SZIBÉRIA FÖLFEDEZÉSE

Az oroszok meghódítják Szibériát.

Mikor az angolok és a hollandok az északkeleti átjárást keresték, ugyanakkor orosz kozáksereg rabolgatott a Don és a Volga vidékén és a haragos czár csapatai előtt futva, a Csuszovája-folyó vidékére menekült. Innen 1580-ban JERMAK TIMOFEJ vezetése alatt áthatoltak az Ural-hegységen és megtámadták a nyugat-szibériai tatár törzseket; elvették Szibir várát, a mely a mostani Tobolszk közelében feküdt és a melytől Ázsia egész északi része nevét kapta. Az elfoglalt országot engesztelésül a czárnak adták, a ki gondoskodott, hogy a prémes állatokban bővelkedő terület birtokában maradjon. Kozákjai minden irányban bejárták, kikutatták a kelet felé eső tájakat és Európa az ő révükön ismerkedett meg Ázsia legészakibb részeivel.

A tatárok legyőzése után csak gyenge halász- és vadász-népekkel volt dolguk az oroszoknak az ország északi részén, és minthogy az ország legbecsesebb és legkönnyebben szállítható kincseit,a drága czoboly-, hód-

48

és rókaprémeket is épen azon a vidéken lehetett nagyobb mennyiségben szerezni, a kozákok önkénytelenűl is az északi népek között nyomultak előre kelet felé. Valamint a spanyolokat vonzotta az arany, úgy kecsegtették őket a prémek, és előnyomulásuk nem volt lassúbb, mint a spanyoloké Amerikában.

A XVI. század végén már az Ob folyamvidékének legnagyobb része birtokukban volt. Az Ob torkolatától 1610-ben a Jeniszejhez jutottak, és megvetvén Turuchanszk városának alapját, le akartak ereszkedni a Jeges-tengerig, de a jég föltartóztatta őket; ekkor fedezték föl a Pjeszina-folyót és vetettek adót a mellette lakó szamojédekre. A tungúzok földjén keletre haladva, 1627-ben a Léna-folyóhoz értek és elszéledtek a vidéken vadászgatva, prémeket cserélve és a jakutoktól adót követelve.

Jeniszejszkből 1636-ban JELISZEJ (Elizeus) BUSZA nevű kozákot azzal az utasítással eresztettek útnak, hogy vizsgálja meg azokat a folyókat, a melyek tovább keletre a Jeges-tengerbe ömlenek és a partjukon lakó népekre adót vessen ki. Tíz kozákkal indúlt el és negyven prémvadász csatlakozott hozzája. Ő fedezte föl az Olenek és a Jana folyókat.

Ugyanekkor más kozákok fölfedezték az Indigirkát és a Kolymát, a hol 1644-ben azt a szállást építették, a melynek helyén Nizsnij-Kolymszk támadt. Itt hallották először hírét a keleten lakó harczias csukcsoknak, a partról látható nagy szigeteknek és az Anadyr folyónak.

Ezek fölkeresésére 1646-ban egy mezeni ember

49

több vadász társaságában a Kolymán lefelé a Jeges-tengerbe ereszkedett és a part mentén keletre hajózott. A tengert ugyan legnagyobbrészt jég borította, de a part és a jég között nyilt csatorna volt, a melyen két napig vitorláztak, míg végre csukcsokkal találkoztak. A partra rakták eladó portékájukat és eltávoztak; erre odajöttek a csukcsok, elvették a kirakott holmit és helyette cserébe prémeket, rozmár-agyarakat és ezekből készített faragványokat tettek. Mikor az oroszok a Kolymához visszaérkeztek és megmutatták, hogyan sikerült vállalatuk, a többiek mindjárt elhatározták, hogy a következő évben nagyobb vállalatot indítanak útnak. 1648-ban hét csónakkal indultak el és magukkal vitték DESNEV-et, a fejedelmi hatalom képviselőjét. Végső czéljuk az Anadyr-folyó volt, a melyről azt hitték, hogy szintén a Jeges-tengerbe ömlik, mint valamennyi eddig fölfedezett folyó. E nevezetes utazásnak történetét egy pör iratai őrizték meg számunkra, melyeket száz évvel később egy német tudós a jakutszki levéltárban talált.

Hat csónak nem érte el czélját; csak DESNEV és társai jártak szerencsésen.

Az ő csónakját is sokáig hányta-vetette a szél, míg vegre a Bering-tengerbe ömlő kis Olyutora-folyónál, é. sz. 61°-nál partra jutott. Ő volt az első európai ember, a ki a Jeges-tengerből Ázsia északkeleti csúcsát körülhajózta.

Az Anadyr torkolata előtt szigetet talált, a mely számtalan rozmárnak állandó lakhelye volt. Sok rozmáragyarat szerzett; de a később utána jövő oroszokkal összeveszett, mert fölfedezői jogát számba nem véve,

50

ugyanott vadásztak, és pört kezdett ellenök a jakutszki hatóságok előtt; így maradt ránk e nevezetes utazás emléke.

Csakhamar élénk parti hajózás fejlődött a Jeges-tenger partján a Léna-folyótól keletre. A kozákok és vadászok megtalálták a Jeges-tengerben levő nagy szigeteket is; a XVIII. század elején elfoglalták Kamcsatkát és itt hallották először Japánnak hirét. Egészben véve már akkor meglehetősen ismerték Szibéria egyes tájait és nevezetesebb folyóinak eloszlását. Európában és magában Oroszországban is, részint nem ismerték e fölfedezéseket, részint nem bíztak bennök. A Pjeszinátél az Olenekig még teljesen ismeretlen volt a Jeges-tenger partja, s könnyen hihette volna az ember, hogy Ázsiának ismeretlen félszigete e helyen lenyúlik egészen az északi sarkig. Ázsia északkeleti végéről valóban sokan hitték, hogy Észak-Amerikával épen úgy össze van nőve, mint Syria Afrikával a Szuezi-vagy mint a két Amerika a Panamai-földszorosnál.

A nagy északi expedició.

NAGY PÉTER orosz czár elrendelte, hogy a kozákok fölfedezéseinek kiegészítésére szakértők induljanak útnak és vizsgálják meg Szibéria egész partját. Rendeletét csak halála után teljesitették.

Az első utazás vezetője a dán származású BERING volt. Társaival 172 februárius havában indúlt el Szt.-Pétervárról; de három évig tartott, míg utazásának tulajdonképeni kiindulóhelyét, Kamcsatkát elérte. Ugyanis magával kellett vinnie a hajóépítésre és fölszerelésre szükséges összes készletet; erre pedig az

51

Irtys, Ob, Kety, Jeniszej, Tunguzka, Ilim, Léna és Aldan folyókat és a rajtuk járó lassú hajókat kellett használnia. Csak 1728 április havában foghatott hozzá Nizsnij-Kamcsatszkban a hajóépítéshez. Julius közepén vízre eresztették a hajót és ugyanazon hónap végén elindultak, Kamcsatka partját északkeletre követve és róla térképet rajzolva. Két heti hajózás után az é. sz. 64° alatt csukcsokkal találkoztak, a kiket az oroszok akkoriban féktelen vad népnek tartottak. Két nappal később a Szent-Lőrincz-szigetet fedezték föl. Augusztus közepén elérték Ázsia északkeleti fokát és észrevették, hogy innen nyugatra fordúl a part, a mint a csukcsok előre megmondták. BERING abban a véleményben volt, hogy megoldotta a rábízott feladatot és kimutatta, hogy Ázsia nincs kapcsolatban Amerikával. Elhatározta tehát, hogy visszafordúl, "egyrészt mert jeget találhatnának, ha tovább haladnának, a melyből talán nem volna könnyű szabadulni, másrészt meg máris sokat szenvedtek,és attól is tartottak, hogy nem juthatnak vissza még azon a nyáron Kamcsatkába, ha tovább késlekednek. A csukcs félszigeten nem tölthetik a telet, mert hajójuk zátonyra kerülhetne az ismeretlen parton és vagy a tüzelőfa hiányában vagy a csukcsok kezétől halnának meg". Szeptember végén ért vissza Nizsnij-Kamcsatszkba.

A tél folyamán a kamcsatkaiaktól több ízben hallotta, hogy a Kamcsatkától keletre eső tengeren túl szárazföld van. A következő évben elindultak e szárazföld fölkeresésére, de kedvezőtlen szelek miatt el nem érhették Amerika partját; mert nyilván erről volt szó. Visszafordúltak és Ochotszkba vitorláztak. Augusztus

52

elején ért oda BERING és onnan haladéktalanul Pétervárra utazott, a melyet két havi utazás után ért el.

A második nagy expediczió.

BERING visszatérése után kétségek merűltek föl, hogy megfigyelései pontosak-e; de kivált azzal nem voltak tisztában, hogy mennyire közeledik dél felé Japánhoz Kamcsatka, a melyet a szibériai fogságból visszatérő svéd katonatisztek térképükön úgy tüntettek föl, hogy összeolvad Jesszoval, Japán északi nagy szigetével. Japán közelségére lehetett következtetni abból a körülményből is, hogy BERING visszautazása idején selyemmel, rizszsel és papirossal terhelt japáni hajó tévedt Kamcsatka partjára.

BERING ekkor azt indítványozta, hogy még egyszer vizsgáltassák meg a két földrész alakját és Kamcsatkának Japán felé eső részét. Vállalkozott egyúttal, hogy társaival, a kik első útján kísérték, küldjék ki újra. Az ügyet a császári tanács, a tengerészeti hatóság és a tudományos akadémia elé terjesztették és végre elhatározták, hogy tervszerűen és egyidejűleg vizsgáltatják meg Szibéria északi és keleti partját, valamint ismeretlen néprajzi és természeti viszonyait. A kutatás munkáját több csoport között osztották föl. Az első csoportnak Archangelszkből az Obra kellett menni, a másodiknak feladata volt az Obból a Jeniszejbe vitorlázni: a harmadik a Jeniszejtől keletre, a negyedik a Lénától nyugatra, az ötödik a Lénától keletre kutassa a partot: a hatodik csoport czélja Amerika nyugati partjának fölkeresése és térképezése volt, a hetediknek Japánba kellett hajózni, a nyolczadik csoportra pedig Szibéria belsejének kikutatása volt bízva.

53

Az első csoportot a tengernagyi hivatal küldte ki, a többi BERING rendelkezése alatt állott.

Az első csoport öt évig, a második csoport négy évig dolgozott, míg föladatát megoldotta. A harmadik csoport csak részben végezte el, a mit rábíztak. A negyedik csoportnak hét év kellett, míg a Léna és a Jeniszej között levő partot térképre vette, és CSELJUSZKIN, a kiről az ó-világ legészakibb fokát nevezzük, nem tengeren, hanem szárazföldön érte el ezt a nevezetes pontot. Az ötödik csoport sem tudta az egész rábízott partvonalat hajóval kikutatni. Sok ember életébe kerültek ez utazások.

Amerika északnyugati partjának fölkeresésére BERING két hajót szerelt föl Ochotszkban; az egyiket, a Sz. Pál nevűt ő maga vezette, a másikat, a "Sz. Péter"-t, CSIRIKOV-ra bízta. 1740-ben indultak el Ochotszkból és a telet Kamcsatkában töltötték Petropavlovszk kikötőjében, mely a két hajóról kapta nevét. Itt csatlakozott BERING-hez STELLER, aki oly szép természetrajzi leirást hozott vissza utazásáról. 1741 junius közepén hagyták el a kikötőt. Eleinte délkeletre, azután északkeletre vitorláztak. Julius 1-én a zivatarban szem elől tévesztette egymást a két hajó. A hónap végén BERING az é. sz. 58° és 59° között megpillantotta Amerika partját. STELLER a part közelében pompás tűzhányó hegyet fedezett fel, melyet Szent Illés hegyének kereszteltek. A part nem volt lakatlan, de a hajó közeledtére lakosai elmenekültek. Innen BERING északnyugatra, Ázsia végső fokához akart vitorlázni; a folytonos ködben azonban csak nagy bajjal tudta megkerülni Alaszka félszigetét

54

és az Aleuti-szigetcsoportok között haladt előre. Ekkor a legénység között kitört a skorbut és maga BERING is annyira betegeskedett, hogy a hajó vezetését WAXEL hadnagyra kellett biznia.

Az egyik szígeten benszülöttekkel találkozott, a kik eleinte barátságosak voltak, míg egyiküket pálinkával meg nem kínálták. A mint a pálinkát megkóstolta, annyira megrémült, hogy semmiféle ajándékkal sem tudták megnyugtatni. A parton levő legénységet nem akarták elereszteni a benszülöttek; végre eleresztették őket, csak a korjék tolmácsot tartották magoknál. Ekkor WAXEL kétszer sortüzet lövetett a fejük fölé, a mitől annyira megijedtek, hogy mindnyájan elestek és a korjék az alatt megmenekülhetett.

Ezentúl a legénység legnagyobb részének betegsége miatt, Alaszka és Kamcsatka között, czéltalanul czirkált a hajó a folytonos ködben vitorla és kormányzás nélkül; hányták-vetették a hullámok és a változó szelek. November közepén partot pillantottak meg és másnap kikötöttek. Egy órával a kikötés után a kötél elszakadt és a hajót óriási hullámtorlat a sziklákon átvetette, de oly szerencsésen, hogy szikla kerítette mély medenczének csendes vizébe került, mely csak kis csatorna által közlekedett a tengerrel. A parton mély gödröket találtak, azokat kikotorták és vitorlákkal befedve, lakásokká alakították. Az ágyban fekvő betegek, mikor a friss levegőre hozták őket, mindjárt meghaltak. Az életben maradottaknak alig volt annyi erejük, hogy a holtakat eltemessék és a lakatlan szigeten élő tömérdek sok éhes róka ellen megvédjék. BERING

55

sem bírt már a maga lábán partra szállni. A gödör oldaláról, a melyben betegen feküdt, folyton hullott rá a homok és ő nem engedte meg, hogy elsöpörjék róla, mert azt hitte, hogy megmelegíti merevedő testét. Deczember 19-én halt meg. Hogy eltemessék, előbb ki kellett ásni a homokból, mely majd egészen elborította.

STELLER, a hajó orvosa, volt az egyetlen egészséges ember az egész társaságban és nyilván az ő tudományának és erős lelkének köszönhető, hogy mindnyájan meg nem haltak. Minthogy a hajót senki sem őrizte, a zivatar a partra vetette és szétzúzta; az élelmiszerek nagy része elromlott, a mi pedig megmaradt, télre nem volt elég, úgy hogy vadászattal kellett kiegészíteni. Eleinte a tengeri vidra húsából éltek, a mely állat most már csaknem kipusztúlt a Bering-szigeten – így nevezzük most a szigetet, – de akkor még igen közönséges volt ottan és egész bizalmasan közeledett a hajótöröttekhez, míg kárán okulva, meg nem tanulta, hogy óvakodni kell az embertől. 8–900 tengeri vidrát öltek meg a télen át; becses zsákmány volt ez, mert akkoriban a khinai határon 80–100 rubelt fizettek egy tengeri vidrabőrért. A tél folyamán két czetet vetettek partra a hullámok; valóságos éléstár volt ez, mert a czetszalonna jobban izlett a legénységnek a vidrahúsnál. Tavasszal a hajó töredékeiből kisebb hajót csináltak, melyet 1742-ben augusztus vége felé eresztettek vízre. Két héttel később már Petropavlovszkban kötöttek ki; hetvenhatan voltak, mikor elindultak, negyvennégyen értek haza. A sok drága prém, melyet magukkal hoztak, valóságos forra-

56

dalmat keltett a prémkereskedők és vadászok között. Számos hajó indúlt el az újonnan fö]fedezett tájak felé és az orosz czár birodalmához csatolták a nemrég még ismeretlen területeket.

CSIRIKOV, miután a Zivatar BERING-től elválasztotta, julius végén az é. sz. 56° alatt pillantotta meg Amerika partját. Csónakot küldött a partra és mivel az nem jött vissza, másik csónakát is utána küldte, de az sem tért vissza. Miután sikertelen kisérletet tett a csónakok fölkeresésére, a part mentén északra vitorlázott; azonban csónak híjján ki nem köthetett és ivóvize is fogyni kezdett, ezért kénytelen volt visszafordulni és a ködben hazafelé tapogatódzni.

BERING és CSIRIKOV utazásából kitűnt, hogy meddig terjed Amerika északnyugati része Azsia felé és általuk lett ismeretessé az Aleutok hosszú vulkáni sziget sora, mely az Alaszka-félszigetet Kamcsatkával összeköti.

A Japánba küldött hajók is derekasan megoldottak feladatukat, valamint a Szibéria belsejét kutató tudósok is, úgy hogy "a nagy északi expediczió" korszakot alkotó lett Ázsia északi része földrajzi, néprajzi és természeti viszonyainák felderitésében.