ROSS ÉS PARRY ELSŐ UTAZÁSA

A sarkvidéki utazások föllendülése.

A nagy franczia forradalom és napoleoni háborúk korában szünet állt be a sarkvidéki fölfedezésekben. A népek figyelmét és erejét sokkal inkább lekötötték a közöttük és körülöttük folyó nevezetes események, semhogy ráértek volna az olyan távoleső és elhagyatott tájakkal foglalkozni, mint a milyenek a sarkvidéki országok. De alig csillapult le a háborúk zaja, a zaklatott népek alig pihenték ki izgalmaikat, mint minden téren, a sarkvidéki utazások terén is újra megkezdték a félbenhagyott munkát. És valamint a duzzasztóban megállított patak, mikor újra megeresztik, nem folydogál lassan, hanem vágtatva rohan, úgy az újra meginduló sarkvidéki fölfedezések is eladdig szokatlan gyorsasággal követték egymást.

A Hudson-öböli társaság, a mely 1670-ben alakult Londonban ama zord vidék prémes kincsenek kiaknázására, kereskedő- és vadász-állomásait lassanként jól előretolta nyugat felé és megbízott emberei szárazföldi

82

utakon kutatták ki azokat a tájakat, a hova a hajósok nem bírtak eljutni. 1771-ben HEARNE útnak eredt annak a folyónak a fölkeresésére, a mely mellett az indiánusok szavai szerint nagyszerű réztelepek voltak. Rezet keveset talált ugyan, de a Coppermine azaz Rézbánya-folyó torkolatánál távolról megpillantotta a Jeges-tengert. Tizenhét évvel később a híres COOK Amerika észak-nyugati partján kiegészítette BERING fölfedezéseit; Ázsia északkeleti fokát érintve, behatolt a Jeges-tengerbe és Amerika északi partján egészen a Jég-fokig nyomult előre. Mikor 1789-ben MACKENZIE a prémkereskedők akkori legnyugatibb állomásától, az Athabasca-tó melletti Chipewayan erődtől a róla nevezett nagy folyó torkolatáig előre hatolt, a hol a nyílt Jeges-tengerben czeteket látott uszkálni, e fölfedezésével valószínűvé tette, hogy a Jég-fok és a Rézbánya-folyó között egészben véve Amerika partja nyugat-keleti irányú. A XVIII. század végén tehát Észak-Amerika északi partjának alakja főbb vonásaiban ismeretes volt.

Így álltak a sarkvidékről való ismereteink még 1816-ban és 1817-ben is, mikor a czethalászok azzal a hírrel tértek vissza hazájukba, hogy enyhe telek és rendkívüli meleg nyarak következtében Grönland keleti partjáról eltisztult a jég és a Davis-szorosból is rettenetes tömegekben indult el dél felé úgy, hogy a tengeráramlatok abban az időben egészen Cuba-sziget szélességi fokáig vitték a jeget. WILLIAM SCORESBY, a híres czethalász, szintén jégtől megtisztulva látván a tengert Grönland keleti oldalán az é. sz. 74° és 80° között, volt az első, a

83

ki az angol tudós világot figyelmeztette, hogy most volna ideje megoldani az északnyugati átjárás kérdését. Ugyanakkor JOHN BARROW, a kelet-ázsiai és dél-afrikai utazásairól híres angol geografus, a sarkvidéki utazások történetével foglalkozván, tekintélyes szavát fölemelte, hogy az angol nemzet ne engedje át másoknak az északnyugati átjárás fölfedezésének dicsőségét, mert dicsőség az még akkor is, ha az ottani tengert közlekedő útnak nem is használhatják, a mint ekkor már előre látható volt. Erre az angol kormány valóban elhatározta, hogy az 1818. évben négy hajót küld a sarkvidékre, a hol az angol fölfedezők már annyi jeles tettet vittek véghez és a hol voltaképen a nagy angol tengerészet bölcsője ringott.

John Ross fölfedező útja.

Két hajót biztak BUCHAN vezérletére azzal a meghagyással, hogy Grönlandtól keletre egyenesen észak felé igyekezzék előnyomulni és a Bering-szorost elérni; a JOHN ROSS vezetése alatt álló másik két hajának a Davis-szorost jelölték ki, hogy onnan próbálja meg az előnyomulást ugyanazon czél felé. BUCHAN kénytelen volt visszafordulni, mielőtt valamit tehetett volna; a jégben úgy megsérültek hajói, hogy már az út kezdetén le kellett mondania az előnyomulásról.

11. ábra. Sir John Ross.

ROSS (11. ábra). szerencsésen utazott. A tengernagyi hivataltól elindulásakor kapott utasításában egyebek között a következő pontok foglaltattak:

"Nem valószínűtlen, hogy mire ön a Davis-szoroshoz ér, még szilárd jég fogja borítani a tengert egyik partjától a másikig. De mivel a jég évről-évre és évenként több

84

ízben változtatja helyzetét és olyan helyeken, a hol nincs szilárd alapon, csaknem örökös mozgásban tartják a szelek, az árapály és az áramlatok, ön köteles az első kinálkozó nyílást fölhasználni az észak felé előnyomulásra. A jégmezők között legtöbb valószínűséggel ott találhatni átjárást, a hol a tenger legmélyebb, tehát rendesen a partoktól legtávolabb; valamint az is előre látható, hogy a partok és szigetek közelében, keskeny szorosokban és mélyen benyúló öblökben legtöbb a jég. Valószinű az is, hogy ott van legkevesebb jég a tengeren, a hol legerősebbek az áramlatok; tudjuk, hogy a folyók közepe is még sokáig nyitva marad, miután két oldalukat már rég jég-kéreg vonta be. – Az eddigi tapasztalatok szerint bizonyosnak látszik, hogy a Davis-szoroson jelentékeny tengeráramlat halad végig, mely tavasszal a jégmezőket, nyáron a jéghegyeket szállítja a hátán. Ha az áramlat valóban jelentékeny, akkor valószínűtlen, hogy Baffin öblét, mint térképeink föltüntetik, a szárazföld venné körűl; ellenben valószínű, hogy kapcsolatban áll a sarkvidéki tengerrel. Kutassa ki ez áramlat eredetét; ha az öböl északkeleti részében megtalálja, akkor ne kutassa tovább; de ha az öböl északnyugati részéből jön, tekintse útmutatójának, a mely legbiztosabban fogja czélhoz vezetni. Az áramlat irányát és sebességét naponként vizsgálja meg egyszer vagy, ha jelentékeny változást vesz észre, többször is; tanácsos gyakran megmérni fölszínének hőmérsékletét és összehasonlítani az áramlaton kívül eső víztükör hőmérsékletével. Tapasztalt czethalászok tudósítása szerint a Baffin-öböl

85

ben rendesen nincsenek jégmezők, már pedig nagy terjedelmüknél fogva leginkább ezek akadályozzák a hajózást. Ha ez állítás igazságáról meggyőződik, mennél messzebbre menjen észak felé, mielőtt nyugatra fordulna, hogy elérhesse a nyílt tengert és megkerülhesse Amerika északkeleti sarkát, a mely talán az é. sz. 72° alatt van. Ha a megkerülés sikerül, ne maradjon a part közelében, a hol bizonyára szilárdan álló vagy úszó

87

jégtömegek akadályozzák továbbhaladását, hanem északnak tartson a mély tenger felé. A Bering-szoroson túl, ha ugyan eljut odáig, Kamcsatkában kössön ki és naplóinak másolatát adja át az orosz kormányzónak, mielőtt újra a tengerre száll ..."

ROSS 1818 április 18-án indult el Londonból és május 26-án látta meg Grönland közelében az első jéghegyet; egy héttel később a Davis-szorosban a jégmezők közt czirkálva, a 63° alatt rábukkant a szoros keleti partjára. Lassan haladt tovább északra, mert folyton kerülgetnie kellett a nagy jégtáblákat és az úszó jéghegyeket. Egy jéghegy 325 lábnyira emelkedett a víz tükre fölé s oldaláról vizesés zuhogott alá. Junius 9-én Godhavn közelében kötöttek ki egy jéghegy mellett, a mely, mint a hozzájuk jövő eszkimóktól hallották, már az előbbi nyár óta mozdulatlanúl állt azon a helyen: tetején köveket és kavicsréteget találtak. Másnap több czethalász-hajóval találkoztak, a melyek szintén nagy üggyel-bajjal vergődtek át a jég közt nyiladozó zegzugos csatornákon; egy részük csak az nap szabadult ki a jégből, a melybe eddig be volt fagyva. Godhavntól nem messze északra, a Waigat-szorosnál 4 czethalászhajót talált és azokkal együtt várta a jég meglazulását. Junius 20-án indúlt el és hol a jég között vagy ködben vesztegelve, hol lassan előrehaladva, öt hét múlva elérte a Melville-öblöt, melyet ő keresztelt el így.

A fekete szirtes hegyfokok között hosszú glecsernek látszott a part; a jégtömeg meredek sziklafalként messzire nyúlt a tengerbe és a mellette levő jéghegyek

87

olyan alakúak voltak, mintha csak az imént váltak volna le róla. A tengeri jég szakadékaiban és öblözeteiben miriád kis alka madár, számos czethal és delfin úszkált. Augusztus 2-án olyan erős friss képződésű jéghez értek, hogy a hajó orráról lebocsátott csónakkal nyomról nyomra utat kellett törni; majd jégmező hoszszában, majd a parti jég mentén vontatták a matrózok a két hajót; estefelé a part hosszában huzódó nyilt csatornába értek és kedvező széllel óránként egy mérföldnyi sebességgel vitorláztak tovább. A szárazföldet borító mérhetetlen jégtömegek fölött igen magas havas csúcsokat láttak.

Miután a Melville-fokot elhagyták, délre úszó jégtömegek közé kerültek. Egy helyen csendesen lebegő, meg gyorsan forduló két jégmező fogta közre az első hajót; hatalmas gerendái meggörbültek a nyomástól és ropogni kezdtek. Mikor azt hitték, hogy a hajó már nem bírja ki a fokozódó nyomást, a hajó hirtelen emelkedni kezdett, kétfelől összetörött a vele együtt emelkedő, két méternél vastagabb jég és dirib-darabban hullott a két jégmezőre. Azután a nyomástól még egyszer fölemelkedett a hajó és visszaestében olyan erővel lódult a másik hajónak, hogy az árboczok eltörésétől tartottak; egyéb bajuk nem történt, mint az, hogy a közéjük került csónak szétzúzódott és egy vasmacskájok eltörött.

E veszedelem után kis, tiszta víztükörre jutottak, de a sűrű hóförgetegben nem bírták megitélni ideiglenes menedékhelyök nagyságát. A veszedelem azonban még nem múlt el. A szél ereje növekedett és nyugat felől

88

egyenesen a hajóknak hajtott egy nagy jégmezőt. A közelükben levő jégmezőben a czethalászok szokása szerint hamarosan kis kikötőt akartak vágni, de három méteres jégfürészeiknek vastag volt a jég. Szerencséjükre szándékukat nem valósíthatták; mert alighogy abbahagyták a sikertelen munkát, a jégmező nekiindult egy csoport szilárdan álló jéghegynek, egyet fordult és olyan erővel ütközött éppen az az oldala, a hol menedékhelyet akartak belőle fűrészelni, hogy ötven lábnyira fölemelkedett és hirtelen kettétörött. Így vesződtek egész nap, míg végre biztos révbe jutottak a parti jég és zátonyra került jéghegyek között.

Mialatt pihenőt tartottak, ROSS csónakot küldött ki a part megvizsgálására. Kietlen, puszta volt a hely, a hol kiszálltak; csak néhány kőrakást találtak, a melyek a közönséges eszkimó-sírhalmokhoz hasonlítottak és arról tanuskodtak, hogy valaha itt is emberek laktak. A növényzet szintén silány volt.

Mihelyt a csónak visszajött, újra útnak indultak. Nemsokára több embert vettek észre a jégen, a kiket meglepetésükben hajótörötteknek néztek. Csak mikor közelebb jutottak, látták, hogy benszülöttekkel van dolguk, a kik kutyáktól vont szánakon ültek. A velük levő grönlandi eszkimó tolmács kiáltott nekik, azok feleltek, de nem értették meg egymást. Egy ideig némán bámulták a két hajót, azután elordították magukat, a kutyák közé csaptak és a part irányában elvágtattak. Másnap újra megjelentek nyolcz szánnal, de nem mertek a hajók közelébe jönni. Az eszkimó tolmács egyedül és fegyvertelenül közeledett hozzájuk különféle

89

apró ajándékokkal. Azt kiáltotta nekik: jőjjetek. Azok válaszolták: Nem, nem – távozzál! Szavaikból átlátta a tolmács, hogy sok szavuk különbözik a grönlandi eszkimók nyelvétől, de azért megértették egymást. Mikor mégis hozzájuk lépett, annyira megrémültek tőle, hogy arra kérték, ne nyuljon hozzájuk, mert tüstént meghalnak. Az ajándékok megszelídítették a bátortalanokat. A hajókra mutatva, azt kérdezték, hogy miféle nagy teremtmények azok? A Holdból jöttek-e vagy a Napból? Nappal világítanak-e vagy éjjel? A tolmács elmondta, hogy ő is ember; neki is van anyja meg apja, mint nekik. Idegen országból, onnan jön, mondá dél felé mutatva. Erre azt felelték, hogy lehetetlen a mit mond, mert arra nincs más, mint jég. Azután megint a hajókra mutattak és kérdezték, hogy mik azok. A tolmács azt mondta: fából készült házak. "Az nem lehet", mondák, "hiszen láttuk, hogy élnek és a szárnyukat mozgatják." A tolmács viszont azt tudakolta tőlük, hogy ők kicsodák. Emberek, hangzott a válasz, és északra mutattak, hogy arra laknak; arra sok víz van és ők idejöttek egyszarvú halat fogni.

Később ROSS is eléjük ment PARRY hadnaggyal, a második hajó vezetőjével; sikerült őket a hajókhoz édesgetni. A melyikök ROSS-szal legelől ment, a hajó-tál száz lépésnyire megállt. ROSS nógatta, hogy jőjjön, de az istenadta ijedtében nem mozdult, mintha gyökeret vert volna a lába, míg társai is oda nem értek. Nyilván még mindig élő állatnak nézte a hajókat; fölnézett az árboczra és a legnagyobb félelem és bámulás jelével sorra vizsgálta részeit. Azután megszó-

90

lította olyan hangosan kiabálva, a hogy csak tőle telt. "Ki vagy? Mi vagy? Honnan jössz? A Napból-e vagy a Holdból?" Minden kérdés után kissé megállt. Társai hasonlóan viselkedtek. Ekkor vízrebocsátottak egy csónakot es megmagyarázták nekik, hogy a nagy hajó is olyan eszköz, mint ez. Az S forma nagy jég-vasmacskát és a vastag köteleket igen megbámúlták; szerették volna tudni, hogy a kötelet miféle nagy állat bőréből szabták. A hajó födélzetén ismét kiabáltak, mint a gyermekek, szájukat nyitva felejtették és némán, szinte megkövülve bámultak egymásra.

Nem tudták megérteni, hogy a fa, a melyből az árbocz és az egész hajó van, ugyanaz az anyag, mint az a vékonyka kis ág, a mely az ő törpe bokraikon terem. A vitorlákat természetesen nagy bőröknek nézték; szövetet még soha sem láttak. A mi nekik tetszett, azt mindjárt magukkal is vitték volna. Az egyik a kovács üllőjét akarta elemelni, de nem ment olyan könnyen, mint gondolta. ROSS a hajó körül levő jégdarabokat akarta velük megszámláltatni, hogy megtudja, meddig tudnak számolni és hányan vannak. Csak tízig tudtak számolni. Mikor azt kérdezte tőlük a tolmács, hogy vannak-e annyian, mint a mennyi jégdarabot a hajóról látni, azt felelték, hogy sokkal többen vannak. Vagy ezer jégdarab uszkált a hajó körül.

Szánjaik és minden eszközük csontból, szíjjakból készültek. Vaspengéket is látott náluk ROSS. Tolmácsának azt mondták, hogy nagy vassziklából éles kövekkel törik a vasat; messziről meg is mutatták a hegyet, a honnan hozzák, de már nem mehettek oda.

Csónakot nem ismernek. Tolmács segítségével sok érdekest tudott meg tőlük ROSS hazájuk és életmódjuk felől. Miután ROSS az eszkimóktól elvált, a part hosszában folytatta útját. A York-foknál új jelenség kötötte le figyelmét. A parti hegyoldalakon egészen vörös volt a hó; csónakot küldött érte és miután gyenge nagyítású mikroszkóppal megvizsgálták, mindnyájan megegyeztek abban, hogy csak növényi termék lehet a hó között látható sok színes szemecske, melytől vörössége származik. A hajótól délre beláthatatlan jégmezők terjeszkedtek és számtalan jéghegy úszott mindenfelé. Csak északnyugatra látszott nyílt út a part mentében az árboczkosárból. A parti dombok némelyikén sárgás növényzet volt, de a beljebb eső hegységet hó borította és sok helyen glecserek nyúltak alá a partra és messzire be a tenger vizébe, néhol egészen két kilométernyire; magasságuk a háromszáz métert is meghaladta. A meredek parti szirtek között mindenütt vadvizek ásta mély árkok és szakadékok látszottak.

A barométer és a hőmérő állása egész nyáron át csak kevéssé változott, mert a Nap folyton a szemhatár fölött állott. Néha sűrű fehér köd vette körül a hajót, de azért fejük fölött kéknek látszott az ég. Ilyenkor a hőmérő rendesen a fagyponton állt, úgy hogy a köd, a mint a hajó kötélzetét érte, kar-vastagságnyira fagyott rá és a hajó minden mozdulatára jégdarabok hullottak a fedélzetre. Néha azonban gyönyörű idő volt és a levegő különböző és változó fénytörése csodálatos képeket idézett elő. ROSS sokszor megfigyelte e jelenségeket a

92

sextánssal és azt tapasztalta, hogy némely tárgy néhány percz alatt fél fokkal is emelkedett. A Dudley Digges-fok előtti szikla egy óra alatt 2, sőt 5 fokkal emelkedett és fél óra alatt megint annyira sülyedt, hogy csak pontnak látszott a szemhatáron; nemsokára rá lapályos szigetté terjedt szét, néhány óráig így maradt, azután természetes alakjában tünt elő. A jég néha végtelen nagy falnak látszott a szemhatáron; rajta hellyel-közzel rések nyíltak; jéghegyek, sőt kis jégdarabok, mintha élőfák lettek volna, egyfelől szinte erdőnek látszottak, másfelől mintha laposra folytak volna szét a vízen. Gyakran rendkívül távoleső partokat pillantottak meg; egyszer meggyőződtek, hogy 220 kilométernyire látták. – A Hold, a míg látható volt, körben követte a Napot a szemhatár fölött; a sugaraiktól megaranyozott havas csúcsok és a sok színben ragyogva csillogó jéghegyek tündérországgá varázsolták az elhagyatott tájat.

Augusztus 18-án kedvező idő lévén, tovább vitorláztak és lemondtak arról, hogy a benszülöttekkel, a Föld eddig ismeretlen legészakibb lakosaival még egyszer találkozzanak. Még az nap elérték és elhagyták a Wolstenholme-sundot, melynek bejárata jéggel volt tele. Szélcsend idejében meggyőződtek arról, hogy itten nincs tengeráramlat és hogy az ár-apály is jelentéktelen. Másnap a Carey-szigetektől nyugatra elérték az é. sz. 77°-át, utazásuk legészakibb pontját. Sehol sem látták még eddig a tengert jégmezőktől és tábláktól úgy megtisztulva, mint itt; ámde megszámlálhatatlan sokaságú, nagyon nagy jéghegyek voltak mindenfelé, melyek mozdulatlanúl álltak az 500 méternyi mélységű tenger-

93

fenéken, pedig meglátszott rajtuk, hogy oldalaikat már régóta nyaldossák a tenger hullámai.

A Whale-sund vagy Bálna-öböl bejáratánál szintén meggyőződtek arról, hogy ez sem alkot átjárást. A legészakibb ponton mind a két hajó árboczairól végig tekintő tisztek egy véleményen voltak abban, hogy az előttük levő befagyott és jéghegyekkel telt Smith-sund nem tengerszoros, hanem öböl. E véleményükben még megerősítette őket az a körülmény, hogy az ár-apály ezen a helyen csak négy lábnyi volt és északra haladt, még pedig igen lassan. A legészakibb két hegyfokot a két hajóról Izabella- és Alexander-foknak nevezték el. Augusztus 25-én a szemhatár alá merült a Nap, mely junius 7. óta most nyugodott le először. Ugyanaz nap érték el a Jones-sundot, melyet Szintén öbölnek néztek. Egészen meg nem közelíthették, mert már a Wolstenholme-sundtól kezdve mindenütt óriási jégtorlatok vonultak a hajó előtt a parttal egyközüen [párhuzamosan]. Három nappal később a Lancaster-sund elé értek és azt is zárt öbölnek nézve, tovább siettek. Szeptemberben ROSS megvizsgálta a Lancaster-sund és a Walsingham-fok közötti partot, melyet előtte még senki sem látott és ezzel a Davis-szoros és Baffin-öböl térképét teljesen kiegészítette.

ROSS utazásainak az volt a főeredménye, hogy fényesen igazolta BAFFIN fölfedezéseit, melyeket már sokan kétségbe vontak, de különösen BARROW, a kinek sürgetésére ROSS-t a sarkvidéki kutatások folytatására küldték. BAFFIN fölfedezéseihez képest azonban ROSS utazása hanyatlást jelez, a mennyiben öblök-

94

nek tüntetett föl térképén és mondott útleirásában olyan szorosokat is, melyeket BAFFIN csak a jég miatt tartott járhatatlanoknak. Utazásának mindazonáltal nagy gyakorlati haszna is volt. Ugyanis a Baffin-öbölben általa kikutatott kitünő halászó helyek sok millióval és dúsan térítették meg Angolországnak a vállalat költségeit.

Parry felfedezései.

PARRY, a másik hajó vezetője, hazatérésök után azt a véleményét nyilvánította, hogy a Lancaster-sund valóban átjárás, és nem öböl. Azért a következő évben őt küldték el két hajóval a fölfedezések folytatására. PARRY május elején indult el Londonból és julius 21-kén érte el Grönland nyugati partján az é. sz. 73°-át, a nélkül, hogy a Baffin-öböl közepét elborító jégtömegeken át az öböl nyugati oldalára juthatott volna. Meggyőződött arról, a mit már a czethalászoktól is megtudott, hogy a jég lassú vonulása miatt június első felében ritkán lehet Godhavnnál előbbre jutni, és hogy a mely hajó messzebbre akar menni, annak elég, ha július 1-én hatol a Davis-szorosba, mert a beljebb eső öblökben csak júliusban és augusztusban nyílik meg az út. PARRY (12. ábra) meg volt győződve, hogy az öböl közepét elborító jégtömegen túl a Lancaster-sund közelében épen úgy oszlóban van a jég, mint a grönlandi parton, és azért nem haladt tovább a 73° fölött is északra vivő úton, hanem elszántan nekivágott az útjában álló jégnek. Eleinte csak kisebb jégdarabok között járt a hajó, de már három kilométernyi út után terjedelmes jégmezők közé jutott, melyek vastagsága a két métert meghaladta. Jegesmedvét és sok medvenyomot láttak a jégen, a mely 22-én

95

este már körülfogta őket. Ezentúl vontatni kellett a hajót; csak néha-néha találtak kis tiszta víztükörre, a hol fáradalmaikat kipihenték. Hajójok hol mozdulatlanúl állt a jég közé szorulva, hol szabadon lebegett a vízen. Felváltva ködben, és derűlt időben egy hétig tartott ez az utazás, míg végre 30-án nyilt vízre értek. Mintha a czethalak főhadiszállására bukkantak volna, annyit láttak most naponként; néhány nap alatt egész czethalász-hajóraj megrakodhatott volna itt. Még 30-án este föltárult előttük a Lancaster-sund nyílt víztükre, a

96

honnan a jó szél hosszú sorokban sebesen hajtotta kifelé a kisebb-nagyobb jégtömegeket.

PARRY egy hónappal előbb érte el a Lancaster-sundot, mint ROSS, tehát épen abban az időben, a mikor a sarkvidéki utazásokra legalkalmasabb két hónap kezdődött. A másik hajó késedelme miatt a Possession-öböl mellett partra is szállhatott, a hol ROSS Angolország számára birtokába vette Baffin földjét. A parton faragott czetcsontot találtak, a mely nyilván eszkimó szánnak része volt, de az előbbi év óta bizonyára nem járt ott emberi lény, mert ROSS póznája, a melyet a hegytetőn felállíttatott, még sértetlenűl állt helyén. Sok hó sem eshetett egy év óta, mert lábuk nyoma ekkor is azon mód meglátszott a nedves földön. Eleinte a szembe fúvó szél miatt lassan haladtak előre a Lancaster-szorosban, de augusztus 3-kán keleti szél kezdte duzzasztani a vitorlákat és gyorsan vitte a hajókat előre, úgy hogy már 4-én a Prince Regent Inlet nagy szoros bejáratánál elérték a tőlük elnevezett Leopold-szigetet. A sziget körül annyi volt a jég, hogy csak két kilométernyire férhettek hozzá. A Prince Regent Inletbe az é. sz. 72°-áig hatolt PARRY, a hol terjedelmes jégmezők állták útját, melyeken túl nem a víz, hanem a végtelen jégtömegek fehér csillogása, az úgynevezett jégcsillogás tünt föl az égen a déli szemhatár fölött. E helyen a mágnestűk is teljesen fölmondták a szolgálatot. A vízszintes tű 1188°-nyira tért el az északi iránytól nyugat felé, a függélyesen lebegő tű hajlása pedig több volt 88°-nál és mivel e jelenség dél felé haladtukban fokozódott, nyilvánvalóvá lett, hogy

97

mindinkább közeledtek a föld északi mágnesi sarkához. PARRY haladéktalanúl visszafordult északnak abban a reményben, hogy a Leopold-szigettől majd talál utat északra.

12. ábra. Sir W. Edward Parry.

17-én ismét a Lancaster-sundban járt és néhány nappal később a kis Beechey-szigetnél azt vette észre, hogy tágas csatorna nyílik észak felé. Ezt Wellington-csatornának, a Lancaster-sund nyugati folytatását pedig a Leopold-szigettől kezdve, Barrow-szorosnak nevezte el. A Wellington-csatorna nyugati partjának Cornwallis-sziget nevet adott, mivel többé nem kételkedett, hogy szigetek között jár a hajója. Ugyanis a Baffin-öböltől idáig folyton vagy keleti vagy nyugati szél volt; ezentúl azonban északi széllel vitorlázott. A Wellington-csatorna tárva volt előtte, de ő egyenesen nyugat felé folytatta útját és a Barrow-szorost harántúl elzáró jégkorlátot legkeskenyebb helyén áttörve, megint új szigetet ért el. 24-dikén a nagy Bathurst-szigetet fedezte föl. Mióta utazóink 23-ikán a Beechey-szigetet elhagyták, nem láttak egyetlen czethalat és egyetlen narvált sem, és 26-án még egy árva madár sem mutatkozott egész nap. 27-én fedezték föl a Byam Martin-szigetet, a hol a jég megállította őket. A szigeten több helyen eszkimó kunyhók romjaira bukkantak; szárazra küldött embereik azt mondták, hogy ez a hely termékenyebb valamennyi eddig látott partnál. A hó nagyobbára elolvadt és a szakadékok iszapos talaját sűrű mohapázsit és egyéb növényzet borította. Pézsmatulok fejet és néhány rénszarvas agancsot is találtak. E helyen a mágnestű eltérését újra

98

megfigyelték és azt látták, hogy az északi iránytól 166 fokkal tér el, még pedig keletre. Tehát a Prince Regent Inlettől ide utaztukban valahol északra hagyták el a Föld északi mágnesi sarkát.

Szeptember 1-jén a meglazult jég közt útnak eredhettek; 2-án új partot pillantottak meg. Kiszálltak rénszarvast vadászni, de csak kettőt láttak és azokat sem bírták elejteni. Néhány dúsabb növényzetü helyen azonban sok rénszarvasnak és mosusz-tuloknak látták a nyomát. A nyugati hosszaság 110°-án (Greenwich), 4-ikén este mentek át s ezzel a két kiküldött hajó elnyerte a parlamenttől kitűzött 5000 font sterlingnyi jutalmat. – Másnap vasárnap lévén, PARRY az isteni tisztelet után közölte a legénységgel az örvendetes eseményt és további kitartásra buzdította őket.

Itt a jég nagyon is sűrű volt, azért valamelyik öbölbe vonult a két hajó és hazulról elindulások óta ezuttal először vetette ki a vasmacskát. A szigetet, mely valamennyi eddig fölfedezettnél nagyobb volt, Melville szigetének nevezte el. Kikötőjüket csak 15-én hagyhatták el, mikor a szél a parttól néhány kilométernyire délre terelte a jeget. A part mentén hajózva, elérték a sziget legdélibb fokát, de onnan néhány napi hiábavaló erőlködés után vissza kellett fordulniok. Nagy küzdelmek között elért téli kikötőjükben, az egyharmad méternyi vastagságú jégben három kilométernyi csatornát kellett fűrészelniök, míg a hajókat a kiszemelt helyre vontathatták. Szeptember 26-án megkezdték a telelést.

Parry téli szállása

Épen a legjobbkor. A következő napon már –18°C.-ra sülyedt a hőmérő higanya és mikor a hegyekről a

99

tengeren körültekintettek, látták, hogy köröskörül teljesen befagyott. Tavaszig nem is láttak többé nyilt vizet; néha-néha, az is csak október közepéig, megmegmozdult a kikötő bejáratánál képződő új jég. Ugyanakkor a nyári nagy hópelyhek helyett apró kalászkákban kezdett havazni; nagyobb csapatokban jelentkeztek a rénszarvasok is, melyek nyilván Amerika felé vándoroltak a befagyott tengeren át, mert azontúl csak egy-kettő jelentkezett, holott ezelőtt némely nap negyven is kerűlt a szemök elé. Künn a tengerparton magasra tornyosultak a jégtorlatok (13. ábra) és itt-ott függélyes párafoszlányok lebegtek, a jégen képződő finom hasadékokból "pipázott" a tenger vize.

100

29-én még tiszta idő és szélcsend volt; ekkor vették először észre, hogy a kályhák kürtőiből a füst nem emelkedik fölfelé, hanem vízszintesen terűl szét a födélzet fölött kifeszített ponyva-tetőn; a hőmérséklet igen alászállt, a fém-tárgyakat nem lehetett többé puszta kézzel érinteni, mert hozzájuk fagyott a bőr és olyan fájdalmat okozott, mint ha a tüzes vashoz nyúlt volna az ember.

November 4-én kelt fel utóljára a Nap 1819-ben; az árboczkosárból még 11-én is látható volt rövid időre; 12-én –35°C. volt a hideg. Ezentúl naponként farkasok ólálkodtak és ordítottak a hajók körül és fehér rókák is sűrűn mutatkoztak. 17-én először láttak délben csillagot az égen. Sokszor volt északi fény, holdudvar és mellékholdak. De az északi fény sohasem volt olyan szép, mint a Shetlandi-szigeteken szokott lenni. 30-án –38°C. volt; csendes időben tűrhető volt ez a hideg, de mihelyt gyenge szellő kerekedett, a szabad ég alatt nem használhatták az eszközöket és nem tudtak mozdulatlanúl állni. A czitromlé és a boreczet megfagyott, szétrepesztette az üvegedényeket és a fölolvasztás után izetlen volt. A tömény boreczet azonban –32°C.-nál is csak mézsűrűségű folyadékká változott és a legnagyobb hidegben sem fagyott meg anynyira, hogy az edényt megrepesztette volna.

A telelés alatt PARRY gondoskodott arról, hogy a legénység soha se legyen foglalkozás vagy tisztességes szórakozás nélkül; még színi előadásokat is tartottak kéthetenként és heti lapot is adtak ki. A szabadon való mozgást sem hanyagolták el; csak igen zord időben

101

maradtak egész nap a fedélzeten. A kikötőt kerítő hegyekről szomorú volt a kilátás. A tenger sik jegét és a rajta emelkedő jégtorlatokat, valamint az egész szigetet halotti lepelként borította a hó, melyet csak a fekete hegyfokokról sodort le a szél. A hajókról fölszálló füst volt az egyetlen barátságos jelenség ebben a szörnyű kietlenségben; a síri csendet csak az onnan felhangzó emberi hang törte meg, a mely sokkal meszszebbre hallható a nagy hidegben, mint különben. Gyakran fél órányira elhallatszott a közönséges beszélgetés. A míg a Nap föl nem kelt, derűlt időben ragyogó bíbor fény jelezte a déli szemhatáron a delet és még a legrövidebb napon is olvasni lehetett a déli szürkületben, ha a világosság felé tartották a könyvet. Ám a sötétségben is némi világosságot terjesztett a hóról visszaverődő fény, melyet gyakran pompás holdvilág fokozott. A 14-ik ábra holdvilágos éjjelen a befagyott hajót ábrázolja. Ujhold és holdtölte után két nappal rendesen jégropogás és jégválás jelezte a parton a legmagasabb dagály idejét. Karácsony tájban a legénység közül sokan panaszkodtak, hogy elfagyott a lábuk ujja; ezért PARRY bőrcsizma helyett gyapjuszövettel béllelt bőrtalpú vászoncsizmákat csináltatott nekik és azontúl alig fordult elő hasonló fagyás, ha csak különös vigyázatlanság következtében nem, pedig januárius 7-én –40° C.-ra sülyedt a hőmérséklet.

14. ábra. A befagyott hajó.

1820-ban februárius 7-én látták meg újra a Napot az árboczkosárból; ekkor reggeli 8 órától délután 4 óráig elég világosságuk volt a hajón kívüli munkák elvégzésére. Februárius végén kezdtek elmaradozni a farkasok

102

és rókák. Márczius 6-án a hőmérséklet –18°C-ra emelkedett; a hajó déli oldalán, mely feketére volt festve, olvadni kezdett a hó, öt hónap óta először; a szintén dél felé levő, de sárgára festett helyeken nem olvadt. 20-án látták az első két sirályt (Larus glaucus). Április 7-én éjfélkor is olyan világosság volt, hogy le tudták olvasni a hőmérsékletet. Szép melléknapok és napudvarok sűrűn jelentkeztek. Május 1-jén először gyönyörködtek az éjféli Napban; Ugyanaz nap és másnap mégis olyan rendkívüli hóförgeteg volt, hogy a parton álló megfigyelő házikót egészen betemette a hó. Május közepén friss rénszarvas és mosusz-tulok nyomokat találtak, miből következtették, hogy ez állatok vissza vándoroltak északra. Naponként lőttek néhány fogolyt, melyből rendesen csak a betegeknek jutott. A vadász-kirándulások megkezdése után csakhamar hóvakság kezdett jelentkezni, a mely betegség a Nap és a hó ragyogásától származik. A szemek gyuladtak és

103

olyasmit érez a beteg, mintha homokkal vagy porral teltek volna meg. Fátyolt vagy fátyolos szemüveget viseltek ezentúl. Május 24-én esett az első eső, de a tengeren még mindig mozdulatlanúl állt a két méternél vastagabb jégtakaró.

Junius 1-jén szép időben PARRY tizenketted magával elindult a Melville-sziget belsejének kikutatására. Eleinte hó borította síkon haladtak; beljebb, a hol a hó már elolvadt, törpe fűzet, sóskát, mákot (Papaver nudicaule) és dús növésű mohát találtak. Azután megint hó borította táj következett; de a hó már nem volt kemény, hanem vizenyős. A szemhatáron előtüntek azok a magas hegyek, a melyeket télen sokszor láttak kékleni. Többféle vízi madarat, két öreg rénszarvast és egy borjut lőttek. Harmadnap rénszarvas vetődött az előcsapathoz, melynél nem volt fegyver; egy darabig úgy követte őket, mint eb a gazdáját. Mohos helyeken megint sok sóskát és Saxifraga oppositifoliát találtak. Palás szenet is láttak, a melyet meg lehetett gyújtani. Hatodnap a hegytetőről síkságot pillantottak meg; hamar fölismerték, hogy fagyott tenger terül el előttük. Túlsó oldalán a Sabine-félsziget partja iselőtünt. Csaknem ötödfél méternyi mély léket kellett fúrni a jégbe, míg a tenger vizét elérték és meggyőződtek, hogy nem édes víz. Visszautaztukban 8-án találták az első virágzó Saxifragát. A sziget délnyugati nagy öblében sok vízimadarat és havasi sármányt láttak; egy termékeny völgyben bőven termett a moha, Fű, törpe fűz, Saxifraga; 12-én már virágzó Ranunculust találtak. A tengerparttól néhány lépésnyire uszadékfa hevert,

104

kicsiny fenyőfának méternyi hosszú töve és gyökere. A termékeny talajon ott volt a sok rénszarvas, mosusztulok és nyúl lába nyoma. Néhány egeret is fogtak. Csakhamar meggyőződtek arról is, hogy az eszkimók már megfordúltak e jó vadászó helyen; a part közelében hat eszkimó kunyhó nyomára bukkantak. A havasi sármány úgy röpködött sátruk körül, mint nálunk a verebek. Az olvadó hóból képződő tócsák azonban még éjjel mindig befagytak. 15-én este értek vissza a hajókhoz, a hol mindenkit egészségben találtak egy ember kivételével, a ki makacs skorbutban szenvedett és két hét múlva meg is halt; igaz, hogy nem skorbut, hanem megrögzött iszákosság okozta halálát.

Távollétük alatt a hajón maradottak junius 9-én látták az első fókát, a mint egy lék közelében a jégen heverészett; ugyanakkor köszöntöttek be a legyek is. 17-étől kezdve pompás idő volt és annyi sóska termett a védettebb helyeken, hogy délutánonként két óra hosszat szedte az egész legénység, a melyre nézve valóságos jótétemény volt a friss főzelék. Junius végén és julius elején a biborszínű Saxifraga s a nyíló mákvirág barátságossá tették a környéket. Julius 22-én künn a parton magasabbra emelkedtek a jégtorlatok; megmozdult a tenger jégpánczélja. Két nappal később útra készen álltak a hajók, de csak 31-én vonult ki a jég a téli kikötőből. Másnap délben kibontották a vitorlákat és vége szakadt a tíz havi fogságnak.

Parry emberei utat törnek a jégen

A part közelében haladtak nyugat felé. Minden másod-harmadnap láttak egy-egy magános fókát, sőt augusztus 7-én egy fekete czethal (Balaena Mysticetus)

105

a főhajóhoz furakodott. 16-án elérték a ny. h. 114°-át (Greenwich), a honnan délnyugat felé magas partot vettek észre, a melyet Banks földjének neveztek el; ámde erre felé olyan sűrűnek és áthatolhatatlannak találták a jeget, hogy visszafordultak. Ezalatt azonban a hátuk mögött levő jég is visszatért az elhagyott parthoz és ők kelepczébe kerültek. 23-án kiszabadultak belőle és ekkor elhatározták, hogy utazásuk eddigi eredményét nem teszik még egyszer koczkára, hanem hazafelé sietnek. Csaknem fönnakadás nélkül vonulhattak vissza a Bathurst- és Cornwallis-szigetek partja közelében; jobbfelől egészen a Leopold-szigetig mindenütt áthatolhatatlan jégtömegek akadályozták a délre fordulást. 30-án és 31-én a Lancaster-sund déli oldalán két ujabb bejáratot, az Admiralty- és a Navy Board Inletet fedezte föl PARRY; szeptember 1-jén elérte a Baffin-öbölt és ennek nyugati partján folytatta útját dél felé. Csodálkozott, hogy milyen kevés czethalat lát itt, a hol egy év előtt annyian voltak; már 4-én találkozott czethalászokkal. Ilyen hamar megteremté gyümölcsét ROSS utazása.

A 700 alatt a partról eszkimó csónakok jöttek a hajókhoz. PARRY partraszállt, hogy megismerkedjék ez addig ismeretlen eszkimó törzszsel. Október 2-án hagyta el a Davis-szorost és november 3-dikán ért Londonba.