GRÖNLAND KELETI PARTJA
Grönland nyugati partja már rég föl volt tárva, sőt gyarmatosítva és a Baffin-öböltől nyugatra terülő nagy PARRY-szigetek is föl voltak fedezve, mikor Grönland keleti partján az első nagyobb fölfedezés történt. SCORESBY, a híres czethalász (20. ábra), a kinek egész családja czethalászattai foglalkozott és a ki úgy ismerte a Jeges-tengert, mint akár a maga otthonát, már 1821-ben megpillantotta távolról Grönland keleti partját és már ekkor elhatározta, hogy a legközelebbi alkalommal, a mennyire a foglalkozása enged, alaposan megvizsgálja a látott földet.
20. ábra. Ifj. William Scoresby.
1822 márczius 27-én Liverpoolból indult arra a nevezetes útjára, a melyen Grönlandnak évszázadok óta sokszor keresett, de soha meg sem közelített keleti partjára jutott. A kedvezőtlen idő miatt csak április 13-án érte el a Farői-szigeteket melyek egészen ködbe voltak burkolva. Másnap látta a első jeget Izlandtól keletre, a hol különben soha sem szokott jég lenni ebben
134
az évszakban. A köd is mindinkább fokozódott és szembeötlően lehetett látni, hogy a jég idézte elő rendkívüli sűrűségét. 15-én terjedelmes jégmezőkkel találkozott, a melyek között kedvező szél segélyével egy óra alatt átvitorlázott. Ezentúl néhány napig pompás időben haladt észak felé. 17-én az é. sz. 65° alatt a tenger színe, a mely addig olaj-zöld szinű és igen zavaros volt, hirtelen átlátszó kék lett. A zavaros zöld szín a 74°-tól északra Grönland és a Spitzbergák között csaknem az egész tengerre kiterjed; e zöld vizet már az előbbi években is több ízben megvizsgálta és azt tapasztalta, hogy színe mérhetetlen sokaságú, milliméternyi nagyságú, gömbalakú, medusa-féle állatoktól és valamivel hosszabb szalagalakú lényektől ered. A czetek főképen ebben a zavaros vízben találják táplálékukat és azért a czethalászok is rendesen ezt a vizet keresik föl, a hol legtöbb zsákmányt remélnek és találnak, már csak azért is, mert a zavaros vizben a czetek nem veszik olyan könnyen észre, hogy közeledik az ellenség.
Ugyanaz nap feljebb északra sok uszadékfa haladt el a hajó mellett dél felé, néha kettő-három egyszerre. Kettőt kihalásztak a vízből; az egyik egészen egyenes és tíz méternél hosszabb volt. Kétségtelenül Szibéria nagy folyamaiból származik az a sok uszadékfa, a melyet a tengeráramlatok a Spitzbergák és Grönland partjáig hordanak. A mi uszadékfát SCORESBY megvizsgált, csupa tűlevelű volt, s a vékony törzsek sűrű évgyürűi több évszázados korra és igen lassú növekedésre, tehát hideg éghajlatra vallottak. Másoktól hallotta, hogy nyírfát is találtak. Néha a jégtáblákon olyan
135
függélyesen állnak e törzsek, a mint a parttól elszakadtak. Ilyen törzset SCORESBY le is vágott; átmérője csak 20 cm. volt; évgyűrűi pedig azt árulták el, hogy 200 évesnél öregebb.
Április 28-án érte el a legészakibb pontot; jóval tovább haladt az é. sz. 80°-án Spitzbergák északnyugati sarka közelében, itt azonban szakadatlan jégmező tartóztatta föl. Annak szélét követve nyugatnak fordult. Sűrű fagyott köd vette körül a hajót, úgy hogy a jégmezőnek csak a szélét láthatták. A ködnek ez a neme a hideg égöv sajátsága. Ugy látszik, ugyanaz a körülmény idézi elő, a mely a víz párolgását látható gőzölgéssé változtatja, mikor sokkal melegebb a körülötte levő levegőnél. A tenger színe ilyenkor rendesen 10–12°C.-kal melegebb a levegőnél. A belőle fölszálló pára
136
rögtön megfagy és e finom jégkristályokat a szél szétteríti a tenger fölött. Annál sűrűbb e köd, minél inkább kavarja a szél a tengert; ellenben csendes időben, mikor síma a tenger tükre, alacsony és ritka a páraréteg is. Száraz időben már –6°C-nál is előfordul, de rendesen csak 10°C.-nál jelentkezik, még pedig többnyire derült, felhőtlen időben. Ha a tenger háborog, harmincz méternyire is fölemelkedik és olyan sűrű, hogy ötven lépésnyire sem látni a födélzeten; az árboczkosárból ellenben a köd színe fölött 7–8 kilométernyiről is meg lehet látni a hajót, a magas hegyeket még sokkal messzebbről. Minthogy sűrű dérrel vonja be a hajót, az ember ruháját, haját, bajuszát, a matrózók borbélynak nevezik.
Tovább nyugaton behatolhattak volna a jég közé, de nem tartották tanácsosnak, mert az évszak még korai volt, a tenger színén folyton új jégkéreg képződött és mindeddig egy czetet sem láttak, a mely e vakmerőségre csábította volna őket. A mint Grönland felé haladtak, hirtelen délnyugatra kanyarodott a jég széle és a grönlandi parttal párhuzamosan húzódott. Május 1-jén SCORESBY is délnyugatra fordult a jég széle mentén. E napon sok nagy szarvú narvált láttak és másnap pillantották meg az első czethalat, de nem sikerült üldözése, mert a tenger igen háborgott és sűrű havazás állt be. 4-én a 78° alatt találkoztak az első hajóval, mióta Irland partjától eltávoztak. Ennek kapitányától hallották, hogy a többi czethalászhajó délebbre keresi a czeteket, de még eddig nem volt szerencséjűk. SCORESBY ekkor újra észak felé fordult és harmadnap már 15 méter hosszú
137
czethalat fogott, melynek zsírját 13 tonnára becsülték, mert a legnagyobb halcsontja 3 méternél hosszabb volt. A folytonos jégzajlás és szél miatt 13-áig el kellett halasztani a szalonna feldarabolását és hordóba rakását, a mi igen kellemetlen munka és oly sikamlóssá teszi a födélzetet, hogy alig lehet rajta megállni, mikor a hajó hánykolódik.
Május 24-én jobb halászat reményében a jégzajlás közé hatolt be a hajójával és junius 5-én megfigyelései föltűnően mutatták, hogy a jégzajlás, tehát a jeget szállító hideg tengeráramlat is. Grönland keleti partja hosszában délnyugatra halad. Ugyanis ebben az irányban több mint 160 kilométernyire haladt a hajó, jóllehet, hogy többnyire északra vitorláztak, mikor nem volt szélcsend. Junius 6-kán a hajó kötélzetét gyönyőrü jégkristályokkal vonta be a köd. SCORESBY sokszor megvizsgálta a hókristályokat; alkalma volt rá bőven, hiszen áprilisban, májusban és juniusban a Jeges-tenger azon részén tíz nap közül kilencz nem múlik el havazás nélkül. Legnagyobb havazások rendesen akkor vannak, ha déli szél fuj a jég közelében vagy ha a nyílt tengerről jövő nedves levegő a jég felől érkező hidegebb levegővel elegyedik. A hókristályok alakja végtelenül változatos. Ha a hideg csak egy-két fokkal van a fagyponton alul és sok hó esik, akkor rendesen szabálytalanok a pelyhek; néha kis szemeket vagy nagyobb tűk halmazából álló pelyheket és durván formált csillagalakú kristályokat alkotnak. De ha kemény fagy van, még derült időbén is folyton gyönyörű szabályos formájú hólemezkék lebegnek, villognak a leve-
gőben; a mi hó ilyenkor esik, rendkívül szép szerkezetű.
Junius 7-kén olyan nagyszerű jégcsillogás látszott a szemhatáron, hogy a mennyboltozaton, mint valami térképen, meg lehetett látni, hogy 30–40 kilométernyire köröskörül hol van jég és hol van nyílt víztükör. Jégcsillogásnak nevezik a czethalászok azt a jelenséget, mikor a jégről visszaverődő fehéres fény az égboltozaton meglátszik. Nagy szolgálatot tesz ez a Jeges-tenger hajósainak, mert bejelenti a jeget előre, mikor még messze áll a szemhatár alatt. Viszont a jég közé szorult hajósoknak a vízmennyezet árulja el, hogy merre találják a nyilt vizet, a mely fölött, minthogy a jégmezőknél jobban elnyeli a fénysugarakat, sötétebb a mennyboltozat; az égbolt e sötét foltjait híjják vízmennyezetnek. Ezúttal oly szabatos és élénk volt a fénysugarak visszaverődése, hogy SCORESBY az égboltozaton nemcsak a kisebb-nagyobb jégmezők alakját és terjedelmét különböztethette meg, hanem még azt is megitélhette a sötétebb és világosabb sárgás fényből, hogy hol sűrűbb vagy hol lazább a jég, és a jégcsillogásban föltűnő sötétkék és feketekék erek és foltok világosan mutatták, hogy merre vannak nyilt csatornák és víztükrök.
A jégcsillogás északnyugat felé nagy nyilt víztükröket jelzett és SCORESBY erre vette útját. Zimankós, ködös éj után újra kiderült az ég és északnyugat felől távoli szárazföld tűnt elő: Grönland keleti partja. A jég azonban nem bocsátotta a hajót közelebb és mögötte s bezárult a keskeny csatorna. Mialatt a hajó a jég
139
kerítette terjedelmes víztükrön czirkált, a Nap négyszer járt körül az égen a nélkül, hogy csak pillanatra is felhő homályosította volna el fényét. SCORESBY e veszteglést arra használta föl, hogy a hajóról térképre vette a part legföltünőbb helyeit. A hajó körüli beláthatatlan jégmezők szélén tíz, sőt tizenkét méternyi magas jégtuskók meredeztek, melyek irtóztató zúzódásokról tanuskodtak és arról a rettenetes nyomásról, a mely e sok ezer tonnányi súlyú jégtorlatokat föltornyosította. SCORESBY méréseiből kitűnt, hogy Grönland keleti partjának az a része, a mely hajójáról látható volt, hét fokkal van odább nyugatra, mint a németalföldi czethalászok fölfedezései alapján készült legjobb térképek föltüntették és csaknem tizennégy fokkal tovább, mint az angol czethalászok térképei előtüntették. Meggyőződött egyuttal arról is, hogy gyakran milyen bámulatosan nagy a levegő fénytörése a sarkvidéki tengeren. A hajóról látható vidék olyan magas volt, hogy rendes fénytörésnél száz kilométernyire ellátszott. Méréseiből kiderült, hogy 1821 juliusában ugyanegy vidéknek egyazon részét kétszáz, más részét kétszázötven kilométernyiről látta ő és egy másik hajó kapitánya, a ki vele együtt halászott. 3000 méter magasak lettek volna a hegyek, ha rendes fénytörésnél ennyire látszottak volna, holott SCORESBY becslése szerint csak kevéssel haladták meg az 1000 métert.
Junius 17-ikén kijárást találtak délfelé. Az ég folyton derült volt és a partot folyton láthatták, pedig az ellenkező oldalon, tőlük kelet felé, néhány kilométernyire sűrű köd borult a tengerre. 19-én melegen sütött
140
a Nap; a tenger színe teljesen sima volt és olyan tisztán látszott benne minden fölötte levő tárgy, mint a tükörben. A napsugarak hatására annyira különböző lett a levego surusege, hogy igen szép légtükrözés keletkezett, a mi a sarkvidéken gyakori jelenség. A szárazföld hirtelen húsz-harmincz kilométerrel közelebbnek látszott; egyes részei annyira kiemelkedtek, hogy a födélzetről jobban lehetett látni, mint előbb az árboczkosárból. Távoli jégtuskók magas oszlopokká, jégtáblák és jégmezők oszlopsorokká emelkedtek; sok helyen a szemhatár fölött, mintha a jég a levegőben lebegett volna. Nyolcz-kilencz czethalász hajóval találkozott SCORESBY e napon. Mindannyit furcsán eltorzította a légtükrözés, néhánynak az alsó vitorlái keskeny csíkká húzódtak össze, a fölsők ellenben négyszeres magasságra emelkedtek; másoknak egyik vitorlája kettőnek látszott vagy mintha keresztben ketté lett volna szelve; a távoli hajók fölött fordított és néha nagyított képük lebegett; némelyik fölött két kép is volt, egy fordított és e fölött egy egyenes. Néhány perczig a szemhatár fölött olyan hajó képe is látszott, a mely maga nem volt látható. És mind e tünemény folyton változott, átalakult.
Másnap jégmezők és jégtáblák között járt a hajó; este felé több czethalat vettek észre. Üldözésükre SCORESBY összes csónakjait vízre bocsátotta, de egy baleset miatt kárbaveszett a fáradságuk. Ugyanis az egyik csónak nagy czethal-csoport közé került, talán száz is úszkált körülötte. A szigonyos izgatottságában olyan czethalba vetette szigonyát, a mely a csónakkal
141
szembe jött és ettől a szigonykötél, a mely a csónak orrán levő hengerre van csavarva úgy, hogy akadálytalanul lebontakozhatik, ha akármilyen mélyre bukik is a megszigonyozott czethal, a helyett hogy egyenesen a vízbe ereszkedett volna, a csónak oldalán szaladt le, a mint a czet előre rohant. A szigonyos az elmerüléstől félve meg akarta igazítani a feszülő kötelet, de karjára csavarodott és a tenger mélységébe rántotta oly hirtelenséggel, hogy még jajszavát sem lehetett hallani. Társai közül csak egy látta szomorú végét és az ő jajkiáltására vették észre a többieka szigonyos eltüntét. 15-én szerencsésebbek voltak; nagy czethalat ejtettek zsákmányul, melynek zsírját húsz tonnára becsülték.
Másnap olyan hajót vettek észre, a melyet még ‚ addig nem láttak; SCORESBY csakhamar fölismerte benne az atyja hajóját. Találkozásuk után együtt maradtak egész nyáron. Julius elején igen változó idő járt, majd ködben, hóban, esőben haladtak, majd verőfényben. 9-én gyönyörű nap és pompás légtükrözés volt, melyet a következő két napon oly sűrű köd váltott föl, hogy alig lehetett száz méternyire látni. Több órán át, mikor legsűrűbb volt, sem a kötélzetet, sem a födélzetet meg nem nedvesítette, a mi ritka jelenség a sarkvidéki ködöknél. Később azonban megnedvesítette és jégkéreggel vonta be a köteleket és a vitorlákat. Ugyanezekben a napokban több ízben azt vették észre, hogy valahányszor déli szél fujt, egy-két fokkal alászállt a hőmérséklet. Minthogy a tartós ködben nem kereshettek czethalat, július 15-én kivetették a vasmacskátegy nagy jégtuskóra és a hajó sérüléseinek javításához fogtak.
142
A tartós köd a sarki tengereken gyakori jelenség. 1817-ben SCORESBY egyszer két héten át folyton ködben járt; 1821-ben pedig július 11-étől kezdve 41 napon át csak három nap volt egészen derült. A köd olykor a víz színén terül el, talán csak 50–60 méternyi magas rétegben; ilyenkor a hajós feje fölött sokszor egészen derült az ég, holott vízszintes irányban 300 méternyire sem láthatni. Ebből a körülményből, valamint az árboczkosárban és a födélzeten egyidejűleg végezett számos megfigyelésekből arra a meggyőződésre jutott SCORESBY, hogy a ködöt az alsó és a fölső légrétegek hőmérsékleti különbsége idézte elő; ködös időben a levegő alant rendesen hidegebb volt, mint fönt. Minthogy a köd rendesen csak akkor jelentkezik, mikor a levegő hőmérséklete a fagypont fölött van, nyilván a tenger színén levő jég hűti le az alsó légréteget. A jégmezők közelében gyakoribb és sűrűbb a köd, mint a partokon; a Grönland és Spitzbergák közötti tenger déli részében gyakoribb, mint az északiban; leggyakoribb akkor, mikor a higany kevéssel áll a fagypont fölött. Északi és északnyugati szelek (Grönland és Spitzbergák között) eloszlatják, de nem hirtelen, ha hosszas déli szél előzte meg az északit. Nagy szélben ritka ugyan a köd, de néha még zivatarban is sűrű köd van. Az eső rendesen eloszlatja, de ha eso utan meleg és nedves a levegő, gyakran még sűrűbben tér vissza, füstként húzódik az ember szeme előtt, és száz méternyire is alig lehet látni a környéket. Ködben a tárgyak látszólagos távolsága, tehát látszólagos nagysága is növekszik. Fagyos időben a köd rendesen átlátszó jégréteggel vonja be a
143
köteleket, vitorlarudakat, árboczokat, néha 2–3 czentiméter vastagon. Ha alacsony sűrű ködrétegen süt át a Nap, a Nap sütötte tárgyak fölött melegedni kezd a levegő és több nedvességet tarthat meg. Ilyen időben Ujfundland Nap sütötte szikláin a legnagyobb ködben is halat szárítanak. SCORESBY elégszer tapasztalta, hogy az árboczkosárban ülvén, egész átnedvesítette a köd, holott alant a födélzeten semmi nedvesség sem volt érezhető.
Július 16-ikán eloszlott a köd és teljes pompájában ragyogott a Nap. Minthogy czetet nem láttak, észak felé fordultak és egész éjjel nagy jégmező szélén vitorláztak. A jégmező átmérőjét 45–50 kilométerre becsülték; 2000 négyzet kilométernyi jég egy darabban, körülbelül háromszor akkora, mint a Balaton. Alig szűnt meg a köd, újra kezdődött a különböző fénytörés játéka és 60–70 órán át a legváltozatosabb képeket állította a hajósok elé. Egyszer olyan általános volt e jelenség, hogy a hajó körüli térség nagy színkörnek látszott, mintha jég helyett bazalt-oszlopokból álló magas fal vette volna körül. Néhányszor a jégtömegek úgy hasonlítottak a szárazföldhöz, hogy SCORESBY egyik leggyakorlottabb tisztje is csalódott. 18-án körülbelül harmincz hajót láttak köröskörül; mindegyik fölött tisztán meglátszott a fordított képe, némelyiké kétszeresen, sőt háromszorosan. Az északnyugatról előtünő hajók emelkedett jéglejtőkön hosszan nyúló vagy függélyesen álló fekete vonalaknak látszottak.
Július 19-én három heti sikertelen fáradozás után elhatározta SCORESBY, hogy Grönland partja felé for-
144
dul; részint mert azt remélte, hogy a partnál több czetet fog találni, részint, hogy régi vágyát kielégítse és Grönland keleti partján kikössön. Habár a födélzetről is látták a szárazföldet, mikor a part közelében vonuló jégzajlásba behatoltak, habár egyenesen nekivágtak a partnak és gyorsan haladtak, mégis majd 16 óráig tartott, míg az úszó jégen át a szilárdan álló parti jégig jutottak. Más hajók is követték SCORESBY-ét.
A parti jégmezőből óriási terjedelmű jéghegyek emelkedtek 30–50 méternyire. Minthogy e jégyhegyek valószínűleg a tenger fenekéig értek, mintegy a parthoz szögezték a mozdulatlan jégszegélyt, a melyen meg is látszott, hogy sok év óta nem változtatta a helyét. Majd tíz kilométernyi széles volt a jégszegély, amely őket ezen a helyen, az é. sz. 71° alatt, a parttól elválasztotta. A hajóról látható vidék, a melyet SCORESBY térképre rajzolt, rendkívül komor, hegységes part volt. A hegyek magassága nem sokkal haladta meg vagy el sem érte az ezert méter; de oldalaik meredeksége, szikláik szaggatottsága és rettenetes kopárságuk ki mondhatatlan zord tekintetűvé tette őket. Hó kevés volt és nem is halmozódhatott volna össze e szirtfalakon, de a parton néhány glecser tünt elő.
Scoreshy partra száll Grönland keleti részén.
23-ikán valamivel délebbre öt kilométernyire közelítették meg a meredek partot, melynek magas szirtfalai a rajtuk itt-ott ragyogó hófoltoktól e helyen még sötétebbeknek látszottak. Másnap köd után verőfényes idő lett; a kötélzeten keletkező tiszta jégkéreg a meleg napsugaraktól több kilogrammnyi súlyú darabok-
145
ban hullott alá a födélzetre és nem egy föltekintő matróz arczán ejtett sebet. E napon olyan közel jutottak a parthoz, hogy SCORESBY csónakon egy negyed óra alatt elérhette és a szárazföldre léphetett, a melyet még talán sohasem taposott európai ember lába, ha csak valami régi németalföldi czethalászé nem, miről azonban nincsen tudomásunk. Egyik jó barátjáról Lister-foknak nevezte el kiszállása (é. sz. 70° 31') helyét. A part nem volt meredek és könnyen megmászhatta társaival a száz méternél nem sokkal magasabb hegyoldalakat. Szabálytalan, éles szögletű szarukőből állnak a sziklák; néhol palás szerkezetű a szarukő és sok csillámot meg földpát-ereket tartalmaz. A hegytetőn a sziklákat zöld pázsit helyett zuzmó és hegyes kavics borítja, melyet olyan kevéssé koptatott meg a zord idő járása, mintha csak az imént törött volna le a szikláról. A tengerparton a kavicsokat csaknem egészen beborította a fekete zuzmó, a mely feljebb a hó takarta hegyoldalon ritkább volt. A kavics között alig volt némi termő talaj, a melyen aszott zuzmó között egy-egy Andromeda tetragona, Saxifraga oppositifolia, Papaver nudicaule vagy Ranunculus nivalis virágzott.
A part mentén, kőtörmeléken, jég és hómezőkön át öt-hat kilométernyire délnyugatra haladva, végre néhány száz lépésnyi kerületű kis parti lapályra ereszkedett alá és ott födözte föl az emberi élet első nyomait. Az első tárgy, a mely szemébe ötlött, kőből rakott kör volt; úgy voltak a kövek összeillesztve, hogy az emberi munkát rögtön föl lehetett rajtuk ismerni. Csakhamar kerek kunyhók maradványaira is bukkant és sorba
146
rakott kövekre, a melyeknek elhelyezése az eszkimók nyári sátraira emlékeztetett. Talált azután egy méter átmérőjű, méhkasforma kis boltozatokat, a milyeneket az eszkimók éléskamrának szoktak csinálni. Még egyéb jelek is arra vallottak, hogy e helyet nemrég hagyták el lakosai. A nyilván tüzelőhelyül szolgáló kőkerítésű mélyedésekben még ott volt a megszenesedett uszadékfa, félig elégett moha és a hamu, mely oly könnyű volt, hogy az olvadó hó tavasszal bizonyára elsodorta volna, ha már akkor ott lett volna. Ebből SCORESBY azt következtette, hogy az eszkimók csak nyáron távoztak el innen, mert nyilván ők járhattak itt. Csontból készült nyíl vagy dárdahegyet is talált, a melynek végét kis vasdarab alkotta.
A szárazföldön alig lehetett egy-két madarat látni, pedig a vízen tömegesen úszkáltak a sirályok, búvárok és dunnaludak (21. ábra). Sok bogár volt a dombokon a kövek között; köztük pillangó, méh és szunyog. A parton néhány növény virágzott, másoknak már érett volt a termésök. Az említetteken kívül Epilobium latifoliumot, Potentilla vernát, Cochlearia angelicát, Rumex digynust és egy fűznemet talált. E kis fűz az egyetlen fanemű növény ezen a tájon; ez is csak újjnyi vastagságra, egy méternyi hosszúra nő, és a földre lapúl, mint havasainkon a törpe fenyő.
Mikor hajójára visszatért, gyönyörű idő volt és a levegő fokozott fénytörése a partba nyomuló mély öbölben egy távoli láthatatlan hajónak fordított képét olyan tisztán tükröztette a szemhatár fölött, hogy SCORESBY távcsövén át a képben az atyja hajóját ismerte föl, a ki
148
előbb jutott az öbölbe, mint ő. Másnap találkozott atyjával és ekkor kitünt, hogy ötven kilométernyire voltak egymástól, mikor a hajó képét látta; tehát a hajó körülbelül 27 kilométerrel volt a valódi szemhatáron kívül és több kilométerrel a szemhatár alatt. A mélyen benyúló öblöt, a melyben találkoztak és a melyet ágazataival együtt megvizsgáltak, atyja tiszteletére Scoresby-öbölnek nevezte el. Az öböl belsejében is találtak eszkimó építményeket, a melyek az előbbi romokhoz hasonlók voltak. Az öböl északi partján kevés volt a jég, a déli parton azonban a magas szirt-falak között valahány völgy csak nyílt a tengerre, mindannyiban hatalmas glecserek ereszkedtek alá. Ezekről a jégtömegekről váltak le azok az óriási úszó jéghegyek, a melyek ötven-hatvan mérföldnyire elborították a tengert. A jéghegyek némelyike 50 sőt 60 méternyire emelkedett ki a vízből, tehát 300–400 méter vastag volt. Sok jéghegyen egész rétegeket alkotott az iszap és a kavics; némelyik úgy meg volt rakva kövekkel, hogy SCORESBY számítása szerint a hátukon levő sziklák összes súlya ötven sőt százezer tonnára rúghatott.
Július 31-én újra északra fordult SCORESBY. Ködös, esős időben, mikor a hőmérsék egy-két fokkal állt a fagypont fölött, több ízben megfigyelte, hogy a jégmezőkön levő hóréteg részint hogyan olvad el, részint hogyan változik jéggé, decziméternyi magasságú jégoszlopocskákká, a melyek alakja a bazaltoszlopokéhoz hasonlít, vagy sokszögletü jégszemecskékké, a melyek nagysága a borsó és a dió nagysága között váltakozik.
149
Augusztus 10-én Davy öblét fedezte föl és abban ismét benszülöttek nyomát. 11-én, a király születése napján, Angolország számára birtokba akarták venni Grönland keleti partját, de a kedvezőtlan időjárás szándékukat meghiusította. Kevés félbeszakítással 130 óráig esett az eső és csak 13-án kezdett tisztulni az ég. Másnap ködös idő és gyönyörű ködszivárvány volt. A ködszivárvány akkor szokott jelentkezni, mikor a köd a tenger fölött alacsony rétegben terül el. A ki az árboczkosárban a Napnak hátat fordítva, a ködre tekint, ilyen időben a ködfalon a Nappal éppen szemközt, több egyközepű szivárványos udvart vesz észre. Néha négy sőt öt udvar is látható, annál több, színesebb és ragyogóbb, mennél fényesebben süt a Nap és mennél sűrűbb és alacsonyabb a ködréteg az udvarok középpontján mindig a szemlélő fejének az árnyéka jelenik meg, azonfölül gyakran testének többi részeié is meg a hozzá legközelebb levő tárgyaké, az árboczkosáré, az árboczé és a vitorláké. A középső kör néha olyan ragyogó, akár a melléknap, sőt glóriát is alkot a szemlélő fejének árnyéka körül.
Az utolsó hat hét alatt csak néhány czetet láttak és csak egy kicsinyt tudtak elejteni. Pedig már végére járt a halászat ideje, a szárazföldet hótakaró borította be; esténként fagyni kezdett a tenger és a naplemente után éjjelenként beálló sötétség hazatérésre intette a hajósokat. Augusztus 15-én, mikor már alig remélték, czethalakra bukkantak és azon az egy napon három nagyot ejtettek el. A szerencsés napot gyönyörű éjjel követte; 1 hét óta először láttak megint csillagokat.
150
Alighogy lement a Nap, a tenger, mint rendesen ilyenkor, fagyni kezdett, pedig a levegő hőmérséklete +2.5°C. és még reggel két órakor is +0.5°C. volt. A szél gyengén fújt és az új jég elég erős volt, hogy a hajót néha-néha föltartóztassa.
A fokozódó hideg és sötétség meg a vízimadarak eltűnése, arra késztették SCORESBY-t, hogy hazafelé induljon. 27-ikén a ködben szem elől vesztette Grönland hegyeit és már harmadnap a tenger hullámzásából és zúgásából azt következtette, hogy a jégzajlás széléhez, a nyílt tengerhez közeledik, a hol jégmezők a víz háborgását nem csillapítják. Mikor a köd eloszlott, a jégcsillogás megmutatta az utat a jégmezők között; 30-án a parti hideg áramlat szélén öszszetorlódó sűrű jégtömegeken át rést találva, kiereszkedtek a nyílt tengerre, a hol valamennyi vitorlájukat fölvonták és délkeletre fordulva, nemsokára egészen kiértek a jég közül. Szeptember 3-án Izland közelében rettenetes szélvész érte őket utól és gyors utazásuk furcsa érzést keltett bennük, minthogy hónapokon át lassú járáshoz szoktak a jég között. Két héttel később Liverpoolban kötöttek ki.
SCORESBY-nek az é. sz. 69°-tól a 75°-ig terjedő fölfedezéseit már a következő évben kissé északra folytatta és kiegészítette CLAVERING kapitány,akit az angol kormány SABINE kapitánnyal az inga lengésének megfigyelésére Grönlandba és a Spitzberga-szigetekre küldött. Miután SABINE július első három hetében a Spitzbergák északnyugati részén elvégezte megfigyeléseit, Grönland felé fordul-
151
tak, melynek partját augusztus 4-en az é. sz. 74° alatt pillantották meg. A jégzajláson áthatolva, 13-án Sabine-szigetnél állapodtak meg, a hol SABINE kedvező időben 30-áig folytatta nevezetes megfigyeléseit. Az ingalengés megfigyelésén kívül még két körülmény teszi nevezetessé ez utazást; először az, hogy a Spitzbergáktól Grönlandig és ennek partja mentén nem vették észre a czethalászoktól, kivált SCORESBY-től emlegegetett tengeráramlatokat, pedig 3–4 tapasztalt tengerésztiszt szakadatlanúl ebből a szempontból tett megfigyeléseket a tengeren; másodszor az, hogy CLAVERING eszkimókkal találkozott aróla nevezett szigeten. Ugyanis mialatt SABINE megfigyeléseit végezte, CLAVERING két csónakkal a part mentén kirándulást tett délnyugat felé. – Utjában mindenütt benszülöttek nyomára és szalonna-készletekre akadt és augusztus 18-ikán eszkimókat és fókabőr sátrat vett észre. A sátor elhagyatott volt. Megrémült lakói közellevő magas sziklákra menekültek. CLAVERING a sziklák alján apró ajándékokat tett le és visszavonult; erre az eszkimók lejöttek és nem futottak el, mikor az angolok újra közeledtek, jóllehet a barátságos bánásmód mellett is még mindig reszkettek. Viselkedésükön meglátszott, hogy még nem érintkeztek európai emberekkel. CLAVERING a sátrukhoz vezette őket, megtekintette halász-vadász szerszámaikat, kis fókabőr csónakjukat és egyéb holmijukat. Néhány lándsa és szigony hegye nem csontból, hanem vasból volt, még pedig valószínűleg légköri vasból. Másnap újra meglátogatták az eszkimókat, a kik ekkor nekibátorodva, asszonyaikat és gyermekeiket is bemu-
162
tatták vendégeiknek és fóka- meg rozmárhússal kinálták meg. Rendkívüli bámulatba ejtette őket, hogy egy matróz puskával lelőtt egy fókát. Az angolok, hogy bámulatukat fokozzák, többször is lőttek és e teljesen haszontalan komédiával annyira megrémítették az eszkimókat, hogy harmadnap, mikor újra meg akarták őket látogatni, hűlt helyüket találták: összes holmijuk hátrahagyásával elmenekültek a rettenetes idegenek elől. A Sabine-szigettől északra egészen megtisztult a tenger a jégtől és CLAVERING akadálytalanul haladhatott volna észak felé, ha sajnálatára vissza nem kellett volna fordulnia, utasítása értelmében, a mely úgy hangzott, hogy az ingamegfigyelések befejezte után azonnal induljon hazafelé.
Az angolok sikerei és kivált az a körülmény, hogy SCORESBY keleti Grönlandot Angolország számára birtokba akarta venni, aggodalmat keltettek Dánországban, a mely Grönlandot mindeddig teljesen a magáénak tekintette. A dán kormány egy bizottságot hítt össze, a mely azt határozta, hogy a nyugati part déli telepeiről expediczió induljon csónakokkal a keleti partra és ott, ha lehet, SCORESBY legdélibb pontjáig az é. sz. 69°-ig hatoljon előre. A terv kivitelével nem nagyon siettek. Csak 1827 végén nevezték ki a vállalat vezetőjévé GRAAH hadnagyot. a ki 1828 június közepén ért Julianshaabba, a vállalat kiinduló helyére. A nyár és az ősz a két csónak építésével meg egyéb előkészületekkel telt el, úgy hogy csak 1829 márczius 21-én indulhatott el Nennortalik szigetéről, a hol a telet töltötte. Egy héttel később hagyta
153
el Frederiksdalt, a legvégső dán telepet. Innen nem a Farewell-fok körül, hanem a fok mögötti Keresztély herczeg szorosán át nyomult előre a keleti partig, a hol azonban a szoros kijáratánál április 1-étől 25-éig föltartóztatta a jég.
Végre észak felé indulhatott a keleti part mentén, de csak lassan haladhatott előre. Utközben többször találkozott benszülöttekkel és a jég miatt többször tartott pihenőt. Minthogy a vele levő eszkimók viselkedése előnyomulásában hátráltatta, hogy könnyebben mozoghasson, június 23-án az egyik csónakot európai társaival együtt az é. sz. 62°-tól visszaküldte. Ezentúl gyorsabban haladt előre két eszkimó férfi és hat asszony kíséretében. Törékeny csónakjától jobbra a tenger jégzajlását, balra a magas szirtfalakból álló szaggatott partot látta, a melynek mélyedéseiben hatalmas glecserek ereszkedtek alá. A tengerbe előretolt végükről kristálypalotákként, mennydörgő robajjal váltak le a jéghegyek. Utközben az egyik evezős asszonynak kis fia született; szépen lefektették a csónak sarkába és megállapodás nélkül folytatták útjukat. Július 24-én már a Vendom- (Fordulj-) szigetnél voltak az é. sz. 65° alatt. Itt a jég megakadályozta továbbhaladásukat. Abban a reményben, hogy később majd utat találnak, visszavonultak az elhagyott partok behatóbb vizsgálására; de mikor visszatértek, augusztus 18-án, nem sokkal messzebb juthattak, mint első ízben. A legészakibb elért szigetet Danebrogs Oe névvel ruházta föl GRAAH és a birtokbavétel jeléül kitűzte rajta a dán lobogót.
Három nappal később megint hiába keresett utat
154
és asszony-legénysége az élelem szüksége miatt türelmetlenkedni kezdett. Különben sem szállhatott volna szembe gyenge csónakja az őszi viharokkal, ezért elhatározta, hogy visszafordul. Középkori romokat nem talált a keleti parton és az eszkimóknak sem volt tudomásuk vagy hagyományuk arról, hogy e tájon valaha más nép lakott volna. Egészben véve a keleti partnak az a része, a melyet meglátogatott, nem volt néptelenebb a nyugati partnál. Meglepő volt, hogy e vidék északi részében még több eszkimót látott, mint a déliben. A 60° és 61° között csak 32, a 61° és 62° közt 70, a 62° és 63° közt 31, a 63° és 64° közt 223, a 64° és 65° közt 180 benszülöttel találkozott. Visszatértekor az északi tanyákat csaknem elhagyva találta, mert majd az összes lakosság Ekkalumiut szigetére vonult. A kiket még otthon talált, csónakjaikkal hozzája csatlakoztak és együtt utaztak tovább a szigetre, a hol kétszáznál több benszülöttet talált együtt. Nagy munkában voltak a jó eszkimók; bogyókat meg gyökereket gyűjtöttek és pisztrángot halásztak. Valóságos szüretelő hely volt ez; széles jókedvükben tamburin szónál, fáklyavilágnál tánczoltak.
E hely közelében szállt meg GRAAH télre. Itt megbetegedett a rossz lakás és az élelemszükség következtében. Minthogy a rossz időjárás miatta fókavadászatok nem sikerültek, nagy szükség támadt az eszkimók között. GRAAH már attól tartott, hogy nyomoruságukban emberevésre vetemednek, a mit a keleti part lakosai szűk esztendőkben máskor is megtettek. Februáriusban azonban a kemény fagy jó szánutat csinált és az éhezők
155
GRAAH téli szállása közeléből dél felé menekültek, a mivel az utazó helyzetét is megkönnyítették. 1830 április 5-én hagyta el GRAAH szenvedése helyét, de nem haza, hanem újra észak felé indult. Azonban mivel szükséget szenvedett és az időjárás is kedvezőtlen volt, végre július végén visszafordult. Eszkimó társaival együtt olyan éhes volt ekkor, hogy az első elejtett fókát nyersen, szőröstül-bőröstül ették meg. Visszavonulásában félholtan érte el a 62°-ot. Azonban a fáradalmak nem törték meg. Október közepén elérte Frederiksdalt és déli Grönlandban térképi fölvételekkel töltötte a telet meg a tavaszt. Csak 1831 augusztus 11-dikén hagyta el Grönlandot, a hol csekély eszközökkel is szép eredményeket ért el.
Mielőtt GRAAH Dánországból útnak indult, 1827-ben még egy nevezetes utazást tettek az angolok a Spitzbergáktól északra elterülő tengeren. Nem újabb fölfedezések tették nevezetessé az utat, hanem egyrészt az, hogy ez alkalommal kísérlették meg először az utazásnak új módját és másrészt, hogy az utazók oly közel jutottak az északi sarkhoz, mint senki előttük és jó sokáig utánuk. FRANKLIN második szárazföldi utazása előtt ajánlatot tett az angol tengernagyi hivatalnak, hogy szánokra állítható csónakokkal tesz kísérletet az északi sark megközelítésére. Minthogy azonban őt az észak-amerikai szárazföldi vállalat vezetésével bízták meg, PARRY karolta föl tervét, a kinek ajánlatát el is fogadták.
Minthogy SCORESBY és más tapasztalt sarkvidéki utazók abban a véleményben voltak, hogy a nyílt ten-
156
geren elég egyenletes szánutat alkot a jég, PARRY Hammerfestban nyolcz rénszarvast és kellő mennyiségű izlandi zuzmót vásárolt. Smeerenberg-kikötőben kellett volna kikötnie és a csónakokkal onnan útra kelnie. Az öböl azonban még be volt fagyva és mire más jó kikötőt találtak, a szánutazásra való legjobb időnek java része eltelt. Arról is csakhamar meggyőződtek, hogy a jégmezők korántsem egyenletesek, hanem ellenkezőleg össze-vissza töredezett, összetorlódott és rettenetes zűrzavarosan újra összefagyott jégtáblák tömegéből állnak, és hogy a rénszarvasnak e jegen nem sok hasznát lehet venni, már csak azért is, mert teherhordásához képest igen nagy térfogatú és súlyú a tápláléka.
1827 június 21-én hagyta el PARRY az ifjabb ROSS társaságában két nyílt csónakon a Treurenberg-öblöt, ahol hajója kikötött. Harmadnap nagy jégmezőhöz értek és a csónakokat szántalpra állították. Csakhogy nem szakadatlan jégpánczélra kerültek, a melyen az északi sarkig utazhattak volna, hanem terjedelmes jégmezőkre, a melyeket nyílt csatornák választottak el egymástól. Hol szántalpon vonni kellett a csónakokat, hol vízre ereszteni, ezért csak lassan haladhattak előre. Július 17-iki megfigyeléseikből kitűnt, hogy az é. sz. 82° 32' alatt vannak. Harmadnap északi szél támadt, a mely észrevétlenül délfelé terelte a jégmezőket, mialatt az utazók rajtuk észak felé igyekeztek. 22-én a 82° 43' alatt és másnap PARRY becslése szerint 82° 45' alatt voltak. 26-án a Nap magasságának méréséből kitűnt, hogy 82° 40' alatt vannak, tehát akaratuk ellenére visszafelé mentek. A jégmezők nemhogy nagyobbodtak,
157
hanem mindinkább fogytak terjedelemben és számban, úgy hogy 24-én nem láttak több téres jégtáblát, kivévén azt az egyet, a melyen az éjt töltötték. Visszafordultak tehát és két hét múlva, augusztus 12-én, 48 napi fáradságos, de szerencsés utazás után újra a hajóhoz értek. Szeptember végén érkeztek Londonba FRANKLIN-nal és RICHARDSON-nal egyidejűleg, a kik ekkor második szárazföldi utazásukról tértek vissza.
PARRY e nevezetes utazása után még sokáig azt hitték, hogy az északi sarkot legbiztosabban szánná alakítható csónakokkal lehetne elérni. Később azonban többször bebizonyult, hogy a tenger jegén való utazás korántsem mindig könnyű és veszélytelen. – A legkiválóbb sarkvidéki utazók ezért ismét azok nézetéhez szegődtek, a kik az északi sark elérésére a hajót tartják a legalkalmasabb eszköznek.