A SVÉDEK UTAZÁSAI
Lovén kirándulása.
Mialatt az angolok és az amerikaiak ilyen nagy tevékenységet fejtettek ki az Amerikától északra elterülő tájak kikutatásában, a Jeges-tenger európai része csendesebb, de szintén nagy jelentőségű kutatások színhelye volt.
SCORESBY korában a czethalászok már végképen elhagyták a Spitzbergákat és nyugatra vonúltak Grönland felé és Baffin öblébe. Helyüket orosz vadászok foglalták el, a kiket főképen a sarki róka becses bundája és a némely vidéken nagy nyájakban élő rénszarvasok vonzottak a Spitzbergákra. Sokszor telelhettek ott, mert még mai napig is láthatók télikunyhóik a szigetek majd minden öblében. Az oroszokkal egy időben vagy talán még előbb kezdték látogatni a Spitzbergákat a norvégek, a kik inkább rozmárra és fókára vadásztak.
E norvég rozmárvadászokkal indúlt el 1857-ben egy svéd tudós. LOVÉN tanár, a Spitzbergákra. A Medve-sziget közelében néhány kísérletet tett a tengerfenékkaparóval, a Jeges-tengernek ebben a részében az első
227
e nemű kísérleteket. Kísérleteit a Spitzbergák nyugati partján a Cross-öbölben ismételte és néhány geológiai kirándulást tett; de már július végén a kedvezőtlen időjárás miatt kénytelen volt visszatérni.
1838-ban a franczia kormány küldött egy hajót GAIMARD vezetése alatt a Spitzbergákra és fölszólítására dán, norvég és svéd tudósok is részt vettek az utazásban. Ők is csak a nyugati parton jártak. Az utazásról kiadott, de befejezetlenűl maradt díszmunka szép tájképeken és természetrajzi képeken kívül fontos meteorológiai és természettani megfigyeléseket tartalmaz.
TORELL OTTO (34. ábra) svéd geológus, volt a Jeges-tenger európai részében az újabb sarkvidéki kutatások megindítója, a melyekben a svédeknek oly kiváló szerep jutott. Sokat foglalkozott ő a glecserek és a jégkorszak tanulmányozásával és mivel belátta, hogy csak a mostani jeges tájak, a sarkvidékek adhatnak kellő fölvilágosítást arról a nevezetes geológiai korszakról, a melyben az északi félteke nagy részét, a legtöbb művelt európai országot rettenetes jégtömegek borították, elhatározta, hogy a helyszínén fogja tanúlmányozni a mostani sarkvidéki jégtömegeket.
34. ábra. Torell Ottó.
1857-ben Izland glecserjeit vizsgálta több hónapon át; 1858-ban pedig LOVÉN rábeszélésére a Spitzbergákra vezette az első svéd sarkvidéki expedicziót, a melyet saját költségén szerelt föl. A fiatal NORDENSKIÖLD is vele volt ez útján. Június 3-án indúltak Hammerfestből, de a Medve-sziget közelében jégzajlásba jutván, csak
228
június 18-án érték el a Horn-sundot a Nyugati-Spitzbergák déli részén. Bámulattal látták, hogy milyen rendkivüli gyorsasággal tűnik el a hegyek hótakarója. Kirándulásokat tettek, a geológiai viszonyokat kutatták, megmászták a glecsereket és megvizsgálták a morénákat. Mélységmérővel különböző mélységig jutottak. A Bel-sundnál folytatták kutatásaikat; számos madarat és emlőst lőttek és készítettek ki, és sok növényt, kivált mohot, és zuzmót gyűjtöttek. NORDENSKIÖLD sok növényi kövületet talált, a melyeket a későbbi svéd gyűjtésekkel együtt OSWALD HEER tanulmányozott és dolgozott föl nagyfontosságú műveiben. Innen észak felé haladva, a Norvég-szigetekig jutottak; azután a ked-
229
vezőtlen időjárás miatt visszafordultak és a Spitzbergák Déli fokát megkerűlve, az Ezer-szigetre igyekeztek; de nyugati zivatartól éretvén utól, Hammerfest felé fordúltak, a hova dús gyűjteményeikkel augusztus végén érkeztek meg.
TORELL 1859-ben Grönland nagyszerű glecsereinek megtekintése után, újabb sarkvidéki utazás tervével tért haza Svédországba. Törekvéseit annyira méltányolták, hogy államköltségen és magánosok adakozásából két norvég halászhajót szerelhetett föl és 1861-ben válogatott útitársasággal indúlhatott el a Spitzbergák felé. Kettős czélt tűzött maga elé: NORDENSKIÖLD-del és kíséretének egy részével szánakon és csónakokon az északi sark felé akart előnyomúlni minél messzebbre. Kíséretének másik része azalatt a szigetek földrajzi, természeti kikutatásával foglalkozott volna és azon kérdés eldöntésével, vajjon van-e a Spitzbergákon fokmérés végrehajtására alkalmas hely. A Spitzbergák térképét az 5-ik rajz ábrázolja.
Kemény északi szelek, köd és havazás miatt csak május 7-én hagyták el Tromsőt. Néhány nappal később megpillantották a Medve-szigetet, a honnan kezdve folyton alkák seregei kísérték a hajókat. A szigetet a partjánál fölhalmozódott jégtömegek miatt el nem érhették. Alig hogy tovább haladtak, czethalakkal találkoztak és néhány nappal utóbb az északi nyaralóhelyeikre vándorló havasi sármányok egész rajokban szálltak a hajókra pihenőt tartani. 18-án csendes időben megkezdték a tengerfenék kutatásokat. Ugyanaz nap a langyosabb 2.5°C – 3.8°C) Golf-áramlat égszínű kék vizé-
230
ből, a melyben addig haladtak, hidegebb (0°–1.3°C.) szennyes-zöld vízre jutottak, a melynek sajátszerű színe a mérhetetlen mennyiségű nyálkás és rossz szagú Diatomaceáktól és Desmidieáktól ered. Nem is láttak ezentúl czeteket egész hazautazásukig, mikor újra langyosabb vízbe jutottak.
21-én megpillantották a Spitzbergák nyugati partjának hegycsúcsait a Jég-fjord közelében. A part hasonló volt Norvégia partjához, a mely még téli ruháját viselte, mikor elhagyták; csak a glecsereknek zöldeskéken tündöklő meredek homlokzatai jelezték, hogy hidegebb vidéken járnak. Miután két nap hóval borított, zajló jég közt haladtak észak felé, a Spitzbergák északnyugati sarkánál, az Amsterdam-szigetnél beláthatatlan terjedelmű szilárd jégkorlát állta útjukat. Másnap éjjel nagy csapat ludat láttak északkelet felé szállni. A rozmár-vadászok, mivel az elért legészakibb helyektől is még tovább északra vonuló madarakat láttak, nem kételkednek abban, hogy a Spitzbergáktól északra is van szárazföld. Egy heti veszteglésüket a tengerfenék és a partok kikutatására használták föl.
Minthogy az északi szél folyton nagy jégtömegeket hajtott délnek, 30-án újra elindúltak abban a reményben, hogy majd utat lelnek észak felé. De csak a part közelében juthattak előre, nagy üggyel-bajjal. Egy hét alatt mégis elérték Nyugati-Spitzberga északi végén levő Treurenberg-öblöt, a honnan PARRY 1827-ben nevezetes tengeri szánutazásra indúlt. Július 2-ig fogva tartotta őket itten a jég; mire kiszabadúltak, egészen kitavaszodott. Június végén kifeslettek a Cochlearia
231
fenestrata és a sarki fűz rügyei, a Saxifragák és egyéb apró virágok teljesen kinyíltak; sok szunyogot, több legyet, pókot fogtak és egy gilisztaféle férget találtak a fölengedett földben. A Nap folyton a szemhatár fölött keringett, a hőmérő higanya csaknem állandóan a fagyponton felül állt, sőt egyszer 15°C.-ra emelkedett. A tenger vizének hőmérséklete, a mely már ––1.5°-ig szállt alá, a gyorsan olvadó sok jég mellett is egészen +2.6°C-ig emelkedett. Június első felében többször volt nagy havazás, egyszer eső is; a végén azonban még a kellemetlen sűrű köd is elmaradt. Július elején a meleg folyton fokozódott és a Nap fénye vakító volt; a hegyoldalakon szemlátomást csökkent a hótakaró és a hol tegnap korcsolyáztak, ma már vad patakok rohantak alá kavicsos árkokban.
Minthogy Norvégiából későn indúlhattak és a Treurenberg-öbölben is sokáig voltak fogva, tervük első részéről, az északi sarkhoz férkőzésről le kellett monddaniok. TORELL és NORDENSKIÖLD tehát, hogy az időt mégis felhasználják, július 10-én csónakon a Hinlopen-szoros átkutatására indúltak. A szoros meredek hegyfokai között nagy glecserek ereszkednek alá; némelyik messzire nyúlik a tengerbe és homlokzata hatalmas jégfalat alkot. Számtalan alkasereg keresett táplálékot a jég között és rozmárok mutatkoztak. Némely jégtáblán annyi rozmár sütkérezett, hogy félig alámerült a jég és agyarukkal védekeztek ujonnan érkező társaik ellen, hogy nyugvóhelyüket megtartsák. Egy helyen két kilométernél messzebb terjedő, háromszáz méternél magasabb sziklafat láttak, melynek minden közét ellepték
232
az alkák. A puska dörgésére fölszálló madarak a szó szoros értelmében elhomályosították a Napot és annak daczára látszólag annyi maradt a sziklahasadékok között, mintha egy sem repült volna fel. A legtöbb nyugodtan ülve maradt, úgy hogy az alant fészkelőkhöz odaevezhettek és a csónakból puszta kézzel foghatták meg őket.
Július 19-én az út közben elejtett rozmárok, medvék, rénszarvasok bőrével, ásványokkal és kövületekkel megrakodva, a szoros bejárata felé fordúltak és másnap este a Shoal-fokhoz jutottak, a mely az Északkeleti-szigetnek nyugati végét alkotja. Az alacsony, homokos parton hosszú sorban hevert itt a tömérdek uszadékfa, akárha fából hányt sáncz volna a part mentén. A fa között tajtékkövet, nyirfakérget, parafát és czövekeket találtak, a melyek nyilván a Lofotokról kerültek ide sok egyéb tárggyal együtt, a melyek a dél felől jövő tengeráramlattal úsztak e távoleső vidékre. A partot szegélyező uszadékfa-sánczon belül, jól fönn a szárazföldön, a hova most a legnagyobb dagály idején sem jutnak el a tenger hullámai, szintén hosszan-nyuló szalag van uszadékfából. Valószínűleg a szárazföld emelkedésétől került ilyen magasra ez az uszadékfa, a melyen meglátszik, hogy sokkal régibb, mint a parton heverő fatömegek, sőt részben már el is van korhadva. A víztől idehordott tárgyak között TORELL egy nyugat-indiai hüvelyes növénynek, az Entada gigalobiumnak, öt czentiméter nagyságú magját fedezte fel. A norvég partokon több helyen bukkantak e növény magjára és TORELL-nek e lelete kétségtelenné tette, hogy a Mexikói-öbölből kiinduló meleg tengeráramlat a Spitzbergák északi oldalára is eljut.
Innen észak felé folytatták kutatásaikat. Fölkeresték a Hét-szigetet, azután visszafordúltak az Északkeleti-szigetre és ennek még kevéssé ismert északi partján a Platen-fokig jutottak, a melyet PARRY 1827-ben csak messziről látott. A fokon túl azonban mind sűrűbb jég állta útjukat és mivel nem tudták, hogy meddig terjed kelet felé a sziget, s egyszersmind valószínű volt, hogy gyenge csónakjaikkal meg nem kerűlhetik, augusztus 15-én a part mentén visszafelé indúltak. A szigeteken és a partokon mindenütt bámulatosan sok uszadékfát láttak egészen a Hinlopen-szorosig, a hol 20-án hajójukkal találkoztak.
Fáradságos csónakutazásaikon természetrajzi és földrajzi tekintetben átkutatták az Északkeleti-sziget északi és nyugati partját, és annyi ásványt meg kövületet gyüjtöttek, hogy megvetették az északi vidék geológiájának alapját. Kimutatták, hogy a Golf-áramlat valóban idáig eljut. Számos hegycsúcsot megmásztak és kijelölték a háromszögellésre alkalmas pontokat. Végre a hegyeken jártukban meggyőződtek annak a régi nézetnek alaptalanságáról, hogy a sarkvidéken az örök hó határa a tenger színéig szállna alá, a mely tapasztalatuk nemcsak a fizikai földrajzra nézve, hanem némely földtani tény megmagyarázására nézve is fontos.
Augusztus 24-én fölhúzták a vasmacskát és indúltak hazafelé. Még akkor is minden alkalmat fölhasználtak, hogy az időt hasznosan töltsék. Több helyen partra szálltak, kutattak, gyűjtöttek és szeptember 12-ike után,
234
miután végkép elbúcsuztak a Spitzbergáktól, a tengerben folytatták a kutatást. Tudományos kincscsel megrakodva közeledtek Norvégországhoz, melynek partját szeptember végén pillantották meg.
A szép eredmény daczára az előre kijelölt feladatok egyik legfontosabbika, a spitzbergai fokmérés előkészítése, csak félig volt megoldva. Minthogy a hajók későn indúlhattak és czéljuk közelében a jég fogságába jutottak, nem maradt idő a fokmérés czéljaira kiszemelt terület déli részének, a Stor-fjordnak a kikutatására. 1864-ben tehát a svéd akadémia indítványára a svéd kormány kisebb hajót bízott NORDENSKIÖLD-re, hogy azzal a Stor-fjordot kutassa át.
Június 15-én hagyta el NORDENSKIÖLD a norvég partot és harmadnap már ott állt a Medve-sziget körül, melyre ki is szállt, de a szél miatt csak két napot tölthetett e szigeten, a mely természeti tekintetben kapcsot alkot Skandinávia meg a Spitzbergák között és kivált földtani szempontból érdekes. Innen a Stor-fjord felé fordúltak, de minél előbbre haladtak, annál sűrűbb lett a jég, úgy hogy egészen eltérítette őket útjukból. Csak a Jég-fjordban tudtak partra jutni; ott pedig fogságba jutottak a zajló jég miatt, a mely a fjord kijáratát elzárta. De azért nem maradtak tétlenül; csónakon járták be a fjord belső ágait és megvizsgálták a kevésbbé ismert helyeket. Három heti fogság után, július 16-án a jég eltakarodott, s ők elhagyták a Jég-fjordot. Másnap a Bel-sundba kergette őket a szélvész. A rossz időt az öböl kikutatására és a térkép javítására használták. Csak
235
27-én mehettek tovább dél felé. De nagyednap újra meg kellett állapodniok, ezuttal szélcsend miatt. Mivet épen a Horn-sund közelében voltak, ezt az öbölt is meglátogatták.
Augusztus 6-án megkerülték a Déli-fokot, s bár a nyári évszak már igen előhaladt, az időjárás mégis olyan kedvező volt, hogy megoldhatták feladatukat. Több pontot határoztak meg a Stor-fjordnak mind a két partján és eljutottak Nyugati-Spitzberga keleti fokáig. Ott megmászták a Fehér-hegyet, ahonnan páratlan kilátás nyílik az összes nagyobb szigetekre. Keleten előtűn Gillis szigete vagy Károly király földje, a melyet GILLIS németalföldi hajós már 1707-ben fedezett föl, de melynek létét kezdték már kétségbevonni. [Későbbi kutatók szerint nem létezik.] A Fehér-hegytől odáig tömör jégpánczél borította a tengert. Észak felé a Hinlopen-szoros egészen szabad volt a jégtől és rajta túl előtüntek az Északkeleti-sziget csillogó glecserei és 1861-ben megvizsgált hegycsúcsok. Dél felé a Barents-szigetet meg a Stor-fjordot lehetett látni. A Stor-fjord mellékén mindenütt nagy fakeresztekre és orosz vadászok egyéb nyomaira akadtak.
Augusztus 24-én szerencsésen befejezték a fölvételeket. Hogy a hátralevő időt is hasznosan töltsék, elhatározták, hogy visszamennek a Spitzbergák nyugati partjára, s onnét északra vitorláznak, a mennyire csak lehet. A szeptemberi jégállást akarták látni. Mikor már a Jég-fjordot is elhagyták, augusztus 30-án kis csónakot pillantottak meg, mely tele volt emberrel és olyan gyorsan közedett a hajóhoz, a hogy csak evezősei hajtani birták. Norvég rozmárvadászok voltak. Elbeszélték, hogy há-
236
rom norvég hajót zárt be a jég az Északkeleti-sziget partjánál és ők harminczheted magukkal két hét előtt hagyták el a baleset helyét. Még hat csónak jön utánuk a többi menekülővel. Majd 800 kilométernyi utat tettek meg csónakon két hét alatt. Szeptember 3-áig még öt csónakot találtak meg és 4-én előtünt a hetedik is. A kis hajónak már is sok lett volna a teher. Szerencsére még két hajó érkezett találkozásuk helyére, a mely tíz embert átvett, a többi 27-tel pedig NORDENSKIÖLD elindúlt hazafelé, minthogy csak tizenöt embernek való élelemmel és csak rövid időre volt ellátva hajója.
Négy évvel később, mikor NORDENSKIÖLD újabb expediczió kiküldését indítványozta, a göteborgi kereskedők adakozásából néhány nap alatt nagyobb összeg gyült össze és a svéd kormány egy kis gőzöst bocsátott rendelkezésére. NORDENSKIÖLD-nek az volt a szándéka, hogy nem nyár elején indúl, mint az eddigi utazásokban szokták, hanem nyár végén, a mikor a jég megoszlása a legnagyobb mértékben előhaladt. Ugyanis abban a véleményben volt, hogy az eddigi expedicziók, a melyek a sark felé törekedtek, azért hiusultak meg, mert korán indúltak és korán fordúltak vissza.
Július 20-dikán indúlt el Tromsőből, hogy néhány napot a kevéssé ismert Medve-sziget kikutatására fordítson és a Jég-fjordban is folytassa a kutatásokat. Harmadnap kötöttek ki a Medve-szigeten, hetednap pedig tovább indúltak a Jég-fjord felé, a hol 31-dikén álltak meg. itt két hétig kutattak, gyűjtöttek, azután a sziget északi oldalára vitorláztak a Liefde- ("Kedves") öböl kikutatására, a melyet az eddigi expedicziók nem vettek
237
figyelembe. Szeptember elején kelet felé indúltak, hogy az Északkeleti-szigeteket megkerűlve, Gillis szigetéhez jussanak, de a jég visszaterelte őket. A Hinlopen-szorosban is hiában próbáltak szerencsét; már nagyon télire fordúlt az időjárás. Visszamentek tehát az Amsterdam-szigetre; szeptember 12-én az utánuk küldött szénszállító-hajóval találkoztak, átvették a szenet és átadták az eddig gyűjtött természetrajzi tárgyakat, elbúcsúztak hazautazó társaiktól, és néhány napi pihenő után elindúltak az akkori ismeretek szerint az ó-világ legészakibb szigetei, az úgynevezett Hét-sziget felé, hogy ott teleljenek és onnan 1869 nyarán a sark felé indúljanak.
A szigeteket azonban a jég miatt meg nem közelíthették. Észak felé mentek tehát a nyílt vízben az é. sz. 80° 42'-ig ilyen közel még senki sem jutott hajóval ő előttük az északi sarkhoz. Innen visszamentek a Spitzbergák északi partjára. Október 1-én megint elindúltak a Hét-sziget felé. de még több jéggel találkoztak, mint első ízben. Negyednap szerencsétlenség is érte őket. A hajó a szélvészben jéghegyhez ütődött és olyan léket kapott, hogy jól megmerült, mire a Spitzbergákra menekültek. A hajót kijavították és mivel látták, hogy a választott telelőhelyet, a Hét-szigetet el nem érhetik már, a Spitzbergákon pedig nem akartak télen maradni, hazaindúltak október 12-én, mikor a tengeren már javában folyt az új jég képződése.
NORDENSKIÖLD mégis bebizonyította, hogy ősszel e vidéken messzebb lehet északra jutni, mint nyáron, jóllehet 1868-ban korábban köszöntött be a tél, mint rendesen.
238
A kik ez utazás költségeihez hozzájárúltak, azok közé tartozott DICKSON OSZKÁR is. E gazdag kereskedő a következő évben fölszólítás nélkül ajánlkozott, hogy a saját költségére újabb expedicziót küld el a Spitzbergákra. NORDENSKIÖLD kész örömmel fogadta az ajánlatot és csakhamar elhatározták, hogy az utazók, mint azelőtt tervezték, a Spitzbergák északi partján fognak telelni és onnan tavasszal szánon előnyomúlni a sark felé. Adatokat gyűjtetett DICKSON Svédország északi részében arra nézve. hogy a rénszarvas menynyire használható szánvonásra, és NORDENSKIÖLD-öt 1870-ben Grönlandba küldte, hogy ott a kutyák e czélra való használatát tanulmányozza. NORDENSKIÖLD e grönlandi utazása tudományos tekintetben is érdekes volt; részleteiről alább lesz szó. A kutyák használatáról a grönlandiak lebeszélték, mivel a szánvonó kutyák között ragály uralkodott és e ragály kitörése könnyen meghiusíthatta volna az úti tervet.
Negyven rénszarvassal indúltak tehát útnak 1872-ben. Az utazók és a gőzös, a melyet rájuk bíztak, dúsan föl voltak szerelve minden szükséges kellékkel. Két nagy hajó szállította téli kikötőjükbe azt a holmit, a mi a gőzösön el nem fért. Ez évben a jég állása még sokkal rosszabb volt, mint 1868-ban. Szeptember 6-án, épen midőn a két segéd hajó hazaindulóban volt, egy váratlan szélvész annyi jeget halmozott föl a Mussel-öböl kijárata előtt, hogy csakhamar teljesen be voltak zárva. Azzal az élelemmel tehát, a mely egy hajó legénységének volt szánva, három hajó legénységének kellett kitelelni. Azonfölül a nagy
239
hóförgetegben szétszaladtak a rénszarvasok és csak egy jött vissza. Közelükben hat norvég rozmárvadász-hajó fagyott be; az egyiken egy öreg rozmárvadász volt, a ki már 42 nyáron látogatta meg a szigeteket és minden ősszel szerencsésen hazajutott. Ha e hajók egy része a legénység legnagyobb részével később ki nem szabadúlt volna, őket is NORDENSKIÖLD-nek kellett volna élelemmel ellátni. Tizenkilenczen a szigeten maradtak télre, de olyan helyen és módon, hogy nem lehetett rajtuk segíteni. Tavaszig valamennyien meghaltak, nem az élelem hiánya, hanem skorbut következtében. Köztük volt az öreg rozmárvadász is, a ki már régóta kivánta, hogy egyszer a szigeten telelhessen. Ott is maradt örökre.
Szomorú helyzetükben sem hagyták abba a tudományos munkát; még a tengerfenék-vizsgálást is folytatták, pedig tavaszig két méternél vastagabbra fagyott az öböl jege. Miután a téli sötétség elmult és az idő megenyhült, NORDENSKIÖLD PALANDER-rel és csekély kisérettel fáradságos szánutazásra indúlt az Északkeleti-sziget felé. A sziget északi partján keleti irányban messzebbre jutottak, mint utolsó ittlétükkor; azután a sziget belsejét borító jégmezőkön át nagy kanyarulattal elérték a Hinlopen-szorost és június végén a Mussel-öbölt, a honnan harmadnap hazafelé indúltak. A belföldi jégmezőkön tett nevezetes utazásukról alább lesz szó.