A vad népek babonája és varázslata.
A vad népek vallásos képzetei.
A legrégibb történelmi adatok, melyekkel rendelkezünk, az egyiptomiaktól és a régi chaldeusoktól, az akkádoktól, erednek; ez adatok időszámításunk előtt 4000 évre nyúlnak vissza. Korábbi időponttól az emberi nem fejlődését történelmileg nem követhetjük. Az egyiptomi és akkád emlékek azt tanusítják, hogy e népek már a legrégibb, ismeretlen időkben nagy birodalmakat alkottak, melyek hatalmas királyok uralma alatt állottak és magas kulturális fejlettséggel bírtak. Ez adatok tehát csak közvetett és bizonytalan betekintést engednek a kezdetleges ember viszonyaiba; hosszú idők fokozatos fejlődésének kellett végbe mennie, míg az ember arra a fokra érkezett, melyben az egyiptomiak és akkádok a legrégibb történelmi időkben állottak. Ha megbízható felvilágosítást keresünk valóban kezdetleges viszonyokról, úgy a még létező vad népeket kell észlelnünk, mint p. o. a grönlandit, az északamerikai indiánt, az afrikai szerecsent és a szibériai népeket. Alig szenved ugyan kétséget, hogy e népek babonás felfogása és varázsművészete is bizonyos fejlődésen ment át, úgy, hogy azokat nem szabad az e téren
lehetséges legkezdetlegesebb viszonyok mértéke gyanánt tekintenünk; messzebbre azonban e fejlődést visszafelé már nem követhetjük.
A vad népek vallásos fogalmai természetszerűen nem egyformák; de a különbözőségek daczára annyi a közös pontjuk, hogy bízvást tárgyalhatjuk őket együttesen, mert nincs szükség arra, hogy minden részletbe behatoljunk, hanem csakis a főbb vonásokat emeljük ki. A legalacsonyabb fokon állanak – úgy látszik – az ausztráliai négerek, a mennyiben ezeknek tudomásunk szerint semmiféle magasabb lényről nincsen fogalmuk. Semmi istentiszteletnek nyomát nem találjuk náluk, gonosz szellemek létezéséről is csak egész határozatlan fogalmaik vannak. A holtak lelkéről azt hiszik, hogy azok rövid földi tartózkodás után a felhőkbe szállnak s rendszerint ott is maradnak; ellenben mi sem gátolja őket, hogy ismét a földre szálljanak, ekkor azonban szinüket változtatják s fehérbőrűekké lesznek. Az európaiakat tehát mintegy a földre visszaszállott lelkeknek tekintik. Ez a felfogás azonban nem gátolja őket abban, hogy fehérbőrű nőkkel házasodjanak, ha egy-egy ilyen fogságukba kerül. A szellemekről alkotott fogalmaik tehát – úgy látszik – némileg homályosak és határozatlanok. Továbbá, mint minden vad népnek, nékik is vannak varázslóik, kiket minden különös alkalomhoz segítségül hívnak, így betegségek esetén, stb. és a kik ugyanoly módon és hasonló szerekkel kuruzsolnak, mint a melyek más népeknél ismeretesek. E varázslók hatalma, úgy hiszik, a szellemekkel való bizalmas közlekedésükből ered; de, hogy miféle szellemek ezek, vajjon az elhaltak lelkei-e, mielőtt a földet elhagyják, avagy talán rossz szellemek, melyek ellen néha szintén használják a varázs-
latot: arról nem lehet felvilágosítást kapni. Talán maguk a beavatott varázslók sincsenek ezzel tisztában. Idevágó ismereteink mindenesetre nagyon szegényesek, úgy, hogy az ausztráliai négereket e helyütt tekinteten kívül kell hagynunk.
A legtöbb egyéb míveletlen nép mégis magasabb fokon áll, mint az ausztráliai négerek. Az afrikai négereknél és az amerikai indiánoknál már különbséget lehet tenni voltaképeni vallásos fogalmak, egy felsőbb lény képzete és a babona között. Igy megvan az indiánoknak az ő MANITU-juk, a bantu törzseknek Dél-Afrikában az ő MODIMO-juk vagy MOLIMO-juk. Ennek a "nagy szellem"-nek vagy "legfelsőbb lény"-nek azonban nincs valami nagy szerepe; imádása semmiesetre sincs szokásban. Nem képviseli a világ teremtőjét; inkább úgy látszik, hogy a fátumnak, a sorsnak felel meg. Ez kiviláglik abból, mit a bantu törzs egy értelmes néger főnöke a hittérítőknek beszélt:
"Azt hiszitek hát – mondá, miközben a csillagokra mutatott hogy ezek között s a másik oldalukon egy mindenható Úr lakik, a ki mindnyájunkat teremtett és a mi atyánk? A mi elődeink tényleg szoktak beszélni az Ég Uráról és mi azokat a nagy fénylő foltokat, melyeket fejetek fölött láttok, az istenek útjának nevezzük. De nékünk úgy látszik, hogy a világnak mindig léteznie kellett, kivéve az embereket és állatokat, melyeknek felfogásunk szerint kell, hogy kezdődésük volt légyen, előbb az állatoknak, azután az embereknek. De nem tudjuk, ki hozta őket a világba. Imádjuk őseink lelkeit és kérünk tőlük esőt, gazdag aratást, egészséget és jó fogadtatást halálunk után."
Az indiánok fogalmai MANITU-ról, úgy látszik, hasonlóak. Sem őt, sem a számos többi istenségetnem imádják. Csak a hadiistenekhez fohászkodik a törzsfőnök, ha a törzs nagyobb vállalkozásra indul. Nagyon rövid imáikat rendesen az elholtakhoz intézik: "Szellemek, legyetek könyörületesek irántam s mutassátok meg, hol találhatok egy medvét!" Egy utas meséli, hogy egy ízben indiánokkal vizen utazott. Tóhoz érkezve fogták pipájukat s dohányozni kezdtek, kérve a szeleket, legyenek nyugodtak, hogy veszélytelenül juthassanak át a tavon.
E leirásokból kiderül, hogy a vad emberek vallásának lényegét a szellemek, mindenekelőtt az elholtak lelkei, a mellett azonban természeti szellemek is alkotják. A szellemek mindenen keresztül hatolnak, ártanak vagy használnak, tehát tisztelni kell őket. Áldozatok és a szellemek idézése által biztosíthatja magának az ember vállalkozásai sikerét; segítségükkel árthat szomszédjának, a ki igazában bántotta. Leglényegesebb része vallásuknak tehát: babona; vallásos szertartásuk: varázslat.
A szellemek idézésének módja nem egyforma a különböző népeknél. Némelyek valamely látható tárgyhoz fordulnak, melyben hitük szerint a szellem székel (fétis). Mások ismét nem keresnek szellemeiknek látható szimbolumot. Ismét másoknál a szellemeknek mind e két alakja megvan. A Guinea partján élő négerek jellegzetes példaképei a fétisimádóknak. Hogy jő létre a fétis, az kiviláglik egyik főnökük fejtegetéseiből.
"Ha valamelyikünk valami fontos vállalatra határozta el magát, akkor a legelső, a mit tesz, az, hogy szándéka istápolójául istent keres magának. E czélból utnak indul s az első élő lényt, mely feltünik előtte, istenül veszi, kutyát, macskát vagy akár a legalsóbb rendű állatot. Lehet élettelen tárgy is, melyet útjában talál, kő, darab fa vagy bármiféle. Ennek az uj isten-
nek azonnal áldozatot hoz, elmagyarázza neki tervét és ünnepélyesen megfogadja neki, hogy ha az sikerülne, továbbra is istenéül akarja tekinteni és tisztelni. Ha tehát terve sikerül, új, nagyon hasznos istent fedezett fel, melynek naponta áldoz; ellenkező esetben mint hasznavehetetlent félredobja; akkor aztán megint az lesz, a mi azelőtt volt".
Magasabb fokon vannak a dél-afrikai négerek, kik egészen meghatározott szellemekhez fordulnak, de nem imádják őket valamely látható alak képében.
Miként fentebb láttuk, főleg az elhaltak lelkei, az ősök szellemei azok, melyekhez folyamodnak; de ezek nem egyenlő ranguak. A fiú leginkább az atyjához fordul, mint a kit a legjobban ismert. Egy zulu ezt az egész felfogást a következőképen vázolta:
"Mi feketék nem tiszteljük összes amatongo-inkat (elődeinket) egyformán. A gyermekek általánosságban csak a családfőt imádják, mert a többi ősöket, kik meghaltak, nem ismerik, nevüket sem tudják. De atyjukkal kezdik és végzik imájukat, a kit ismertek, mert jól ismerik őt es gyermekei iránt való szeretetét. Ugyanúgy fog velük bánni mostan is, midőn már halott. Így van ez, ámbár imádjuk törzsünknek összes amatongóit, kik sürű sövényt alkotnak védelmünkre; de atyánk sokkal magasabban áll a többi felett, midőn az amatongókat imádjuk. Atyánk nagy kincs reánk nézve, ha meghalt is. Ha betegség üt ki a kraal-ban, a legidősebb fiú őt dicsőíti összes megtisztelő mellékneveivel, melyekre harczban-háborúban szert tett, azonban egyúttal az összes többi amatongót is dicsőíti."
Azt is tudjuk, hogy hogyan végzik e törzsek a szellemek idézését és dicsőíteset. A szellemtisztelet természetesen áldozással van egybekötve; ha az áldo-
zati állat beleit kiszedték, felkiált a főnök: "Ti elődeim szellemei, fogadjátok ezt az áldozatot, a ti ételetek ez. Adjatok nekem egészséget a ti írgalmatokhoz képest!" Jó jelnek tekintik, ha a barom leölés közben ordít; ekkor azt kiáltják: "Ordíts hangosan, szellemeink ökre!" A vér és zsír egy részét a szellemek részére félreeső helyen elégetik, füstölőszerekkel édes illatot adva a zsírnak; azután megkezdődik az áldozati lakoma.
A főnök azután egy szolgával, a ki az ebédlőgyékényt viszi, az akol szélső végéhez megy s így kiált: "Nyugalom! Csend! Kérlek titeket, atyáink szellemei, kik előttünk oly nagy és nemes tetteket vittetek véghez, adjatok jó sikert, szerencsét. Kérlek titeket, töltsétek meg kraalomat barommal, magtáraimat terméssel, házaimat gyermekekkel, hogy sohasem vesszetek ki emlékezetünkből".
Míg a délafrikai törzsek az elhaltaknak egészen szép tisztelete mellett fétisimádást nem űznek, addig az az északamerikai indiánoknál megtalálható. Fentebb láttuk, hogy e népfajok minden további szertartás nélkül s a nélkül, hogy látható tárgyhoz fordulnának, a szellemekhez és szelekhez imádkoznak. A dakota törzsről beszélik, hogy nem imádnak meghatározott képeket, nincs is imahelyük, imaházuk. Ellenben nem ritkán látni, hogy az ily indián az első útjába eső gömbölyű követ felszedi, befesti, azután néhány lépésnyire lakásától a füvet 1–2 lábnyi átmérőjű körben kitépi. Itt azután felállitja a követ vagy az ő felfogása szerint istenét, némi dohányt s néhány tollat áldoz néki s kéri őt, hogy oltalmazza meg valamely veszedelemtől, melyről valószinűleg álmodott vagy melyről másvalamiképen képzelődött. A szellemek közvetlen imádásán kívül tehát fétisimádást is találunk.
A vad népek vallásos varázsmestersége.
A mit fentebb leirtunk, az ama módoknak vázolása, melyek szerint az egyes egyének a szellemeket imádják. Ez azonban általánosságban csak a mindennapi élet közönséges eseményeinél történik így. Mihelyt ellenben komolyabb ügyekről van szó, mikor az egyén már nem bízhatja magát önmagára, ha az egész törzs java forog koczkán, p. o. betegségek vagy háború kitörésekor, ha tartós szárazság elpusztulással fenyegeti a legelőket s vadászterületeket, akkor a szellemektől különösen kedvelt közvetítőre van szükség, hogy az végezze a szükséges szertartásokat, melyek a népnek a magasabb hatalmak segítségét biztosítsák. Ilyen közbenjárók, táltosok, bűvölők, varázslók, vagy bármely néven nevezzük őket, minden vad népnél találhatók s különböző néven ismeretesek. A szibériai népeknél a samánok, az amerikai indiánoknál az u. n. orvos-emberek végzik e tisztet, kiket p. o. a dakoták muskikiwininee-nek, a winebagók madéwininee-nek neveznek. Ugyanígy látjuk ezt a délafrikai népeknél; a zuluknál isi-nyanga, a becsuánoknál ngaka néven nevezik őket, stb. Mindenütt esőcsinálók, orvosok és jövendőmondók, kiknek feladata jó előjeleket szerezni s a háború szerencsés végét biztosítani. Varázslatukkal az egyes egyéneket ellenfelükön való bosszúvevéshez segítik vagy dús zsákmányhoz a vadászaton; szóval elvállalnak mindent, a mi a varázslás körébe vág.
Túlságos részletezésre vezetne, ha a különböző népek varázslóinak szertartásait és bűvös eljárásait sorra akarnók venni; nem is ismerjük azokat pontosan. Azt az eljárást választom tehát, hogy egyes vonasait vázolom oly népek efféle szertartásainak, a melyeknél
azokat véletlenül különösen jól megfigyelték. Tény, hogy a leírás nem illik pontosan minden népre; de hiszen csak általános áttekintésről van itt szó.
Azt a szertartást, melylyel a winebagok Észak-Amerikában új kuruzslóikat felavatják, orvosságünnepnek nevezik és nagyon régi szokás, mely, miként ninden ünnepük, nagyrészt tánczból áll. A tagok, a kik ezen résztvesznek, maguk között szövetséget alkotnak s bizonyos titkaik vannak, melyeket nem tagokkal soha nem közölnek. Ezért tehát inkább a dolog külső jellege az, a mi előttünk ismeretes; hogy mit tanulnak az új kuruzslók s mely titkokba avatják őket, azt nem tudjuk. De feltehető, hogy azokról a cselekményekről és varázsigékről van szó, melyeket adott esetben használniok kell. E varázsformulák közül elég sokat ismerünk, hogy belássuk, hogy nem sokat veszítünk, ha a többit sohasem ismerjük is meg. Az ünnepélynek nincsen megszabott ideje, hanem akkor tartják meg, ha két vagy több személy a szövetségbe való felvételét óhajtja. Ekkor megteszik a szükséges előkészületeket s meghívókat küldenek azokhoz a régibb tagokhoz, kiknek jelenléte kívánatos. Tehát nem vesz részt a szövetség minden egyes tagja. Az ünnepélyt külön a czélra készült, a meghivottak számának megfelelő nagyságú sátorban tartják. A tagok a sátor két hosszabb oldalán foglalnak helyet, a középső tér szabadon marad a tánczosok részére. Az új jelölteknek három napig kell bőjtölniök, mielőtt felavattatnak; ezalatt az öreg kuruzsló, a ki az ünnepélyt intézi, titkos helyre vezeti és a szövetség összes titkaiba beavatja őket. Továbbá, úgy mondják, az éhezés alatt még bizonyos izzasztásoknak is alá kell vetniök magukat, a mennyiben szőnyegekkel betakarják s bizonyos gyö-
kerek gőzeinek teszik ki őket. Ha ezt kiállották, megkezdődnek a szertartások, melyeken a meghivottak részt vesznek. E szertartásokat a vén kuruzslók táncza és beszéde, valamint mindenféle csodálatos cselekmény alkotja. Igy többek között adott jelre az összes öregebbek fojtogató mozdulatokat végeznek s azután egy kis kagylóhéjra köpnek. Ezt orvosságkőnek nevezik s azt állítják, hogy állandóan gyomrukban hordják s csak ünnepélyes alkalmakkor hozzák napvilágra. Hogy ez lehetetlenség, azt megjegyezni felesleges. Végül mindegyik ujoncz egy orvosságzacskót kap, azaz összevarrott állatbőrt, telve különféle csodaszerekkel, valamint a szájába egy orvosságkövet. Ezzel felvették a szövetségbe.
Az orvosságzacskóban mindenféle tárgyat őriznek, melyet varázsműveleteiknél használnak; többek között különböző gyökereket, melyeket lehet, hogy tényleg gyógyszerül, talán sebkezelésre alkalmaznak; továbbá állatok különféle részeit s egyes ásványokat. Egy öreg winebagofőnök orvosságának leghatásosabb része saját állítása szerint egy kis kődarab volt, melyről kitünt, hogy rézkő, továbbá egy darab csont, mely állítása szerint a nagy orvosságállatból származik. Ez az állat csak hébe-korba mutatkozik az orvosság-embereknek álmukban s egyébként nem él a földön. Ugyane főnök kezevonásától ered a nagy orvosság-állatnak mellékelt ábrázolása. (1. ábra.)
1. ábra.
Látható ebből, mint van túlsúlyban a szabad képzelet a csekély gyakorlati tapasztalat felett, mellyel ezek az emberek tényleg bírnak. Legerősebb gyógyszereik nem gyökerek és méreganyagok, melyek hatását véletlenül felfedezhették, hanem tárgyak, melyeket nem is ismernek s melyek épen ezért élénk mozgásba
hozták képzeletüket, úgy, hogy azoknak mindenféle titokzatos erőt tulajdonítanak. Ez a vonás az összes vad népeknél megtalálható.
A nagy tűzkígyóról szóló délafrikai legenda meséli, hogy az időtájt, midőn a hollandusok az országba (Natal) jöttek, tűzfejű nagy kígyó élt egy tóban. Ekkor történt, hogy néhány ember, a ki Amangwaneból jött, lesbe állott s levágta a kígyó fejét, midőn a tóból kimászott; de a törzse visszamászott a vízbe s a tó rögtön kiszáradt. Ekkor megszeppentek a feketék s a hollandusokhoz mentek, kérdezvén őket, hogy mitévők legyenek? A fehérbőrüek meghallgatták a történteket s egyebek közt azt kérdezték: "Mit csináltatok a fejjel s a törzs legközelebbi darabjával?" A feketék azt felelték: "szükségünk volt az orvosságra, hogy gyógyítsuk magunkat". A hollandusok kérdezék: "Mit akartok tulajdonképen az orvossággal, melyet olyan állatból vettetek, a melyet nem ismertek?" "Épen azért öltük meg az állatot, mert nem ismertük, össze akarjuk vegyíteni egyéb orvosszerekkel" viszonzák a feketék. Ez a történet eleget beszél és nem szorul bővebb magyarázásra.
Ha már az orvosságos erszény tartalma csodálatos, nem kevésbbé különös annak alkalmazása.
Több népnél érdekes nézetekre találhatunk arra
vonatkozólag, hogy honnét ered tudásuk. Igy a dakota-indiánok azt hiszik, hogy UNK-TA-HE, a vizek istene, közölte azt velük. Ő és kisérői álomban szoktak az orvosságos embereknek mutatkozni. Ő az összes szellemek feje s ő kölcsönzi az orvosságos embereknek természetfeletti hatalmukat.
|
A mellékelt 2. ábra ez istenségnek és kisérőinek lakását ábrázolja. Következőképen magyarázzák: A belső kör a vizet ; 7 a főistenség; 3, 4, 5, 6, kisérői; 2 egy indiánt jelez; s a világ, mely a két kör közötti egész tért kitölti, 1 folyót ábrázol, indián faluval a partján; 11 ajtók, melyek az isteneket a világgal összekötik; 9 a villám, melyet az istenség kisérői védelmükre használnak; 10 fák a folyóparti erdőkben. Az indián, ki ezt a rajzot készíté, beszélte, hogy UNK-TA-HE felszállott a tóból s őt, mielőtt megszületett, falujából, a folyó mellől magával vitte a mélységbe. Mikor ez útjában más istenek mellett elhaladt, mindegyikük néhány jó tanácscsal szolgált neki, az utolsótól (3) pedig dobot kapott s azt mondták neki, hogy minden kivánsága szerint fog történni, ha reá üt és |
2. ábra. |
azokat a varázsigéket használja, melyeket a mélységben az istenektől tanult. Ez után az oktatás után UNK-TA-HE ismét a szárazföldre vitte s ott egy nő azután indián alakjában világra hozta.
Ez tehát az orvosságos emberek felfogása természetfeletti hatalmuk okairól. Csak nyilvánítaniok kell kivánságukat, azután a dobra ütni s bizonyos, az istentől előírt szertartásokat végezni, akkor ezek óhajtásuk szerint igazodnak. Ezért képesek segíteni ottan is, a hol közönséges emberek előtt minden út zárva van.
Lássuk már most a bűvös eljárásokat, melyeket különböző esetekben alkalmaznak, közelebbről. Esőhiány természetesen egyike a legnagyobb csapásoknak, mely a vadakat sujthatja, akár állattenyésztést űzzenek, mint a délafrikai népek, akár vadászatot, mint az indián törzsek. Ha a barom nem talál elégséges táplálékot a mezőkön, vagy ha a vad a szárazság miatt más vidékeket keres fel, a kuruzslóknak kell esőt teremteniök. E czélból a magányban különféle igézéseket végeznek, melyekről bővebbet nem tudni; egyúttal azonban az istenek tiszteletére általános ünnepségek sorát rendelik el s ez, úgy látszik egészen okos és hasznos berendezés, mert ha a népet rá tudják venni, hogy elég sokáig szórakozzék és mulasson, úgy az eső végre magától is megjön. Ha azonban a nép türelme előbb fogyna el, akkor persze az orvosságos embernek sem lesz jobb a sorsa, mint a fétisé, mely nem felel meg a hozzáfűzött várakozásoknak. Élete veszélyben forog, ha személyét nem hozhatja elég jókor biztonságba. Ez azonban legtöbbször sikerülni fog neki, minthogy a nép azt hiszi, hogy láthatlanná teheti magát, állatképet ölthet és sérthetlenné teheti magát. Mindezt valami fűféle
növény segítségével teszi, melyet a dakoták pezhikavusk-nak neveznek. A varázslók mindig maguknál hordják és ha a törzs harczba vonul, akkor a harczosokat és fegyvereiket ennek a főzetével öntik le. Ezzel az ellenség előtt láthatatlanok lesznek és minden sérülés ellen, még a golyó ellen is óva vannak. Azt hihetné az ember, hogy ez a hitük az Egyesült-Államok katonáival vívott ütközetekben alaposan megrendülhetett.
Mint orvosoknak is nagy a hírük az orvosságos embereknek, bár a gyógyszerek tényleges ismeretéről s czélszerű alkalmazásáról alig lehet szó. Ha ugyan tényleg volnának ilyes ismereteik, úgy ez titok a nagy tömeg előtt, mely bizalmát csakis a varázsló bűbájos erejébe helyezi. Igaz, hogy ez a bizalom Észak-Amerikában az utolsó években erősen meg-ingott; a hol az indiánok állandó érintkezésbe jutottak a fehérekkel, csakhamar rájöttek, hogy a "sápadtképüek" orvossága erőteljesebb és megbízhatóbb, mint az övék. Most már jobban szeretik a khinint és az opiumot, mint a nagy orvosságállatnak darab csontját. Es ezen alig csodálkozhatunk; mert az orvosságos ember ténykedésében, midőn orvosként szerepel, legfőbb lényeg az, hogy tánczol és varázsigéket énekel. Bizonyára rendel hideg és meleg fürdőket is, a szerint a mint a betegnek forrósága vagy hideglelése van s belső szereket is rendel, de a legfontosabb a kezelésben mégis a bűbájos táncz. Több rézbőrű törzs ezt a tánczot oly szentnek és jelentőségteljesnek tekinti, hogy sajátságos képírása segítségével pontosan följegyezte, hogy valamikép el ne veszszen belőle valami.
A táncz valóságos előadás s a varázsló a beteg ágyánál tiszteletteljes hallgatóság előtt lejti el.
Kis dobját pergetve vagy kereplővel kelepelve körben mozog, közben titokzatosan érintkezni látszik a szellemekkel, kihúzza a kórságot a beteg gyomrából vagy a torkából, rossz szellemeket űz ki a test különböző részeiből stb. Ily modorban folytatva nemcsak saját magát, de nézőit és a beteget is lassankint önkívületbe ejti, úgy, hogy azok félve s rettegve nézik s ha varázslatos kereplőjét megrázza vagy kis dobját veri, azt hiszik, hogy az ég és a föld az ő hangját hallgatja és az egész világegyetem meghajlik előtte. Hogy a beteg az ilyen kezelés után néha helyreáll, magában véve nem hihetetlen; hiszen tudjuk, hogy nálunk is gyakran az orvosba vetett bizalom, nem pedig az orvosság a gyógyító tényező.
A csodaorvos összes ténykedéseinek vezető fonala kétségtelenül az a gondolat, hogy puszta óhaja az istenek segítségével az óhaj teljesítését hozza magával. Néki eljárásával csak meg kell magyaráznia a szellemeknek, hogy mit vár tőlük, s ennek kivitelét reájuk bízhatja. Erre mutat a varázstáncz a beteg körül, valamint az a minden vad népnél közös hit, hogy az, a mit valamely élő lény képével véghezvisz, tényleg megtörténik az ábrázolt személylyel vagy állattal. Ily módon vesz boszút a vad ember az ő személyes ellenségén; pénzért s rábeszéléssel rávesz valamely hatalmas varázslót, hogy ellenségéről képet készítsen s azt aztán elégesse, szivét átszúrja vagy egyéb módon megsemmisítse. Sőt ez a varázsművészetekbe vetett hit állítólag oly nagy, hogy ha az illető személy megtudja, mi történt képmásával, néha félelmében meg is hal.
Hasonlót látunk számos rézbőrű törzsnél, midőn valamely vállalkozás, p. u. medvevadászat kedvező
sikerét akarják biztosítani. A varázsló egy medvének durva képmását belevési nyirfakéregbe és vonást húz az ábra szivétől a szájáig, jelezve, hogy az élet ezen az úton hagyja el az állatot. Ehhez a következő igézést énekli: "Halljad hatalmamat! Gyorsaságom és boszum olyan, miként a sasé. Hallok mindent, a mi a világon történik. A medvének engedelmeskednie kell sátram orvosságának. Titkos lakásom kettős. Félj tehát az embertől! Csiga jöjjön beleidbe! Menekülhet-e medve nyilam elől? Avagy folyam? He, he! Menekülhet-e medve varázserőm elől? Gyógyszerem hatalmas". A történet nem ad hírt róla, hogy milyen hatása van ennek a szörnyű varázsnak az amerikai medvékre.
A varázslók jövendő eseményeket is megjósolnak, jeleket magyaráznak stb. Ehhez azonban a csodaorvos közreműködése nem mindenképen szükséges; minden vad népnél elterjedt ismeretét találni a jóslás művészetének, melynek segítségével közönségesebb esetekben kiki önmagán iparkodik segíteni. Nagyon elterjedt a belomantia, vagyis a kilőtt nyilakból való jóslás. Ha rézbőrű vitéz kalandokra indul, előbb találomra nyilat lő a levegőbe. A lehulló nyilak iránya mutatja azután a követendő út irányát. Ez nagyon emlékeztet a gombok számlálgatásának divatjára, a mint az sok helyütt szokás. Ünnepélyes alkalmakkor, vagy ha biztos felvilágosítást kivánnak a jövőt illetőleg, a csodaorvoshoz fordulnak. Idő és viszonyok szerint ez persze más és más módon jár el; minthogy azonban nem bocsátkozhatunk az összes jósló eljárások leírásába, egy, különösen érdemes módszernek leírására szorítkozunk, mely a szibériai samánoknál szokásos. Annyiban is érdekkel bír, mert kiderül belőle, hogy miképen
használnak fel a vad népek kuruzslói bizonyos eszközöket, melyek nem csak tudatlan fajrokonaik, hanem néha czivilizált emberek előtt is a titokzatosnak, természetfelettinek benyomását keltik. A különböző utazók leírásai a samánok eljárása felől lényegileg megegyeznek; ezek közül tehát csak az egyiket közlöm:
"A jurta (tunguz sátor) közepében lobogó tűz világított, körülötte fekete birkabőrökből kör volt kirakva. Ezen kimért, ütemes lépésben lassan járt körül egy samán, varázsszólamait halk hangon mormolva. Fekete, hosszú, bozontos haja csaknem teljesen elfedte felduzzadt, sötétpiros arczát; e fátyol mögül, a borzas szemöldökök alól izzó, vérrel aláfutott szempár villogott elő. Ruházata, áilatbőrből készült palást, végig tele volt aggatva szíjakkal, amulétokkal, lánczokkal, csörgőkkel, vas- és rézdarabkákkal; jobb kezében szintén csengőkkel díszített tamburinalakú varázsdobot, baljában íjat tartott. Külseje rendkívül vad és borzalmas benyomást keltett. A gyülekezet csendben, feszült figyelemmel ült. Lassankint kialudt a láng a jurta közepén, csak a szén izzott még s titokzatos félhomály borult a sátorra. A samán földhöz vágta magát s miután vagy 5 perczig mozdulatlanul feküdt, szánalmas nyögésbe, tompa, elnyomott kiabálásba tört ki, mely mintha különböző hangoktól eredt volna.
Egy idő mulva újra lángra szították a tüzet s az magasra lobogott fel. A samán felugrott, íját a földre állította s miközben kezével tartotta s homlokát felső végének támasztá, az íj körül előbb lassan, majd mind gyorsabban, körben kezdett szaladni. Miután e forgás annyi ideig tartott, hogy nekem a
puszta látásától is forgott az agyam, hirtelen a szédülés minden jele nélkül megállott s kezével a levegőbe mindenféle alakokat rajzolgatott. Azután a lelkesedés egy nemével kapta kezébe dobját, melyet mintha valamely dallam ütemére perdített volna, mire hol gyorsabban, hol lassabban ugrált ide-oda, miközben teste valami különös módon gyorsan össze-vissza rándult. Mind e mívelet közben a samán néhány pipa legerősebb cserkesz dohányt szítt el s közben egy-egy korty pálinkát ivott. Ez, valamint a forgás, végre [végül] mégis elszédíthették, mert hirtelen földhöz vágódott s mereven, élettelenül fekve maradt. Két jelenlévő felemelte s megtámasztotta; arcza undok volt. Szeme mereven tolult ki üregéből, arcza vörös volt; teljesen öntudatlannak látszott s testének gyenge reszketésén kívül néhány perczig semmi mozdulatot, semmi életjelt nem lehetett rajta észrevenni. Végre mintha felocsudott volna merevségéből; jobb kezével íjára támaszkodva, a ballal a varázsdobot magasra emelte s feje felett forgatta, majd hirtelen a földre bocsátotta, a mi a körülállók magyarázata szerint annyit jelentett, hogy ihlettsége most már tetőfokára hágott s hogy már kérdéseket lehet hozzá intézni."
A feltett kérdésekre hosszas fontolgatás nélkül adta válaszait, de mintha maga sem tudná, hogy mi történik körülötte. E válaszok nagyrészt homályos jóslások voltak, melyeket a kérdező úgy értelmezhetett, a hogy akart. Úgy látszik tehát, hogy a varázsló bódító és részegítő szerek és míveletek segítségével oly állapotba hozta önmagát, melyben szinte öntudatlanul adott választ kérdésekre, melyekre rendes állapotban talán felelni sem tudott volna.
Ha minden jó, minden segítség a szellemektől ered, akkor közeli annak a felvétele [érthető annak a feltételezése] is, hogy minden rosszat, mindeű kárt és szerencsétlenséget hasonló lények okoznak. A vad népek tehát nemcsak jó szellemekben hisznek, hanem démonokban is. És valamint [ahogy] hiszik, hogy rendkívüli tehetségekkel bíró csodaorvosaik hatalmukat a jó szellemektől kapják, úgy hisznek abban is, hogy sok ember összeköttetésben áll a gonosz szellemekkel és segítségükkel másoknak ártani igyekszik. Már e legalacsonyabb fokon tehát különbséget találunk a törvényes, jóindulatú vagy fehér bűbájosság, bűvölés s a rontó varázs vagy fekete varázsművészet * között.
A vad népek első gondolata, ha velük vagy hozzátartozójukkal baleset történik, rendszerint az, hogy ezt varázslat okozta. A csodaorvosnak feladata gyakran tehát nemcsak az, hogy a káron segítsen, hanem az is, hogy felderítse a személyt, mely azt fekete művészetével okozta. Ezzel a csodaorvos nagy hatalomra tesz szert; mert a (rosszindulatú) varázslást csaknem mindig halállal büntetik, s ezért könnyen megszabadulhat valamely ellenségétől, ha reá bizonyítja a varázslást. Ezért a fekete varázslást titokban is tartják, ha ugyan egyáltalában végzik; de nincsen biztos tudomásunk róla, hogy a vad népek között meg volna. Ha megvan, úgy valószinűleg meglehetős hű mása a nyilvánosan űzött bűbájosságnak.
* A "fekete varázsművészet" kifejezéséről azt írja Soldan (Geschichte der Hexenprozesse. 2. kiad., I. köt. 198), hogy es a középkorban a görög nekromantia szó elferdítéséből származott. Ezen a görögök a halottkikérdezést értették, később a keresztény egyházban azonban e sző egyértelmű volt minden meg nem engedett varázslattal. Nigromantia-t csináltak belőle (niger = fekete) s később ennek ellentéte gyanánt csinálták a "fehér varázslat" kifejezést.