Wild-dal és Worsley-vel meghánytuk-vetettük, hogyan juthatnánk el Dél-Georgia szigetére, még mielőtt a tél elzárja a menekülés útját. Törik vagy szakad, segítséget kell hoznunk. Társaim egy részének egészségi és kedélybeli állapota komolyan nyugtalanított. Az élelem kérdése is bizonytalan. Nem számíthattunk állandóan friss húsra és zsírra; közelgett a tél és az állatok mintha sorra elhagyogatnák a tájat.

Egyetlen megoldás volt csak: csónakon segítséget hozni és pedig haladéktalanul. A legközelebbi kikötő, ahol biztosan találhatunk segítséget, Port Stanley, a Falkland-szigeteken. Ez a kikötő kerek 1000 kilométerre van az Elephant-szigettől. De aligha remélhetnők, hogy szembeszállhatnánk az uralkodó észak-nyugati széllel a mi parányi vitorlájú törékeny és rozoga csónakunkon.

Nem volt nehéz arra az elhatározásra jutni, hogy Dél-Georgia szigetét tüzzük ki célunkul. Dél-Georgia ugyan 1500 kilométerre van, de a szelek járása jobban kedvez ennek az útnak. Arra is számíthattam, hogy találok bálnavadászokat a keleti part akármelyik bálnavadász-állomásán. Ha a jég föl nem tartóztat, és a csónak megbírkózik az oceán hullámaival, egy hónap mulva akár vissza is érkezhetünk a segítőhajóval.

Nyilvánvalóan kockázatos dolog a mi lélekvesztőnkön nekivágni a viharos délsarkövi oceánnak,

97

ekkora távolságra. (1) De arra gondoltam, bárhogy végződik is a vállalkozás, legrosszabb esetben sem ártok vele a szigeten hagyott társainknak. A csónak-útra egy havi eleséget szándékoztam magammal vinni, hat emberre számítva. Ha egy hónap alatt el nem érjük Dél-Georgiát, soha el nem érjük. Azt is tekintetbe kellett vennem, hogy az Elephant-szigeten bizonyosan nem keresnének bennünket – ilyenféle reménységeink nem lehettek a menekvésre.

A tervbevett csónak-út rendkívüli kockázatát csak a segítség sürgető szüksége igazolta. Az oceán a Horn-foktól (Dél-Amerika déli csúcsától) délre május közepe táján a legviharosabb. Talán sehol nem dúlnak ekkora és ilyen tartós viharok. Parányi, viharvert, megviselt csónakon készültünk kiszállani erre a rettentő, végtelen víztükörre. Worsley és Wild egyetértettek velem, hogy meg kell kísérlenünk. Kértek, vigyem őket magammal.

Wild-nak nyomban megmondottam, hogy neki itt kell maradnia, ő reá bízom a hajótöröttek csapatát, amíg odajárok segítségért. Ha vállalkozásom meghiusul, meg kell kísérlenie tavasszal az eljutást Deception-szigetére.

Worsley-t mindenképpen magammal szándékoztam vinni. Kitünő kormányos; nagyrabecsülésem iránta még csak fokozódott utazásunkon.

Kívüle négy emberre volt szükségem. Crean-t

(1) 1500 kilométer! Ez kétszerese a Földközi-tenger szélességének, Marseillletől Algírig; körülbelül annyi mint a Sziciliából Egyiptomba vivő hajőút (Catania-Alexandria = 829 tengeri mérföld = 1588 kilométer). (A forditó.)

98

Wild mellett akartam hagyni, hogy jobbkeze legyen minden ügyes-bajos dologban, de annyira kért, vigyem el őt is, hogy végül megigértem. Hárman tehát már voltunk: Worsley, Crean és én. Összehívtam az embereket, megmagyaráztam tervemet és megkérdeztem, ki vállalkozik. Sokan előléptek abban a nyomban. Végül kiválasztottam közülök McNeish-t, McCarthy-t és Vincent-et. McIlroy és Macklin is nagyon szerettek volna velem tartani, de megértették, hogy kötelességük a betegekkel maradniok. Ahogy végignéztem válogatott legénységemen, bizalmam megerősödött.

Worsley-vel és Wild-dal kimentem a viharban, hogy. megvizsgáljuk a James Caird-csónakot. Csónakunk sohsem festett valami hatalmasnak, de most, amikor a rá váró feladat világában vettem szemügyre, mintha valami csudálatos módon kisebbre zsugorodott volna. (1) Rendes bálnavadász-csónak volt, amilyeneket a bálnavadász-hajók visznek magukkal. Elég szilárd alkotmány, de meglátszott rajta, hogy már sok vihart látott. Ahogy mellette álltam és kitekintettem a zúgó tengerre, éreztem, hogy kalandos útra vállalkozom.

Elhívattam McCarthy-t, a hajóácsot, hogy megtanácskozzam vele, mit lehetne tenni a kis hajó érdekében. Kérdésemre kérdéssel válaszolt: elviszem-e magammal?
– El – feleltem neki.

Nagy volt az öröme. Akkor tudta csak meg, hogy

(1) Hosszúsága pontosan 670 cm, legnagyobb szélessége 210 cm volt. (A ford.)

99

a kiválasztottak között van. Elmult már ötven éves, nem is volt teljesen jóerőben, de igen értelmes ember volt és kitűnően értett a vitorlás csónakokhoz.

McCarthy jelentette, hogy ki fog mesterkedni valami tetőfélét a James Caird-re. ha fölhasználhatja az üres ládák fedelét és a négy szántalpat, amelyek eddig is benne voltak a csónakban, arra az eshetőségre számítva, hogy a Graham-földön, a Wilhelmina-öbölben partraszállunk. A tetőt még valami sátorvászonfélével készült kiegészíteni. Azonnal hozzá is fogott.

Dél is elmult. A vihar őrjöngőbben dühöngött, mint valaha. Sátrainkat oly erővel tépte-cibálta a szél, hogy – ha ez így megy tovább – semmi nem marad belőlük. El is mentünk, hogy a földnyelv tengerfelőli oldalán a hólejtőn kikeressünk valami alkalmas helyet, ahol gödröt vájhatunk a hóba, akkorát, hogy mindnyájan meghúzódhassunk benne. Kiderült azonban, hogy hiábavaló fáradság lenne, mert a hófúvás úgyis betemetné a hólakást.

Másnap (április 20-án) reggelre még tombolóbb lett a vihar. Dolgozni nem lehetett. Felbukkant azonban egy fóka a parton – ezt már mégsem hagyhattuk. Egész hajtóvadászatot rendeztünk ellene, hogy meg ne szökhessen előlünk. Csákány nyelével orron ütöttük és sietve biztonságba vonszoltuk. Öt napi eleség és hat napra való tüzelőnk biztosítva volt a zsákmánnyal.

Szakácsunkat, aki mindig derekasan dolgozott, ezen a napon hirtelen gyöngeségi roham leverte a lábáról. Helyettesítésére kiválasztottam valakit kö-

100

zülünk, aki maga is olyan kimerült volt, hogy – mint mondotta – legjobban szeretne lefeküdni és meghalni. A főzőkályha állandó fűtése, a tüzelőről való gondoskodás olyan fáradalmas és figyelmes munkát kíván, hogy akire ez a feladat háramlik, nem ér rá az – összeomlásra. Csakugyan, alig hogy rábíztam ezt a szerepet, láttam, hogy mily komoly gondot okoz neki az a pár aggályos tisztaságú harisnya, amelyet száradni aggatott föl valaki, gyanus közelségben a mi esti tejünkhöz.

21-én elcsöndesült a vihar. A hajóács összeszedegethette a hozzávaló anyagot a James Caird beborítására. A Stancomb Wills árbocát beleszerelte a James Caird belsejébe, elől és hátul, hogy megerősítse vele a főgerendát és ne billegjen annyira a hajó heves tengerjáráskor. A tető vázát szántalpakból és ládafedelekből rótta egybe. Erre borította rá a vászontetőt. De előbb ki kellett olvasztani a keményre fagyott takarót a fókazsír-kályhán, hogy megfelelő alakú ponyvát varrjon belőle. Amikor készen lett, egész tekintélyes külsőt adott a csónaknak, habár az a kínos érzésem támadt, hogy veszedelmesen emlékeztet a dolog a színpadi díszletekre. De az események során bebizonyult, hogy kitünően megfelelt céljának s nélküle nem úsztuk volna meg elevenen.

22-én megint megakasztotta előkészületeinket a heves hóvihar. Blackborrow rettenetesen szenvedett elfagyott lábaival. Orvosaink – McIlroy és Macklin – úgy ítélték, hamarosan elkerülhetetlen lesz a műtéti beavatkozás. Akkor azt hitték, nincsen chloro-

101

form; később találtak egy orvosságos ládában, azután, hogy mi elindultunk.

Hozzáfogtunk, hogy élelmiszert gyüjtsünk és tegyünk félre a csónak-útra. A fölszerelést is kezdtük összeválogatni a rendelkezésünkre álló szegényes készletből. Két akós-hordót megtöltöttünk vízzel; a vizet a gleccser lábánál gyűjtött jégből olvasztottuk. Lassú, keserves munka. Éjjel is égett a tűz a háj-kályhában; éjjeli őrünk töltögette a vizet a jegesfazékból a hordóba.

23-án megint jó időt kaptunk. Gyorsan haladt a munka. Déltájban vihar kerekedett, csakúgy kergette a havat. Ha olykor kitisztult egy percre, láttuk, hogyan zajlik a jég odakint a tengeren. A jég nyugatról kelet felé elvonult ezúttal, de félő volt, hogy körülzárja a szigetet és napokkal, talán hetekkel elodázza útrakelésünket. Azt nem gondoltam, hogy állandó maradhasson a jég a sziget körül a télen át; azt hittem, a heves szélrohamok és a gyors áramlás mozgásban tartják biztosan.

A tengerparti sziklák tetejéről figyeltük a jégzajt. Elegendőképpen szakadozottnak mutatkozott a jég ahhoz, hogy másnap reggelre kitűzzük az indulást.

Utolsó esténk az Elephant-szigeten fagyos volt és kényelmetlen. Hajnalban talpon voltunk; reggeli után vízre bocsátottuk a Stancomb Wills-et, beleraktuk a készleteket, ruhát, ballasztot, hogy majd átszállítsa a James Caird-re, ha ezt a súlyosabb csónakot vízre engedtük. A ballaszt súlya mintegy öt métermázsa lehetett. Ezenfelül összeszedtünk néhány

102

kerek követ és jeget is vittünk magunkkal, pótlásul a két hordó vízen felül.

Hat ember egy havi szükségletére a rajtunk valón kívül a következő dolgokat vittük magunkkal:

28.6 liter paraffin.
1 bádogtartály methyl-alkohol
Néhány gyertya és egy kis fóka-olaj
30 doboz gyufa
10 doboz másfajta gyujtó (flamers)
1 doboz “kékfény” (fényjelzésre)
2 Primus-kályha
1 Nansen-féle aluminium főzőedény
6 hálózsák
Néhány pár harisnya

3 láda szánutazó-eleség = 300 adag
2 láda “nut food” (diós eledel) 200 adag.
2 láda kétszersült = 600 darab
1 láda cukor
30 csomag “Trumilk" (konzerv-tej)
1 doboz Bovril-kocka (húsleves-konzerv)
1 doboz Cerebos-só
160 liter víz.
50 kg jég.

Sextans
Messzelátók
Prizmás delejtű
Aneroid
Horgony
Térképek.

103

Vincent és McCarthy bele is fordultak a vízbe – keserves balszerencse, mert hisz kérdéses volt, kaphatnak-e száraz ruhát indulásig. Hurley, aki külön vadászott az ilyen balesetekre, sietett lefényképezni a bonyodalmat. Ahogy őt ismerem, bizonyosan szívesen veszi, ha a két ember benmarad a vízben, amíg közelről lekaphatja őket. Fotografusunk érzelmeit nem méltányoltuk – s az áldozatokat tüstént kimentettük.

A James Caird kifutott a zátonyokon túlra, a Stancomb Wills melléje állt, átrakta a terhet és sietett vissza új rakományért. Másodszorra került a sor a vizeshordókra. Ezeket a Stancomb Wills kötélre kötve vontatta magával. A csónak nekihajtott a szikláknak, az egyik hordó megsérült. A baleset komoly következményekkel járt: a hordóba behatolt egy kis tengervíz és sós ízűvé vált a tartalma.

Délben a James Caird készen állt az útra. Vincent és az ács átázott ruháikért cserébe kaptak száraz ruhát az ottmaradóktól. Utitársaim ott álltak a csónakban, várták az indítást.

A Stancomb Wills-en visszavitettem magam a partra, hogy még egy komoly szót váltsak Wild-dal. Megmondtam neki, hogy rábízom, gondjaiba ajánlom társainkat, legyen bölcs és megfontolt vezetőjük. Aztán sorra elbúcsúztam társaimtól. Néhány perccel később a James Caird-en voltam megint. A Stancomb Wills-en levők utolsó jókívánságaitól kísérve fölvontuk vitorlánkat, elvágtuk a kötelet és elsiklottunk északkelet felé. Megható volt látni a parton állók elárvult csoportját. Háromszoros szívélyes él-

104

jent kiáltottak felénk és integettek, mígcsak el nem tüntünk szem elől. Szívük tele reménységgel – bíztak bennünk, hogy visszajövünk értük, s meglátják még boldogan hazájukat.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Csónakon a háborgó oceánon.

Minden vitorlát kifeszítettünk, a James Caird gyorsan távolodott a parttól. Társaink apró, fekete pontok voltak már csak, majd végleg eltűntek szemünk elől. A nyugati szél gyorsan ragadott minket a jégzaj felé. Csakhamar belekeveredtünk a jég közé. Fölálltam a csónakban, félkézzel átöleltem az árbocrudat, úgy irányítottam a kormányzást. A sűrű jégzaj csaknem egészen kelet felé kényszerített. Délután hat órára egy keskeny csatornán át kikeveredtünk a jégövből, nyilt víz terült el előttünk. A hullámok járása megélénkült, alig tudtuk megfőzni húskása vacsoránkat a Primus-lámpán. Hárman is vesződtek a főzéssel, térdelve, kucorogva a fedélalatti szűk kis térségen. Ha ponyvánk nincs, egyáltalában nem égethettük volna a főzőt.

A következő tizenhat nap története egyetlen óriási harc az elemekkel: a sub-antarktikus oceán méltó volt téli rossz híréhez. Tomboló hullámhegyek hátán hánykolódtunk. Elhatároztam, hogy előbb északnak igyekszem, legalább két nap, hogy aztán enyhébb időjárás mellett csapjak keletnek, egyenesen Dél-Georgia felé.

Kétóránként váltottuk fel egymást a kormány-

105

rúdnál. Aki szabad volt, a nyirkos hálózsákba bujva igyekezett felejteni gondjait. A csónak nem volt kényelmes. Kivált első éjszakánk volt rémesen kényelmetlen; örültünk, mikor hajnalodott és a reggeli főzéséhez foghattunk.

Szűk fekhelyünkön szorongva, át meg átnedvesedve a folytonos permetegtől, egész úton keservesen szenvedtünk a hidegtől. Széllel és viharral küzködtünk szakadatlanul, mikor anélkül is félholtak voltunk. Olykor csak hajszálon mult, hogy mindenestől el nem süllyedtünk. Bátorító volt a tudat, hogy általában mégis a cél felé tart velünk a csónak, de voltak napok és éjszakák, amikor irány és cél nélkül hányódtunk a tajtékzó tengeren.

A vihar alig-alig csillapult az egész úton. Oly parányi volt a csónakunk és oly nagy a tenger, hogy vitorlánk sokszor lagymatagon fittyent le két hullámhegy között, hogy egy pillanattal később, fölkapaszkodva a következő hullámtaraj tetején, annál elsodróbb erővel ragadjon meg a vihar ereje.

Voltak pillanatok, amikor fölülkerekedett jó kedvünk és szívből felkacagiunk. Igaz, ritka volt az ilyen.

Harmadnap északnyugati szélvész tombolt. Keletnek fordultunk. A ponyvatetőt tartó szántalpak és ládafedelek meglazultak, a ponyva megereszkedett és összegyűlt benne a víz. Tizenkét helyen is csurgott he a víz a csónakba, elől és hátul. Sokat lapátoltuk a vizet, de sehogysem tudtuk megvédeni ruhájukat a nedvességtől. A ponyva tetejéről szivárgó víz kellemetlenebb volt a becsapó hullámoknál. Nem

106

volt tenyérnyi száraz hely a csónakban. Végül is egyszerűen magunkra borítottuk Burberry-köpönyegünket és tűrtük a mindenen átszüremkedő vizet. A vízmeregetés az őrszem dolga volt.

Valójában azonban egyikünk sem pihent igazán. A csónak örökös mozgása lehetetlenné tette a nyugalmat. Dideregtünk, minden tagunkat fájlaltuk, a sós tengervíz fölhólyagosította bőrünket. És kínzott az aggodalom. A nappali félhomályban négykézláb kucorogtunk a ponyva alatt. Hat órára teljes lett a sötétség és reggel hét előtt egymás arcát se láttuk. Néhány gyertyánkkal gazdaságosan kellett bánnunk, hogy étkezések idején legyen mivel világítani.

Mégis volt egy száraz pontja otthonunknak: az eredeti, szilárd tető alatt, a csónak orrában. Ott őriztük kétszersültünk egy részét a tengervíz ellen. De alig hiszem, hogy a sósvíz ízétől pillanatra is szabadult volna valaki közülünk egész utunkban.

A csónakban való mozgás nehézkességének meg lett volna a maga humoros oldala, ha nem lett volna oly kínos és gyötrelmes. A csónak hosszában csak úgy tudtunk előrébb jutni a ládák és kövek között, ha négykézláb átmászunk az ülések alatt. Őrváltáskor néven szólongattam mindenkit, hova lépjen és mikor, mert ha mindenki egyszerre mozdul meg, fejetlenség keletkezik és összevissza zúzzuk magunkat.

Négyóránkint váltottuk fel egymást a szolgálatban. Hárman fenn voltunk, hárman pihentünk. A szolgálat így oszlott meg: egy ember a kormány

107

kötelénél, második a vitorlánál ügyelt, a harmadik meg kanalazta ki a vizet a csónakból. Ha kevés volt a víz a csónakban, néha hasznát vettük szivattyunknak, amelyet Hurley fabrikált az Endurance iránytűjének a tokjából.

Amíg az őrszemek a süvítő szélben áztak és dideregtek, a fölváltottak siettek bebújni a nyirkos hálózsákokba, hogy ellophassanak még valamit elődjük testének melegéből. De még ezt a csekély kényelmet se élvezhettük mindig fölváltás után. A ballasztként hozott nehéz köveket kellett gyakran ide-oda rakosgatni, hogy egyensúlyba hozzuk a hajót, de meg azért is, hogy helyet csináljunk a szivattyúnak. A szivattyú csöve meg folyton bedugult az olvadó hálózsákok és prémes lábbelik szőrétől.

A kövek átrakosgatása kimerítő, keserves munka volt. Ballasztnak nagyon hasznosak lehettek, de mint súlyok, amiket ide-oda kell emelgetni ilyen összezsúfolt helyen, egyszerűen hajmeresztők voltak. Testünk minden tagja élénken tiltakozott ez ellen a munka ellen. Másik forrása volt szenvedéseinknek, hogy átázott ruhájuk feldörzsölték testünket; bajainkat fokozta a sós víz marása. Sohasem aludtunk, csak amúgy lopva elszundítottunk, hogy hamarosan fölriadjunk megint valami új kínra és küzdelemre. Nekem külön is kijutott a bajból: még a jégtáblán tettem szert jól kifejlett csúzos csipőfájásomra.

Némi derüt az étkezések hintettek ebbe a siralmas életbe. Megpróbáltatásaink közepette életbevágóan fontos volt, hogy szabályszerűen igyekezzünk táplálkozni.

108

Hogy gyertyakészletünket kíméljük, kiürítettünk egy kis bádogdobozt és olajmécset mesterkedtünk belőle. A belet vitorlavászon rongyából sodortuk hozzá. Éjjelente nagy segítségünkre volt ez a mécses. Fűtőanyag – petróleum – dolgában elég jól állottunk.

A negyedik napon heves délnyugati viharszél késleltetett. Ezidáig naponta 110–130 kilométert tettünk meg – szép eredmény kisméretű vitorláinkkal.

Kivetettük “horgonyunkat”, hogy annak a súlya (mert hiszen nem fenékbe kapaszkodó valóságos horgonyról van szó) lehúzza a csónak orrát. Háromszögletes vitorlavászon-zsák volt a “horgony”; rákötöttük a csónak kötelére és lebocsátottuk. A “horgony” súlya segített, hogy a csónak a szél irányában maradjon. De még így is temérdek vizet nyelt a csónak, szüntelenül munkában volt a szivattyú és kanalaztuk a vizet derekasan. Ezerszer is úgy látszott, hogy megmerül a James Caird. De végül is felülkerekedett.

A viharok szülőhelye a délsarki kontinens fölött van. Fagyos lehelletük leszállította a hőmérséket 16–18 fokra a fagypont alá. (1) A permeteg megfagyott a csónakon: a csónak orra, oldalai, fedele vastag jégpáncélt öltöttek. Ez a jég csökkentette a csónak úszóképességét s ez magában új veszedelmet jelentett. De egy tekintetben jelentékeny előny is rejlett benne: megszűnt a víz csepegése és szivárgása a ponyva tetejéről. De nem engedhettük, hogy a jég súlya meghaladjon bizonyos mértéket, ezért

(1) A hőmérsék mindenütt Celsius-fokokban. (A ford.)

109

hát fölváltva csúsztunk-másztunk a fedélzeten és csapdostuk le a jeget, ami szerszám éppen akadt a kezünkbe.

Hatodnapra tapasztalni kezdtük, hogy a James Caird elvesztette rugalmasságát. Nem szökött föl fürgén a közeledő hullámhegyre. A rárakódó jég megtette hatását: nem úgy viselkedett mint csónak, hanem mint valami fatörzs. Tenni kellett valamit. Mindenekelőtt vízbe hajítottuk a csónak oldalához fagyott tartalékevezőket. Maradt kettő. Azután kidobtunk két prémes hálózsákot; 18 kg volt a súlyuk, egyenkint. Maradt négy hálózsákunk, ebből három volt használatban, a negyedik tartalékban, az esetre, ha valamelyikünk kidőlne. A többit megtette a jég lefaragása, letördösése. A James Caird, mintha újjászületett volna, szökkent megint hullámról-hullámra.

Délelőtt a csónak hirtelen nagyot zuhant, bele a hullámvölgybe. A kötél a “horgonnyal” eltűnt. Ez súlyos baj volt. Ez volt egyedüli eszközünk, amellyel a csónak orrát viharban a tengerhez láncolhattuk vitorlafeszítés kockázata nélkül. Most már föl kellett vonnunk a vitorlát és rábíznunk magunkat sorsunkra. A szél csakhamar ismét szárnyára vett. Föllélekzettünk.

Fagyássebek kínoztak, ujjunk, kezünk csupa hólyag volt, de kitartottunk az egész nap tomboló viharban. Éjjelre megenyhült a szél és vele a hullárnok járása.

A hetedik nap reggele nem volt nagyon szeles. A kurtára fogott vitorlát kiengedtük és egyenesen Dél-Georgia felé irányítottuk ismét csónakunkat.

110

Hat napja nem jutottunk hozzá, hogy helymeghatározást végezzünk. Most kibukkant a nap, Worsley megmérhette a hosszúságot. Reméltük, derült marad az ég délig és megmérhetjük a nap delelésének magasságát és megtudjuk végre, hol is járunk tulajdonképpen.

Furcsa képet nyujthatott a csónak ezen a reggelen. Sütkéreztünk a napon. Hálózsákjainkat fölaggattuk az árbocra száradni, harisnyát, egyebet szétteregettünk a fedélzeten. Delfinek játszadoztak fujtatva a hajó körül, sarki galambok húztak el fejünk fölött. Ezek a kis fekete-fehér madarak olyan barátságosan tekintettek reánk. A kiterjesztett szárnyú, komor fekete albatroszokról ezt nem mondhattuk el. Hideg, fénylő szemük valami egészen személytelen érdeklődéssel figyelte küzdelmünket, hogy fentartsuk magunkat a zajló tengeren.

Kéjelegtünk a napfény melegében. Az élet, végtére, nem is olyan rossz. Ruhánk száradóban, s ha kényelmetlenül is, csak hozzájutunk meleg ebédünkhöz. A hullámjárás élénk, de nem csap be a csónakba és fürgén siklunk célunk felé. Délben Worsley a csónak párkányán egyensúlyozva magát, félkézzel a főárboc kötelébe kapaszkodva megmérte a napmagasságot. Az eredmény várakozáson felül kedvező. 700 kilométernél többet megjártunk, csaknem felét az egész útnak Dél-Georgiáig. Úgy látszik, mégis csak keresztültörünk.

111

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Partraszállunk Dél-Georgiában.

Délután élénkülő friss szélben gyorsan szeltük a hullámokat. Rá sem eszméltünk igazán, milyen roppantul kicsi a mi csónakunk, amíg ki nem sütött a nap. Olyan alacsonyan ültünk a vizen, hogy minden emelkedő hullám elfödte előlünk az eget. Egyik pillanatban nyomasztó érzéssel ébredtünk tudatára az elemek elsöprő hatalmának, a rákövetkezőben ismét remény és bizalom kapta meg szívünket, amikor csónakunk könnyedén fölsiklott a hullámhegy tarajára és fehér tajtékkal túrta szét maga alatt.

Puskám velem volt, de nem vitt rá a szívem, hogy elpusztítsam a mi kis légi útitársainkat, a sarki galambokat, a friss pecsenye kedvéért. Lőhettünk volna albatroszt, de az oceán vándor-királya olyasféle érzést keltett bennünk, ami – későn bár – ama régi tengerészt áthatotta. (1)

Az út nyolcadik, kilencedik és tizedik napján kevés említésreméltó esemény adódott. Heves szél fújt és szüntelen erőfeszítésbe került a csónak kormányzása, de szép iramban haladtunk célunk felé és éreztük, hogy végül is diadalmaskodunk. Sokat szenvedtünk a hidegtől, mert életerőnk a silány táplálkozás, a viszontagságok és a tagjainkat meg-

(1) The Ancient Mariner. Byron költeménye. – Tengerészbabona, hogy az albatrosz bántalmazója súlyosan bűnhődik. Shackleton “Az Antarktisz szívében” című könyvében is megemlékezik erről a babonáról és az Ancient Mariner-ről. (A ford.)

112

erőltető görcsös testtartás következtében hanyatlóban volt.

Életkérdés volt, hogy éjjelente meleg tejet kapjon mindenki, ha meg akartuk érni a reggelt. Tizedik éjjel Worsley nem tudta kiegyenesíteni a testét a kormányrúd mellett töltött órák után. Úgy kellett életre dörzsölni, hogy bebujhassék hálózsákjába.

A tizenegyedik napon (május 5-én) heves északnyugati viharszél kerekedett, délután pedig délnyugatira fordult. Az ég beborult, időnként erősen havazott, ami csak még elviselhetetlenebbó tette a háborgó hullámokat. Éjfélkor én ültem a kormánynál; egyszerre észreveszem az ég tiszta szalagját dél és délnyugat között. Boldogan jelentem a jó hírt társaimnak, hogy derül már az ég, amikor ráeszmélek, hogy amit a felhők hasadékának néztem, nem ís a felhők közt van: egy rettentő hullám fehér taraja.

Huszonhat éve járom a tengert, ismerem haragvását és mosolyát, de ily óriási hullámot még soha nem láttam. Mintha az egész oceán megemelkedett volna, valami egészen más volt ez, mint az a fehérsörényű tenger, amely napok óta oly fáradhatatlanul ostromol. Fölkiáltottam:
– Az istenért, fogódzzatok meg! Mingyárt elnyel!

A feszült várakozás óráknak tetsző pillanata után csóuakunkat hátára vette a hullám és úgy lendített magával, mint valami dugót a parti hullámtörés. Azután lecsapott a mélybe – mintha forrongó üstbe taszított volna a meggyötrött víztömeg. Félig megmerülve, hatalmas rázkódással – de vala-

113

hogy túlélte ezt is a csónak, reálapulva a halálos súlyú víztömegre. Az életéért küzdő ember energiájával lapátoltuk a vizet csónakunkból; tíz percnyi bizonytalanság után éreztük, hogy újra erőre kap alattunk a csónak. Úszott megint és nem imbolygott részegen, mintha megkótyagosodott volna a tenger rohamától.

Ha eddig is kényelmetlen volt az állapot a csónakban, ez a ránkzúduló vízözön még lehetetlenebbé tette helyzetünket. Minden ruhánk csurom vizes volt, főzőkályhánk valahol a csónak fenekén hányódott a vízben. Hajnali három óra lett, mire meggyujthattuk főzőkészülékünket és meleg italhoz jutottunk. Vincent már egy hete végkép letört.

Másnap (május 6-án) megjavult az idő. Kibukkant a nap. Worsley megfigyeléséből kitünt, hogy már 200 km-nyire sincsen Dél-Georgia északnyugati csúcsa. Két nap mulva, ha kedvez a szél, meglátjuk az ígéret földjét. Itt az ideje, mert ivóvizünk rohamosan fogy. Jegünk elfogyott napokkal ezelőtt, az Elephant-szigetről hozott vizünk maradékára voltunk utalva. Szomjuságunkat növelte, hogy a megsérült fenekű hordó vizét ittuk s az sós ízt kapott a tenger vizétől.

Hatalmába kerített a szomjúság. De nem mertem megnövelni a vízadagot – ellenkezőleg, leszállítottuk –‚ mert megtörténhetett, hogy kedvezőtlen szél elterel bennünket és napokkal később érünk partot. A szomjúság a legégetőbb kín. Sósvíztől nyirkos ruhánk és a sós permetegtől meghasogatott arcunk még csak fokozta szomjúságunkat. Nagyon szilárdnak

114

kellett lennem, hogy megtagadjam a másnapi vízadag előlegezését, amit több ízben kértek tőlem.

Kissé keletebbre tartottunk, hogy biztosan nekimenjünk a szigetnek. Ha balra túllövünk a célon, és elszalasztjuk a sziget északi csúcsát, sohasem sikerül visszatérnünk többet. Eznap és a rákövetkező napon lidércnyomásként üldözött a szomjúság. A hajótörés veszedelme eltörpült őrjítő szomjúságunk mellett. Egyetlen derült pillanat az volt, amikor éjszakánkint, szolgálatban, megkaptuk a csésze forró tejet. Keserves napok voltak ezek, de közeledett a megváltás. Május 8-a viharosan indult, északnyugati szélrohamokkal. Délelőtt tízkor tengerifű foszlánya himbált el mellettünk, a szárazföld első, örvendetes híradása. Egy órával később két tengerifüvön tutajozó búvárrécét láttunk. Tudtuk már, hogy a szárazföld nem lehet messzebb 20-30 kilométernél. Ezek a madarak olyan bizonyságai a föld közelségének, akárcsak a világítótorony fénye, mert sohasem merészkednek messze be a tengerbe.

Növekvő mohósággal kémleltük a láthatárt. Délben félegykor a felhők résén át McCarthy megpillantotta Dél-Georgia komor szirtjeit, kerek tizennégy napra az Elephant-szigetről való indulásunk után. Boldogító pillanat. Szomjúságtól gyötörten, didergőn, legyengültségünkben is boldog öröm sugárzott arcunkról. Bajaink hamarosan véget érnek!

TIZENHARMADIK FEJEZET.
Dél-Georgia szigetén.

Első feladatunk volt a készleteket és a ballasztot kirakni a csónakból, hogy éjszakára biztonságba helyezhessük. A kirakodással elkészülvén, megpróbálkoztuk kihúzni az üres csónakot a szárazra. Ekkor láttuk, milyen gyöngék vagyunk. Egyesült erővel se bírtuk. Időről-időre megismételtük a kísérletet. Mindhiába. Látnivaló volt, hogy ennünk kell előbb és pihennünk, addig nem bírjuk kivonszolni a James Caird-et.

119

Hozzákötöttük a csónakot egy hatalmas sziklához, hogy később őrt állítsunk melléje. Crean-t átküldtem a kis öböl baloldalára, tőlünk 30-40 lépésre, ahol bejövetkor észrevettem egy kis barlangot. A sötétben nem sokat látott Crean, de jelentése alapján áthordtuk a hálózsákokat a szikla üregébe. Megfőztük vacsoránkat. Étkezés után aludni küldtem társaimat, én meg kimentem a James Caird őrizetére, hogy neki ne csapkodja a hullámverés a parti szikláknak.

Keserves munka volt megvédeni a csónakot a sötét éjszakában. Olykor bele kellett rohannom a forrongó vízbe. Hosszú kötélre fogva igyekeztem távoltartani a parttól.

Órák multával, mikor már nem bírtam a küzdelmet az álmossággal, Crean-t szólítottam oda magam helyett. Mialatt Crean őrködött, a csónakot elvitte a víz. Szerencsére mifelénk vitte és sértetlenül kihalásztuk. A barlangból alig-alig lehetett kilátni a csónakokra; a sötétlő szirtfalak elfogták a világosságot. Crean-t óránkint váltották fel a többiek az éjjel.

Reggel (május 11-én) megerősítettük magunkat egy újabb étkezéssel és nekifohászkodtunk megint a csónak felvonszolásának. Megvártuk, míg hátára veszi a hullám kis hajónkat, akkor belekapaszkodtimk és nagy erőfeszítéssel apródonkint kivontattuk, föl egészen a tussock-fű felső határáig, ahol már kétségtelenül biztonságban volt magas vízálláskor is. Ennek a feladatnak a befejeztével pillanatnyi gondjainkat elvetettük, nyugodtan kutathattuk föl a kör-

Péntekre virradólag már két órakor fölkeltünk, egy órával később készen volt a húskása. Teli hold ragyogott a felhőtlen égen. Lenyeltük az ételt és el-

127

indultunk. Az első nehézség mingyárt a gleccsernyelv szélén mutatkozott. A gleccser ujjak módjára nyúlt le a tengerbe. A hullámok elérték az ujjak hegyét s nekünk úgy kellett futva átrohanni szakaszonként, amikor a víz vissza-visszahúzódott. Aztán megkezdtük a hólejtő megmászását kelet felé.

A hó felszíne csalódást okozott. Bokán felül süppedtünk bele s csak lassan haladtunk. Két órai kapaszkodás után 750–800 méter magasságban jártunk a tenger színe felett. A hold fényénél láttuk, hogy mily szaggatott, riasztó hegyi világba jutottunk. Amerre nézünk, magasba tornyosuló hegyormok, megmászhatatlan kőszálak, meredélyes hólejtők, fenyegető gleccserek. A hólejtő, amelyen jártunk, hegygerincre kapaszkodott föl, utunk egyenesen a tetőre vezetett. A hold, jó barátunk, hosszú árnyékot vetett: így figyelmeztetett rá, hogy szakadék fölé jutottunk. Elkerültük a tátongó szakadékot, amely egy hadsereget elnyelhetett volna. A hólejtő tetejére érve köd ereszkedett. Magunkra kötöttük a hegymászó-kötelet. Előre mentem utat törni. Csaknem sík platóra jutottunk. A kötél arra is jó volt, hogy egyenes irányt tarthassunk. A hátul járó kiáltásaival figyelmeztetett, ha balra vagy jobbra kitértem. Akárcsak valami hajó, kormányoztuk magunkat – “jobbra tarts”, “balra tarts”, “előre”. Igy baktattunk előre a ködben két teljes óra hosszat.

Hajnalhasadáskor a köd részben eloszlott. Ezer méter magasságból hatalmas befagyott tavat láttunk magunk alatt. Megálltunk, hogy harapjunk egy falat

128

kétszersültet és megvitattuk, lemenjünk-e a tó sima felszínére vagy fenn maradjunk a hegyháton, amelyre följutottunk. Elhatároztam, hogy lemegyünk és a tavon folytatjuk utunkat, minthogy beleesik az útirányunkba. Egy órai elég könnyü ereszkedés után hasadékok kezdtek mutatkozni a hóban. Gleccseren jártunk. A köd fölszállt és akkor láttuk, hogy a mi tavunk a láthatárba olvad – megértettük, hogy a nyílt tenger terül el szemeink előtt, a sziget keleti partján.

Nyilván fölértünk a Possession-öböl fölé. Azon a helyen a sziget szélessége nem több 9–10 kilométernél a Haakon király-öblének befűződéséig. Durva térképünk nem volt pontos. Nem volt mit tenni, mint megint csak fölkaptatni a gleccserre. Hét óra volt ekkor; nem telt két órába, hogy visszahódítsuk az elvesztett utat.

Fölértünk megint a gerincre, aztán délkeletnek csaptunk, mert a térképből azt láttuk, hogy még két másik öböl mélyed bele a partba Stromness előtt. Bátorító volt a tudat, hogy a keleti part tengerére pillantunk már alá, bár nyilvánvaló volt, hogy a partszegély járhatatlan a meredek szirtek és glecscserek miatt.

De emberek éltek ott, villamos világítású házakban! Hírek vártak ránk a nagyvilágból és mindezeken fölül, a keleti part huszonkét társunk megmentését jelentette számunkra.

*

129

törölgettük verejtékünket. Túlkerülve egy összehasadozott területen, megálltunk első étkezésünkre. Méter mély lyukat vájtunk a hóban és beletettük a Primus-főzőkályhát. Hamar bekebeleztük a húskását és tovább bandukoltunk egy éles hegygerinc felé, amely szembetünt két csúcs között. 11 órára majdnem fölértünk a tetejére.

A lejtő meredekre vált, lépcsőket kellett vágni bele. A szekerce kitünően bevált erre a célra. Fönnálltam végre a gerincen, a többiek tartották a kötelet és várták a híreket. A kilátás csalódást okozott. Meredélyes fal bukott alá félezer méteres mélységbe, amelybe mintha úgy hajigálták volna bele a fantasztikus jégtömegeket. Út sehol. Kelet felé havas fennföld emelkedett vagy 1200 méter magasságba. Északnak meredek gleccserekben bukott le az öblökbe, délen a szárazföldi jégtakaró hatalmas nyúlványai szaggatták meg. A mi ösvényünk a gleccserek és ezek között a nyúlványok között vezetett, de előbb le kellett szállnunk a hegygerincről, amelyen állottunk.

Lépcsőket faragtunk, úgy vágtunk neki oldalvást egy dolomit kőszál körül. Ott is hasonló meredély fogadott. Északkeleten hólejtőt vettünk észre. Azon talán leszállhatnánk – gondoltuk – arra irányítottuk lépteinket és egy óra alatt lenn voltunk.

Megkerülve a hegy lábát. Óriási félkörös vízmosáshoz értünk, amely enyhe kaptatóban végződött. Elmult dél. Ettünk valami meleget és nekieredtünk megint az útnak, föl a gerincre. Fáradalmas mászás után fenn álltunk ismét a tetőn. Szemem előtt ugyanolyan járhatatlan hegyfal bukott le a mélybe.

130

Hátam mögött ködfellegek gyülekeztek és lenn a völgyben találkoztak a kelet felől gomolyogva gördülő köd felhőivel. A természet figyelmeztetése volt ez, igyekezzünk lejutni innen a magasból, mielőtt beburkol a köd és a sötétség.

Mintegy 1400 méter magasan jártunk ekkor. Fontos volt, hogy sietve lejussunk a legközelebbi völgybe. Sem sátrunk, sem hálózsákunk, ruháink is nagyon viharvertek voltak. A távolban, lenn a völgyben, alattunk tussock-füvet láttunk a part közelében, ha lejuthatunk, talán gödröt vájhatunk a hóba, kibélelhetjük száraz füvel és kényelmesen átéjszakázhatunk.

Elindultunk lefelé. Csakhamar följutottunk egy másik hegyhát tetejébe. Esteledett. Letekintettem a túlsó oldalon, aztán odafordultam aggódó társaimhoz: “Gyertek, fiúk”. Perc alatt ott álltak mellettem a jeges gerincen. amely meredeken futott le a mélybe és csak alább ment át valahol menedékesebb hólejtőbe.

Nem láttuk a meredély végét. Eszünkbe jutott, hogy bizony függőleges falban is végződhetik. De a hátunk megett gomolygó köd nem engedett sok tétovázni való időt. Eleinte lassan ereszkedtünk lefelé, gondosan vágtuk a lépcsőket a kemény hóba, azután lágyabb lett a hó, szelidebb a lejtő. Eloldottuk a kötelet s amúgy gyerekek módjára leszánkáztunk a meredeken – szánkó nélkül. A lejtő alján nekifutottunk egy hótorlasznak. Két-három perc alatt siklottunk vagy 300 métert. Visszanéztünk. A köd már nyújtogatta utánunk szürke ujjait.

131

Kelet felé, amerre igyekeztünk. hófedte fensík választotta el az északi part gleccsereit a délnek letoluló jégtömegektől. Utunk óriási szakadékok sorai közt vezetett. A növekvő hideg miatt elejtettük a táborozás gondolatát. Este hatkor újabb étkezés és azzal elindultunk fölfelé. Az éjszaka a sarkunkban volt, már egy órája bandukoltunk tökéletes sötétségben és figyeltük, mikor érünk szakadékhoz. Nyolc órakor kibukkant a hold és ezüstös fényt vetett ösvényünkre. Lágy hóban meneteltünk. Éjfél felé megint 1200 méter magasságban jártunk. A barátságos holdfény volt útmutatója fáradt lábainknak. Nem kívánhattunk volna jobb vezetőt.

Éjfél után közel jártunk egy nagy hómező széléhez. Egy szolid lejtő csábított, térjünk arra felé. A lejtő aljában – úgy képzeltük – ott kell lennie a Stromness-öbölnek. Több mint húsz órája voltunk már úton egyfolytában, rövid pihenőket leszámítva. Éjfél után egy órakor gödröt vájtunk a hóban, havat halmoztunk köréje és meggyujtottuk a Primus-lámpát. Worsley és Crean régi dalokat dudolásztak, miközben a Primus vidáman duruzsolt. Szívünk tele volt kacagással, ha nem is fakadt nevetésre meghasogatott fonnyadt ajakunk.

Félórával később úton voltunk megint, lefelé a tengerpartra. Majdnem biztosra vettük, hogy a Stromness-öböl fölött vagyunk. Boldogan ismertünk rá olyan “jelekre”, amelyek emberi lakóhely közelségére vallanak. A hold barátságos arca már felhők mögé rejtőzött – könnyebben megtévesztett a táj alakulása. Szépséges reményeink hamarosan megren-

132

dültek. Hasadékok figyelmeztettek rá, hogy újabb gleccseren járunk. Szememmel követtem a szaggatott felszínű jégtömeget – csaknem a tenger partjáig. Tudtam, hogy nincsen gleccser a Stromness-öböl táján. Ez tehát csak a Fortuna-gleccser lehetett. A csalódás fájdalmas volt. Visszafordultunk és vonszoltuk föl megint magunkat a gleccseren. Nagyon fáradtak voltunk.

Reggel öt órakor a hegylánc sziklasarkantyájának lábánál voltunk. A magaslatról dermesztő szél fújt, elhatároztuk, hogy egy szikla védelme alá vonulunk pihenni. Letettük a hóra botjainkat és a szekercét, azokra ültünk rá, egymás mellé húzódva és egymást átkarolva. Azt gondoltam, ilyen módon fölmelegedünk és nyugodhatunk egy félórácskát. Perc se telt bele, két társamat elnyomta az álom. Ráeszméltem, mily végzetessé válhatnék, ha mind a hárman elaludnánk egyszerre. Az álom, ilyen viszonyok közt, csak átmenet a halálba. Öt perc mulva felköltöttem őket. Útnak indultunk. Olyan merev volt minden tagunk, hogy jó darabon nem tudtuk kiegyenesíteni térdünket.

Hegyormok csipkézett vonala emelkedett velünk szemben, mint valami fogsor, amelynek egyik foga hiányzik: a hágó, amelyen át útunk vezetett. Az a hegysor volt ez, amely a Fortuna-öböltől délnek vonul. Nagyon meredek lejtő vezetett fel rá; a hágó felől pedig dermesztő, fagyos szél süvített. Nyugtalan szívvel, fáradt testtel vonszoltuk magunkat keresztül a hágón reggel hat órakor. Ha a túloldal járhatatlan: kétségbeejtő helyzetbe kerülünk.

133

Husvik kikötőjének hullámos ívű szirtalakulata föltűnt jobbra tőlünk a hajnali pirkadásban. Szótlan némaságban szorítottunk kezet egymással. Úgy éreztük, végére értünk küzdelmes útunknak – pedig hiszen még jó húsz kilométernyi fáradalmas út várt reánk. Worsley ünnepélyesen csak ennyit mondott:
– Boss, túlságosan szép ez, hogy igaz lehessen.

Nekieredtünk a lejtőnek. Láttuk már a fekete parton megtörő apró hullámfodrokat, tipegő pingvineket, a homokban elnyúló fókákat. A Fortuna-öböl keleti karéja volt ez.

A lejtő, amelyen lefelé haladtunk, hirtelen meredélybe megy át a part fölött. Fölvillanyozott kedvünkben semmi föl nem tartóztathatott.

Vidám hangulatban ültünk neki a reggelifőzésnek. Amíg a reggeli készült, fölkapaszkodtam egy magaslatra, hogy gyönyörködjem a föltáruló képben. Félhétre járt. Megremegtem az örömtől – nem gőzsíp hangja volt az, ami megütötte a fülemet?! Nem mertem elhinni, de titkon tudtam ám, hogy a bálnavadász-állomásokon ebben az órában van az ébresztő.

Leszállva a többiekhez, elmondtam nekik a dolgot. Izgatottan lestük óránkon a 7 órát, amikor a bálnavadászokat munkába terelik. Percnyi pontossággal megszólalt a gőzsíp. Soha nem hallottunk édesebb muzsikát. Az első “emberi” hang, amely kívülről, a nagy világból, elhatott fülünkbe 1914 decembere óta. Az a sípszó elmondta nekünk, hogy emberek vannak közelünkben, hajók vannak útrakészen, hogy talán napok mulva útban leszünk viszszafelé az Elephant-szigetre, hogy hazahozhassuk

134

hajótörött társainkat. Nehéz leírni ennek a pillanatnak a meghatottságát. Szenvedés és fájdalom, viharos csónak-út, éhség, fáradtság, kimerítő menetelés – minden feledve volt. Átadtuk magunkat a tökéletes megelégedés érzésének – a megelégedésnek, amit a végrehajtott munka ébreszt szívünkben.

A terepszemle nem nyujtott világos képet a környékről. A helyzetet feltártam Worsley és Crean előtt. Nyilván azon a havas lejtőn kell lefelé indulnunk, amelyik Husvik irányában vonul.

Fiúk – mondtam nekik – ez a hólejtő úgy látszik szakadékban végződik. De talán nem végződik szakadékban. Ha nem megyünk le rajta, tíz kilométeres kerülőt kell tennünk, míg leérünk a síkra. Mit csináljunk?
– Vágjunk neki – felelték nyomban mindketten.

Igy hát elindultunk lefelé.

Ott hagytuk az üres Primus-lámpát. Egy napi élelmiszer-adagot vittünk magunkkal fejenkint és egy-egy darab kétszersültet. Mély hóban tapostunk. Százötven méteres ereszkedő után tisztán állt előttünk, merre kell haladnunk. A legközelebbi akadály egy meredélyes kékjegű lejtő. Worsley és Crean a szekercével lyukat vájtak, abban szilárdan megvetették lábukat, aztán kötélen lebocsátottak engem s én útközben lépcsőket vájtam a jégbe, mígesak végére nem értem 15 méter hosszú hegymászó kötelünknek. Ott akkora lyukat faragtam a jégbe, hogy mind a hárman megállhassunk benne. Társaim lejöttek hozzám a kész lépcsőfokokon, aztán leeresz-

135

tettek engem újabb 15 méterre – és így ment ez tovább, míg csak le nem értünk a lejtő aljára. Ezen a fáradságos módon két órába tellett a 150 méternyi ereszkedő. Félútra leérve merőlegesen irányt változtattunk balfelé, mert észrevettük, hogy a szekercével kivagdosott jégdarabok a lejtő alján nagy zökkenéssel az űrbe potyognak. Végül, hálás örömünkre, nyugvópontra értünk: sziklák meredeztek ki a jégből. Onnan láttuk, hogy abban az irányban, amerre megkezdtük a lépcsők faragását, veszedelmes falban végződik a meredély.

Ezzel még nem volt vége az ereszkedőnek. Síkos lejtőn folytattuk a leszállást, ismét a szekerce segítségével, megviselt nadrágjaink nem kis veszedelmóre. Amikor megérkeztünk a lejtő aljára, már csak 4–500 méter magasságban voltunk a tenger fölött. Ez az ereszkedő viszonylag könnyű volt, helyenkint füves foltokra jutottunk. Percek alatt lejutottunk a fövenyes tengerpartra. Gyors léptekkel mentünk tovább a part mentén egy másik füves hegygerincig. Ott találkoztunk első jelével az emberi élet közelségének. Fóka teteme hevert ott, amelyet kevéssel előbb ölt meg valaki. Csakhamar újabb fókatetemekhez értünk. Lőtt sebeik tanuskodtak róla, hogy ember jár a közelben. Később tudtam meg, hogy Stromness-ből járnak körül a fókavadászok csónakon a Fortuna-öböl partja mentén.

Délben jócskán fenn kapaszkodtunk ismét a hegyoldalban, az öböl tulsó oldalán, és félórával később fensíkra értünk. Onnan már csak egy hegyháton kellett átkaptatnunk, mielőtt leereszkedünk Hus-

136

vik-ba. Én jártam elől. Egyszerre csak térdig vízbe zuppantam és nyomban utána egyre mélyebben és mélyebben süppedtem a beszakadt hókérgen keresztül. Levetettem magamat a hóra és odakiáltottam a többiekhez, hogy cselekedjenek ők is így, hogy fekvőhelyzetben eloszoljék a súlyunk. Hófödte tavon voltunk. Néhány másodpercig fekhettünk így, aztán nagyóvatosan fölemelkedtünk és mintha tojások közt járnánk, lépegettünk tovább vagy kétszáz lépésnyire, ahol a térszín emelkedéséből láttuk, hogy kijutottunk a tó partjára.

Félkettőkor fölkapaszkodtunk az utolsó hegy-hátra; A 7–800 méteres magaslatról megpillantottunk egy kis gőzöst. Bálnavadász-hajó volt, éppen befelé tartott az öbölbe. Kevéssel később vitorláshajó árbocai bukkantak föl a kikötőben. Apró emberi alakok vonták magukra figyelmünket. Csak azután vettük észre a stromnessi bálnavadász-állomás pajtaszerű épületeit. Ezen a helyen megálltunk néhány percre és még egyszer kezet szorítottunk meghatottan.

Óvatosan indultunk lefelé a lejtőn, amelynek alján kényelem és meleg várnak reánk. Az út utolsó szakasza különösképpen nehéznek bizonyult. Hiába kutattunk csak annyira-mennyire is biztonságos ereszkedőt a jégborította meredek hegyoldalon. Egyedüli lehetséges ösvénynek mutatkozott az a mélyen bevésődő meredek vízmeder, amelyen át hegyipatak zuhogott alá a fensíkról a tengerbe. Jeges vízben gázolva követtük a csermely futását. Derékig átnedvesedtünk. Dideregtünk a hidegtől és holtfáradtak voltunk.

137

Egyszercsak kellemetlen hang ütötte meg fülünket. Más viszonyok között zenei hangnak is beillett volna. Vízesés zuhogása volt. Rossz helyen jártunk. A vízesés tetejéről óvatosan lekukucskáltunk és észrevettük, hogy 8–10 métert zuhan a patak vize. Két oldalt járhatatlan jégszirtek meredeztek.

Kimerült állapotunkban alig gondolhattunk rá, hogy visszaforduljunk. Lefelé pedig csupán magán a vízesésen lehetett lejjebb kerülni.

Némi nehézséggel sziklához erősítettük kötelünket, aztán Worsley és én lebocsátottuk Creant. Ő volt a legnehezebb ember közöttünk. A kötélen függve egészen beleveszett a zuhatag vizébe és lélekzet után kapkodva érkezett meg a vízesés aljára. Utána én siklottam alá a kötélen, majd Worsley, aki a legkarcsúbb és legfürgébb legény volt közöttünk. A vízesés alján megint szárazra jutottunk.

A kötelet nem szerezhettük vissza. A szekercét lehajítottuk a vízesés tetejéről és a hajónaplót is, egyik zubbonyunkba burkolva. Ennyi volt az, átázott ruháinkon felül, amit magunkkal hoztunk az Antarktiszró], amely felé másfél éve kitűnő hajóval, tökéletes fölszereléssel és – duzzadó reménységgel keltünk útra. Ennyi volt amit magunkkal rnentettünk – kézzel foghatót. Emlékekben annál gazdagabbak voltunk. Átfúrtuk magunkat a külső dolgok kérgén. Láttuk Istent az Ő nagyszerűségében, hallottuk a Természet lélekzetvételét. Kitapintottuk az ember meztelen lelkét.

Dermedten a hidegtől, de könnyű szívvel, boldogan indultunk tovább a bálnavadász-állomás felé,

138

amely innen már csak két-három kilométer lehetett. Az utazás nehézségei mögöttünk voltak. A gondolat, hogy nők is lehetnek az állomáson, kínosan eszméltetett rá vad külsőnkre. Megpróbáltuk kicsípni magunkat. Bozontos szakállunk nőtt az útban, hajunk összecsapzott. Mosdatlanok voltunk Esztendeje viselt ruháink toldottak-foldottak és szennyesek. Kellemetlenebbül festő három csavargót alig lehetett elképzelni. Worsley ruhájának valamelyik zugából előkotort néhány “biztos-tűt” és némi igazításokat vitt véghez, amelyek csak annál kiáltóbbá tették ruházatunk jóvátehetetlen fogyatkozásait.

Fürgén szedtük a lábunkat és mikor egészen közelébe értünk az állomásnak, két kis fiúval találkoztunk. Tíz-tizenkét évesek voltak. Megkérdeztem őket, merre lakik az intéző. Nem feleltek. Sokat mondó pillantást vetettek ránk és azzal uccu neki, eliramodtak, ahogy a lábuk bírta őket.

Elértük a telepet, átloholtunk az “emésztő ház”-on, amely sötét volt belül. A ház túlsó végén kijutottunk a szabadba. Egy öreg ember vetődött utunkba. Meg se várta, hogy kérdezhessünk valamit. Ijedten menekült, mintha magával az Ördöggel találkozott volna. A fogadtatás nem volt valami szívélyes. Kiértünk a rakodópartra, az ügyeletes fől sem nézett munkájából.

– Itthon van Mr. Sorlle? – kérdeztem.
– Itthon – felelte és ránk meresztette a szemét.
– Szeretnénk beszélni vele.
– Kik maguk? – kérdezte.
– Hajótöröttek; a sziget tulsó feléről jövünk.

139

– Átjöttek a szigeten? – kérdezte. Hangjából kiérzett, hogy nem hiszi.

De azért elment az intéző házába. Mi követtük. Később tudtam meg, hogyan jelentett be bennünket Mr. Sorlle-nak. Azt mondta neki:
– Három furcsaképű ember van itt, azt mondják, a túlsó partról jönnek és ismerik magát. Kinn hagytam őket. (Érthető óvatosság, kétségkívül.)

Mr. Sorlle kijött az ajtóba és így szólított meg:
– Nos?
– Nem ismer? – kérdeztem.
– A hangját ismerem – felelte bizonytalanul. – Maga a Daisy matróza.
– Shackleton vagyok.
– Jöjjenek be. Jöjjenek be.
– Mondja csak, mikor lett vége a háborúnak?
– A háborúnak nincs vége – felelte. – Milliószámra gyilkolják egymást az emberek. Európa megőrült. Az egész világ megőrült.

Mr. Sorlle vendégszeretete nem ismert határt. Azt sem várta meg, hogy lerántsuk fagyos csizmáinkat, már vonszolt be magával és leültetett meleg, kényelmes szobájában. Nem voltunk olyan állapotban, hogy leülhessünk bárkinek a házában, amíg meg nem mosdunk és át nem öltözünk, de a telep intézőjének szívességéből akár azt hihettük volna, nem irtózik együtt lenni velünk egy födél alatt. Kávét adott nekünk és cakes-et, norvég módra, aztán fölvezetett az emeletre, a fürdőszobába. Lehajigáltuk rongyain-

140

kat és kéjes gyönyörrel tisztára sikáltuk, csutakoltuk magunkat. Fürdő után pedig gyönyörűséges új ruhába bujtunk – az állomás raktárából kaptuk – és megszabadultunk fölösleges üstökünktöl. Aztán következett a fényűző ebéd. Mr. Sorlle beszámolt intézkedéseiről. Szivélyessége nem ért véget a személyünkről való gondoskodásával. Mialatt fürödtünk, kiadta a rendeletet az egyik bálnavadász-hajónak, készüljön föl azonnal, hogy még az este elindulhasson a sziget túlsó partján hagyott három társunkért. Meghánytuk-vetettük a terveket.

Úgy intéztem, hogy Worsley elmegy a mentőhajóval, hogy megmutassa a pontos helyet, ahol hajóácsunk két rokkant társával tanyát ütött, magam meg megkezdtem nyomban az előkészületeket az Elephant-szigeten maradt társaink megmentésére. A Haakon király öblébe induló bálnavadász-gőzöst két nap mulva vártuk vissza és pedig Grytviken-en keresztül, ahonnan 1914 decemberében útra keltünk dél felé. Azt akartuk, hogy az ott állomásozó kormányzó mielőbb értesüljön az Endurance sorsáról. Az is lehet, hogy levelek várnak ránk ott.

Worsley aznap este (május 20-án) tíz órakor szállt fel a bálnavadász-hajóra. Másnap a segítőhajó kikötött a Haakon király öbölben. Worsley csónakon ment tovább a Peggotty-tanyára. A három ember boldogsága határtalan volt, hogy megmentik őket, de – nem ismerték meg Worsley-t. Bozontos üstökű, nagyszakállú, piszkos csavargóként hagyta el őket és frissen borotvált, kifinomult gentlemanként tért viszsza értük, alig két napra rá. Azt hitték róla, bálna-

141

vadász. Az egyik meg is kérdezte tőle, miért nem jött át senki miközülünk.

– Mit beszélsz? – felelte Worsley elámulva.
– Azt hittük, a Boss, vagy valaki a mieink közül is eljön értünk – magyarázták.
– Mi van veletek? – kérdezte Worsley.

Akkor kezdtek ráeszmélni, hogy hiszen a pajtásukkal beszélnek, akivel másfél éve sülve-főve együtt voltak.

A bálnavadászok néhány perc alatt összeszedték és behordták holminkat csónakukba. Eloldották a James Caird-et, fölvontatták hajójuk fedélzetére és elindultak visszafelé. Május 22-én alkonyatkor futott be a hajó a Stromness-öbölbe. A bálnavadászok összegyűltek a parton, hogy fogadják a megmentett csoportot és lássák a csónakot, amelyen 1500 kilométert hajóztunk azon az oceánon, amelyet oly jól ismernek és rettegnek.

*

Az ember érzi “az emberi szavak szegénységét, a

142

halandó beszéd durvaságát”, amikor a megfoghatatlant kísérli meg elbeszélni – de utazásunk beszámolója nem lehetne teljes, ha nem érintenénk ezt a különös megilletődést, amely szívünket áthatotta.