1
BEVEZETŐ
A babona és varázslat viszonya a valláshoz és a tudományhoz.
A vizsgálat tárgya.
Az anyagot, mellyel a következőkben foglalkozni fogunk, rövidesen "az általános emberi tévedések" történetének mondhatjuk. Babona és varázslat az emberi elme túlkapásai a vallás és a tudomány terén. Feleslegesnek látszhatnék tehát, hogy az ember e jelenségeket külön tanulmány tárgyává tegye, minthogy a vallások és tudományok fejlődéstörténete az egyes korszakok tévedéseit amúgy is ugyanúgy kell, hogy vázolja, mint a maradandó értékű tényeket. Tényleg, az igazság ismeretéhez, bármily természetű legyen is, csak tévedéseken át jutunk, melyeket egyre helyreigazítunk. Ennélfogva a vallások és tudományok fejlődési menetének minden, csak némileg is tökéletes leírása kénytelen lesz a különböző idők babonáival foglalkozni, minthogy ezek épen azon tévedésekben állanak, melyeken az embernek magát által kellett küzdenie s melyeket ki kellett küszöbölnie, hogy tisztább és mélyebb belátásra juthasson.
De jelentékeny a különbség a között, a hogy a vallások és tudományok története a babonával és varázslattal foglalkozik és a leírásnak azon módja között,
melyet én szándékozom e helyütt e jelenségekről adni. E különbség nyomatékosabb feltüntetésére válasszuk a következő példát: Ismeretes tény, hogy a tudományos chemia eredete az alchimiában, az aranycsinálás művészetében keresendő. A chemiának minden történeti leírása tehát, hacsak nem akar a tényeken épenséggel erőszakkal változtatni, az aranycsinálásra irányuló legrégibb kisérletekkel kell, hogy kezdődjék. Mert épen e kisérletek útján gyűjtötték az első chemiai tapasztalatokat és pillantottak be először az anyagok természetébe és egymáshoz való viszonyába.
A chemia zsenge korának eseményei közül azonban a chemikust közelebbről természetesen csakis azok a helyes tapasztalatok érdeklik, melyekre az idők folyamán a hibás feltevések daczára, mikből kiindultak, és a képzelt czél ellenére, mely felé törekedtek, reá jutottak. A chemikus, a ki csakis szaktudományának fejlődését óhajtja ismerni, szükségképen a maradandó értékű felfedezésekre és tapasztalatokra kell, hogy helyezze a fősúlyt, és nem foglalkozhatik mélyebb érdeklődéssel az aranycsinálás művészetének művelődéstörténelmi nagy jelentőségével, azon utakkal s módokkal, a mint a nem nemes fémek arannyá, ezüstté átalakítására irányuló törekvések több századon át belenyultak a nép-, vagy minden esetben bizonyos osztályok életébe. Bennünket pedig a tárgynak épen ez a művelődéstörténelmi, gyakorlati oldala fog itten foglalkoztatni.
A mit így kimutattunk a chemiára nézve, ugyanaz áll a csillagászatra, sőt részben a fizikára is. Mindezen tudományok eredetileg – legalább részben – oly czélok felé törekedtek, melyeket ma teljességgel nem tudományosoknak tekintünk; mindamellett min-
dig gyűjtöttek helyes tapasztalatokat. Ez utóbbiak főleg azt érdeklik, a ki tudományának történelmét írja meg; mi ellenben főleg a téves feltevésekre és megfigyelésekre helyezünk súlyt; mert épen ezek sokkal inkább adtak az egyes korszakoknak és népeknek sajátszerű jellemvonást, mint a megállapított tények s így teljes mértékben érdemlik meg a beható vizsgálatot.
Első feladatunkul kell tekintenünk annak a közelebbi meghatározását hogy általában mi nevezhető babonának és varázslatnak. Azt mondottam fentebb, hogy á vallásbeli és tudományos tévedések; és a meghatározás azonban még oly határozatlan, hogy nincs távol attól, hogy épenséggel téves legyen. Nagyon reászorul a közelebbi megvilágításra. Tegyük ezt meg s foglalkozzunk először kizárólag a babonával.
A babona meghatározása.
Hogy a babona tévedés, hogy olyan felvételekben [feltevésekben] áll, melyeknek sem a vallásban, sem a tudományban nincs meg a jogosultságuk, abban bizonyára mindenki egyet ért. Ebből folyik azonban egyszersmind annak a kérdésnek a rendkívüli nehézsége is, hogy valamely felvételt babonásnak mondhatunk-e, vagy nem. Mert nem egy, de több vallás van; a mi az egyiknek esztelen és babonás, a másiknak vallásos hitelve lehet, melynek helyességében soha nem kételkedett. És a mi így áll egyazon kor különböző egyéneiről, annál inkább áll különböző időkről. A tudomány, valamint az egyes vallás fejlődik s folytonos változásokon megy át. A mi egy bizonyos időben a legtapasztaltabb búvárok előtt is egész természetes felvételnek látszik, azt egy későbbi kor a természet rendjével ellentmondónak
tekintheti. És a mit valamely vallásfelekezet bizonyos időben rendíthetetlen hitelv gyanánt hirdet, ugyanaz a vallás azt 100 vagy 1000 év mulva mint veszélyes babonát félredobja s szenvedelmesen üldözi. A babona határai tehát nagyon is bizonytalanok; hogy valamely felvétel babonának nevezhető-e, vagy nem, mindig attól függ, milyen szempontból tekintjük. Néhány példával könnyen bizonyíthatjuk ez állítás helyességét.
Protestáns országokban a mívelt egyének többsége az ördögökben, szellemekben, kisértetekben való hitet babonának tartja már azért is, mert az evangelikus tan e lények létében való hitet nem tekinti szükségszerű tantételnek. A szigorú hitű katolikus némileg másképen áll e kérdéssel szemben. Ismeretes, hogy még napjainkban is végeznek déli országokban ördögűzést, még pedig nem tudatlan szerzetesek, hanem magasrangú papok is. A katolikus egyház még tanítja, hogy rossz szellemek még mai nap is megszállhatják az embert, holott az ú. n. "ördöngösség"-et általában betegségnek tekintjük, melynek természete felől minden orvos hamar tisztába jő, mely tehát az ő kezelése alá tartozik. A mit tehát az egyik babonának mond, az a másikra megállapított hitelv. Még a tisztán tudományos téren is igy állunk; itt is a feltevéstől függ annak eldöntése, vajjon valamely nézet babonásnak nevezhető-e. Így az aranycsinálás lehetősége nem vitatható el teljesen. Számos körülmény szól a mellett, hogy összes ú. n. alapanyagaink, p. o. az összes fémek, egyazon ősanyagnak különböző módosulatai. Így tehát lehetséges, hogy valamely fém egy más fémmé változtatható, csakhogy nem azokkal az eszközökkel, melyek jelenleg rendelkezésünkre állanak. Ha már most valamelyik hírneves fizikus egy szép napon – a mint ez
nemrég tényleg megtörtént – azzal a hírrel áll elő, hogy neki sikerült egy fémet más fémmé átalakítania, természetesen kételkedve fogadjuk a hírt; babonásnak azonban nem nevezhetjük őt, mert lehetséges, hogy valamikor meg fogjuk találni azt az erőt, mely az ily változást lehetővé teszi. Hírneves kutató pedig nem kürtöl ilyen hírt ok nélkül világgá. Ha azonban más valaki azt állítja, hogy a bölcsek kövével aranyat csinált, oly anyaggal, melyről a régi alchimisták azt hitték, hogy nemcsak átalakítja, de szaporítja is a fémek anyagát, gyógyítja a betegségeket s meghosszabbítja az életet: aggályoskodás nélkül babonásnak mondhatjuk az illetőt, mert ily anyagnak léte a természetről és törvényeiről szerzett ismereteinknek teljességgel ellentmond. Tehát még tisztán tudományos téren is az egyesek feltevéseitől függ, hogy nézetük babonának nevezhető-e, vagy sem.
Ugyanígy áll a kérdés különböző korszakokra nézve: hogy valamely nézet babonásnak nevezhető-e, avagy nem, csakis az illető kor szellemi fejlődésének tekintetbe vételével ítélhető meg.
Mi babonásnak nevezzük azt, a ki napjainkban hisz a bölcsek kövében, csodálatos tulajdonságaiban, de a középkor tudós varázslómestereinek ilyen hitét nem mondhatjuk babonásnak. Ők ugyanis nem tudták még, hogy a természetben minden változás mindig nagyszámú, különböző, együttműködő okok eredménye és hogy azért egyetlen anyaggal lehetetlen olyan különnemű hatásokat létrehozni, mint a minők valamely fémnek arannyá való átváltoztatása és valamely betegség gyógyítása. Még kevésbbé tudtak arról az elvről, mely az egész mai chemiának alapja, hogy t. i. az anyag mennyisége a világegyetemben változ-
hatatlan; anyag el nem veszhet, új anyag létre nem hozható. Ellenkezőleg azt hitték, hogy gyakran látnak anyagot eltünni, p. o. elégéskor; felfogásuk szerint teljesen rendjén volt, hogy a bölcsek kövének borsónyi darabja egy font rezet vagy ólmot sok font arannyá tud változtatni. Ezt a hitüket nem nevezhetjük babonának, mert teljesen összehangzásban volt a természetről szóló felfogásukkal. Épen a bölcsek kövének előállítása körül balul sikerült számos kisérlet tanította meg e régi kutatókat arra, hogy ez a természet rendjének ellenére van. Ezáltal azonban a bölcsek kövének tana tudományból babonává lett.
Ugyanígy áll a dolog a csillagjóslás tudományával, az asztrologiával. Az a felvétel, hogy a csillagzatok pályája minden földi változásnak az okozója, épen oly régi, mint az emberi nem története; minden esetre a chaldeusokig, időszámításunk előtt 2000 évre vihető vissza. Minthogy továbbá tudták, hogy a csillagok járása időszakos, ebből azt a természetes következtetést vonták le, hogy semmi új sincs a Nap alatt, hogy minden ismétlődik. Ha tehát megfigyelik azt, a mi a földön történik, midőn a csillagok bizonyos kölcsönös helyzetben állanak, előre megmondható, mi fog történni akkor, ha ugyanezen konstelláczió legközelebb megismétlődik. E felvétel során a chaldeusok az asztrologiát valóságos tudománynyá fejlesztették, melyet a középkor varázstudósai újra felvettek s tovább fejlesztettek. Azonban KEPLER-nek a bolygók pályájáról szóló felfedezése a csillagjóslás bölcseségének megadta a halálos döfést. Íme, egy újabb példája annak, hogy az, a mi évezredeken át elismert tudomány volt, későbbi időkben a tudomány haladásával babonává sülyed.
Egészen hasonló a babona viszonya a valláshoz. Nagyon sok esetben a babona csak egy régibb vallásnak a maradványa. A mit valaha mindenki hitt és nyilvánosan elismert, később, midőn az illető vallás megdől, mint népszerű babona él tovább; egy hajdan zsolozsmák árjában fürdő istenség mint szegény ördög végezheti pályafutását. Épen a daimon szó sokat beszél ezen átalakulásról. A görög daimón ugyanis eredetileg "istenség"-et jelentett, később azonban inkább a legfőbb istenség alisteneit értették alatta, tehát alacsonyabb rendű isteneket. Midőn az amúgy is meggyengült sokistenűséget a kereszténység végre kiszorította, a "démon"-okat gonosz lényeknek tekintették s ezek a középkor babonájában mint ördögök és manók tehát a démon szó mai értelmében éltek tovább, egészen úgy, mint az ókor tudománya folytatódik a középkor varázstudományában.
Épp így történt és időkben Perzsiában a történelem előtti irániak pogányságának a ZOROASTER ORMUZD vallásába való átalakulásakor. A régi istenek, kik, miként Indiában még ma is, a deva nevet viselték, legnagyobb-részt ördögökké, a gonosz AHRIMAN alattvalóivá váltak, imádásuk szigorú tilalom tárgya lett s igézéssé, a kártékony hatalmak varázzsal való távoltartásává változott át. Így a régi perzsa daêva (deva), akárcsak később a görög daimon, rövidesen az ördögnek jelzésére szolgált és ha a mai perzsa vagy arab valamely gonosz "deo"-ról beszél, avagy vele kisérteties módon közlekedik, alig sejti, hogy babonájának ezt a szülöttjét hajdan istenség gyanánt tisztelték.
A vallások fejlődésében az idő folyamán hasonló jelenségek mutatkoznak, minek később néhány pél-
dáját láthatjuk; itt csak egy ilyet akarok említeni. Az első keresztény századok egyházatyái hittek démonokban; ez a hit az egyházi tan egy tétele volt; de másrészt azt állították, hogy a démonok valódi kereszténynek mitsem árthatnak, úgy hogy nem kell tőlük tartani. 1000 évvel utóbb az emberek vagy elveszítették józan értelmök egy részét, vagy a vallásosság csökkent jelentékeny mértékben: a démonokhoz való viszony minden esetre érdemlegesen módosult. Most azt terjesztették, hogy mindenki, a ki akarja, eladhatja magát az ördögnek, a mivel olyan erőre tesz szert, hogy apró ördögök segítségével saját hasznára, embertársa kárára mindenféle csínyt követhet el. Az egyház oly szigorúan ragaszkodott e hitelvhez, hogy mindenki, a ki annak valóságában kételkedett, azonnal az ördöggel való czimboraság gyanujába keveredett s ennek folytán kinzás és máglya várt reá.
Még LUTHER sem vitatta ezt a babonát, úgy, hogy e tan, bár jelentékeny módosulásokkal, a protestáns vallásba is bejutott. A reformáczió tehát semmi változást sem hozott a boszorkánypörök körül, melyek még másfélszázadon át virágzottak Európában, míg a győzelmesen előnyomuló természettudományok végre, ha lassan is, az embereket észre nem térítették. Ezzel az ördögnek való eladás hite kiveszett a keresztény egyházból. De tény, hogy ez az egész tan, mely mint legundokabb babona áll előttünk, melyet az emberi képzelet valaha kitalált, egykor a vallásnak jelentékeny részét alkotta.
Ez a példa eléggé bizonyítja azt, a mi itt a kérdésnek tárgya. Semmiféle nézetet sem nevezhetünk babonának egyszerűen abból az okból, mert
nekünk ma észszerűtlennek és értelmetlennek látszik.
Babona az reánk nézve, mert a mi vallásos és tudományos felfogásunkkal ellenkezik. De alig van felvétel, a melyet babonásnak itélünk, a mely ne lett volna valaha vallásos vagy tudományos rendszernek egyik alkotó része. Erre a viszonylagosságra tekintettel kell lennünk, ha a babonát szorosabban el akarjuk határolni. Ezért tehát egyezzünk meg abban, hogy:
babona minden olyan nézet, melynek vagy nincs meg a jogosultsága bizonyos vallásban, vagy a mely ellentétben áll bizonyos korszaknak tudományos természetfelfogásával.
Vagy más szóval: valamely nézet, mely a czivilizálatlan vadembernél talán már meglehetősen fejlett vallási álláspontot jelent s mint ilyen tiszteletet érdemel, valószinüleg nevetséges babonává minősül, ha azt társadalmunkbeli mívelt ember nyilvánítja.
A babona tehát – miként látjuk – csodálatos jelenség. Csak kissé kell eltolnunk nézőpontunkat, és teljes joggal nemcsak a vademberek vallását, hanem sok felsőbbrendű vallást is legalább részben babonának nevezhetünk. Ha ugyanis korunknak legfelvilágosodottabb vallásos nézeteiből és tudományos tennészetfelfogásából kiindulva vizsgáljuk, hogy miként jutott az emberi nem fokról-fokra ez aránylag tökéletes felfogáshoz: azt látjuk, hogy különböző időkben különböző népeknél egészen eltérő nézetek voltak az uralkodók. Minthogy azokat túlhaladott álláspontnak tekintjük, jogunkban van őket tévelygéseknek jellemezni, melyeken az emberi nem az idők folyamán keresztüldolgozta magát. Így lesz babona mmdabból, a mi a dolgokról alkotott felfogásunkkal egybe nem vág.
Ez a szemlélődés az alapja a következő tárgyalásoknak. Fentebb mondottam, hogy áttekintünk az emberi tévedések történetén. E szerint saját álláspontunkból kell kiindulnunk, mint a legmagasabból, mely eddig elérhető volt s vizsgálnunk, miképen keletkeztek a különböző eltérő felfogások, a tévedések, a babona s ismét miképen tűntek el?
A varázslat meghatározása.
Eddig kizárólag a babonáról szólottunk és a varázslatot, a bűbájosságot (mágia) egészen tekinteten kívül hagytuk, még pedig jól megfontolt szándékossággal, mert az egyik a másikban benne van. A babona elmélet, a varázslat gyakorlat. A varázslat a babonából ered, ugyanúgy, miként valamely imádás, istentisztelet egész természetszerűen az Istenségről alkotott bizonyos képzetekből származik; vagy, miként a természeti erők gyakorlati alkalmazása követi megismerésöket.
Ha elhisszük, hogy rossz szellemek, démonok, melyek segélyét az ember megvásárolhatja vagy erőszakkal megszerezheti, vannak, s hogy ezek segélyével elérhetünk olyasmit, a mi más úton el nem érhető, akkor adott esetben természetesen megkiséreljük, hogy magunknak ezt a segítséget megszerezzük. Minden erre irányuló cselekedet pedig varázslat.
Ha elhiszi valaki, hogy rossz szellemek ártalmára lehetnek, igyekezni fog ezt bizonyos eszközökkel megakadályozni, s ez ismét varázslat. Ha elhiszi az ember, hogy mindaz, a mi a világon történik, a csillagok járásától és egymáshoz való helyzetétől függ, érthető dolog, hogy az ember sorsát a csillagok-
nak az ő születése pillanatában való konstellácziójából meghatározza; ez pedig nem más, mint varázs-mesterség. Szóval:
Minden cselekedet, mely a babonától veszi eredetét, varázslat. És hozzá tehetjük:
minden cselekedet, mely magyarázatát babonás képzetekből meríti, az emberek felfogásában varázslattá minősül.
Ez utóbbi meghatározást magyarázza a következő példa: Képzeljük, hogy egy vad törzsbeli egyén valahogy tanuja volna néhány hatalmas, imponáló fizikai kisérletnek; kétségtelen, hogy ő fajának babonájától elfogultan a kisérletezőt hatalmas, veszedelmes varázslónak nézné. Minthogy a folyamat előtte nem lehet világos, saját képzeteiből volna kénytelen megmagyarázni s kétségtelenül azt hinné, hogy valakinek, a ki ilyet mívelni képes, hatalmas szellemek kell, hogy rendelkezésére álljanak. Más szóval: egészen természetes tüneményeket varázslatnak, bűbájosságnak tekintene. De nem is szorulunk ilyen mesterkélt példákra, hogy megmutassuk, miképen tekinthető valamely cselekedet varázslatnak, ámbátor a cselekvő előtt egészen természetes valami. A történelem elég ilynemű példával szolgál. Azt látjuk ugyanis, hogy valahányszor egy kevésbbé mívelt nép más, a tudományban előrehaladottabb néppel került össze, ez utóbbi tudományának eredményeit varázslatnak tartotta. Így volt ez p. o. a középkorban, midőn az európaiak a mórokkal kerültek össze, a kiknél a természettudományok nagyfokú fejlődésnek indultak. A középkor tudósai többnyire oly férfiak voltak, kik a mórok főiskoláin tanultak; azonban a tudás, melyet magukkal hoztak, a tudatlan tömeg előtt varázstudomány volt. De maguk a tudósok is "természetes
varázstudomány"-nak nevezték tudományukat; tényleg pedig nem volt egyéb, mint a mit ma természettudománynak mondunk, a mennyiben a természeti törvények ismeretén alapult. Így írja ezt SCHOTT GÁSPÁR: "Magia universalis naturae et artis" (1657.) czímű nagy munkájában: "Természetes varázstudománynak nevezem a természet titkainak bizonyos rejtett ismeretét, melynek segélyével az egyes tárgyak természetét, tulajdonságait, sympathiáit és antipathiáit felismertük, bizonyos hatásokat fejthetünk ki, melyek azoknak, kik ezek okával nem ismerősek, különöseknek, sőt csodálatosaknak tűnnek fel". Itt tehát SCHOTT nyiltan kimondja, hogy mindaz, a mi a beavatottnak természetes, a tudatlannak varázslat.
Némi jóakarattal még a legegyszerűbb, legtermészetesebb cselekedet is varázslatnak minősíthető. Ha vén asszony ballag át a mezőn, hát ez csak elég mindennapi dolog. De 2–3 évszázad előtt az ilyen cselekedet életveszedelmes dolog volt. Ha ugyanis esetleg megtörtént, hogy valamely, azon a mezőn legelő barom egy idő mulva megbetegedett, ennek persze a vén asszony volt az oka. Valószinűleg ő babonázta meg a barmot, tehát varázsló, boszorkány volt. Kimutatható, hogy sok asszonynak, kik a boszorkányperek idején máglyahalált szenvedtek, nem is volt nagyobb bűnük. Ez az őrület tetőpontja volt: bármit tett is valaki, varázslatnak volt minősíthető s máglyára juttathatta az illetőt.
Maradjunk meg tehát a mellett, hogy minden cselekedet, mely babonából ered, vagy a melyet babonás képzetekből magyaráznak: varázslat. Midőn így a varázslatot a babonára vezetjük vissza, mindenesetre
két nehézséget kerülünk el, melyekkel a régebbi búvároknak sok bajuk volt. Először is pontosabb és élesebb meghatározást kapunk a varázslatról, mint egyébként lehetséges volna. A legtöbb régi búvár varázslat alatt olyan hatásokat értett, melyek gonosz szellemek segítségével érhetők el; ez azonban nem egészen helyes. Mert sem az alchimiában, sem az asztrologiában, avagy a többi jóstudományokban nincs szó démonokról, de még hely sincsen számukra és mégis azt, a mit e tudományok mívelnek, varázslatnak kell neveznünk. Ehhez járul továbbá, hogy a legtöbb európai nép eredetileg varázslatot űzött, a nélkül, hogy a mellett démonok közreműködésére legkevésbbé is gondolt volna; a varázslat tehát nem föltételezi szükségképen a rossz szellemekben való hitet. Ahhoz, hogy valamely cselekedet varázslatnak legyen tekinthető, nem szükséges, hogy démonok szerepeljenek benne; teljesen elegendő, hogy valamely babonás képzetben lelje eredetét, bármilyen legyen az. És éppen ez a mi meghatározásunknak a lényege.
Egy másik, még sokkal nagyobb nehézség, melyet elkerülünk, a varázslatnak és a csodának egymástól való elhatárolása. Magától értetődik, hogy annak a viszonylagosságnak, melyet a babonára nézve megállapítottunk, a varázslatra nézve is érvényesnek kell lennie, ha ezt a babona segítségével magyarázzuk. Ebből következik azonban, hogy valamely cselekedet, vagy esemény, mely bizonyos nézőpontból csodának fogható fel, más nézőpontból varázslatnak látszik. Ha valamely cselekedetet vallásos képzetekből magyarázunk, azaz, ha az istenség közvetetlen beavatkozásának eredményeképen fogjuk fel, akkor az csoda mindazok előtt, kik ezt a felfogást osztják. Ha ellenben
ugyanazt a cselekedetet babonás képzeletekből magyarázzuk, varázslattá válik.
Döntő példáúl szolgálhatnak erre azok az események, melyek Egyiptomban adódtak elő, midőn MÓZES a zsidókat onnét kivezette. MÓZES II. könyvében (7,10 12) olvassuk: "Béméne azért Mózes és Áron Pháraóhoz és úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala: Elveté Áron az ő vesszejét Pháraó előtt és az ő szolgái előtt és változék kigyóvá. Hivatá pedig Pháraó is a bölcseket és varázslókat és azok is az Egyiptomnak bölcsei az ő varázslások által aképen cselekedének. Mert elveté mindenik az ő vesszejét és változának a vesszők kigyókká". S azután ez többszörösen ismétlődött. Mózes a folyók vizét vérré változtatja és békákat hoz elő a földből, a bölcsek ugyanezt cselekszik. Míg azonban Mózes tényei a zsidók előtt csodák gyanánt állottak, a mennyiben az Úr beavatkozásával végezte azokat, az egyiptomi papokat varázslóknak nevezi az írás, bár ugyanazt tették, de hamis istenek segítségével. Azonban mindenki gondolhatja, hogy az egyiptomiak épen megfordítva fogták fel a dolgot; Mózes hatalmas varázsló volt szemükben, a ki számos csodaszerű dolgot volt képes végrehajtani, de az istenek segítségével ők, a papok, képesek voltak hasonló csodákat mívelni. Alig férhet hozzá kétség, hogy az egyiptomiak az ő nézőpontjukról így fogták fel a dolgot. Vannak írások a kereszténység első századaiból, a melyekből kiviláglik, hogy a pogányok JÉZUS és az apostolok csodáit varázsművészetnek tekintették.
Tehát mindig az álláspont a döntő. A mi az egyiknek csoda, mert létrejöttét Isten közreműködésével képzeli el, a másiknak varázslat, mert nem hisz ugyanabban az Istenben. Sok dolgot azokból, a mit
a következőkben varázsművészet és bűbájosság néven fogunk tárgyalni, annak idején és a maga helyén vallásos szertartásnak fogtak fel, mely az istenség beavatkozását, szóval "csoda" előidézését czélozta; a mi álláspontunkból természetesen csak varázslat maradt.
A vizsgálódás útja.
Számot adtunk az eddigiekben arról, hogy mit értünk "babona" és mit "varázslat" néven és ezzel megállapítottuk ama tünemények határait, melyekről a következőkben szó lesz. Már most csak az van hátra, hogy vizsgálódásaink menetét rövid vonásokban meghatározzuk.
Természetesen rendkívüli érdekes reánk nézve, hogy figyelemmel kisérjük a babonának Európában való fejlődését. Csak csekély tudás kell annak felismerésére, hogy ez a fejlődés nem folyik le egyenes vonal alakjában, egy ponttól kiindulólag és hogy kiinduló pontjai egészen Európán kívül feküsznek. Ama tömeges babonás képzetek közül, melyek az idők folyamán földrészünkön uralkodtak, csak kis töredéknek hazáját találjuk meg a különböző európai népeknél; a legtöbbjét a kelet népeitől kölcsönöztük. Ez a behozatal különböző időkben és különféle utakon történt. Az európai babonának legalább három főforrása mutatható ki azonkívül, a mi eredetileg európai népektől származik. Az első hatás a chaldeusoktól indult ki abban az időben, midőn NAGY SÁNDOR Perzsiába jutott. A második főáram vegyes, zsidó, egyiptomi, arab eredetű és a mórokkal került Európába. A harmadik végül a XIX. század közepén Amerikából származott át hozzánk, azonban az indus (buddhista) elemek nagy tömegével
keverődött össze. E főáramok mindegyikének meg van a maga sajátos jelleme, mely hosszú időn át elszigetelve tartja fenn magát, míg végül a többi árammal keverődik. Nem elég tehát mindegyiküknek lefolyását követnünk, hanem keveredésük eredményeit is meg kell ismernünk.
Ha azután a tényekről és azokról az alakulásokról, melyeken a babona és varázslat az idők folyamán átment, számot adtunk, hozzáfogunk a különböző jelenségek okainak vizsgálatához. A babona épen oly kevéssé lehet ok nélkül, mint bármi a világon. Ha az ember azt hiszi, hogy kisértetet lát, úgy kétségtelenül lát is valamit. Talán kendődarab az, melyet a holdvilágban a nyitott ablak huzatja gyengén ide-oda mozgat. Az is lehetséges, hogy a tünemény alapja kizárólag az észlelő agyának beteges állapotában keresendő, azonban mindkét esetben kétségtelenül észlelnek valamit; csak az észlelés értelmezése különböző. Így rejlik minden babonás képzelődés mögött valami észlelés, mely csak helytelen felfogással válik babonává. Hiszen a babona tévedésekből áll. Valamint érdekes dolog kimutatni bizonyos észlelések téves értelmezését, úgy nem kevésbbé érdekes kinyomozni azokat a fizikai és lelki tüneményeket, melyek a tévedésekre alkalmat szolgáltattak. Az egész munka csakis az ilyen vizsgálattal jut természetes befejezéséhez. Mert bizonyos felfogásokat tévedéseknek, babonának jellemezni csak akkor vagyunk jogosultak, ha kimutattuk, hogy e felfogások bizonyos tények helytelen magyarázatából eredtek, melyek későbbi idők ismeretei s tudása szerint egészen más módon értelmezendők. Erre a befejező vizsgálatra helyezem tehát a fősúlyt egész munkámban. Minthogy azonban feladatunk e részének megoldását jelentékenyen meg-
könnyítjük, ha a babonát egészen eredetéig visszafelé követhetjük, úgy, a mint az a kezdetleges emberen megnyilatkozik, vizsgálatainkat a vad népek babonájáról és varázslatáról szóló rövid áttekintéssel kezdjük meg.