A SPITZBERGÁK ÉS A CZETHALÁSZAT
Hudson utazása.
BARENTS harmadik utazásával nem szűntek meg ugyan keresni az északkeleti útat, de több nevezetes utazás nem történt. Egyes kereskedők, kereskedő-társulatok, sőt egy ízben maga az angol király is küldtek hajót a kutatások folytatására, mert a jövedelmező fehér-tengeri kereskedés még sokáig csábítólag hatott; de a hajók egyike sem jutott tovább, aőt legtöbbje még annyira sem, mint a hollandi hajók. A hollandi vállalatok rossz vége igen lelohasztotta a vállalkozó szellemet. Egyrészt meggyőződtek arról, hogy a jég között mindig veszély fenyegeti a hajókat és a rájuk bizott vagyont, másrészt az angolok nem sokára megtörték a spanyolok nagy tengeri hatalmát és ezzel a bátraknak megnyílt a jó út, a melyen nem a hatalmas természettel, hanem csak a gyenge emberrel kellett megküzdeni.
Tizenegy évvel BARENTS utolsó kisérlete után, 1607-ben, a "Muscovy Company" vagy "Muszka Társaság" a később annyira hires HENRY HUDSON-t küldte
30
a Khinába vezető út keresésére. HUDSON eleinte északnyugat felé hajózott, míg Grönlandot meg nem pillantotta. Onnan a jégmezők szélét követve, elérte a Spitzbergák északi partját és az é. sz. 80°-át is átlépte. De a jég elől a Spitzbergák nyugati partja mentén délre kellett vitorlázni, azzal a meggyőződéssel, hogy ezen a helyen sem lehet előrenyomulni. Haza utaztában kis szigetet látott, a Spitzbergák és Izland között; azt hiszik, Jan Mayen szigete volt ez, melyet állítólag 1611-ben neveztek el egy németalföldi hajósról.
A következő évben, 1608-ban, a Spitzbergáktól keletre vizsgálta a tengert és végre Novaja Zemlya partját, de itt is azt látta, hogy sem észak, sem kelet felé nincs út. A Spitzbergák környékét állítja elénk az 5-ik ábra.
Bennet utazása.
HUDSON első utazása előtt, 1603-ban CHERIE nevű angol kereskedő, kereskedelmi ügyekben és fölfedezésekre STEPHEN BENNET-et küldte északkeletre. BENNET eljutott a Medve-szigethez és azt gazdájáról nevezte el, melyet később még jó sokáig tévesen Cherry-szigetnek hivtak. Az oroszok Medvjednek azaz medvének nevezik. BENNET mindössze két rókabőrt, egy darab ólomérczet és néhány rozmáragyarat vitt haza. A következő évben újra útnak indította a gazdája és ez időtől kezdve évről-évre több hajó indúlt a sarkvidéki tenger kincseinek kiaknázására. A Medve-szigeten annyi volt a madár, hogy egészen elborította a föld szinét és ha egy raj fölrepült, elhomályosította a Napot. Rozmárok ezrével lepték el a tengerpartot. Évenként rendes vadászatokat tartottak rájuk; eleinte csak az agyaraikért, azután, mikor már
31
ügyesebben vadásztak, szalonnájukért, bőrükért, úgy hogy mind jövedelmezőbb lett e foglalkozás. A vadászatok rendkívüli nyereséges voltát bizonyítja az az adat, hogy egy alkalommal, 1608-ban, nem egészen hét óra alatt 900–1000 rozmárt öltek meg. Egy évvel későbben a "Muszka Társaság" küldöttei sok medvét és rókát ejtettek zsákmányul és az ólomérczen kívül jó kőszenet is találtak.
32
Poole fölfedezése.
A "Muszka Társaság" volt az, a mely 1610-ben útnak indította POOLE-t, hogy északon új fölfedezéseket tegyen és kisértse meg a czethalászatot. Ez időtől kezdve az angol és németalföldi hajók még gyakran keresték föl a Medve-szigetet, mert útjukba esett; de a legtöbb hajó egyenesen a Spitzbergák felé tartott, a hol csakhamar sokkal nagyobb arányokat öltött a rozmárvadászat és a czethalászat. POOLE, a ki már BENNET első utazásától kezdve évenként részt vett a vadászatokon, 1610 május 16-án kötött ki Spitzbergák egyik öblében, melyet a parton talált rénszarvas-agancsról Horn-sundnak nevezett el. Tovább északra jó kőszénre akadt és később a nagy sziget északnyugati sarkán rénszarvasra és rozmárra vadászott. A part közelében mindenhol sok czetet látott; ez volt legnevezetesebb fölfedezése. Julius végén elindúlt hazafelé.
Versengés a czethalászatért.
A spanyolok, baszkok, francziák és flamandok partjaik közelében már régóta foglalkoztak czethalászattal és e végből a XVI. század végétől kezdve a távolabbi tájakon is megfordúltak. Az angolok csak DAVIS utazásai után kezdtek halászni czetekre Észak-Amerika partjain, azután Izland és az Északi-fok környékén. POOLE utazása után azonban nagyban hozzáfogtak e halászathoz a Spitzbergákon is. A "Muszka Társaság" POOLE hazatérte után való évben két hajót küldött POOLE és BENNET vezetése alatt; ez utóbbinak a hajóján volt EDGE is, mint "factor". Hat baszk szigonyost vittek magukkal. Utazásuk igen kalandos volt. A szél elsodorta őket egymástól.
32
POOLE először északra haladt az é. sz. 80°-ig, azután Grönlandhoz és vissza a Medve-szigethez. EDGE szerencsésen elejtett egy czetet, de hajóját a Foul-sundban elzárta a jég; a hajó ott is veszett, ő maga két csónakkal a Horn-sundba jutott, a hol egy hulli angol hajót talált, mely átvette rakományát. Azután a Medve-sziget felé vitorlázott. Két hét múlva érte el a szigetet és a véletlen úgy intézte, hogy POOLE is éppen akkor ért oda. Együtt tértek vissza a Foul-sundba, a hol a hulli hajóval másodszor találkoztak; ott találták a legénységnek azt a részét is, a mely nem fért be a csónakokba. Hazamenőben a Medve-szigetnél második hajójuk a vigyázatlanság áldozata lett, s ők a hulli hajóval tértek vissza Angolországba.
A kiállott veszedelmek nem csüggesztették el a társaságot; a következő évben új hajókat szerelt föl a Spitzbergákon való czethalászatra, és POOLE megint részt vett a vállalatban. Fáradozásukat siker kisérte; 17 czet és nehány rozmár lett a zsákmány. Már ebben az évben két németalföldi és egy spanyol hajóval találkoztak ott. A spanyol hajó szintén j4 sikerrel dolgozott; a német-alföldi hajókat azonban az angolok nem engedték halászni, Sőt utóbb el is űzték. Ettől kezdve háborúság színhelye lett a nemrég oly csendes Északi Jeges-tenger. Az angol társaság királyi szabadalmat kapott, a mely az angolokat és minden más népet kizárva, egyedűl a társaságra ruházta a halászás jogát. A társaság hét hadihajót szerelt föl, melyek legnagyobbikán húsz ágyú volt. Nyolcz spanyol, négy vagy öt németalföldi, öt franczia, négy angol és több baszk hajót találtak a Spitzbergákon. Két
34
franczia hajó kivételével, a mely díjat fizetett, hogy tovább halászhasson, a többit kifosztották és elkergették; egy 130.000 forint értékű németalföldi hajót pedig, melynek angol legénysége volt, egészen zsákmányul ejtettek. A németalföldiek panaszkodtak és méltán ez eljárás miatt, csakhogy ők maguk éppen így bántak a spanyolokkal. A később híressé lett BAFFIN szintén ottan volt az angol hajóhaddal.
A következő évben négy hadihajó kisérte a német-alföldi vadászhajókat; szent volt a béke, és mind a két fél dús zsákmányt tett. Az angol hajók augusztus 15-én azt vették észre, hogy a tengert "tallér vastagságú" jégkéreg vonta be, a mi az évnek e szakában a Jeges-tengere vidékén ritkaság volt. 1615-ben a németalföldiek megint erősebbek voltak az angoloknál és jobban sikerült a vadászatuk is, mint az angoloké, a kiket azon fölül még a jég is bezárt. Ebben az évben a dánok is három hadihajót küldtek ki és mint Grönland birtokosai, a melyhez akkor a Spítzbergákat is számították, adót követeltek az angoloktól; de ezek megtagadták az adót azt állítván, hogy WILLOUGHBY fedezte föl a szigeteket.
Az angolok 1616-ban jó fogást tettek, a németalföldiek vadászata ellenben nem jól sikerűlt. Azért a következő évben 14 angol hajó indúlt el vadászatra; összesen 150 czetet fogtak, a melyek majd kétezer tonna szalonnát szolgáltattak, annyit, hogy el sem bírták vinni. EDGE, a kire az angol hajóhad vezérlete volt bízva, megint erőszakkal hajtott el egy németalföldi hajót. Minthogy a következő évben az angolok újra
35
erőszakoskodtak, 1618-ban a németalföldiek 23 hajóból álló hadat küldtek ki, az összes kikötőhelyeket elzárták, az angolokat a vadászásban megakadályozták és végre Károly herczeg szigetének egyik kikötőjében öt németalföldi hajó három angol hajó kötélzetét tönkre-lőtte, legénységének egy részét megölte, ágyúit és hadiszereit elvette, hordóit elégette és a hajókat elfoglalta; de utóbb megint kiszolgáltatta. Ezzel azonban vége szakadt a veszekedésnek. A kormányok belátták a helyzet káros voltát és 1619-ben békés egyezkedés útján megosztozkodtak a kikötőkön. Az angoloknak engedték át az elsőbbséget nemcsak a választásban, hanem a kikötők számában is; választásuk a Bel-sundra, a Jég-fjordban levő Safe kikötőre, a Horn-sundra és a Magdolna-öbölre esett. A németalföldiek az Amsterdam-szigeten telepedtek le, a dánok a Dán-szigeten a Kobbe-öblöt, a hamburgiak a kis Hamburgi-öblöt választották; tehát mindnyájan a Smeerenberg-öböl közelében maradtak a fő sziget északnyugati sarkánál. A spanyolok és francziák, habár előbb vadásztak ott a dánoknál és hamburgiaknál, az északi partra szorultak, a hol a kis Biscayi-sziget emlékeztet rájuk. Megegyeztek abban is, hogy egymás kikötőjében kiköthetnek, ha jobb szelet kell várni, vagy valami szerencsétlenség történik; de az alatt az idő alatt vadászni nem volt szabad.
Az egyesség után mind nagyobb arányokat öltött a czethalászat. Nemsokára zsírfőzők, lakóházak építése vált szükségessé a kikötőknél; az ideiglenes vadász-állomásokat állandó telepekké akarták tenni. Nagy jutalmat tűztek ki azok számára, a kik a kikötőkben akar-
36
nak telelni; de senki sem vállalkozott. A "Muszka Társaság" engedelmet kapott, hogy néhány halálra itéltet vihessen oda telelni. De még azok sem akartak ott maradni, mikor a kietlen szigettel megismerkedtek, jóllehet kegyelmet igértek nekik. Kérték, hogy vigyék őket vissza hazájukba, inkább elszenvedik büntetésüket.
Egy londoni hajónak 1629-ben a jég elől hirtelen menekülnie kellvén, kilencz legényét a Jég-fjord egyik öblében hagyta hátra. A következő évben csak vadállatoktól szétszaggatott tagjaikat találták meg. Ugyanazon évben, 1630-ban, ugyanaz a kapitány nyolcz embert hagyott a szigeten; ezek baj nélkül húzták ki a telet és a következő nyáron ép egésségben tértek vissza Londonba. Az egyik PELLHAM nevű, leírta nevezetes telelésüket, melyhez hasonló akkoriban valószinűleg gyakran fordúlt elő.
Pellhamnak és társainak dolgai.
1630. augusztus 15-én a Jég-fjord közelében levő partra küldték őket rénszarvast vadászni, mialatt a hajó az öböl kijárata előtt czirkált. Már az első napon 14 rénszarvast lőttek. Mire másnap fölébredtek, olyan sűrű köd borúlt a vidékre, hogy a hajót nem látták. A fjord nyilása megtelt jéggel. Ezért csónakjukkal követve a partot, a Green-Harbourig mentek, mert oda is küldtek volt húsz embert; remélték, hogy ott találják másik hajójukat. Mire oda értek, nagy meglepetés várt rájok: a hajó már eltávozott a kikötőből. Most a Bel-sundhoz siettek, a hol a megyegyezés szerint a hajóknak találkozniok kellett. Hogy sebesebben haladhassanak, a rénszarvasokat kivetették a csónakból; de nem lévén mágnestűjök, a
37
ködben eltévedtek és nagyon is délre a Horn-sundba jutottak. Egyikük, a ki már hatszor volt a szigeten, még délebbre akarta őket vezetni; de mivel nem ismerte jól az útat, rábeszélték, hogy forduljon vissza. Mikor kiderült az ég, az azt mondta, hogy rossz úton járnak és megint dél felé fordultak. Végre meggyőződtek, hogy emberök tévedt. Ekkor PELLHAM ragadta meg a kormányt és a kedvező szél segítségével nem sokára elérték a Bel-sundot.
Néhány év előtt a németalföldiek egy kis öbölben több házból álló telepet alapítottak és kemenczéket építettek itten; később elhagyták a telepet és azóta az angolok használták. Embereink azt remélték, hogy ott találják a hajókat. A míg csónakjukkal a hideg szél ellen a parton kerestek menedéket, két embert a németalföldiek telepére küldtek, a kik csakhamar azzal a szomorú hírrel tértek vissza, hogy a hajók onnan is eltávoztak. A zivatar csillapultával az öböl túlsó partjára eveztek, arra a helyre, a hol az előző évben kilencz ember lett a halál fia; ide is hiába jöttek. Hogy e helyen milyen érzelem töltötte el őket, alig lehet leírni. Azt mondja PELLHAM: "Mintha már jéggé dermedtünk volna, mint maga ez ország, úgy álltunk e helyen érzéketlenül, eszméletlenül; komoran, szomoru részvéttel néztünk egymásra". Nem volt sem élelmük, sem meleg ruhájuk; végre mégis visszatért a bátorságuk és elhatározták, hogy visszamennek a Green-Harbourhoz télrevalót vadászni. Hogy a csónakkal hazainduljanak, arról szó sem lehetett.
Szeptember 3-áig maradtak a Jég-fjordban, a hol
38
19 rénszarvast es 4 medvét ejtettek el. Egyszer zivatar alkalmával kis híjja volt, hogy mind a két csónakjukat el nem vesztették – az egyiket a Green-Harbournál találták meg – pedig az elejtett vad is benne volt; a szélvészben megteltek vízzel és elmerültek, úgy hogy a háborgó tengerben gázolva kellett holmijukat összeszedni.
Mikor a Bel-sundhoz érkeztek, az elhagyott németalföldi telep pintérműhelyében ütöttek tanyát. Ennek közelében volt a zsírfőző-ház, mely bőven szolgáltatott téglát és épületfát. Ebből az anyagból építettek szobát a pintérműhely belsejében. A vakolatot többször melegítgették, hogy meg ne fagyjon. Szobájuknak nem volt ablaka; világosság csak a hosszú kéménykürtőn hatolhatott be. A szoba tetejét öt-hat deszka-sorból állították össze, bejárását pedig véletlenül talált matráczczal takarták be. A falak mellett volt a fekvőhelyök, rénszarvas-bőr az ágyruhájok. Rossz hordókkal és avét, hasznavehetetlen csónakokkal fűtöttek; semmi olyanhoz sem nyúltak, a miről hitték, hogy a jövő évi vadászatoknál használható lesz.
Szeptember 12-én jég úszott az öbölbe; egy jégdarabon rozmár hevert a kölykével. Mind a kettőt szigonnyal elejtették; egy hét múlva még másik rozmárt terítettek le. Ekkor kiszámították, hogy élelmük csak a tavaszig lesz elég; ezért megegyeztek abban, hogy hetenként csak ötször esznek, kedden és pénteken bőjtölnek; de a ki mégis enni akar, a parton heverő czetek húsából falatozhatik. Miután ruhájukat halcsontból faragott tűkkel valahogyan rendbehozták, elszántan várták
39
a telet. Október 10-én a fagy az öböl partját köröskörül jégszegéllyel vonta be.
Hogy kevés tüzelő anyagjukat hiába ne pazarolják, naponként fél rénszarvast sütöttek meg és hordóba tették, a mely a pintérműhelyben hevert a kiolvasztott czet-zsír számára. Sok húst tettek el nyersen, hogy havonként egyik vasárnapon és karácsonykor frissen sült húst ehessenek. Mikor látták, hogy így sem lesz elég az élelem, elhatározták, hogy hetenként négyszer fognak enni a parton hagyott czetek húsából; pedig ez friss állapotban is undorító étel, hát még romladozó félben. Hiába, nagy úr az éhség!
Október 14-én lement a Nap és februárius 3-áig nem kelt föl. Eleinte naponként nyolcz órai szürkület volt; ez a csekély világosság is deczember 1-ig napról napra tíz perczczel csökkent; azután újévig teljes sötétség uralkodott; csak ha tiszta volt az ég, látszott néha-néha a déli szemhatáron egy-egy fehér csík, mintha a hó ragyogna. Hogy sötétben ne maradjanak, a mi a legnagyobb kín és leggonoszabb ellenség az ilyen telelésnél, óndarabból három lámpát csináltak, a melyek folyton égtek. A lámpabelet kenderszálakból, kötéldarabokból készítették, olaj helyett pedig halzsírt használtak. Holdvilágnak kellett volna ugyan lenni, de rendesen olyan ködös volt a levegő, hogy fénye nem bírta a fagyos tájat megvilágítani. Újév napján pillantották meg újra a szürkületet, mely napról-napra tovább tartott, de a hideg is mindinkább fokozódott úgy annyira, hogy a bőrük felhólyagzott, mintha megégették volna. Januárius 10-én egy kis parti tócsa jegén léket
40
tartottak nyitva, de ekkor már fenékig befagyott a víz; azontúl május 20-ig, ha inni akartak, melegített vasrúddal havat olvasztottak. Januárius végén hét-nyolcz óráig tartott a szürkület. Ekkor vették észre, hogy alig hat hétre lesz elég a táplálékuk. Februárius 3-án medve vetődött a házhoz kölykestül; valószínűleg azt is az éhsége kergette, mert támadását életével fizette meg. (6-ik ábra).
6. ábra. A medve támadása
Ugyanaz nap világította meg a Nap először a hegyek csúcsát; a Nap fénye és a hó ragyogása annyira hatalmas volt, hogy a holtat is föltámasztotta volna, mondották a szenvedők. A világossággal együtt a helyzetük is javúlt. Igen sok medve jött a lakásuk hoz; hetet meg is öltek közülök; megint kétszer-háromszor ettek naponta s újra megerősödtek. Az első medvének a máját is megették, de megbetegedtek tőle és vedleni kezdett a bőrük. Márczius elején ellátogattak hozzájok az alkák és rókák. Tőrt ejtettek a rókáknak s vagy ötvenet meg is fogtak belőlük. Az alkákat úgy fogták, hogy medvebőrt terítettek le, belső oldalával kifelé fordítva s halcsontrúgóval kifeszített hurkot tettek rá; vagy hatvan alka került hurokra. Május 24-én rénszarvast vettek észre. Rá uszították a kutyákat, a melyek velök teleltek; de az ebek úgy meghíztak és olyan nehézkesek lettek, hogy nem bírták utolérni. Még az nap harmincz madártojást is találtak.
Az utolsó időben naponként felkapaszkodtak a hegycsúcsra, s onnét nézték, nem jönnek-e még a hajók. Május 25-én heves északkeleti szél fútt és olyan hideg volt, hogy szobájukban maradtak. A nyugati szelek feltörték
41
a jeget és a jégtáblákat a szél kifelé hajtotta az öbölből. Ekkor két hulli hajó jött az öbölbe a szerencsétlen emberek keresésére. Embereket küldött ki a partra, akik legelőször is a csónakot találták meg, a mely rozmár-vadászatra fölszerelve, készen volt a parton. Ekkor a házhoz siettek és szokásuk szerint elkiáltották magukat; "Hoi!" Belülről rögtön hangos "ho" hangzott válaszul.
Az érkezettek úgy megijedtek, hogy alig bírtak mozdulni; de a ház meglepett lakói hozzájok rohantak, megörültek nekik és megvendégelték új társaikat négy hónap előtt sült rénszarvas pecsenyével meg friss vízzel. Négy nap múlva megérkezett a londoni hajóhad. A tengernagy két hétig tartotta magánál a derék embereket, mely idő alatt annyira megerősödtek, hogy újra szolgálatba állhattak.
42
Ez időben már hanyatlóban volt az angol czethalászat; megtörtént, hogy éveken át egyetlen angol hajó sem érkezett a Spitzbergákra, holott a németek és németalföldiek több száz hajót küldtek oda. 1672-ben az angol kormány, hogy a czethalászatot előmozdítsa, a halászokat fölmentette a vám alól; 1733-ban jutalmat is tűzött ki, de mind hiába. 1749-ben a jutalmat megkettőztették és az angol hajósokkal egyenlő jogokkal ruházták föl az amerikai gyarmatok hajóit és a többi protestánsokét is, ha angol polgárokká lettek. Ez végre használt. Már 1756-ban 83 hajó ment czethalászatra; 1775-ben a hajók száma 105-re, 1786-ban 185-re, 1788-ban 255-re emelkedett, de a következő háborús időben megint nagyot csökkent.
Jó ideig sokkal nagyszerűbb [nagymérvűbb] volt a hollandok czethalászata; ők alapították a "Grönlandi társulatot", a mely az 1619-iki egyezség után Amsterdam szigetén, a Smeerenberg-kikötőben (Smeer=zsír, bergen=megőrizni, elrakni) zsírfőző-házakat épített és nagy költséggel műhelyeket állított föl; lassanként egész kis város keletkezett a parton. A vadászatok olyan nagyszerűen sikerültek, hogy néha nem is tudták hazavinni az egész zsákmányt.
Minthogy PELLHAM és társai szerencsésen kihúzták a telet, a németalföldi társaság 1633-ban jutalmat tűzött ki azok számára, a kik telelni akarnak a Smeerenberg-öbölnél vagy Jan-Mayen szigetén, a hol már 1611 óta vadásztak és zsírfőző-házakat építettek. Mindjárt többen jelentkeztek; mind a két helyre hetet-hetet küldtek. Az Amsterdam szigetén telelők így írják le az
43
őszt és a telet. Október 3-án vándorolni kezdtek a madarak; 13-án olyan kemény fagy volt, hogy a sör három hüvelyk vastagon megfagyott a hordóban és szétrepesztette a fenekét. Csakhamar teljesen megfagyott, s ha inni akartak, szét kellett vagdalni és fölolvasztaní. 27-én csak 7–8 órai szürkület helyettesítette a nappalt. Deczember 7-én a nagy hidegtől az ágyban se tudtak megmelegedni, a tűz mellé kuporodtak és úgy dideregtek. Karácsonykor gyönyörű északi fény ragyogta be az eget. Az év utolsó napjain sűrűn látogatták őket a medvék, de a mély hó miatt nem vadászhattak rájuk. Februárius 22-én tűnt fel újra a Nap. Április 7-én vízre eresztették csónakjukat és rozmárra vadásztak. Azontúl majd hideg, majd enyhe idő volt. Május 1-jén köszöntött be az első madár; az első németalföldi hajó május 27-én jött értök.
A Jan-Mayen szigetén telelőket áprilisban és május elején elpusztította a skorbut. Aránylag enyhe telük volt deczember 7-éig; a januárius megint enyhe volt és sok hó esett. Februáriusban és márcziusban hol verőfényes idő járt, hol pedig havazott. Április elején kettőnek kivételével betegek lettek; a hónap utolsó napjával végződik naplójuk. Junius 4-én, mikor az első hajó megérkezett, mindnyájan halva voltak. Még ez évben más hét ember is vállalkozott, hogy az Amsterdam szigetén marad; bár minden szükséges holmival ellátták őket, mégis már októberben kiütött sorukban a skorbut. Az első áldozat januárius közepén kiszenvedett; februárius 26-án, a mely nappal naplójuknak vége szakad, csak négyen éltek, azok is remény-
44
telen állapotban. A Spitzbergákon azóta nem is tettek több kisérletet a gyarmatosítással.
A hollandi "Grönlandi társaság" 1635-ben érte el virágzása tetőpontját. Ámde a czetek megunták a folytonos üldözést, elhagyták a parti öblöket, a melyekben azelőtt szerettek tartózkodni, s a nyilt tengerre, a szakadatlanul zajló jég közelébe vonultak. Oda is követték őket. A hajók és a smeerenbergi zsírfőző-házak sok pénzbe kerültek, s a társaság néhány évig veszteséggel dolgozott. Mikor 1642-ben elvették a társaságtól a kizárólagos vadászati jogot, a czethalászat rendkívüli virágzásnak indult.
Ez időben volt legélénkebb a smeerenbergi kikötő. Nem főztek ugyan benne zsírt és nem is vadásztak azon a vidéken; de a kikötő mégis a németalföldi hajók gyülekező helye maradt. Némely évben két-háromszáz hajó és több mint 12.000 ember találkozott itten.
Kereskedők és mesteremberek mindent készen tartottak, a mire a hajóknak szükségük volt; a pékek jellel tudatták a partról, ha a friss kenyér megsült. A czethalászatnak e virágkora csaknem a franczia forradalomig, tehát körülbelől százötven évig tartott, és óriásit jövedelmezett. 1669–1778-ig, tehát 109 év alatt, a melyekből vagy hat háborus évet kell levonni, összesen 14,167 hajó fordult meg a Spitzbergák és Grönland közötti tengeren. A tiszta haszon több mint 44 millió forintot tett.
A francziák és spanyolok czethalászata sohasem volt ilyen jelentékeny; a dánoké is csak a XVIII. század közepe táján kezdett emelkedni. A hollandi és an-
45
7. ábra. Elbánás a czethallal.
46
gol czethalászaton kívül a német parti városoké, kivált Hamburgé, volt a legjelentékenyebb. 1670–1710-ig, mely évekről pontosabb adataink vannak, 2289 hamburgi hajó közel tízezer czetet fogott.
Hogy minő viszony van a hajó, csolnak és a czethal nagysága közt, kitetszik a 45-ik lapon levő 7-ik ábrából.
A hamburgi czethalászatnak nevezetes, tudományos emléke maradt ránk 1671-ből. Ez évben Hamburgból MARTENS FRIGYES orvos és német tudós is a Spitzbergákra utazott. Tapasztalatait kis munkában örökítette meg "Spitzbergi vagy grönlandi útleirás" czímen a melyben világosan, néhol húmorosan adja elő a tengerre és szárazföldre, a növényi és állati életre vonatkozó megfigyeléseit. Az ő idejében Smeerenberg már el volt hagyatva. Igen jól írja le a Jeges-tenger különböző szinét, a melyet az égboltozat fényének változásábél magyaráz; képet ad a jégzajlásról, a jégdarabok fantasztikus alakjairól és szép színeiről; ismerteti a jégtorlódás nagyszerű jelenségét, az úszó jégtömegek repedését, a jégcsillogást és a jégzajlás közti hajózást. Útleirása a sarkvidék egyik legrégibb és leghívebb képét tartalmazza, s rövidsége mellett is többet ölel fel, mint akárhány, századunkból való hosszú útleirás.
A czet-pusztitás időjártával megbosszulta magát. 1770 körül már veszteséggel dolgoztak a czetvadászok; később mindinkább hanyatlott e foglalkozás. A franczia háborúk alatt a hollandi halászat egészen szünetelt és 1820 körül a Spitzbergáktól nyugatra eső tengeren végkép megszűnt.