IV.
A HALLÁS
12. A HANGÉRZÉSRŐL ÁLTALÁBAN
A HALLÓ-SZERV feladata a hangokat tudomásunkra juttatni, bennünk hangérzéseket támasztani. Minden inger, mely halló-szervünkre hatva, ezt izgatja, hangérzést okoz. Azért jár hangérzéssel az is, ha a hallószerven keresztül elektromos áramot vezetünk, mikor példáúl az egyik elektródot a fülkagylóra, a másikat pedig a nyakszirtre illesztjük és indukált áramot vezetünk rajta keresztül. Állandó elektromos áram kiválóan záráskor úgy okoz hangérzést, ha a negativ sark a halló-szerven van. Ezt a hangérzést az állandó áram csak közvetve okozza. A halló szervben keringő vér áramlása tudniillik szintén némi csekély zörejjel jár; e zörejt rendesen nem halljuk meg, hanem csak akkor, ha valami a halló-ideg ingerfogékonyságát fokozza; a jelen esetben az állandó elektromos áram negativ sarka teszi ezt. Az elektromosság azonban nem a rendes s megfelelő ingere a halló szervnek. Megfelelő ingerek itt csak a hangadó testektől az őket környező levegőben okozott mozgások.
A légrezgésektől támasztott hangérzések első és legfőbb különbsége a zörejek és zenehangok közti különbség. A szél zúgása, a levelek zörgése, a víz locscsanása, a kocsizörgés,
mind a zörejek példái; ellenben zenei hangszereink hangjait zenehangoknak mondjuk. A zörej és zenehang közt lehetnek átmenetek, de lényegökben mégis igen különböznek egymástól. A zörejben a különböző hangérzések gyorsan váltakoznak; a zenehang ellenben egyenletesen és változatlanúl áll fenn, a míg csak megvan; benne a különböző részek gyors váltakozását nem lehet felismerni. Míg tehát a zörejben igen különböző hangok rendetlenül szólanak meg, addig a zenehangot egyszerű, szabályos rezgések jellemzik. Zörejeket zenehangokból is elő lehet állítani; így példáúl akkor, midőn a zongorán az egy nyolczadon belül eső billentyűket egyszerre ütjük meg. A zenehangok e szerint az egyszerűbb, szabályosabb érzések.
A zörejek rendetlenül váltakozó érzése arra utal, hogy a levegő, melyet a zörejt okozó test lengésnek indít, s mely a lengéseket halló szervünkig elvezeti, szintén egyenetlenül változó mozgásokat tesz; a zenehangok szabályos érzése ellenben a hangot adó test megfelelő szabályos mozgásaira és ennek révén a környező levegő egyenletesen fennálló szabályos lengéseire vall.
Hogy a zörejt rendetlenül váltakozó légrezgések okozzák, erről legkönnyebben a szirénával (15. ábra) győződhetünk meg, a melyen a zörejt közvetetlenűl a levegő rendetlen rezgései okozzák. A szirénát korong alkotja, melyen körben helyezett likak vannak. A korongot hajtókerék segedelmével tetszésszerinti sebességgel forgatni lehet. A korong likai előtt csövet tartunk és ezen keresztül levegőt fúvunk, mire hang támad. A levegő tudniillik a korong előtt mindannyiszor megritkúl, a hányszor az üvegcső elé lik kerül és megsűrűsödik, midőn a korong tömött anyagára fújjuk a légáramot. E légritkulások és sűrűsödések a levegőt megfelelő rezgésekre indítják. Ha a likak rendetlen távolságokban követik egymást a korongon, tehát a légrezgések nem egyen-
letes időközökben ismétlődnek, akkor a szirénán is zörej, és nem a zenehang szól.
Igen változó zörejek példái beszédünk mássalhangzói. A légútakból kiáramló levegő útközben az illető mássalhangzóra nézve jellemző zörejt okozza. Ily zörejek támadnak, ha a levegő a gégefőben vagy a nyelv, szájpad és fogak közt, vagy végre az ajkak között levő valamely szűkületen kénytelen kiáramolni; e zörejek a h, zs, s, z, sz, j, l, v, f hangok. Ezen betűk kiejtésekor a levegő az illető szűkületben, dörzsölődés útján okozza a zörejt; ezért dörzsölő hangoknak is mondják őket. Zörejt az is idéz elő, ha valahol a hangképző szervben a nyelvgyök és ínyvitorla, a nyelv és szájpad vagy az ajkak között a légáram útját elzárjuk s a levegő ezt a zárt kénytelen áttörni; ezeket azért záró hangoknak mondjuk. Így keletkezik a k, g, t, d és p, b hang. Végre zörejt okozhat még az is, ha a levegő a hangadó szervben levő valamely lágy részt rezgésnek indít; az így keletkező, erejében ingadozó zörej az r hangra válik jellemzővé; ez a remegő hang. |
15. ábra. Seebeck-féle sziréna. |
A zenehangokat szabályos, egyenletes időközökben ismétlődő, tehát periodikus lengések okozzák. Erről is a szirénával meg lehet győződni, mert a sziréna zenei hangon akkor szólal meg, midőn a légáram a korongot olyan helyen éri, melyen a likak egymástól egyenlő szabályos távolságban vannak; ilyenkor zenehangot hallunk és nem zörejt. Ha a korongon négy sorban készítettünk likat, úgy, hogy az első sorban nyolcz, a másodikban tíz, a harmadikban tizenkettő
és a negyedikben tizenhat lik van és ezekre egymásután fújjuk a levegőt, mialatt a korong egyenletes sebességgel forog, akkor teljes akkordot hallunk. Ilyenkor a hang nem változik meg, míg a korong egyenletes sebességgel forog; ellenben a hang magassága megváltozik, ha a forgás sebességét megváltoztatjuk, de zörejjé nem válik a hang. Szerkesztettek olyan szirénát is, mely a korong forgásainak számát jelzi mutató segedelmével; ilyen szirénával valamely hang rezgéseinek számát pontosan meg lehet állapítani.
16. ábra. Nyelves sípok. A nyugalom alatt, B hangadáskor.
Nyelves sípokon is a levegő rezgései adják a hangot. Ilyet tüntet fel a 16. ábra. A fémből készült rugalmas nyelv (z, z) egyik végén a rámához (a, a) oda van erősítve, úgy, hogy a légáram útját csaknem egészen elzárja. A B-vel jelölt ábrán a nyíl tünteti fel a légáram irányát, mely a nyelvet rezgésnek indítja. A fúvótól egyenletesen odaszorított levegő a nyelv rugalmas ellenállását leküzdi és a nyelvnek szabad végét elfoglalt nyugalmi helyzetéből kimozdítja, mi által a levegő előtt szabad út nyílik és egy része ez úton el is távozik. A nyelv e miatt nyugalmi állására visszatér és a légáram útját újra megszakítja, a légnyomás ismét fokozódik és a nyelvet nyugalmi állásából csakhamar megint kimozdítja. Itt tehát a nyelv rezgései szakítják meg időközönként a légáramot, ez a külső levegőt rezegteti meg és mi a rezgéseket mint a nyelves síp hangját halljuk. Ha a nyelves sípot toldalékos
csővel látjuk el, a toldalékos cső a nyelves síp hangját módosítja, erejét kiválóan fokozza.
Nyelves sípok a trombita, a kürt is, csakhogy itt a nyelv szerepét az ember ajka végzi. A legnevezetesebb nyelves síp az emberi gége, mely a többi nyelves sípoktól lényegesen különbözik abban, hogy a gégefej rezgő nyelvét két hártya – a valódi hangszalagok – alkotják. A 17. ábra tünteti fel a hangszalagokat (a, a) azon helyzetben, melyben akkor vannak, midőn a hangrést teljesen zárják. Ilyenkor a tüdők felől kifelé szoruló levegő a szalagokat úgy indítja rezgésnek, a mint a nyelves sípok fémnyelvét az odaszoruló légáram rezgésnek szokta indítani. A levegő nyomása elől a hangszalagok széttérnek, a hangrés köztük megnyílik és a levegő kiszabadúl, mire a hangszalagok, rugalmasságuknál fogva, ismét összeesnek s ily módon szabályos időközökben megszakított légáramot okoznak, mely az emberi hang okozója. A gége a szájtorokürben, egyszersmind toldalékos csővel is rendelkezik.
17. ábra. A gégefő felülről tekintve. a a – a hangszalagok zárt helyzetben.
Az ember énekhangja és a beszédhangok közűl a magánhangzók épen e miatt zenehangok is.
Hogy a zenehangokat adó testek szabályos, periódikus lengéseket végeznek, erről még hangvilla segedelmével is meg lehet győződni. A hangvilla tudvalevőleg úgy ad hangot, hogy szárai egymás felé és egymástól elfelé mozognak.
A mozgás a legtöbb esetben szabad szemmel nem követhető, olyan gyors és kis kiterjedésű. A hangvilla e mozgásait úgy érzékítik, hogy egyik szárának végét íróhegygyel látják el és ez írja fel mozgásait egy, a hangvilla alatt levő, kormozott papirosra, úgy, a mint a 18. ábrán látni lehet.
18. ábra. Rezgő hangvilla, mely mozgását az alatta levő papirosra írja fel.
A hangvilla b írószege a B B papirosra ír, mialatt vagy a hangvillát mozgatjuk el a papiros felett, a felső nyíl irányában, vagy a papirost húzzuk el a hangvilla alatt az alsó nyíl irányában. Ha a hangvilla kisérlet közben szól, a rajzon látható hullámgörbét, ha pedig nem szól, a szakadozott a d egyenes vonalat írja le. Ha a hangvilla vagy a kormozott papiros mozgás-sebességét ismerjük, a hangvilla lengéseinek egy másodperczre eső számát is tudjuk. A rajzon látható, mint tesz a hangvilla szabályos, periódikus, ide-oda való lengéseket, midőn hangot ád. Egyik irány felé kimozdítja a hangvilla két szárát, a vonó vagy az ütés, melylyel őket szólásra indítjuk. S innen, a rugalmasságnál fogva, nyugalmi helyzetükön keresztül, a túlsó oldalra, s majd ismét visszatérnek szárai; így ismétlődik ez egyenletes sebességgel, míg csak a hangvilla szól.
Valamint a hangvilla szárai, úgy a zongora, hegedű kifeszített húrjai is, nyugalmi helyzetük körűl lengő mozgást tesznek, midőn hangot adnak. E mozgásokat látjuk, ujjunkkal érezzük.
Mind e hangokat és zörejeket többnyire a levegő vezeti halló-szervünkhöz. A hangzó testek mozgásaikat a szomszédos légrészecskékre, ezek a velök érintkező légrészecskékre ruházzák át, miért is minden következő légréteg a megelőzőnek lengéseit veszi át. Ezek szerint a hangzó test körűl gömbszerűen elterjedő léghullámok indúlnak ki, melyek a távolság négyzetes arányában mind gyengébbekké válnak. Minthogy a mozgatott légrészek egymás elől ki nem térhetnek, hol jobban sűrüsödnek össze, hol pedig eltávoznak egymástól.
A levegőben így sűrüdő és ritkuló hullámok keletkeznek, melyek olyan módon terjednek tovább, mint a víz felületén a hullámgyűrűk, ha követ dobunk belé. Ilyenkor t. i. a víz azon helye körűl, melyen a kő leesett, hullámgyűrű keletkezik, mely minden irányban egyenletesen tovább terjedve, mind nagyobb és nagyobb alakot ölt. Ehhez hasonlók a hangot vezető léghullámok is, csakhogy míg a vízhullám a víz felületén gyűrűszerűen mozdúl tovább, addig a léghullám a légtengerben minden irányban, tehát gömbalakban terjed el. Midőn a vízhullám a vizen úszó valamely fadarabka alatt elhalad, ezt megfelelő mozgásnak indítja, saját mozgásait a fadarabkára ruházván át. A levegőben a követ a hangadó test pótolja, ez gerjeszti a levegőt lengésre, a levegő a maga mozgásait pedig az ember halló-szervére ruházza át, csak úgy, mint a hogyan a víz a rajta úszó fadarabkát mozgatja.
13. A KÜLSŐ ÉS KÖZÉPSŐ FÜL SZERKEZETE
Halló-szerven – a fülen – nemcsak a fülkagylót értjük, mint a hogyan a közéletben szokás, hanem mindazt a számos bonyolódott szerkezetű részt is, mely a sziklacsont-
ban el van rejtve. Sokkal bonyolódottabb és nehezebben érthető a fül szerkezete, mint az eddigelé tárgyalt érzékszerveké. Mivel azonban a halló-szerv szerkezetének ismerete nélkül lehetetlen csak némileg is tiszta képet szereznünk a hallásról, mindenekelőtt meg kell ismerkednünk a fül szerkezetével annyira, a mennyire a fül szerepének megértésére a hangfelfogásnál szükséges.
19. ábra. A hallószerv szerkezete.
I. F fülkagyló, k h hallójárat, dh dobhártya, D dobür, ka kalapács, ü ülő, k kengyel, o tojásdad lik, r kerek lik, E Eustach-féle kürt, fc félkörös hártyás ivjárat, sr kerek hólyagocska, se elliptikus hólyag, am a félkörös ivjárat ampullája, C csiga, SV a csiga előpitvari járata, ST a csiga dobüri menete, pl pörgelemez, a halló ideg, ci csiga-ideg.
II. A dobgyűrűre kifeszített dobhártya (dh), kalapácscsal (k) és ülővel (ü), v–x a kalapács és ülő forgás-tengelyének irányát jelzi (CZERMAK-THANHOFFER szerint).
A halló-szerv lényeges részeiről áttekintést nyújt a 19 ábra. A fülkagyló (F) és halló-járat (kh) alkotja a külső fület, a dobüreg (D) a középső fül; a halló-szervnek ettől is
beljebb, a sziklacsontban elrejtett részét, belső fülnek nevezik.
A fülkagyló (F) vázát a fülporcz alkotja. A porcz a bevonó bőrrel együtt emelkedéseket és mélyedéseket alkot és egyenesen a csőszerű halló-járatba folytatódik. Egészben véve a fülkagyló tölcsérhez hasonlít; a tölcsér belső oldala kifelé és előre van fordítva, közvetetlen folytatása a halló-járat. Ez részben már a sziklacsontban van elrejtve; külső fele még porczos, belső felét ellenben csontos fal veszi körül. Mint a fülkagylót, úgy a halló-járatot is bőr vonja be. Különben a halló-járat mintegy 3 cm. hosszú, vékony cső; nyílása közelében 8–9 mm. magas és 6–8 mm. széles, azután szűkül, hogy a dobhártya közelében ismét kitágúljon. A halló-járat tehát belül vakon végződik. A külső nyílását bevonó bőrén rövid szőrök nőnek, a bőr mirigyei pedig sárga színű zsírnemű anyagot, a fülzsírt, választják el. Ugy a szőrök, valamint a fülzsír feladata a külső halló-járatot a por és egyebek ellen megvédeni, valamint a bőrt s talán a dobhártyát is a kiszáradás ellen megóvni. Túlságosan bő fülzsír-elválasztás nehéz hallást okozhat, minthogy a levegőnek eljutását a dobhártyához megnehezíti vagy a dobhártyára lerakodván, a mozgásait meggátolja. Az ilyen nehézhallást a halló-járat egyszerű kitakarítása gyógyíthatja meg.
A külső fület a középső fültől elválasztó hártya a dobhártya (19. ábra I. és II. dh). Ez a hártya mintegy 0.1 mm. vastag, 50 mm2 kiterjedésű és csontos gyűrűbe (II. d g) van rézsútosan befoglalva, úgy, hogy mintegy 40 foknyi szög alatt van kifeszítve. A halló-járat (k h) alsó fala tehát a sziklacsontba mélyebben terjed be, mint a felső. E ferde helyzeténél fogva nagyobb a dobhártya felülete, mint a milyen különben volna, miért is több hanghullám juthat el hozzája. A dobhártya, feladatának megfelelően, felette rugalmas. Kívülről a halló-járat bőre terjed át reája. Csakhogy a bőr
itt igen vékony s össze van nőve a dobhártya saját rugalmas lemezével. Ez a rugalmas lemez finom, fénylő rostkötegekből áll. A rostkötegek közvetetlenűl a bőrnek irharétege alatt haladnak sugárirányban a dobhártya szélétől a közepe felé. A 19. ábra II. rajzán a dobhártya e sugárrostjat ki vannak tüntetve. A dobhártya közepe táján a rostkötegek össze vannak nőve egy ott levő csontocska, a kalapács (k) markolatával. A sugárirányú rostkötegtől beljebb van a körkörös irányú rostköteg. Az egész rostos, rugalmas lemezen belül végre a középső fület vagy dobüreget kibélelő nyálkahártya fedi a dobhártyát. A dobhártya a halló-járat csontos gyűrüjében nincsen egyenes síkban kifeszítve, hanem ott, hol a kalapács markolatával össze van nőve, a dobüreg felé emelkedik ki. E miatt külső, a halló-járat felé fordított oldalán bemélyedés látható rajta, ez a dobhártya úgynevezett köldöke. A 19. ábra I. rajzán a köldök d h-nál látható.
A dobhártyával a halló-járattól elválasztott dobüreg vagy középső fül igen rendetlen alakú üreg és olyan dobhoz hasonlítható, a melynek csak egyik oldalán van hártyája, s ez a dobhártya. A dobüreg belső felületét nyálkahártya béleli ki. A dobüreg tudniillik vékony csövön (19. ábra E) a torokorrüreggel közlekedik. Azt a csövet fölfedezője után és alakjánál fogva EUSTACH-féle kürtnek nevezik; e csövön át folytatódik a torok-orrüreg nyálkahártyája a dobüregbe. Egyedül e kürtön keresztül közlekedik a dobüreg levegője a körlevegővel. Mivel azonban a kürtnek a torok-orrüregbe nyíló végét (E-nél) részben porczos, részben hártyás fal alkotja, e miatt a nyilás rendesen zárt s csak akkor nyílik meg, mikor a kürt porczának szabad széléhez tapadó izom (a m. tensor veli palatini) összehúzódása a kürtöt megnyitja, a mint ez példáúl nyelés közben történik. Ha a dobüreg a körlevegőtől végleg el volna zárva, levegőjének összetétele megváltoznék, sőt a levegő a dobüregből egészen
el is tünnék; a nyálkahártya ereiben keringő vér a dobüreg levegőjét csakhamar elnyelné és helyét nyilván a vérből odajutott nedv töltené be. Az EUSTACH-féle kürt tehát arról gondoskodik, hogy a dobüreg levegővel telve maradjon. A dobüreg levegőjének feszülése egyszersmind nem különbözik a körlevegő feszülésétől, mivel az esetleg fennálló nyomáskülönbséget minden nyelés kiegyenlíti.
Mindez a dobhártya zavartalan mozgására, tehát arra, hogy a hangot vezető légrezgések megfelelő rezgésekre indítsák, múlhatatlanúl szükséges. Mert, ha a dobhártya egyik oldalán a körlevegő, a másikon pedig folyadék vagy a körlevegőnél kisebb, illetőleg nagyobb feszülésű levegő foglaltatnék, akadályozná a dobhártya szabad lengéseit.
De állandóan nyitva sem lehet az EUSTACH-féle kürt, mert ilyenkor a léglengések a dobhártyára mindkét felől hatnának be, s mi a hangokat, kiváltképen pedig saját szavunkat, óriási nagy erővel hallanók. A dobhártya lengései közben a levegő a dobüregből el is távoznék s a dobhártya lengéseit zavarná. Hozzá minden lélekzés a dobhártyát is mozgásnak indítná. Nagy nyereség tehát, hogy az EUSTACH-féle kürt rendesen csak nyelés alatt nyílik meg. Ezt a műveletet napjában sokszor s épen nem csak étkezés közben végzi az ember, mert, ha szájunkban kelleténél több nyál gyülik meg, azt is le szoktuk nyelni.
Hogy az EUSTACH-féle kürt nyelés közben megnyílik, azt az úgynevezett VALSALVA-féle kisérlettel ki lehet mutatni. Ha szájunkat s orrnyilásainkat befogjuk s a levegőt a tüdők felől erős kilélekző mozgással szorítjuk ki, mialatt nyelő mozgást is teszünk, akkor nyomást érzünk füleinkben, melyet a dobüregbe szorúlt levegő nyomása az a dobhártyára okoz, a mennyiben a dobhártyát kifelé feszíti. Nyelő mozgás nélkül a nyomás ez érzése nem következik be, valamint megszűnik, ha újra nyelünk, mivel akkor az előzőleg a dobüregben foko-
zott légnyomás kiegyenlítődik. Ha meg nyelés közben zárt szájjal és befogott orral mélyen belehelünk és a levegőt a szájtoroküregben s a dobüregben ritkítjuk, ekkor a külső légnyomás a dobhártyát erősen befelé nyomja. Ilyenkor is a feszülésnek olyan érzése támad, mely a nyelésre szintén megszűnik. Mindkét kisérlet alatt rosszúl hallunk, mivel az egyenlőtlen légnyomás a dobhártya rezgéseit megnehezíti.
Az EUSTACH-féle kürtön keresztül távozik végre még a dobüreg elválasztott nyálkája is. E végből a kürt nyálkahártyáját csillószőrökkel ellátott sejtek fedik, melyeknek mozgása kifelé van irányitva. Ha sok nyálka gyűlik meg a dobüregben és esetleg a nyálkahártya lobos duzzadása miatt el nem távozhatik onnan, akkor a dobüreg falát s így a dobhártyát is feszíti a nyálka; ez a fülfájás leggyakoribb okozója, melyen a természet gyakran a dobhártya beszakadása útján segít, a midőn is a nyálkás hurutos váladék a halló járat útján eltávozik. A fülorvosok ilyenkor rugalmas csövet vezetnek az EUSTACH-féle kürtbe s így nyitják azt meg. Ugyancsak a dobüregben a dobhártyával szemben álló falon még két kis lik van; az egyiket tojásdadalakú liknak (19. ábra I. o), a másodikat kerek liknak (19. ábra I. r) nevezik. Mindkét likat vékony hártya zárja el. Az összeköttetést a dobhártya és a tojásdad alakú likat elzáró hártya között a halló csontocskák: a kalapács, az ülő és a kengyelcsont tartják fenn. A 19. ábrán e csontocskák ka, ü és k betűkkel vannak jelölve, azonban jobban láthatók a 20. ábrán.
A dobhártyával közvetetlen összeköttetésben van az első csontocska, a kalapács (19. ábra ka, 20. ábra k). Ennek felső megvastagodott végét, mely a dobhártya felső széle fölé emelkedik, a kalapács fejének mondják (19. ábra II. k, 20. ábra k). Alatta a kalapács nyaka látható, mely lefelé a kalapács markolatában (20. ábra St) folytatódik ; ez a markolat össze van nőve a dobhártyával. Van a kalapácsnak még egy rövid
nyújtványa is, mely a dobhártya felső széle alatt a dobhártyához támaszkodik s ezt kissé kifelé tolja, valamint egy rövid nyújtványa (20. ábra l), mely a dobüregben előfelé irányítva, finom szalagok közvetítésével, a dobüreg csontos falához rögzítve van. A kalapácsot ezen kívül még más finom szalagok tartják a helyén. E szalagok a dobüreget kibélelő nyálkahártya egyik redőjében haladnak el és azon kívül, hogy a kalapácsot rögzítik, egyszersmind mozgásait kellően korlátozzák is. A kalapács markolatának felső végén, a dobüreg felé néző oldalán, a dobhártya feszítő izma tapad a kalapács hoz. Ez az izom az EusTAci-i-féle kürt alsó részében fekszik és összehúzódásával a kalapács markolatát s vele a dobhártyát befelé húzza, feszíti. Az izom elernyedésekor a megfeszített dobhártya és kalapács, rugalmasságuknál fogva, nyugalmi helyzetükbe térnek vissza.
20. ábra. Hallócsontocskák. k a kalapács feje, l a kalapács hosszú nyújtványa, St ugyanannak markolatla, Am ülő, Am. l az üllő hosszú és Am. k ugyanannak rövid nyújtványa, S kengyelcsont (HELMHOLTZ szerint).
Az ülő (19. ábra I. és 20. ábra Am) két gyökérrel ellátott zápfoghoz hasonlít, melynek rágó felülete a kalapács fejével ízül úgy, a mint az ábrán ki van tüntetve. Ez ízület alakja nyeregszerű és úgy van szerkesztve, hogy az ülő a befelé nyomott kalapácsot követni kénytelen, ellenben ha a dobüreg levegőjének nyomása nagyobb a körlevegő nyomásánál
és a dobhártyát kifelé nyomja, akkor az ízület megnyílik s az ülő visszamarad. Ugyancsak az ülőnek két nyújtványa is van (20. ábra Am k és Am. l). A rövidebb nyújtvány (Am. k) a dobüreg hátsó fala felé fordul és szalagok erősítik oda, ellenben a második, hosszú nyújtvány (Am. l.), a kalapács markolatával párhúzamosan le- és befelé terjed a dobüregben. Ez utóbbi nyújtvány vége sima ízülő felülettel van ellátva és a hallócsontok harmadikával, a kengyelcsonttal ízül.
A kengyelcsont (19. ábra I. k és 20. ábra S) kengyelvashoz hasonlít. Két szárának egyesülő pontja a kengyelcsont fejecskéje, ízül az ülő hosszú nyujtványának végével, talpa pedig a tojásdad alakú lik hártyájához hozzá van nőve. A kengyelcsontnak, úgy mint a kalapácsnak, van egy izma, a kengyelcsont-izom, mely mával a csont fejecskéjéhez tapad és a kengyelcsontot helyén rögzítve tartja, esetleg talpának túlságos beszorítását a tojásdad alakú likba megakadályozza.
A dobhártya és a tojásdad alakú lik hártyája közt elhelyezett halló csontocskák alkotják a hidat, melyen át a körlevegő rezgései a halló szerv harmadik részébe, a belső fülbe, vagy labirintba elterjednek. A labirint egész falát csont alkotja, belül hártyák és folyadék töltik be; a levegőnek már semmi nyoma sincsen benne.
14. A BELSŐ FÜL SZERKEZETE
A belső fülben végződik a halló ideg. Ez halló szervünk azon része, melyben az idáig eljutott hang az idegvégkészülékeket izgatja és izgalmi hullámot küld az idegek útján a hang felfogására szolgáló agykéreg halántéki lebenyébe. A belső fület labirintnak is mondják, nyilván azért, mivel szerkezete felette bonyolódott.
A tojásdad alakú lik (19. ábra I. o) a labirint azon részébe
vezet, melyet előpitvarnak neveznek. Az előpitvar egyik oldalán van a fülcsiga (19. ábra I. C), másik oldalán vannak az ívjáratok, melyek közül egyet a 19. ábrán fc alatt megnyitva lehet látni. A labirint e részeinek egymáshoz való viszonyát a 21. ábra tünteti fel.
21. ábra. A baloldali labirint. Fv tojásdad alakú lik, Fc kerek lik, S fülcsiga, C félkörös ívjáratok (HELMHOLTZ szerint).
A csigának egészen olyan az alakja, mint a közönséges csigaházé és két és félszer tekerődző menetből áll. Az ívjáratok (C) száma, mint látjuk, három s mindezek a labirint előpitvarából indúlnak ki s ebbe vezetnek vissza. Az előpitvar két, hártyával elzárt nyilása, a tojásdad alakú lik (Fv) és a kerek lik (Fc), tudjuk, mint a dobüreg felé van fordítva; a tojásdad alakú likat elzáró hártyához a kengyelcsont talpa nőtt oda, a kerek lik hártyája szabad. Az egész csontos labirintot a csontos falhoz nőtt csonthártya béleli ki. Ezen belül folyadék (lympha) van és egy, a csontos falat kibélelő hártyához csak helyenként odatűzött, második hártya, mely külön alkot labirintot – ez a hártyás labirint; belsejében az utóbbit is lympha tölti ki. A hártyás labirinton kívül levő lymphát perilymphának, az azon belül levőt endolymphának nevezik. A hártyás labirintban van egyszersmind a halló-ideg végkészűléke.
Az előpitvarban a hártyás labirint két hólyagocskát: a kerek (19. ábra I. sr) és elliptikus (19. ábra I. se) hólyagocskát alkotja. A két hólyagocska endolymphája kis csatornán
keresztül – az aquaeductus vestibulin keresztül – közlekedik egymással. A kerek hólyagocskából indúlnak ki a csontos ívjáratoknak megfelelő hártyás ívjáratok; az elliptikus hólyag pedig a fülcsiga középső járatában (scala media) folytatódik.
Ezen hártyás részeket, a kerek és elliptikus hólyagocskát valamint a hártyás ívjáratokat, rugalmas rostokban dús kötőszövet alkotja. A kötőszöveten belül alkatnélküli hártya s ezt fedőleg egyrétegű, ellapúlt hám következik. Belül a hártyás részek az endolymphát tartalmazzák, a csontos fal és a hártyás részek közt pedig a perilympha van. Az utóbbit mozgatja tehát a kengyelcsont talpa, midőn a tojásalakú likat elzáró hártyát mozgatja. A hártyás félívjáratok különben vékony csövek, melyek egy keskeny és egy szélesebb másik véggel (19. ábra a m), a kerek hólyagocskával (19. ábra s r) függnek össze. Az előpitvar hólyagocskáiban, valamint a hártyás ívjáratok szélesebb végeiben (19. ábra am) végződik a halló ideg egy része (19. ábra 1 2 3) sajátszerű végkészűlékkel. A halló ideg t. i. mint a 19. ábrán látni lehet, két erős ágra oszlik, melyek közül az egyik a fülcsigához (c i), a második pedig a hólyagocskához és a hártyás ívjáratokhoz (1 2 3) vezet. Az utóbbiak hártyás fala ott, hol a halló ideg betér, meg van vastagodva, a hámsejtek pedig hosszúra megnyúltak. A hólyagocskák és hártyás ívjáratok hámsejtjeinek az endolymphával határos szabad felületén, aránytalanúl hosszú (0.09 mm.) szőröcskék vannak. A hártyás labirintnak ilyen megvastagodott részét tünteti fel a 22. ábra keresztmetszetben. N-nél a halló ideg tér be, Z a hártyás ívjárat megvastagodott fala a hosszú hámsejtekkel, melyeknek szabad végein h-nál a hosszú szőröcskék láthatók.
Az idegrostok a hámsejtekben végződnek. E sejtek szőröcskéit nem érinti közvetetlenűl az endolympha, mivel a szőröcskéket még kocsonyaszerűen összeálló anyag fedi.
A kocsonyaszerű anyagban végre hasábalakú mészkristályok, az úgynevezett otolithonok (23. ábra) találhatók.
22. ábra. Az ívjárat ampulláris részének keresztmetszete. N ideg, Z finom idegrostok, h szőröcskék a hosszúra megnyúlt hámsejten (HELMHOLTZ szerint). |
22. ábra. Az otolithonok. |
Ennél is bonyolódottabb az idegvégződés a fülcsigában, melynek teljes keresztmetszetét a 24. ábra tünteti fel.
A fülcsiga közepét csontos tengely alkotja, melyben az idegrostok s vérerek haladnak. A tengely körül 2 1/2-szer tekerődzik a fülcsiga menete. A menetet részben csontos, részben hártyás válaszfal, a csontos és hártyás pörgelemez egyfelül, a CORTI-REISSNER-féle hártya másfelül (24. ábra C. h és R z), három külön járatra osztja fel. Ez a három járat a 24. ábrán S v-, S m-, és S t-vel van jelölve.
A csiga tengelyétől kiinduló válaszfal ott, a hol a csontos tengelyt elhagyja, csontos állományból áll (24. ábra L. s. o majd azonban hártyás képletekbe megy át (24. ábra L. s. m); ezek teszik a középső csigajáratot. A hártyás képletek tudni-
24. ábra. A fülcsiga keresztmetszete. S. V. előpitvari járat, S. t. dobüregi járat, S. m. középső csigajárat, R. h. Reissner-féle hártya, C. h. CORTI-féle hártya.
illik a csiga külső faláig terjednek és ott a csiga külső falához tapadnak. Így osztja a pörgelemez az egy csigajáratot először két (24. ábra S v és S t), majd pedig három részre (S m). A pörge lemez a 19. ábrán p l-lel van megjelölve s ott is látni lehet, mint osztja ketté az egy fülcsiga menetet. Ugyanez ábrából az is kitűnik, hogy a két csiga-járat közül az egyik (S T) az alsó a kerek likon (r) vegződik, a hol a kerek likat fedő hártya elzárja. E hártya nélkül ama csigajárat a dobüreggel közlekednék, e miatt dobüregi járatnak (scala tympani) nevezték el. A második (S v), a felső csigajárat (24. ábra S v) egyenesen az előpitvarból indúl ki és e miatt előpitvari járatnak (scala vestibuli) mondják. A fülcsiga csúcsán a két járat finom likon át (helikotrema) közlekedik egymással. Az előpitvar perilymphája tehát egyenesen az előpitvari járatba és innen a közlekedő likon keresztül a dobüregi járatba is folytatódik.
A csontos pörgelemez felső, az előpitvari járat felé tekintő
oldalán még egy kettős hártya veszi eredetét; ez az úgynevezett CORTI-REISSNER-féle hártya (24. és 25. ábra C h és R h). Ez a hártya rézsútos irányt követve, valamint a hártyás pörgelemeznek vele párhúzamos alap-hártyája (25. ábra M b), a csiga külső falához tapad és ez alatt az előpitvari járatnak egy részét, a középső csigajáratot (scala media) rekeszti el (24. és 25. ábra S m).
25. ábra. A CORTI-szerv szerkezete. S. v. előpitvari járat, S. t. dobüregi járat, S. m. középső csigajárat, Rh Reissner-féle hártya, C. h. CORTI-féle hártya, H. s. a csontos pörgelemez előpitvari ajka, c. f. ennek úgynevezett fogai (CORTI-féle elsőrendű fogak), C. i. CORTI-féle ív, M. b. alaphártya, H. r. húros réteg, v vena átmetszete, I idegrostok, H. p. dobüregi ajak, C. s. CORTI-féle sejtek, D. s. Deiters-féle sejtek, Fh csiga külső falának hámja, L. s. pörge szalag, Cl. s. Claudius-féle sejtek, S. s. pörge árok.
A középső csigajárat a hártyás labirintnak felel meg, azért abban is van endolympha, sőt ez endolympha az elliptikus hólyag endolymphájával közlekedik is. Ezen csiga-járatban van a halló ideg végkészüléke. Az első, ki a halló ideg itteni végkészülékét tüzetesen megvizsgálta, CORTI őrgróf volt; miért is e szervet CORTI-féle szervnek nevezik.
A halló idegnek a fülcsigához vezető ága (19. ábra c i) a csigatengely csontos állománya közepén levő csatornában halad fölfelé. Innen rostjai, a csontos pörgelemez, csont-
léczekkel egymással helyenkint összekötött két csontlemezkéje között, kifelé terjednek. Ott, hol az idegrostok a csiga tengelyét elhagyják, hogy a csontos pörgelemezbe lérjenek, két nyújtványú, idegsejtekből álló idegdúczon mennek keresztül (24. ábra G). A csontos pörgelemez végén a csigaideg rostjai finom likakon keresztül jutnak a középső csigajáratba s ott végződnek. Némileg vázlatosan, szépen tünteti elő az idegrostok betérését a középső csigajáratba a 25. ábra (H p-nél).
Látjuk ez ábrán, hogy az ideg betérési helye előtt van egy ívalakú képlet: a CORTI-féle ív (C i). Az ívet hyalinnemű anyagból álló, belső és külső oszlop alkotja. Az oszlopok felső végei izületesen össze vannak kötve egymással. A rövidebb belső oszlop alsó vége a csontos pörgelemez dobüregi ajaknak nevezett végéhez (25. ábra H p), közvetetlenül azon hely előtt tapad, melyen az ideg a középső csiga-járatba tér be. Az ív hosszabbik külső oszlopa ki- és lefelé haladtában az alaphártyáig terjed.
A CORTI-féle ív ilyenformán háromszögű tért zár be, melynek alapja az alaphártya (M b), egyik oldala a belső, másik oldala a külső oszlop. Számos külső és belső oszlop van és mintegy három belső oszlopra esik két külső. Összesen kerek számban 4500 CORTI-féle ívet lehetett megszámlálni. A CORTI-REISSNER-féle hártya az íveken nyugszik. A CORTI-féle ívek oszlopai, a csigajáratban alulról felfelé menőleg mindinkább meghosszabbodnak. Feltűnő az is, hogy a CORTI-féle ív külső oszlopának alsó fele vonalas szerkezetű (25. és 26. ábra a).
E vonalak egyenesen folytatódnak egymás mellett párhuzamosan futó, finom húrszerű képletekbe (26. ábra h), melyek az alaphártya felett (25. ábra H r), szabadon ki vannak feszítve s a pörgeszalaghoz (25. ábra L s) tapadnak, miáltal a húros réteget alkotják. Minden külső oszloptól
26. ábra. A CORTI-féle ív három külső oszlopa madártávlatban, vázlatosan. C a külső oszlop, mely a-nál vonalakba oszlik fel, h húros réteg.
mintegy 10–15 húr indul ki. Ezek a húrok is különböző hosszúak; legrövidebbek az első, leghosszabbak a harmadik csigajárat húrjai.
A CORTI-féle ívek a belőlük kiinduló húrokkal önkénytelenül a zongora billentyűrendszerére és a megfelelő húrokra emlékeztetnek; csakhogy a fülcsiga e zongora billentyűzetének 4500 billentyűje és mintegy 45,000 húrja van. – Hátra van még az idegrostoknak a CORTI-szervvel való kapcsolatát megvizsgálni.
Mint a 24. és 25. ábrából látható, a CORTI-féle íveket sejtek veszik körül. E sejtek egy részét CORTI-féle sejteknek mondják (25. ábra C s); velök kapcsolatban áll a halló ideg. A sejtek többi része mint tompító szerepel (25. ábra Cl. s.). A CORTI-féle ív külső oszlopán túl három-négy CORTI-féle sejt látható, melyekhez a halló ideg rostjait (25. ábra i) követni lehet. A vizsgálatok kimutatták, hogy az idegvégek a sejteket magjuk közelében hálózzák körül, de a sejtekben közvetetlenűl nem végződnek.
A CORTI-féle sejtek (25. ábra C s) hengeralakúak s maggal és finoman szemecskézett protoplazmával el vannak látva, felső végeiken csillószőrök ülnek, alsó, kihegyezett végeik pedig nyújtványba folytatódnak. Minden ily nyújtvány a húros réteg egy-egy húrjához tapad oda. Hasonló sejteket még a CORTI-féle ív belső oszlopán is találtak, egy sorban
elhelyezve (25. ábra C s); ezek alsó vége azonban nem az alaphártyához tapad, hanem a pörgeárok sejtjei közt vész el. A CORTI-féle sejtek közt látható orsóalakú sejtek (25. ábra D s) alsó nyújtványa a CORTI-féle sejt nyújtványával tapad össze.
Az alaphártya felett látható többi sok sejt és a halló ideg közt kapcsolatot nem lehet találni; úgy látszik, a halló idegrostok e sejtekig nem terjednek el.
Ezzel a halló szerv bonyolódott idegvégkészülékét végig tekintettük. Találtunk a fülcsigában sejteket, melyekkel az agy halántéki lebenyétől eredő, halló idegpályák végső ágai közvetetlen érintkezésbe lépnek. Láttuk, hogy a sejtek lengésre alkalmas húrokon nyugszanak, mely húrok izületesen összefüggő, rugalmas ívek külső oszlopaiból indúínak ki. Végre feltűnt, hogy az ívek csúcsait gyöngéd hártya, a CORTI-REISSNER-féle hártya fedi. Mind e képletek folyadékban vannak elhelyezve, úgy, hogy a külső hatástól mozgatott folyadék a képleteket mozgásnak indítani kénytelen.
15. HANGVEZETÉS A KÜLSŐ FÜLBEN
A hangot rendesen a levegőnek a 12. fejezetben tárgyalt lengései vezetik a halló szervig, csak kivételesen jut el a hang a levegő közvetítése nélkül a sziklacsontban elrejtett hallóideg végkészülékeig. Ez akkor történik, midőn a hangot adó test egyenesen a fejcsontokra ruházza át rezgéseit. Ha a rezgő hangvilla szárát felső metszőfogainkhoz tartjuk oda, igen erősen halljuk a hangját, még ha olyan gyenge is volt, hogy nem vettük észre, midőn a hangvillát nyitott szájunk előtt tartottuk. Az óra ketyegését is jól lehet hallani, például, ha az órát fogaink közé fogjuk, vagy fejünkhez oda
iiyomjuk. Ilyenkor a hang a koponyacsontokat rezgeti meg s ez úton terjed a labirintba. Ha ezüstkanál nyelére czérnaszálat kötünk, a czérnaszál közepét mutatóujjunk körül egyszer rásodorjuk és a másik végét fogaink közé veszszük, akkor, mikor a megfelelő ujj mozgatásával a kanalat az asztál széléhez ütögetjük oda, olyan erősen halljuk a hangját, mint valamely harang zúgását. Ez esetben a czérnaszál vezeti a kanál rezgéseit a koponyacsontokhoz. Olyan esetekben, melyekben a fül betegség következtében hangvezető tehetségét elvesztette, zavartalanúl állhat fenn a koponyacsontok útján a hangvezetés, bizonyságául annak, hogy a labirint és hallóideg ép.
Hangot a víz is vezethet a koponyacsontokhoz. Ismeretes a gyermekek e játéka, mikor fürdés közben a víz alá merülnek s kavicsokat ütnek össze, hogy a hangját hallják. A hangvezetés ezen módja fontos a vízben élő állatokra, így a halakra nézve. Ezek egész halló szerve csak a csontoktól és porczoktól bezárt labirintushól áll; fülkagyló, halló-járat, halló csontocskák hiányoznak itt. A víz hanghulláma a koponyacsontokat indítja megfelelő lengésekre s ezek vezetik a hangot a labirinthoz; a víz hanghullámai épen úgy terjednek át más testekre, mint a szilárd testeké.
A koponyacsontok útján semmi olyan hang nem jut öntudatunkra, melyet a levegő vezet; a levegő nem bírja lengéseit a koponyacsontokra átruházni, mivel a kelleténél gyöngébbek. A hangvezetés a levegő és fül útján tehát sokkal finomabb. Midőn a hangvillának a csontok útján vezetett hangját már nem halljuk, ilyenkor a fülünk előtt tartott hangvilla hangját még elég jól ki tudjuk venni.
Emberen a hangvezetés rendes útja az egész halló szerv. A levegő ritkulásának és sűrüsödésének hullámai első sorban a fülkagylót érik. Némelyek már a fülkagylónak is, alakjánál fogva, a hangok felfogására lényeges szerepet tulaj-
donítanak. Vannak, a kik azt vélik, hogy a léghullámok a fülkagylót magát, mint porczánál fogva igen rugalmas anyagot rezgésnek indítják s a fülkagyló a rezgéseket, a dobhártyáig vezeti el. Ez azonban téves felfogás. A léghullámok a fülkagylót és a halló járat falát nem bírják rezgésnek indítani. Mi hangot nem hallunk, ha a két fül halló járatait viaszszal jól elzárjuk, valamint nem halljuk az óra ketyegését sem, ha ilyenkor az órával a fülkagylót érintjük. Más felfogás az, mely szerint a fülkagyló a hanghullámokat, mint valami tölcsér felfogja és a halló-járatba vezeti; sokkal jobban hallunk, ha tenyerünket a fülkagylóhoz hozzá tartjuk és ezzel az utóbbit mintegy megnagyobbítjuk. Még erősebb a hallott hang, ha tölcséralakú halló csövet tartunk halló-járatunkba. Papirosból készült ilyen tölcsér javítja hallásunkat, ha a tölcsér a tágas nyilására eső hanghullámokat a halló-járat felé reflektálja. Némely állat fülkagylója, így a lovaké, tényleg ilyen tölcsérhez hasonlít is és tetemesen élesíti hallásukat. De az ember fülkagylója legfeljebb azon kis részében felelhet meg ilyen feladatnak, mely a halló-járat bemenetét veszi körül. Hogy mennyire lényegtelen embernél a fülkagyló hangfelfogó szerepe, azok az emberek tanúsítják, a kik fülkagyló nélkül is jól hallanak. Midőn halló-járatunkba üvegcsövet vezetünk és a halló-járatot az üvegcső körül viaszszal vagy lágy kenyérrel jól elzárjuk, akkor a hanghullámok csak az üvegcsövön át juthatnak fülünkbe és halló tehetségünk még sem szenved valami lényeges változást. Feltünik azonban az utóbbi kisérletnél, valamint akkor is, midőn ujjainkkal fülkagylóinkat fejünkhez jól odaszorítjuk, hogy ilyenkor a hang iránya iránt kevésbbé tudunk tájékozódni, mint különben.
A lovak, midőn a hangra figyelnek, fülöket mozgatják s e szerint itélik meg az irányt, melyből a hang jön. Az emberek többnyire nem tudják mozgatni fülöket, bár vannak a fülnek fel, előre és hátra való mozgására izmaik, csakhogy a
legtöbben beidegezni, összehúzódásra indítani őket nem tudják és a kik bírják is fülöket mozgatni, nem áll módjukban a különböző irányok felé forgatni. Fejünket, sőt egész testünket sokkal könnyebben mozgatjuk, mint a négylábú állatok, e miatt nincsen szükségünk, hogy a fület is külön mozgassuk; e tehetségünk a gyakorlat hiánya miatt nem fejlődhetett ki.
A hangforrás irányát a szerint itéljük meg, a mint a hangot jól vagy rosszúl halljuk. Legerősebben akkor halljuk a hangot, midőn egyenesen halló-járatunkba kerül, gyengébben már, midőn elülről és legrosszabbúl, midőn hátulról jutnak a hanghullámok a halló szervbe. A hangirányt első sorban abból itéljük meg, vajjon melyik füllel halljuk erősebben a hangot. E miatt fejünkkel vagy egész testünkkel keressük azt az irányt, melyből egyik fülünkkel a legjobban hallunk. Ilyenkor a fülkagylónak azt a helyzetét keressük, melyben a hanghullámok a legjobban jutnak a halló-járatba. A fülkagylók ezen szerepe miatt, nem tudjuk, vajjon elülről vagy hátulról jön-e a hang akkor, midőn a fülkagylókat fejünkhez odaszorítjuk; ilyenkor a fülkagylók nem szerepelnek. Ugyan e miatt a hátulról jövő hangokat jobban halljuk az elülről jövőknél akkor, midőn tenyerünket úgy tartjuk fülünk előtt, hogy a hátulról jövő hangokat veri vissza a halló-járatba.
A halló-járatnak hajlott alakja lényegtelen a hallásra nézve. A hajlás miatt a hanghullámok a halló-járat falán visszaverődnek és ezután érik a dobhártyát. A hajlás védi a fület, port és más ártalmas anyagokat tart vissza. Ugyanezt teszik a szőröcskék és a fülzsír is. A hallójárat hajlott alakja miatt a dobhártyát, még reflektor segedelmével is, csak akkor lehet látni, ha a fülkagylót kissé felfelé húzzuk és így a halló-járatot kiegyenesítjük.
Végre a halló-járat a hallásnál még esetleg rezonancziája révén is szerepel. A zárt levegőnek tudniillik saját hangja van.
Ha sípba, vagy palaczk széléhez fúvunk, a hallott hang ama síp- vagy palaczkban foglalt levegő saját lengéseinek a hangja. Így erősítik a toldalékos csövek a megszólaló hangokat. A halló-járat is levegőt tartalmaz s e miatt bizonyos magas hangot erősít. Innen olyan kellemetlenül élesek azok a magas hangok, melyeket példáúl a tányéron elcsúszott kés okoz.
16. HANGVEZETÉS A KÖZÉPSŐ FÜLBEN
A halló-járatba jutó léghullámok a dobhártyát indítják lengésnek úgy, a mint a levegőnek hangadó rezgései a lengésre alkalmas testeket általában lengésnek indíthatják. Így két ugyanazon hangra hangolt hangvilla közül az egyiknek szólása a nyugvó másikat is együttszólásra bírja. Vagy ha a zongora tapintóját felemeljük és bizonyos hangon beleénekelünk, a zongora megfelelő húrja jut együttrezgésbe és a hang visszaszól a zongorából, miután az énekhang már meg is szűnt. Mint e hangszerekkel, úgy van az a hártyákkal is. Kifeszített hártya a reá mért ütésre hangot ad; ez a hártya tulajdon hangja. Midőn a hártya ezen tulajdon hangja a levegőben szól, a különben nyugodt hártya avval együtt mozgásba jut. Más, nem a hártya tulajdon hangja, nem bírja a hártyát együttrezgésre indítani.
Az együtthangzás úgy jön létre, hogy a hangzó testtől lengésnek indított levegő felette gyöngéd lökéseket bocsát a másik hangadó testre, a hangvillára, húrra vagy hártyára. A lökések olyan egyenletes időközökben ismétlődnek, mint minőkben ez a test a maga lengéseit végezni szokta, e miatt az előbb nyugodt testet mind nagyobb és nagyobb lengéseknek indítják úgyannyira, hogy végre is hangot hallunk. Nagy harangot kis gyermek nem képes azonnal hangzásra bírni, de ha a harang kötelét alkalmas, szabályos időközökben
ismételten meghúzza, a harang is mind nagyobb lengéseket végez és végre megszólal. – Így hatnak a légrezgések is azon hangadó testekre, melyeket önlengésre indítanak. A hártya bemélyed, midőn a vele érintkező légréteg a hang miatt sűrűbb és kifelé visszadomborodik, a mint a légréteg megritkúl. A levegő sűrüsödésének és ritkulásának hullámai tehát a dobhártya haránt lengéseinek okozói. Hogy a hártya tényleg ily lengéseket tesz, arról meg lehet győződni, ha a hártyára homokot hintünk, mert mialatt a hártya hangja megszólal, azalatt a homok szögdelő mozgást végez rajta.
Míg azonban a kifeszített hártya rendesen csak tulajdon hangjával jut együttlengésbe s ezen kívül még kisebb fokban olyan hangokkal is, melyek rezgésszáma a hártya tulajdon hangjának rezgésszámától lényegesen el nem tér, addig a dobhártya más hangokkal is jut együttlengésbe, a mi a hallást illetőleg nagy hasznunkra van, mert különben a dobhártya tulajdonhangját igen erősen, a többieket pedig igen gyengén vagy épen nem hallanók meg. Pedig ez valósággal nincsen így. Mi képesek vagyunk a zenében 40 es 4000 lengési szám határán belül, tehát mintegy hét oktávára terjedő hangot megkülönböztetni s jól meghallani. Míg tehát valamely kifeszített hártya, mondhatni, csak tulajdon hangjával jut együttlengésbe s ettől lényegesen eltérő hanggal nem, addig a dobhártya igen kiterjedt hangsorral leng együtt.
A dobhártya abbeli képessége, hogy a mély és magas hangokkal együttesen indul lengésnek, azon alapúl, hogy olyan hártya, melynek tulajdon hangja igen mély és mely esetleg valamivel meg is van terhelve, sokkal nagyobb hangközön belül jut együttlengésbe a hangokkal, mint a magas tulajdonhanggal bíró, szabadon kifeszített hártya. Ennek bizonyságáúl szolgál az a készülék, melyet KÖNIG a hangok lángképeinek vizsgálására szerkesztett. A készülék lényege kis fatok, melynek üregét rugalmas, vékony kaucsukhártya kétfelé vá-
lasztja. Az egyik félben világító gáznak be-, illetőleg kivezetésére szolgáló két cső van. A kivezetőcső kis nyilású égőbe vezet; az ott kiáramló gáz meggyújtva, kis lánggal ég. A fatok második felébe egyetlen nagyobb kaucsukcső vezet, mely második végén kis szócsőbe folytatódik. Ha a hang megszólal, a maga lengéseit a szócsövön és kaucsukcsövön keresztül a fatok hártyájára ruházza át s azt lengésnek indítja. A hártya a levegő sűrüdése és ritkúlása hullámainak megfelelőleg a fatokban ide-oda mozog és a gáznyomást megfelelőleg változtatja meg, e miatt a gázláng, mely különben egyenletesen ég, mozogni kezd. Az előtte forgó négy oldalú tükörben a gázláng képe, amíg nyugodtan ég, egyenesen megvilágított vonalként tünik elő és a hangra nézve esetleg egészen jellemző apró emelkedésekből és mélyedésekből áll, mihelyt hang mozgásban tartja. A levegő lengései ez eszközön úgy, mint a halló szervben hártyát indítnak mozgásnak és, mint a kisérletekből kitünt, a hártya meglehetősen kiterjedt hangközzel, igen különböző magas hangokkal jut együttlengésbe. Ez onnan van, mert egyfelől igen mély a hártyának a tulajdonhangja, s mert másfelől egyik oldalon a gáz nyomja a hártyát s ez tetemesen tompítja saját lengéseit. A dobhártya saját lengéseit is a vele összefüggő halló csontocskák tompítják. Ezen kívül nagy nyereség a dobhártya tölcsérszerű alakja is; a dobhártya a dobűr felé tölcsérszerűen mélyed be s e miatt keveset és egyenetlenül van kifeszítve.
A dobhártyához hasonló alakú hártya igen különböző magas hangokkal tud együtt lengeni. Ha példáúl valamely cső nyilását kaucsuk-hártyával lekötjük és a hártya közepét vékony pálczikával benyomjuk, ezen hártya alakja igen megközelíti a dobhártya alakját. Széleitől közepe felé tölcsérszerűen bemélyed, egyszersmind felülete, szélei és a bemélyedés közepe között kifelé domborodik. Az ilyen hártya leginkább közepén, innen szélei felé mind kevésbbé
van megfeszítve. Ha a kaucsuk-hártyát rövid pálczikával nyomjuk be, mely pálczikának másik vége húrhoz támaszkodik, meg lehet győződni, hogy a hártya a cső előtt szóló különböző magas hangokat ruház a húrra át, mihelyt csak a húr az illető hangokra hangolva van.
A kisérlet berendezését a 27. ábra tünteti fel. Itt látunk deszkához erősített, hangfelfogásra szolgáló csövet (e), melynek a húr felé irányított végét kaucsuk-hártya zárja el. A kaucsuk-hártyát a pálczika (f) egyik vége tölcséralakúlag nyomja be, míg a pálczika másik vége az a b közt kifeszített húrra támaszkodik. A húr hosszát a nyereg (c) helyváltozásával lehet megváltoztatni. Az e cső előtt tartott hangvilla hangja a húrt rezegteti meg, ha pedig a húrt vonóval szólaltatjuk meg, akkor a hártya és a cső (e) ennek a hangját erősíti; mindez igen különböző magas hanggal történhetik, jeléül annak, hogy a hártya a különböző magas hangokat jól vezeti.
27. ábra. ab kifeszített húr, c nyereg, melyen a húr nyugszik, d az f pálczika megtámasztasára szolgáló támasztó, e cső, melyen a kaucsukhártya ki van feszítve.
A dobhártya lengéseiről akként győződtek meg, hogy holt-testen az EUSTACH-féle kürtön keresztül a dobüregbe gázt vezettek, mialatt ugyanoda a megnyitott koponyán át még finom üvegcsövet is illesztettek. Az üvegcsőből kifolyó vilá-
gító gázt meggyújtva, tükörképe a forgó tükörben egyenes fényes sávnak felelt meg akkor, midőn a dobhártya nyugodt volt, azonban azonnal emelkedésekből és mélyedésekből állott, mihelyt a megszólalt hang a dobhártyát rezgésre bírta.
A mi a halló-csontocskák tompító hatását illeti, a 13. fejezetből tudjuk, hogy a kalapács nyele a dobhártyába be van nőve, maga a kalapács az ülővel is összefügg, ez pedig a kengyelcsonttal izűl, s ennek talpa végre a tojásdad alakú likat elzáró hártyához hozzá van nőve. Így tehát a dobhártya nem végezheti másképen rezgéseit, minthogy a halló-csontocskákra is átruházza őket. A halló-csontocskák úgy viselkednek, mint a 27. ábrán jelzett kisérletben a pálczika: midőn a dobhártya rezgéseit követik, a rezgéseket egyenesen a tojásdad-alakú lik hártyájára ruházzák át, csakhogy, tekintettel alakjukra s egymással való összeköttetéseikre, a mozgást mint egy kétkarú emelő végzik. A kalapács nyakát, hosszú nyújtványát, valamint az ülő rövid nyújtványát szalagok erősítik a dobüreg falához. A halló-csontocskák e miatt a jelzett szalagoktól és nyújtványoktól alkotott közös tengely körül (19. ábra II. x-x) kénytelenek mozogni, midőn a dobhártya mozgásait követik. A kalapácsnak a forgástengely alatt levő részei követik a dobhártyát; midőn a dobhártya befelé mozog, ezek is befelé mozognak, ellenben a forgástengely feletti részek, ugyanakkor ellenkező irányt követve, kifelé térnek. Az ülő követi a kalapácsot. Az ő hosszú nyújtványa a vele izülő kengyelcsontot mozgatja, ennélfogva a kengyelcsont talpa a tojásdadalakú likban épen úgy mozog be- és kifelé, mint a dobhártya maga. E szerint a halló-csontocskák nem vezetik a hangot legapróbb részeik belső sűrítésének és ritkulásának lengései útján, hanem a dob-hártya minden befelé való mozgása a kengyelcsont talpát a tojásdadalakú likba nyomja, minden kifelé való mozgása
pedig ebből kihúzza. Így terjed át a dobhártyának minden legkisebb mozgása a labirint vizére.
A halló-csontocskák e mozgásáról holt ember fején a hallócsontocskákhoz odaerősített finom írókészülékkel, példáúl viaszszal odaragasztott sertével győződtek meg; a serte mozgásait az előtte mozgó kormozott hengerre iratták fel. A halló-csontocskákból összetevődő kétkarú emelőnek a kalapácstól alkotott kara 9.5, az ülő hosszú nyújtványa alkotta második kara pedig csak 6.5 mm hosszú; az utóbbinak hossza tehát az előbbeni kétharmadának felel meg. Ennek megfelelőleg a kengyelcsont talpa csak kétharmad akkora kitérést tesz, mint a kalapács nyele. Hozzá még a nyomás a tojásdadalakú likban a dobhártyánál húszszor kisebb hártyára terjed át. A nyomás értékét, melylyel a kengyelcsont talpa a tojásdadalakú likat elzáró hártyát, tehát a labirint vizét is nyomja, az egyik ívjáratba erősített finom üvegcsővel mérték meg, valamint a kengyelcsont talpának kitérését a hangvezetés alatt is meghatározták; az utóbbit 0.0726 mm-nek találták.
A mozgás e kisebbedése szükséges, mivel a tojásdadalakú likat elzáró hártya nem tudná mozgásait olyan nagy közön belől megtenni, mint a sokkal nagyobb dobhártya. A dobhártya tölcsérszerű alakja is a hangvezetésnek tetemes javára van. A dobhártya legkiterjedtebb lengéseit tudniillik a tölcsér csúcsa és a dob széle közti részeiben végzi és a mozgás ereje, minden oldalról, a tölcsér legmélyebb része felé központosúl. E miatt a kalapács markolata kisebb közön belül nagyobb erővel mozog, mint a minővel a dobhártya más alakjánál fogva mozogni tudna.
Végre meg kell még emlékeznünk a dobüregben levő két izom működéséről is. Az egyik, a dobhártya feszítő izma, a kalapács nyakához tapad és összehúzódásakor a dob-
hártyát befelé húzza, feszíti. Mennél jobban feszíti az izom a dobhártyát, annál inkább válik alkalmasabbá arra, hogy magas hangokkal együtt lengjen, a mi különösen akkor juthat érvényre, mikor figyelmünket valamely magas hangra fordítjuk. Egyszersmind tompítja is az izom összehúzódása útján a dobhártya lengéseit, csak úgy, a mint lengő húr mozgását tompítja az, ha a húrt ujjunkkal érintjük. Midőn tehát túlerős hangok szólnak, a feszítő izom gátolja meg a dobhártya túlságos kitéréseit. Azonban a dobhártya feszítő izma nem olyan alkalmazkodó készüléke a dobhártyának, mely általában lehetségessé teszi a magas hangok észrevételét; az izom összehúzódása nem változhatik meg olyan gyorsan, mint a minő sebesen követik egymást a trilla hangjai, valamint meg sem védheti a dobhártya feszítő izmának tompító hatása a dobhártyát a hirtelen bekövetkező, felette erős hangok hatásától. A mi végre a kengyelcsonthoz tapadó második, a kengyelcsont-izmot illeti, ennek is tompító a hatása, a mennyiben a kengyelcsont talpának túlságos beszorítását a tojásdadalakú likba meggátolja.
17. HANGVEZETÉS A BELSŐ FÜLBEN
A dobhártya és halló-csontocskák lengéseit a tojásdad-alakú likat elzáró hártyára és ennek révén a labirint vizére a kengyelcsont talpa ruházza át. A hány lengést a dobhártya végez, ugyanannyit tesz a labirint vize is. Ez utóbbi, mint egészen szilárd falba zárt folyadék, lengéseket csak úgy tehet, ha, midőn a kengyelcsont a tojásdadalakú likat bezáró hártyát befelé szorítja, a nyomás elől kitérhet, mivel a folyadék össze nem nyomható. Ezt a kitérést a kerek likat elzáró hártya teszi lehetségessé. Midőn a tojásdadalakú lik hártyája befelé nyomúl, a perilympha a kerek likat elzáró
hártyácskát legott kifelé, a dobüreg felé domborítja és mikor a kengyelcsont visszatér a tojásdadalakú likból, a kerek likat elfedő hártya is visszahuzódik.
A mondottak szerint a kengyelcsont mozgásai hullámot indítanak meg a perilymphában, mely a tojásdadalakú liktól kiindulólag, mindenekelőtt az előpitvar perilymphájára terjed át és innen a fülcsiga előpitvari járatába jut el. Ebben lágy részek, az úgynevezett hártyás pörgelemez, a CORTI-REISSNER-féle hártyával, az alaphártyával és az ezektől bezárt CORTI-féle szervvel vannak, melyek a nyomásnak engedve, többé-kevésbbé mozgásnak indúlhatnak. Fenn, a csiga csúcsa alatt, az előpitvari járat közlekedik a dobüregi járattal, azért ez úton az előpitvari perilympha hullám-mozgása a dobüregi járat perilymphájára terjedhet át. Mindezek végre a kerek lik hártyáját indítják mozgásnak.
A fülcsigában, a CORTI-REISSNER-féle hártya helyzete miatt, az előpitvari járat perilymphájának lengései ezt a hártyát együttesen indítják mozgásnak. A hártya, nevezetesen az alsó fele, a CORTI-féle hártya, a CORTI-féle íveken fekszik, ezekkel érintkezik közvetetlenűl, azért mozgásaival ez ívek is lengésbe jutnak. A CORTI-féle ív külső oszlopa, mint tudjuk (14. fejezet), húrokra oszlik szét, úgy, hogy míg a fül-csigában 4500 ilyen ív van, addig mindegyik ív még mintegy 10–15 húrban folytatódik. Az ívek a külső oszlop húrjaival együtt a zongora billentyűrendszerére és az ő húrjaira emlékeztetnek. Ha hozzáveszszük, hogy a húrokon a hallóidegrostokkal kapcsolatos külön sejtek nyugszanak és ennek megfelelőleg a zongora minden húrját is ideggel kapcsolatosnak gondoljuk, mely ideget a megfelelő húr lengése izgatni képes, úgy a zongora sémájában képet nyertünk a halló-szerv végkészülékének hangfelfogó működéséről.
A dobhártya működésének tárgyalásakor láttunk példát
arra, hogy valamely szóló hang hártyát, hangvillát, húrokat könnyen indít együttes lengésnek, mihelyt ama hang ezek tulajdon hangjának felel meg.
Mikor valamely nyitott zongora tompítóját felemeltük s közelében hang, pl. énekhang szólal meg, a zongorából ugyanez a hang felel vissza. Ügyelve a zongora húrjaira, azt a húrt találjuk rezgésben, mely, ha billentyűjét megütjük, amaz énekhangnak megfelelő hangot ad.
Más hang, a zongorán, a neki megfelelő más húrt indítja együttlengésre. Ha pedig több hang szól egyszerre, akkor a zongorán mindazok a húrok erednek együttes lengésnek, melyeknek megfelelő hangja a hangösszletben benne foglaltatik. Így tehát a zongora húrjaihoz eljutott hangvezető lég rezgése, a zongorán azokat a húrokat választja ki és indítja együttes lengésnek, melyek megszólítva, ugyanazokat a léglengéseket indítják meg.
A zongora húrjaihoz hasonló, együttes lengésre alkalmas képleteket, íveiben és húrjaiban, a CORTI-féle szerv is tartalmaz. Úgy tekinthetjük őket, mint egymás mellett párhuzamosan kifeszített, alulról felfelé meghosszabbodott zongora-húrokat, melyek egymástól független lengésre képesek. Bizonyos hang tehát csak bizonyos húrokat indít együttes lengésnek. Ha minden hanggal ugyanazon húrok, vagy mindannyi húr eredne együttes lengésnek, úgy mindig csak ugyanazt a hangot hallanók.
A CORTI-REISSNER-féle hártya lengései tehát a hang szerint más-más ívet és húrokat indítanak együttes lengésre. Ez együttes lengésben az ív két oszlopa közül inkább a külső vesz részt, az, mely egyenesen a húrokban folytatódik, míg az alaphártya kezdeti részéhez tapadó belső kevesebbet mozgatható. Minthogy azonban az idegvégkészülék a húrokon nyugszik, nyilvánvaló, hogy a hang felfogásában a húroknak az íveknél fontosabb szerep jut. Ezt bizonyítja az a körül-
mény is, hogy a madarak CORTI-féle szerve húrokkal el van látva, de ívekkel nem.
E szerint a fülcsigában olyan felette finoman szerkesztett hangszervünk van, mely maga ugyan nem ad hangot, de a hangoknak megfelelően együttes lengésnek indul.
A CORTI-féle ívek és húrjaik hossza, mint láttuk, a csiga-járat kezdetétől felfelé mindinkább nő. A CORTI-féle ív belső oszlopának hossza a csigajárat kezdetén 0.048, felső végén 0.0855 mm, a külső oszlopé 0.048, illetőleg 0.095 mm. A húrok hossza legalúl 0.04125, az első csigatekerület közepén 0.169, végén 0.3, a második csiga-tekerület közepén 0.4125, végén 0.45, végre a csiga-tekerület csúcsán 0.495 mm. Ezek szerint a fülcsiga alapján a magas, csúcsán a mély hangok indítják együttes lengésnek a húrokat és izgatják a megfelelő végkészülékeket.
Vajjon ily felette rövid képletek, mint minők a CORTI-féle szerv húrjai, a hangokkal, és ezek között a mély hangokkal is, miképen jutnak együttes lengésbe, csak abból érthető, hogy a húrok merev fonalak, melyek mint ilyenek, a reájok nehezedő lágy részek súlya alatt együttesen lengenek és hogy e húrok lengéseit a CORTI-féle ívek megnehezítik. Hozzá még megterhelik a húrokat a középső csigajáratot egészen kitöltő sejtek és az endolympha is. A húrok minden megterhelése és lengéseiknek korlátozása mélyebbé teszi a tulajdon hangokat. Csakis így történhetik meg, hogy e mikroszkópi rövid képletek olyan mély hangokkal kerülnek együttes lengésbe, a minőket halló-szervünkkel észrevenni képesek vagyunk; Egy-egy fülcsigában átlag 4500 CORTI-féle ív és 45000-nél több húr van, és így, keveset számítva, e szerv legalább 4500 különböző hang felvételére lehet alkalmas. A hangokat elválasztó hangközök igen kicsinyek; az egymás mellett levő CORTI-féle ívek és húrjaik nagysága közt is csekély az eltérés. HELMHOLTZ 2800 CORTI-
féle ívet tekintett olyannak, mint melyekkel a zenében használt hét oktáván belül eső hangokat felfogjuk, a többi ívek az annál is magasabb és mélyebb hangok megérzésére szolgálnának. Ez esetben minden oktávára 400m egy-egy fél hangra 33 1/3 CORTI-féle ív és legalább 333 húr esik. Ebből érthető, hogy gyakorlott zenészek fél hangnál jóval finomabb különbségeket fel tudnak ismerni.
A fülcsiga tehát dúsan el van látva a hangok felfogására szolgáló végkészülékekkel.
A valamely zenehangtól okozott érzés nem tart észrevehetőn tovább az azt keltő hangnál. Csak a mély hangokra nézve ismertek fel némi utóérzést a hallószervben. Hallószervünkben tehát tompítóról is jól van gondoskodva. [!] Már a dobhártyán is a halló-csontocskák mint tompítók szerepelnek. Azonban e tompítók magukban mit sem érnének, ha a labirint hangfelfogó készüléke maga is tompítva nem volna. ha a CORTI-féle ívek és húrok lengése tovább tarthatna a hangnál. A trillának egymást sebesen követő hangjait nem tudnók külön felfogni. A trillák egyébiránt annál kevésbbé tiszták, hangjaik annál inkább kezdenek összeolvadni, mennél mélyebb hangok szólnak, mivel mély hangoknál utóhangzás van. A zongoránál arra lehetne gondolni, hogy a tompító hatása tökéletlenebb a mély hangoknál, csakhogy ugyanazt lehet a gordonka, fiszharmonika hangjain is tapasztalni; ezeken pedig a hangot pillanat alattel tudjuk hallgattatni. Ugyane tapasztalatok egyszersmind azt is bizonyítják, hogy a halló-szerv hangfelfogó részei tényleg más-más hanggal kerülnek együttes lengésbe. Ezt megerősítik az olyan egyéneken tett megfigyelések is, a kiknek halló-szerve az igen mély vagy magas hangok iránt süketnek bizonyúlt. Ilyenkor tudniillik a mély hangok iránt süketek fülcsigájának felső része, a magas hangok iránt süketekének pedig alsó része meg volt betegedve. Végre
a rákoknak szőröcskékkel ellátott halló-szervén, a hang magassága szerint, más-más szőröcskéket láttak mozgásnak eredni.
A CORTI-szerv húrjain nyugosznak, mint láttuk, azok a sejtek, melyekkel a halló-ideg érintkezik. A húrok mozgásai a megfelelő sejteket csak mechanikailag izgatják: mozgásaikkal a sejteket nyomják, vonogatják. Ennek megfelelőleg minden hang más-más idegrostban, és ez az agykéregben más-más hangérző végsejtben ébreszt izgalmat, a mi bennünk megfelelően különböző hangérzéseket támaszt.
Míg így kétséget nem szenved, hogy a zenehangok megérzésére a fülcsiga szolgál, addig sokáig vitatott kérdés volt és most is az, vajjon hol hatnak a zörejek izgatólag a halló szervben. Általánosabban elterjedt az a nézet, mely szerint a fülcsiga olyan szabálytalan, aperiodikus lengések felfogására, mint minők a zörejek, nem való s azért azt vélik, hogy a zörejek az előpitvar és ívjáratok idegvégkészülékei útján jutnak öntudatunkra. – Az előpitvar hólyagjaiban és a fél ívjárat ampulláiban foglalt halló sejtek szőröcskéit indítnák mozgásra a zörejek, ezzel izgatnák a sejteket és a bennök végződő idegrostokat. Azonban az idegvégek e szerepe több, mint kétes.
Már a szövettani szerkezet és a mechanikai viszonyok is ellene szólnak e felfogásnak. Az idegvégződés az előpitvar hólyagjai és félívjáratok ampullái hártyás képletein belül van (22. ábra) úgy, hogy az endolympha mossa őket; a sejtek szőröcskéit otholitonok (23. ábra) és víznél tömöttebb folyó anyag veszi körül. Mindez a halló sejtek szőröcskéit az endolympha áramlása útján mozgathatókká teszi. Azonban a kengyelcsont talpától a labirintban okozott nyomásingadozások az ama hártyás képletekben foglalt endolymphát nem indíthatják áramlásnak; a folyadék a nyomás elől semmi irányban ki nem térhet. Az előpitvarra és hártyás ívjáratokra
a kengyelcsont mozgásai csak annyi hatással lehetnek, hogy a perilympha abszolut nyomását megváltoztathatják. Ha e nyomásingadozásoknak az lenne a feladatuk, hogy ama részek idegvégkészülékeit izgassák, úgy ezek nem volnának mélyen elrejtve a hártyás képleteken belül, mert így a perilympha nyomása elől épen a lehetőségig el vannak vonva, hanem szabadon nyúlnának be a perilymphába.
A tengeri malacz fülcsigájához igen könnyű hozzáférni. Ha ez állat mindkét fülcsigáját kiirtják, a kiirtást teljes süketség követi. Ellenben galambok, házinyulak ívjárataik teljes kiirtása után, csak úgy reagálnak a hangra, mint az ép állatok. A fülcsiga kiirtása teljes süketséget von tehát maga után, az ívjáratok kiirtása pedig semmi hatással nincs a zörejek észrevevésére. Az ívjáratokról más helyen (a 2. fejezetben) láttuk, hogy a test egyensúlyát tartják fenn. A végszervek a hártyás falon belől való elhelyeződése felette hasznos arra, hogy a fejmozgások révén áramlásba jutó endolympha őket izgassa.
Tehát a zörejek felfogására is a fülcsiga marad. Végelemzésben a zörejek is csak zavart hangok. Zörejen a hang jellegét gyakran még fel is lehet ismerni; minden zörejben vannak szabályosan ismétlődő légrezgések is. Sőt a fizikai vizsgálatok kimutatták, hogy minden zörej felbontható egymással együtt jelenlevő, esetleg gyorsan váltakozó, periodikus lengésekre. Minthogy így a zörej nem más, mint egymást zavaró hangok összege, semmi nehézség sincsen abban, hogy a fülcsigában a zörej is izgatólag hasson és ennek útján öntudatunkra jusson; sőt az ellenkezője egyenesen érthetetlen volna. A zörej a fülcsiga húrjaiban rendetlen, szabálytalan rezgéseket gerjeszt csak úgy, a mint a zongora húrjait is a zörej hangadásra készteti; ha a tompítóját felemeljük, abból a zörej épen úgy visszafelel, mint a zenehang maga.