33. SZEMMOZGÁSOK
Az eddigiek szerint a szem ideghártyáját izgató fény intenzitás és minőség (szín) tekintetében különböző érzéseket okoz bennünk. Az impressziókat agyunk, melyben az érzések öntudatunkra jutnak, tovább használja föl és képzeteket alkot magának. Mert, midőn valamely látott tárgy fénye szemünket izgatja, mi nemcsak a világosságot és sötétséget, valamint a megfelelő különböző színeket veszszük észre, hanem a nyert hatásokat egészszé olvasztjuk össze és tárgyat látunk, melynek alakja, nagysága, s a térben való helyzete iránt is tájékozódunk. Midőn ezt teszszük, mindenkor kívülünk levő tárgyra vonatkoztatjuk az ideghártyja izgalmát. Erre a tapasztalat tanított. E képességünk úgy annyira ki van fejlődve, hogy nem is veszszük észre az ideghártya izgalmát, tudomásunk sincs az ingernek az ideghártyára való hatásáról; tulajdonképen az érzést magával az érzést okozó tárgygyal tévesztjük össze.
Minden látott tárgynak kép felel meg az ideghártyán.
E képek, mint más helyen láttuk, meg vannak fordítva és sokkal kisebbek is a tárgyaknál. Öntudatunk a csomópontokon át vezetett irányban kifelé helyezi az ideghártya izgatása útján támasztott érzés okát és mi, a valamely bizonyos ideghártyaképnek megfelelő tárgyat, a megfelelő irányban véljük lenni. Innen van a tájékozás a térben, melyre nagy részt az vezetett, hogy a látás érzéke útján szerzett tapasztalatokat más érzékszervek, példáúl a tapintás érzékének tapasztalatai is kiegészítik. A tapasztalat, itélet, nem pedig a közvetetlen érzés műve végre az is, hogy a szemmel szerzett képzeteink útján a látott tárgyak nagysága és távolsága iránt tájékozódunk.
A tárgyaknak az ideghártyán elhelyezett képeit egy síkban látjuk magunk előtt; ezt a síkot látótérnek nevezik. Minden izgatott ideghártya-részletnek világos, minden nem izgatottnak sötét hely felel meg a látótérben. Ezek szerint a látó-térben a tárgyakról az ideghártyán képződő képeket látjuk, és pedig megegyezőleg a tárgyak helyzetével a térben fennálló helyzetben. E képek szellemi feldolgozásával tájékozódunk.
A látótér kiterjedése az egyes egyéneknél, valamint ugyanazon egyénnél is a szem állása szerint különböző. Felette fokozza a látótér nagyságát a szemek mozgása. A látó-térben, mint más helyen már mondottuk, csak azokat a tárgyakat veszszük jól ki, melyeknek éles képe az ideghártyagödörbe esik. Említettük volt, hogy midőn valamely könyvben betűt vagy rövid szót rögzítünk szemünkkel, ezalatt az oldalt eső szavakat már nem bírjuk elolvasni. Hogy ennek ellenére a látótérben oly annyira könnyen tájékozódunk, egyedűl a szem felette gyors mozgékonyságának az eredménye: a szemünket és ez által figyelmünket is gyorsan, más-más tárgyra tudjuk irányítani.
Szemünk ezen mozgékonysága nélkül, fejünket vagy egész testünket is, mindig azon tárgy felé kellene fordítanunk, mely
figyelmünket magára vonja. Ezek miatt a szemek mozgékonyságának a térbeli tájékozásnál igen fontos szerep jutott.
A szemek négyoldalú piramishoz hasonló gödörben vannak a koponyában befoglalva. A piramis csúcsa hátra-, alapja pedig előfelé van fordítva (79. ábra).
79. ábra. A két szem helyzete a szemgödörben, a megfelelő szemizmokkal.
A 79. ábrán látjuk a két látó ideget, a mint a koponya-űrön belül a félkereszteződést alkotja. Előhaladtukban a számukra nyitva maradt likon keresztűl törnek ki a koponyaüregből a szemgödörbe. A jobb oldali szemen az ideg látható, a mint a koponyacsontot átfúrva, a szemig halad elő. Az egész szemgödröt zsírban gazdag kötőszövet párnázza ki; ebben a szemgolyó úgy el van helyezve, hogy csak kisebb, látható része áll ki szabadon a szemgödörből. Ugyancsak ezen zsírpárnában haladnak a szemhez, a látó idegen kívül,
az izommozgató és más, példáú] izom- és fájdalomérző idegek, továbbá a tápláló vérerek, valamint a rajzon külön kitüntetett és a szemet mozgató izmok.
A szemet mint egészet hat-hat izom mozgatja; van négy egyenes és két ferde szemizom. Az egyenes szemizmok a szemgödör csúcsán, a látó ideg betérési helye körül erednek, innen előre menye, mintegy 7 mm-rel a porczhártya széle előtt, tapadnak a szemhez. A négy egyenes szemizom közül az egyik, a külső egyenes szemizom (n n), kívül tapad a szemhez, összehúzódásával kifelé forgatja azt. Ennek ellenható társa a belső egyenes szemizom (i i), mely a szemet befelé forgatja. A két izom tehát a szemet egy a C, mint forgásponton keresztül vezetett függélyes tengely körül kifelé, illetőleg befelé forgatja. A felső egyenes szemizom az ábrán csak a bal szemen látható (s). Az alsó egyenes szemizmot a látó ideg fedi, az ezért hiányzik az ábrán; iránya egyébiránt a felsőével párhuzamos. A két izom a szemet felfelé, illetőleg lefelé forgatja a vízszintesen fekvő DC tengely körül. A DC tengely helyzete annyiban kissé ferde, a menynyiben az orr felőli oldalon valamivel előbb, a halántéki oldalon hátrább áll; e miatt, midőn ez izmok a szemet felfelé és lefelé mozgatják, egyúttal az orr felé is forgatják. A szemet egy ugyanazon tengely körűl forgató izmok, vagy mind a négy egyenes szemizom együttműködése nem forgatja, hanem hátrahúzza a szemet.
A két ferde szemizom közül a felsőnek (o) igen sajátszerű a lefutása. Ez izom ott ered, a hol a négy egyenes, innen a szemgödör belső felső szélén előre jut, itt alkalmas gyűrűn hatol keresztül és vissza s kifelé fordulva, éri el a szemet, melynek inhártyájához tapad. Lefutásából látnivaló, hogy ez izom összehúzódásakor a szemet BB tengely körűl ki- és lefelé forgatja. Az alsó ferde szemizom nem látható az ábrán, mivel a szem fedi. Különben a szemgödör belső
oldalán elül ered, a szem alatt ki- és hátrafelé húzódik és a szem külső oldalán, hátul tapad oda az inhártyához. Ezen izom magában a szemet ki- és felfelé mozgatja. Mindkét ferde szemizom együttesen előre húzza a szemet.
Ezek szerint ki- és befelé a szemet egy-egy izom, a külső illetőleg a belső szemizom mozgatja. Fel- és lefelé már két-két izom működik közre a szemmozgásban. Felfelé a felső egyenes és alsó ferde szemizom forgatja a szemet. Ez izmok mindegyike magában is felfelé húzza a szemet, de mindegyik egyszersmind a forgástengely körül hengeríti is, még pedig a felső egyenes befelé, az orr oldala felé, az alsó ferde pedig kifelé, a halántéki oldal felé. Így tehát hengerítő hatásuk ellenirányú, midőn együtt működnek, e miatt megsemmisült és a szem egyenesen felfelé fordul. Épen úgy mozgatja a szemet lefelé az alsó egyenes és a felső ferde szemizom. Ezeknek hengerítő hatása is ellentett lévén, megsemmisül és a szem, közös működésük közben, csak egyenesen lefelé fordul.
Azonban a szem ferde irányban is mozog. Tudunk befelé és felfelé, befelé, és lefelé valamint kifelé és felfelé, s kifelé és lefelé tekinteni. Ilyenkor mindig három izom működik egyszerre. Példáúl midőn szemünk befelé és felfelé néz, a felső és belső egyenes, valamint az alsó ferde izom húzódik össze, midőn lefelé és befelé fordul, ugyancsak a belső egyenes, de egyúttal az alsó egyenes és felső ferde is működnek közre.
Érdekes az az idegmechanizmus is, mely az önkényesnek látszó szemmozgásokat bizonyos határozott törvények szerint szabályozza, a melyek alól nincsen kivétel. Mindkét szemünket csak együtt és csakis úgy tudjuk mozgatni, hogy mindkét szem látásvonala mindenkor ugyanazon pontra van irányítva. Nem tudunk ugyanegy időben egyik szemmel lefelé, a másikkal felfelé, vagy egyik szemünkkel kifelé és a másik-
kal befelé nézni. Midőn felfelé tekintünk, mindkét szemnek felső egyenes és alsó ferde izma húzódik össze. Hasonló módon együtt fordul lefelé mindkét szem az alsó egyenes és a felső ferde izom összehúzódása alatt. Egészen másképen van a dolog, ha oldalt nézünk, mert ilyenkor az egyik szem külső és a másiknak belső egyenes izma húzódik össze, midőn pedig hozzánk közelálló tárgyat nézünk meg, mindkét szem belső egyenes izma működik. Sőt együttjár a szemmozgás a fej vagy test bizonyos mozgásaival is. Ha példáúl fejünket jobb vállunkra hajtjuk, mindkét szem a látás-vonal körül balra hengeredik; ezt végzi a jobb szemen a felső egyenes, és felső ferde, a bal szemen pedig az alsó egyenes és az alsó ferde izmon.
Ezek szerint a szemek állása igen sokféle lehet. Első (primaer) szemállásnak a két szem azon állását nevezik, melyben a két látóvonal egymással párhúzamosan a végtelen felé tekint és pedig úgy, hogy a két látóvonalat összekötő sík vízszintesen fekszik. Ilyenkor természetesen a két szem is a végtelen távolra van alkalmazva.
Ez állásból a szemek látóvonalai felfelé vagy lefelé, kifelé, illetőleg befelé fordúlhatnak; ez a szemek második (secundaer) állása. Ezen állásban a látóvonalak, vagy mint az első állásban, párhúzamosan maradnak egymással vagy összehajlanak.
Végre fordúlhatnak a szem látvonalai befelé és egyúttal felfelé vagy lefelé is, szóval ferde irányba; a szemeknek ezt az állását harmadik (tertiaer) állásnak mondják.
Az első állásból a második állásba a szem mindig egyetlen tengely körül való forgó mozgása révén jut el, ellenben midőn a harmadik állásba tér, a látóvonal körül egyszersmind hengeredő mozgást is végez.
A szemek e hengeredő mozgásáról utóképek segedelmével igen szépen meggyőződhetünk. Tegyük fel, hogy a 80. ábra
80. ábra. A szemmozgások megfigyelése utóképekkel.
közepén rajzolt fekete kereszt világosszürke vagy fehér alapra festett vörös színű keresztet ábrázol. Miután a keresztet 10–20 másodperczig megtekintettük, és szemünket a második állásba helyezzük, az utóképek SSSS-nek megfelelőleg tünnek elő, azaz a kereszt utóképe a kereszt valóságos helyzetével párhúzamos és derékszögű. Ilyenkor tehát a szem hengeredő mozgást nem tett. Másképen látjuk azonban az utóképet, ha a harmadik állást veszi fel tekintetünk, midőn szemünk rézsútos helyzetbe kerül. Így példáúl midőn I vagy B irányba fordítjuk szemünket, az utókép az I-nél, illetőleg B-nél feltüntetett alaknak felel meg. E szerint az ideghártya azon helye, melyen az utókép van és mely az első állásban függélyes, illetve vízszintes volt, ferde helyzetbe kerül. – Szorgos tanulmányok kiderítették, hogy a szem minden harmadik állásának a hengeredésnek határozott iránya és nagysága felel meg.
A szemek mind e mozgásai asszocziáltak és olyanok,
hogy a látóvonalakat csak párhúzamos vagy összehajlós, de sohasem széthajló irányba terelhetjük.
Az önként megindított szemmozgások ilyetén asszocziált volta velünk született s nem betanúlt. E mellett szól az is, hogy az újszülöttek szemmozgásai is már asszocziáltak. Sőt a fej vagy test helyzetváltozásaival önkéntelenül történő szemmozgások is velünk születtek. Az utóbbit a szemmozgások idegmechanizmusának felismerésével HŐGYES végleg bizonyította be. [!]
Az önkéntelen szemmozgások reflex útján jönnek létre. A fej vagy test helyzetváltozása tudniillik a halló szervben, a fej állása szerint ennek más és más ívjáratában, az endolymphát indítja mozgásnak, mely ott az idegvégeket izgalomba helyezi. A halló idegek az izgalmat a nyúlt velőbe és ikertestekbe vezetik, a hol, öntudatunk minden hozzájárulása nélkül, azon mozgató idegekre terjed át, melyek a szükséges izmokat összehúzódásra indítják. Ez egyensúlyszervünk tehát a szemek asszocziált működését is fentartja.
34. LÁTÁS KÉT SZEMMEL
Egy szem látótere olyan, mint valamely kép, melyen a tárgyak egymástól való távolságát és nagyságát az élet folyamán egyébként szerzett tapasztalatok segedelmével csak úgy ítéljük meg, mint valamely festményen. Nagynak mondjuk az olyan testet, melynek nagyságáról különben tudomásunk van, noha mi kicsinynek látjuk és megfordítva. Közel levő tárgyakhoz jobban is kell alkalmazkodnunk, mint távollevőkhöz. Az alkalmazkodás fokáról az izomérzés értesít bennünket; ebből vonunk következtetést a tárgyaknak tőlünk való távolságára. Hogy az alkalmazkodás érzése mily fontos a tárgyak távolságának megitélésére, számos tapasztalat
bizonyítja. Ha télen, midőn pelyhekben hull a hó, a szobából az ablakon kitekintünk, mialatt az ablaknál közelebb álló tárgyra alkalmazkodunk, példáúl magunk előtt kinyújtva tartott kezünk ujját rögzítjük, úgy tetszik, hogy a hópelyhek az ablakon belül esnek. – Vagy ha nyáron a szabadban, háton fekvés közben, szemünk a végtelen távolba tekint, s ez alatt a szem előtt valamely légy röpdes, úgy véljük, hogy valamely nagy madarat látunk a távol magasban, mihelyt azonban szemünkkel rögzítjük a legyet, azonnal észre is veszszük tévedésünket.
Tapasztalásból tudjuk, mennyire nehéz egy szemmel fonalat fűzni a tűbe. Ha karikagyűrűt czérnaszálra akasztva, magunk előtt tartunk úgy, hogy élével felénk van fordítva és mialatt egyik szemünket behúnyjuk, a másikkal a czeruzát a gyűrűbe akarjuk vezetni, a legtöbbször mögéje vagy eléje s legritkábban találunk magába a gyűrűbe. Ezek igazolják, milyen nehéz egy szemmel a távolságot megitélni.
Sokkal biztosabban sikerül a tájékozás a térben két szemmel. A két szem egymás hibáját javítja, mert más-más pontról látjuk két szemmel a tárgyat és a két képet egybe olvasztjuk össze, és betekintést szerzünk a tárgyak mélységi méretében. A legfeltünőbb a két szemmel való látásban mindenesetre az, vajjon miért nem látjuk kettősen a látott tárgyakat, midőn ugyanazon tárgynak mindkét szemben egyegy képe van. Valósággal nekünk igen sok tárgyat kettősen kellene látnunk; hogy még sem látjuk kettősen, azért van, mivel megszoktuk a kettős képeket figyelmen kívül hagyni és csak azokra figyelni, melyeket egyszerűen tudunk látni. Midőn példáúl valamely ujjunkat mintegy 30 cm távolban tartjuk magunk előtt és ott rögzítjük szemünkkel, minden távolabb eső tárgyat kettősen látunk. Vagy ha két kezünk egy-egy ujját egymástól 20–30 cm távolban magunk előtt tartjuk és majd az egyiket, majd a másikat rögzítjük, úgy a
nem rögzített ujjat mindig kettősen látjuk. Csakhogy nem szoktuk ráterelni figyelmünket e számtalan kettős képre, csak úgy, a mint a zenehangokban sem figyelünk a részlet-hangokra és e miatt őket észre sem veszszük.
De nem számítva a jelzett kettős képeket, melyek, úgy látszik, a nem élesen látott tárgyak után támadnak, minden élesen látott tárgynak is mindegyik szemben van egy-egy képe, és mi az élesen látott tárgyat, melyre figyelmünk rögzítve van, a két kép daczára egyszerűen látjuk. Ez onnan van, hogy megszoktuk a két szem bizonyos ideghártya pontjaira eső képek hatását öntudatunkban egybeolvasztani és egyetlen tárgyra vonatkoztatni. Ilyen pontok a két szem legélesebben látó helyei: a két ideghártya-gödör. A valamely tárgytól az ideghártya e két helyére eső képet mindig egyetlen tárgyra vonatkoztatjuk. De ezen kívül is az egyik ideghártya minden egyes pontjának van egy megfelelő pontja a második ideghártyán, a melyre eső két képet öntudatunk mindig egy érzésbe olvaszt össze. Ezeket a pontokat identikus vagy megfelelő ideghártya-pontoknak nevezzük.
Ha a két szem két ideghártyáját a szemek első állásában egymásra tolva képzeljük, identikus pontjaik fedik egymást. Az egyik ideghártya felső vagy alsó felének identikus pontjai a második ideghártya felső, illetőleg alsó felén vannak. Ellenben az egyik szem külső felének identikus
81. ábra. Identikus ideghártyapontok.
pontjai a másik szem belső felén vannak; könnyebb tájékozást nyújthat e tekintetben a 81. ábra.
Az ábrán a jobb (j) és bal (b) szem ideghártyáit képzeljük kiterítve úgy, a mint a szemek első állásának megfelel. Egy függélyes és egy vízszintes vonal négy részre osztja a képet, a vonalak kereszteződésének pontja az ideghártyagödör. Ilyenkor a két ideghártya azon részei felelkezők, melyeket az ábrán azonos számokkal jelöltünk meg. Hogy ez úgy van, erről meg lehet győződni, ha egyik szemünket rendes helyzetéből kissé kimozdítjuk, példáúl kisfokú ujjnyomással. Ilyenkor az egész látótérben azonnal kettős látás áll be, mert most a képek a két szemben nem esnek identikus ideghártyapontokra.
82. ábra. Identikus és nem identikus ideghártyapontok.
Tegyük fel, hogy a 82. ábrán jelzett két szem (1, 2) az F pontot rögzíti; ennek képe tehát éles a két ideghártyagödörben (f f) s ezt mi egyszerűnek is látjuk. Ha ugyanez alatt A-ban és B-ben is van tárgy, a két tárgyat a B2 A1 F A2 B1 vonalon megkettőztetve látjuk. A-nak A1 és A2 B-nek B2 és B1 kettős képei tünnek elő. Az A pont képe a két
szemben az ideghártya-gödörtől (f-től) befelé (a a), az orr oldala felé, B ponté pedig kifelé (b b), a halántéki oldal felé esik. Minthogy a két ideghártya belső, illetőleg külső felének pontjai, a miként a 81. ábrán látható, nem identikus ideghártya-pontok, e miatt kettős a látás.
Ebből a példából természetesen nem következik, hogy a két szemnek csak ideghártya-gödrei identikusak, a mit a 83. ábra be is bizonyít. Az ábrán a két szem előtt I., II., III. pontokon három tárgy van. A tárgyak képei a két szemben ugyanazon sorban következnek. II-nek a képe közbül esik (2), ettől egyenlő távolban egyik oldalon III-nak a képe (3), és a másikon I-nek a képe (i) látható. Úgy III-nak, valamint I-nek a képe mindkét szemen identikus pontokra esik és így egy-egy tárgytól eredőknek véljük, egyszerűen látjuk őket.
Ezek szerint a szem egy bizonyos állása mellett a különböző tárgyak egész sorának a képeit láthatjuk egyszerűen. Azt a síkot, melyben bizonyos szemállás mellett az egyszerűen látott tárgyak vannak, horopter-nek nevezik. A 83. ábra
83. ábra. Horopter kör.
esetében a horopter kör. Mindazon pontokat látjuk egyszerűen, melyek e körbe esnek, azonban magától értetődik, hogy az ábra síkján túl és innen is találhatók pontok, melyek képei az ideghártyán identikus pontokra esnek.
35. SZTEREOSZKÓPI LÁTÁS
A két szemmel való látásnak a legnagyobb haszna, hogy a látott tárgy szükségképen mint test tűnik elő. Ez onnan van, mert a tárgy képe a két szemben tökéletesen sohasem azonos, hanem olyan, mintha valamely tárgyról egyszer az egyik, másszor a második szem helye után készítettünk volna fotografiai felvételt. Valamely tárgy ilyen kissé különböző két képét képzeletünkben egy testté olvasztunk össze. Hogy ez úgy van, erre megkapó példa a következő: ha egyik, mondjuk a jobb kezünket, magunk előtt úgy tartjuk, hogy a hüvelykujj arczunk felé, a kézháta tehát egyik, esetünkben a jobb, tenyéroldala a másik, esetünkben a bal szem felé legyen fordítva. Ilyenkor a jobb szemben a kézhát, a balban a kéztenyér oldalának a képe van. A két szem tehát egy ugyanazon tárgyról teljesen különböző képet kap és mi azt a két képet egyetlen tárgyra vonatkoztatjuk és mint testet látjuk magunk előtt. Ezt nevezik sztereoszkópi látásnak.
Mennél távolabb esik a látott tárgy a szemtől, annál kisebb a különbség a két kép között, annál rosszabb a sztereoszkópi látás is. A végtelen távolban levő tárgyról a két szemben teljesen azonos kép jön létre, e miatt nem is látjuk testnek. Reánk nézve példáúl a Hold a végtelenben van. A Holdnak a két szem ideghártyáján létrejövő képe teljesen egyforma, minden része identikus ideghártyapontokra esik, és mi a Holdat nem is gömb, hanem korongalakúnak látjuk.
Hogy a jelzett módon egymástól eltérő két kép összeolvasztása az oka a testi látásnak, bizonyítják a sztereoszkóppal tehető kisérletek. Mihelyt a sztereoszkópba két szemünk elé valamely tárgynak oly fokban különböző képét teszszük, mint a mennyire a két szemen létrejövő kép tényleg különbözik egymástól, azt a tárgyat azonnal egyszerűen és testnek látjuk.
A sztereoszkóp fölfedezője WHEATSTONE volt, kinek sztereoszkópját a 84. ábra tünteti elő.
84. ábra. A Wheatstone-féle sztereoszkóp.
Az ábrán a, b két egymással derékszög alatt találkozó függélyes tükör; a két tükörbe egyszerre nézünk, a-ba a bal, b-be a jobb szem tekint. Ha most k helyen valamely tárgynak a bal és g helyen a jobb szem számára való képét teszszük, a két képet a két tükörben úgy látjuk, mintha a rendes látás távolában álló valamely tárgy képei volnának.
Ismertebb és inkább használt a BREWSTER-féle sztereoszkóp.
Ezen eszközön mindegyik szem (85. ábra B1 és J1) előtt törő éleivel egymás felé fordított egy-egy hasáb (i i) van. A két hasáb lapjai domborúak, ennélfogva mint gyűjtő lencsék is szerepelnek. Mindegyik hasáb elé a tárgynak az egyik, illetve a második szemnek megfelelő képét teszik. Ha példáúl valamely csonka kúpot felülről tekintünk meg úgy, hogy az
arcz középvonala ezt a kúpot épen felezi, akkor a jobb szem a kúpot a J, a bal szem a B alakban látja. Ha a sztereoszkópban a megfelelő szem elé a kúp egyik, a másik szem elé a második képet teszszük, úgy a két szem a B1 L és J1 L irány-vonalak találkozási helyén, L-ben látja a kúpot, mint valóságos csonka piramist, mely tompa csúcsával a néző felé van fordulva. A B és J képek sugarait úgy töri meg a két hasáb,, mintha L-ből jönnének, a két képet azért L-ben egyesítjük egy testi képpé. A 86. ábra úgy tünteti fel a BREWSTER-féle sztereoszkópot, a mint jelenleg készítik.
85. ábra. A Brewster-féle sztereoszkóp sémája.
A sztereoszkóp fenekén levő homályos üveg arra való, hogy átlátszó képeket is meg lehessen vele nézni. Különben pedig a képek megvilágítására tetszés szerint beállítható tükör szolgál.
Némi gyakorlattal sztereoszkóp nélkül is sikerül a képek sztereoszkópi látása. Ilyenkor az egyik szem az egyik, a másik a másik képet rögzíti, mely okból a látóvonalaknak párhúzamosoknak kell maradniok. A kinek ez sikerül, csakhamar észre fogja venni, hogy a két kép a középvonalban egymásra tolódik és testi képpé egyesül.
86. ábra. A Brewster-féle sztereoszkóp.
Mondottuk, hogy nagy távolban levő tárgyakat nem lehet sztereoszkópi módon látni. A 87-ik ábrán lerajzolt HELMHOLTZ-féle telesztereoszkóp lehetségessé teszi a nagy távolban levő tárgyak sztereoszkópi látását.
Az ábrán (87. ábra) t1 t2 a két szemtől B I-től oldalt álló két tükör, melyek távollevő tárgynak, példáúl a K gömbnek tükörképeit adják. A két szem a két tükör képét t t tükrökben látja. E két utóbbi tükörbe a két szem tudniillik épen úgy tekint be, mint a WHEATSTONE-féle sztereoszkópba. A B szem úgy látja a K tárgy képét, mintha az egyik [tükör helyén volna] és I szem úgy, mintha a második tükör helyén volna. Míg mindkét szem K-ból csak az a a részt láthatná, addig a telesztereoszkóp segedelmével b a a b egész területét látja. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a K gömb hozzánk közelebb volna.
A kisérletek bizonyítása szerint csak akkor testi a sztereoszkópban való látás, ha a két szem elé megfelelően különböző képeket állítunk. Minthogy a két kép különböző és mivel két szemmel többet látunk valamely testből, mint egygyel, lehetetlen, hogy a két kép síknak feleljen meg.
A tapasztalás tanított arra, hogy ilyen két kép csak testtől származhatik.
87. ábra. Helmholtz-féle telesztereoszkóp sémája.
Ha a 85. ábrát megtekintjük, azt is észre fogjuk venni, hogy a két piramis minden oldala nem eshetik identikus ideghártya-pontokra. Mert, ha a piramis alapjának a b c d és e1 f1 g1 h1-nek képei identikus ideghártya-pontokra esnek, úgy lehetetlen, hogy ugyanakkor a csúcsok e f g h illetve e1 f1 g1 h1 képei is identikus pontokra essenek. Az egyik felületet tehát megkettőztetve kellene látnunk. Tapasztalták, hogy ha az egyik szem elé függélyes, a másik elé ettől kissé rézsút eső vonalat teszünk a sztereoszkópba, ezeket a kettő közé eső egy képbe olvasztjuk össze. E szerint a
sztereoszkópi látásban a két képet egy testi képpé szintén szellemi működés útján olvasztjuk egybe s ez összeolvasztáskor a kettős képeket is felhasználjuk. Ha a sztereoszkóp két felébe olyan két eltérő képet teszünk, mint a milyent a 88. ábrán látunk, melyek közül az egyik fekete, a második fehér, a fénylés hatását kapjuk. Ilyenkor a tárgy képe nem egyenlően világos a két szemben s ez a fénylés oka. Ugyan e miatt fénylik az álló víz is, ha a szél hullámzásnak indítja, s nem fénylik, ha a víz tükre egyenesen síma. A selyemszövetnek is minden fonala fényt tükröz vissza, az egész nem alkot egyenletesen tükröző felületet, e miatt fényes a selyem.
88. ábra. A fénylés észrevevése.
Ilyenkor a két szembe esett fény nem egyforma, s minduntalan változó.
Feltünő a képeken (88. ábra), hogy az eredő a sztereoszkópi látásban nem a fehérnek és feketének vegyes érzése a szürke, hanem a fénylés, a csillogás olyan neme, melyben a világos és sötét minduntalan váltakozik egymással; ezt nevezik a látóterek vetélkedésének.
Még érdekesebb a tünemény, ha a két szembe különböző színű fény esik; példáúl midőn az egyik szem sárga, a másik kék felületet néz meg. Ezt a két színt a legritkább esetben tudjuk egybeolvasztani. A látótér egyik pillanatban sárgának, a másik pillanatban kéknek tetszik. Midőn a két ideghártyára egymástól ennyire eltérő fény hat, a figyelem hol az egyik, hol a másik szem képére irányúl s mi ezeket
nem tudjuk összeolvasztani, innen a látóterek közt levő vetélkedésnek nevezett tünemény.
36. A TÁRGYAK TÁVOLSÁGÁNAK ÉS NAGYSÁGÁNAK MEGITÉLÉSE.
Mint láttuk, a tárgyaknak a látótérben való helyzetéről az iránysugarak segedelmével tájékozódunk, a mennyiben a fényérzés okát a csomópontokon kereszteződő e sugarak irányában kifelé helyezi öntudatunk. Ugyancsak abból, hogy a látott tárgy képe helyét változtatja, mialatt szemünket nyugodtan tartjuk, vagy hogy valamely tárgyat állandóan élesen csak úgy bírunk meglátni, ha szemünk mozgásaival követjük, következtetünk a tárgy helyváltozására. Sőt, a mint más helyen már hangsúlyoztuk, a tárgyak nagyságát, tőlünk való távolságát, szintén csak a tapasztalat tanított felismerni.
A tárgyak látszólagos nagysága az ideghártyabeli kép nagyságától függ. Ha valamely látott tárgy két szélétől a csomópontban kereszteződő iránysugarakat húzunk (89. ábra), ezek szöget zárnak be; ez a látószög. A látószög nagyságától függ tehát a tárgy képének nagysága az ideghártyán.
89. ábra. A látószög nagysága.
Ha szemünk előtt különböző távolságban két tárgy van, példáúl A B és A' B' a 89. ábrán és a látószögük egyenlő, minélfogva képök az ideghártyán is egyenlő nagy, akkor látszólagos nagyságuk is egyenlő. Mennél közelebb van tehát
valamely tárgy mi hozzánk, annál nagyobbnak látjuk. Így lehetséges, hogy hozzánk közel álló embert és mögötte távol levő magas házat egyenlő nagy látószög alatt látunk. Ilyenkor mind a kettőnek ideghártyabeli képei egyenlők, és mi valosagos nagyságukat még sem mondjuk egyformának, hanem inkább az egyenlő látószögből következtetünk arra, hogy a ház az embernél sokkal távolabb van tőlünk. Ugy a ház, valamint az ember valóságos nagysága régen szerzett tapasztalatok szerint ismeretes előttünk. A valóságos nagyságot összehasonlitjuk a látszólagos nagysággal, mely alatt a testeket épen látjuk, és így jutunk az ember és ház távolságának megitélésére. Hozzájárul még az a tudat, hogy valamely tárgy egyes részeit annál kevésbbé jól veszszük ki, mennél távolabb van a tárgy tőlünk, és annál jobban, mennél kozelebb áll hozzánk. Távolesőnek itéljük a házat, midőn ablakot, ajtót nem tudunk rajta kivenni és közellevőnek mondjuk, midőn láthatókká lesznek; annál közelebb levőnek vélünk valamely tárgyat, mennél inkább betekinthetünk a részletekbe. Mindez a tárgyak távolságának megitélésében segítségünkre van.
Lényeges hatással van még a tárgyak távolságának megitélésében – különösen nagyobb távolságokban – az a légkör, mely a távol eső tárgyakat be szokta fátyolozni, mert miatta is szenved a részletek felismerése.
Sokszor segítenek a tárgyak nagyságának és távolságának felismerésében a szemmozgások is. Ha szemünket valamely tárgyon, példáúl egy magas házon végig jártatjuk, a szemmozgás segít megitélni a ház magasságát, ha pedig az utat végig mérjük tekintetünkkel, melyet meg kell tennünk, míg a házhoz eljuthatunk, ebből itéljük meg az út távolságát. Mindkét esetben az izomérzés működik közre.
Mint látni való, a képzelt nagyságból a valóságos nagyságra vagy távolságra itélet útján következtetünk, rég szer-
zett tapasztalatok alapján. Épen azért, mert csak a nyert hatások szellemi feldolgozása útján jutunk a tárgyak valóságos nagyságának és távolságának felismeréséhez, tévedhetünk is benne. Midőn az összehasonlításban a kiindulás téves, hibás a szerzett impressziók szellemi feldolgozása is és e miatt tévesekké válnak a tárgyakról szóló fogalmaink.
Említettük, hogy egyenlő nagy látószög alatt látott tárgyak távolságának megitélésében lényegesen közreműködik az, vajjon mennyire látjuk a tárgyak részleteit. Ködös időben, midőn a hegyek részleteit nem tudjuk kivenni, távolabb véljük magunktól, mivel pedig a látószög nem változott, nagyobbaknak is gondoljuk. Megfordítva felette szép időben, midőn a hegyeken kivételesen oly részleteket ki tudunk venni, melyeket rendesen nem látunk, a hegyeket közelebb es megfelelőleg kisebbeknek itéljük. De sőt midőn sűrű köd lepi el az útczákat, még a velünk szembe jövő embereket is nagyobbaknak, tőlünk távolabb levőknek véljük.
Ha az előttünk levő valamely dombon álló embereket mintegy a szemhatárra vetítve látjuk, úgy sokkal nagyobbaknak itéljük őket a valóságnál. A szemhatáron látható minden tárgyról tudjuk, hogy aránylag nagy távolban van, s e miatt mindig nagynak itéljük, még ha, mint a jelen esetben, természetes nagyságát ismerjük is.
A felkelő és leszálló Holdat rendesen nagyobbnak itéljuk a szemhatáron magasan álló Holdnál, pedig tagadhatatlan, hogy a látószög, mely alatt a Holdat látjuk, minden esetben egyenlő nagy. A tévedés onnan van, hogy az égbolt közepét hozzánk közelebbnek véljük a szélénél; olyannak tetszik az égbolt formája, mint valamely ellipszoid-alakú harangé. Mi tehát azt véljük, hogy a Holdtól érkező fény a levegőn át hosszabb útat tesz meg, midőn a Földhöz közel a szemhatáron van, mint midőn fenn látjuk az égboltozaton. Minthogy pedig valamely tárgy annál kisebbnek tetszik,
mennél távolabb van tőlünk, és mennél nagyobbnak látunk valamely távoli tárgyat, annál nagyobbnak itéljük azt, a Holdat is a szemhatár szélén nagyobbnak itéljük, mint az ég zenitjén, mert tőlünk távolabb látszik lenni, bár látszólagos nagysága ugyanaz. Némelyek onnan is származtatják a tüneményt, hogy a Holdat a szemhatár szélén földi tárgyakhoz hasonlítjuk, a mit midőn az égbolton magasan áll, nem tehetünk.
90. ábra. Az a c távolságot b két egyenlő részre osztja.
De sőt tévedhetünk a hozzánk közel álló tárgyak nagyságának megitélésében is. A 90. ábra úgy készült, hogy az a és c közti távolságot b két egyenlő félre osztja; az a b felet azután négy hasonló nagy pont még öt egyenlő részre osztja. Az ábra megtekintésekor lehetetlen magunkat kivonni azon impresszió alól, hogy az a b távolság a b c távolságnál jóval nagyobb. Itt az a b közeit együttesen nagyobbaknak itéljük a b c-nél.
91. ábra. Két egyenlő négyszög párhuzamos vonalakból összeállítva.
Ilyen tévedés egy második példáját tünteti fel a 91. ábra. Ez ábrán az A négyszög épen akkora mint a B. Mindkét négy-
szöget párhúzamos vonalak, az A négyszöget vízszintes, a B-t függélyes vonalak alkotják. Bár a négyszögek pontosan egyenlően készültek, mégis a vízszintes vonalakkal készült négyszög magasabbnak, a függélyes vonalakból álló szélesebbnek tetszik. Ezek szerint annak, a ki magasabbnak akar látszani, vízszintesen csíkolt ruhát kell viselni, míg vastag egyének aránylag vastagabbaknak tetszenek, ha hosszában csíkolt ruhát viselnek. (*) Itéletünk itt is a vonalak közeit használja fel a nagyság megitélésében. Ezek összeadása nagyobbnak tünteti fel a négyszöget a közök, mint a vonalak irányában.
A tárgyak nagyságának megitélésében a tévedésnek igen szembeötlő példája a következő is.
92. ábra. Két |
A 92. ábra két egyenlő nagy függélyes vonalból áll; míg azonban az egyiknek két-két végét egymással találkozó vonalak fedik, addig a másik két-két hasonló hosszú vonalba ágazódik el. Mi a második vonalat az előbbeninél sokkal nagyobbnak véljük, mivel itéletünkben az ágakat öntudatlanúl hozzá számítjuk, holott az első vonaltól ugyanazokat levonjuk.
Ha felkérünk valakit, hogy jelezze meg a falon, vajjon valamely magastetejű kalap a padlóról meddig ér, a megjelölt magasság a kalapnál rendesen sokkal nagyobb fog lenni. Ez onnan van, hogy a falat felülről nézzük s megrövidítve látjuk, ellenben az előttünk levő kalap valóságos nagyságában nem tévedünk; ezek miatt a falon a szükségesnél magasabb közt jelölünk meg.
Könnyen ismerjük fel azt is, vajjon két vagy több vonal párhúzamos-e egymással s még ebben is igen könnyen tévedhetünk. A 93. ábrán három hosszú vonal van párhúzamosan egymással húzva és mi épen nem párhúzamosaknak itéljük
(*) Az öltözet megválasztásakor általában nem ezt a jelenséget szokták figyelembevenni, hanem azt, hogy a keresztbe-csíkos ruha kevésbé "áramvonalas" külsőt kölcsönöz, mint az, amelyen függőleges sávok vannak. [NF]
93. ábra. Párhúzamos vonalak kisebb ferde vonalakkal keresztezve.
őket. A tévedést a vonalakat ferdén keresztező rövid vonalak okozzák. A hegyes szögeket nagyobbaknak, a tompa szögeket kisebbeknek itéljük a valóságnál és e miatt nem látszanak a hosszú párhúzamos vonalak párhúzamosaknak.
Hasonló okból megesik, hogy midőn kis fokban lejtős úton megyünk, úgy tetszik, mintha a mellette folyó patak fölfelé folynék. Ez akkor van így, midőn a patak medre az útnál kevésbbé lejtős és onnan van, hogy az útat vízszintesnek itéljük. Mikor a lejtős útat vízszintesnek tartjuk, a nálánál kisebb esésű patak medre fölfelé irányítottnak tetszik.
Álló tárgyakat tévedésből mozgásban levőknek is látjuk. Igy példáúl, mikor álló vonatban ülünk és egy második vonat robog el mellettünk, azt véljük, hogy az álló vonat megy. Ez alól csak úgy szabadulunk meg, hogy a vonalon kívül más álló tárgyat figyelünk meg.
Hasonló tüneményt lehet sokszor télen, a Dunán megfigyelni. Midőn a Duna jégtáblákat visz, és mi a hídnak lefelé eső oldalán állunk meg és a híd alól kijutó valamely nagyobb jégtáblát követjük szemünkkel, azt az impressziót nyerjuk, mintha a híddal együtt mi távoznánk fölfelé; ez érzés sokszor olyan élénk, hogy belé szédülünk.
Mindkét esetben itéletünkben más test mozgását magunkra vittük át.
Ha valami, úgy ezek és hasonló példák kétségkívülivé teszik, hogy a tárgyak nagyságának, távolságának, mozgásának felismerése is itéletünknek és így olyan szellemi műveletnek az eredménye, mely az agykéregben folyik le. S így általában megerősítve találjuk azt, a mit az I. fejezetben kiválóan hangsúlyoztunk, hogy az érzéki felismerésekben az agykéregnek jut a legfőbb szerep és az érzékszervek útján szerzett impressziók, jobban mondva az érzékszervek idegeinek izgalmai, az agynak csak az érzéki felismerésre való anyagot nyújtják.
