megmagyaráztam helyzetünket. Elmondtam, mennyire vagyunk a jégsánctól, mennyire a Paulet szigetétől; kifejtettem, hogy szándékom megkísérleni az utat fölszereléssel együtt a jégen keresztül, Paulet szigete felé. Megköszöntem társaimnak, hogy oly szilárdul kitartottak nyomasztó viszonyok közt és megmondtam nekik, hogy nem kételkedem benne, valamennyien biztonságba fogunk jutni, ha továbbra is teljes odaadással dolgoznak, és bíznak bennem.
53
Ezek után vacsorához láttunk és lefeküdtünk. Csak az őrszem virrasztott – és jómagam. Nem tudtam elaludni. Föl-alá járkáltam a sötét éjszakában s a gondolatok, amelyek egymást kergették agyamban, nem voltak valami különösen vidámak. Éjfélkor is ott járkáltam még a jégen, és hallgattam a jégtáblák dörgő robaját és a csikorgó, nyögő hangokat, amelyek az Endurance haláltusájáról hoztak hírt nekem. Egyszerre csak a megrepedő jég sustorgását hallom: kettévált a jégtábla, egyenesen a tanyahelyen keresztül. Riadó sípszavamra egyszeriben talpraugrott a tábor és mindent áthurcoltvnk a leválni készülő kisebb jégtábláról a nagyobbra. Egyebet nem tehettünk ebben az éjféli órában. Társaim visszabujtak sátraikba. De keveset aludtunk ezen az éjszakán.
Fagyos, rideg reggel virradt táborunkra. Kimerülten, zsibbadt tagokkal vánszorogtunk ki sátrunk alól a riadóval megzavart éjszaka után. Napkeltekor átmentem Wild-dal és Hurley-vel az Endurance-ra. Petróleumért mentünk, hogy tejet forraljunk reggelire. Siralmas látványt nyújtott a hajó. Minden csupa romhalmaz, összevisszaság. Némi nehézséggel sikerült felkutatni két petróleumos bádogot. A további nyomozást reggeli utánra halasztottuk. Akkor újból átmentem a hajóroncsra, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem. Csak hat kabin volt, amelyet nem fúrtak keresztül a jégtáblák és jégtömbök. A baloldali kabinok mind szét voltak dúlva, a hajó egész hátsó része merő romokban hevert. Az “előbástya” és a Ritz víz alá
54
merült, a tiszti étkező háromnegyed részben jéggel volt tele. Az elülső motoros gépet keresztültaszította a jégnyomás a konyhán. Mindenünnen a pusztulás képe meredt reám. Könyörtelenül szétzúzódott a mi jó hajónk.
Komor, borongós időben tértem vissza a tanyára. Számot vetettem a helyzettel és jónak láttam, hogy átköltöztessük a tanyát kétszáz lépéssel arrább egy láthatólag szilárdabb jégtáblára. Ezt az új tanyát az ott szétszórt mindenfajta anyagról Dump Camp-nek neveztük el. (1)
Elhatároztam, hogy egy teljes új Burberry-ruhát, alsóruhát és harisnyákat osztok ki mindenkinek. Az átköltözködés gyorsan végbement és nyomban hozzáfogtunk a Paulet szigetre vagy a Snow Hillre vivő hosszú útunk előkészületeihez.
Ezenközben Hurley fölállította mozgófényképező masináját. Miközben a gépet forgatta, az elősudár és az árbocsudár kettétörött, leszakadt a magasból és összezúzta az előárbocot és előtörzsrudat. Nyomban utána derékbe tört a főárboc, a fedélzet fölött három méternyire. Az árbockosár csaknem Hurley lába elé zuhant. Hurley nem hagyta abba a felvevőgép forgatását s így sikerült neki a maga drámaiságában páratlanul álló felvételben megörökíteni az Endurance haldoklását. (2)
A ruhák kiosztása gyorsan megtörtént, de háló-

(1) A dump szomorúságot, lehangoltságot is jelent, meg lerakodást, szemétlerakodóhelyet is (dumps).
(2) A Shackleton-expedíció megragadó filmjét Budapesten is bemutatták.

55
zsákokra is szükség volt. Tizennyolc prémes hálózsákunk volt csak és huszonnyolcan voltunk hozzá. Ezért hát a gyapjúból készült hálózsákokból is ki kellett osztanunk tizet. Minthogy a prém melegebb, méltányosnak látszott, hogy sorshúzás útján osszuk ki ezeket. A sorsolásban mi öregebbek nem vettünk részt. Azok, akiknek gyapjú hálózsák jutott, ráadásul kaptak egy-egy rénszarvasbőrt, hogy azt terítsék maguk alá.
A ruhák kiosztása után egyik csónakunkat oldalt billentettük, megtámasztottuk két törött evezővel – és készen volt a védett konyha. A szakács fölállította a fókahájkályhát. Egyszer csak hallom, amint egyik társunk odaszól a szakácsnak:
– Szakács, én erősen szeretem a teát.
Odaszól a másik:
– Szakács, az enyimet gyengére főzd.
Kellemes volt tapasztalni, hogy a kedélyeket nem zaklatták fel túlságosan az események, de azért alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy megemlítsem, hogy valamennyien egyforma teát fogunk inni és hogy örülhetünk, ha két hónap mulva egyáltalán ihatunk teát. Délután folytattuk a sátrak berendezését. Mhden sátornak megvolt a maga naposa; a naposszolgálat beosztása betűrendben történt.
Nyugodt éjszaka következett. A turolás dörgött-csikorgott körülöttünk, de a mi jégtábla-szigetünk elég szilárd volt, hogy nyugodtan állja a csapásokat.
“Huszonnyolcan vagyunk, negyvenkilenc kutyával” – jegyeztem föl naplómba október 29-én.
56
“Mindnyájan buzgón készítgetjük fölszerelésünket, a csónakokat szántalpakra szereljük. A jó motorosszánra, kevés átalakítással, csodálatosan rászereltük a legnagyobb csónakot. A hajó még ott úszik a vizen, a jégzaj keresztül-kasul járja, nem engedi elsüllyedni. Az “előbástya” víz alatt van, a fedélzetet fölrepesztette a torlódó jég, az egész hajóroncs rettentő összevisszaságban hever – de a kék lobogó ott leng felette...
A kutyafogatok száma hétre emelkedett; a hetediket Greenstreet vette gondjaiba... Tíz szánunk van, ezeket öt fogattal úgy fogjuk vontatni, hogy mindig vissza-visszatérünk a másikért. Nem számíthatunk gyors haladásra, de minden lépés fontos. Crean ma erős hóvakságban szenved”.
A szánutazásra és csónakútra szánt eleség még érintetlen. Az elhagyott hajóról magunkkal hozott élelmiszert fogyasztjuk. Az utazásra, teljes napi adagok mellett, 56 napra való élelmünk lesz. Bármily lassan is jussunk előre, jobb ha úton vagyunk, előre, a szárazföld felé, ahol biztonságban leszünk, mintsem hogy egyhelyben üljünk és úgy várjuk a késlekedő északnyugati áramlatot, hogy kiszabadítson a jég sivár végtelenségéből.
Wild-dal kimentem utat keresni északkelet felé. Havazott és ködös volt az idő. Nehézséggel törtettünk előre vagy harmadfél kilométerre. Visszafelé már jobb úton jöttünk.

10. kép. Elindulunk a jégen a szárazföld felé.

Délután 3 órakor megindult a tábor. A Dump-Camp-en szanaszéjjel hevert a sok szétszórt, el-
57
hagyatott holmi. A rend úgy kívánta, hogy senki se vihet magával több holmit két fontnál (90 dekagramnál). Ami engem illet, a két fontnyi súlyba sem szívesen egyeztem bele, de hát engednem kellett.
Utazásunk hosszúra nyulhat; lehet, hogy a telet valami rögtönzött szálláson kell kiböjtölnünk rideg, barátságtalan földön. Ilyen viszonyok közt kell valami az embernek, hogy foglalkoztassa gondolatait – valami kézzelfogható emlékeztető az otthonra és az otthonhagyott kedvesekre. Ezért hát – elszórtuk az aranyakat és megtartottuk az arcképeket.
Kitéptem és magammal vittem az Alexandra királynőtől kapott biblia címlapját, a királynő kezeírásával, és azt a lapot is, amelyiken Jób versei vannak.
Az élen haladó szán mellett négyen voltunk: Wordie, Hussey, Hudson és én. Csákányt, lapátot is vittünk, hogy utat törjünk a jégtorlaszokon keresztül. Egy-egy szán, a rajta levő csónakkal és fölszereléssel, többet nyomott egy tonnánál. A szán volt a mi achillesi sarkunk. Szinte lehetetlennek látszott, hogy szét ne málljanak a súlyos teher alatt, és kibírják az előttünk álló öt-hatszáz kilométeres utat érdes jégtorlaszokon keresztül. Keserves utunk volt. Ember, állat derekasan dolgozott. Két óra alatt nem egészen két kilométerrel jutottunk tovább egyenes irányban észak-északnyugatnak – jóllehet kétszerannyi utat tettünk meg a kitérőkkel. A szánokért való visszatéréssel együtt háromszorannyit. Némelyik kutyánk ötször akkora távolságot is benyargalt. A jég állapota olyan zűr-
58
zavaros volt, hogy ezen a helyen tanyát kellett ütnünk. Éjjel erősen havazott, a hőmérséklet + 4 fokra emelkedett; a sátor fenekére leterített takarók átnedvesedtek. Kívántuk, bárcsak fagyna keményen, hogy megszilárduljon a hó. Kardszárnyú delfinek (1) fujtattak egész éjszaka körülöttünk. A jég alattunk olyan vékony volt, hogy ha kedvük tartja, áttörhették volna – de nem válogathattunk a tanyahelyben, vállalnunk kellett a kockázatot.
Reggel hatalmas hóra ébredtünk. Dél felé kitisztult az idő, fölkerekedtünk. Ezúttal Rickenson, Kerr, Wordie és Hudson jöttek velem utat törni. Utánunk az öt kutyafogat.
A jég mozgott alattunk és körülöttünk, miközben a nagy jégtábla felé törekedtünk. Ahol a kistáblák a nagy jégtáblát érintették, rettentően feltorlódott mozgó jégtömegre találtunk. Csodálatos, mit tud végezni egy tucat ember csákánnyal és lapáttal. Tíz perc alatt útat vágtunk a négy méternél magasabb jégtorlaszon keresztül. A szánok és fogatok már sima úton jöhettek utánunk.

ÖTÖDIK FEJEZET.
Az Oceán-tanya.

Keservesen küzdöttük előre magunkat a mély hóban és a jégtorlaszokon keresztül. Az ide-odajárással és kerülőkkel az út hossza megtízszereződött. Amikor láttam, hogy embereink kimerültek, fölüttettem a

(1) Orca gladiator. Az angol szövegben Killer whale.

59
sátrakat a két csónak védelme alatt. Egyik társunk a csónakban heverő vitorla vásznán fölfedezett egy kis összegyülemlett vizet – a hó olvadt meg rajta‚ nem volt sok, egy korty jutott belőle mindenkinek, de ezt az egy kortyot külön naplóbejegyzés örökíti meg: "Láttam már és ízleltem tisztább vizet is, de soha nem üdvözöltem még vizet ekkora örömmel.”
A rákövetkező reggel ugyanazzal a lagymatag hóval köszöntött ránk. Rögtön láttam, hogy ezen a laza felszínen nem sokra haladhatunk. Az utóbbi négy nap tapasztalatai és az a lehetőség, hogy csatornák nyílhatnak a közelünkben, amelyeken talán sikerül északnyugat felé szárazra evezni, arra indított, hogy szilárdabb jégtáblát keressünk és ott táborozzunk, amíg a viszonyok meg nem javulnak. Akkor azután kísérletet teszünk másodszor is, hogy a jég fogságából szabaduljunk. Evégből tehát tanyát bontottunk és sátrainkat, cókmókunkat átmentettük egy tőlünk jó harmadfél kilométerre levő vastag jégtáblára. Ott ütöttünk sátrat és tanyánkat elneveztük Ocean Camp-nek.
A legnagyobb nehézséggel taszigáltuk át két csónakunkat. Rettentő volt a térszín – sohasem láttunk még hozzáfoghatót. Néha derékig bele-belezuppantunk a hóba, amely mindenütt térden felül ért.
Elhatároztam, hogy nem nyúlunk hozzá konzervjeinkhez, amelyek nélkülözhetetlenek lesznek csónakutunkhoz, és teljességgel fóka- és pingvinhúson fogunk élni.
Egy csoportot visszaküldtem a Dump Camp-re, a hajó közelébe, hogy hozzon magával annyi ruha-
60
neműt, dohányt és mindenfélét, amennyit csak talál. Az utóbbi napok örökös havazása majd mindent betemetett azon a tanyahelyen.
Amíg társaink odajártak, mi többiek lehető kényelmesen igyekeztünk berendezkedni az Ocean Camp-en. Jégtáblánk kezdetben meglehetett jó két négyzetkilométer, (1) de később egyre kisebb és kisebb darabokra töredezett. Ez a parányi sziget volt most már otthonunk csaknem két hónapon keresztül. Ezalatt a két hónap alatt gyakran ellátogattunk a hajótörés színhelyére és sok értékes holmit, ruhát, élelmet “zsákmányoltunk”.
Az eleséggyüjtés volt most legfőbb gondunk. A fókákból és pingvinekből nemcsak élnünk kellett: fűteni is az ő zsírjukkal fűtöttünk leleményesen megszerkesztett kályhánkon. Ezen főztünk, sütöttünk is.
Wild vezetésével néhány emberünk visszament a hajóhoz és elhozta, egyebek közt az egész “kormányház”-at, azt a házikót, amelyben a kormányos tartózkodik. Ehez még rudakra vitorlát és kátrányos ponyvát feszítettünk és készen volt a kényelmes éléstár és konyha. A fedélzet deszkáiból emelvényt róttunk össze kilátónak, ahonnan a fókákra és pingvinekre leshettünk. Az emelvény fölé árbocot állítottunk s rajta ott lengett a királyi zászló és a Royal Clyde Yacht Club kék lobogója.
Pontos leltárat készítettem a birtokunkban levő élelemről. Fából, zsinórból primitiv mérleget fabrikáltunk, azon mértük le a súlyokat.
(1) A budapesti Margitsziget területének háromszorosa.

61

A kutyafogatok reggelente elmentek a hajóroncshoz, hogy minden megmenthetőt magukkal hozzanak. A mentés nehéz feladat volt. A fedélzet elejét balról lábnyi mély víz borította; jobbról csaknem méternyire megmerült. Igy is sikerült sok fát, kötelet, élelmiszeres ládát összeszednünk. A konyha víz alatt volt ugyan, de Bakewell mégis három-négy serpenyővel tért vissza. Pompás szerzeménynek bizonyultak. A lisztesládák a raktár egyik fülkéjében voltak. Ezekből néhányat úgy szabadítottunk ki, hogy mélyen a víz alatt lyukat fűrészeltünk a fedélzetbe.
Két-három tonna eleséget halásztunk ki ilyenmódon, ennek mintegy fele lisztes tartalmú volt, liszt, borsó. Ez a mennyiség tekintélyesnek látszik, de ha napjára egy fontot (45 dg) számítunk fejenkint, kiderül, hogy huszonnyolc ember három hónap alatt fölemészti.
A szánokat már jóelőre készenlétbe helyeztük kényszerű indulás esetére; megraktuk őket eleséggel. A táborhely környékén mutatkozó fókákat és pingvineket leöldöstük. A kutyaeleségnek szánt pemmikánt is a magunk eleségéhez csaptuk és a kutyákat fókahúson tartottuk.
Mindenáron arra törekedtem, hogy elkerüljük a túlságosan egyoldalú táplálkozást. Ezért hát fényűző eledeleket is fogyasztottunk: halpástétomot, héringkonzervet és a többi. Persze keveset mindenből. A lisztes eledelekkel nagyon gazdaságosan bántunk, a kétszersültet a tervbe vett csónakútra tartogattuk. Valami lepényformájú cipót sütöttünk (lisztből, zsír-
62
ból, sütőporból) s azt ettük, napjában három-négy darabot. (1)
Néhány doboz sósvízben ázott hadi-kétszersültet (army biscuits) szétosztottunk minden étkezéskor. Rendes viszonyok közt félrelöktük volna, – az úszó jég hátán, öt-hatszáz kilométerre a legközelebbi szárazföldtől, fényűzésszámba ment.
A szigorú takarékosság mellett ügyeltem rá, hogy embereink megőrizzék jókedélyüket. A sivár környezet és a bizonytalan helyzet okozta levertséget az eleségadagok növelésével igyekeztem ellensúlyozni, legalább ameddig meg nem szokjuk kissé új életmódunkat. Hogy ez mennyiben sikerült, mutatják a naplójegyzetek.
"Egyik nap olyan, mint a másik. Dolgozunk, beszélünk, eszünk. És hogyan eszünk! ... Mohó falánkságunknak nincsen határa. Mindent megeszünk, amit behoznak a sátorba. Aprólékos gonddal és hajszálnyi pontossággal osztunk meg mindent annyifelé, ahányan vagyunk. Egyikünk azután behunyja a szemét, Vagy elfordul; a napos szakács egyenkint rámutat az adagokra, és megkérdi: “kié legyen ez?" – A “húnyó” találomra rávág egy nevet.
Ilyenmódon tökéletesen elkerüljük a még oly akaratlan részrehajlást, igaz, hogy azért mégis megesik, hogy a sorsolás után némi irigységgel pislogunk át a szomszéd porciójára, ha az valami halvány részletben eltér a miénktől. Ugyancsak vé-

(1) Egy-egynek a súlya 1 1/2 – 2 uncia volt, vagyis annyi, mint a mi zsemlénk. Az uncia (ounce) a font tizenhatod része = 28.35 gram. (A ford.)

63
tünk mindannyian a tizedik parancsolat ellen ["Ne kívánd felebarátod tulajdonát], de mert valamennyien egyformán ludasak vagyunk ebben, senki nem szól egyetlen szót. Megértjük egymás érzéseit és nem haragszunk érte.
Mintha csak most kerültünk volna ki az iskolából”.
Később, amikor egyre fenyegetőbbé vált, hogy a jégzajban kell telenünk, az adagokat lényegesen lejjebb kellett szállítanunk. Fókahús és pingvinhús váltogatta egymást. Állandóan éppen elég éhesek voltunk, hogy kikaparjuk az edény fenekét. Az étkezéseket roppant komolyan vettük. egyetlen szó el nem hangzott, amíg az ételben tartott. Sirályt, viharmadarat, leopárd-fókát nem láttunk az alatt a két hónap alatt, amíg az Ocean Camp-en éldegéltünk. Időnk nem merült ki az eleségvadászatban. Olvastunk is olykor. Azt a néhány könyvet, amelyet sikerült megkerítenünk a hajóról. Legnagyobb kincsünk volt az Encyclopaedia Britannica egy töredéke. Abból merítettük az érveket vitáinkban.
Mindennél fontosabb volt az áramlás és az időjárás kérdése. Worsley megfigyeléseiből végleg kiderült, hogy jégtáblánk tovasodródása csaknem teljesen a szél járásától függ s a tenger árama alig érinti. Azt reméltük persze, hogy északnak sodor az ár a jégzaj széle felé s ha majd fölenged a jég, csónakba szállunk és elevezünk a legközelebbi szárazföldre. Két-három nap alatt negyven kilométert hajókáztunk a jég hátán észak felé. Haladásunk mégis nagyon lassú és bizonytalan volt, megközelí-
64
tőleg sem lehetett megjósolni, mikor érjük el a jégzaj szélét.
1915 december 12-én egyikünk ezt írta naplójába: “Csak 450 kilométerre vagyunk a Paulet szigettől, de túlságosan kelet felé tőle. Közeledünk azokhoz a szélességekhez, amelyeken most egy éve jártunk, délnek jövet. Egy éve és egy hete, hogy elhagytuk Dél-Georgiát. 1915 január 3-án metszettük ugyanezt a szélességi kört nyolc-kilenc kilométerre keletre jelenlegi helyzetünktől”.
Egy esztendei szakadatlan küzdelem után íme ugyanott vagyunk, ahol oly duzzadó reményekkel jártunk ittunk kezdetén. És mily nyomorult helyzetben értük meg ezt az évfordulót! Hajónk összemorzsolt, tehetetlen romhalmaz, magunk a szelek kényére bízva tenyérnyi jégtáblán lebegünk a sarki óceánban.
Minthogy utunk irányát főleg a szél járása szabta meg, mindnyájan mohón figyeltük az időjárás forgandóságát. Meteorológusunkat, Hussey-t, négy óránkint, néha gyakrabban is, kértük, jósolja meg a várható időt. Első néhány napunk az Oceán-tanyán fagyos volt és nyomoruságos. Éjszakánkint húsz fokra süllyedt a hőmérő és vakító hóförgetegek dühöngtek.
November 6-a borongós éggel köszöntött be, üvöltő hóvihar kerekedett, délnyugati széllel. Orrunkat se dugtuk ki a sátorból, ha nem volt múlhatlan dolgunk odakinn. A hó egész buckákba halmozódott, de örültünk a viharnak, mert észak felé űzött.
A vihart verőfényes napok követték, boldogan
65
szárogattuk meg a testünk melegétől átnyirkosodott hálózsákunkat és ruháinkat.
Az enyhe napok melege tönkre tette a jég felszínét. A csalóka jégbe és hóba térdig belesüppedeztünk. Napokig tartott ez a magas hőmérséklet. Naptűzéskor elviselhetetlenül melegünk volt. Mindent előkészítettünk arra az esetre, ha hirtelen fölengedne a jég. Szemlét tartottam társaim testi-lelki állapota fölött, mert hosszú veszteglésünk az Ocean Camp-en nem volt valami áldásos hatású.
Szó el nem mondhatja, mennyire megrendített minket hajónk elvesztése. Amikor megtelepedtünk ezen a tanyánkon, még ott ágaskodott a szárnyavesztett hajó, orrával mélyen belefúródva a jég közé. Tatja a magasba meredt.
Törött árbocok, szanaszéjjel heverő gerendák és a kötelek kusza szövevénye teljessé tették a pusztulás vigasztalan képét.
Szinte-szinte megkönnyebbülés fogott el, amikor eljött a vég. November 21-én egyik társunk ezt jegyezte naplójába: “Ma este, mikor már sátrunkban hevertünk, egyszer csak a Boss szavát halljuk (1):
‚She's going, boys!' (2)
... És csakugyan, a mi szegény hajónk ott viaskodott a halállal, tőlünk harmadfél kilométerre.
Egyre mélyebbre és mélyebbre fúródott a jégbe, orrával lefelé. Másik vége még a levegőben.
Egy utolsó merülés és a jég összecsapott fölötte

(1) Boss, kedélyes neve a vezérnek, mesternek. Shackletont így emlegették társai szeretetből.
(2) Körülbelül; “Fiúk, itt hagy minket!” (T. i.: a hajó.)

66
örökre... Nélküle még mélységesebben átéreztük kifosztottságunkat, még teljesebbé vált szomorú pusztulásunk. A hajó elvesztése nyomasztó felhőként nehezedett szívünkre... Nem hiszem, hogy volna köztünk valaki, akit meg ne csapott volna a megilletődés meleg hulláma, amikor a megfigyelő-domb tetején álló vezérünk megszólalt csendes szomorúsággal: 'Elment, fiúk.' – De nem engedtük, hogy hatalmába kerítsen a lehangoltság”.

8. kép. A süllyedő hajóroncsot elnyeli a tenger.

A levertség ellensúlyozására megnöveltem ételadagainkat. Fényes hatás. A déli szél állandósulása is bátorító volt. December közepén megállapítható volt, hogy a jég körülöttünk pusztulóban van, lassankint fölenged – s szabadulásunk pillanata közeledik.
Megbeszélgetvén a dolgot Wild-dal, december 20-án föltártam társaink előtt szándékomat: nekivágunk az útnak nyugat felé, hogy kisebbre fogjuk a Paulet-szigettől elválasztó távolságot. Mingyárt másnap el is indultunk terepszemlére. Wild, Crean és Hurley voltak velem, kutyafogatokon. Tizenhárom kilométert járhattunk meg, amikor egy kis jéghegy tetejéről szemügyre vettük a tájékot. Messze környéken csak egy aggasztó területet figyeltünk meg: azt a rettentően összehasadozott területet, amely a mi jégtáblánk és az újabban fagyott első lapos jégtábla között mutatkozott, tőlünk ezer lépésnyire.
Elhatároztam, hogy már most, december 22-én megünnepeljük a karácsonyt. Elfogyasztottuk megmaradt fényűző falatjainkat. Nyolc hónapja első ízben ettünk annyit, amennyi csak belénk fért. Ajóka
67
olajban, pirított bab és borsos nyúlaprőlék, olyan pompás ételegyvelegnek bizonyult, hogy iskolás korunk óta nem álmodtunk ilyent.Ünneplés után hozzáfogtunk a dologhoz. Mindenki lázasan pakolt, rakta a szánt – s amikor körülnéztem és láttam a buzgó, sugárzó arcokat, reménység ébredt bennem, hogy ezúttal kegyesebb lesz hozzánk a sors és nem hiusul meg kísérletünk, mint legutóbb, amikor menekülő csapatunkat visszaverte a jég.

HATODIK FEJEZET.
Tovább vándorlunk a jég hátán.

December 23-án hajnalban három órakor mindenkit felköltöttünk, forró kávét ittunk és fél órával később útra keltünk. Két csónakunkat, a James Caird-et és a Dudley Docker-t kellett átszánkáztatnunk a veszedelmesen meghasogatott területen az első friss jégtáblához, amíg föl nem enged az éjszaka fagyott kemény jégkéreg.
Ahányan voltunk, mind belefeküdtünk a gyaloghámba és sok küzködéssel és erőfeszítéssel egyenkint átvonszoltuk a csónakokat a veszedelmes zónán. Aztán visszatértünk az Oceán-tanyára a sátrakért és a többi szánokért. A csónakoknál ütöttünk tanyát, több mint két kilométerre kiindulásunk helyétől. Délután két órakor mindenki lefeküdt, hogy ezentúl éjszaka meneteljünk, kihasználandó a valamivel hidegebb hőmérsékletet és kemányebbre fagyott felszint.
68
Hat órával később – este 8 órakor – ismét úton voltunk, de csakhamar feltartóztatott egy nyilt csatorna. Ott tanyát ütöttünk és nyugovóra tértünk. Nagyon bántott ez az akadály s ezért Wild-dal sí-re kaptam, hogy átjárót keressünk. Csakhamar rátaláltunk arra a helyre, ahol a hasadék összezárul. Visszatérőben apró zászlókkal megjelöltük az odavivő utat.
Ugyanígy cselekedtünk máskor is. Amikor a többiek nyugovóra tértek, mi ketten előrementünk mintegy négy kilométerre a másnapi útvonal kikémlelésére. Az útvonalat apró fadarabokkal, bádogokkal és zászlócskákkal megjelöltük. A kutyahajcsárok kötelessége volt az út előkészítése azok számára, akik a súlyos csónakokat vonszolták hátul. A csónakokat egyenként lehetett csak előrevontatni; ötven-ötven méterről mindig visszafordultak a következőért. Ilyenmódon persze háromszoros útat kellett bejárniok a csónakvontatóknak. Azért vontatták mindig csak ilyen kis darabra, hogy kevesbedjék a veszély, hogy a hátramaradó csónakot valami hirtelen támadt repedés elvágja tőlünk. Ember és állat csodálatos munkát végzett. Kutyák nélkül felét se tudtuk volna elszállítani annak az élelenmek és fölszerelésnek, amit magunkkal cipeltünk.
December 25-én, menetelésünk harmadik napján boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Amikor hozzáláttunk “ünnepi” ebédünkhöz (vékony szelet bannock, (1) egy csésze híg kakaóval), azon jártattuk eszünket, vajjon mit esznek ma odahaza. Vidám

(1) Bannock, zab-, árpa- vagy borsólisztbő1 készült lapos kerek sütemény. (A ford.)

69
hangulat uralkodott tanyánkon: a remény, hogy megmenekedtünk a jég hátán való élet egyhangúságától, fölvillanyozta kedélyünket. A lagymatag idő nagyon fárasztóvá tette karácsonynapi menetelésünket. Minden lépten térdig süppedtünk a nyirkos, puha hóba. Másnap sokkal kedvezőbb volt a hó felszíne, de annál rosszabb a hepehupás térszín. Csákánnyal és lapáttal rengeteg munkánkba került úgy ahogy járhatóvá tenni az utat a csónakos szánok számára, amelyeket Worsley vezetésével tizennyolc ember vonszolt utánunk. Lágy hóban ez a vontatás gyilkos erőfeszítésbe került.
Ha ezek a hátráltató csónakok nincsenek, könnyedén haladtunk, – de semmi szín alatt meg nem váltunk volna a csónakoktól. Egy csónakot úgyis hátrahagytunk volt, a Stancomb Wills nevűt, az Ocean Camp-en. A megmaradó kettő alig volt elég téres, hogy valamennyiünket befogadjon, ha rákerül a sor, hogy a befagyott tengert odahagyjuk.
Még így is tűrhető tempóban haladtunk 28-án kora reggelig; akkor azonban olyan puha lett a hó, hogy csak nagy küzdelemmel vánszorogtunk tova. Reggel félhatkor tanyát ütöttünk. Megmásztam egy kis fölbillent jéghegyet s onnan láttam, hogy jégen kell folytatnunk utunkat. A jégtáblákat lépten-nyomon nagy nyilt csatornák szeldesték. Kedvezőtlen kilátás a jövőre.
December 29-én ezt írtam naplómba: “Terepszemlénken kiderült, hogy járhatatlan az út előttünk. Tegnap este mindnyájunk nagy csalódására ahelyett, hogy előrébb jutottunk volna, még hátrál-
70
nunk kellett egy kilométerre, hogy szilárdabb jégtáblán folytassuk utunkat. Másfél órai út után tanyát ütöttünk és lefeküdtünk. Bármily lehangoló volt is, szükségünk volt erre a kis ráadás pihenőre."
Éjnek idején megrepedt a jégtábla alattunk. Erre sebtiben átköltöztünk egy régi szilárd jégtáblára, harmadfél kilométerre keletnek. Köröskörül föl volt szakadozva a jég és olyan lágy volt a felszíne, hogy nem lehetett átvontatni rajta a szánokat. Ahoz meg mégis nagyon kevés volt a nyilt víz, hogy biztonságban rábízhattuk volna csónakainkat.
Két napja voltunk úton; szegényes táplálékon éltünk, le voltunk gyengülve. A megerőltetés is nagyon kimerítette embereinket. Tizennégy kilométerrel jutottunk előrébb egy hét alatt egyenes irányban. Ilyen napi átlaggal 300 napba kerülne, elérnünk a szárazföldet nyugat felé. Minthogy csak 42 napra való élelmünk volt, nem volt más mód, mint tanyát ütni megint a jégtáblán és türelmesen várni míg a viszonyok megjavulnak és újabb kísérletet tehetünk a menekülésre. Evégből halomba raktuk fölös eleségünket; a tartalék szánutazó-adagokat a szánokon hagytuk lekötözve és visszatértünk szépen elhagyott Oceán-tanyánkra, hogy magunkkal hozzuk amit lehet.
Új otthonunkat, ahol csaknem negyedfél hónapot voltunk töltendők, méltán neveztük el Patience Camp-nek: a Türelem táborhelyének.
71

HETEDIK FEJEZET.
A Türelem táborhelye.

Levertségünk, amely erőt vett rajtunk keserű csalódásunk nyomán – hamarosan szertefoszlott. Naponta küldtünk ki kisebb csoportokat fókalesre -eleségkészletünk fogyatékán volt. Hurley és Macklin visszamentek az Ocean Camp-re, hogy elhozzák az otthagyott élelmiszereket. Jókora rakománnyal tértek vissza.
Kivált a lisztes tápanyagokat nélkülöztük. Lisztünk már csak tíz hétre való volt. Ha ez elfogy, a szánutazó-készletekre leszünk utalva és ennek három hónapnál hamarabb végére járunk. Főleg fóka- és pingvinhúson éltünk s habár ez kitünő ellenszere a szkorbutnak – és csakugyan egyikünk sem esett bele ebbe a betegségbe – tápláléknak mégis egyoldalú. Gyöngék, erőtlenek voltunk.
A szakács minden dicséretet megérdemelt ügyességéért és leleményességéért. Eleinte a konyha csak részben volt védett, a fókaháj füstje belevette magát mindenbe. Napok mulva iglú-t építettünk neki jégtömbökből. Tetejére kátrányos ponyvát borítottunk.
Olyannyira szűkében voltunk az eleségnek, hogy le kellett lőnünk kutyáinkat. Csak két kutyafogatnak kegyelmeztünk meg. Ez az öldöklás volt a legkeservesebb kényszerűség egész expedíciónkon. Nagyon fájlaltuk hiányukat. Hétről-hétre váltogattam az “étlapot” – minden kis változatosság sokat jelentett s már maga az, hogy társaim nem tudták, mit hoz a jövő hét, kellemes fejtörő volt.
72
Január 26-ától az egyik fókazsírkályhát nem fűtöttük többet. Napjában csak egyszer engedhettük meg magunknak a meleg ital fényűzését: teát reggeliztünk. Máskor csak jégből olvasztott vizet ittunk. Néha még ez sem jutott. Lefekvéskor dohányszelencében néhány jégdarabkát vettünk magunkhoz. Abból olvadt reggelre egy kávéskanálnyi víz. Ugyancsak nyugodtan kellett feküdnünk, hogy el ne fröcsköljük.

9. kép. Fókazsírkályhánk a Türelem táborhelyén.

Hogy némi változatossághoz jussunk, hetenkint kétszer a szánutazásra szánt élelmiszerekhez folyamodtunk, de csak féladagok erejéig.
A jég felszíne köztünk és az Ocean Camp között erősen fel volt szakadozva, de azért visszaküldtem még egyszer Macklin-t és Hurley-t, hátha találnak még valami eleségfélét. Írásos utasításban kötöttem ki, hogy ne menjenek bele semmi fölösleges kockázatba, kerüljék a nyilt csatornákat. Szerencsésen el is jutottak a tanyahelyre, bár nem egyszer derékig beleszakadtak a jégbe. A tanyahely – mint beszélték – úgy festett, mint valami elhagyott falu, amelyet lakói “egyenlővé tettek a földdel”. Összeszedtek amennyit tudtak az elhagyogatott élelmiszerekből. Kitűnt, hogy az elhagyott tanyára vivő út kedvező; február elején tizennyolc embert küldtem vissza mégegyszer Wild vezetésével, hogy hozzák el a még ott maradt készleteket és – a harmadik csónakot, a Stancomb Wills-t. Ez a kirándulás is sikerrel járt. Kivált két láda lencsének örültünk nagyon. Ez a becses lelet egymaga 38 kg eleséget hozott a konyhára.
73
Másnap Macklin és Crean újból elindultak a lelőhelyre ruhafélékért, de időközben csatornák nyiltak a jégben és a céltól 2-3 kilométerre vissza kellett fordulniok. Nem tudtunk többé eljutni az elhagyott táborhelyre, de már nem is igen maradt ott sok hasznavehető dolog.
Február közepe felé a zsírkérdés “égetővé” vált. Alig volt valami kis zsírunk. Szerencsére ugyanekkor szert tettünk két fókára, négy császárpingvinre és negyven adélie-pingvinre.
Február 29-ét, a szökőév örömére, megünnepeltük, hogy egy kicsit felvidítsuk magunkat. Megittuk utolsó maradék kakaónkat. Ettől fogva csak víz és nagyritkán egy kis híg tej volt egyetlen italunk. Naponta három kocka cukrot kapott mindegyikünk.
Február dereka óta a fókák és pingvinek mintha tudatosan kerültek volna minket. Március 21-én számba vettük tartalékkészleteinket és kiderült, hogy már csak tíz napra való húsunk van, zsírunk meg még kevesebb. Ebédre egy darab kétszersültet rágicsáltunk.
Egy szép napon hatalmas leopárd-fóka bukkant föl a jégtáblán és megtámadta egyik társunkat. Wild meghallotta a kiáltozást, kirohant és lelőtte a támadót. Gyomrában emésztetlen halakat találtunk. Ezeket kirántottuk a leopárd-fóka zsírjában. Ez volt egyetlen “friss”-hal lakománk a jégtáblán való hajókázásunk hosszú hónapjai alatt.
Április 2-án lelőttük a még megmaradt kutyákat, hogy gazdáiknak legyen mit enniük. 5-én két fókát öltünk. Néhány napra megnöveltük az adago-
74
kat; egyszerre mindenki nekividámodott – ilyen hatása van az éhség csillapításának. Hideg napokon egy kis nyers fókahájt kapott mindenki – kitűnő erősítő a hideg ellen. A negyvennapos szánutazásunkra számított élelmet féltékenyen őriztük; hozzá se nyúltunk – csak egyszer a csónakban.
Január első fele aránylag enyhe volt. A szélcsöndben jégtáblánk csaknem mozdulatlanul vesztegelt. 18-án délnyugati szélvész kerekedett és másnapra valóságos orkánná fajult. Hat nap, hat éjjel dühöngött a vihar. Ezalatt 90 kilométerrel űzött tovább a szél észak felé. Átszeltük a déli sarkkört (66° 40') és már csak 270 kilométerre voltunk a legközelebbi szárazföldtől, a Snow Hill-től, nyugatra tőlünk. A South Orkney szigetektöl, a legközelebbi földtől, amely tőlünk észak felé feküdt, 660 kilométer választott el.
Sorsdöntő volt most, hogy milyen szelet kapunk. Szerencsénk változó volt. Március 13-án délkeleti viharszél támadt és fujt szüntelen öt napon keresztül. Ez is rugtatott rajtunk közel negyven kilométert észak felé. Ettől fogva jószerencsénk – már legalább ami a szélirányt illeti – nem hagyott cserben hoszszabb időre.
20-án olyan hóvihar kerekedett, amilyenben még nem volt részünk idáig. A vihar megenyhülése után lehült a levegő; legyengült állapotunkban, lerongyolt, szutykos ruháinkban sokat szenvedtünk a hirtelen támadt kemény hidegben. Két-három nap nem volt mit tennünk, megbúvtunk sátrunk nyomorult védelme alatt. Sem olvasni, sem varrni nem lehetett;
75
gémberedett kezünket nem mertük kidugni a hálózsák melegéből. Beszélgetéssel ütöttük agyon az időt. Kétnapi ragyogó meleg napfény követte ezt a kemény fagyot. Március 29-én pedig megeredt az eső: az első eső, amióta Dél-Georgiát elhagytuk tizenhat hónappal ezelőtt. Úgy éreztük, mintha a civilizáció elküldte volna első üdvözletét.
Február 22-én már csak 150 kilométerre voltunk Paulet-szigetétől. Ez a föld volt célunk és reménységünk. A szigeten ugyanis volt egy kunyhó és benne élelmiszerek. Az Otto Nordenskiöld megmentésére küldött argentinai segítőhajó – az Uruguay – hagyott hátra ott eleséget és fölszerelést. A segítő-expedíciónak, 1904-ben, én voltam a szervezője. (1) Meg is jegyeztük, mily különös sorsfordulat lenne, ha ugyanazok az élelmikészletek, amiket én rendeltem és küldtem ki annyi évvel ezelőtt, segítenének keresztül bennünket a közeledő télen.
De nem így lett. Március 17-én egymagasságban jártunk Paulet-szigetével, de száztíz kilométerre keletre tőle. De amilyen lehetetlen volt a jég állapota, nem sokkal több reményünk lehetett volna rá, hogy valaha is elvergődhetünk oda, mintha akár tizannyira van tőlünk. Gondolatainkat a Danger-szigetek, majd pedig a Joinville-sziget foglalkoztatta ekkoriban. De képtelenség volt megkísérelni az eljutást akár az elsőre,

(1) Nordenskiöld expedíciója a legregényesebb és legdrámaibb lefolyású utazások egyike a délsarki kutatások történetében. Valáságos robinsoni történet. Talán csak az Endurance utasainak csodálatos menekülése fogható hozzá. (A fordító.)

76
akár a másodikra. A jég sokkalta felszakadozottabb és gyengébb volt, hogysem szánon rámerészkedjünk, arra meg nem eléggé nyílt, hogy vízre bocsáthassuk csónakainkat. Napokon keresztül lassan vitt bennünket az áramlat a föld felé, amelyet el nem érhettünk. Március vége felé a Haddington-hegy körvonalait is elvesztettük szemünk elől. Az Elephant-szigetben vagy a Clarence-sziget-ben összpontosult minden reménységünk. Mind a kettő közel kétszáz kilométerre volt, csaknem pontosan észak felé. Ha ezekben is megcsalódunk, megkísérelhetjük az eljutást Dél-Georgiába – de erre vajmi kevés reményünk lehetett.

NYOLCADIK FEJEZET.
Vergődés a jég között.

Április 7-én fölbukkant a Clarence-sziget áhított hegyorma – de nem akartam hinni a szememnek, amíg Worsley, Wild és Hurley is meg nem erősítették, hogy jól látok. A sziget messzebbre volt száz kilométernél, de szinte már a magunkénak tekintettünk. Az otthont jelentette nekünk ez a távoli sovárgott föld. Szívünket csordultig megtöltötte a vágyakozás, hogy szilárd földre tehessük lábunkat.
Ezen a napon jegyeztem föl naplómba: “A tengerjárás ma érezhetőbb, biztos vagyok benne, hogy közel vagyunk a jégtáblákkal borított terület széléhez. Egyetlen heves viharszél, ha enyhe idő követi, szétszórná a jégzajlást s akkor áttörhetnénk... A
77
sziget a Dél utolsó előörse – utolsó reménység, hogy partra tehetjük lábunkat. Túl rajta már csak az Atlanti-oceán végtelen víztükre. Akármelyik napon bekövetkezhet, hogy nyilt csónakainkon tengerre kell szállanunk. Élet-halál kérdése, hogy a Clarence-szigeten vagy az Elephant-szigeten partot érjünk.”
Kissé később, a helyzet alapos megfontolása után arra az elhatározásra jutottam, hogy meg fogjuk kísérleni a Deception-sziget elérését. A Clarence- és az Elephant-sziget viszonylag közel vannak hozzánk; tőlük százötven kilométerre van a Prince George-sziget – mitőlünk 280 kilométerre. Ettől a szigettől hasonló szigetek láncolata húzódik nyugat felé. A legvégső a Deception-sziget. Tudtuk jól, hogy a Deception-szigeten készletek vannak fölhalmozva hajótörtek számára s az is lehetséges volt, hogy a bálnavadászokat, akik nyaranta fölkeresik ezt a szigetet, még ott találhatnánk. Azt is tud tuk, hogy a bálnavadászoknak van ott egy kis templomuk. Ennek a fájából összeüthetnénk – gondoltam – olyan csónakot, amellyel már szembeszállhatnánk a tengerrel, ha a szükség úgy parancsolja. Legrosszabb esetben is megvárnók a bálnavadászok visszatértét november közepe körül.
Április 7-én éjjel megélénkült a tengerjárás: megmozdult alattunk a jég. A helyzet válságosra fordult. Huszonnyolcan zsugorogtunk az úszó jéglepényen, s ezt is egyre koptatta, pusztította a szél, az időjárás, a vele meg-megütköző többi jégtáblák és az élénk hullámjárás.
78
Estefelé heves rázkódást éreztünk: megrepedt a jégtábla, pontosan a James Caird csónak alatt és a másik két csónak és a tanyahely között. A csónakokat nyomban átmentettük a sátrak közelébe. Háromszögalakú jégtutajon lebegtünk most az óceán hátán: egy-egy oldala nyolcvan és száz méter körül. (1) Éreztem, hogy közeledik a pillanat, amikor vízre kell bocsátanunk a csónakokat, még ha a viszonyok nem kedveznek is az indulásnak. Nem érezhettük magunkat biztonságban a jégtáblán, mert hisz akármelyik percben megint megrepedhetett és vízbe pottyanhattunk. Minden eshetőségre elkészültünk. Helyzetünk kétségbeejtővé válhatott, ha annyira elaprózódik a jég, hogy nem bír meg bennünket és nem szakadozik föl eléggé ahhoz, hogy a csónakoknak hasznát vegyük.
Másnap – vasárnap – csakugyan búcsút vettünk a jégtáblától, amelyen csaknem félesztendeje hajókáztunk már.
“Emlékezetes nap – írtam akkor – ... reggel hétkor a tengerjárás megélénkült, egymásnak kergette az úszó jégtáblákat... A mi jégtáblánkat alaposan megtépázták a többiek. Reggeli után elbontattam a sátrakat, hogy nyomban indulhassunk, mihelyt a csónakokat vízre lehet bocsátani.”
Elhatároztam, hogy a James Caird-et magam veszem át, Wild-dal és tizennégy emberrel. Ez volt a

(1) A jégtábla harmadrész akkora volt, mint egy footballpálya. (A ford.)

79
legnagyobb csónak, és rajta készleteink legnagyobb része. Worsley-nek tizedmagával a Dudley Docker-be kellett szállania. A Stancomb Wills-re már csak öten maradtak, köztük Hudson és Crean.

11. kép. A csónakokat jégtáblára mentjük.

Délelőtt 11 órakor megrepedt a jégtábla egyenesen a csónakok alatt. A repedés átfutott azon a helyen, ahol az imént még a sátram állott. Otthonunk megrendült lábunk alatt. Kifosztottnak, elárvultnak éreztük magunkat. Hosszú hónapok alatt szinte rá se eszméltünk, hogy a feneketlen tenger fölött lebegünk.
Egy órakor adtam meg a jelt az indulásra. Előbb még fókahúsból jól belakmároztunk – utoljára. Nem vihettük magunkkal egész húskészletünket: gondoltuk, mentjük, amit lehet. Gyorsan vízre taszítottuk a Dudley Docker-t és a Stancomb Wills-et, belehajigáltuk holminkat és eleségünket és elvonszoltuk a csónakokat a jégtáblák szomszédságából egy nyílt víztükör felé, amelynek a közepén egyetlen hatalmas jéghegy ágaskodott. A víztükör szélessége megvolt jó három kilométer.
Utolsónak maradt a James Caird, súlyosan megrakva tábori fölszereléssel és készletekkel. Sok minden holmit nélkülözhetetlennek hittünk akkor, amit később elhagyogattunk. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy eltengesse életét az ember – a civilizáció leleményei hamar lefoszlanak rólunk a létért való küzdelemben.
Két órakor mintegy két kilométerre lebegtek csónakaink jégtáblánktól, amely oly sokáig volt egyetlen menedékünk. A tajtékzó hullámok özönár-
80
szerű rohama akkora jégtömeget lódított felénk, hogy kevés híja oda nem vesztünk.
Egy óra hosszat keményen eveztünk a szél iránt, hogy eltávolodjunk a jéghegytől, amelynek függőleges oldalain házmagasságba csaptak a hullámok. Más viszonyok közt megálltunk volna ezen a helyen a nagyszerű jelenség csodálatára, de közeledett az éj és szorongatott az idő, hogy táborozásra alkalmas helyet keressünk. Igy hát sietve igyekeztünk tovább a félhomályban. Este nyolc órakor találtunk is egy szilárdnak látszó jégtáblát, fölvontattuk rá a csónakokat, sátrat ütöttünk és csakhamar “vígan pattogott a tűz” a fókaháj-kályhában. Jóllakva, boldogan húzódtunk be sátrainkba. Vidám énekszó mellett írtam meg naplómat ezen az estén.
Ellenállhatatlan nyugtalanságtól űzetve este tizenegykor fölkeltem, hogy körülnézzek egy kicsit tanyánk körül. Elindultam a jégtáblán át, hogy óvatosságra intsem őrszemünket. Abban a pillanatban, amint társaim sátrai mellett elhaladtam, egy hatalinas hullám megemelte a jégtáblát s a jég megnyílt alattam.
Embereim a kupola-alakú sátrak egyikében aludtak. Ahogy kettévált a jég, a sátor kezdett széjjelmászni. Fojtott hangok ütötték meg fülemet a szétterpeszkedő sátor felől. odarohantam és segítettem kibújni az embereket a vászon alól.
– Jól vagytok? Nincs valami baj – kérdeztem.
– Ketten a vízben vannak – felelte valamelyik.
A repedés két lépés szélesre tágult. Lehasaltam a szélére és látom ám, hogy valami fehéres tárgy
81
úszik a vízen. Hálózsák volt és benne egy ember. Éppenhogy sikerült elcsípnem a végét, megemeltem, partratettem. Néhány másodpercre rá rettentő erővel összezárult megint a jég. Szerencsére csak egy ember volt a vízben – Holness. Megfürdött hálózsákostul, egyébként semmi baja nem esett.
Csaknem nyomban ezután újból kezdett megnyílni a repedés. A James Caird és az én sátram a repedés egyik oldalán, a másik két csónak és a többi sátor a másik oldalán volt. Embereim sietve megragadták a magános csónak kötelét és átrántották a James Caird-et a megnyílóban levő repedésen. Az erről levők, egyik a másik után, átugrálták a csatornát vagy átkapaszkodtak a csónak segítségével.
Végül magam maradtam. Az éjszaka sötétje elnyelte a többieket. A jég rohamos elmozdulása kényszerített, hogy hagyjam elúszni a csónak kötelét. Ebben a percben úgy éreztem, hogy az én jégtáblám a legelhagyottabb hely ezen a földtekén. Wild gyorsan járó elméje egyszeriben fölismerte a helyzetet s a következő pillanatban már oda is vezényelte a csónakot a jég szélére. Két perccel később odaát voltam társaimnál.
A jégtábla, amelyen most táboroztunk, lehetett hatvan méter hosszú; szélessége feleannyi. Nem sokat aludtunk ez éjszaka. Helyzetünk ugyan a képzelhető legbizonytalanabb volt, de fölvillanyozott a tudat, hogy mégsem vagyunk már egészen a szél és tengeráramlás kénye-kedvére kiszolgáltatva.
Reggel nyolc órakor vízre bocsátottuk a csónakokat. Elől a James Caird haladt, nyomában a kis
82
Stancomb Wills, harmadiknak a Dudley Docker. Déltájban túlkerültünk a zajló jég északi határán és elindultunk a nyilt tengeren nyugat felé. Hevesen hullámzó tenger rohanta meg a csónakainkat. A rászakadó hullámfodrok hulltukban megfagytak és jéggel leptek el bennünket.
Hamarosan látnivaló volt, hogy nem vagyunk biztonságban. A James Caird-del bekanyarodtunk ismét a jégzaj védelmébe. A többiek utánunk. Fáradtan, dideregve vontattuk föl csónakainkat egy nyugodtan lebegő jégtáblára és tanyát ütöttünk éjszakára. Az elmult éjszaka eseményei és a harminchat órai szokatlan evezés fáradalmai kinierítettek.
Izmos jégtáblánk elég biztonságosnak látszott, hogy ellenáll a tenger ostromának. De nem volt olyan biztos, mint hittük. Napvilágnál kitünt, hogy a jégzaj összezárult körülötte és a súlyosan hánykolódó zajlásban nem bocsáthatjuk vízre hajóinkat.
Jéghegyszerű jégtáblánk legmagasabb pontja emeletmagasságban volt a tengerszíne felett. Worsley, Wild és én minduntalan fölkapaszkodtunk erre a kilátópontra és lestük a tengert, merrefelé kínálkozik a szabadulás. Órák multával messze tőlünk fekete csík tünt szemembe a hánykolódó jégmezőn. Sohsem éreztem még ilyen nyugtalanítónak a vezető szerepével járó felelősség súlyát, mint ebben az órában.
Letekintettem a tanyára. Társaim a szokottnál is élénkebb érdeklődéssel figyelték, mit látok, mit gondolok, mit határozok. Jégtáblánkat folyton ostromolták a beléje ütköző űzött-kergetett jégtömegek.
83
Egy szokatlanul heves rázkódás után valaki fölkiáltott:
– Kettérepedt!
Kiderült, hogy a repedés csak felületi volt, nem fenékig ható. De a hajóács megjegyezte csöndesen, hogy a nap folyamán ő már egyszer járt úgy, hogy levált alatta a jég. Tanyánk szélén álldogált, kettévált a jég és őt csak egy hirtelen ugrás a táguló repedésen át mentette meg.
Nyugtalanított a gondolat, hogy ha nem változik a helyzet, a tenger áramlása a Clarence-sziget és a Prince George-sziget közti százötven kilométeres résen keresztül kiűzhet bennünket a nyilt oceánba, ahol nincsen többe szárazföld. De lassan-lassan közelebb került hozzánk a nyílt víz. Déltájban már csaknem elért bennünket. Keskeny, de hajózható nyílt csatorna nyúlt el a délnyugati láthatár felé.
Gyorsan szedtük a sátorfánkat, beledobáltuk holminkat a csónakokba és a hömpölygő jég között eveztünk kifelé a nyílt csatornán. Csakhamar kitágult a csatorna nyugat felé.
Ránkesteledett, megeredt az eső és a hó; bőrig ázva imbolyogtunk a hullámokon. Hogy el ne veszítsük egymást, át-átkiáltottunk egymáshoz. Senki sem aludt az éjszaka a kegyetlen hidegben.
Körülöttünk ziháltak, fujtattak a kardszárnyú delfinek (killer-whale), rövid éles füttyentő hangot hallattak, mint amikor gőzt bocsát ki a kazán. Folytonos aggodalomban voltunk miattuk; könnyen megeshetett, hogy a lélekzetvételre hirtelen felbukó hatalmas állatok fölborítják csónakainkat.
84
Április 12-én reggel meg javult az idő, elült a szél. Ahogy a szürkületben végigjártattam szememet társaimon, csupa hervadt, megviselt arcot láttam magam körül. Wild ült a kormányrúdnál, nyugodt, bizakodó tekintettel.
Kihirdettem, hogy mihelyt alkalmas jégtáblára találunk, forró tejet és Bovril-t reggelizünk. A meleg reggeli reménye lelkesítőleg hatott a kedélyekre. Nyugat felé eveztünk a laza jégzajon keresztül. Az emberek éhségének fokmérője lehetett volna az, hogy milyen jégtáblákat voltak hajlandók alkalmas tanyahelynek minősíteni. Nyolc órakor felbukkant egy tekintélyes jégtábla, hozzáeveztünk, a mozgókályhát partra tettük és csakhamar megcsapta orrunkat a fortyogó étel kellemes gőze.
Worsley, Crean és én benn maradtunk a három csónakban, hogy megvédjük őket a jégtáblák elől, a többiek mind kiugráltak, hogy kinyujtóztassák tagjaikat és föl-alá szaladgáljanak egy kicsit a “konyhában”, ahogy valaki elnevezte.
Fölragyogott a nap, Burberry-ruháink szépen száradtak, a jég leolvadt szakállunkról, és a gőzölgő ennivaló új erőt öntött belénk. Egy órával később ismét úton voltunk nyugat felé. Minden vitorlánkat felvontunk, de azért az evezőkbe is belefeküdtünk. Április 9-e óta a keleti szél volt az uralkodó. Vérmes reményekkel néztünk elébe a helymeghatározásnak. Óriási csalódás! Kiderült, hogy ahelyett, hogy jókora utat tettünk volna nyugat felé, a tengeráramlás még délkeletnek sodort. Összesúgtam Worsley-vel és Wild-dal és kihirdettem, hogy – “nem tettünk meg
85
akkora utat, mint reméltük”. Nem tartottam bölcs dolognak, hogy megvalljam az embereknek a teljes igazságot, hogy 55 kilométerrel keletebbre vagyunk, mint amikor negyednapja elhagytuk a jégtáblát.
Útirányunk kérdését újból fontolóra kellett vennünk. A Deception-szigetről többé nem lehetett szó. A szélirány nem kedvezett annak sem, hogy az Elephant-sziget felé segítsen minket. Délnyugatnak nyitva állt a tenger. Megvitattam Worsley-vel és Wild-dal, hogy talán jó lenne a Hope-öböl felé igyekezni, a délsarki kontinens partjára, amely innen csak százötven kilométer. Az Elephant-sziget közelebb volt ennél, de az kívül esett a jégzaj főjégtömegén s nem volt tanácsos szembeszállni a háborgó nyilt oceánnal.
A Hope-öböl felé fordultunk és folytattuk utunkat. Egy jéghegyet jelöltem ki iránynak és megmondtam Worsley-nek, igyekezzék a sötétség beállta előtt eljutni oda. Két órával később a Dudley Docker gyors tempóban közeledett felénk, és Worsley jelentette, hogy a jéghegy megközelíthetetlen. Erre egy másik jégtömeget vettünk célba néhány kilométernyire és üggyel-bajjal melléje álltunk a James Caird csónakkal, a másik kettőt meg mellékötöttük. A jégtömbökkel telehintett tenger annyira dobálta a csónakokat, hogy kénytelenek voltunk eloldani őket és a nyilt tengeren tölteni az éjszakát. A kemény hideg elől egymás karjába menekültünk.
KILENCEDIK FEJEZET.
Szabadulás a jégből.
Április 13-ának hajnala derült idővel köszöntött be, de legtöbb emberünket súlyosan megviselte a keserves éjszaka. Ajkuk fölrepedezett, szakállukat fehérre lepte a ráfagyott sós tengervíz.
Sürgető volt, hogy minél előbb szárazföldre jussunk. Elhatároztam, hogy az Elephant-sziget felé igyekszünk, amely innen mintegy 190 kilométerre lehetett. A szél is kedvezett a tervnek. A Hope-öböl felé meg elvágta az utat a megszilárdult jégzaj.
Reggel hatkor szétosztottuk a készleteket a három csónak között, hogy ne maradjunk élelem nélkül, ha elszakadunk egymástól. Meleg reggeliről nem lehetett szó, de kiadtam az utasítást, hogy mindenki egyék annyit, amennyi jól esik. Sokan sajnos nem vehették hasznát az engedélynek, mert tengeri betegségben szenvedtek.
A James Caird járt elől s a sort a Stancomb Wills zárta le. A csónakok harminc-negyven méterre követték egymást. A szél támogatott. Az alkalmatlan jégtömegeket egy-egy törött evezővel igyekeztünk kitéríteni útunkból. A nyílt csatornák elfogytak és déltájban egyszer csak kibukkantunk a nyílt oceánra. Vitorlát feszítettünk. A nap ragyogóan tűzött le ránk; a tenger szabadságának az igézete fölüdítette a kedélyeket. Szabadok voltunk végre, nincs többé jég az útunkban és olyan vízen járunk, amelyre apró hajóinkkal rámerészkedhetünk. Az ott-
87
hon emléke merült fel lelkünkben, az előttünk tornyosuló veszedelmek a semmibe oszoltak.
Délután megélénkült a szél, mélyen megmerült csónakaink sok vizet nyeltek. A kormányzás megnehezült, de olyan fürgén szántottuk a hullámokat, hogy szinte kísértésbe jöttem, hogy egyiramban vágjunk neki az útnak. Reggelre elérhettük volna az Elephant-szigetet. De félő volt, hogy elveszítjük egymást, s attól is tartottam, túllövünk a célon az éj sötétjében. Igy hát evezőkből “horgonyt” fabrikálva “lehorgonyoztunk”. (1) Rettentő éjszaka következett. Alig hittem, hogy túléljük. A szél keresztülhatott átázott ruhánkon. Majd megdermedtünk a hidegtől.
A vízhiány is gyötört. Olyan hirtelen keveredtünk ki a jégzajból a nyílt tengerre, hogy nem volt időnk jeget venni vízolvasztásra. Víz nélkül főzni se lehetett. Meleg étel, ital nélkül nyomorúságos állapotban voltunk. Szájunk megdagadt, alig tudtunk hozzányúlni az ennivalóhoz. Végre fölvirradt a nap – az utolsó, úgy reméltük, amit a csónakban töltünk.
Gyötört a szomjúság. Nyers fókahúst szopogattunk s a fóka vérét nyeltük szomjunk pillanatnyi enyhítésére. De a hús sós íze megkétszerezte szomjúságunkat. Visszavétettem a fókahusokat, hogy csák időről-időre osszam ki megint, ha már aggályossá válik a dolog.
A nappal tündöklő fényében hideg és kietlen ké-

(1) Nem olyan horgonyról van szó, amit a fenékre bocsátanak, csak “víz-horgony"-ról (sea-anchor). Ez súlyával lehúzza a csónak orrát s ily módon nyugodtabban lebeg a csónak a nyilt tengeren. (A forditó)

88
pet nyujtott a sziget, amely felé oly boldogan vitorláztunk. Majd mindnyájan szenvedtünk a fagyássebektől, csak minket öregeket: Wild-ot, Crean-t, Hurley-t és engem kímélt meg a baj. Lassan haladtunk, de fokról-fokra kibontakozott mégis a sóvárgott part. A kinai birodalom minden teáját odaadtuk volna egy darabka jégért, hogy vizet olvasszunk belőle, de közel s távolban nem volt egy cseppnyi jég. (1)
Beesteledett. A céltól még néhány mérföld választott el. Hevesen hánykolódott a tenger. A James Caird kötelén vontatott Stancomb Wills elveszett szemünk elől, de csakhamar fölbukkant megint.
Komor sötét éjszaka nehezedett ránk. Egyre tarajosabban zúgott a tenger. De az előttünk komorló szárazföld vígasztalón biztatott, hogy szenvedéseinknek – egyelőre legalább – vége szakad.
Éjfél felé megenyhült a szél. Worsley átkiáltott a Dudley Docker-ről, hogy előre megy kikötőhelyet keresni. Azt válaszoltam, menjen, de ne veszítsen el mirket szem elől.
Worsley maga így emlékezik meg ezekről az aggodalmas órákról:
“Éjfél felé elvesztettük szem elől a James Caird-et és a hozzája kötött Stancomb Wills-et, de csakhamar újra fölvillant a James Caird jelzőlámpája, amelyet Sir Ernest fölhúzott az árbocra, hogy vezessen min-

(1) Ezt a mondatot a fordító a maga felelősségére húzta alá. Van benne valami tragikusan megható, hogy a zajló jég hajótöröttjei, akik egy álló esztendőn át a befagyott oceán foglyai voltak – most egy ökölnyi jégdarab után epekednek kínzó szomjuságukban. (A ford.)

89
ket. Mi azzal válaszoltunk, hogy gyertyát gyujtottunk a sátor alatt. A gyertyánál egyúttal rágyujtottunk pipánkra, egyetlen vígasztalónkra szörnyű szomjúságunkban. Enni nem tudtunk. A hullámjárás veszedelmessé fajult, át-átcsapott a víz csónakunkon, alig-alig tudtuk megvédeni, hogy meg ne meruljön. 108 órája hányódtunk már, küzködtünk és fagyoskodtunk átázott ruháinkban, csaknem alvás nélkül.
Hajnal felé közel jártunk már a szárazföldhöz, de nem láttunk belőle semmit a kavargó hóban. Szemem cserben hagyott. Nem láttam, nem tudtam távolságot becsülni, elbóbiskoltam a kormányrúd mellett. Három órakor Greenstreet fölváltott. Minden tagom el volt gémberedve; társaim vonszoltak be a csónak közepébe. Összecsuklottam, mint a bicska, úgy kellett dörzsölgetéssel kiegyenesíteni a derekamat.
Egy órával később újra a kormányrúd mellé ültem. A szárazföld feltűnt végre, de nem mutatkozott alkalmas kikötőhely. A part mentén haladtunk észak felé. Egy parti gleccser jegéből futtában letördöstünk néhány darabot és órákig mást se tettünk, csak szopogattuk a jeget mohó gyönyörűséggel.
Féltízkor fölfedeztünk egy szaggatott magas szirtek aljában megbúvó keskeny sziklás öblöt. Örömünkre megpillantottuk a James Caird-et a Stancomb Wills-szel. Társaink is az öböl felé tartottak. Háromszoros hurrá-t kiáltottunk nagy őrömünkben.”
Mi is elhaladtunk volt a gleccsernyelv alatt és boldogan szopogattuk a jeget. Az öblöt a sziklák al-
90
jában, a sziget északnyugati végén még hamarább észrevettük, mint Worsley-ék. Bár nem volt valami vonzó kikötőhely, elhatároztam, hogy megkockáztatjuk a partraszállást. Negyvennyolc órája voltunk ital és meleg étel nélkül – nem válogathattunk.
A mozgékonyabb Stancomb Wills-et küldtük előre a hely kipuhatolására, s éppen készültem átmászni bele, amikor nagy megkönnyebbülésemre megpillantottam a Dudley Docker-t.
A kis csónakkal nagyóvatosan odaeveztünk a tengerbe benyúló sziklazátonyhoz s egy hullámhegy hátán besurrantunk a keskeny bejárón az öbölbe. A következő hullám újra felkapta a csónakot és beljebb taszította. Ez volt az első csónak, amely valaha kikötött az Elephant-szigeten. Blackborrow-nak, az expedíció legfiatalabb tagjának járt ki a dicsőség, hogy elsőnek tegye partra a lábát, olyan megtiszteltetés, amit elfagyott lábaival aligha méltányolt érdeme szerint.

12. kép. Partraszállunk az Elephant-szigeten.

A szakács partraszállt fókazsír-kályhájával, tüzelővel és néhány doboz tejkonzervvel. Vele együtt még néhányan. Mi többiek erre újból kieveztünk, hogy bekalauzoljuk a másik két csónakot az öböl csatornaszerű bejáratán. Percek mulva együtt volt a három csónak.
Különös látvány ragadta meg ekkor figyelmemet. Embereink mint a részegek ugrándoztak a parton. Harsogva föl-fölkacagtak, köveket szedtek a kezükbe, belemarkoltak a kavicsba, átszűrték az ujjaik közt, mint fösvény az aranyait. Emlékszem, Wild éppen akkor szállt partra, mikor embereim má-
91
moros örömét figyeltem. Mellém lépett, könnyedén és elfogulatlanul, mintha az autójából lépett volna ki egy kis sétára a parkban.
Készleteinket hamarosan kiraktuk és bármily kimerültek voltunk, beljebb hordtuk a szirtfal aljába, A szakácsnak nem sok pihenője volt ezen a napon. Szakadatlanul lobogott a tűz a fókaháj-kályhában és rotyogott az étel, egyik fazék a másik után. Ittuk a vizet és ettük a fókahúst, míg csak fért belénk.
Karók helyett evezőrudakra feszítettük sátrainkat. Boldogan nyujtóztunk ki, hogy végrevalahára biztonságban kialudjuk magunkat. Dicső pillanat.
De még mielőtt lefeküdtünk volna, Wild-dal, Worsley-vel és Hurley-vel terepszemlére indultam. Megfigyeléseink cseppet sem voltak biztatók. Nyilvánvaló jelek vallottak rá, hogy szökőárkor [legmagasabb dagálykor] a mi kis öblünket egész a szirt lábáig ellepi a víz. Világos, hogy biztosabb táborhelyet kell majd keresnünk. Egyelőre nem akartam megrontani a rossz hírrel társaim első édes pihenőjét.
Élelem dolgában nem fájt a fejünk, az öbölben fókákat találtunk és nem volt messze a pingvinek költőhelye.
Kora reggel kiteregettük nedves ruháinkat száradni a derült napsütésben. Úgy festett a part, mint valami különösen nyomorult vándorcigányok tanyája. Wild-t elküldtem a Stancomb Wills-en új táborhelyet keresni, ahol hetekig, ha kell hónapokig biztonságban lehetünk.
Wild ötödmagával nyugat felé evezett a kis csó-
92
nakon, én meg Hurley-vel a parton indultam el ugyanarra alkalmas kikötő és tanyahely felkutatására. Három órai hiábavaló küzködés után vissza-fordultam. A Stancomb Wills nem tért vissza estig, de nyolc órakor kiáltást hallottunk és nyomban rá mint valami kísértet, fölbukkant a csónak a sötétségben. Örömmel hallottam Wild-tól, hogy talált egy kétszáz méter hosszú fövenyes földnyelvet 13 km-re nyugat felé. A tenger felől sziklák tömegében végződik ez a hely, az egyetlen, amely táborhelynek alkalmas. Lehet, hogy igen erős viharban kap egy kis permeteget, de nem hiszi, hogy a hullámok odáig hatolhassanak. A csónakokkal a partig lehet evezni.
Délelőtt, pompás, tiszta időben tengerre szálltunk. Sürgős volt a tanya áthelyezése annál is inkább, mert jégzaj közelgett. Szinte sajnálkozva hagytuk el a sivár öblöt, hogy ismét kimerészkedjünk az oceánra. A csónakok vízrebocsátása közben az a baleset ért, hogy három evezőnk eltörött. Az evezőkön hengerítettük le a csónakot, így esett a baj s ez bizony súlyos veszteség volt, mert hátra volt még a nagy csónak-utazás.
A James Caird járt elől. Heves déli szél kerekedett; erősen hátráltatott, hogy kevés az evezőnk. Bőrig nedvesedtünk és a hidegtől is sokat szenvedtünk. Délután ötkor előttünk volt a kiszemelt part. A Dudley Docker elverődött tőlünk.
A sziklákkal teleszórt sekélyvizű partra a legkisebb csónak jutott föl elsőnek, utasai kiugráltak és csónakukat szárazra húzták. A James Caird-et
93
előbb ki kellett üríteni nagy fáradsággal, csak azután vontathattuk partra.
Javában vesződtünk még a esónakkal, amikor látom, hogy Rickenson elsápad és megtántorodik. Túlerőltette a szívét. Rögtönös orvosi segítségre volt szükség.
Nyugtalanított a Dudley Docker, de csakhamar megjelent az is. A csónak súlyosabb rakományát kiraktuk egy távolabbi sziklára és egyesült erővel hamarosan partra húztuk a harmadik csónakot is.
A földnyelv – amelyet Wild-foknak neveztünk el – távolról sem volt valami eszményi tanyahely; rideg, kopár, barátságtalan volt, de a nagyobb sziklák némi védelmet nyujtottak a szél ellen s mikor körülültük a fókaháj-kályhát, egész derült társaság lehettünk. Egy órácskára elfeledtük a jövő problémáit.
A hó miatt nem tudtuk megtalálni a dagály szintjének vonalát, bizonytalanságban voltunk tehát, meddig hatol föl a tenger vize ezen a helyen. Sátramat a tenger felől ütöttem föl, hogy jókor észrevegyem, ha veszély közeledik. És csakugyan éjjel két órakor egy kis hullám beszüremkedett a sátor alá. Erre lebontottuk sátrainkat és följebb vittük őket a sziklák közé. A csónakokat is följebb vontattuk. Eközben történt egy komoly baleset. Két ruhás zsákot a James Caird alá rejtettünk, egy hullám megemelintette a csónakot és a zsákokat magával sodorta a hullámverés. Nem tudtuk megtalálni többet. Más baj is esett. Kora reggel darabokra szaggatta a szél a nyolcszemélyes nagy sátrunkat.
94
Április 18-án reggel heves déli szél kerekedett. A hófúvás mindent belepett. Siralmas volt a helyzet. Tömérdek dolgunk volt. A parton elefánt-fókák hevertek; megöltünk néhányat. A nagy sátrat nem tudtuk mivel pótolni. Hogy menedéket találjunk, a Dudley Docker csónakot fölborítottuk és alája bujtunk. A szél felőli oldalt nagy sziklákkal eltorlaszoltuk. A csónak köteleit összekötöztük és hozzáerősítettük a legnagyobb sziklákhoz, hogy el ne mozdíthassa a szél a csónakot.

15. kép. Csónakkunyhónk az Elephant-szigeten.

Naphosszat dühöngött a szélvész, mialatt apróra szemügyre vettem a tanyahelyet. Több ezer pingvint találtam magas sziklák között.
Reggel nyolckor észrevettem, hogy a pingvinek a víz szélén gyülekeznek. Azt gondoltam, talán halászatra készülődnek, de egyszerre megértettem: el akarnak vándorolni. Gyorsan fölriasztottam embereimet, hogy üldözőbe vegyük őket, de már késő volt. Csak néhány, a gyöngébbje közül, került kezünkbe, a pingvin-hadsereg bevette magát a tengerbe és nem láttuk többet.
De csak a gyűrűs pingvinek hagytak el bennünket, a “gentoo"-pingvinek (Pygoscelis tacniata) velünk maradtak. Igaz, ezek kevesen voltak, de combjuk és mellük húsosabb mint az adelie-é és ez örvendetes mellékkörülmény.
A pingvin-költőhelynek bizonyosan a magas vízállás szintjén felül kell lennie. Fölkapaszkodtunk a sziklás hegyfarkra, hogy ott a magasban üssük föl sátrainkat. Ennek a tanyahelynek a hátrányai nyilvánvalók: először is roppant erős szag volt ott (hogy
95
szeliden szóljunk). De nem sok válogatni valónk volt. A költőhely törmeléke közt kiástuk és elegyengettük a helyet két sátor számára.
Az én sátramat, az 1. számút, a szirt tövében ütöttem föl. Ott tanyáztam, amíg a szigeten maradtam. Crean sátra mellettem volt, a többi néhány lépéssel amodább. Az ötödik sátorral némi baj volt. A nyolcszemélyes sátor szétszaggatott vásznát fölibe húztuk valami evezőkből összetákolt sátorváznak, így tettünk szert némi védelemre.
Korán nyugovóra tértünk. Éjszakánk nem volt kellemes az 1. sátorban. Testünk melegétől fölengedett alattunk a hó és a pingvinek hulladéka, a hófuvás ránehezedett sátrunkra és éjjel egy erős szélroham elragadta a sátrat fejünk fölül.
Másnap reggel egyik-másik emberünket csak igen erélyes föllépéssel lehetett rávenni, hogy fölkeljen és elhagyja a sátrat.
A vihar olyan heves volt, hogy földhöz vágott, amikor a parton elindultam egy fóka elejtésére. A 2. számú sátorból ugyanekkor tengerbe sodorta a szél a főzőedényeket. Szerencsére majd minden ételünket a zsírkályhán főztük, veszteségünk nem volt súlyos. Szakácsunk mindnyájunkat hálára kötelezett rendíthetetlen buzgóságával és pompás, ízletes főztjével. Hihetetlen mennyiségű fóka- és elefántfóka-pecsenyét bekebeleztünk. Nélkülözhetetlen is volt a meleg táplálék. Elnyűtt ruháinkban, ingatag sátrainkban kegyetlenül kínzott a hideg. Vigasztaló volt, hogy tanyánk biztos. El tudtuk viselni a kényelmetlenségeket s a nyugalom helyreállította erőnket.