TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Megmentjük a hajótörötteket.

Első éjszakánk a bálnavadász-telepen felséges volt. Crean és én Mr. Sorlle házának egyik gyönyörűséges hálószobájában kaptunk éjjeli szállást és olyan kényelmet élveztünk, hogy nem tudtunk aludni. Odakünn sűrűn kavargott a hó. Megérkezésünk után két órával vihar kerekedett, tartott másnap egész nap; a hegyek lejtőjén száguldva hordta a havat. Kérdés, mi sors várt volna ránk, ha ott ér a hóförgeteg a viharban. Hálásak voltunk biztonságunkért. Reggelre mindent vastagon lepett be a hó.

Reggeli után Sorlle körülvitt motoros csónakán Husvik-ba. Éber figyelemmel hallgattuk elbeszélését a háborúról. Mintha csak halottainkból ébredtünk volna rá erre a világra – erre az eszeveszett világra – időbe telt, amíg hozzáidomítottuk elménket ezekhez a regeszerű történetekhez. Nemzetek vérben-vasban, hősiesség, embermészárlás... A szemünket dörzsöltük álmélkodásunkban. A mi esetünk azt hiszem, egyedülálló. Nem volt még egy civilizált ember a hat világrészben, aki ily tökéletes tudatlanságban leledzett volna a világot megmozgató eseményekről, a világtörténelem legnagyobb háborújának két

143

esztendejéről, mint mi, amikor idecsöppentünk a stromnessi bálnavadász-telepre.

Sorlle-tól hallottam az első hírt az Aurorá-t ért balesetről. Az Aurorá-t a vihar a Ross-tengeren a McMurdo-átjáróból – a téli szállás mellől – kisodorta a nyilt tengerre. Akárcsak az Endurance, az Aurora is sokáig vergődött a jég fogságában, de szerencsésen kiszabadult és elérte New Zealand-et. A parti csoportról semmi hír. Részleteket nem tudott Sorlle. Határozottabb formában csak azután értesültem az eseményekről, amikor megérkeztem a Falkland-szigetekre. Ez a hír csak annál kívánatosabbá tette, hogy a Weddell-tengeri hajótörötteket megmentsük, amily gyorsan csak lehet, hogy azután szabad legyek, ha tenni kell valamit a Ross-tengeri csoportért.

Husvik-ba való megérkezésünkkor, vasárnap (május 21-én) reggel régi barátom, Bernsten polgármester és a kis telep többi tagjai meleg fogadtatásban részesítettek. A kikötőben ott horgonyzott a legnagyobb bálnavadász-hajók egyike, a Southern Sky (“déli ég”). Téli szállásra vonult már ide. Nem volt módunkban azonnal érintkezésbe lépni a hajó gazdáival (angol társaság hajója), de magamra vállalván minden felelősséget, Bernsten intézkedett, hogy a hajó útnak indíttassék az Elephant-szigetre. Aláírtam egy biztosítási szerződést a Lloyd útján a hajó biztosítására.

Thom kapitány, expedíciónk régi barátja, véletlenül éppen Husvik-ban volt hajójával, az Orwell-lel. Bálna-olajat rakodott brit lőszergyárak számára.

144

Thom azonnal önként ajánlkozott rá, hogy velünk jön, akármilyen minőségben. Kértem, jöjjön úgy, mint a Southern Sky kapitánya. Könnyűszerrel összetoboroztuk a legénységet: a bálnavadászok örömest vállalkoztak a bajba jutott emberek megmentésére. Azonnal hozzá is fogtak a dologhoz; készséges kezek megkönnyítették a munkát. Az állomás raktáraiból összevásároltam minden szükséges készletet és fölszerelést, nem feledkezvén meg apró kényelmi dolgokról sem megmentendő társaink számára. Kedden reggel a Southern Sky készen állt az elvitorlázásra.

Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ezen a helyen is köszönetet mondjak Dél-Georgia norvég bálnavadászainak együttérzéséért és segítségéért. Hálával emlékezem arra a sok szívességre, amit a tengerentúl élveztem mindenfelé. Ezek között igen-igen emlékezetes marad az a vendégszeretet és támogatás, amivel Dél-Georgiában találkoztam. A tengeren testvériség uralkodik. A hajósnép, amely a tengert szolgálja és a tengeren szenved, élénken átérzi tengerjáró testvérének küzködését és szorongató helyzetét.

McCarthy, McNeish és Vincent hétfőn délután partraszálltak. Meleg szállás, bőséges táplálkozás rohamosan erőre kapatta őket. McCarthy siralmas bőrben volt, amikor kilépett a fürdőkádból. Ötven éven felül volt és az erőfeszítések jobban megviselték, mint akármelyikünket. Éppen ideje volt, hogy megérkezzék a megmentés. Hazaküldtem őket Angliába, magam meg Worsley-vel és Crean-nel felszállottam a Southern Sky mentőhajóra.

145

Thom kapitány hajóján hétfőn este összeverődött egy kis társaság – bálnavadász-hajók kapitányai, felnőtt fiaikkal, akik az apjuk mesterségét folytatják – csupa viharedzett férfi, akik jól ismerik a komor és álnok déli tengereket; öröm volt ilyen érdeklődő emberek előtt mesélgetni viszontagságos csónakútunkról.

*

Azzal tisztában voltam, hogy a jégzajlásba nem merészkedhetünk be. Kis acélgőzösünk nem állna ellen a jég ostromának. Vissza kellett vonulnunk a biztos kudarc elől észak felé. 26-án reggel kikeveredtünk a lepényjég közül. 28-ának reggele borult volt és komor. A hajó orrát ismét délnyugatnak irányítottuk, de délután feltűnt a láthatáron a szilárd jégzaj határozott vonala. 130 kilométer választott el az Elephant-szigettől. Nem vághattunk neki a leküzdhetetlen akadálynak. Megint visszafordultunk északnyugatnak. Másnap pontosan északnak voltunk a szigettől és még egy kísérletet tettünk. Sűrű jégzaj fogadott amelyben mozdulni se tudott volna hajónk.

Fájdalmas volt a kudarc ennyi küzdelem után, de szemébe kellett néznünk a változhatatlannak. A

146

Southern Sky mérsékelt vastagságú jég közé se nyomulhatott be; idestova benne voltunk a télben és tartanunk kellett tőle, hogy a jég esetleg hónapokig nem bocsát ki karmai közül. A Southern Sky csak tíz napra való szenet vihetett s már hat napja úton voltunk. 900 kilométerre jártunk a Falkland-szigetektől és körülbelül 1100 km-re Dél-Georgiá-tól. Elhatároztam, hogy a Falkland-szigetekre hajózunk, ott szerzek egy megfelelő gőzöst és másodszor is megkísérlem az eljutást a hajótöröttek szigetére.

Kedvezőtlen időjárással küzdve érkeztünk meg Port Stanley-be május 31-én. Onnan kábel útján már érintkezésbe léphettünk a nagyvilággal. A kikötőmester elénk jött fogadtatásunkra. Partra szálltam, hogy találkozzam a kormányzóval, Douglas Young-gal. Azonnal megígérte segítségét. Telefónon beszélt Harding-gal, a Falkland-szigeti állomás intézőjével. Élénk sajnálkozásomra megtudtam, hogy megfelelő hajó nincs jelenleg a szigeteken.

Még az este táviratot küldtem György királynak: az első híradást az Endurance sorsáról és az expedíció további kalandjairól. Másnap megérkezett a király távirata: "Örömmel hallom szerencsés megérkezését a Falkland-szigetekre és remélem, hogy társait az Elephant-szigeten hamarosan sikerül megmenteni. George R. I.”

Közelgett a tél. Sürgető volt, hogy mentől előbb útrakelhessek a hajótöröttek felé. Emberéletekről volt szó. Minden késedelem veszedelmessé válhatott.

147

Ajánlották, hogy mentőhajót küldenek Angliából, de annak a megérkezése hetekbe telt volna. Időközben szikratávirón és kábel útján kérdést intéztem a délamerikai köztársaságok kormányaihoz, nem bocsátanának-e rendelkezésemre megfelelő segítőhajót. Fahajóra volt szükségünk, amely behatolhat legalább a könnyebb jégzajba, és amely elegendő gyorsjáratú és sok szenet vihet magával.

A világ minden tájáról elhalmoztak üdvözletekkel és szerencsekívánatdkkal. A jó barátok százainak szíves érzése igazán jóleső öröm volt az aggodalom és szorongatottság napjaiban.

A brit tengernagyi hivatal értesített, hogy nincsen céljainknak megfelelő hajó Angliában és október előtt nem várható a segítség. Azt válaszoltam, hogy az késő. Akkor érkezett meg a montevideoi brit miniszter távirata, hogy az uruguayi kormánynak van egy hálóvontató halászhajója. Neve: Instituto de Pesca No. 1. Szilárd kis gőzös. A kormány áldozatkészen fölajánlotta, hogy tökéletesen fölszerelteti, átküldi a Falkland-szigetekre, hogy elvigyen bennünket az Elephant-szigetre. Örömmel fogadtam el az ajánlatot. A hajó június 10-én megérkezett. Nyomban útra keltünk dél felé.

Az időjárás nem kedvezett, de a kis gőzös szépen haladt. Harmadnap hajnalán föltüntok az Elephant-sziget hegyormai. A reménység már hullámzásba hozta szívünket – de akkor jött a leselkedő ősi elIenség, a jégzaj és a szigettől 35 kilométerre megállított bennünket. Minden igyekezetünk hiábavaló volt, hogy keresztültörjünk az akadályon. A sziget

148

jobbra esett tőlünk, de semmikép nem közelíthettük meg.

A uruguayi gépész jelentette, hogy három napi szene maradt és utasítást kellett adnom a visszafordulásra. Sűrű köd rejtette el szem elől a sziget alacsonyabb lejtőit. Társaink a tanyahelyről nem vehették észre a hajót. Csaknem szén nélkül és megsérült gépekkel érkeztünk meg Port Stanley-be. A Glasgow angol hajó meleg szivélyességgel üdvözölt, amikor behajóztunk a kikötőbe.

Az uruguayi kormány fölajánlotta, hogy átküldi a hajót Punta Arenas-ba (a Magalhaes-szorosban), száraz dockban kijavíttatja és akkor még egy kísérletet tehetünk. De az idő drága volt, ezek az előkészületek soká elhúzódtak volna. Megköszöntem a kormánynak az áldozatkész ajánlatot. Uruguay kormányának és népének igaz hálával tartozom szívességükért. Hálával kell megemlékeznem Ryan hadnagynak, a haditengerészet tartalékos tisztjének segítségéről is, aki Montevideóból a Falkland-szigetekre és onnan le délnek kormányozta a hajót. Az Instituto de Pesca visszatért Montevideóba és én körülnéztem más hajó után.

Fridtjof Nansen, a norvég kormány nevében fölajánlotta a Fram-ot. Ezt az ajánlatot sem fogadhattuk el, mert nem volt vesztegetni való időnk. Peary közbenjárt az Egyesült Államok kormányánál, hogy megkaphassuk az ő Roosevelt hajóját – de ebből se lett semmi. Egyik táviratot a másik után küldöztem el, Argentina és Csile minden tengeri kikötőjét föllármáztam. Az argentinai kormánytól

149

kértem, megkérdeztem, vajjon az Uruguay ágyúnaszád, amely tizenkét évvel ezelőtt megmentette Otto Nordenskiöld svéd expedícióját, használható állapotban van-e. Kedvezőtlen válasz érkezett.

Éppen legjobbkor kötött ki egy brit postahajó, az Orita. Port Stanley-ben, hogy átvigyen bennünket – Worsley-t, Crean-t és engem – Punta Arenas-ba. Ott az a brit társaság vett gondjaiba, amely Magalhaes nevét viseli címében: a British Association of Magellanes. Különösen Allan McDonald buzgólkodott fáradhatatlanul a mentő-expedíció érdekében. Három nap alatt 1500 font sterling gyűlt egybe; megszerezte és fölszerelte céljainkra az Emma scliooner-t. Az Emma negyvenéves tölgyfahajó volt, szilárd és ellenálló. Gőzgépén felül volt egy kisegítő olajos motorja.

A hajó személyzete tíz emberből állt, ez a tíz kitünő hozzáértő ember nyolc nemzetiséghez tartozott. A csilei kormány kölcsön adta a kis Yelcho gőzöst, hogy vontasson bennünket az út egy darabján. A Yelcho nem szállhatott szembe a jéggel, mert acélból épült. Július 12-én vontatókötelére vett minket és elindultunk célunk felé. Rossz időben lehorgonyoztunk másnap, de jóllehet a szél viharrá fajult, nem késhettünk soká, 14-én kora reggel fölvontuk a horgonyt. A vontatókötél túlságosan megfeszült és puskalövésszerű dörejjel elpattant.

Másnap is dühöngött még a vihar. A Yelcho, utasításomra, visszafordult. Három napi küzdelem után, kedvezőtlen időben magunkra maradtunk az Emmá-n, hogy megkísértsük bajtársaink megmen-

150

tését. Sorsuk ekkor már erősen nyugtalanított. Július 21-én, pénteken hajnalban 180 km-re jártunk a szigettől. A félhomályban ekkor ütköztünk meg először a jéggel. Megvártam a nappali világosságot, hogy nekivágjunk az akadálynak. A kis hajó dióhéj módjára hánytorgott a hullámokon. Néhány összeütközés meggyőzött róla, hogy hajónk jóval könnyebb, mint az őt ostromló jégtöredékek. Amíg ez így tart, lehetetlen továbbhaladnunk.

Kimenekítettem az Emma schoonert a jégzajlásból és keletnek fordultunk. Tizenhat óráig libegtünk egyhelyben. A tél már előrehaladt, az időjárás teljességgel gonosz. Dél felől nagy tömegekben rohamosan úszott el a jég észak felé. A motor cserben hagyott, teljesen a vitorlákra voltunk utalva. Másnap sikerült valamennyire előnyomulni dél felé, de a viharos éjszakát követő reggel megrekedtünk.

Nem adtuk még meg magunkat. Délnek irányítva a hajót, újból és újból megkísérlettük megindítani a gépet. Mindhiába. A makacs déli szél visszavert mindannyiszor.

Bármennyire nehezünkre esett, harmadszor is vissza kellett vonulnunk. Északnak fordultunk és viharos hajózás után augusztus 3-án befutottunk Port Stanley-be. (1) Harmadik vereségünk után sem mondtam le arról a föltevésemről, hogy az Elephant-szigetet nem

(1) Shackleton meglehetős kimerülten érkezett meg sikertelen útjáról. Ekkor írta haza: "Megöregedtem és fáradt vagyok” (L.: Mill: The Life of Shackleton).

151

zárja körül szilárdan a jég egész télen át, akármit mondjanak is otthon a karosszék tudósai.

Port Stanley-ben értesültem, hogy a Discovery Angliából jövet szeptember közepén megérkezik a Falkland-szigetekre. Jó barátom, a kormányzó tanácsolta, pihenjek meg nála néhány hétre és várjam meg a segítőhajót. De nem nyughattam bele, hogy hat hétig tétlenül heverjek, amikor tőlem ezerszáz kilométerre huszonkét társam várja kétségbeesetten a segítséget. Megkértem tehát a csilei kormányt, küldje értünk a Yelcho-t és vontasson el minket Punta Arenasba. Mint ahogy minden kérésemet, ezt is nyomban teljesítették. Északnyugati szélviharban tettük meg az utat, hajszál híja, hogy oda nem vesztünk. Augusztus 14-én kikötöttünk Punta Arenas-ban.

Alkalmas hajót nem kaphattunk, de az időjárás javulóban volt. Megkértem Csile kormányát, adja nekem a Yelcho-t még egy utolsó kísérletre. Ez a kis acélgőzös teljességgel alkalmatlan volt rá, hogy szembeszálljon a jégzajjal, meg is ígértem, hogy nem hatolok be vele a jég közé. Augusztus 25-én negyedszer is útra keltem a mentő expedícióra.

Ezúttal kedvezett a szerencse. Célunk felé közeledve láttam, hogy elvonult a Jég. Déli szélvihar éppen idejében elűzte a jeget észak felé. A Yelcho szerencsésen keresztülsiklott. Sűrű ködben közeledtünk a sziget felé, nem mertem megvárni, míg eloszlik a köd. Augusztus 30-án délelőtt tíz órakor elhaladtunk néhány megfeneklett jéghegy mellett, aztán észrevettük, hogy a hullámok megtorpannak

152

– zátony van előttünk. Tudtam már, hogy megérkeztünk a sziget alá.

Aggodalmas pillanat. Meg kellett még állapítanunk, merre van a tanya, de sok időt nem vesztegethettünk a leselkedő jégzajlás miatt. De ép akkor fölemelkedett a köd és föltárultak az Elephant-sziget szirtjei és gleccserei. Keletnek hajóztunk és húsz perccel dél előtt Worsley éles szeme fölfedezte a tanyát, amely csaknem észrevehetetlenül lapult meg hótakarója alatt. Társaink a tanyán ugyanekkor pillantottak meg; apró fekete alakok özönlöttek a partra és integettek felénk. Három kilométerre lehettünk a tanyától.

Csónakba szálltunk és félóra sem telt bele, Crean-nel és néhány csilei matrózzal a part közelébe értem. Egy hullámpaskolta szikla tetején apró figura vonta magára figyelmeinet. Wild volt. Messziről odakiáltottam:
– Megvagytok mind?
– Mindnyájan jól vagyunk, Boss – felelte és három hurrá-t kurjantott utána.

Eközben közelebb értünk a sziklához, cigaretta-csomagokat dobáltunk partra. Éhes tigrisekként estek rá. Tudtam jól, hogy hónapok óta dohányról álmodnak és beszélnek.

Sokan közülök meglehetős rossz bőrben voltak. Wild tartotta bennük a lelket. Nem volt időnk sok üdvözlő szóra, a híreket is későbbre hagytuk. Mégcsak el se mentem a tanyáig, hogy lássam – Wild biztosított róla, hogy sokat fejlődött azóta.

Hatalmasan hullámzott a tenger; ha megfordul

153

a szél, akármikor nyakunkra hozhatja a jeget. Siettettem társainkat, éppen csak az expedíció följegyzéseit és a legszámottevőbb holmit kapkodták össze. Egy óra alatt mindnyájan a hajón voltunk és a Yelcho teljes gőzzel nekivágott az útnak észak felé. Jég nem, csak a hullámkorbácsolta, nyilt oceán választott el minket Dél-Amerika partjától.

Útközben meghallgathattam végre a viszontagságos ötödfél hónap történetét és nem győztem örvendezni rajta és hálálkodni Wild-nak, hogy annyi leleményességgel és oly törhetlen szívóssággal táplálta mindvégig a reményt, bizakodást és jókedélyt a sokat szenvedett kis csoport tagjaiban. Wild nagyszerű küzdelmet vívott a lehangoltság és kétségbeesés szörnyeivel, amelyek bizony már-már hatalmukba kerítették a komor jégmezők és jégborította tenger ölelésében tenyérnyi helyen szorongó csoportot. A huszonkét ember szűkös élelme is elfogyóban volt.

A Yelcho éppen jókor érkezett. Két nappal előbb nem közelíthette volna meg a szigetet, és néhány órával később talán megint áttörhetetlen jégpáncélra bukkantunk volna.

Útban visszafelé meg4nt rossz időt kaptunk. A kis hajót hatalmasan hajigálták a hullámok – de fedélzetén könnyű szíveket vitt. Szeptember 3-án behajóztunk a Magalhaes-szorosba és reggel nyolckor elértük a Rio Secco torkolatát. Két-három órával később kikötöttünk Punta Arenasban, ahol olyan istenhozottal fogadtak, hogy soha nem fogjuk elfelejteni. A csilei nép sem volt kevésbé lelkes, mint honfitársaink. A városka egész lakossága talpon

154

volt. Lelkes, meleg fogadtatás volt s az erőfeszítés aggodalmas hosszú hónapjai után olyan kedvben voltunk, hogy jól is esett átadnunk magunkat az örömnek.

A rákövetkező hetek során tömérdek üdvözlettel és üzenettel halmoztak el barátaim a világ minden tájáról és szívem mélyéből meghatott az emberek jósága, akik a harctereken dúló rettenetes események szorongattatásában is megemlékeztek rólunk. A csilei kormány rendelkezésemre bocsátotta a Yelcho-t, hogy elvigyen minket Valparaisóba.

Szeptember 27-én érkeztünk meg Valparaisoba. Minden elképzelhető vízi jármű ott úszott a kikötőben és elénk jött üdvözlésünkre, az uccákon legalább 30.000 ember tolongott. Másnap este Santiagóban előadást tartottam a brit Vöröskereszt és egy csilei haditengerészeti jótékony intézmény javára. A csilei lobogó a Union Jack-kel egybetűzve lengedezett, a csilei zenekar a csilei himnuszt, a God Save the King-et és a Marseillaise-t játszotta, Csile külügyminisztere beszédet tartott és rendjelet tűzött a kabátomra. Beszéltem a köztársaság elnökével és megköszöntem neki a segítséget, amit a brit expedíciónak nyújtott. Egymagára a szénre 4000 font sterlinget áldozott a csilei kormány. Az elnök válaszában rámutatott a brit tengerészekre, akiknek részük van Csile haditengerészetének megteremtésében.

A csilei vasúti minisztérium különvonaton küldött át minket az Andeseken. Átmentem Montevideóba, hogy személyesen köszönjem meg Uruguay köztársaság elnökének és kormányának az áldozat-

155

kész segítséget, útközben is több helyütt királyi mód fogadtak. Buenos Airesbe is átlátogattunk. Aztán megint átkeltünk az Andeseken.

Intézkedtem, hogy utitársaim mielőbb hazakerüljenek Angliába, mert a háború szólította őket. A magam legközelebbi feladata volt a Ross tenger partján rekedt csoport megmentése. Worsley-t magammal vittem. Északnak siettünk Panamába, onnan San Franciscóba, ott elcsíptünk egy gőzöst, és az november végére elszállított New Zealand-be. Hallottam, hogy a new-zealandi kormány segítőexpedíciót készül küldeni a Ross-tengerbe, de nem voltam eléggé tájékozva és alig vártam, hogy ottlehessek a helyszínén.

Első dolguk volt – s még az élelem szerzésnél is sürgetőbb tennivaló – hogy hajlékra tegyenek szert. Sokat közülük nagyon megviselt már a sok szenvedés és nélkülözés. Rickenson-t, aki sportot csinált abból, hogy nem kíméli magát, hirtelen leverte lábáról a szívgyöngeség. Blackborrow és Hudson mozdulni se tudtak. Többé-kevésbé valamennyien szenvedtek a fagyássebektől.

156

A hóförgeteg, amely aznap kerekedett, amikor átköltöztünk a Wild-fokra, két hétig dühöngött egyfolytában. A sátrakat, kivéve a szögletes sátrat, amelyikben Hurley, James és Hudson tanyáztak, darabokra szaggatta az orkán. A hálózsákok és ruhák csuromvizesek lettek.

A folytonos flzikai gyötrelem azzal fenyegetett, hogy lelkileg is leveri őket.

Két csónakukat fölfordították, olyanképpen, hogy egyik oldala a havon nyugodott, a másik meg jó félméternyire megemelve sziklákra és ládákra támaszkodott. Igy legalább a betegek és a tudományos megfigyelést végzők egy része ideiglenes tető alá jutott. Később aztán állandóbb hajlékot emeltek.

Parancsoló szükségesség volt, hogy valamennyien védett helyre kerüljenek és megszárogathassák ruháikat. Wild. a kis csoport parancsnoka, siettette a jégbarlang kiásását a hegyoldalban. A munkálatot, mint emlékezünk, még ottlétem idején kezdettük meg. Az enyhe időjárás folytán örökösen szivárgott le a víz a barlang tetejéről és falairól. Wild úgy segített ezen, hogy jókora lapos kövekből két tekintélyes falat épített. A fal magassága 120 centiméter volt, egymástól való távolságuk 570 centiméter.

A kövek keserves összehordásáról jegyezte föl valamelyikük:

“Nevetséges, milyen gyengék vagyunk... olyan kövek, amelyeket máskor könnyedén emelgettünk volna, meghaladják erőnket, hárman cipeljük az egy embernek való terheket.”

157

A csónak-kunyhó számára azt a helyet választották, ahol a kályhát állították föl megérkezósünk estéjén, áprilisban. Két nagy sziklatömb között annyira-mennyire védett volt ez a hely. A fölötte emelkedő Penguin Hill – ahol a pingvinek költőhelye volt – védte kissé észak felől. Mihelyt fölrakták a falakat, ráállították a két csónakot, egyiket a másik mellé, fölborítva. Pontos odaillesztésük némi időbe került, de nagyon fontos volt, ha azt akarták, hogy állandó hajlék legyen belőlük, ahogy remélték. A csónakokat azután megszilárdították és lekötözték.

Amikor minden elkészült, behordták nedves tarisznyáikat, amelyek már órák óta áztak kinn az esőben, a csónakok és a sátrak elbontása után. Az új otthonban Wild jelölte ki a helyeket.

A “padló” ekkor még tele volt hóval és jéggel, ezt gondosan kitisztogatták a kavics közül, aztán leterítették a megmaradt sátorvásznakat. Ebben a kissé zsúfolt és alacsony, de viszonylag palotaszerű hajlékban visszatért a derű és vidámság a hajótöröttek szívébe. Újabb és újabb javításokkal egyre tökéletesebbé lett a hajlék. A kőfalakra kívül ráborították Jaeger-féle hálózsákjaikat és kabátjaikat, hóval gondosan letapasztották, a havat ráfagyasztották. Így sikerült megakadályozni a hó beszüremkedését hófuvás idején.

Eleinte a szabadban főztek, sziklák védelmében. Mindössze ládákból raktak falat, hogy kissé jobban védve legyenek. Olajos kannákból két fókaháj-kályhát mesterkedtek össze. Egyik napon, amikor különösen hevesen dühöngött a hóförgeteg, bevitték a

158

kályhát a kunyhóba. Fojtogató füst kerekedett. Ezen segíteni kellett. Kerr egy kétszersültes láda bádogburkolatából kéményt fabrikált és a füsttől megszabadultak.

A szakács és a napos kukta reggel hét órakor kezdték tevékenységüket. A reggeli rendesen tíz órára lett készen.

Nagy baj volt a kunyhóban a világosság hiánya. A vitorlavászonfalakat belepte a korom, a hófuvás magasra halmozódott a kunyhó körül. Állandó éjszakai sötétségben éltek a kunyhó lakói. Wild leleménye segített valamelyest a bajon. Egy zsebóra üvegét belevarrta a vitorlavászonfalba. Később még három ablakot vágtak; akik a közelében voltak, varrhattak és olvashattak. A helyzet egyhangúságát enyhítette ez a kis szórakozás.

"Könyvtárunk a következő művekből állott: két verses kötet. Nordenskiöld délsarki expedíciója, az Encyclopaedia Britannica egy-két hiányos, szaggatott kötete és egy egypennys szakácskönyv. Ez Marstoné volt.”

A “padló”-ra később tiszta kavicsot hordtak még, így meglehetős száraz volt a hideg időszak alatt. de mikor a fagypont fölé emelkedett a hőmérséklet, a környező hegyekről mindenfelől lefolydogáló hólé ott adott találkozót egymásnak a kunyhóban. Wild vette észre elsőnek a bajt. Egy szép reggel hálózsákja úszott a vízben. A többiek ugyanezt tapasztalták. Gyökeres orvoslásra volt szükség. Gödröt ástak a kunyhóban, ott összegyűlt a víz, ezt aztán kimere-

159

gették, hektoliterszámra. Tökéletesen csak úgy segíthettek a bajon, hogy az egyik fal egy részét elbontották s a vízet csatornán levezették a tengerbe.

A kunyhó fölött a völgyön keresztül fekvő nagy gleccser állandó veszedelme volt a tanyának. Időről-időre óriási jégtömbök szakadtak le róla és dübörögtek le a tengerbe s a zuhanás óriási hullámokat vert. Egyik nap Marston kinn foglalatoskodott a kunyhón kívül, amikor ágyúdörgésszerű robaj reszkettette meg a levegőt. Fölpillantott és látta. amint egy ház-magasságú hullám közeledik az öböl felől. Ha az fölhatol a kunyhóig, mindenestől lesodorja őket a tengerbe. Szerencsére az öblöt borító jég megfékezte a hullámot s habár fölcsapott egész a kunyhó alá, semmit sem vitt magával. Hajszálon fordult megmenekülésük. Ha belesodródnak a tengerbe, semmi meg nem menti életüket.

Lassankint hozzászoktak a sötótséghez és a piszokhoz. De azért tudatában voltak, milyen nyomorult viszonyok közt élnek.

“Napról-napra szennyesebb a kunyhó. Minden csupa szutykos korom... Piszkosabbak már alig lehetünk. Kunyhónk földje megborzaszt, ha élénkebb világításnál szemügyre vesszük. Ilyen a mi otthonunk, édes otthonunk ('Home, Sweet Home').”

“Minden tagunk fáj a kemény görgeteges fekvőhelytől, amelyen aluszunk.”

“Hála az égnek, az ember alkalmazkodő állat! Ha soká tanyázunk még itt, megváltozik a járásmódunk és testtartásunk. Kunyhónk mennyezete leg-

160

magasabb pontján is csak 130-140 centiméter. Előre-görnyedve, vagy négykézláb járunk.”

“Épúgy semmibe se vesszük már a piszkot és szennyet, akárcsak az eszkimók. Nem mosdottunk, mióta a hajót elhagytuk – csaknem tíz hónapja. Először is nincsen szappanunk és törülközőnk; másodszor, ha volna is, vizet csak annyit olvaszthatuuk, amennyi ivóvíznek kell. Ha egy ember megmosdanék közülünk, féltucat másik ivóvíz nélkül maradna aznap. Nem szopogathatunk jeget szomjunk oltására, mert ebben a hidegben megrepedezik tőle a száj és fölhólyagosodik a nyelv. De azért jókedvűek vagyunk.”

Az időjárást, ottlétük egész ideje alatt, egyszerűen hajmeresztőnek mondja Wild. A környező magaslatokról csaknem állandóan fújta a havat. Április 25-én a Dél-Georgiába indulásunkat követő nap, jégzaj zárta körül a szigetet, havazott és nedves köd ereszkedett. Április rettentő szélviharral végződött, kis híja, hogy le nem döntötte a kunyhót. Ez az időjárás májusba is belenyult. Ime egy jellegzetes májusi nap:

“Borzalmas szélrohamok dühöngenek, hajlékunk állandó veszedelemben forog... Az orkán minden rohama mély morajló búgással jelentkezik, majd mennydörgő rohaj kerekedik belőle. Hó, kő és kavics csakúgy röpköd a levegőben; ami holmira nagyon súlyos nehezéket nem rakunk, elhordja a szél a tengerbe.”

161

Néha egész váratlanul jöttek ezek a szélrohamok. Tengerifű súlyos kötegeit, élelmiszeres ládákat fölkapott a levegőbe és elragadta szem elől. %Hussey-t egyszer majdhogy bele nem vitte a tengerbe. Húst vagdosott odakinn, a szél fölkapta és vitte magával. Nagyritkán volt egy-egy derült, szép, csöndes napjuk. Ilyenkor mondhatatlan gyönyörű látványt nyujtott a hegyek és gleccserek között lehanyatló nap.

Május közepe táján rémületes hóvihar kerekedett. Wild komolyan aggódott a kunyhó sorsáért. Kisújjnyi vastag, ablakpárkány nagyságú jéglemezeket hordott a szél – veszedelmes volt kinn járni a szabadban, mintha csak üvegtörmelék-lavinák porzanának el. És mégis, habár havat és hideget hoztak magukkal, örvendezni kellett ezeknek a déli és délnyugati szeleknek, mert elűzték a jégzajt a sziget mellől s így mindannyiszor új reménység ébredt bennük, hogy megérkezik a segítség. Az északkeleti szelek viszont telehordták jéggel az öblöt és lehetetlenné tették a sziget megközelítését.

Július végén és augusztus elején volt néhány enyhe, csöndes nap. Délnyugati szelek kisodorták a jeget az öbölből és most fölragyogott a nap. Csüggedő lelküket fölvillanyozta a remény, kezdtek megint mohó várakozással figyelni kifelé, nem jön-e már a mentőhajó.

Szerencsétlenségre a három első mentőkísérlet idején éppen széles jégpáncél vette körül a szigetet. Augusztus 16-ától 27-éig nem szakadt föl a jégzaj a sziget körül. 27-én heves délnyugati szél megtisztí-

162

totta az őblöt; a néhány ottrekedt jéghegy nem akadályozott meg bennünket, hogy végül partraszálljunk az Elephant-szigeten.

Tél-derekát, a nagy sarki ünnepnapot, méltóképpen megünnepelték. Nagyszerű reggelit csaptak; jó sűrű kását főztek a szánutazó-eleségből, meleg tejjel. Délre pompás pudding került az “asztalra”, kétszersült porából készült, tizenkét darab jó porhanyós “diós-eleség”-gel. Wild találmánya. Vacsorára vékonyra szeletelt fókahúst ettek, cukorral ízesítve. A vacsorát hangverseny követte; Hussey kísérte nélkülözhetetlen banjo-ján. (1) A banjo volt az utolsó dolog, amit megmentettünk a süllyedő hajóról. Sértetlenül jutott el az Elephant-szigetre, s nagyon jó kedvderítőnek bizonyult. Minden szombat este hangversenyt rendeztek.

A szakácsot, aki olyan soká és olyan kitünően töltötte be szerepét, augusztus 9-én szabadságolták. Minthogy a szakácsnak és kuktájának meg volt engedve, hogy kikaparják a maradékot a fazékból, nyugtalanul lesték többen is, ki lesz az utóda. Fogyatékán volt az élelem, a tél elején elvándorolt pingvinek és fókák még nem tértek vissza. Összekotorták, sőt kikaparták a már kifőtt és félrelökött fókacsontokat, hogy tengervízzel másodszor is kifőzzék. A pingvinek csontjával is ezt cselekedték. Egyikük naplójában találom ezt a megjegyzést:

(1) Amerika négereinek kedvelt hangszere. Afrikai eredetű. Ott bania a aeve. Hasonlít a gitárhoz. 5–9 húr van rajta. Mi banjó-nak mondjnk, az angolok így ejtik: bendzsó. (A fordító.)

163

“Fényes lakomáuk volt ma – csaknem öt uncia (2) szilárd ételt ettünk.”

Nem csuda, ha ilyen körülmények közt gondolataik és beszélgetésük az ételek körül forgott.

Nagyrészt Wild erélyességének és leleményességének köszönhető, hogy a csoport mégis mindvégig megőrizte jó kedélyét és hogy egyáltalán életben maradt. Ő és a két orvos. McIlroy és Macklin kísérték gondos figyelemmel az emberek egészségi állapotát. Wild-ot sohasem hagyta cserben vidám optimizmusa. Mindenki csodálattal emlékezik meg róla naplójában. Neki köszönhetik életüket. Várakozáson felül igazolta a beléje helyezett bizalmamat. Hussey volt a másik gondűző verőfényes kedélyével és banjo-jával.

Attól fogva, hogy az állandó kunyhóban megtelepedtek, a csoport egészségi állapota a körülményekhez képest jó volt. Természetesen gyengék voltak mindannyian, egyeseknek megrendült az ítélőképessége, valamennyien szenvedtek fagyott sebektől és néhányukon, a vége felé, szívbaj mutatkozott. Blackborrow-nak, akinek a lába oly csunyán lefagyott a csónakban, mind az öt lábaújját le kellett vágni még ott a szigeten. Ez a műtét, amelyet ilyennyire nehéz viszonyok közt teljes sikerrel hajtottak végre, “köteteket beszél” az orvosok ügyességéről és találékonyságáról. Hudson, aki bronchitisben és derékfájásban szenvedett, teljesen egészséges volt, amikor a mentőexpedíció megérkezett.

(2) Öt uncia = 14 dekagram.

164

1916 augusztus 30-áról minden napló úgy emlékezik meg, mint a csodák napjáról. Élelmük szűkösen volt, mindössze kétnapi tartalékjuk volt fóka- és pingvinhúsból és semmi remény, hogy többre szert tehessenek. Csigákat és tengeri füveket szedegettek össze, hogy megfőzzék a már egyszer kifőtt fókacsonttal. Wild a tálalással volt elfoglalva. Hurley és Marston kinn vártak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek abba az irányba, amerről a hajót várták.

Két héttel a mi elindulásunk után, és attól fogva minden áldott nap, Wild összecsavarta hálózsákját, ezzel a megjegyzéssel:
– Legyetek készenlétben fiúk. megjöhet az Öreg.

És csakugyan egy szép nap szétfoszlott a köd és fölbukkant a hajó, melyet négy hónapja oly sóvárogva vártak.

“Marston vette észre elsőnek és tüstént elkiáltotta magát: 'Ó, a hajó!' Akik a kunyhóban voltak, hallották a felkiáltást, de azt hitték, a megszokott 'ó, az ebéd!' kiáltást hallják és először a fülüket se billentették rá. Csakhamar azonban lábak dobogása ütötte meg fülünket – Marston vágtatott felénk a hóban, mint akit puskából lőttek ki és elfulladó hangon, az izgalomtól rekedten ordítozta: 'Wild, itt a hajó!' Gyujtsunk jelzőtüzet!' Ahányan voltunk mind egyszerre levetettük magunkat, hogy kibujjunk az ajtón. Akik nem tudtak kijutni, sietségükben és izgatottságukban leráncigálták a vitorlavászon ponyvákat. A fazekat a drága csigákkal és hinárral fölrúgták a nagy rohanásban. Egyszer csak megpillan-

165

tottunk egy kis hajót a csilei lobogóval. Éppen körül-kanyarodott mifelénk; idáig nem láthattuk a szigettől.

Kiáltani próbáltunk, de az izgalom összeszorította a torkunkat. Macklin elvágtatott a dombra, ahol lobogó volt kitűzve a lejtő szembetűnő pontján.

A lobogó kemény tömeggé fagyott. Macklin levetette a zubbonyát s azt kötötte a zászlórúd hegyébe.

Wild beütötte utolsó petróleumos bádogunk fenekét, petróleummal leöntött egy csomó ruhát, kézmelegítőt, harisnyát, elrohant vele a Penguin Hill-re és meggyujtotta.

Mi többiek ezalatt a parton lestük aggodalommal, mikor válaszol a hajó, vagy ad valami jelt, hogy meglátott bennünket. Mialatt ott álltunk és meresztettük szemünket, a hajó elfordult, mintha nem látott volna meg minket. Hurráztunk, éljeneztünk, bár a mi fátyolos hangunk bizonyosan nem hatott el odáig. Egyszerre csak megállt a hajó, csónakot eresztettek le és mi megismertük Sir Ernest alakját, amint mászik lefelé a kötélhágcsón. Valamennyien hatalmas hurrába törtünk ki, aztán egymásnak mondogattuk: Hála Istennek, az Öreget nem érte semmi baj.

A csónak csakhamar elég közel került, hogy a mi Öregünk (1) aki a csónak orrában áll, odakiáltson Wild-nak: 'Megvagytok mindnyájan?' Mire Wild visszakiáltott: 'Mind megvagyunk, semmi baj ná-

(1) Az angol szövegben itt is mindenütt Boss van, de ez körülbelül ugyanazt jelenti, vmit a mi Öreg-ünk. Ebben is van valami a Mester-ből éa a Vezér-ből. (A fordító.)

166

lunk. Észrevettük, hogy az Öreg arcán mosoly fut végig, mikor ezt kiáltja vissza: 'Hála Istennek!'

Mielőtt partraszállt volna, marékszámra szórta ki a dohányt és cigarettát. A dohányzók mohón estek neki – nem csuda, hisz több mint két hónapja hinárral, pipa apróra tört porával, fókahússal és tengerifűvel igyekeztek pótolni a dohány hiányát.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
A Ross-tengeren partraszállt csoport.

A készletek, ruházat és szánfelszerelés elégtelensége folytán a depóelhelyező-csoport lassabban haladhatott és több nehézséggel küzdött, mint ahogy számítottuk. Annál csodálatosabb a kitűnő csoport tökéletes sikere.

Fájdalmas és megindító, hogy a küzdelem és nél-

168

külözés hosszú hónapjai után, három derék társunk, Mackintosh, Hayward és Spencer-Smith nem tért vissza soha többé.

Az emberi erőfeszítésnek és akaraterőnek olyan példáját nyújtja ez a hosszú délsarki szánutazás, amelyről csak a legnagyobb bámulattal emlékezhetünk meg. Az utazók naplóiból állítom össze a hősi történetet. Szerencsétlenségre a vezér följegyzései vele együtt odavesztek. A Ross-tengeri csoport tevékenységének legkimagaslóbb eredménye ez a nagy déli utazás. Hatan vettek részt benne, közöttük a három áldozat.

Mielőtt reátérnék a nevezetes és nagysikerű – bár fájdalom, mégis hiábavaló – szánexpedíció történetére, hangsúlyozni kívánom hálámat azért a támogatásért, amellyel Ausztráliában és New Zealandben fölkarolták a vállalkozást. Sok jó barát között különösképpen Leonard Tripp és Edward Saunders nevét szeretném kiemelni. Ha van ember, aki a nehéz napokban élvezett odaadó segítségért hálával tartozik: én vagyok az.

*

Az Aurora, Aeneas Mackintosh kapitány parancsnokságával 1914 december 24-én hagyta eI Hobart kikötőjét, hogy útját a Ross-tenger felé vegye. A hajó szükség esetén két esztendőt volt téltendő a sarkvidéken. Utasításom röviden ezt foglalta magában: előrenyomúlni a Ross-tengerbe, a McMurdo-átjáróban vagy a közelében alkalmas ponton berendezni a téli szállást, partra tenni a készletekét és fölszerelést; eleségraktárakat állítani a

169

Nagy Jégperemen a Beardmore-gleccser irányában (1), annak a csoportnak a számára, amely a Weddell-tenger felől készült átvágni a déli sarkvidék szárazföldjén.

Az Aurora vitt magával egy szétszedhető kunyhót, teljes fölszerclést a parti csoport és a nagy déli szánutazásra vállalkozó csoport számára, mindenfajta készletet, ruházatot, bőségesen elegendő szánokat, kutyákat és egy motoros vontatószánt. Mackintosh kapitány feladata volt, hogy mingyárt megérkezése után induljon el dél felé és még a tél beállta előtt szállítson el megfelelő mennyiségű élelmet és tüzelőanyagot (petróleumot) a 80. szélességi fokra, hóbabákkal és zászlókkal jelölvén meg a belyet, hogy a Sark felől érkező csoport reátaláljon. A következő nyáron azután (1915–1916) kellett hogy rákerítse a sort a távolabbi eleségraktárakra.

Az Aurora útja dél felé eseménytelenül zajlott le Karácsony-napján lehorgonyzott a Macquarie-szigetek előtt. A szikratáviró-állomás, amelyet Sir Douglas Mawson ausztráliai délsarki expedíciója rendezett be, még működésben volt. Az Aurora vitt is készleteket az ott tartózkodó csoport számára. Hat nappal később (december 31-én) hagyta el az Aurora a szigetet és harmadnapra belejutott a zajló jég közé. Január 7-én megpillantották 145 kilométer távolságból az Admiralty-hegylánc egyik magas csúcsát, a Sabine-hegyet a Dél-Victoria földön.

(1) Ez az az útvonal, amelyen Shackleton előző expedícióján 180 kilométerre megközelítette a Déli Sarkot. Lásd: Shackleton: Az Antarktisz szívében. Fordította Halász Gyula. (A Hat Világrész II. kötete.)

170

Az volt a terv, hogy egy három emberből álló csoport a téli szállásról tél idején elmegy a Crozier-fokra, hogy pingvin-tojást hozzon magával. Ennek a csoportnak az érdekében a hajónak ki kellett volna kötnie a Crozier-fokon, hogy élelmiszert tegyen partra és a készen magával vitt (fibro-concrete) lapokból kunyhót állítson föl. A hajó január 9-én délután ért a Crozier-fok közelébe, de kikötnie nem sikerült és sem a kunyhót, sem az élelmet nem tehette partra.

Mackintosh erre egyenesen a McMurdo-átjáró felé vette útját, de a sűrű jégzaj következtében csak január 16-án érte el az Evans-fokot. Ott azután partra tett tíz tonna szenet és 98 láda olajat. A rákövetkező napokon továbbnyomult délnek és január 24-én 17 kilométerre volt a Hut Point-tól (“Kunyhófok”). Mackintosh a Hut Point-on lehorgonyozta az Aurorá-t a fölengedőben levő tengerjéghez és hozzáfogott a szánutazó-csoportok alakításához. Maga akarta irányítani a depó-elhelyezés munkáját, az Aurora parancsnokságát pedig reábízta elsőtisztjére, J. R. Stenhouse hadnagyra, azzal az utasítással, hogy válasszon ki alkalmas helyet a főhadiszállásra és tegyen partra egy csoport embert.

Első cél volt a Hut Point, ahol még megvan a kunyhó, amelyet 1902-ben állított föl a Discovery expedíció. (1) Az előcsapat: Joyce, Jack és Gaze (Joyce vezetésével) január 24-én hagyta el a hajót. Mackin-

(1) A Discovery-expedíciónak Seott kapitány volt a parancsnoka. Részt vett benne Shackleton is. Lásd: Scott: Angolok a déli sarkvidéken. Fordította Halász Gyula.

171

tosh. Ernest Wild és Smith másnap követték. Hat napra rá pedig útnak indult a segítő csapat. Ennek hat tagja volt: Cope (mint vezető), Stevens, Ninnis, Hayward, Hooke és Richards.

Ezek a csoportok küzdelmes erőfeszítést fejtettek ki a rákövetkező hetekben. Egyenesen a hajóról szálltak ki a jégre és nem volt még meg a kellő edzettségük. A kutyák ugyanígy. Baj volt az is, hogy a kutyák nem voltak még hámba törve és különben is legyengülten kerültek ki a hajóból. Eredmény az lett, hógy sok elpusztúlt közülük és ez a veszteség keservesen megbosszulta magát a nyáron.

Mackintosh kapitány harmadmagával és kutyafogataival január 25-én hagyta el a hajót. A kutyák türelmetlen mohósággal feküdtek bele a hámba hoszszú fogságuk után. Mackintosh remélte, hogy még az este eléri a Hut Point-ot. De a sors ellene szegült. Rossz idő kerekedett, a sűrű havazásban besötétedett, kénytelen volt a tenger jegén tanyát ütni. Utat tévesztett a zimankós időben és csak január 27-én hajnalban érkezett meg a Hut Point-ra. Ott találta az egy nappal korábban indult Joyce híradását, aki már 25-én elérte a kunyhót. A kunyhóban volt még egy és más készlet a korábbi expedíciók idejéből.

Mackintosh ott töltötte az éjt s mikor elindult, üzenetet hagyott hátra Stenhouse számára, utasítván őt, hogy szállítson oda készleteket, ha a szánutazó csoportok nem térnek vissza idejében, hogy hajóra szállhassanak. Másnap kora reggel Joyce visszaérkezett a kunyhóba. Rossz jégfelszín űzte vissza. Joyce megbeszélgette Mackintosh-sal, merre folytassák út-

172

jukat. Mackintosh azt mondta neki, keljen át a McMurdo átjárón a Hat Point-on túl és menjen a Black-sziget felé.

Mackintosh január 28-án indult tovább. Szánja a rakománnyal együtt 540 kilogramot nyomott. Súlyos terhelés, de a kutyák derekasan vontatták s azt gondolta, megbirkózik ezzel a teherrel. Mihelyt lágy hóba értek, megkezdődtek a bajok. A kutyák ellanyhultak. Alig hat kilométert tettek meg első nap.

Másnap havazás és lágy hó tartóztatta őket. Mackintosh elhatározta, hogy éjjel menetel. Éjfél előtt indult, de a nehézségek megint megakasztották őket. A kutyák meg sem bírták mozdítani a szánt. Sajnálkozva rakták le a teher egy részét és ezzel megkezdődött a részletekben való vontatás keserves munkája. Négy órai küzdelem után megálltak, hogy megvárják az estét, amikorra, úgy remélték, szilárdabb lesz a hó felszíne.

“Meg kell vallanom – írta Mackintosh – kissé lesujt a dolog, mert nem haladunk úgy, ahogy vártam és nem olyan könnyű ez a mesterség, mint könyvekből hinné az ember.”

A két csoport aznap megint találkozott. Joyce is kénytelen volt két részletben vonszolni előre a szánja rakományát. Keserves erőfeszítéssel és lassan haladtak. Január 30-án éjjel érték el a Jégperem szélét. A kutyák kimerülőfélben voltak s amikor reggel félhétkor (31-én) tanyát ütöttek, kiderült, hogy tizenkét és fél óra alatt négy kilométert tettek meg. A következő napok tapasztalatairól Mackintosh naplójegyzetei számolnak be:

173

“Vasárnap, január 31. – Ma délután 3-kor indultunk. A felszín kimondhatatlanul rossz. Néha térdig süppedünk; a kutyák elfúló lélekzettel, kínos kapálódzással tudnak csak kivergődni a hóból. Ezer lépéssel tovább néhány rudat pillantottunk meg. Arrafelé mentünk és rátaláltunk Scott kapitány tanyájára, a Safety Camp-re. Ebéd után körülástuk a karókat és körülbelül méternyi mélységben egy zsák zabot és két láda kutya-kétszersültet találtunk. Jó lelet. Negyven lépéssel odább egy venesta-láda fedelét fedeztük föl. Kikukucskált a hóból. Smith elkezdte vájni a havat a jégcsákányával és egyszer csak előbukkant Scott kapitány egyik motoros szánja. Minden érintetlenül ugyanúgy volt, ahogy Scott hagyta. A petróleumos tartályban jó sok petróleum, láthatólag sértetlenül.

Február 1. – Minthogy a hó felszíne javult, ebéd után elhatároztuk, hogy teljes rakománnyal megyünk tovább. Hátborzongató feladat. Legkeservesebb a szán útnak indítása a kénytelen meg-megállásokkal. Nagynehezen elvontattuk vagy másfél kilométerre. Ez is jobb, mint örökösen visszavánszorogni a rakomány másik feléért. Ekkor tanyát ütöttünk, mert a kutyák – szegény állatok – teljesen kimerültek.

Február 2. – Joyce kutyáinak ugatása ébresztett fel ma délután. Joyce fogata gyorsabban haladt és utolért. Versenyt ajánlottam, hogy innen a Bluff-ig üldözöm. Amikor este félhétkor fölkeltünk, Joyce tanyája öt kilométerre volt előttünk; mi éjfél után egy órakor értük el. A kutyák, látván a tanyát ma-

174

guk előtt, jól húztak, de amikor elértük, nem mutattak rá hajlandóságot, hogy továbbmenjenek. Az indítás rémítő munka. Ha a kutyák nem egyszerre indítanak, meg se mozdul a szán."

A következő napokban kedvezőbb volt a felszín és jobban haladtak. Joyce nappal menetelt, Mackintosh éjjel, úgyhogy a két csoport naponta találkozott. Február 10-én a hóvihar mind a két csoportot veszteglésre kényszerítette, 24 óráig nem hagyhatták el sátraikat. Másnap reggelre megenyhült a vihar, Mackintosh elhatározta, hogy újra rendezi és osztja el a csoportokat.

Maga mellé vette Joyce-t és Wild-ot s a két fogat legjobb kutyáit együvé fogta szánja elé. A gyengébb fogattal maradtak Smith, Jack és Gaze. Ezt a fogatot visszaküldte a Hut Point-ra. A szánok rakományát is újra terhelte, hogy vele legyen, amit az eleség-raktárakban hátra kell hagynia. Mackintosh-nak volt nyolc kutyája, Smith-nek öt. Mingyárt ezen a helyen raktárt állított, de csak tüzelőanyagot hagyott itt, s a depót hórakással jelölte meg. A hórakás tetejébe háromméteres bambuszrudat tűzött.

Ettől fogva jobban haladtak. Smith nyomban visszafordult, a másik csoport fürgén folytatta útját. Óránkint hórakást állított, hogy a tájékozást megkönnyítse a depó felé (1) és egyúttal őket magukat is útbaigazítsák ezek a jelek visszajövet.

(1) T. i. Shackleton transzkontinentális csoportjának fordított irányban kellett volna itt elhaladnia.

175

Naponta 9–20 kilométert járt be a csoport, aszerint, hogy milyen volt az időjárás és a hó felszíne. Szabályszerűen állítgatták a “hóbabákat”. A nyugatra levő hegyek megkönnyítették a helyes irány betartását.

Február 21-én Mackintosh ezt írta: “Nagyon kemény a hideg és a theodolittal való babrálás nem valami kellemetes munka. Miközben belenéztem a theodolitba, pofaszakállam ráfagyott a fémre.”

Ezen a napon elérték a 80. szélességi fokot és ott depót állítottak. Harmadfél méteres hórakást építettek, abba falazták bele a készleteket; a hórakás tetejébe bambuszrúdra lobogót tűztek. Derékszögben a menetirányra (kelet-nyugati irányban) kisebb hórakásokat emeltek a transzkontinentális csoport tájékozására. “Holnap még hórakásokat állítunk nyugat felé, aztán indulunk vissza a Bluff felé.”

A másnapi hóvihar ezt a tervet elodázta. Csak 23-án délután került rá a sor a hóbabák felállítására nyugat felé. Két kutya elpusztult a viharban. 2 1/2 kilométert mneneteltek nyugat felé, ott hórakást állítottak, de az egyre zimankósabbá váló időben nem volt tanácsos továbbmenni. Visszatértek a tanyára és február 24-én reggel, bár még havazott, elindultak hazafelé. Alig haladtak ötszáz lépésre, a sűrű köd miatt kénytelenek voltak megint sátrat ütni.

“Tíz napra való élelemmel indulunk vissza. Ez azt jelenti, hogy ugyancsak szednünk kell a lábunkat. Igazán bosszantók ezek az örökös megállások. Szegény kutyák éhesek, megrágják hámjaikat vagy akármi szíjfélét, amihez hozzájutnak. Ha nem vol-

176

nánk máris megkésve, jól megetettük volna őket a Bluff-depónál, de így ez most lehetetlen.”

A rákövetkező néhány nap meglehetős balszerencsét hozott. Újabb hóvihar lepte meg őket és két napra (25-én és 26-án) megint sátrukba szorította őket.

“Odakinn teljes a kavarodás. Alig várjuk, hogy szabaduljunk, de üvölt a szél, nem mozdulhatunk. Félek, nem bírják ki az utat a kutyák. Egy heti élelmünk van és 290 kilométernyi út. Úgy látszik, kénytelenek leszünk az eleségraktárból újabb egy hétre való élelmet magunkhoz venni. Nem szeretném, ha rákerülne a sor. Majd meglátjuk, milyen szerencsénk lesz holnap. Természetesen a Bluff-nál szert tehetünk élelemre.”

Másnap így folytatta Mackintosh: “Már csak egyszer eszünk napjában. Gyalázatos, nyomorult idő. Maga a veszteglés is keserves, hát még ha meggondoljuk, hogy arra az élelemre vagyunk utalva, amit már elhelyeztünk nagy fáradsággal. Mirevaló volt akkor ez a küzdelem!”

27-én kitisztult az idő. Mackintosh és Joyce visszatért a depóhoz, hogy élelmiszert vegyenek magukhoz. Másnap folytatták útjukat a téli szállás felé és jól haladtak. De a kutyák csaknem elérkeztek erejük végső határára. Három még menetközben kidőlt, március 2-án a többi. "Ott feküsznek mindaz út mentén, szenvedés nélkül pusztulnak el, összekunkorodnak a hóban, álomba merülnek és nem ébrednek fel többet.”

Március 3-án csak 6 1/2 kilométert jártak meg.

177

Rettentően nehéznek érezték a szánt. Mackintosh elhatározta, hogy leveszi a külső szántalpat és lekarcolja a megmaradó szántalpat. Minden nélkülözhető ruhadarabot hátrahagyott. A megkönnyebbedett szánnal könnyebben haladtak. “Csaknem két kilométert teszünk meg óránkint. Nagyon keserves a vontatás, a hó felszíne tapadós.”

Másnap javult a helyzet. Déli szél fujt és vitorlát feszítettek. De a vitorlával és a kötelekkel való vesződség közben lefagyott a kezük. A szélben tovairamló szán őket is magukkal vonszolta. Éjjel növekedett a szél, 7-én reggelre meg már viharrá fajult. Aznap megint helyben kellett maradniok. Még mindig nehéznek találták a szánt, csalódást okozott a lassú haladás – naponta 11–15 kilométer.

10-én a Bluff egyvonalba került a Discovery-hegy csúcsával. Utasításom szerint ezen a vonalon kellett fölállítaniok a Bluff-depót. Délnek haladtukban a zimankós idő miatt ez az útbaigazítás hiányzott, találomra helyezték el a depót és most kiderült, hogy a Bluff-depó északra esik a meghatározott vonaltól. Mackintosh elhatározta, hogy fölszedi a raktárt és elhelyezi a kijelölt helyen. Tanyát ütött tehát a depónak megfelelő ponton és Joyce-szal és Wild-dal átment a fölállított depóhoz, mintegy hát kilométerre. A készleteket úgy találta, ahogy elhelyezte őket. Átszállított mindent a meghatározott helyre.

Március 11-én hóvihar dühöngött. Másnap jó időt kaptak, hórakást állítottak s abba beleépítették az

178

eleség-raktárt. Délután folytatták hazatérő útjukat és öt-hat kilométerrel odább tanyát ütöttek.

“Hálózsákjaink – írja Mackintosh ezen az estén – rossz karban vannak, mert már jó ideje nem szárogathattuk meg őket. Reggelente a legkeservesebb időben bontunk tanyát. A finneskoe (finn csizma) fölvétele reggel hajmeresztően kínos feladat; kőkeményre fagy, rettentő nehézséggel tudjuk csak beleerőltetni lábunkat. Nyomorultul érezzük magunkat, míg útnak nem eredünk, akkor aztán visszatér a meleg ereinkbe.”

Március 15-éig nem mozdul hatnak sátrukból a hóvihar miatt. Élelmiszerük megint fogyatékán. Joyce-nak is, Wild-nak is elfagyott a lábaujja a hálózsákban. Kínosan tudják megindítani a vérkeringést. Különösen Wild szenved sokat.

“Március 15. – Hőmérséklet reggel -37 fok (Celsius). Az elmúlt este volt egyike a legkeservesebbeknek, amit megértünk idáig. Hogy betetőzze nyomoruságomat, megfájdult a fogam. Irtóztatóan fáj. Joyce-nak és Wild-nak is nagyon rossz volt az éjszakájuk. Elfagyott lábuk sok szenvedést okoz nekik. Le kellett szállítanunk napi eleség-adagunkat. Ennek következtében gyakoribb az elfagyás. Délután nagyon érdes lett a felszín és a világítás is rossz. Folyton bukdácsolunk, mert nem tudjuk megkülönböztetni a térszíni kiemelkedéseket. Fogytán a gyufánk, csak a Primus-lámpa meggyújtására használjuk.”

Másnap is zavarta őket a félhomály, de azért elég jól haladtak. Március 19-én este a Corner Camp

179

előtt ütöttek tanyát, ott ahol február elsején tanyáztak. Másnap a Castle Rock felé fordultak, azon a földűlt térszínen keresztül, ahol a Jégperem (a Barrier) a szárazföldet érinti. Joyce lába alatt beszakadt a hó egy hasadék fölött, meg kellett változtatni útirányukat, hogy elkerüljék a veszedelmes területet. Ezen a napon 4 1/2 kilométerrel jutottak tovább. Az eleség-adagot a rendesnek felére szorították és már így is csak két napra való élelmük volt.

"Első gondolatunk ezen a reggelen az volt, hogy nagy utat kell tennünk” – írja Mackintosh március 22-én. – “Ha egyszer elérjük a Safety Camp-et, biztonságban leszünk. Délelőtt egész tekintélyes utat tettünk. Egy órakor ebédeltünk, ekkor még egy rendes napi adag élelmünk maradt és egy kevéske kétszersült. Ebéd után ismét jól haladtunk, két órán át kedvezett a szél. Nyugtalanul várjuk a Safety Camp-et.”

Március 23-án ismét foglyul ejti őket a hóförgeteg. “Aggasztó időjárás, ha ez így tart, pórul járunk. Most ittunk egy kis kakaót, valami kevés kétszersültmorzsával. Fölmelegedtünk, de üres gyomorral velőkig hat a hideg.”

Késő délután kiderült az idő, de már aznap nem indulhattak. 24-én reggel hétkor indultak csak tovább. “Egy kis kétszersült-morzsalék – ennyi van a tarisznyánkban. Egyéb semmi. A legkeservesebb körülmények közt indultunk útnak, mindnyájunkat gyötörnek a fagyássebek. Wild csupa merő seb, de mindnyájan rossz állapotban vagyunk. Két órája vontattuk már a szánt, amikor Joyce pompás szeme

180

megpillantott egy lobogót. Nekirugaszkodtunk, ahogy csak tőlünk kitelt s ahogy elértük a raktárt, nekiestünk az eleséges ládáknak. Gyomrunkat ugyancsak próbára tettük. Wild, miközben a Primus-lámpával bibelődött, odakiáltott hozzánk, hogy azt hiszi, vége a fülének. Ez volt az utolsó része az arcának, amely még ép volt idáig – orra, arca és nyaka már mind csupa seb volt. A fül vértelen zöld színűre fagyott, gyorsan rátettem a tenyeremet és lassankint helyreállt benne a vérkeringés. Akkor meg az ujjai fagytak el. Hogy helyrehozza, a Primus lángja fölé tartotta – a legborzalmasabb, amit tehetett. Eredménye az lett, hogy rémséges fájdalmak lepték meg.

A meleg étel boldogító melegséggel árasztott el. Mintha kicseréltek volna. Pukkadásig ettük magunkat egyik csajkával a másik után. Aztán helyükre tettük az eleségraktárból elővett ládákat és elindultunk a felé. Éppen indulni készültünk, amikor Joyce észrevett egy papirosdarabot: Smith és Richards üzenetét. Megtudtuk belőle, hogy mind a két másik csoport visszaérkezett a kunyhóhoz és nyilván mindnyájan jól vannak. Akkor hát semmi baj.”

Este 7-kor a csoportnak nem sikerült alkalmas helyet találnia, hogy leszálljon a tenger jegére. Tanyát ütöttek, abban a reményben, hogy másnap (március 25-én) a kunyhóban lesznek. Reggel indultak -31 fokos hidegben és kevésre rá megérkeztek a Hut Point-ra, a kunyhó ajtajához.

“Kiáltottunk. Semmi nesz. Még egyet kiáltot-

181

tunk. Erre megjelent egy sötét alak. Kiderült, hogy Cope. Egyedül. Tőle hallottuk aztán, hogy a hajó március 11-én itt járt, fölvette Smith-t, Richards-t, Ninnis-t, Hooke-ot és Gaze-t. Cope, Hayward és Jack vannak már csak itt. Átadták Stenhouse levelét, amelyben elmondja mit végzett, amióta elhagytuk a hajót. A hajó utasanak sem volt valami rózsás dolga.”

Most már tehát hatan voltak a kunyhóban. Az expedíció téli szállásától, amely az Evans-fokon volt, elvágta őket a McMurdo-átjáró nyilt vize. Mackintosh természetesen türelmetlenül várta már, hogy eljusson a hajóhoz és a parti csoport többi tagjához. De nem mozdulhatott addig, amíg a tenger jege meg nem szilárdul. A valóság az, hogy június elejéig nem jutott el az Evans-fokra. Mindaddig ott éldegéltek kezdetleges módon a Hut Point-on. Eseménytelenül peregtek a napok.

Mackintosh följegyzi, hogy a csoport tagjai meglehetős elégedettek voltak, de a fókazsír-kályha füstjétől és kormá,tól irgalmatlanul szutykosak lettek. A fókazsír-készlet április elején elfogyott, de április 15-én megint öltek néhány fókát. A fókavadászat és a nyúzás véres mestersége még jobban bemocskolta piszoktól megfeketült szennyes ruháikat.

182

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
Telelés a McMurdo-átjáróban.

Március 23-án Stenhouse partra tett egy négy-tagú csoportot az Evans-fokon: Stevens-t, Smith-t, Gaze-t és Richards-ot. Ezek Scott kapitány kunyhójában ütöttek tanyát. Utasításuk az volt, ejtsenek el amennyi fókát csak tudnak, hogy legyen húsnak és zsírnak való és végezzenek szabályszerű meteorológiai megfigyeléseket. A készletek, ruhák és szén partraszállításával nem nagyon siettek, mert az volt a terv, hogy a hajó egész télen lehorgonyozva marad. Áprilisban partra tettek néhány tonna szenet, de nagyobbrészét csak a víz szélére hordtak ki és ebből sok veszendőbe ment később, amikor a tenger jege ellepte a partot.

A parti csoport feje Stevens volt. Jelentése, amely jóval később került kezembe, tömör összefoglalásban írja le az eseményeket, mi történt, hogyan történt.

183

Idézem belőle a következő részletet:

“Cape Evans, Ross Island,
1915 július 30.

Május 6-án megszilárdult a jég és akadálytalanul jöttünk-mentünk a part s a hajó között. Délelőtt 11 órakor déli szél fujt, 75 kilométeres óránkinti sebességgel. A hajó helyben maradt. Másnap reggel

184

3-kor, bár a szél ereje nem növekedett, a jég a hajóval együtt eltűnt. Minthogy nem láttuk, amikor elúszott a hajó, nem mondhatjuk meg, megsérült-e... 7-én d. u. az idő valamelyest tisztult, de a hajónak szinét sem láttuk... Azóta sem láttuk, noha állandóan figyeljük.

Mihelyt elment a hajó, pontos leltárba foglaltunk minden partra tett készletet és az élelmi-adagokat úgy szabályoztuk, hogy legalább száz hétre fussa tíz ember számára. Szén és hús szűkösen van, nagyon takarékosan bánunk velük.

A. Stevens.”

A parton maradók nem mondtak le rögtön a reményről, hogy a hajó visszatér, mielőtt befagy a McMurdo-átjáró, de amikor május 10-én tomboló vihar kerekedett – a legdühöngőbb az eddig tapasztalt viharok között – megcsappant a reményük. Három napig tartott a vihar, a szél sebessége elérte a 130 kilométert. A parti csoport sötét aggodalommal gondolt a hajó bizonytalan sorsára a Ross-tenger jégtáblái között.

Stevens és társai számot vetettek helyzetükkel és ráeszméltek, hogy komoly nehézségekkel kell szembenézniök. A szánutazásra való általános eleség és ruhanemű a hajón maradt. Szerencsére a kunyhóban volt eleség és ruha is – még Scott kapitány idejéből. Hozzáfogtak a fókavadászathoz.

Június 2-án a csoport tagjainak a száma tízre növekedett. Ekkor érkeztek meg a Hut Point-ról Mackintosh-ék, akik a Hut Point-on rekedtek, míg

185

meg nem szilárdült a jég. Most már együtt voltak az Evans-fokon: Mackintosh, Smith, Joyce, Wild, Cope, Stevens, Hayward, Gaze, Jack és Richards. Rájukborult a tél és szeptemberig nem mozdulhattak többet. Egybehordták készleteiket, terveket szőttek a jövőre és élték a téli szállásra vonult sarki utazó szigorú, rideg, de nem egészen örömtelen életét.

Mackintosh június 5-én így írja le helyzetüket:

“Stenhouse elhatározása, hogy ebben az öbölben telel, nem volt ötletszerű: minden eshetőséget megfontolt és számbavett. Megpróbálta a Gleccser-nyelvet (Glacier Tongue) és más pontokat is, de a hajó valamennyi helyen veszedelemben forgott. Ebben az öbölben a hajó jó néhány vihart kiállott baj nélkül... Mindent figyelembevéve igen jogosult volt az a föltevése, hogy a hajó itt biztonságban van... A baleset ismét annak a bizonysága, hogy ezen a vidéken semmi sem bizonyos.”

Az Aurora találhatott volna biztos téli kikötőt‚ följebb benn a McMurdo-átjáróban, de ott meg azt kockáztatta volna, hogy a rákövetkező nyáron sem szabadul a jégből és én ettől a veszedelemtől eleve óva intettem Mackintosh-t, amikor neki utasításokat adtam.

Mackintosh így folytatja: “Hosszabb tartózkodásra rendezkedünk be. Legnagyobb bajunk, hogy ruha dolgában szegényesen vagyunk ellátva. A Hut Point-ról érkezett csoport ugyanazt a ruhát viseli, ami akkor volt rajta, amikor – január 25-én – elhagytuk a hajót. Piszkosabb kompániát elképzelni

186

se lehet... De azért minden megy simán a maga útján és mindnyájan filozófusok módjára nézzük a helyzetet.

Stevens a tudományos gárda feje és a legidősebb a partra szállók között. Joyce a fölszerelés gondozója és jelenleg ruhákat szab az itt talált vitorlavászonból. Wild segít neki. Vidám, szolgálatkész fiú ez a Wild. Richards vette át az időjárási napló vezetését. Ausztráliai fiú, kemény, lelkiismeretes munkás. Jó eredményt várok tevékenységétől. Segítőtársa neki Jack, a másik ausztráliai ifjú. Hayward a hóhér – ő kezeli a fókaháj készletet. Gaze, aki szintén ausztráliai, vele dolgozik. Smith, a padre, a fényképezés mestere és persze minden téren tevékenykedik. Cope az orvosunk.

Megérkezésem után nyomban kifejtettem, milyen fontos, hogy mindenben takarékoskodjunk. Megtörténhetik ugyanis, hogy két évet kell itt töltenünk... Nem kezdjük meg a szánutazást, amíg határozottabbat nem tudunk az Aurora sorsáról. Nem merek gondolni se rá, hogy szerencsétlenség érte.”

Június hátralevő napjait az expedíció tagjai tevékenyen töltötték: ruháikat mosták, javították, vadásztak fókára, apróbb kirándulásokat tettek és megvitatták a jövő teendőit. Hat kutyájuk volt, jó erőben, jó egészségben. Szerettek volna már ellátogatni a Royds-fokra, az Evans-foktól északra, de nem mehettek át a nyilt vizű átjárón. A Royds-fokon van az a kunyhó, amelyet a Shackleton-expe-

187

díció (1907–1909) épített; nagyon jól fogott volna most Mackintosh csoportjának, ha hozzájuthatnak az ott levő készletekhez.

Július folyamán Mackintosh több szán-utat is tett észak felé a tenger jegén, de mindannyiszor azt tapasztalta, hogy nem járhat messze. Az erősödő fény a közeli napkeltét hirdette. Közelgett az útrakelés ideje. Méregették a készletek súlyát, készülődtek a szánexpedíció útnakindítására. Gyakori és makacs viharok dühöngtek.

Augusztus 12-én tűz ütött ki a kunyhóban. Az acetilén-gázvilágítást fölszerelték. Egyik nap a gázfejlesztő léket kapott. Egyikük égő gyertyával kutatta hol a hiba, a gáz fölrobbant és némi faanyag lángra kapott. Szerencsére a tüzet gyorsan eloltották. Ha leég a kunyhó, válságos helyzetbe kerülnek.

Augusztus 13-án Mackintosh és Stevens elmentek a Royds-fokra. Elhatározták, hogy megkísérlik az útat a Barne-gleccseren keresztül. Átszeltek egy hasadékokkal szabdalt területet és eljutottak a Barne-fok lejtőjére, onnan pedig le a tenger jegére. A jég elég szilárd volt és hamarosan elérték a Royds-foki kunyhót.

"A kunyhó külső ajtaját nem találtuk” – írja Mackintosh. – “A benyilóban fölhalmozódott a hó, de rövidesen kilapátoltuk. Bementünk a kunyhóba. Középütt halomban állt a hó és a jég. Biztosan a tető szelelőnyílásán hatolt be. Azonnal elzártuk a nyílást.

Stevens ebédet készített, én meg azalatt eltakarítottam a jeget és a havat a kint talált lapáttal.

188

Ebéd után hozzáfogtunk, hogy szemügyre vegyük a kunyhóban levő készleteket. A dohány volt első gondolatunk. Találtunk egy doboz Navy Cut dohányt és egy doboz szivart. Szappan is került, amivel megmosdhattunk és kimoshatjuk ruháinkat, ha majd visszatérünk... a kályhán, szembetűnő helyen, találtunk egy cédulát. Scott kapitány csoportja hagyta ott évekkel előbb. Az volt rajta, hogy a kunyhóban megforduló utazók mosogassák el az edényeket.”

Mackintosh és Stevens másnap is ott maradtak és tüzetesen megvizsgálták az ottlevő készletcket. A kunyhón kívül egész halom élelmiszeres ládát találtak. Hús, liszt, szárított főzelék és inyencségek voltak bennük. Hat ember legalább egy évig megérhette vele. Új ruhaneműt nem találtak, de összeszedtek néhány viseltes ruhát, amelyeket még ki lehetett javítgatni. Augusztus 15-én elhagyták a kunyhót, megrakodva zsákmánnyal. Hamarosan elérték az Evans-fokot. Másnap egész nap dühöngött a vihar. Mackintosh örülhetett, hogy olyan kedvező időt választott a kirándulásra.

Augusztus hátralévő része eseménytelenül pergett le. Mindenki az előkészületekkel foglalatoskodott és élvezte a növekvő napfényt. Szeptember elsején voltak megkezdendők a készletek elszállítását a Hut Point-ra, hogy onnan azután tovább szállítsák őket, amikor az eleségraktárakat felállítják. Mackintosh jóelőre meghányta-vetette az utazás tervét a csoport tagjaival. Véleménye szerint élelmikészlet van ele-

189

gendő, de sátrakban és ruhaneműekben meglehetős a hiány, mindössze három sátruk volt, egy ép sátor, amit az Aurora tett partra és két használt régi sátor Scott kapitány kunyhójából. A hajóról került ruhaneműeket a kunyhókban talált viselt ruhákkal kiegészíthették. Szán lett volna elegendő, de már csak négy hasznavehető kutya volt életben. Négy kutya kevés egy kutyafogatra is, így hát maguknak kell vontatniok szánjaikat s a kutyák legfeljebb segítenek húzni egy kicsit.

Megbeszélés után elhatározták, hogy a szánutazásban kilencen vesznek részt három csoportra osztva. Egy embert hátrahagynak az Evans-fokon, hogy folytassa nyáron át az időjárási megfigyeléseket. Mackintosh úgy számította, hogy a depó-elhelyező csoportok élelmezése és a depókban elhelyezendő készletek céljaira összesen mintegy tizennyolc métermázsa rakományt kell vinniük. Az első raktárt a Minna Bluff-nál kellett elhelyezniük és onnan dél-felé minden szélességi fokon egy-egy újabb raktárt; az utolsót a Beardmore-gleccser lábánál. Legelső feladatuk a készletek átszállítása volt az Evans-fokról a Hut Point-ra – huszonnégy kilométerre. Odáig minden szánutazó-készletet el kellett vinni, sőt tartalék-készleteket is, arra az esetre, ha a visszatérő csoport későn érkeznék és a téli hónapokat a Hut Point-on kellene töltenie.

Az első csoport – Mackintosh, Richards, Smith – szeptember elsején hagyta el az Evans-fokot, szánján 270 kg-nyi rakománnyal. Baj nélkül megérkeztek a Hut Point-ra. Félúton a tenger jegén

190

sátrat ütöttek s azt ott is hagyták az utánuk jövők számára. Másodszorra mind a kilencen együtt tették meg az utat a Hut Point-ra három szánon. A harmadik expedíción nyolc ember vett részt. Ez az utóbbi csoport onnan másnap (szeptember 4.) megrakott szánon továbbment a Safety Camp-hez, a Nagy Jégperem szélén. Ez a tanyahely volt kiszemelve főhadiszállásnak a Jégperemen keresztül a Minna Bluff depóhoz vivő útra.

“Mindenki nyakig van a munkában” – írja Mackintosh az Evans-foknál hagyott naplója utolsó soraiban. “Minden holminkat apróra megvizsgáljuk, ruháinkon már csak az utolsó öltések vannak hátra. Cipőket rögtönzünk a finn csizmák pótlására, amelyekből nincsen elég. Holnap (október 1.) indulunk a Hut Point-ra, Gaze-t hagyjuk hátra téli szállásunkon, mert lábai lefagytak. Talán Stevens föl fogja őt váltani az út első szakasza után. Három hónapra való élelmiszert viszünk, külön abból a célból, hogy a Hut Point-on hátrahagyjuk.”

A kilenc ember október 1-én érte el a Hut Point-ot. Magukkal vitték az utolsó rakományokat. Három szánkót és három sátrat kellett továbbvinniök a Jégperemre, három csoportban. És pedig: az első csoportban Mackintosh, Spencer-Smith és Wild; a másodikban: Joyce, Cope és Richards; a harmadikban: Jack, Hayward és Gaze. A rossz idő a depó-elhelyező expedíció indulását október 9.-éig elodázta.

191

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
Az eleségraktárak elhelyezése.

Mackintosh naplója a második nyár (1915-16) depó-elhelyező útjairól, fájdalom, vele együtt odaveszett. Följegyezte az eseményeket, de naplója vele volt, amikor a rákövetkező télen beszakadt alatta a tenger jege. Az itt következő rövid összefoglalás Joyce, Richards és mások jegyzetei nyomán készült s mondhatom, a történet, amelyről beszámolnak ezek a jegyzetek, a megingathatlan tetterő és szívósság, nagy nehézségekkel és súlyos veszedelmekkel szemben való hősi helytállás története.

Könnyű bölcsnek lenni az események után; most már megértjük, hogy a kutyák befogása, mielőtt erőre kaptak a tengeri út után és hámba törtek, súlyos hiba volt. Ez az oka, hogy amikor a második nyár fontosabb szúnkó-útjára került a sor, alig volt már egyetlen kutyája az utazóknak. Hat hónapon keresztül emberi erővel vonszolták a szánkókat csaknem szünettelen. Fagyássebek lepték el testüket, szkorbut, hóvakság támadta meg őket. Túlfeszített testük a végső kimerüléssel küzdött. De elhelyezték a depókat a kijelölt helyeken, és ha a Weddell-tengeri csoport (vagyis a mi csapatunk) átszeli csakugyan a délsarki szárazföldet, a készleteket és tüzelőt pontosan megtalálja ott, ahol számított rája.

Október 9-én az volt a helyzet, hogy a Hut Point-on együtt volt minden készlet, ami a fölállítandó eleségraktárak számára és a maguk élelmezésére a nyáron út szükségeltetett. Ők maguk is, mind

192

a kilencen, együtt voltak a Hut Point-on. A még életben levő néhány kutya az Evans-fokon maradt. Sőt nemcsak hogy a Hut Point-ig eljutott ekkorra minden készletmennyiség, de már egy keveset továbbítottak is belőle a Safety Camp-ig, a Nagy Jégperem szélére. Mackintosh a Minna Bluff közelében készült nagy raktárt állítani, 130 kilométerre a Hut Pointtól délre. Ez az eleségraktár kellett azután, hogy hadműveleti bázisa legyen a Beardmore-gleccser lábánál fölállítandó végső depóig terjedő utazásnak.

A csoport október 9-én reggel indult tovább a Hut Point-ról, három megrakott szánnal. A három szán egymáshoz volt kötözve és mind a kilenc ember egyetlen kötélen vontatta a terhet. Kora délután elérték a Safety Camp-et, ott újra rendezték a terheket és mintegy 9 métermázsa rakománnyal folytatták az utat a Nagy Jégperemen keresztül. A vontatás nagyon nehéznek bizonyult. Másnap elhatározták, hogy szétválasztják a szánkókat s hárman-hárman vontatnak egyet-egyet. Az új módszer nem volt szerencsés, mert sem az erők nem voltak egyenlők, sem a terhek elosztása. Mackintosh úgy oldotta meg a kérdést, hogy Wild-dal és Smith-szel útnak indította az első szánt, aránylag könnyű rakománnyal, Joyce-t pedig öt társával és a két fönnmaradó szánnal hátrahagyta, azzal az utasítással, hogy igyekezzenek utána, amily gyorsan csak haladni tudnak. Ezt a módszert követték végig.

Állandó szemben fúvó szél és időnként hófúvás késleltette őket. A fagy is meg-megmarta őket. Mindamellett Joyce csoportja is elérte a Bluff-depót

193

21-én este, két nappal Mackintosh csoportja után. Mackintosh ott hátrahagyott 80 kg élelmiszert, Joyce pedig 123 kg-nyi készletet és az egyik szánt. Akkor azután visszafordultak. A visszatérő út legérdekesebb eseménye volt, hogy találtak egy jelentést, amelyet Cherry Garrard hagyott hátra Scott kapitány számára 1912 március 19-én, néhány nappal Scott halála előtt. (1)

Mackintosh 24-én este érkezett vissza a Hut Point-on álló kunyhóba, Joyce 27-én este, hóförgetegben. Gaze-t már ott találták kutyafogatával.

A második útra Mackintosh a kutyákat is föl akarta használni. Hogy ez lehetővé váljék, egy csoportot visszaküldött az Evans-fokra kutyaeleségért. Mackintosh – Wild és Spencer-Smith társaságában – elindult ismét dél felé. Joyce a Hut Point-on maradt társaival. Utasítása szerint akkor kellett útrakelnie, amikor a kutyák eledele megérkezik. Gaze helyét Stevens foglalta el a téli szálláson. Joyce hatodmagával november 5-én indult el a Hut Pointról. Az egymás mögé fogott szánkókat gyalogszerrel vontatták a négy kutya segítségével. A két szán nehéz volt, lassan vánszorogtak előre a puszta hóban. Mackintosh 10-e táján érkezett meg és 85 kg készletet hagyott hátra a Bluff-depónál. Joyce 14-én

(1) Scott kapitány valamivel délebbre pusztult el tanyáján, hazatérőben, valószínűleg március 29-én. Ugyanott halt meg két utitársa, Bowers és Wilson. Másik két társuk már messzebb délen kimúlt a visszatérő útban. Lásd: Scott utolsó útja. Fordította Halász Gyula. 1923.

194

este érte el a depót és 280 kg-nyi élelmiszert raktározott el.

Hat nappal később Joyce kalandos út után ismét megérkezett a Hut Point-ra. Délelőtt féltizenegykor (november 20-án) turolásokkal és hasadékokkal földúlt területre értek és sokszor csak hajszálon fordult meg, hogy oda nem vesztek. “Ebéd után – írja Joyce – hirtelen négy hasadékhoz értünk. Jack belezuhant az egyikbe. Nem változtathattuk meg útunk irányát, mert akkor vég nélkül a hasadékokat kerülgethettük volna. Egyszerűen keresztülvágtattunk rajtuk. Olyan iramban rohantunk át rajtuk, hogy a kutyák, amikor túljutottak, elragadták a szánt”.

November 25-én ismét eléggé összeszedték magukat, hogy nekivágjanak harmadik útjuknak a Bluff-hoz. Mackintosh valamennyire elől járt, de a két csoport 28-án találkozott és megvitatta a további terveket. Mackintosh azzal az elhatározással nyomult előre a Bluff-depóhoz, hogy onnan készleteket visz ahhoz a depóhoz, amelyet az előző nyáron állított föl a 80. szélességi fokon. Joyce-nak a harmadik szállítmány lerakása után vissza kellett fordulnia a negyedik és utolsó rakományért. Akkor azután egyesült erővel készültek folytatni útjukat dél felé a Hope-hegyhez.

Joyce december 7-én érkezett meg újból a Hut Point-ra a negyedik teherrakományért. Ott megpihent és 13-án megint útra kelt dél felé. Ez volt a legkeservesebb útja valamennyi között. Hasadékok és hóförgetegek temérdek bajt okoztak. December

195

28-án érték el a Bluff-depót, ahonnan Mackintosh két nappal előbb indult tovább a 80. foknál állított depóhoz, de oly lassan haladt, hegy táborozóhelye láttávolban volt. Utasítást hagyott hátra Joyce-nak, hogy kövesse őt.

Joyce december 29-én hagyta el a Bluff-depót és két nappal később együtt volt a két csoport. Mackintosh irásbeli utasítást adott át Joyce-nak, nyomuljon előre a 81. fokig, ott helyezzen el készleteket, azután pedig fele csapatát küldje vissza a Hut Pointra, másik felével meg menjen tovább a 82. fokig; ott újabb depót kellett elhelyeznie. Ha elegendő élelmiszere marad csoportja számára, utasítása szerint tovább kellett nyomulnia egészen a déli szélesség 83. fokág. Mackintosh a 80. foknál hagyott depőt akarta további készletekkel kiegészíteni és aztán folytatni útját dél felé.

A legközelebbi fontosabb baleset az volt, hogy Joyce csoportjának egyik Primus-lámpája elromlott. Minthogy pedig egy Primus-lámpával nem utazhattak tovább, mert nem lehettek meg anélkül, hogy havat olvasszanak és meleg ételt főzzenek, Joyce a 80. foknál levő depótól, amelyet 1916 január 6-án ért el, három emberét visszaküldte a téli szállásra. Ez a három ember, Cope, Gaze és Jack, január 16-án csakugyan megérkezett az Evans-fokra.

Joyce, Richards és Hayward 576 kg-nyi rakománnyal folytatta útját a 80. fokról. Rövid közökben hórakásokat emelt tájékozásal. A kutyák most igen jó erőben voltak. Joyce ezt írja róluk: “Megérdemlik, hogy jól tartsuk őket, mert nagyszerű mun-

196

kát végeznek. Ha életben tarthatjuk őket a 82. fokig, elmondhatom, hogy nekik köszönhető, hogy keresztülvágtuk magunkat az akadályokon”.

Január 8-án Mackintosh utolérte Joycet és ettől fogva a két kis csoport, összesen hat ember, együtt nyomult tovább dél felé. 12-én este elérték a 81. fokot és nagy hórakást emeltek a depó számára.

Másnap rossz időben folytatták az utat. A kutyák pompásan kivették részüket a vontatás munkájából a porhanyó felszínen. Ezen a napon 19 km-t jártak meg. Kitűnő eredmény rossz időben, rossz térszínen. Hatalmas napi menetekben (18–22 km) haladtak tovább és január 18-án reggel elérték a 82. fokot. Mackintosh Primus-lámpájának valami baja támadt; nem volt tanácsos különválni egymástól. Elhatározták tehát, hogy továbbra is együtt tartanak és a Hope-hegy tövében, a Beardmore-gleccser alján, 83° 30' déli szélességen állítják fel az utolsó eleségraktárt.

A szánok terhe ekkorra már lényegesen megkönnyebbült. De más bajok kezdtek jelentkezni. Spencer-Smith lábai fájdalmasan megdagadtak, Mackintosh-on pedig a kimerülés jelei mutatkoztak.

20-án délben Spencer-Smith jelentette, hogy nem bírja tovább. Tanyát ütöttek. Spencer-Smith ajánlotta, ne késlekedjenek őmiatta, hagyják őt hátra sátorban, élelmiszerekkel, és öten menjenek tovább a Hope-hegyig. Némi tanácskozás után a javaslatot elfogadták. Spencer-Smith-t ott hagyták a sátorban, egy szánnal és élelmiszerrel; megmondták neki, várja meg őket, egy hét mulva vissza-

197

jönnek. Ebéd után vidám “Good-bye”-t mondották egymásnak és estére már jó 12 km-re járt a megfogyatkozott csapat.

Sűrű köd késleltette őket, de 25-én 34 km-t meneteltek és a “legnagyobb jégturolás” szélén ütöttek tanyát, amelyet Joyce valaha látott életében. Január 26-áról Joyce ezt írja naplójában: “A Skipper, (1) Richards és én kötéllel összekötöttük magunkat; én jártam elől, hogy utat keressek a turoláson át. Roppant széles szakadékokon vándoroltunk keresztül, hol lefelé ereszkedtünk, hol meg hegynek kapaszkodtunk. Micsoda táj! Ezer meg ezer tonnányi jégtömeg ágaskodott fantasztikus magasságokig”.

De minden nehézségen diadalmaskodtak és a raktárt fölállították!

Visszatérőben Joyce-t hóvakság támadta meg, de azért nem adta meg magát és 29-én elértek a magára hagyott Spencer-Smith sátrát. Hálózsákjában feküdt, járni nem tudott. Joyce e napi bejegyzése sötéten látja a jövőt – sejteti, hogy Mackintosh sem fogja kibírni az utat a téli szállásig. “A kutyák még mindig jó erőben vannak – írja – s ha elérik a 80. fokot, ott már lesz mit enniök, és akkor, ha a hajó vár reánk: kutyabajuk sem lesz többet”.

30-án hóförgeteg miatt nem mozdulhattak ki sátrukból. Másnap 17 km-t tettek meg. Spencer-Smith hálózsákjában feküdt a szánon. Egészen tehetetlen volt, de bizalma nem hagyta el. A következő

(1) Hajóskapitány. Mackintosht nevezi így Joyce naplója. (A ford.)

198

napokban is derekasan haladtak. Joyce, Wild, Richards és Hayward jól voltak, Mackintosh bicegett és nagyon gyenge volt. Spencer-Smith állapota aggodalmat keltett. Mindamellett jókora távolságokat járták meg naponta – a déli szél segítette őket.

Február 12-én elérték, visszatérő útjukban a 80. fokon állított eleségraktárukat. Mindnyájan örvendeztek a gyors haladásnak. Hat embernek való egy heti eleséget magukkal vittek a depó készletéből.

Február 14-től 16-ig rossz napjaik voltak a puha hófelszín miatt. 18-tél 22-ig, öt napon keresztül dühöngött a hóvihar. Az eleségadagot felére szállították. Húsz kilométerre voltak ekkor a Bluff-depótól.

“Még egyre dühöng a vihar” – írja Joyce 20-án. – “Komoly a helyzet. Betegünk állapota hanyatlik, az eleség fogy... Legnagyobb baj, hogy olajunk a végét járja. Teánk van elég, de nincs mivel megfőzni.”

Mackintosh sátrában som volt derültebb a helyzet. Mackintosh maga nagyon el volt gyötörve.

21-én ezt írja Joyee: “Nem tudom mit csinálunk, ha a vihar nem enyhül. Szünet nélkül tombol a förgeteg. Mai étkezésünk egy csésze pemikán (hús és zsír keveréke) hármunk számára, egy-egy darab kétszersülttel és két csésze tea hármunknak.” 24 órával később így folytatja: “Még mindig ugyanaz az idő. Nem enyhül a vihar. Alig maradt egyéb élelmiszer, mint tea és cukor. Richards, Hayward és én hosszú beszélgetés után elhatároztuk, hogy holnap mindenáron tovább megyünk, mert máskülönben Scott ka-

199

pitány és társai sorsára kell jutnunk. A másik sátor nagyon csöndesnek látszik, csak néha hallik át énekszó – Wild énekel (1) – tehát még élnek. A kutyáknak ma este odaadtuk utolsó napi eleségünket, így hát tovább kell hatolnunk, mert sok függ tőlük.”

Február 23-án kiásták szánjukat a hóból. Két órába telt ez a művelet, annyira elerőtlenedtek az étlen töltött éjszaka után.

“2 óra 20 perc körül felkerekedtünk az útra... Egy órával később Mackintosh, aki a szán végéhez kötözte magát, nem bírta a további utat. Wild-dal és a többiekkel megtanácskoztam a dolgot. Elhatároztuk, hogy sátrat ütünk és ott hagyjuk Wild-ot a betegekkel, magunk meg tőlünk telhető iramban megyünk a depó felé, amely 20 km-re lehet. Kényelembe helyeztük a két beteget és mentünk tovább.

Mondtam Wild-nak, hogy 26-án vagy 27-én visszajövünk, ha az időjárás megengedi. De alig hogy elhagytuk őket, rákezdte a havazás és olyan sűrű homály szakadt ránk, hogy a négy kutyával is alig egy kilométernyit vergődtünk előre egy óra alatt. Üvöltő viharban tanyát ütöttünk. Ballábam csúnyán elfagyott. Ezt a napi menetet egy csésze teával és egy és fél kétszersülttel ünnepeljük meg. A helyzet nem valami derült. A legrosszabb felszín, amit valaha megértem eddigi útjainkon.”

Mackintosh mindaddig nem adta meg magát sorsának, amíg emberileg lehetséges volt. Hetek óta

(1) Ernest Wild. Nem tévesztendő össze fivérével, Frank Wild-dal, az Endurance hajótöröttjével. (A fordító.)

200

szenvedett már szkorbutban, lába megdagadt, de úgy érezte, nem szabad összeomlania, mert az ő vállán a felelősség. Spencer-Smith ereje hanyatlóban volt. Wild elég jól volt. Joyce-on, Richards-on és Hayward-on, akik hárman folytatták útjukat, hogy majd visszatérjenek a többiekért, mutatkoztak már a szkorbut tünetei. Lábuk meggyengült, foghúsuk megdagadt. Az elhatározást, hogy a rokkantak Wilddal hátramaradjanak, tökéletesen igazolták a körülmények. Joyce és két társa még így is, csaknem üres szánnal, nehezen érte el a depót. Az út erőltetetése két tehetetlen beteggel valamennyijüket vesztébe sodorta volna.

“Február 24., csütörtök. – Félötkor keltünk, egy csésze teát ittunk, fél darab kétszersülttel. Indulás 7 órakor. Idő mint tegnap: havazik és fúj a szél. Negyedóránkint megállunk, hogy kifújjuk magunkat. Kiváncsi vagyok, mikor akar már kitisztulni az idő. Kimerülten ütünk tanyát délben. Ebéd fél csésze gyenge tea egy negyedrész kétszersülttel ... A kutyák másodnapja nem ettek; ha hamarosan depóhoz nem érünk és meg nem mentjük a kutyákat, majdnem lehetetlen, hogy betegeinkkel kibírjuk a még hátralevő közel 200 kilométeres utat.”

"Február 25. – Hétkor indulunk. Minden tíz percben megállunk fújtatni. Időjárás mint tegnap. Nagyon gyengék vagyunk, de nem adjuk be derekunkat. Gyakran beszélünk szegény Scott kapitányról és a hóviharról, amely neki és társainak vesztét okozta. Ha még egy nap sátrunkban kellett volna

201

maradnunk, nem hiszem, hogy egyáltalán el tudtunk volna indulni – s akkor ugyanaz a sors ér minket is. De ha a legrosszabbnak kell is jönnie, föltettük magunkban, hogy kitartunk és a hámba fogva halunk meg. Délben tanyát ütöttünk. Öt órai küzdelemmel ugyanannyi mérföldet (9 km-t) tettünk meg. Havazik, dühöng a szél; sebessége 90-110 kilométer óránkint.”

“Február 26. – Hajnalban két óra 10 perckor már útban voltunk. Fél óra sem telt bele, Richards észrevette a depót. Egy kilométerre lehettünk tőle, amikor tegnap délben tanyát ütöttünk. A kutyákat is felvillanyozta a látvány. Új élet költözött beléjük, nekiiramodtak, de mi nem tudtunk megtenni többet kétszáz lépésnél megállás nélkül. Ha még egy nap késik a depó, nem érjük el élve. 3 óra 25 perckor megérkezünk a depóhoz. Nem hiszem, hogy erőtlenebb állapotban érkezett volna valaha csapat eleségraktárhoz, mint mi most. Kemény küzdelemmel ütöttünk sátrat. A kutyákat jól tartottuk pemikánnal. Ha kutya valaha megmentette valaki életét, ezek megmentették a miénket. Reméljük, jó egészségben maradnak és velük mehetünk társainkért.”

A szánutazók azt a tapasztalatot tették, hogy egyiküknek sincsen étvágya itt a bőség országában. Joyce ezt a reakciónak tulajdonította és annak a leverő körülménynek, hogy a hajóról semmi hírt nem találtak itt, amire pedig számították. Azt hitték, a hajó elpusztult.

“Február 27.- A szél egész éjjel dühöng. Minden pillanatban várjuk, hogy sátrunkat elhordja fe-

202

jünk fölül. Még nagyon gyöngék vagyunk, de azt reméljük, egyfolytában megtehetjük az utat vissza társainkhoz. Hiszen ha kitisztulna az idő! De már tizenegy napja nem volt egyetlen tisztességes napunk. Egészen csodálatos. mily rengeteg hó esett. – Később. Féltizenegykor ettünk és elhatároztuk, hogy elindulunk, bármennyire is dühöng a szél és a hó. Délben útra kelünk. Három heti eleség van a szánon, körülbelül 72 kilogram és egy heti kutyaeledel, 20 kg. Az egész súly, szánostul 270 kg körül; ezen kívül egy külön szánt viszünk üresen, hogy Mackintosh kapitányt azon hozzuk vissza.”

Nagy bajok tornyosultak az utazók elé. Hayward a térdét fájlalta, a kutyák egészen ellanyhultak. A felszín olyan nehéz, hogy sokszor alig bírták megmozdítani a szánkót. Átlag talán egy kilométert vánszorogtak óránkint. De rendületlenül mentek tovább hóviharon, fergetegen át.

Február 29-ről ezt írja Joyce: “Ötkor talpon vagyunk. Sűrűn kavarog a hó. Nyolc felé kitisztul egy kissé. Körülnézünk és megpillantjuk a tanyát dél felé. Mihelyt lehet útra kelünk. A tanyát 12 óra 45 perckor érjük el. Wild elénk jön. Elmondja, hogy semmi élelmük nem maradt. Aztán Mackintosh jön ki a sátorból, nagyon gyenge, éppen csak hogy támolyog. Ezt mondja: 'Meg akarom köszönni, hogy megmentettétek az életünket'.”

Joyce lehető hamar akart indulni visszafelé. Mackintosh étkezés után megpróbálta a járást, hogy beleszokjék egy kicsit. A csoport felkészült.

23

Amikor Spencer-Smith-t felvették, hogy a szánkóra tegyék, kiderült, hogy a hálózsákja víztócsában feküdt; felolvasztotta a havat maga alatt.

Mackintosh olyan gyenge volt, hogy összecsuklott az útban. Feltették a magukkal hozott üres szánra, és nyolc órakor tábort ütöttek. “Azt hiszem, 5–6 kilométert tehettünk meg – elég jő eredmény, két beteggel a szánokon és a harmadikkal, Hayward-dal, aki szintén nehezen tart velünk... A kutyákat mintha kicserélték volna; mióta visszafordultunk északnak, egészen felélénkültek... Remélem, holnap elérjük a raktárt.”

Március első két napján jól haladtak a téli szállás felé vivő útjukon. Másnap szélvihar támadt, lehetetlen volt tovább menniök.

“Március 4. – Öt után talpon vagyunk. Még dühöng a szél, de nem késhetünk tovább; Hayward állapota hanyatlott és nem tudhatjuk, ki van soron. Kétségtelen, hogy szkorbutba esett. Egyedüli gyógyszer a friss élelem. Smith még bizakodó kedvében van; hetek óta alig tud mozdulni, mindenben segítségre szorul. Féltízkor indulunk. Két órába telt, míg kiástuk a hóból a kutyákat és a szánokat. Minden reggel így vagyunk ezzel: éjen át mélyen betemeti őket a hófúvás... Nehezen vontatjuk a szánokat. Délután harmadik társunkat, Hayward-ot is a szánra fektettük.”

“Március 7. – Megkétszereződött a munkánk a rokkantak miatt. Nagyon nehezen haladunk előre. Hayward és Mackintosh elől bicegnek boton, roppant lassúsággal. Bárcsak ehetnénk valami friss húst.

204

Tanácskozás után Mackintosh elhatározta, hogy sátorban hátramarad három heti élelemmel, Smith-t és Hayward-ot visszük tovább. Keserves a tudat, hogy csak 55 km választ el a céltól és még sincs segítség. Ruházatunk rettentő hitvány. Egész éjjel dideregtünk nedves hálózsákjainkban. Nem tudtunk aludni.”

Másnap búcsut vettek a “Skipper”-től és másik két rokkant társukkal együtt útnak eredtek.

"Március 9. – Reggel négykor Spencer-Smith fölkiáltott, hogy – különösen érzi magát. Wild szólongatta. Negyedórával hat előtt Richards hirtelen megszólalt:
– Azt hiszem, vége.

Szegény Smith, negyven napja gyötrődött tehetetlenül a szánon és soha nem panaszkodott vagy zsörtölődött. Néha, ha a szánkóra emeltük, majd elájult a szenvedéstől, de nem volt egyetlenegy panaszos szava. Wild gondozta kezdettől fogva. Kilenc órakor eltemettük hálózsákjában. Bambuszrúdból keresztet róttunk össze, hórakást emeltünk sírja fölé.”

Aztán folytatták keserves vándorlásukat. Haywardot szánra fektették. Sötét este ütöttek tanyát. Kimerülten, összetörve, szomorú szívvel tértek nyugovóra tíz órakor, azzal a halvány reménnyel, hogy másnap elérik a depót.

Március 11-én délután 3 órakor rémítő erőfeszítéssel, sok-sok nyugtalanság után csakugyan megérkeztek a Hut Point-ra, a kunyhóhoz.

205

“Különös érzés – írja Joyce – annyi viszontagság után itt lenni megint a régi kunyhóban. Másfél évtizede áll ez a kis menedék, amióta csak 1901-ben fölépítettük. (1) És azóta nem egy expedíciónak kiinduló állomása... A kunyhó félig megtelt hóval egy nyitva hagyott ablakon keresztül; sietve kilapátoltuk a havat és Hayward-ot lefektettük... Semmi hír a hajóról, azt hiszem minden utasával együtt elmerült. Nem tudom, milyen hatással lesz a hír Mackintosh-ra.”

Éjjel mindnyájan attól szenvedtek, egyéb súlyos bajaikon felül, hogy túltömték gyomrukat. Hayward alig tudott mozdúlni gyengeségében. Joyce bokája és térde csunyáúl megdagadt, foghúsa kitolult a szájából. Wild-nak izületei körül megfeketedett a húsa, foghúsa is nagyon sötét.

Néhány fókát megöltek és előre megfőzték a húsát, hogy legyen a mentő-expedícióra. 14-én útban voltak megint visszafelé Mackintosh-ért. 16-án délben megpillantották a magános sátrat, és messzelátón, nagy örömükre, meggyőződtek róla, hogy a “Skipper” kívül van a sátron. Délután négy óra után értek oda hozzá. Mackintosh-t nagyon lesujtotta Smith halálának a híre és hogy nincs meg a hajó.

Másnap jókora utat tettek meg hazafelé. A beteg sokkal jobban érezte magát a bőséges táplálkozás után. Este hétkor megérkeztek a kunyhóhoz.

"Hayward még mindig gyöngén Van. Most hogy

(1) Joyce tagja volt Scott kapitány első expedíciójának – a Discovery-expedíciónak. (A fordító.)

206

együtt vagyunk újra, a friss élelem, kellő mozgás csodákat művelhet. 160 napig voltunk úton és 2896 kilométert jártunk meg ezalatt. Jó rekord. (1) Mielőtt nyugovóra tértünk, Mackintosh elérzékenyülten megszorította kezünket és megköszönte, hogy az életét megmentettük. Szomorú iróniája a sorsnak, hogy szegény Smith-nek a céltól ily közel ki kellett múlnia. (*)

Elbeszélésünk nem lenne teljes, ha meg nem emlékeznénk Wild önzetlen odaadásáról, amellyel két bajtársát ápolta, attól fogva, hogy velük együtt hátramaradt a tartós viharban, egészen Spencer-Smith haláláig. Önmaga állapotával mitsem törődve, éjjel-nappal bármikor készségesen teljesítette minden kívánságukat. Ez nem könnyű feladat ilyen időjárásban, amikor olykor 34 fokra süllyed a hőmérő.

“Négy hűséges barát, Oscar, Con, Gunner és Towser nélkül, sohasem térhettünk vo]na vissza” -írja Richards. – “Ezek a kutyák november 5-e óta voltak velünk s habár a mi tempónk gyakran igen lassú volt, alkalmazkodtak hozzánk. Gyönyörűen kitartottak. Egyízben három teljes napig egyetlen falatot nem ettek, miután már előbb is sovány adagokon éltek. Mi akik velük jártuk meg ezt az útat és hazakerültünk, sohasem fogjuk elfelejteni amit értünk tettek.”

(1) Napi átlagban 18.1 km. Shackleton 1907@&150;1909. évi expedícióján a déli csoport 127 nap alatt 2776 km-t járt meg. Ez napi átlagban 21.8 km. (Lásd: Az Antarktisz szívében.) Scott kapitány délsarki útjának napi átlagai az Egytonnás depó és a Sark között: a Sark felé menet, gleccseren 19.8 km; a fensíkon, a Sarkig 22.5 km; a visszatérő útban a Sarktól a délsarki fensík széléig 29.5 km; a gleccseren 20.9 km. (Lásd: Scott utolsó útja.) (A fordító.)

(*) Valószínű, hogy a következő bekezdés Shackleton kommentárja. [NF]

207

A kunyhó öt lakója hamarosan tisztában volt vele, hogy a téli hónapok egy részét ott kell tölteniök. A hajónak se híre, se hamva. Igazoltnak látszott a föltevés, hogy nem tért vissza a McMurdo-átjáróba, mert hiszen ha visszatért volna, a Hut Point-on, vagy még délebben, kellett volna valami híradást találniok. A csoportnak meg kellett várnia, amíg a friss jég eléggé megszilárdul, hogy rajta eljuthassanak az Evans-fokra.

A készletek számbavételekor kitünt, hogy kellő takarékossággal június közepéig eltartanak az élelmiszerek. Fókát elég szép számmal öltek és néhány pingvint is. Téglából főzőkályhát rögtönöztek, ez irgalmatlan füstöt árasztott. Arcuk, ruhájuk merő tapadó korom. Lehetetlen volt tisztálkodniok, vagy a kunyhót tisztán tartani. Ez csak megnövelte vágyódásukat, hogy átmehessenek az Evans-fokra. Áprilisban szélcsend idején befagyott a tenger, de a szél megint kiűzte a jeget. Május első hetében megint szélcsendes időt kaptak, rohamosan befagyott a tenger. Már el-elrándultak a jég hátán észak felé.

“Ekkor szakadt ránk a fájdalmas katasztrófa” – olvasom Richards naplójában. – “Május 8-án reggel, reggeli előtt Mackintosh kapitány megkérdezte Joyce-t, mit szólna hozzá, ha ő Hayward-dal elmenne az Evans-fokra. Mackintosh azt tartotta, hogy a jég egészen megbízható. Joyce nyomatékosan igyekezett lebeszélni róla, ne kockáztassa még meg ezt az utat, mert hiszen a jég, ha szilárd is, frissen fagyott és majdnem biztos, hogy ha vihar kerekedik, megbontja a jeget és kiűzi a nyilt tengerre.”

208

Mackintosh érthetőleg nyugtalan volt, szerette volna tudni, vajjon nincs-e valami bajuk az Evans-fokon maradt társainak. Délután egy órakor, noha az időjárás láthatóan rosszabbra fordult, Haywarddal csakugyan útnak indult. Megígérte, hogy ha elromlik az idő, visszafordúl. Három órakor vihar kerekedett, amely később még dühöngőbbé fajult. A kunyhóban maradók súlyos aggodalommal gondoltak Mackintosh és Hayward sorsára.

Május 10-én a kunyhó három lakója kiment a jégre, észak felé, hogy két társuk nyomában haladva, megtudjanak valamit sorsukról. A lábnyomok eléggé szembetűntek. Mintegy négy kilométerre hatoltak előre az Evans-fok irányában, amikor a lábnyomoknak hirtelen vége szakadt. A félhomályban nagyon vékony jéggel belepett széles vízszalagot vettek észre. Egyszeriben látnivaló volt, hogy a jégnek az a része, amely ezt a területet borította előbb, elúszott a tenger felé. Július 15-én, amikor ők maguk csakugyan eljutottak az Evans-fokra, tudták csak meg végleg, hogy Mackintosh és Hayward valóban odavesztek.

Joyce naplója mutatja, hogy komor balsejtelmek közt vett búcsút vakmerő társaitól. Váltig óvta, intette őket, ne menjenek. Ő maga, két társával csak július 15-én kelhetett útra az Evans-fokra. Az állandó rossz idő is késleltette őket. Azt remélték, a holdtölte is segíteni fogja őket útjukban, de különös véletlen folytán éppen – holdfogyatkozás volt. Mindamellett baj nélkül elérték a téli szállást és ott találták a kunyhóban társaikat: Stevens-t, Cope-ot, Gaze-t és

209

Jack-et. Mackintosh kapitánynak és Hayward-nak nyoma veszett. Fájdalmasan bele kellett nyugodniok, hogy elpusztultak.

Az immár hárommal megfogyatkozott kis csapat berendezkedett, hogy megvárja, míg segítség érkezik. Ott állottak, hajó nélkül, elszakítva a nagy világtól, a déli sarkvidék puszta szigetén, akárcsak a Weddell-tengeri csoport 22 tagja, amely ugyanekkor az Elephant-szigeten várta epedve a mentő-expedíciót.

A segítség fél évvel később, 1917 január 10-én érkezett meg. De mielőtt erről beszámolhatnánk, térjünk vissza 1915 májusára, amikor az Aurorá-t a vihar letépte horgonyáról.

HUSZADIK FEJEZET.
Az Aurora sorsa.

Azután, hogy Mackintosh partra szállott az Aurora-ról 1915 január 25-én, Stenhouse-nak nagyon meggyűlt a baja a hajóval, de jóideig diadalmaskodott a nehézségeken. Hirtelen és váratlanul szakította el a vihar a part mellől 1916 május 6-án. Stenhouse így beszéli el az eseményt:

“Május 6. – Délután négy órakor erősen tépte-rángatta a vihar a hátsó alattságokat [köteleket]. Negyedórával tíz előtt a jég elvált a parttól, a jégbe kapaszkodó horgonyok vele együtt. A sűrű, kavargó hóban láttam, hogy fölszakadozóban van a jég és a part egyre távolodik. Mindenkit egybetereltem és sietve

210

megeresztettük a csigát, hogy meghosszabbítsuk a sodronyköteleket a hajó elején. A matrózok ide-oda vágtattak viharlámpáikkal és kiáltoztak: “A hajó viszi magával!” Elrendeltem, indítsák meg a gépeket. A gépészek, Hooke és Ninnis, elrohantak a parancs teljesítésére. Grady fűtő törött bordával betegsorba került. A hajó a szilárd jégtáblákkal északnyugatnak sodródott, a sodronykötelek nagy dördüléssel elpattantak a horgonylebocsátó résnél. Szerencsére a horgonyok könnyen elváltak a fenéktől és sem a horgonyfelvonó csiga, sem a horgonylebocsátó rés vascsöve nem sérült meg.

Lassan-lassan, ahogy tovasodródtunk kifelé a McMurdo-átjáróba, eltünt szemünk elől a kunyhó lámpafénye. Félórával éjfél előtt fölengedett kissé a jég a hajó körül, a jégtáblák táncot jártak a hajó oldalain. Kinn jártunk a McMurdo-átjáróban, a szél teljes erővel nekünk támadott... Dél felől a jégzajt felénk űzte a szélvész, a hajó ingása és a jégtáblák ostroma enyhült egy kicsit.”

“Május 7. – Valamennyire megcsöndesedett a vihar, sűrű hófuvás kerekedett. A jég köröskörül megszilárdul, 60 cm magas torlaszokba tornyosúl. Ha lesz elég gőz, hogy megindítsuk a gépeket, remélem visszajuthatunk a parti jég mellé a Gleccsernyelv táján.”

Sok bajlódással sikerült tüzet gyujtani és gőzt fejleszteni a kazánban. Május 7-én és 8-án az Aurora jómagatehetetlenül sodródott észak felé. A déli szél orkánná erősödött, sűrű hófuvással éjnek idején.

“A Bird-fok az egyetlen látható pontja a száraz-

211

földnek” – írja Stenhouse 9-én délután. – “Így hát vége a reménynek, hogy a McMurdo-átjáróban teleljünk. Súlyos csapás négy havi ostrom után, amelyből az utolsó hét héten folyton vigyáznunk kellett horgonyainkat. Jelenlegi helyzetünkben még fokoznunk kell az elővigyázatot. Öt hét választ el a tél derekától. Sötétség borul ránk, bizonytalan félhomály. És a viharok fenyegetők. Vizünk nincs, csak egy kevés friss jegünk.

Az Aurora szilárdan befagyott a jégbe és sodorja a tenger, isten tudja hova. Nem engedjük, hogy elveszítsük bizakodó kedvünket. De mi lesz szegény, nyomorult társainkból az Evans-fokon, és a déli csoportból? Komor sors vár rájuk. Élelmiszerük van ugyan elég, de nálunk maradtak Burberry-ruháik és sok egyéb szükségletük a jövő évi szánutazásra. Kevés reményem van rá, hogy visszajussunk az Evans-fokra vagy csak a közelébe is. Kevés a szenünk és szorosan fogva tart a jég. Remélem, hogyha már foglyai vagyunk a jégnek, gyorsan fogunk sodródni északkelet felé, áttörhetünk a jégpáncélon. Ha elérjük New Zealand-et, szenet veszünk föl és visszatérünk a Nagy Jégfal alá a Crozier-foktól keletre. Azt hiszem, erre rákerül a sor kora tavasszal, szeptemberben. Vissza kell jutnunk, hogy segítséget vigyünk a depó-elhelyező csoportnak.”

Május 10 és 11-én őrjöngő szélvihar dühöngött. “Nem emlékszem, hogy valaha megértem volna ekkora erejű orkánt.” Stenhouse fölszerelte a szikratávírót és megkísérlette összeköttetésbe lépni a Macquarie-szigeten levő szikratávíró állomással

212

(2500 km) vagy New Zealand-del (3450 km), de sikertelenül.

Az Aurora hosszú és viszontagságos útjáról fogalmat nyújt Stenhouse hajónaplója. Abból idézzük az alábbi részleteket:

“Május 21. – Tájékozódni nem tudunk, de azt hiszem, nem sok a változás a hajó helyzetében vagy irányában. A Nyugati-hegyek (Western Mountains) ugyanarra felé vannak tőlünk, mint előbb. Remélem, nincs semmi baj az Evans-fokon és a többi csoportok épségben visszatértek. Vajha könnyíthetnénk sorsukon.”

“Május 24. – Dél-délkeleti vihar. D. u. 2 órakor hatalmas rázkódással az Aurora megdőlt bal felé. Csunyán be vagyunk ékelődve.”

“Május 25. – Olyan a táj körülöttünk, akárcsak a temető. Ily közel az Evans-fokhoz és mégis bárhol inkább lennénk, mint ezen a helyen. Buzgón javítgatjuk a szánutazó készségeket. A szánok felszerelését készen tartjuk hirtelen szükség esetére.”

"Május 26. – Ha a hajót összeroppantja a jég, négy szánon egy hónapi készlettel nekivágunk a legközelebbi szárazföldnek. Tizennyolcan vagyunk. Ha északnak sodor a jég és kiszabadulunk a jégből, New Zealand-be igyekszünk eljutni és visszafordulunk, mihelyt lehet.”

“Június 8. – A déli szélesség 76. fokán vagyunk, a Sirius magasságából állapítottuk meg. Nagyon egyhangú ez az élet, de elégedettek és vidámak va-

213

gyunk. Az élelmiszer-adagokat lejjebb szállítottuk egy kicsit.”

“Június 22. – A tél dereka. Ezt a napot megünnepeljük.”

“Július 1. – Reggelente, ha fölébredünk, első gondolatunk az Evans-fok. De nem szabad nyugtalanságot mutatni. Érdeklődést kell találnunk az apró eseményekben körülöttünk.”

“Július 6. – Néhány száz méter szélességű és ugyanannyi kilométer hosszú víziút mutatkozott ma reggel. Délután jégtorlódás moraja hallatszott a nyilt víz felől és folytatódott a zajgás éjszaka. A jég szüntelen csikorgása és nyögése dél felé, olyanféle sustorgó hangokkal, mintha víz zúgna keresztül a hajó feneke alatt és más baljóslatú hangok zavara egész éjjel ébren tartottak. A kilátás, hogy talán-talán fölenged a jég, kínos, boldog feszültségben tartották volna idegeimet, ha előző tapasztalataim rá nem szoktattak volna, hogy ne adjam át magamat hiú reményeknek.”

“Július 13. – A hajó körül hatalmas erők vannak munkában. A jég föl-fölhajladozik. Erősen hiszem, hogy meg fogunk ismerkedni a jégtorlódás jelenségének ijesztő hatalmával. El vagyunk készülve a legrosszabbra és reméljük a legjobbat: a szabadulást a jégből, hasznavehető hajó hátán.”

Július 21-én a kormánylapátot jobbra csavarta a jég és letörte. A kemény tölgy és vas úgy törött ketté, mint a gyufaszál.

“Július 22. – A hajó rossz helyzetbe került a frissen fagyott vízcsatornában. Mindenfelől szoron-

214

gatják a jégtáblá,k; nagyokat nyög és csikorog. Reggel 8-kor mindenkit a szánkók mellé rendeltem, megtettük a végső előkészületeket~ hogy elhagyjuk a hajót.”

Rettentő lidércnyomásként nehezedett rájuk a következő nap. 25-én hatalmas jégtábla ütközött a hajóba és emeletmagasságba torlódott az Aurora oldalán. Mennydörgő robajjal morzsolódtak össze és tornyosultak egymás fölé az ágaskodó jégtömegek.

“Augusztus 4. – Kilenc napja déli szél fúj, az utóbbi négy nap óta üvöltő vihar dühöng. Belebetegedtem már ebbe a pokoli hangzavarba.”

“Augusztus 6. – Megpillantottak az Adare-fokot és a Possession-szigeteket. Feszült várakozással lestük a napkeltét. Dicsőséges, boldogító látvány. Derült, megkönnyebbült szívvel kiáltottunk éljent a Nap felé.”

“Augusztus 9. – Donolly kiment a jégre és a kormánylapát leszerelésén fáradozik. Küzdelmes, hosszadalmas és nem éppen biztonságos munka az álnok jég hátán.”

“Augusztus 10. – 70° 40' déli szélességen járunk. Augusztus 2-a óta 350 kilométernyi utat tettünk meg.”

“Augusztus 12. – 83 km-re vagyunk északkeletre az Adare-foktól. Donolly, Grady és a hajóács buzgólkodnak a kormánylapát kiszabadításán. A “vészkormány” csaknem készen van már.

“Augusztus 24. – Sikerült kiemelnünk a kormánylapátot a jégből. Nehéz munka volt. Súlya 4 tonna. Jól esik a jég tetején látni.”

215

“Augusztus 25. – Hooke éppen most jön a jó hírrel, hogy hallja már a Macquarie sziget és a Bluff (New Zealand) egymásközti jeladásait és időjárásjelentéseit. Vajjon azt jelenti-e ez, hogy ott is meghallották Hooke jeladásait és megkisérlik, hogy segítségünkre jöjjenek?” (Később kiderült, hogy az Aurora jeladásaiból semmit nem fogott fel egyik állomás sem).

“Szeptember 5. – A szikratáviró árbocát ledöntötte a vihar. Szerencsére senki sem volt a közelben, amikor ledőlt.”

“Szeptember 17. – Ma van évfordulója Londonból való indulásunknak. Mennyi minden történt azóta! Emlékezetünkbe idézzük a jelenetet, amikor lefelé úsztunk a Thames-en és tengeralattjárók és cirkálók keresztezték utunkat.”

“Szeptember 22. – Amióta az Evans-fokról elsodort a vihar, 1300 kilométert tettünk meg.”

Október eseménytelenül telt. A jég utasai hiába lesték a szabadulás jeleit. De lassankint enyhült a hideg, lágyabb lett a jég. November 22-én határozottan olvadt is már. Stenhouse már azt gondolta, ha viharszél támad, felszakad a jégzaj. Naplója tele van a szabadulás utáni vágy sóhajaival és felkiáltásaival. A vészkormány készen várta a hajó szabadulását, de addig is nem tették ki a jég ostromának. “Semmi számottevő változás körülöttünk” – jegyzi fel december 17-én. Karácsony is eljött a maga különleges ebédjével és jámbor ünnepségével – a jég époly makacsul fogvatartotta őket, mint odáig.

Január első hetének a végén az Aurora a

216

65° 45' déli szélességen járt velük. Már a huszonnégy órás nappalok is végükhöz közeledtek – éjfélkor észrevehető szürkület mutatkozott – még mindig semmi változás.

Február 12-én élénk szél mozgásba hozta a jeget, érezhető hullámjárás kapta hátára a hajót. Estefelé aztán a hajó hátuljánál megrepedt a jég és a repedések gyorsan szétterjedtek minden irányban. Jégtáblák töredékei közt himbált az Aurora. Éjjel a déli szél északnak hajtotta őket. Reggelre vitorlát vontak fel és az Aurora elindult lassan észak felé a jégtáblákkal teleszórt tengeren. Gőz és kormány nélkül ilyen viszonyok közt nehéz volt boldogulni, de Stenhouse kimélni akarta szénkészletét, amíg kikeverednek a zajló jég közül, hogy gyors iramban induljanak vissza a McMurdo-átjáró felé.

15-én ismét mindenfelől körülzárta őket a jég. 21-én erős hullámzás veszélyeztette biztonságukat a jég között. Később a jég szorongatása enyhült, de annál jobban veszélyeztette őket a jégtáblák ostroma.

Március elsején megnyílt kissé a jégzaj. A tél közeledőben volt; parancsoló szükség volt, hogy a hajó kikeveredjék végre fenyegető helyzetéből. Stenhouse befűttette a gépet. Nehezen, lassan nyomultak előre, a jégtáblák folytonosan meg-megállították őket. 3-án délelőtt súlyos jégtáblák közt megint megrekedtek.

Március 4-én és 5-én egyhelyben vesztegeltek, de rettentőn himbálta, csavarta a hajót a hullámok járása. Tizenkét jéghegyet olvastak meg. Egyik a jég-

217

zaj felé tartott és összezúzással fenyegette a kis hajót. 6-án tovább haladtak észak felé.

Három aggodalmas nap következett. Ismét megakasztotta a hajót a jég és keményen ostromolta. Két jéghegy is fenyegette őket észak felől. 10-én az egyik jéghegy három kábelhossznyira megközelítette az Aurorá-t, de megnyilt a jégzaj és a hajó emelkedett. Másnap leeresztették a “vészkormányt” és elindultak északnyugatnak, jégzajon keresztül.

Március 14-én délután az Aurora kikeveredett végre a jégzaj zónájából; a 62° 27.5' déli szélességen, 157° 32' keleti hosszúságon jártak ekkor. “A gőzsíppal három búcsúfüttyöt eresztettünk meg utolsó üdvözlésül a jégzaj felé.”

A McMurdo átjáróba nem kísérelhették meg többé az utat. Kormánylapát nélkül, kevéske szénnel, elégtelen legénységével Stenhouse már csak észak felé menekülhetett megrongált hajójával. A bajoknak még nem értek végére. Küzdelmes és veszedelmes út állott még előttük a leggonoszabb viharokkal szántott tengeren.

Március 23-án végre összeköttetésbe jutottak a new-zealandi Bluff szikratávirójával, másnap pedig már Wellingtonnal és Hobarttal is. New Zealand azonnal segítségére sietett a viharokkal harcoló sebesült hajónak. Otago kikötőjéből nyomban útnak indították a Plucky vontatógőzöst.

Kalandos napok multával, miközben rengeteg bajlódást okozott az ideiglenes kormánylapát, április 2-án elcsípte az Aurorá-t az elébe küldött hajó és másnap reggelre bevontatta Port Chalmers kikötő-

218

jébe. New Zealand népe azzal a meleg vendégszeretettel üdvözölte a messze Délről érkező tengerészeket, amellyel mindenkor oly áldozatkészen elhalmozta a délsarki kutatókat.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Megmentjük a Ross-tenger partján rekedt társainkat.

Amikor 1916 december elején megérkeztem New Zealand-be, a megmentésre már minden előkészület meg volt téve. A new-zealandi kormány vette kezébe a dolgot, mielőtt én bármiféle intézkedést is tehettem volna. A mentőexpedició költségeit a brit és az ausztráliai kormány vállalta. Az Aurorá-t kijavították, és újból felszerelték évközben, élelemmel és szénnel is ellátták és most készen állt Port Chalmers-ben a McMurdo Sound-hoz vivő útjára.

A brit és az ausztráliai kormány John K. Davis kapitányt bízta meg az Aurora parancsnokságával, ki már személyzetről és legénységről is gondoskodott. Davis régi barátom volt. Résztvett első délsarki expedíciómban (1907–1909), utóbb pedig a Mawson parancsnoksága alatt álló ausztráliai délsarki expedíció hajóját vezérelte el a Ross-tengerbe. Stenhouse is Wellingtonban volt már. Csodálattal töltött el, amit tőle hallottam az Aurora kalandos útjáról és meneküléséről.

Dr. McNab-bel a tengerészeti miniszterrel, aki nagy érdeklődéssel viseltetett az expedíció iránt, megvitattuk a helyzetet. Minden intézkedést jóváhagytam. Az idő sürgető volt, bajos is lett volna a

219

terveken vagy személyeken változtatni az utolsó pillanatban. A kormány beleegyezett, hogy az Aurora New Zealand-be való visszatérése után minden költségmegtérítés nélkül átadassék nekem.

Elhatároztatott tehát, hogy Davis kapitány elvezérli a hajót a McMurdo átjáróba, én vele megyek és átveszem a szárazföldi parancsnokságot, ha szánexpedicióra kerülne a sor a déli sarkvidéken. “Elszegődtem” a hajóra, egy shilling havi fizetéssel és 1916 december 20-án elvitorláztunk Port Chalmersből.

Január 10-én reggel az Aurora megérkezett a Royds-fokra. Néhányadmagammal partraszálltam, hogy körülnézzek a kunyhóban, nincs-e ott valami jelentés számunkra. Levelet találtam, és megtudtam belőle, hogy társaink az Evans-fokon vannak. Éppen útban voltam már vissza a hajóra, amikor fölbukkant hat ember kutyákkal és szánnal az Evans-fok irányából.

Fölvettük őket a hajóra. Tőlük tudtam meg Mackintosh, Spencer-Smith és Hayward szomorú halálát... A túlélők – Stevens, Joyce, Wild, Cope, Richards, Jack és Gaze – mindnyájan jól voltak. noha meglátszott rajtuk, hogy mily viszontagságokon mentek keresztül. Epedve várták már a mentőhajó megérkezését.

Nem volt más hátra, mint mégegyszer átkutatni a környéket, ahol Mackintosh és Hayward tengerbevesztek, hátha ráakadunk még tetemükre. Arról, hogy életben találjuk őket, szó sem lehetett. Joyce annakidején kikutatta már a Gleccser-nyelvtől délre elterülő vidéket, de eredménytelenül. Azt gondoltam,

220

át kell kutatnunk a Gleccser-nyelvtől északra eső területet, és a Butter Point közelében lévő régi eleség-raktár környékét. Ezt a szándékomat jelentettem Davis kapitánynak.

Január 12-én a hajó kikötött tíz kilométerre keletre a Butter Point-tól. A jégfal talapzatánál nem sikerült partraszállnunk. Nyoma sem volt a depónak, sem annak, hogy bárki is járt volna a környéken. Visszatértünk a hajóhoz és a McMurdo átjárón keresztül elhajóztunk a Bernacchi-fokra.

Másnap egy csoporttal partraszálltam, hogy kikutassam a Gleccser-nyelvtől északra elterülő vidéket, a Razorback szigettel együtt. Mindhiába. 15-án hóförgeteg meggátolt a további nyomozásban; a napot az Evans-fokon töltöttük, hogy rendbehozzuk a kunyhót. Másnap Joyce-szal átmentem a Gleccsernyelvhez, de a magaslatről körültekintve nyilvánvaló lett előttünk, hogy a rettentő hófúvásban a legcsekélyebb reményünk sem lehet, hogy bármi nyomra is találhassunk a hozzáférhető területen, A meredek szirtek tövében négy-öt méter magasra halmozódott a hő. Úgy gondoltam, hogy immár minden területet átkutattunk, ahol némi valószínűséggel is rábukkanhattunk elveszett társaink tetemére, ezért hát elérvén a kunyhót, késő este visszatértünk a hajóra. A kunyhótól való távollétünk alatt Wild és Jack keresztet emelt három bajtársunk emlékére, akik életüket áldozták az expedíció szolgálatában.

Január 17-én elindultunk észak felé és február 9-én az Aurora befutott Wellington kikötőjébe. A new-zealandi nép testvérekként fogadott bennünket.

221

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Elszéledünk.

Az előző fejezetek elbeszélik a balsikerű expedíció történetét. Hogy kitűzött cálunkat el nem értük. nem tulajdonítandó a szervezés hibájának vagy hiányának: a Természet esküdött ellenünk. Minden akadály közül, amely elénk tornyosult, a Weddell-tenger nyarának még soha nem tapasztalt szigorúsága volt a legsúlyosabb. De ha egy tekintetben kudarcot vallott az expedíció, sok más tekintetben sikert aratott. Tömérdek tudományos megfigyelés köszönhető neki. Kiváltképpen az időjárási észleléseknek van nagy gazdasági fontosságuk. A Weddell-tengeri csoport kutató munkája föllebbenti e legkevésbbé ismert tenger titokzatosságának fátyolát.

Az expedíció érdemei javára irandó bizonnyal tagjainak nemes bajtársiassága, találékonysága, rendületlen kitartása. Elmondható, hogy méltó volt ez az expedíció a sarki kutatás legnemesebb hagyományaihoz. (1) És méltó büszkeséggel tölt el, hogy én lehettem vezetője azoknak az embereknek, akik az erőfeszítések, megpróbáltatások és örökös veszedelmek hosszú és komor hónapjaiban is megőrizték lelki rugékonyságukat és végezték munkájukat, tekintet nélkül önmagukra és minden görögtüzes ragyogásra.

(1) Charles Sarolea professzor mondja Shackletonről írt életrajzában: “Éppen az az expedíció, amely bizonyos értelemben tökéletesen meghiusult: mutatta őt meg és véste be nevét örök időkre a hősiesség évkönyveibe. "Il y a des défaites triomphantes à l'envi des victoires'.” (H. R. Mill: The Life of Sir Ernest Shackleton, 247. old.) (A fordító.)

222

Ugyanazt az energiát és szívósságot, amit az Antarktisz-szal vívott csatáikban kilejtettek, vitték magukkal a “civilizált" világ háborújába. Aki figyelemmel kísérte sorsunkat a déli kontinensen, talán érdekelni fogja, hova szórt szét bennünket a nagy háború, amikor visszakerültünk az emberlakta tájakra. Az ötvenhárom ember közül, aki hazakerült az ötvenhatból, hármat megölt és ötöt megsebesített az ember háborúja. McCarthy, a legderekabb, legkitünőbb tengerész, mindig derült és vidám a legviszontagságosabb órákban is, akit éppen ezért választottam kísérőmül a Dél-Georgiába vivő csónak-útra: ágyúja mellett esett el a La Manche-csatorna védelmében. Cheetham, az Antarktisz veteránja, aki többször lépte át a déli sarkkört, mint bárki más, néhány héttel a békekötés előtt elsüllyedt megtorpedózott hajójával.

Ernest Wild-ot, Frank Wild fivérét tengeri akna robbanása ölte meg a Földközi-tengeren. Manger, az Aurora hajóácsa a new-zealandi gyalogság kötelékében sebesült meg a harctéren. A két orvos, Macklin és McIlroy Francia- és Olaszországban szolgált. McIlroy Belgiumban, Ypres mellett súlyosan megsebesült. Frank Wild-ot, tekintettel kivételesen gazdag tapasztalataira, Észak-Oroszországba küldték, a Jeges-tengert járta hajójával és kitüntette magát buzgalmával és képességeivel. Macklin előbb a yorki ezredhez, utóbb mint orvos a tank-osztagokhoz került. Az olasz fronton megkapta a katonai érdemkeresztet sebesültek bekötözéseért puskatűzben.

James a műszaki csapatokban szolgált sokáig a

223

fronton, majd a Royal Engineers Sound-Ranging School-jában tanította tiszttársait. Wordie Franciaországba ment a tábori tüzérséghez és súlyos sebet kapott Armentières-ben.

Hussey másfél évet töltött Franciaországban a tüzérségnél és résztvett minden nagy ütközetben Dixmude-től Saint-Quentinig. Worsley kitüntette magát a tengeralattjárók ellen folytatott harcokban. Stenhouse is vele volt mint helyettese az egyik német tengeralattjáró elsüllyesztésekor.

Clark a haditengerészetnél szolgált mint minesweeper (vagyis tengeri aknákat távolított el), Greenstreet folyami hadibajón szolgált a Tigris-folyón. Rickenson-t mérnökhadnagyként osztották be a haditengerészethez. Kerr a kereskedelmi tengerészethez tért vissza.

Az Endurance legénysége nagyrészt aknaeltávolító hajókon teljesített szolgálatot.

A Ross-tengeri csoportból Mackintosh, Hayward és Smith éppúgy hazájukért haltak meg, mint azok, akik Franciaország vagy Flandria harcmezőin estek el. Hooke a légi szolgálatba került mint szikratávirász.

Az Aurorá-nak majdnem egész személyzete a new-zealandi csapatokkal került az európai harcterekre.

A Ross-tengeri csoport megmentése után fölajánlottam szolgálataimat a kormánynak. Először Dél-Amerikába küldtek diplomáciai és propaganda-szolgálatban. Onnan Észak-Oroszországba kerültem őrnagyként. Feladatom volt, hogy fölszereljem az

224

északoroszországi expedíciós haderőt és résztvegyek a szállítócsapatok munkájában. Velem volt Worsley, Stenhouse, Hussey, Macklin és Brocklehurst (utóbbi résztvett volna a déli sarkvidéki expedíción, ha ki nem tör a háború).

Worsley-t átküldték az archangelszki frontra, a többiek velem maradtak a Murman-partvidéken. Az ottani csapatok ruházata, fölszerelése és élelmezése a szánexpedíciókon ugyanaz, amilyen a mienk volt a déli sarkvidéken. Semmi költséget nem kiméltünk, hogy mindenből a legjobbat szerezzük be, következéskép nem volt egyetlen sebesültje sem az elfagyásnak.

Az egész expedíciót mint egységet összevéve, ötvenhat emberből három meghalt az Antarktiszon, három a harcmezőn esett el és öt megsebesült a harctéren (a déli sarkvidék sebesültjeit nem is számítva). Az áldozatok arányszáma elég tekintélyes.

Ha egyeseket el is vesztettünk sorainkból, maradtunk még számosan, hogy összetömörülve együtt legyen ismét a legközelebbi expedíció magva – ha majd véget érnek a zavaros idők és a tudományos kutatásnak nem lesznek akadályai.

Vége.