A SMITH-SUNDON AZ ÉSZAKI SARK FELÉ

Inglefield útja.

A FRANKLIN megmentésére küldött hajók nemcsak megtalálták a nemrég keresett északnyugati átjárást, hanem a sarkvidéki kutatásoknak új irányt is jelöltek ki.

Ugyanis FRANKLIN neje 1852-ben a Baffin-öböl legészakibb részét is megvizsgáltatta INGLEFIELD-del és akkor kitűnt, hogy az öreg ROSS a Smith-sundban is tévedt, mikor ezt a szorost zárt öbölnek nézte és azt állította, hogy ott lehetetlen az előnyomulás. INGLEFIELD a part mentén nyomult észak felé és ROSS térképét javitgatva, augusztus végén elérte az Alexander-fokot, a hol a ROSS térképén jelzett zárt öböl helyett nyílt tenger tárúlt előtte, a melyen alig volt jég. Akadálytalanúl folytathatta volna útját észak felé, ha a nyári évszak végének közeledése és a heves szélvészek visszafordulásra nem kényszerítették volna. Visszautaztában a nyugati partot vizsgálta meg a Lancaster-szorosig és meggyőződött, hogy a Jones-sund sem zárt öböl, hanem messzire nyúló tengerszoros.

Kane utazása és fölfedezései.

Az a körülmény, hogy INGLEFIELD a Smith-sundtól északra határtalan nyílt tengert látott, melyről azt hitte, hogy a Bering- szorosig, Szibériáig és a Spitzbergákig terjed, némelyekben azt a reményt keltette, hogy e nyilt tengeren át mégis el lehetne érni az északi sarkot. Reményt keltett ez KANE-ben is, a ki DE HAVEN utazásában mint orvos vett részt és visszatérése utan ujabb vállalat létrehozásán fáradozott, a mi GRINNELL és PEABODY adakozásai útján sikerült is. Még 1852 végén megbízta őt az Egyesült Államok tengerészeti hivatala az új vállalat szervezésével. KANE tervét, hogy a Smith-szoroson át haladva akarja FRANKLIN-t keresni, annyival inkább helyeselték, mert akkor, miután adélibb tájakon nem találták az elveszettek nyomát, különben is az volt a közhit, hogy az északibb tájakon kell a kutatást folytatni, a hol PENNY a nyílt tengert látta és a merre BELCHER is útját vette.

1853. május 30-dikán hagyta el KANE kis hajójával New-Yorkot. Miután a grönlandi gyarmatokban egy eszkimó vadászt fogadott és a tervezett szánutazásokra szükséges kutyákat beszerezte, változó szerencsével hatolt előre a Baffin-öbölben. Néhol a sok jég miatt csak ott nyomúlhatott előre, a hol a jéghegyek utat csináltak. Ugyanis az úszó jéghegyek nagyobbik fele (5/6 ° 6/7) mélyen merül a vízbe, minek következtében a jéghegy a tenger mélyében járó áramlatoktól tolatva, gyakran egészen más irányban halad, mint a tenger színén úszó jégmezők és ezekben széles barázdát szánt óriási tömegével, mely előtt recsegve-ropogva töredeznek össze a legvastagabb jéglapok is.

192

Augusztus 4-én érte el KANE a York-fokot, a melyen, mint 1818-ban ROSS ottjártakor, barna szirtes ormok között vörös hóval fedett lejtők, füves és moh lepte mezőkkel váltakoztak. Harmadnap már a Smith-sundban volt; itt azonban óriási jégtömegek állták el útját. Partra szálltak tehát és a komor sziklák alatt talált elhagyatott eszkimó tanya omladékai közelében nagy vascsónak alá élelmi szereket és különféle szerszámokat rejtettek el, hogy a legszükségesebb segédeszközök híjával ne legyenek, ha utóbb hajó nélkül kellene hazafelé indúlniok. A csónakot nagy szikladabokkal rakták körül, s hézagait kővel, mohával, homokkal töltötték be; azután vizet öntöttek reá, úgy hogy az egész rejtek csakhamar szilárd tömeggé fagyott, melyet még a medve körmétől sem kellett félteni.

Kane sarki viharban

Ezentúl csak nagy bajjal nyomulhattak előre a jég között. Augusztus 21-én egy rettenetes orkán megfosztotta a hajót fővasmacskájától és úgy hányta-vetette a jégzajlásban 36 órán át, mint valami dióhéjat. A szélvész lecsillapulta után a legénység kiszállt a partot szegélyező szilárd jégre és a part mentében lassan előrevontatta a hajót. Keserves munka volt ez. A parti sziklák jégpereme, a mely még az előbbi tél alatt képződött a jégtorlódásból, három méternyire emelkedett a tenger színe fölé, és most végtelen hosszú jégfolyosót alkotott a parton. Beléje a havas tetőkről alárohanó vadvizek meredek partú, mély árkokat vájtak, a melyeken át kellett gázolni. Ez a lassú előnyomulás sem tartott sokáig. Augusztus 24-én kis öbölbe jutottak, a hol néhány nappal utóbb a régi jég között képződő új réteg egészen bezárta a hajót,

193

mely innen ki nem szabadúlt többé. KANE (27. ábra) e kis öblöt, melyben két telet töltött, Rensselaer-révnek nevezte el.

27. ábra. Elisha Kent Kane.

Mikor látták, hogy itt kell maradniok, mindjárt hozzáfogtak a télre való készületekhez. Az élelmiszereket kis szigeten tárházba rakták; közelében más szirtes szigetkén kis csillagvizsgálót és mágnességi megfigyelő házikót, a hajó közelében pedig a jégen időjárás-vizsgáló kunyhót állítottak. Ezalatt három ember a tengerparttól befelé indúlt megtudni, hogy lesz-e télen mire vadászni. A parttól 150 kilométernyire száz méter magasságú gle-

194

cser állította meg őket, a mely jobbra és balra beláthatatlan távolságra terjedt. Számos nyulat, rénszarvast keveset láttak. Szeptember 20-án a tavaszra tervezett szánutazás előkészítésére egy csapat észak felé indult a part mentében; szánjokon sok élelmiszert vittek magukkal, a melyet három helyen raktak le útközben, hogy a tavaszi utazások alkalmával a kutyafogatokat túlságosan meg ne kelljen terhelniök. Ezt a csapatot is hatalmas glecser tartóztatta föl, melynek a tengerben végződő meredek jégfaláról szakadatlanúl óriási jeghegyek váltak le.

A tél folyamán a sötétség és a hideg folyton fokozódott; ez utóbbi, a februáriusi szürkületkor érte el tetőpontját. 1854 január 17-én –,45°C.-ot, február 5-én –60° C.-ot mutatott a hőmérő. Mikor az új szürkületben KANE első kirándulását tette, azt tapasztalta, hogy a sötét évszak alatt igen megváltozott a jég tekintete. A jégtorlatok szögletes tuskói a lassú párolgás következtében egészen meggömbölyödtek; a parti jégszegély átlag húsz méter szélességű és nyolcz méter vastagságú szilárd jégtömeggé nőtt; vele egyközűen tizenkét méter szélességű és egy második tizenegy méter szélességű jégtorlat huzódott a part körül, és e hármas jégsáncz óriási jégtáblái oly erősen egyesültek, mint valamely vár falának gránit koczkái. Miután a rév bejáratát már néhány nap óta megezüstözte az áldott napfény, februárius 21-én KANE egy hegyfokról üdvözölte a felkelő Napot, a melyet a hajóról október közepe óta nem láttak.

Már januáriusban hozzáfogtak a tavaszi szánutazások előkészületeihez. A szánvonó kutyák legnagyobb része a tél folyamán elpusztult; csak egy fogatot lehetett ta-

195

196

vasszal összeállítani (28. ábra). Márczius 19-én indúlt el az első csapat, de hamar visszafordúlt, mert a nagy hidegtől majdnem tönkrement és alig tudott a hajóig visszavánszorogni. Április 6-án eszkimók jöttek a hajóhoz; félelem nélkül közeledtek a halovány amerikaikhoz és csakhamar barátságot kötöttek velük. Április 27-én KANE maga indúlt el társaival észak felé abban a reményben, hogy talán sikerűl elérnie Grönland északi végét. A zilált jégtorlatok között gyakran derékig hóba süppedve, nagy fáradsággal hatoltak előre; csak olyan helyen volt sík a jégpálya, a hol ősszel a szárazföld belsejéből alárohanó vadvizek fagyott tömege egyenlítette ki. Május 4-én verőfényes időben pillantotta meg KANE a beláthatatlan távolságig húzódó nagyszerű glecsert, a melyet emberei ősszel fedeztek föl. A belföld, a honnan a glecser a tenger partra ereszkedett, mérhetetlen jégtengernek látszott. A nap sugaraitól megvilágított glecser homlokzata a tengerből száz méter magas csillogó üvegfalként emelkedett ki; hogy milyen mélyen ereszkedett töve a tenger színe alá, azt csak sejteni lehetett. E nagyszerű jégfolyamot, melynek a tengerbe szakadó homlokzata, mint utóbb látták, hosszabb száz kilométernél, KANE a nagy természettudósról Humboldt-glecsernek nevezte el. A glecser déli szélén lerakott élelmiszereket a medvék ősz óta kikaparták és elpusztították. Tehát egészen a magukkal hozott élelmiszerekre voltak utalva. KANE kisérői közül többen és május 5-én KANE maga is a fáradságtól annyira megbetegedett, hogy szánra kötve, eszméletlen állapotban vitték vissza a hajóra, melyet 14-én értek el.

Kane expedíciójának egyik szánja szakadékba zuhan

197

KANE alig hogy némileg föllábadt, a kutatások folytatásáról gondoskodott. Dr. HAYES-t, a hajó orvosát, a ki a tisztek közül egyedül volt még szolgálatra alkalmas, azzal bízta meg, hogy az egyetlen kutyafogattal, egy ember kiséretében a befagyott Smith-sund túlsó partja felé igyekezzék, a hol tán síkabb utat talál észak felé a jégen, mint az innenső parton, a melynél a Humboldt-glecserről leváló jéghegyek nagyon is fölzavarták a jégmezőket. Május 20-án indult el HAYES és június t-én érkezett vissza. Egyenesen északra indúlva, egy heti fáradságos gyaloglás után érte el a túlsó partot, Minthogy társa útközben megbetegedett, nem ment tovább, hanem a part mentén délre fordúlt és szerencsésen megközelítette INGLEFIELD legészakibb fokát, a Sabine-fokot, a honnan a szoroson át egyenesen a hajó-nak fordúlt vissza.

KANE meg volt győződve, hogy az eddig kikutatott tágas medencze, a melyet most az ő nevéről nevezünk, nem zárt öböl, hanem észak felé is nyilt. E kijárás keresésére, minthogy ő maga még mindig fekvő beteg volt, június 4-én öt embert indított útnak. 15-én érték el ezek a Humboldt-glecsert. Innen négyen visszafordúltak; az ötödik, MORTON az utána küldött eszkimóval folytatta útját észak felé a befagyott öblön, a melyet mosta KANE-expediczió egyik fölszerelőjéről Peabody-öbölnek nevezünk. Útjuk a nagy glecser homlokzatával párhuzamosan haladt nagyszerű jéghegyek között, a melyek némelyike két-három kilométernyi hosszú volt. Üvegszerű fölszínükön és kékes színezetükön meglátszott, hogy nem rég váltak le a glecser homlokzatáról. Sok

198

helyen a jégmezők közt méternyi szélességű hasadékok voltak; ezeken a torlatokról lefejtett jégtuskókkal hidat kellett csinálniok, a melyen csak nagy biztatásra mentek át a kutyák. A nagy glecser északi szélén a jégfölddel és sziklákkal volt elegyedve. Mikor a glecsert elhagyták, messzire kinyúló fok felé indúltak, a melyről azt hitték, hogy már a tulsó parton van. Csak mikor a fokot elérték, vették észre, hogy tágas tengerszoros választja el a tulsó parttól. Mialatt a fok felé közeledtek, mind gyengébb, omlósabb jégre jutottak és ha a köd kissé szétoszlott, nyílt vizet láttak. Alig hittek a szemüknek, mikor végre csakugyan a nyílt tenger síma víztükrét pillantották meg, a melyen százával uszkáltak a dunnaludak és egyéb vízimadarak. A tengeri jégmezőkről, hogy útjokat folytathassák, a parti jégszegélyre kellett felkapaszkodniok; sőt végre olyan helyre jutottak, a hol a tenger vize a sziklák tövét mosta, úgy hogy csak a szárazföldön haladhattak tovább. Egyedül az öblökben volt még álló jég; a nyilt tengeren csupán kis töredékeket vittek dél felé az áramlatok és az északi szél. A nyilt tenger túlsó oldalán mindenütt magas hegyek tűntek elő; a legtávolabbi, melyet PARRY-hegynek nevezett el KANE, az é. sz. 82°-án túl van; a Constitution-fok pedig, a honnan MORTON június 25-én visszafordúlt. az é. sz. 80° 30' alatt van. A hajón, a hova július 10-én kutyáikkal együtt teljesen elcsigázva, de mégis nagyobb baj nélkül érkeztek vissza, nagy föltűnést keltett a messze északon fölfedezett nyílt tengernek és a rajta élő dús állatvilágnak híre.

A hajó már MORTON elindulásakor útrakészen várta a jégzajlás kezdetét és a jég eloszlását, de még visszaérkeztekor is hiába várta; pedig az enyhe időjárás, a növényzet fejlődése és a madarak visszaérkezése azt mutatta, hogy a nyár előrehaladt. Minthogy májusban annyira észak felé ereszkedett a Baffin-öböl nyilt vize, a czethalászok "északi vize", hogy már 70 kilométernyire volt tőle a hajó, julius közepén még mindig 60 kilométernyi szélességű mozdulatlan jégmező állt szabadulásuk útjában, KANE azon kezdett aggódni, hogya nyár folyamán talán vissza sem utazhatnak hazájukba. Elhatározta azonban, hogy legnagyobbik csónakján, egy hét méter hosszúságú könnyű czethalász-csónakon megkisérti, nem juthatna-e el a Beechy-szigetre, vagy legalább a Baffin-öbölig, a hol a jó szerencse az angol hajók valamelyikéhez vezetné, a melytől azután segélyben részesűlhetnének.

Nagy fáradsággal a nyílt tengerig czipelték a csónakot, a hol bucsút vett KANE a hajóra visszatérő társaitól és öt emberrel elindult veszedelmes útjára szerencsét próbálni. Az uszó jégmezők között néhol csak keskeny csatornákban haladhattak előre és a szüntelen jégzajlásban folytonos éberségre volt szükségük, hogy a gyakran összecsukódó jég között, mint valami hatalmas diótörőben össze ne törjön csónakjuk. A jégmezők összeütközése vagy összecsukódása azonban rendesen olyan lassú volt, hogy az utazóknak többnyire elég idejük maradt, hogy a jégmezők valamelyikére kiszálljanak és csónakjukat is fölhúzzák. Némely nap tízszer is végezték e nehéz munkát. Végre július 31-én mozdulatlan jégtömegekhez jutottak és egy jéghegy csúcsáról körültekintvén,

200

arról győződtek meg, hogy a jég mozdulatlanúl áll, a meddig csak látni lehetett. Tehát az "északi vizet" a jégkorlát két medenczére osztotta, délire meg északira, és ők ez utóbbiban fogva voltak. Kárba veszett tehát egész fáradságuk.

Mielőtt a hajóra visszaindúltak, pihenőt tartottak a Whale-sund bejáratánál levő Northumberland-sziget déli végén, a hol egy érdekes glecser kötötte le KANE figyelmét. Azt mondja, sehol sem tűnt még annyira szemébe a glecser jegének sűrű folyadékhoz hasonló természete, mint itt. Jégtömege a sziget belső magas hegyei közül, több mint 70°-ú hajlással, tehát szinte függélyesen ereszkedett alá két fokozattal, melyek magassága külön-külön 125 méter volt; az alsó és felső fokozat között a glecsernek szelidebb hajlása volt. Az egész szakadatlan, hasadékoktól és repedésektől mentes jégtömeget alkotott, mely ránczosan hullámosan húzódott alá, mint valami óriási jégcsap. Az egyenetlen, mindinkább összeszoruló szirtoldalon szünet nélkül hömpölygött alá a partra tömege és az útjában álló sziklákat úgy körülfolyta, akár a víz. Alsó vége nagy kagylóhoz hasonló tompa kúpot alkotott. Olyan volt a glecser, mintha fönt levő jégtó ömlene ki sziklás partjának kerítéséből. Néhol valóban túláradt a tömege a 30–40 méter magasságú sziklaormok között és hosszú csapokban függött alá. Az utánuk tóduló tömegtől, mind vastagabbra, hosszabbra nőttek e jégcsapok, míg végre a maguk súlyától szétszakadva, soha meg nem szűnő ropogással hullottak alá. Töredékeik alant magasra halmozódtak és az olvadó jégomladékokból tajtékozva

201

rohantak elő szennyesvizű patakok, melyek kavicsot és szikladarabokat hordtak a tengerbe. E jégesések zaja egész éjjel sem szünt meg; néha, mikor nagyobb tömeg hullott alá, tompa dörej hallatszott; de különben csak folytonos puska-tüzeléshez hasonló ropogás volt.

KANE tehát eredmény nélkül tért vissza a hajóhoz. Augusztus közepén már olyan kemény fagy volt, hogy az új jég megbírta az embert; egy héttel később már bizonyos volt, hogy újra itt kell telelniök. Minthogy társainak egy része abban a váleményben volt, hogy hajó nélkül még az ősszel elérhetik a grönlandi gyarmatokat, KANE nem tartóztatta őket. HAYES vezérlete alatt augusztus 28-án hagyták el ezek a hajót és szeptember végeig a Wahle-sundon túl délre levő Booth-sundig jutottak. De itt a szánvonástól, gyaloglástól és a kegyetlen hidegtől annyira el voltak csigázva, hogy nem folytathatták útjukat és miután némileg kipihenték magukat, visszaindúltak a hajóra, melyet rendkivüli szenvedések után csak deczember 12-én értek el.

HAYES távolléte alatt KANE az eszkimók társaságában még egy utazást tett a Humboldt-glecserre, azután hozzáfogott a tavaszi visszavonulás előkészításáhez. A telet aligha töltötték volna olyan jól, mint az előbbit, ha új barátaik, a jólelkű eszkimók, az élelemszerzásben kezükre nem jártak volna. A folytonos együttlét alatt teljesen megismerkedett a Föld e legészakibb kis népének életmódjával és szokásaival. A grönlandi gyarmatokból magával hozott eszkimó legénynek annyira megtetszettek elszigetelten élő törzsrokonai, vagy talán egy fiatal eszkimó-hölgy, hogy KANE visszavonulásakor hazá-

202

járól és otthon hagyott jegyeséről megfeledkezve, itt maradt e zord vidéken.

1855. május 20-án hagyták el a hajót, a mely igen megviselt állapotban volt, minthogy födélzetének nagy részét a télen át eltüzelták. Az eszkimók segítségével a szánokra állított három megrakott csónakot a jégen át a nyílt vízig vonták, a melyet az Alexander-foknál június 16-án értek el. Itt szétosztotta KANE az eszkimók között utolsó ajándékait és 19-én tengerre szállt. Leírhatatlan fáradalmak között július 21-én érték el a York-fokot és kiereszkedtek a Melville-öbölbe. Mikor az első fókát elejtették, már az éhség is annyira gyötörte őket, hogy nekiestek késsel és a levágott párolgó húsdarabokat azon nyersen fölfalták. Augusztus 1-én megpillantották Grönland partját és két nappal később Upernivik közelében egy dán hajóval találkoztak, melynek kapitányától azt hallották, hogy két hét előtt egy amerikai gőzös ment értük a Smith-sundba. Másnap este Upernivikba értek, melynek vendégszerető lakosai között fáradalmaikat kipihenték. Onnan szeptember elején Godhavenba utaztak, a hol néhány nappal később amerikai gőzösre szálltak, a melynek kapitánya a Smithsundnál lakó eszkimóktól megtudta, hogy KANE már visszautazott és utána sietve, vele a dán gyarmatnál találkozott.