Magia naturalis.
A természeti dolgok szimpathiái és antipathiái.
A nagy reformnak, melynek AGRIPPA a varázslatot alávetette, czélzata az volt, hogy ezt annyira amenynyire természettudománnyá formálja át. Szerinte valamennyi bűvös hatás a dolgok titkos erőiben és tulajdonságaiban leli alapját. Ezek főleg abban nyilvánulnak,
hogy minden dolog rokon dolgoktól erőket vonz magához, még pedig nemcsak az elemi, de a magasabb világokban is, míg a különneműek taszítják egymást. A dolgok kölcsönös rokon- és ellenszenvének ezt a tanát, mely már az újplatóiak bölcseletében jelentékeny szerepet vitt, AGRIPPA mindent felölelő termeszeti törvénnyé emelte; több mint két évszázadon át ez volt magyarázata az összes természeti tüneményeknek, a melyeket más módon értelmezni nem tudtak. Természetesen AGRIPPÁ-nak sem sikerülhetett az összes feleket, nevezetesen a papságot arról meggyőzni, hogy a varázslat kizárólag a természeti erők alkalmazásában állana. Ellenben e felfogása által – ha talán nem is ez volt a törekvése új varázstudománynak, a "magia naturalis"-nak lett megalapítója, mely a következő időkben általános elismerésben részesült.
Hogy valami nagyon kritikus és pontos lett volna ama "tények" megválasztásában, melyeket a szimpathia és antipathia általános törvényeinek bizonyítékául fölhozott, azt nem lehetne állítani. Mindama csodálatos leírásokat, a melyeket az ó-kor írásaiban, nevezetesen PLINIUS természetrajzában ásványokról, növényekről és állatokról talált, felvette és sok mindent hozzáfűzött, a mit kora babonájából merített. Ebből a tarka anyagból, mely neki a fenti törvény helyességének bizonyítékául szolgált, egy rész a mesék birodalmába tartozott. Némelyek viszont helyes észleléseken alapultak, melyeket csak helytelenül értelmeztek. Az anyag tudományos megrostálására azonban sem AGRIPPA, sem legközelebbi követői nem voltak képesek és ilyképen az egész gyűjtemény új tudomány alapja lett, melyet magia naturalis elnevezéssel illettek, a mi a természeti dolgok varázserőinek tanát jelenti.
A "természeti varázslat" nagy jelentőséget csak akkor nyert, midőn alapeszméi, bár némi módosításokkal, de beléjutottak, még pedig lényeges alkotó elem gyanánt, PARACELSUS gyógytanába. Valamiyei később azután GIAMBATTISTA DELLA PORTA önálló tudományként dolgozta fel. PORTA még híven ragaszkodik AGRIPPA elméletéhez és ugyanazokat a meséket idézi, de ezenkívül nagyszámú fizikai kísérletet is leír, s ezekből egészen helyes következtetéseket von, úgy, hogy a természet szimpathiái és antipathiái már korlátok közé kezdenek szorulni. Ennek daczára ez elmélettől egy évszázaddal később még olyan egyéniség sem tudott teljesen szabadulni, a milyen GALILEI volt! Bizonyos kísérletek alapján élete utolsó éveiben kételyei kezdtek ugyan támadni a természet nagyszámú ellenszenveinek egyike, a horror vacui, az "üres tértől való irtózat" iránt; de e fantasztikus magyarázatnak a tünemények tényleges okaiból való értelmezését mér nem élte meg. Korában a szimpathiás szerek az orvoslás tanában előkelő helyet foglaltak el. Azonba midőn a természettudományi ismeretek az idő folyamán gyarapodtak, ezeket a meséket is kikezdték és azoknak a természeti erőknek alkalmazásával kezdték pótolni, a melyeket a búvárok kísérletei színre hoztak. A magia naturalis így a XVII-ik és XVIII-ik században lassacskán átmegy az alkalmazott (kisérleti) természettanba és chemiába. Ez képviseli tehát az átmenetet a régi varázstudományoktól a modern természettudományhoz; fejlődésében világos képét nyerjük annak a folyamatnak, hogy a varázslatban való hit a természeti törvények haladó ismeretével miképen tünedezik. Ezért ezt a fejlődést közelebbről szemléljük és előbb néhány példával próbáljuk megértetni, hogy miként indokolja
AGRIPPA a dolgok szimpathiáiról és antipathiáiról szóló tanát.
"A dolgok kölcsönhatásai barátság vagy ellenségesség alakjában gyakran világosan mutatkoznak. Így pl. az elemek között a tűz a víznek, a levegő a földnek ellensége. Az ásványok, növények és állatok között is mutatkoznak ilyen hajlamok. A mágnes különös hatást gyakorol a vasra, a smaragd a vagyonra és egészségre, a jáspis a születésre, az achát az ékesszólásra. Hasonlóképen vonzza a nafta a tüzet, mely rögtön átszökik reá, a mint összetalálkoznak. Hasonló hajlam van a hím és a női pálma között; átkarolják egymást és a női pálma nem hoz termést a hím nélkül. A mandolafa kevésbbé termékeny, ha egyedül áll. Az állatok és növények között, valamint az egyes állatok között is hasonló viszonyok vannak. A macskának nagy öröme telik a mályvában: hozzádörgölődzik; ilyen módon, állítólag, kandur nélkül is teherbe eshetik. Sok állatnak ösztönszerű tapasztalata van a gyógyítás körül. Ha a varangyot mérges állat harapta meg, orvosságot keres és a sebes helyet a növényhez dörzsöli, hogy a méreg ellen védekezzék. Ha az oroszlán lázas, úgy gyógyítja magát, hogy majomhúst eszik. Hogy a kőrisfagyökér nyilak kihúzására jó szolgálatokat tehet, azt a szarvastól tanultuk, mely, ha nyíl találta, úgy szabadul meg tőle, hogy az említett gyökeret eszi. Ugyanúgy tesznek Krétán a kecskék és ha az elefánt chaméleont evett, a vad olajfa leveleivel segít magán, stb.
Ellentétben ezekkel a vonzalmakkal a természetben sok ellenszenven alapuló viszonyra is akadunk, Úgyszólván, a természetben gyökerező gyűlöletre, ellentállást nem tűrő ellenszenvre, melynek következtében valamely dolog a vele ellenkező természetű elől mene-
kül és azt magától taszítja. Így a zafir taszító, távolító hatást gyakorol a pestises keleványekre, a lázra és a szembetegségekre, a smaragd a szűzietlenságre, az achát a mérgekre, a korálok a szemfényvesztásre és gyomorbajokra, a topáz a szenvedelmekre, minők a zsugoriság, a falánkság és szerelmi kicsapongások. Az ugorkák annyira gyűlölik az olajat, hogy kampóként görbülnek meg, csakhogy ne érintkezzenek vele. A gyémánt gyűlöli a delejt, úgy, hogy ez nem képes a vasat magához vonzani, ha gyémántot teszünk melléje. Az állatok közül az egér és a menyét is gyűlöli egymást, miért is az oly sajthoz, melynek készítéséhez menyétvelőt használunk oltónak, az egér hozzá nem nyúl. A párducz annyira retteg a hiénától, hogy a párduczbőr szőre kihull, ha a hiéna bőrével szemközt függesztjük fel. Hasonlóan áll a dolog a juhokkal; ha farkasbőrt akasztunk a juhakolba, a juhok szomorúak lesznek és a túlságos félelem következtében nem táplálkoznak" és í. t.
Ez a kivonat elegendő lesz annak a feltüntetésáre, hogy milyenek voltak azok a mesék, melyekben az akkori tudósok nemcsak hogy hittek, hanem a melyeket nagy időáldozatok árán rendszerbe is akartak foglalni. Így azután PARACELSUS varázsgyógytudományának ugyancsak különös alapeszméjét is annál könnyebben meg fogjuk érteni.
Paracelsus és a varázsgyógyászat.
AUREOLUS PHILIPPUS THEOPHRASTUS BOMBASTUS PARACELSUS VON HOHENHEIM 1493-ban egy kis, Zürich melletti faluban született. Régi, híres sváb családból származott. Atyja nagyon gondosan nevelte és már
gyermekkorában beavatta az alchimiába, sebászetbe és orvostanba. 16 éves korában a bázeli egyetemre került, de, úgy látszik, az alapos egyetemi kiképeztetéshez nem volt meg a kellő türelme és kitartása; az ebből eredő hátrányokat később sokféle tekintetben érezte. Néhány évvel később TRITHEIM apáthoz jutott el Würzburgba, a ki beavatta az összes titkos tudományokba; egy FUGGER nevű gazdag alchimista az ő ajánlatára vette fel PARACELSUS-t műhelyébe s itt a chemia titkaival ismerkedett meg. Élete következő 12 évéről nem sokat tudunk; utazni ment, de hogy hol s merre járt, arról a tudósítások nagyon különbözők. Egy felette valószinűtlen monda szerint Afrikában és Ázsiában sok ideig a tatárok fogságában volt; valószinűbb, hogy Európa különböző vidékein (északon is, így Dán- és Svédországban) tartózkodott. Ezeken az utazásain nemcsak orvosokat és alchimistákat, hanem javas asszonyokat, hóhérokat, borbélyokat, zsidókat és czigányokat is felkeresett, hogy tőlük használható orvosi tanácsokat gyűjtsön. 32 éves korában visszatért Németországba és számos szerencsés kura révén csakhamar tekintélyes orvos hírére tett szert. 1526-ban Bázelban az orvostan tanárává nevezték ki, s itt nagy feltünést keltett azzal, hogy teljesen szakított a régi hagyományokkal. Fölolvasásait németül, nem pedig a hagyományos latin nyelven tartotta. Míg az orvostani előadások addig mindenütt csak GALENUS, HIPPOKRATESZ és AVICENNA munkáinak magyarázgatásai voltak, PARACELSUS a saját módja szerint adta elő a tudományt. Sőt odáig ment, hogy a régi orvosok munkáit teljesen hasznavehetetleneknek jelentvén ki, Bázelban a piaczon nyilvánosan elégette. Természetesen ezzel más orvosok körében nagy elkeseredést keltett; szemére
vetették, hogy tudatlan sarlatán, kinek ellenszenve a régi munkák iránt onnan ered, hogy nem tudja azokat kellőképen megérteni, minthogy latinul nem is ért.
Midőn PARACELSUS ezenkívül egy magasrangú személyiséggel, ki szerencsés sikerű kurájáért járó honoráriumával meg akarta csalni, pörbe keveredett, kénytelen volt Bázelt 1528-ban elhagyni és azután haláláig Németországban kóborolt; e közben néhány növendéke mindig kísérte, kik kitartottak mellette, míg titkos orvosságaiból annyit el nem tanultak, hogy azután saját szakállukra praktizálhattak. Orvosi híre mindenütt követte, de a mit gyógyításaival szerzett, azt korcsmákban és csapszékekben, csavargók és alantas népség társaságában hamarosan elverte. 1541-ben a püspök Salzburgba hívta, hol azonban még ugyanez évben néhány ellenséges érzületű orvos bujtogatására orozva meggyilkolták.
Kevés ember jelentőségét ítélték meg annyira különbözőképen, mint a PARACELSUS-ét. Lelkesült hívei "minden titkok királyának" nevezték. De a tudomány vaskalaposait nyughatatlan élete és iszákossága bosszantotta, valamint az is, hogy ez a "szédelgő" kellő képzettség nélkül betegségeket gyógyítgatott meg, melyekkel ők maguk nem bírtak. Ezért minél több bosszúságot igyekeztek neki okozni. Ő azonban nem maradt adós a válasszal; munkáiban hemzsegnek az ellenük való kirohanások és szitkozódások. Annyi bizonyos, hogy PARACELSUS nagytehetségű ember volt és a maga módja szerint sok értékes tapasztalatot gyűjtött; e nélkül sem mint gyakorló orvos, sem mint ujító az elmélet terén nem gyakorolhatott volna olyan befolyást az orvostanra, a milyenre tényleg szert tett. Sokat írt; összegyűjtött munkáinak német kiadása három hatal-
mas fóliós kötetre terjed. Hogy ilyen bő termelés mellett számos ellenmondás is akad, az érthető. Nyugtalan életmódja következtében a nyugodt munkára csak ritkán volt alkalma; azonkívül munkáinak csak kis részét írta meg maga. A legtöbbjét tanítványának diktálta tollba, még pedig rendszerint reggel, midőn valamely tivornyázásról hazatért. Ilyenkor oly gyorsan diktált, "mintha az ördög beszélne belőle". Érthető, hogy ilyen körülmények között a kivánatos érthetőség és harmónia nincs meg valamennyi munkájában.
Az orvostudomány körül szerzett érdemeinek megítélése feladatunkon kívül esik. Lángelméjűsége következtében sokban eltalálta a helyeset, úgy, hogy eszmei tényleges haladást jelentenek. Azonban egy téren, azt hiszem, túlbecsülték eredetiségét. Az általános filozofiai szemlélődéseket, melyeken orvostanát felépíti és melyek eredetiségét az ő érdemének tudták be, bizonyára AGRIPPÁ-tól vette kölcsön. Az egész varázslati rendszert, melyet AGRIPPA határozottan formulázott és tisztán kifejtett, megtaláljuk PARACELSUS-nál is, csakhogy maga választotta technikai kifejezések által kissé elhomályosítva és elburkolva. Továbbá, ha meggondoljuk, hogy PARACELSUS-t az a férfiú oktatta a varazstudományokra, a ki AGRIPPA bizalmas barátja vala és occulta filozofiáját mindenki másnál előbb olvasta volt, t. i. TRITHEIM, a würzburgi apát, akkor nem fér hozzá kétség, hogy PARACELSUS így AGRIPPA rendszerével már ifjúkorában megismerkedett. Ez szolgált neki kiindulópontul és orvostani reformja részben abban állott, hogy AGRIPPA elméleteit különösen e téren próbálta érvényesíteni. Mint oly írót, kit sokat olvastak és kin sokat vitatkoztak, később őt tartották e filozofiai rendszer szerzőjének is, míg az igazi szerzőt elfeledték.
Rendszere mindenesetre annyira hasonlít az AGPIPPÁ-éhoz, hogy közelebbről kifejtenünk fölösleges. Gyógytanának varázslati oldala azon a tanon alapult, mely az alantasabbnak a felsőbb alá való alárendeltségét és a dolgok szimpathiáit és antipathiáit fogadja el alaptörvényeül. E törvényekből ered PARACELSUS legfontosabb gyógyító módszerei közül kettő, az "arcanum"-ok és a "szimpathiás szerek" tana. Lássuk mindegyiket külön-külön.
Minthogy az emberi test minden egyes része bizonyos bolygó vagy égi jegy alá tartozik, ezért azok az anyagok is, melyek ugyanazon csillag vagy jegy alá tartoznak, az illető testrész betegségei ellen hatékony szerek lesznek. Így az arany különleges szer szívbetegségek ellen, mert az arany és a szív a napnak alárendelvék; hasonlóan áll a dolog más esetekve nézve. PARACELSUS felfogása szerint minden anyag a testnek csak egy bizonyos szorosan körülhatárolt részére hat, nem pedig az egész testre. Az oly anyagot, mely ily körülírt hatású, arcanum-nak nevezi és orvostanának egyik alaptörvénye, hogy: "Az összes hatékony erők arcanumok és semmi esetre sem hatnak a komplexióra (az egész szervezetre". Minthogy a chemikusok már akkoriban is számos anyagot állítottak elő, melyek hatásos arcanumoknak mutatkoztak, PARACELSUS szerint nz alchimia föladata nem annyira nemes fémek, mint inkább arcanumok előállítása volt. "Nincs rendjén, hogy azt mondják, miszerint az alchimia aranyat es ezüstöt készítsen, itt az a legfontosabb, hogy arcanumokat állítson elő és azokat a betegségek ellen fordítsa." Ezért buzgón ajánlja a chemia tanulmányozását, mely arra is tanítson bennünket, hogy miként nyerjük a növényekből a hatékony gyógy-
szereket, s ezzel a gyógyítás tana körül nagy érdemeket szerzett. Miként láttuk, kevésbbé értékes az az eljárás, a mellyel megállapítja, hogy bizonyos betegségek ellen mely anyagokat kell használni. Minthogy ebben csak az fontos, hogy olyasmit válasszunk, a mi a csillagos égbolt ugyanazon része alá tartozik, mint a mely alá a beteg testrész; gyógyszeres hatóanyagra, voltaképen nincs is okvetlenül szükségünk. Szigillumok és bűvös "karakterek", melyek magukban rejtik az illető csillagok erőit, ugyanúgy hatnak. "Archidoxeos magicae czímű munkájában rengeteg számú szigillumot ír le, melyeket sorvadás, köszvény, nyavalyatörés, görcsök, stb. ellen védő és gyógyító szerül lehet használni.
Minthogy minden hasonnemű dolog kölcsönösen vonzza egymás erőit, valamely betegséget úgy is meg lehet szüntetni, hogy bizonyos kóros anyagokat más lényre, növényre vagy állatra viszünk át. Ha ez bizonyos óvó intézkedésekkel történik, akkor a távoli anyagok az egész betegséget magukhoz fogják vonzani; ez átmegy a növényre vagy az állatra és az ember meggyógyul. Ezt nevezik a "szimpathiával való gyógyítás"-nak, mely nyilván a hasonnemű dolgok kölcsönös vonzásának tanán alapul. De PARACELSUS a dolgot némileg másképen fogta fel; ő ugyanis a dolgokban egy bizonyos, külön erőt tételezett fel, az "életerőt" vagy "múmiát", mely a vonzo hatást gyakorolta. Ha a kóros anyagok egynémelyikét eltávolították, akkor ezekben a betegség múmiájának egy része benne volt; ezeket az anyagokat a bennük levő múmiával "mágnes"-nek nevezte, mert a betegség hátralevő részét is magukhoz vonzották, ha élő lényre vitték át, vagy eltemették vagy más valamely módon
megsemmisítették őket. Egyébként úgy látszik, az ilyen "mágneses kurák" a népies gyógyászatnak már régen lényeges alkatelemei voltak; PARACELSUS ezeket csak felvette és elméletileg okadatolta.
"Azt hiszik, hogy az egész emberi test minden baját könnyen lehet gyógyítani, ha a beteg piros és még meleg vérét tojásba helyezik, ezt kikeltésre tyúk alá teszik, a míg nem putreszkál [rothadásnak nem indul] és azután kenyérrel vagy hússal keverve valamely állatnak enni adják."
"A fogfájást transzplantálni lehet fűzfába, bodzafába, mogyoróbokorba, stb.-be a következő módon: Miután a kérgét lehámoztuk, faragjunk ki egy szálkát, ezzel szúrjunk a foghúsba, míg vérzik, azután tegyük vissza helyére a véres szálkát, fedjük be a kéreggel és védjük meg jól sárral."
"A sorvadást következőképen lehet gyógyítani: Végy Szent-Jánoskenyeret, a mennyit akarsz, öntsd le jó borral és hagyd 24 óráig puhulni. A következő napon előbb vizelj, azután igyál a borból és folytasd ezt 9 napig egymásután, úgy hogy minden más italtól tartózkodol, közben összegyűjtöd az összes vizeletedet és kéménybe akasztod, hogy a füst lassankint elemészsze; így fog a sorvadás lassankint meggyógyulni".
Ilyen szimpathiás szer a paracelzisták munkáiban nagyon sok van. A javasasszonyok napjainkban is sokat ismernek közülök és alkalmazzák is.
A természeti varázslat.
Az első, a ki a természeti varázslatot mint önálló tudományt dolgozta fel, DELLA PORTA BAPTISTA JÁNOS volt.
1538-ban született Nápolyban; gazdag és tekintélyes családból származott, úgy, hogy teljesen kedves
tudománya tanulmányozására adhatta magát Már 1558-ban, tehát 15 éves korában kiadta fő munkáját, a Magia naturalis-t, mely rendkívüli feltűnést keltett. Hosszabb utazgatások után 1560-ban Nápolyban társulatot alapított "a természet titkainak búvárlatára", melyet azonban a pápa rendeletére nemsokára fel kellett oszlatnia. Ő azonban állhatatosan folytatta fizikai kísérleteit, úgy, hogy könyvét 1589-ben erősen bővített alakban újra közrebocsáthatta. Míg az első kiadás csak négy részből áll, a második kiadás húszkönyves, terjedelmes munka. 1615-ben halt meg. (1)
A megért kiadások számából ítélve, úgy látszik, hogy a legrégibb négykönyves kiadás volt a legelterjedtebb – valószínűleg azért, mert kora babonájából legtöbb volt benne. PORTA ugyan azt állítja, hogy valamennyi benne megbeszélt kísérletet személyesen megvizsgálta; ha így állana a dolog, akkor semmi tekintettel sem volt arra, vajjon valamely kísérlet sikerült-e, vagy nem, mert a könyvben egész csomó lehetetlen kísérletet írt le; de a mű éppen ezeknek köszönhette sikerét, minthogy az a kor igényének és ízlésének, mely a kalandosat kereste, megfelelt.
Az első könyv a természeti varázslat elméletét foglalja magában, azaz AGRIPPA varázslati rendszerét az eredeti példákkal és részben az eredeti rendben
(1) Mágiája óriási elterjedtségének feltüntetése végett megemlítem, hogy egy – nyilván még éppen nem tökéletes – jegyzéket állítottam össze munkájának latin, olasz, franczia, német és hollandi nyelven megjelent harmincz különféle kiadásáról; állítólag arab nyelvű kiadás is volt, és i. t. A könyv annál inkább érdekes, minthogy kora fizikai és chemiai ismereteinek tükre. A szerző jegyzete.
előadva és megvilágítva; tehát csak kivonat az Occulta philosophia első könyvéből. A három másik rész pedig gyakorlati útmutatásokat tartalmaz, vegyest, jókat és lehetetleneket; az elsó részhez annyiban nincsen közük, a mennyiben az ebben leírt elméletet magyarázatához fel sem használja. A második könyvet talán a kertészet könyvének lehetne nevezni; az útmutatásul szolgál arra, hogy miképen lehet gyümölcsöket átalakítani, virágokat színezni és úgy ojtani, hogy egyazon a fán különféle virág és gyümölcs teremjen. Vannak benne részben elég különös leírások, pl. hogyan kell valamely fa virágait úgy festeni, hogy réseket vágunk az ágakba, különféle festékanyagokat öntünk a résekbe és kéreggel lefödjük. Ez részben tényleg kivihető és nyilván PORTA maga is megkisérelte. Hozzáteszi, hogy soha sem szabad hozzá auripigmentet (kénarzént) használni, mert az rögtön megöli a növényt.
A második könyvben utasításokat találunk tűzijátékok, fáklyák készítésére, melyeket a szél el nem olthat, továbbá titkos írásra, mely csak a papirnak bizonyos eljárással való kezelése után lesz láthatóvá, hajfestő és szépítőszerekre, stb. PORTA itt a legkülönösebb állításokat koczkáztatja: így azt beszéli, hogy a gyermekek szemét feketére lehet festeni, ha nyakszirtjüket olajjal kenjük be, melyet keresztnek hamujával kevertünk. Továbbá leírja, hogy hogyan lehet elérni, hogy a szobában levő emberek úgy tünjenek fel, mintha szamárfejük volna. E czélra egy szamárfejet három napon át olajban főzünk, míg a csontok kiáznak, azután a csontokat megtörjük, a port az olajjal keverjük és ezt aztán a lámpákba töltjük. Ha ezeket meggyujtjuk, a csodaszerű hatás szemmel látható. Ez alkalommal boszorkánykenőcsökkel való kisérleteit
említi, melyeknek egyetlen hatása az volt hogy boszorkányok mély álomba merültek, melyben mindenféle csodálatos élményről álmodtak. A harmadik könyv az alchimiával foglalkozik; de a szerző itt mindjárt megmondja, hogy nem igérhet olvasóinak aranyhegyeket, mert ilyenekkel az alchimia nem szolgálhat. Ellenben fémek festésére és egyéb chemiai mesterfogásokra számos utasítást közöl. Végül a negyedik könyvben a tükrök és lencsék alkalmazását tárgyalja és a fontos és addig ismeretlen fónytani kísérleteknek egész sorát említi. Egyéb eszközökön kívül a varázslámpát, latersa magica-t is leírja.
Az 1589-ki nagy kiadásban is sok még ugyan a babona, de a legtarkább mesék már hiányoznak és helyükbe részben számos, a halászata, vadászatra, szakácsmestersőgre stb.-re vonatkozó útmutatás, részben sok új fizikai észlelet és a delejvassal, mérleggel stb.-vel végzett kísérlet került. Különösen érdekesek bizonyos leírások a nyolczadik könyvben, melyek arra utalnak, hogy PORTA, valamint a természeti titkok búvárlatát czólzó társaság tagjai ismerték a hipnózist és a hipnózisos szuggesztiót. A módszerek természetesen nem olyanok, mint a maiak, de hipnózisos hatásukhoz kétség nem fér. Így pontosan leírja, hogy hogyan lehet valakit rávenni, hogy halként ússzék a padlón, vagy ruczaként biczegjen, füvet rágjon s szól a szuggesztió egyéb ilyen hatásairól is.
A természeti varázslat fejlődése a következő évszázadokban egyenlő lépést tartott a természettudományok haladásával. A Magia naturalis későbbi kiadásainak – a mű 1715-ig jelent meg – több kiadója jegyzeteket csatolt hozzá az adott utasítások kivihetetlenségéről és megmagyarázta, hogy miképen hi-
hettek azelőtt ilyesmikben. Új munkák tüntek fel, még pedig a korral haladva mindinkább tisztán fizikai tartalommal. SCHOTT nagy Magia universalis-át (1675) a varázslat különböző módjairól szóló fejtegetéssel vezeti ugyan be, azonban egyébként e mű nem egyéb, mint a fizika kézikönyve számos – a mint ma mondanák – szemfényvesztő mutatvány kivitelét magyarázó útmutatással. De azért a régi szimpathiás tanban való hit nem tünt el egyhamar. Még az 1702-ik évből is fenmaradt egy érdekes kis könyvecske "Titkos beszélgetések a magia naturalis-ról czímmel, egy filozofus és egy theologus beszélgetései, melyekben a filozofus AGRIPPA régi szimpathiás elméletét nagy fölénnyel ismerteti. MARTIUS munkája: "Tanítás a magia naturalis-ról (1751) egészen PARACELSUS szellemében megírt orvosságoskönyv. E felfogás a XVIII-ik század közepén túl még sem tartotta magát. E legutóbb említett könyvnek 1779-ben megjelent harmadik kiadása már teljesen átdolgozva látott napvilágot; csak a czíme maradt a régi, egyébként tisztára szemfényvesztő, kártya, tükör és egyéb ezermesteri mutatványokra szolgáló utasításokat tartalmaz. Ugyanez áll részben HALLE: "Varázslat, avagy a természet bűvös erői" cz. 17 kötetes, 1784-től 1802-ig megjelent óriási munkájáról. Ez a fizika, chemia, szakácsművészet, földmívelés, stb.-nek a legzavarosabb és legtarkább keveréke; de nagyszámú, felette érdekes felvilágosítást közöl azokról a szerekről is, a melyekkel a régi varázsolók másokat és részben magukat is elámították. Hogy mit értettek azután, későbben, a XIX-ik században, természeti varázslaton arról itt nem kell részletesebben szólanunk.
A virgula mercurialis vagy varázsvessző.
A varázsvessző abban az alakjában, melyben Európában használták, a nagy varázslatos apparátusnak mindenesetre utolsó lánczszeme. Mintaképei az ó-korban megvannak ugyan, de akkori alakjai és a középkor végével európaszerte ismert alakja között nem lehet kapcsolatot találni. Hogy vajjon a közbeeső időben a nép széles rétegei ismerték-e és hogy lassan-lassan bizonyos átalakulásokon ment-e át, azt ne kutassuk. A középkori szerzők nem említik, azért történetével be nem számolhatunk. A mit tudunk, az röviden a következő.
VALENS császár idejében (Kr. u. 364–379.) több előkelő férfiút azzal vádoltak, hogy a császár ellen összeesküdtek és bűbájos eljárásokkal utódjának nevét kikutatták. E czélra gyürűt használtak, mely vékony fonálon függött. Egyikük a fonalat kezében tartá és a gyürű egy fémedény felett, melynek szélébe az a-b-c betűit egymástól egyenlő távolságnyira bevésték volt, szabadon lógott. A gyürűt az edény pereme fölött ingásba hozták, ingása azonban bizonyos betűknél akadozott és ily módon a kivánt választ megadta. A következő időkben ilyen készülékekről semmit sem lehetett hallani, a míg PARACELSUS munkáiban fel nem említi, hogy a német bányászok rejtett érczerek feltalálására γ alakban szétágazó vesszőt használnak, melynek két ágát a kutató két kezében vízszintesen tartja. Ha így lassan végig megy a mezőn, a vessző azon a helyen, a hol fém van elrejtve, lehajlik. Csakhogy ez nem mindenkinek sikerült; de meg úgy látszik, a varázsvessző adatai nem is voltak mindig egészen megbízhatók, mert PARACELSUS ezt az eljárást a "bizonytalan míveletekhez" sorolja. Alkalmazása nem
is lehetett nagyon elterjedve, különben a varázslatban annyira mindentudó AGRIPPA bizonyára felemlítette volna, annyival inkább, minthogy nagyon is jól beleillett a természeti dolgok szimpathiáiról szóló tanába.
Használatára valószinűleg PARACELSUS akadt, a ki sokat forgott az alacsonyabb néposztály között, s miután munkáiban már felemlítette, csakhamar általánosan elterjedt. A későbbi szerzők mindenesetre többnyire tárgyalják, így többek között BASILIUS VALENTINUS alchimista író is. (1)
Egyébként a varázsvesszőről és alkalmazásáról szóló nézetek nagyon megoszlottak. Egyes szerzők szerint olyan fáról kell venni, mely a keresett fém iránt természeti vonzalommal viseltetik, tehát minden egyes fém részére egy bizonyos fajta fáról. Mások azt hiszik, hogy a fa minősége teljesen mellékes, csak a vesszőnek nagyon hajlékonynak kell lennie, miért is legjobb, ha mogyoró-, fűz- vagy kőrisfa-vessző. Egyesek a dolgot természeti szimpathiával magyarázzák; az egyházi írók rendszerint az ördöngös mesterségek közé sorolják, mások tisztán babonának tartják.
1630-ban egy franczia nemes Csehországban azt az értékes dolgot fedezte fel, hogy kőris- és fűzfa-ágakat földalatti vízerek feltalására is lehet használni. De a tudományos világ ez állítás iránt 1692 előtt nem igen érdeklődött. Ezzel az évvel kezdődik a varázsvessző
(1) Azért emelem ki e szerző munkáit, mert VALENTINUS sokak véleménye szerint benczésrendi szerzetes volt, a ki mintegy 100 évvel PARACELSUS előtt Erfurtban élt. Ez esetben a varázsvesszőről szőlő adatok sokkal messzebbre nyulnának vissza. Valószinűbb azonban, hogy ez a VALENTINUS, kinek munkái csak 1600 körül jelentek meg, soha sem élt, szóval, hogy ez csak álnév, mely alatt a kiadó, THÖLDE frankenhauseni városi gazda, szerzői minőségét elrejteni óhajtotta.
történetének legérdekesebb része. Ugyanis 1692. Július 5-én esti 10 órakor egy lyoni borkereskedőt nejével együtt meggyilkolva találtak. Minthogy a hatóság a gyilkosnak nyomát sem találta, saját kezdeményezesére JAQUES AYMAR nevű jómódú gazdát hívták oda, ki abban a hírben állott, hogy vesszője segítségével nemcsak fém- és vízereket, hanem tolvajokat és gyilkosokat is megtalál. AYMAR azonnal azt állította, hogy vesszője három különböző irányba vezeti, úgy hogy a gyilkosságban három embernek kell részesnek lennie; sok mértföldön keresztül vizen és szárazon követte a nyomokat, míg végül a bűnösök egyikét sikerült megtalálnia. Ez eleinte a gyilkosságban való minden részességét tagadta, de mégis kivégezték, minthogy néhány eléggé kétes értékű vallomást kicsikartak belőle. Ez az esemény természetesen nagy feltünést keltett es rövid idő alatt számos tudós könyvet írt, melyek mindegyike a maga módja szerint igyekezett a vesszo hatásait megmagyarázni.
A papok ördöngösségnek vélték; de VALLEMONT tudós theologus "Physique occulte ou traité de la baguette divinatoire" ezímű munkájában kimutatta, hogy a varázsvessző hatásai teljesen megegyeznek a delejes és villámos hatásokkal, úgy, hogy természetfeletti okok felvételére [feltételezésére] a legcsekélyebb ok sem forog fenn. Egy dolgot valamint az összes többi tudós szerzo is elfelejtett, t. i. hogy megvizsgálja, vajjon a vesszőnek tényleg meg van-e a neki tulajdonított hatása. Súlyos csorbát szenvedett valamennyi elmélet, midőn kimutatták, hogy KIRCHER ATHANÁZ, a híres fizikus már egy emberöltővel előbb kisérletekkel bebizonyította, hogy az ág sem vízhez, sem érczhez, sem más tárgyhoz nem hajlik, ha nem emberi
kéz tartja, hanem szilárd csapra erősítjük, mely körül könnyen foroghat. Még nőtt a baj, midőn AYMAR-t Párizsba hívták CONDÉ herczeg fiához, ki többféle kisérletet végzett vele. Ekkor kitünt, hogy sem vizet, sem érczeket, melyeket előle elrejtettek, sem tolvajokat, kiket a rendőrség már ismert, nem tudott megtalálni. Most azután kételkedni kezdettek, hogy vajjon a kivégzett egyén egyáltalában a gyilkos volt-e? Végül LEBRUN atya fején találta a szöget nagyon érdekes kísérleti sorozatával, melyeket különböző egyéneken végzett, kiknek kezében a vessző élénken mozgott.
Ő maga abból a feltevésből indult ki, hogy ördögi befolyás játszik közre, miért is kisérleti egyéneit felszólította, hogy fohászkodjanak Istenhez, hogy a vessző nyugton maradjon, ha a mozgását gonosz szellemek okozzák. E pillanat óta a vessző az illetők kezében nem mozdult többé. A legcsodálatosabb az egészben az, hogy a páter azt az ugyanolyan váratlan, mint helyes következtetést vonta le, mely szerint: "a vessző mozgásainak oka az ember óhaja szerint irányul és az ember szándékai vezérlik".
Ezóta a tudós világ megszünt a varázsvessző iránt érdeklődni. De a nép mai napig is hisz benne.