NYILT TENGER-E AZ ÉSZAKI SARK MELLÉKE?
Kane tervei.
KANE még haza sem tért, máris egy újabb utazás tervével foglalkozott. Szentül hitte, hogy a nyilt tenger, a melyet MORTON látott, voltaképen az enyhe éghajlatú sarki tengernek déli nyújtványa csupán. Utleirásának olvasói közül sokan elfogadták e nézetet, a melyet némileg támogatott az a körülmény, hogy PENNY is nyilt vizet látott a Wellington-csatorna északi részében és PARRY a Spitzbergáktól északra, továbbá az, hogy a Bering-szorostól és Szibériától északra mindaddig még senki sem látott nagyobb terjedelmű szárazföldet. Ezt a sarki tengert és ezen át az északi sarkot akarta elérni KANE. Utazása azonban sokkal inkább megtörte egészségét, semhogy tervének megvalósításához foghatott volna. Visszatérése után nemsokára megbetegedett és hosszú szenvedés után 1857 februárius 16-án meghalt.
Hayes útja Kane tervei szerint.
Tervét felkarolta HAYES, a ki az ügy iránt olyan nagy lelkesedést keltett az Egyesült-Államokban, hogy közadakozás
204
útján elég jelentékeny pénzösszeg gyült össze egy kis hajó fölszerelásáre. E hajóval, melynek legénysége csak tizenhárom emberből állott, 1860 július 6-án hagyta el Boston kikötőjét. Grönlandon csak nagy nehezen szerezhette meg a szánutazásokra szükséges kutyákat, mivel járvány pusztított közöttük a dán gyarmatokban. E kutyák nélkül pedig az eszkimók alig tudnak megélni. Három dán embert fogadott szolgálatába, kettőt matróznak, egyet eszkimó tolmácsnak, és három eszkimót vadásznak és a kutyák fölügyeletére.
Baj nélkül érte el a Melville-öblöt és augusztus 25-én az északi szemhatáron megpillantotta a York-fok mögötti havas felföldet. Sejtette, hogy az a szerelmes eszkimó ifju, aki KANE hazautazásakor a Smith-sundon maradt, megunta már új hazáját. Hajóját tehát egészen a York-fok alá kormányozta, mert tudta, hogy a boldogtalan csak e helyről remálhetett szabadulást a czethalászhajók útján. Alig haladt a hajó a part mentén, a matrózok nemsokára néhány embert pillantottak meg, a kik mindenképen magukra akarták vonni a hajósok figyelmét. Mikor HAYES csónakja hozzájuk közeledett, csakugyan régi utitársát ismerte föl közöttük. Azt se tudta az, hova legyen örömében, mikor HAYES megengedte neki, hogy feleségével és csecsemő gyerekével a hajóra szállhasson.
Gyorsan haladt előre a hajó az Alexander-fokig, de itt oly jégtömegek foglalták el az egész szorost, hogy az előnyomulásról le kellett mondani. Tehát nemhogy messzebbre jutott volna, hanem még KANE téli szállását
205
sem érte el HAYES (29. ábra); attól még egy harmad foknyira van a kis Foulke-rév, a melybe télre megvonult.
29. ábra. Isaac I. Hayes.
Október elején szilárd jégpánczél borította a kis öblöt és 15-én egész négy hónapra lement a Nap. De azért még kilencz óráig tartó szürkület volt az égen, úgy hogy akadálytalanúl folytathatták az előkészületeket a szabad ég alatt. A sok rénszarvas, róka, nyúl és vizimadár, mely a téli kikötő környékét benépesítette, némi kárpótlásul szolgált azért, hogy nem juthattak el a Grinnel-földig, a mint HAYES elindulásakor remélte. A Rensselaer-révnél az volt a baj, hogy kevés volt a vadászni való; itt pedig mindig bőven el voltak látva friss hússal, mága kutyák is. A kikötő mélyen benyuló fjord-
206
nak a kijárata volt. A fjord folytatását alkotó völgybe glecser ereszkedik alá a felföldről. E glecser végét megmászta HAYES és rudakat tűzött a jégbe több helyen, hogy megtudja, milyen gyorsasággal ereszkedik alá. 1860 októbertől 1861 júniusig csaknem 30 méterrel ereszkedett alá a jégtömeg.
A glecser végének megmászása kedvet keltett HAYESben arra, hogy a vele kapcsolatos nagyobb glecsert is megmássza. El is indult október 22-én öt ember kíséretében. Az első éjet –24°C. hidegben a glecser tövében töltötték. Másnap meredek jéglejtőbe vágott fokokon kezdték meg a mászást. Utimálhájukat vállukra vették és az üres szánt kötéllel vonták fölfelé. A glecser meredek homlokzatát számtalan hasadák szeldeli, melyeken a hó csalóka hidakat alkot. Ilyen hasadékba esett a kisebbik glecser megmászásakor HAYES egyik kisérője, a nagyobbik glecseren pedig HAYES maga; amaz annak köszönhette életben maradását, hogy erős barométeren maradt függve, a melyet a vállán vitt és a mely esés alkalmával a két jégfal közé szorult; HAYES ugyanígy menekült meg egy pózna segítségével, a melyet a vállán vitt. Közepe felé biztosabb és egyenletesebb volt a glecser fölszíne. A fárasztó úton estig csak nyolcz kilométert haladtak. Éjjelre a jégen ütötték föl sátrukat és derekas vacsora után jól aludtak, ámbár az északa még hidegebb volt, mint az előbbi. A jég lejtője, a mely az első napi úton 6°-ú volt, a második napi úton 2°-úra csökkent, tehát csaknem vízszintes volt, és a szilárd jégről csakhamar kemény hómezőre jutottak. A tömör hóba egy méternyire ástak, de ott
207
sem találtak jeget, hanem csak kemény havat, a melyben mélyebbre ásni nem tudtak. A hó tetejét jégréteg alkotta, a melybe minden lépésre besüppedt a lábuk, s újra fáradságossá lett az előnyomulás. E napon 50, másnap már csak 40 kilométernyi utat tettek meg. Ekkor –34°C-ra sülyedt a hőmérséklet és kegyetlen hideg szél fútt szembe. Éjjel –36°C-ot mutatott a hőmérő és minthogy már mindnyájan érezték a fagy hatását és aludni különben sem tudtak, néhány órai pihenés után visszafordultak. Fordulópontjuk a parttól 112 kilométernyire volt, 1500 méternyire a tenger színe fölött. Nem lehetett innen sem dombot, sem völgyet látni; a tengerpart is a szemhatár alá merült; a szél rázta kis sátoron kívül semmi sem emelkedett a beláthatatlan hómező fölé; a teli Hold előtt foszlányos felhők vonultak el és a mint alább szállt kerek tányérja, csillogott-villogott a futó hó, a mikor pehelylágyságú hullámokban örvénylett, és mintha tűvel szurkálták volna, úgy sajgott tőle az utazók arcza. Visszafelé a hátukba fuvó förgeteg gyorsabb haladásra késztette őket, úgy hogy két nap alatt érték el a hajót. Mikor fönn –36°C.-ot ért el a hideg, alant a hajónál csak –25°C. volt. A tél nem volt nagyon kemény; csak januárius végén sülyedt a hőmérsék a higany fagypontjáig. Az uralkodó északkeleti szál még november végén is langyos időt, sok havat és esőt hozott. Mint KANE téliszállásán, itt is csak ritkán volt északi fény. Deczemberben a kutyák között ugyanaz a veszedelmes járvány tört ki, a mely a dán gyarmatokban dühöngött; úgy hogy néhány hét múlva a 36 kutyából már csak 9 maradt életben.
208
Ez esemény kétségessé tette a tavaszi szánutazást és azért HAYES azon volt, hogy az itteni eszkimóktól szerezzen kutyákat. Az eszkimók azonban délre vonultak a Whale-sundon túl és odáig kellett értük küldeni. HAYES a hajón levő eszkimók egyikét és egy amerikai kísérőjét bízta meg e küldetéssel. Ez utóbbi útközben, mikor egyszer leszállt a szánról és hogy megmelegedjék, előrefutott a jégen, gyengén befagyott hasadékba esett és a fagyos vízben annyira átfázott, hogy néhány óra múlva meghalt. A kutyák közül négy az úton elpusztult; de a követség oda csábította a legközelebbi eszkimó családokat, s nemsokára mégis 15 kutya állt HAYES rendelkezésére. KANE ittlétekor a Smith-sund melléki kis eszkimó törzs, melynek összes tagjai ismerik egymást, 140 lélekből állt. HAYES utazásakor körülbelül már csak 100-an voltak, tehát rohamosan fogytak.
Januárius 20-án kezdődött a szürkület, februárius 18-án kelt föl újra a Nap. Márczius közepén HAYES meglátogatta KANE téliszállását, de a hajónak már nyomát sem találta. A sík jégmező helyén, a mely akkor a hajót körülvette, árboczmagasságú jégtorlatokat pillantott meg. E kirándulásakor látta, hogy a grönlandi oldalon igen rossz szánút van. Elhatározta tehát, hogy Grinnel földje mentén fog északra nyomulni, a mint kezdetben tervezte.
Mikor a hideg csökkent, április 3-án tizenkét emberrel, két szánnal és egy kisded csónakkal, a mellyel a sarki tengerre akart szállni, elindult a szoros jegén a tulsó part felé. Mindjárt elindulásuknál az össze-
209
visszahányt jégsziklák olyan bonyodalmas útvesztője fogadta őket, hogy átlag naponként csak egy órányira birtak haladni és 25 napi utazás után iscsak fele útján voltak a túlsó partnak. HAYES innen visszaküldte kimerült embereinek nagyobb részét és csak negyedmagával folytatta utazását. Május 11-én érte el Grinnel földjét, melynek partján aránylag könnyű volt az előnyomulás. Néhány nap alatt elérte azt a helyet, a mely 1854-ben utazásának legtávolabbi pontja volt.
Itt egyenletesebb volt a tenger jege; látszott rajta, hogy csak a tél végén fagyott be teljesen. Már olvadni kezdett, néhol előtünt a víz; északkelet felé pedig a sötét, borongós mennyboltozat nyilt vizet jelentett. A hideg annyira (–70°C.) csökkent, hogy szabad ég alatt alhattak. A tágas Lady Franklin-öbölnél szakadt vége utazásuknak május 18-án. Itt a tenger jege nem birta meg őket. Széles hasadékot foglalt el a nyilt víz, mely keletre húzódva, más hasadékokkal egyesült és az északon és keleten sötétlő "vízmennyezet" alatt eltünt a szemhatáron. Mindezen jelek HAYES-ben megerősítették azt a hitet, hogy a keresett sarki tenger partján áll. El is határozta, hogy mihelyt a jég engedi, előnyomúl hajójával észak felé.
A visszautazás a megkönnyebbült szánokkal sokkal gyorsabban ment; már június 3-án elérték a hajót. Június elején a jég rohamosan kezdett olvadni; 12-en a hajó szabadon uszott a vízen és harmadnap elhagyta az öblöt; de olyan sérülései voltak, hogy HAYES kénytelen volt az előnyomulásról lemondani. Hogy visszautazásában is hasznos dolgot végezzen, a Smith-sund
210
nyugati oldalán délnek fordult és jelentékeny javitásokat tett INGLEFIELD térképén.
HAYES utazása tehát a Smith-sund északi folytatásáról, a Kennedy-csatornáról szóló ismeretet nem sokkal gyarapította. Nem jutott el odáig sem, a meddig MORTON térképe terjedt és a legészakibb pont, a melyet térképre vett, az Union-fok, nem sokkal van túl a PARRY-hegyen, mely MORTON térképének legészakibb pontja. Utazásának legnevezetesebb része Grönland belső jégsivatagának megmászása. Ő volt századunk első utazója, a ki a jégsivatag kikutatását megkísérelte.
Ő is, mint KANE, mindjárt visszatárásekor új utazást tervezett; de a politikai viszonyok sokkal inkább lekötötték az amerikaiak figyelmét, hogysem terve iránt érdeklődést kelthetett volna. Csak tíz évvel később ment újabb expediczió az Egyesült-Államokból az északi sark felé; de nem HAYES, hanem HALL kezdeményezésére, a ki 1861-ben és 1862-ben a Frobisher-öblöt kutatta ki, azután 1864–1869-ig a Hudson-öböl mellékén lakó eszkimókkal vándorolva, eljutott Vilmos király földjére és e hosszú sarkvidéki utazásaiban a hideg égöv alatti életről olyan bő tapasztalást szerzett, a milyennel kevés ember dicsekedhetett.