A reszkető mozgások és mágiás hatásaik.
A reszkető mozgások.
Általánosan ismert tény, hogy valamely tagunkat, pl. karunkat, hacsak alá nem támasztottuk, bizonyos állásban teljesen nyugodtan nem tarthatjuk. De a tagok önkénytelen kis reszkető mozgásai különböző egyéneken nagyon eltérők. Míg öregeken és betegeken gyakran olyan erősek, hogy már távolról is észrevehetők és többek közt azzal is elárulják magukat, hogy az illető félig-meddig teli poharat nem emelhet a szájához, a nélkül, hogy tartalmából valamit ki ne öntsön: addig fiatal, erőteljes embereken alig látszanak. Rendes körülmények között az egyén nem is tud e reszkető mozgásokról, de azért, ha valaki nem hinné, akkor csak próbálja meg és támasszon valami botot fegyver módjára az arczához és czélozzon valamely meghatározott pontra; akkor majd meglátja, hogy a bot hegye folytonosan ama pont körül tánczol. Ezt már ős idők óta tudják; azt ellenben nem tudták, hogy ezek a gyenge mozgások különös viszonyok között nagyon erős hatásokat idéznek elő. Igaz ugyan, hogy e hatásokat észlelték, de mivel okukat nem ismerték, félremagyarázták és mágiás erők hatásának tekintették. Ily módon olyan közönséges jelenség, mint tagjaink önkénytelen rezgése, sokféle babonára szolgáltatott okot. E babonás képzetek tüzetesebb vizsgálata során be fogjuk bizonyítani, hogy az alapul szolgáló tünemények nem egyebek, mint bizonyos körülmények között keletkezett reszkető mozgásoknak különös formái.
Ennek bizonyítására mindenekelőtt azokat a viszonyokat kell ismernünk, melyek a reszkető mozgásokat
befolyásolják, valamint azokat az alakokat is, melyeket e mozgások bizonyos körülmények között felvehetnek. Írásbeli feljegyzésük czéljából PREYER nagyon finoman működő készüléket szerkesztett, melyet palmografnak nevezett. Ennek segítségével a mozgásokat minden irányban, fölfelé, lefelé, jobbra, balra, előre, hátra, külön-külön lerajzolhatta. De ha nem kivánjuk, hogy a különböző irányok szerint elkülönítve rajzolódjanak le, (a mi ritkán bír érdekkel) akkor a pulzus felrajzolására szolgáló és minden élettani laboratóriumban megtalálható szfigmografot (érlökésjelzőt) épen úgy használhatjuk. Ezzel a készülékkel rajzoltam fel a rezgést feltüntető, később tárgyalandó görbéket, miért is a készüléket röviden ismertetem.
45. ábra.
A készüléknek három része van: az M felfogó, az S írókészülék és a C henger, mely utóbbira az írás kerül. Az M felfogó kis fémtányérka (s), mely alul az r csőben végződik, s a melyre felül vékony kaucsukhártya van feszítve. E hártyára könnyű fából készült kis gomb van enyvezve (k). Az írókészülék berendezése a felfogóhoz hasonló. Ezt is alul kis csőbe végződő fémtányérka alkotja, melyre ugyancsak kaucsukhártya van kifeszítve. A csőre kis fémnyereg van erősítve, melynek legmagasabb (h) pontja körül a nagyon hosszú, vékony, hajlékony és finom
hegyű aczéltoll igen csekély ellenállással forog. Mint az ábrából is látható, az aczéltoll a hártya közepére ragasztott kis gombon nyugszik; helye épen a C hengert érinti, mely valamely órakészülék segélyével tengelye körül egyenletesen forog. A készülék hatása könnyen megmagyarázható. Ha az M-et és S-et gummicső segélyével összekapcsoljuk, akkor a gombra gyakorolt gyenge nyomás a hártyát és azzal a tányérka levegojet is megmozgatja, ez a mozgás azután a gumicsövön keresztül S-ig folytatódik, a hol a hártyát egészen megfelelően mozgatja, mely mozgás azután a mutatóra tevődik át.
Ha most e mutató a h ponton egészen kicsiny rezgéseket végez, akkor finom hegye a rezgéseket a C hengeren erősen nagyítva adja vissza. Ha a henger kormos papirral van bevonva, akkor a mutató hegye mindenütt, hol a koromhoz ér, letörli és miközben a henger forog, a mozgások a fekete alapon fehér görbék alakjában rajzolódnak le.
Természetes, hogy a készülék annál pontosabban működik, minél vékonyabbak és érzékenyebbek az M és S-re feszített hártyák. Ezért, ha a különböző körülények között felvett görbéket egymással össze akarjuk hasonlítani, arról is gondoskodnunk kell, hogy a hártyák egyforma vastagok és feszesek legyenek.
Még fontosabb a görbék pontosságára a gummicső, mely M-et S-sel összeköti. Ha levegő vagy folyadék rugalmas csőben mozog, akkor a lökések a rugalmas fal ellenállásának hatása következtében mindinkább kiegyenlítődnek, úgy, hogy az igen hosszú csőben a levegő, illetve folyadék végre [végül] egyenletes mozgást végez. Ezért, ha a rezgő mozgásokról finom rajzot akarunk, M és S közé lehetőleg rövid csövet kell
tennünk, mert különben valamennyi finom rezgő mozgás egyszerűen elenyészik, és csak a lassú és durva mozgások maradnak meg. A következőkben látni fogjuk, hogy e körülményt alkalom adtán hasznunkra fordíthatjuk.
Ezzel a készülékkel, minthogy a kis mozgásokat is teljes pontossággal nagyítja, oly rezgéseket mutathatunk ki, melyeket a puszta szem nem lát. Ha Pl. k gombot egyforma nyomással karunk vagy még inkább nyakunk verőereihez tartjuk, verőerünk mozgásai a hengerre rajzolódnak. Így keletkezett a 47-ik ábra görbéje. Ha ellenben M-et függőlegesen valamely állványra erősítjük, (l. 45-ik ábra) és karunkat szabadon kinyujtjuk, úgy, hogy mutató ujjunk a k gombon nyugodjék: a C hengeren nagyon szabálytalan hullámos vonal keletkezik, mely azt bizonyítja, hogy nem tudjuk karunkat teljesen nyugodtan tartani. A 46–49. és 52–55-ik ábrák ilyen "reszketési görbék"-et ábrázolnak. Mindezeket kivétel nélkül egészséges, erőteljes embereken – férfiakon úgy mint nőkön – vettük fel. – Vizsgáljuk már most e görbéket tüzetesebben, hogy e rezgések okait kideríthessük.
Már említettük, hogy a leírt készülék a karnak különböző irányokban végzett mozgásait mind egy görbében rajzolja le, nem téve különbséget, hogy a kar fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra, előre vagy hátrafelé végzi-e a rezgést. De míg e két utóbbi esetben a k gomb csak ide-oda inog, addig a karnak felfelé és lefelé irányuló mozgásai valósággal emelik és sülyesztik, úgy, hogy e mozgások más irányuakhoz viszonyítva mindig aránytalanul nagyoknak látszanak. Ez a különböző görbéken világosan felismerhető; ha
46. ábra.
a felfelé és lefelé tartó mozgásokat valami különös ok idézi elő, akkor e mozgások erősebb emelkedésekben nyilvánulnak. Ez első sorban a lélekzésnél érvényesül. Ha karunkat vízszintesen kinyujtjuk, és mélyen lélekzünk, látjuk, hogy karunk mellkasunkkal emelkedik és sülyed. A 46-ik ábra ily esetben keletkezett görbét ábrázol. Az ember rendes körülmények között 3–5 másodperczenkint lélekzik. A görbére bocsátott függélyes vonalak a másodperczeket jelzik; a mint látszik, minden 3–4 másodperczre egy-egy hullámhegy jut, mely azonban maga is szabálytalan vonalban mozog. Ez a görbe a tengerhez hasonló, midőn hullámai vihar után még magasra emelkednek, míg felszinüket a szellő gyöngén fodrozza. Itt a hullámokat a lélekzés okozza, míg a fodrozás különféle más okból ered. Más görbéhez viszonyítva a fodrozások nagyon kicsinyek és csekély számuak. Ez azért van, mert itt M és S között mintegy 10 m. hosszú cső volt alkalmazva. Ez által a kis rezgések részben elenyésznek, a nagy és lassú lélekző mozgások pedig jobban kifejezésre jutnak. Ha e magyarázat helyes, akkor a lélekzés teljes visszatartása, vagy gyenge lélekzés esetén a nagy hullámhegyeknek el kell enyészniök. Ez a többi görbén így is van (l. 47–49. és 52–55. ábra), a nagy szabályos hullámok teljesen hiányoznak róluk. Mert ha rövid ideig lehetőleg
nyugodtan kell a karunkat tartanunk, akkor a lélekzést egészen ösztönszerűleg visszatartjuk, úgy, hogy a belőle eredő mozgások majdnem mindig elmaradnak.
47. ábra.
De hát honnan erednek a kis rezdülések? Némelyiket határozottan a szívműködés idézi elő. Valahányszor a szív összehúzódik, és a vért a testbe szorítja, a szervezet minden pontja belülről, vagyis a véredényrendszerből kiinduló gyenge lökést kap. A feltételek előnyös alakulása esetén azt is könnyen bebizonyíthatjuk, hogy a kar bizonyos rezdülései az érveréssel pontosan találkoznak. Ha a 47-ik ábrán a rezgő mozgás A görbéjét, az avval egyidejűleg felvett, s az érverést ábrázoló B görbével összehasonlítjuk, feltünik, hogy a kettő nagyon hasonlít egymáshoz; még az érverés görbéjének lehágó szárán látható kis emelkedések is meglátszanak a rezgő mozgás görbéjén. Az A görbét az a körülmény jellemzi, hogy ebéd után egy óra mulva vettük fel s mely órát pihenéssel és csevegéssel töltöttem. Ez alatt a test teljesen kipihent és bizonyosan ennek köszönhető, hogy az érverés olyan tisztán észrevehető. Mert ha izmaink és idegeink kimerültek, akkor agyunk az izmok együttes működését pontosan nem szabályozhatja; így azután az ebből eredő mozgások erősebben hatnak, és az érverés képét eltörlik. Hogy ez
csakugyan így van, kitünik a 48. ábrán feltüntetett görbéből, mely éjfélkor, egy nagyon fáradtságteljes nap után készült.
48. ábra.
Ezen a pulzusnak nyomát sem láthatjuk; a mozgások nagyobbak, a görbe zeg-zugosabb. A görbék fölött látható kis számok hosszabb időtartamok egy-egy másodperczére eső rezgéseinek középszámát jelzik; látjuk, hogy a 48. ábrán a nyugtalanság sokkal nagyobb volt, mint a 47. A. ábrán. Még nagyobb a rezgési szám a 49. ábra görbéjén, melyet akkor vettem fel, midőn a kar vízszintes helyzetben perczeken át ki volt nyujtva, a mi tudvalevőleg nagyon megerőltető és a kart könnyen rezgésbe hozza. Ebből következik tehát, hogy valamely testrész annál élénkebben reszket, minél fáradtabbak az izmok és az idegek.
49. ábra.
Láttuk, hogy hogyan lesz észrevehető a lélekzés, a vérkeringés, az izmok és idegek kifáradása akaratlan mozgások alakjában. Már most eljutottunk az elő-
idéző okok egy sokkal fontosabb és kiterjedtebb csoportjához, tudniillik az öntudati állapotokhoz, melyek nemcsak bizonyos reszkető mozgásokat váltanak ki, hanem bizonyos fokig az egyéb mozgások irányát is befolyásolják. Ezt már a mindennapi tapasztalat is tanusítja.
Önkéntelen mozgások részben indulatok következményei lehetnek, részben pedig a figyelem kellő összepontosulásakor képzetekből is eredhetnek, melyek általában mozgásokra vonatkoznak vagy pedig gyakran mozgásokkal társultak. E tény helyes voltát a példák sorával bizonyíthatjuk. Minden erős feszültség fokozza a reszkető mozgásokat; épen ezért úgy a türelmetlenség, mint a félelem könnyen okoz reszketést. Ilyen körülmények között az önkéntelen mozgások könnyen válhatnak annyira élénkekké, hogy külön készülékek nélkül is kimutathatók; ha pl. a jelölt hangja vizsgálat alkalmával reszket, ez csak ugyanennek az oknak egyik sajátszerű nyilvánulása. Minél nagyobb a feszültség, rendszerint annál élénkebbek a reszkető mozgások is; döntő pillanatokban az indulatok nagyon erős lökéseket is válthatnak ki. De még kevésbbé komoly esetekben is, midőn a reszkető mozgások nem olyan erősek, hogy mások is észrevennék, elég gyakran könnyen észlelhetők. Így ismeretes tény, hogy egészen közönséges, jól begyakorolt munkát sem végez az ember soha sem rosszabbul, mint akkor, ha sietős a dolga. A feszültség, a félelem, hogy nem készülünk el idejére, reszketésre indítja kezünket, minek következtében a szükséges finomabb mozdulatok nem sikerülnek. De nemcsak kellemetlen, hanem kellemes érzelmek is okoznak önkéntelen mozdulatokat, így pl. a nevetés; a nevetés okozta megrázkódás nem csak a
rekesztő-izomra, hanem erősségéhez képest az egész testre is kiterjed.
Egyébként ezzel a dolognak csak egyik oldalát tárgyaltuk. Mint már említettük, van olyan fajta reszkető mozgás is, melyet egyedül valamely meghatározott mozgás képzete vagy valamely olyan képzet idéz elő, mely gyakran társult bizonyos mozgáshoz, (CARPENTER ideomotoros elve, 1852). Ezt néhány kisérlettel könnyen be lehet bizonyítani. Ha nehéz testet, pl. kb. 1 hüvelyk átmérőjű ólomgolyót zsinórra akasztunk, – szükség esetén könnyű lánczon függő zsebóra is megteszi a szolgálatot – és ezt az ingát kifeszített karral tartjuk, csakhamar lengeni kezd. E lengések iránya és alakja nagy mértékben függ azoktól a képzetektől, melyeket az egyénben keltünk. Számtalanszor ismételtem ezt a kisérletet; ha csak a kisérleti egyén nem dolgozik a mozgásnak egyenesen ellene, mindig jó eredményt kapunk. Pl. ujjunkat az inga alatt lassan ide-oda mozgatjuk s arról beszélünk, hogy ebben az irányban fog lengeni; nem sok idő mulva már a jelzett irányban folytatódnak a lengések. Ha most ujjunk mozgási irányát pl. köralakuvá változtatjuk, az inga követni fogja ezt az irányt és i. t. Olyanokon, kik ezt a kisérletet nem ismerték, még jobb eredményeket értem el akkor, ha a kisérletet némileg misztikus alakban végeztem. Így pl. azt mondottam, hogy a rézrúd felett lebegő inga mindig a rúd irányában leng, míg az aczélrúd és a pohár felett körben mozog; az eredmény ugyanaz lett, minthogy az előidéző ok ugyanaz volt:
A mozgás irányát valamely meghatározott mozgás képzete szabja meg.
Már most a reszkető mozgásoknak csak egy harmadik csoportja maradt hátra; ezeket is képzetek vált-
ják ugyan ki, csakhogy nem irányulnak közvetlenül bizonyos mozgásokra, hanem gyakran mozgásokkal jártak együtt. A normális, beszélni tudó emberben minden képzet, melynek részére nevünk vagy szavunk van, legszorosabb kapcsolatban lesz bizonyos mozgásokkal, melyekre, ha a szót ki akarjuk mondani, szükségünk van. Épen ezért joggal mondották, hogy minden gondolkozás halk beszélés. Ez legvilágosabban olyankor tünik ki, midőn valamely mondatot, mielőtt leírnók, megfontolunk. Itt lényegileg a szók elrendezéséről és a szók összeállításában nyilvánuló jóhangzásról van szó. Némi figyelemmel kisérvén ilyenkor önmagunkat, nyelvünkön egészen erőteljes összehúzódásokat észlelhetünk. Ezek akkor is mutatkoznak, ha hosszabb időn at egy bizonyos szóra gondolunk; a következőkben meg fogjuk látni, hogy milyen csodálatos eredményekkel járhat, ha figyelmünket ilyen tartósan egy szóra szegezzük. Egészen megfelelő módon írott szavak képzetei gyenge írómozgásokkal társultak bennünk.
|
50. ábra. |
PREYER ezeket a kis írómozgásokat szellemes modon jegyezte fel egy kis táblára. E czélra az itt ábrázolt egyszerű készüléket használta. Ez hosszú, könnyű és vékony rudacska (a b), melyen b-nél meghajlított aczéltű van s a mely lehető legcsekélyebb ellentállással egy sarnír [csuklópánt] körül forog. Az aczéltű hegye a T-tábla kormozott lapját épen érinti. Ha már most a rudat a-nál erősen rákötjük a kezünk hátára, vagy írótoll módjára kezünkben tartjuk és ha ilyenkor ka- |
runkat kinyujtva a szemközt levő falon valamely írott szót vagy számot élénken elképzelünk magunknak: az aczéltű az alakot a kormos táblára rajzolja. Az 51. ábrán levő alakok ily módon keletkeztek. Minthogy a reszkető mozgások számos egyéb oka ter-
51. ábra.
mészetszerűleg nem tünik el, ha az ember valamely meghatározott tárgyra gondol, a keletkezett rajzok (melyeket oldalról kell nézni (*)) többnyire sokszorosan kanyarodó vonalak, melyekből gyakran alig lehet kiolvasni, hogy mire gondolt az illető. Ezért ez magyarázatként jár az ábrával. A gondolt alakot a rajz mégis mindenütt annyira megközelíti, hogy világosan látható, hogy a képzelet a mozgás irányának megszabásában itt is mennyire közreműködött.
A képzetek hatását az önkéntelen mozgásokra még egy irányban kimutathatjuk. Az ember tudvalevőleg nagyon hajlandó, hogy az ütemet vagy rithmust mozgások alakjában nyilvánítsa. Láthatjuk ezt kis gyermekeken, kik a zene rithmusa szerint ugrálnak, a nélkül, hogy valaha tánczolni tanultak volna. Nem egy felnőtt embert ismerek, a ki nem hallhat zenét a nélkül, hogy kezével vagy lábával a taktust ne ütné. Ezért könnyen feltehető, hogy ez a szoros kapcsolat a rithmusos hangképzetek és mozdulatok között a reszkető mozgások alakjában is nyilvánulni fög. Kisérletek e feltevést teljesen meg is erősítették és azonfelül kiderült, hogy annak az útja és módja,
(*) Az elektronikus kiadásban természetes állásba fordítva látható a kép. [NF]
52. ábra.
a hogy a taktus ily görbékben nyilvánul, egyénileg különböző és a véralkotástól függ. Ez látszik az 52. és 53. ábrából. Az 52. ábrán az A görbe úgy keletkezett, hogy egy metronom, melynek ütéseit a vizsgált egyén hallgatta, átlag 120 ütést hallatott perczenkint, a B görbe pedig úgy, hogy a metronom perczenkint 40-et ütött. Egészen érdekes dolog megfigyelni, hogyan jut kifejezésre a lassú, csaknem álmos taktus a B görbe egyenletes, nyugodt lefolyásában, míg a háromszorta gyorsabb taktus az A görbét élénk, ideges jellegűvé teszi. Az 53. ábra hasonló változásokat tüntet fel, csakhogy más módon. Mindkét görbe alatt a metronom maga rajzolta fel a taktust, mégpedig úgy, hogy az egyenes vonalon látható kis emelkedések a pillanatot jelzik, melyben az ütés elhangzott. Ebből látható, hogy A-ban (perczenkint 36 ütés) a metronom minden ütése az álmos taktus mellett a görbe egy-egy kiemelkedését hogyan idézi elő, midőn a kisérleti egyént mindannyiszor valósággal megijeszti. Ellenben a B görbe élénk taktusa (117 ütés perczenkint) igen nagyszámú kis rezgést idéz elő.
53. ábra.
Ezek a különbségek egybevágnak a két kisérleti személy egyéni sajátlagosságaival, a melyek közelebbi tárgyalásába azonban e helyen nem bocsátkozhatunk.
Mindeddig feltettük, hogy az önkéntelen mozgásokat csak olyan képzetek vagy érzelmek idézik elő, melyek világosan jelennek meg az öntudatban. Ez a feltevés szükséges volt, mert csak ebben az esetben lehet a mozgások és a lelki állapotok között fenforgó kapcsolatot kimutatni. De a tapasztalat azt tanítja, hogy ugyanezek a mozgások a lelki élet öntudatlan állapotaiban is megjelennek.
Vannak egyének, kik élénken társalognak, miközben karjuk írómozgásokat végez, melyek egészen más gondolatmenetet árulnak el, mint a mely körül az öntudat forog. Ilyen esetekben tehát lelki világunknak oly tartalma van, melyről magunk sem tudunk, (1) mely azonban önkéntelen mozgásokban nyilvánul. Erről később abban a fejezetben lesz szó, mely a nemtudatosnak az öntudatba való beavatkozásáról szól; de itt is, ha csak röviden is, érintenünk kellett a
(1) Ha a következőkben ilyen jelenségekről van szó, a "nem-tudatos" lelki állapotokat, "nem-tudatos" képzeteket stb-t arra való tekintet nélkül említjük, hogy e kifejezéseknek magukban véve semmi értelmük sincsen. Épen ez értelmetlenségük kedveért kell az ilyen kifejezéseket más elnevezésekkel szemben, mint a milyenek "alsóbböntudatbeli", "szubliminális" és más hasonló kifejezések, előnyben részesíteni, minthogy ezek a tünemények természetét illető határozott hipothéziseket foglalnak magukban. Valamint [miként] a mathematikus az a–n értelmetlenséget használja, hogy vele bizonyos mennyiséget jelezzen, úgy használjuk mi ís a "nem-tudatos képzet" kifejezést olyasminek jelölésére, minek létezését feltennünk a tapasztalat kényszerít bennünket, minek természetét azonban még meg nem ismertük. A szerző.
kérdést. Ha ugyanis rátérünk arra, hogy az önkéntelen mozgásoknak a babonára való jelentőségét ismertessük, nem fogjuk azokat az eseteket, melyekben a mozgások képzetekből indulnak ki, azoktól különválaszthatni, a melyekben nem-tudatos állapotokból erednek.
A mozgások egymáshoz teljesen hasonlók lehetnek és csakis az öntudat állapotának egyidejű vizsgálata derítheti ki, vajjon az előidézett mozgások képzetekből avagy nem-tudatos állapotokból erednek-e? A következőkben leginkább olyan esetekről lesz szó, melyekben a mozgások kimutathatólag öntudatos állapotokból erednek; ezzel azonban semmiképen sem akarjuk tagadni avagy csak igazolni is a tényt, hogy "a nem-tudatos" állapotok egészen rokon tüneményeket elő ne idézhetnének.
A bűvös mozgások.
"Bűvös mozgások" élettelen testek mindama fajta mozgásait jelentik, melyekről különböző időkben azt hitték, hogy bűvös erők eredményei, minthogy fizikai avagy pszichikai okukat kideríteni nem tudták. A mozgásokat szemmel lehetett látni; minthogy azonban a személyek, kik az illető dolgokkal érintkeztek, nem tudtak róla, hogy valamely mozgást, szándékosan idéztek volna elő, azt sem lehetett feltenni, hogy ők okozták – legalább is nem annak rendje-módja szerint. Ezért bűvös erőket kellett okul felvenni [feltételezni], melyeket vagy az illető embereknek vagy magasabb rangú lényeknek is tulajdonítottak, kik magukat a dolgok folyásába ártották. A történelmi részben ilyen bűvös mozgásoknak két csoportjá-
val ismerkedtünk meg: a bűvös vessző mozgásaival (I. 353. l.) és az asztaltánczoltatás különböző formáival (I. 444. l.). Már most megpróbáljuk kimutatni, hogy mindkét esetben csak önkéntelen mozgások nyilvánulásáról van szó.
A gyürűjóslás-ban, mely felől történelmi hírek maradtak fenn VALENS császár idejéből (v. ö. I. 353. l.), nyilván semmi titokzatosság sem rejlik. El sem lehet kerülni, hogy valamely gyürű, melyet kezünkben zsinóron tartunk, végül mozgásnak ne induljon; ha pedig az, a ki a zsinórt tartja, egy bizonyos mozgást vár, ez meg is fog jelenni. Ha pl. azt várja az ember, hogy a gyürű fémedény peremére írott betűkhöz ütődve, ezekből bizonyos nevet jelöljön meg, a gyürű így épen azt a nevet fogja megadni, mely az illető egyén előtt többé-kevésbbé világosan lebeg. Mindez egyszerűen az előbb kimutatott törvényből következik: hogy a mozgás irányát valamely meghatározott mozgás képzete szabja meg.
Hasonlóan van a dolog a varázsvessző-vel valamint mozgásaival is (v. ö. I. 354. l.). A vessző többféle alakú lehetett; talán leggyakrabban az Y-formájú nyárfa- vagy mogyorófavesszőt használták; de fejszét is használtak, melyet fatuskóba vertek s azután az ujj hegyén egyensúlyba hoztak, vagy rostát, melyet ismét többféle módon alkalmaztak. A használt szerszám szerint e jósművészeteket rhabdomantia, axinomantia vagy koskinomantia névvel jelölték. De az elv mindenütt ugyanaz: az eszköz bizonyos mozgás segélyével felvilágosít valamely helyről, irányról avagy személyről, melyről értesítést óhajtunk szerezni. Miride módszer közül talán a bűvös vessző és az ezen alapuló rhabdomantia az egyedüli, mely még ma is használat-
ban van, azért csak ennek ismertetésére szorítkozunk; egyébként a varázsvessző mozgásaira vonatkozó magyarázatunkat a többi módszerre is alkalmazni lehet.
Eddigi fejtegetéseinkből kitünik, hogy a vessző mozgásnak indul, ha a személy, mely kezében tartja, várja, hogy bizonyos helyen valamely mozgásnak kell bekövetkeznie. Ha ellenben az illető nem óhajtja vagy nem várja, a mozgás nem következik be.
Ezt LEBRUN atya már a 17-ik század végén kimutatta (l. I. 356. l.) s helyesen következtette, hogy "a vessző mozgásainak oka az ember vágyai szerint igazodik és az ember szándékai szabják meg", más szóval: LEBRUN az ideomotoros mozgásokat bizonyos téren már másfél századdal CARPENTER előtt kimutatta.
CARPENTER-től teljesen függetlenül, 1853-ban CHEVREUL ugyanarra a magyarázatra jutott, hogy t. i. a vessző valamely mozgásának képzete és az ilyen mozgásra való várakozás e mozgásnak egyszersmind oka is. Minthogy KIRCHER atya kisérleteiből szintén tudjuk, hogy a vessző sem víz, sem fém, sem más felé nem hajlik, hanem ember keze tartja, ebből következik, hogy a mozgásra indítás tényleg az emberi öntudatból származik. De azért még mindig rejtelem számba megy, hogy miként jelezhet a vessző vizet, fémet és más effélét. Ez tudniillik nem mese. Még manapság is találunk itt is, ott is "vízkeresőket", kiknek segítségét (még pedig nem csak míveletlenek és babonásak) igénybe veszik, valahányszor kutat kell ásni.
Egy nagy város közelében az illető vidék orvosa számos kutat mutatott nekem, melyeket egy régi, tapasztalt vízkereső utasításai alapján fúrtak; némelyikük oly helyen volt, hol nem egykönnyen lehetett remélni, hogy vizet találjanak; s csak akkor fúrták,
midőn már a vízkereső segítsége nélkül, saját szakállukra különböző helyeken hiába kerestek volt vizet.
De ennek a csodaszerű tüneménynek a magyarázatát sem kell a messze távolban keresnünk. A vízkereső rendszerint régi kútfúró, ki pontosan ismervén a környék kútjait, a vízerek irányának felismerésében idővel bizonyos jártasságra tett szert. Ez tisztán ösztönszerű dolog, úgy szólván "megérzi", hogy hol várhat az ember vizet és ezek a sejtelemszerű érzetek okozzák a vessző mozgásait, ha ezt kezében tartva végigjár a mezőkön. Ha megkérdeznők, hogy miből következteti, hogy épen azon a helyen lehet vizet találni, bizonyára adós maradna a válasszal. Maga sincs tudatában a dolognak; de a helyes ponthoz érve, az az "érzés" felkelti benne a vessző mozgásának a képzetét és a vessző ilyenkor lehajlik. Hogy az ilyesmi megtörténhetik, később számos példával fogjuk igazolni. Itt csak egyetlen esetet említek, melyért, magam lévén benne a cselekvő személy, kezeskedhetem.
Az említett híres vízkeresővel egy ízben megismerkedtem. Szívesen vállalkozott, hogy meggyőzzön, hogy a vessző tényleg akaratán kívül hajlik meg és ajánlkozott, hogy jelenlétemben fog kisérletet tenni. Tehát láthattam, hogy hogyan jár el; természetesen azokat az apró, önkéntelen mozdulatokat, melyek a vesszőt megmozgatták, puszta szemmel nem különböztethettem meg; csak az eredmény, a vessző meghajlása, volt tisztán látható. Ekkor azután felszólított, csinálnék én egy kisérletet. Ő ugyan nem várt tőle eredményt; mert sokan mentek már utasítása szerint a vesszővel, de csak egynek sikerült, hogy a vessző meghajoljék. Egy próba azonban, úgy hitte, nem fog
ártani. En a próbára szives készséggel vállalkoztam. Több tanu kiséretében végigment a mezőn és a helyet, a hol a vessző meghajolt, alig észrevehetően megjelölték; én ezt természetesen nem láttam. Erre azután ugyanoda állítottak, a hol ő állott volt és megjelölték az irányt, melyben haladnom kellett. A kísérlet eredménye az volt, hogy a vessző kezemben vagy egy rőfnyire attól a helytől hajlott meg, a hol a vízkereső kezében megmozdult. Midőn egy darab utat megjártam volt, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy a vesszőnek körülbelül itt kellene meghajolnia; a mozgás gondolatával együtt maga a mozgás is bekövetkezett. De hogyan támadt bennem ez a gondolat épen a kellő helyen? Ebben bizonyára az "öntudatlan" elme-működésnek is szerepe jutott. Körülbelül tudtam, mennyi időre volt szüksége útjában az öregnek; valószínűleg a nélkül, hogy a dologról részletesebben gondolkodtam volna – legalább nem tudok róla, hogy ilyen számítgatást végeztem volna, a hely megválasztásában ez vezetett nyomra. Határozottan csak annyit mondhatok, hogy gondoltam arra, hogy a mozgásnak be kell következnie, a midőn tényleg bekövetkezett. De ez világosan tanusítja, hogy az akaratlan mozgások bizonyos pillanatokban hogyan keletkezhetnek érzések és képzetek útján, melyekről az egyén nem is tud.
A bűvös vesszővel a modern, inkább mesterséges készülékek, a pszichograf és a plansetta, közeli rokonságban vannak. Kisérletek útján könnyen meggyőződhetni, hogy ezeket szintén önkéntelen reszkető mozgások indítják meg, melyeket bizonyos képzetek váltanak ki. Ha ugyanis kezünket a készülékre tesszük és tartósan egy bizonyos szóra gondolunk, akkor
nem sok idő mulva írásban is megkapjuk az illető szót. De ha valóságos médium "dolgozik" a készülékkel, akkor a mozgásokat minden bizonnyal általában öntudatlan képzetek váltják ki. Innét ered az a sok csodálatos közlemény olyan dolgokról, melyekről magának a médiumnak sincs sejtelme és melyek épen ezért tudatlan nézők körében azt a benyomást keltik, mintha magasabb, intelligens lények működtek volna közre. Hogy hogyan áll a dolog, a következőkben fogjuk kifejteni.
A bűvös vessző, a pszichograf és a plansetta mozgásaitól már csak kis lépés választja el az asztaltánczoltatást és asztalkopogtatást (l. I. 444. l.). A tünemények e két csoportja első sorban abban tér el egymástól, hogy az előbb idézett készülékeket csak egyetlen egyén indítja mozgásra, míg a nagyobb és súlyosabb asztalok mozgásra indításához több egyén közreműködésére van szükség. Ezzel a dolog tényleg valamivel bonyolultabb lesz. De nem fér hozzá kétség, hogy a mozgást itt is csak a résztvevők önkéntelen reszkető mozgásai okozzák. Mindjárt azután, hogy az asztaltánczoltatás Európában ismertté lett, egy angol orvos, BRAID JAMES, ki különösen a hipnózis körül végzett vizsgálatai révén tett szert hírnévre, kimutatta, hogy az asztal csak akkor kezd mozogni, ha a résztvevők ezt a mozgást várják; ha ellenben más pontra irányítják figyelmüket, semmi sem történik.
(1) Minthogy rendszerint azt hiszik, hogy az asztaltánczoltatás egészen modern felfedezés, érdemes tudomásul venni, hogy KIESEWETTER TERTULLIANUS egyházatyánál oly nyilatkozatra akadt, melyből kiderül, hogy már az ó-korban is ismerték és jövendölésre használták. (Geschichte des Okkultismus, II. k., 371. l.) A Szerző.
Továbbá ugyanabban az esztendőben, 1853-ban, földije, FARADAY fizikus szellemes "indikátorja" segélyével kimutatta, hogy a résztvevők keze tényleg apró lökéseknek egész sorozatát viszi át az asztalra, melyek magukban ugyan jelentéktelenek, de mégis azt eredményezik, hogy még súlyos asztalok is mozgásnak indulnak.
Az asztal mozgásait tehát sikerült kisérletileg megmagyarázni. De még egy pont fölvilágosításra szorul. Ha több ember ül az asztal körül és ezek mindegyike apró lökéseket visz át az asztalra, akkor először is valószinűbbnek látszanék, hogy mindezek az apró lökések egymást kölcsönösen ellensúlyozzák, hogy tehát az asztal nyugodtan marad, sem minthogy kölcsönösen erősbítsék egymást és így az asztalnak észrevehető mozdulatait okoznák. Érthető, hogy erős és súlyos asztal is megmozdulhat, ha mindez az apró, szapora lökés ugyanegy pillanatban azonos irányban, a következő pillanatban pedig más erősséggel ellenkező irányban következik be. Hiszen bármely kis gyermek 1000 fontos templomharangot is megmozdíthat, ha a kötelet egymásután szabályosan meg-megrántogatja; tehát sorozatos apró, kellő módon bekövetkező lökések következtében az asztalnak is mozgásra kell indíttatnia. Így aztán már csak az a kérdés oldandó meg, hogy a különböző egyénekből kiinduló megrendüléseknek milyeneknek kell lenniök, hogy a lökéseknek ilyen együttműködése származzék. Ismeretes, hogy az asztaltánczoltatást sokan teljesen eredménytelenül kisérlik meg; ez bizonyítja, hogy a mozgások bekövetkezése mégis csak bizonyos feltételekhez van kötve. E feltételek megállapítására több különböző alkalommal görbéket vettem fel az ilyen ülés összes résztvevőiről úgy az asztaltánczoltatás előtt, mint a
közben és ezek a görbék, úgy látszik, tényleg meg is fejtik a talányt.
54. ábra.
Itt csak a közönséges, típusos esetekre szorítkozom, teljesen figyelmen kívül hagyván a sok kivételt és eltérést. Az 54-ik és 55-ik ábra ilyen jellegző görbéket mutat be; A-t az asztaltánczoltatás előtt, B-t annak folyama alatt vettem fel. Az A és B görbék között összes kisérleteimben két lényeges különbség mutatkozott: 1. a B görbe egyenletesebb s közelebb áll az egyenes vonalhoz, mint az A görbe; 2. a B görbén nincs annyi apró lökés, mint az A-n, ellenben egyes nagy emelkedések mutatkoznak rajta. Ezek az eltérések felette meglepők, mert egyenest ellentmondanak annak, a mit voltaképen eleve várhattunk volna. Hiszen azt kellene feltennünk, hogy oly egyének, kiknek keze annyira reszket, hogy az asztal ennek következtében megmozdul, kifeszített karjukat alig tarthatják valamennyire is nyugodtan; a tapasztalat pedig épen az ellenkezőt tanusítja. Az asztaltánczoltatás közben alig mutatkozik valamelyes nyugtalanság; mindama görbék közül, melyeket más körülmények között különböző egyéneken felvettem, csak a 47-ik ábra A görbéje (l. 96. l.) hasonlít valamennyire az 54-ik
55. ábra.
és 55-ik ábrához; ezt pedig, mint előbb említém, egy órai teljes nyugalom után vettem fel. Végül feltünik még az a különös körülmény, hogy a B görbék rendszerint (de nem mindig) két csoportra oszlanak, melyek közül az egyik (v. ö. 54-ik ábra) másodperczenkint átlag öt, a másik ellenben (55-ik ábra) átlag négy rezgést tüntet fel. Korábbi görbéink tanusították, hogy a rezgések száma normális emberen különböző körülmények között erősen ingadozik (másodperczenkint 6–10 rezgés között); asztaltánczoltatás közben ez a szám még tovább csökken és egyes résztvevőké átlag négyre száll le, míg másoknak rezgési átlaga öt. E két határ között természetesen ingadozó számok 15 előfordulnak, de az ilyenek aránylag ritkák, azért ezeket nem tekintem. Minthogy továbbá kisérleteim azt tanusították, hogy az a két csoportba oszlás annál gyorsabban következik be, minél könnyebben sikerül, hogy az asztalt mozgásra indítsák: ez a megoszlás nyilván nincs jelentőség nélkül. Sőt közelebbről szemlélvén a dolgot, úgy látszik, mintha az asztal mozgásának az okát épen ez a két különböző rezgési szám deríthetné ki.
Képzeljük, hogy az összes résztvevők rezgőmozgásainak száma egyenlő (a mint az az ülések elején rendszerint tényleg úgy is lesz), akkor e mozgások minden egyes pillanatban vagy ellentétes, vagy azonos irányban fognak bekövetkezni. Az első esetben mozgás nem keletkezhetik. De a másodikban sem indulhat meg valami lényeges mozgás; mert a kezek ide-oda reszketvén, minden lökést körülbelül azonos erejű, ellenkező irányú lökés követ; az eredmény az lesz, hogy az asztal nyugton marad.
|
56. ábra. |
melyben a mozgás megindul; már pedig tudjuk, hogyan hat bizonyos mozgás gondolata az önkéntelen reszkető mozgásokra és hogyan erősbíti ezeket épen a meghatározott irányban. Nagy mértékben valószinű tehát, hogy az asztal csak akkor indul mozgásnak, midőn a résztvevők önkéntelen mozgásai olyan különbözők lettek, hogy kölcsönös hatásuk alatt lökések támadhatnak, melyeket időnként nyugalom vált fel.
Ez a magyarázat azonban csak akkor érvényes, ha a résztvevők között nincs jelen valamely – spiritiszta értelemben vett – különösen fejlett médium. Az ilyen médium u. i. rendszerint domináló befolyással lesz a mozgásokra, úgy, hogy a többi résztvevő meglehetősen fölösleges s voltaképen csak "fék" gyanánt működik. Erről, ha nincs jelen valami különös médium, csakhamar meggyőződhetünk, ha megfigyeljük, hogy a jelenlevőknek melyike az, a ki a mozgásokra legnagyobb befolyást gyakorol; az ilyen egyénekről közelebbi vizsgálatra azután kiderül, hogy jó médiumitásos hajlamosságúak. Végül nem érvényes az adott magyarázat azokra az esetekre sem, melyekben a tárgyak érintés nélkül mozognak. Nagyon finom készülékekkel, melyeknek szerkezetét itt közelebbről nem ismertethetem, meggyőződtem, hogy reszkető mozgások sem a levegőn, sem szilárd testeken át nem vihetők; ezért az érintés nélkül keletkező mozgások önkéntelen mozgásokból nem eredhetnek. De előbb (l. I. 444. l.) láttuk, hogy valamely médiumnál nagyfokú fejlettségre van szükség, ha ilyen távolhatásokat várunk tőle; e pont közelebbi tárgyalását tehát egy későbbi fejezetre halasztjuk, melyben a médiumitást összes sajátságaival egyetemben fejtegetjük.
Hátra van még egy megjegyzés ama formákról, melyeket az asztaltáncz különböző körülmények között ölthet. Hogy a zene általában olyan hatással lesz az asztalra, hogy ütemére táncznak indul, azt felesleges közelebbről magyaráznunk, ha arra gondolunk, hogy az ütem és rithmus az önkéntelen mozgásokra milyen nagy hatást gyakorol (v. ö. 102. l.). Sokkal érdekesebb a kopogás, mellyel az asztal a kérdésekre felelni szokott. Itt a tényálladék változik, a szerint, hogy van-e jelen médium, vagy nincs. Ha valami kiválóbb médium nincsen jelen, akkor ritkán kapunk értelmes választ, hacsak a legtöbb résztvevő is nem tud a feltett kérdésre megfelelni. Mint minden hasonlú esetben, a képzetek itt is döntőleg hatnak a mozgá– sokra; ha a resztvevők képzetei között nincs összehangzás, nem is kapunk pontos mozgásokat, sem választ. Több ízben alkalmam volt látni, hogyan keletkezett a válasz, ha a résztvevők nem voltak magukkal tisztában. Ilyenkor a kopogás rendszerint habozva és bizonytalanul indult meg, míg valahol megállott~ a mivel aztán az első betű adva volt. A következé~ betűknél ugyanígy ment a dolog, és ha ezek valamely általánosan ismert szó kezdetét adták meg, ezt rögtön az összes résztvevő felfogta, a mit rögtön észre lehetett venni azon a nagy gyorsaságon és biztosságon, mellyel a következő betűket kikopogtatták. A következő szónál hasonlóképen ment a dolog és a mint annyi szó volt együtt, hogy a mondatot ki lehetett belőlük találni: a válasz készen volt. Ha ellenben a kérdés olyan volt, hogy különféle választ lehetett reá adni, akkor tisztán véletlen dolog volt, ha a betűkben egyáltalán valami értelmet lehetett találni; ha pedig egyszer tényleg valami észszerű
válasz érkezett, ez tapasztalatom szerint – a mennyire az ellenőrzés lehetséges volt – sohasem egyezett a valósággal.
De itt is másképen áll a dolog, ha kifejlődött médium van jelen. Ez, miként már említém, az asztal mozgásait teljességgel hatalmában bírja; ilyenkor azután közleményeinek tartalmában médiumitásának összes sajátszerűségei érvényre jutnak. Részben magának a médiumnak nem-tudatos képzetei, részben felvilágosítások, melyeket gondolatolvasás, vagy gondolatátvitel
útján nyer a jelenlevőktől, hatnak itt közre és kölcsonzik a közléseknek azt a csodaszerű jelleget, melyet a spiritiszta szeánszokról általánosan ismernek. Különben a következőkben látni fogjuk, hogy a csodás e dolgokban pusztán az idevonatkozó lelki tüneményeket illető tudatlanságunkon alapul.
A gondolatolvasás és gond adatátvitel.
A gondolatolvasás lehetőségét BROWN nevű amerikai fedezte fel 1875-ben; a dolgot lényegileg már akkor helyesen magyarázta, de praktikus ember létére, ki felfedezését nyilvános előadások alakjában maga is kiaknázta, természetesen őrizkedett tőle, hogy magyarázatát szélesebb körben terjessze. Ellenben néhány évvel később New-York egy tekintélyes orvosa, BEARD, rövid értekezést írt "a gondolatolvasás élettanáról" és miután BISHOP és CUMBERLAND a dolgot lőadásaik útján európaszerte meaismertették volt, Angliában CARPENTER, Németországban pedig PREYER egymástól függetlenül és a nélkül, hogy BEARD értekezését ismerték volna, a tüneményt teljesen egybehangzóan magyarázták. E különböző férfiak észleletei szerint a
gondolatolvasás tisztán önkéntelen reszkető mozgásokon alapul; ez állítás bizonyítására elég, ha arra utalunk, hogy a gondolatolvasó miképen jár el.
A gondolat, melyet olvasnia, illetve az, a mit kitalálnia kell, különféle természetű lehet, így pl. lehet elrejtett tárgy, melyet meg kell találnia, szó, egész gondolatsor, esetleg útiterv, melyet valaki összeállított és melyet a gondolatolvasónak ki kell fejtenie. Eljárása az eset természetéhez képest valamennyire változik, de minden körülmény között szükséges, hogy egyvalaki arra összepontosítsa teljes figyelmét, a mit ki kell találni. Ezzel a személlyel a gondolatolvasó érintkezésbe lép, a mennyiben kezét kezébe veszi, vagy homlokára szorítja, vagy – a mi persze még nagyobb hatást szül – egy bot végét tartja, melynek másik végét az illető személy fogja. Ha már most valamely elrejtett tárgyat kell megkeresnie, a gondolatolvasó majd gyorsan, majd lassan, majd irányt váltogatva, majd egy határozott pont felé rontva indul meg, míg a tárgyat meg nem találta; tény ugyan, hogy kisérlete nem egyszer eredménytelen lesz.
Ha ellenben a gondolatolvasónak valamely ismeretlen dolgot, pl. számot kell kitalálnia, akkor a kísérleti egyénnek figyelmét minden egyes számjegyre kell összepontosítania. A gondolatolvasó, ki a leírt módszerek egyike szerint összeköttetésben áll a kísérleti egyénnel, a számokat a táblára írja, miután a krétával előbb különféle mozgásokat végzett. Hasonlóan jár el más esetekben is; ha pl. útitervet kell kitalálnia, a gondolatolvasó a térkép elé áll. Az egyénnek már most figyelmét az utazás kiinduló pontjára kell irányítania, azután, ha azt helyesen megtalálta, a következő állomásra, és így tovább. Érthető, hogy a
figyelem állandó összepontosulása épen arra a képzetre, melyet a gondolatolvasónak ki kell találnia, élénk önkéntelen mozdulatokat eredményez. Ha pl. valamely elrejtett tárgyat kell megtalálni, nem a gondolatolvasó vezeti a kisérleti egyént, hanem megfordítva, amaz őt. Ha a gondolatolvasó ellentétes irányban mozog, az egyén részéről többé-kevésbbé határozott ellenállást érez; a mint azonban véletlenül a helyes úton jár, az készségesen követi és hébe-korba apró lökésekkel jelzi, hogy mikor és merre kell oldalt térnie. Azonos módon találja meg a gondolatolvasó az útirányt is; mindenütt, a hol arról van szó, hogy bizonyos útirányokat kell kideríteni, a kisérleti egyéneknek ez irányokra vonatkozó képzetei önkéntelen és öntudatlan mozdulatokat fognak kiváltani, melyek a gondolatolvasót nyomra vezetik.
A gondolatolvasónak tehát csak abban kell gyakorlattal bírnia, hogy az ember önkéntelen mozdulatait megérezze. Azonban különböző ilyenfajta kisérlet gyakorlat nélkül is jóformán mindenkinek sikerülni fog; mert sok ember oly kevéssé uralkodik izmain, nevezetesen, ha valamely bármily csekély indulat hatása alatt van, hogy gondolatait a döntő pillanatban világosan elárulja. Jellemző példaképen egy kisérletet említek, mely, ha a körülmények csak valamennyire kedvezők, a legtöbb embernek sikerül. Sorjában kártyákat rakunk az asztalra és megkérünk valakit, legczélszerúbben valamely lehetőleg ideges egyént, hogy gondolatait a kártyák valamelyikére öszszepontosítsa. Erre megfogjuk a kezét, másik kezünkkel pedig egymásután különböző kártyákra mutatunk, miközben egészen lassan haladunk az egyiktől a másik felé. Rendszerint, ha az igazi kártyához érünk,
olyan világos szorítást érzünk, hogy nem lehetünk kétségben aziránt, hogy melyik kártyára gondolt az illető. Ha ez a magyarázat helyes, úgy megfordítva, a leggyakorlottabb gondolatolvasó sem találhatja ki valakinek a gondolatát, a ki izmainak minden mozdulatán tényleg uralkodni tud. Ez valónak is bizonyul; elég gyakran látjuk, hogy a gondolatolvasónak több kísérlete valamely egyénnel nem sikerül, míg a legközelebbi perczben más egyénnel jól sikerül; e szerint a kisérleti egyéntől igen sok függ. PREYER beszéli, hogy a leghíresebb gondolatolvasóknak ajánlkozott médiumul: de egyikük sem találta ki soha egy gondolatát sem, mert őrizkedett tőle, hogy gondolatait csak egyetlen mozdulatával is elárulja. A magyarázat helyességéhez tehát kétség nem fér.
Természetesen sokkal nehezebb feladat, valamely számot, melyre valaki gondolt, kitalálni. Láttuk az előbb, hogyan idéz elő valamely szám vagy alak gondolata írómozgásokat; tény ugyan, hogy ezek általában olyan gyengék, hogy egyenesen e czélra szerkesztett készülékekkel kell láthatókká tenni. Itt pedig a gondolatolvasó lép a készülék helyébe; a kéz mozdulatait feszült figyelemmel kell követnie, hogy a feladott számot vagy betűt kitalálja, a mi néha tényleg nagy gyakorlatot igényel.
Hogy a gondolatolvasás a régebbi idők mágiájában mennyire játszott szerepet, nehéz volna megmondani. Tudtommal nincs rá bizonyítékunk, hogy ismerték volna, a mi az ellenkezőt természetesen nem zárja ki.
Napjainkban, bár némileg elburkolt formában, számos hivatásos spiritiszta médium űzi. Több nagy városban találunk ú. n. spiritiszta médiumokat, rendszerint könnyen hipnotizálható szomnambulokat, kik
az embert elhaltjaival illő fizetségért összehozzák. A médium és a kliens könnyű asztalnál ülnek s kezüket ráteszik. A kliensnek minden gondolatát az illető elhunytra kell összepontosítania és gondolatban szellemét kell idéznie. Nem sok idő mulva az asztal kibetűzi a szellem nevét: ehhez azután akár hosszas társalgás fűződhetik a szellemmel. Mint GILLES DE LA TOURETTE kimutatta, egészen közönséges gondolatolvasás forog itt szóban, melyben az asztal közvetítő tagul szolgál. A médium önkéntelen mozgásai megindítják az asztalt, a kopogást pedig mindig az ellenállás kormányozza, melyet a médium a kliens részéről érez. Így jutnak előtérbe épen azok a közlések, a melyeket a kliens vár és a melyekre gondol. E hivatásszerű, fizetett mutatványoknak azonban egyéb érdekességük nincs is, mint hogy tanusítják, hogy a tudatlan és együgyű embereket még napjainkban is milyen egyszerű eszközökkel lehet megcsalni.
A gondolatátvitel. Mint már előbb (I. 447. l.) is említém, spiritiszta üléseken nem ritkán történik, hogy médiumok, kiknek tisztessége kétségen kívül áll, oly dolgokat közölnek, melyekről egészen határozottan nincs tudomásuk, s melyek talán legfeljebb a jelenlévők egyike vagy egynéhánya előtt ismeretesek. Hogy a közleményeknek nem egyike csak elfelejtett képzetek felszínre jutásán alapul, már előbb kimutattuk; később, a nem-tudatosnak a tudatosba való beavatkozásáról szóló fejezetben, még visszatérünk e pontra. Más esetekben e közlemények gondolatolvasás útján keletkezhetnek, ha a médium és oly jelenlevők között, kik az illető dolgokról tudnak, kapcsolat van. Minthogy azonban számos esetben mindkét lehetőség kizártnak látszik, könnyen feltehető, hogy az ember
gondolata közvetlenül is hathat más valakire. A Society for Psychical Research ("S. P. R."), mely 1882 február 23-én alakult, egyik első és legfontosabb feladatává tette, hogy az ilyen közvetlen hatás lehetőségének kérdését megvizsgálja. Az erre a czélra kijelölt bizottság, melynek elnöke BARRETT, a fizika tanára volt, a kérdésre vonatkozó vizsgálatok egész sorozatáról már ugyanazon év július havában beszámolhatolt. A kibocsátott kérdőívek egy CREERY nevű lelkészcsalád felfedezését eredményezték; ennek öt leánya közül a négy idősebb minden érintés nélkül meg tudta mondani, hogy mire gondol a másik. Ugyanezt a tehetséget találták továbbá egy fiatal leányban is, a ki a családnál szolgált. A bizottság már most sürűen kisérletezett velük és, ámbátor a kisérletek nem mindig sikerültek, az eredmények többnyire annyira kedvezőek voltak, hogy semmiképen sem lehetett egyszerűen véletleneknek minősíteni.
Az e kisérletekről szóló közlemény (mely a "Proceedings of S. P. R." I. kötetében jelent meg), nagy feltünést keltett; Angliában, Francziaországban, Németországban és Amerikában mindenütt hozzáfogtak hasonló kisérletekhez. Előbb ébren levő fiatal leányokat használtak a gondolatok e "felfogói"-ul ("percipiens"); később e percipienseket hipnotizálták, s ekkor a kisérletek, úgy látszik, jobban sikerültek. A következő tíz évben e téren történt vizsgálatokról számos közlemény jelent meg, leginkább a "Proceedings of S. P. R."-han; azonkívül RICHET franczia fiziologus is külön munkában gyűjtötte össze tapasztalátait, melynek második, bővített kiadása "Experimentelle Studien auf dem Gebiete der Gedankenübertragung" cz. 1891-ben jelent meg Stuttgartban.
Már most nem lehet tagadni, hogy e közlemények szerint általánosságban, nem túlságosan nagy távolságban a gondolatátvitel bebizonyítottnak látszik. Valósággal azonban a kísérletek egynémelyike teljesen értéktelen. Egyes kisérleti sorozatok rövidségük miatt egyáltalában nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy a látszólagos gondolatátvitelek csupán csak helyes kitalálások voltak. Más esetekben a kisérletek vezetői teljesen ismeretlenek; nevük egyáltalában nem áll jót az iránt, hogy a szükséges elővigyázati rendszabályokat megtették, hogy a gondolatsugalló és a percipiens részéről minden csalás lehetősége kizárassék. Hogy milyen könnyen marad felderítetlenül az ilyen csalás hosszabb időn keresztül is, kiderül abból, hogy a CREERY nővérek később nem tagadták, hogy legalább is némely esetben megbeszélt jelrendszert használtak. Látható ebből is, hogy épenséggel nem szabad minden közleményt szó szerint valóul elfogadni és hogy némelyiket bizony ki kell rostálni. RICHET említett munkáján kívül még egy, SIDGWICK tanár és felesége vezetésével megejtett kisérleti sorozat van. Ez 1800 kisérletből áll, melyeket kizárólag kétjegyű számokkal végeztek, a mi lehetővé teszi, hogy az egyedül véletlen kitaláláson alapuló esetek valószinűségi számát meghatározzuk. Minthogy e sorozat 18%-ban teljesen helyes gondolatátvitelt eredményezett, mely szám azoknak az eseteknek a számát, melyekben véletlen kitalálást feltehetünk, messze fölülmúlja, a gondolatátvitel ezzel bebizonyítottnak látszik. Mrs. SIDGWICK egyúttal kimutatta, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy gondolatokat továbbítson vagy felfogjon; sőt úgy látszik, a gondolatátvitelhez külön feltételekre van szükség mindkét fél részéről. Ezért azt hitték, hogy
bizonyos személyek között távolbahatás – telepathia – van és a spiritiszta ülések számos talányszerű tüneményének megfejtésére e magyarázathoz folyamodtak; de e telepathiás erők természetét illetőleg eddig csak egészen felületes sejtelmekkel állottak elő. Természetesen azért, mert ma még magyarázni nem tudjuk, a tény maga nem válik kérdésessé. Erre később még visszatérünk.
Ha már most azt kérdezzük, hogy a telepathiát érzékszerveink segélyével nem lehet-e megmagyarázni, igen sok szól a mellett, hogy a gondolatokat a hang viszi át. Először is a kisérletek akkor sikerülnek legjobban, ha a sugalló a percipienst hipnotizálja. Mert a hipnotizáltak érzékei igen élesek, főleg a hallásuk gyakran olyan finom, hogy egészen gyenge hangokat is, melyeket a normális ember nem vesz észre, meghallanak. Továbbá a távolbahatás csak bizonyos határokon belül következik be. Mrs. SIDGWICK említett kisérletében a sugalló és a felfogó egyazon szobában voltak. Ha két szomszédos helyiségben tartózkodtak, a sikeres kisérletek száma 9%-ra csökkent, ha pedig különböző házakban voltak elhelyezve, a kisérletek teljesen balul ütöttek ki. Végül a sugallónak tartósan az átviendő gondolatra kellett gondolnia, a mikor, mint előbb kifejtettük, gyenge beszélő mozgások el nem kerülhetők. Ha tehát a sugalló önkéntelenül suttog és a percipiensnek hallása fokozott, könnyen feltehető, hogy a telepathia egyszerűen a hang átvitelén alapul.
Ezt kisérleti úton megállapítandó, HANSEN F. C. C. orvossal egyetemben hosszabb kisérleti sorozatot végeztem. A folytonos, kellemetlen hipnotizálás elkerülése végett homorú tükröket használtam. Ha két nagy
homorú tükröt úgy állítunk, hogy az egyiknek tengelye a másikénak meghosszabbításában van, akkor minden hang, mely az egyik tükör gyujtópontjából indul ki, a másiknak a gyujtópontjában összegyűl.
Ha a beszélőnek szája és a hangpercipiálónak füle a két gyujtópontban van, a percipiens minden hangot könnyebben és érthetőbben fog meghallani, mintha fülét a sugalló szája mellett tartaná. Ily módon a hallás élessége fokozódik, akár csak a hipnózisban. Hogy eredményeinket a SIDGWICK-félékkel összehasonlíthassuk, mi is kizárólag kétjegyű számokkal kísérleteztünk. Csakhamar kitünt, hogy a sugalló a gyenge beszélő mozgásokat csak a legnagyobb erőltetéssel tudta elnyomni, ha egy ideig valamely számra gondolt. Erősen zárva lehetett a szája és látszólag a legcsekélyebb hangot sem hallatta, de ha nyelvének és hangszalagjainak mozgásait erőnek erejével nem gátolta, akkor a percipiens homorú tükrének gyujtópontjában halk suttogást hallott, melyet könnyen lehetett ennek vagy amannak a számnak értelmezni. Természetesen az értelmezés sokszor hibás volt, de az eredmény az esetek 33%-ában mégis helyes volt. Ilyen kisérletet ezret végeztünk.
E kísérletekben kétségen kívül érdekesek voltak az összetévesztések is, melyek a percipiáló hibájából származtak. Ha a leggyakoribb hibákat táblázatba szedjük, kiderül, hogy az összetévesztéseket lényegileg a számnevek mássalhangzói okozták. (1) Látjuk továbbá, hogy kisérleteinkben ugyanazok a hibák ismét-
(1) Így a szerző a dán en (1) helyett ni-t (9), vagy fem-et (5) hallott; az m és n tehát nehezen volt megkülönböztethető; to (2) helyett tre-t (3) vagy otte-t (8), fire (4) helyett fem-et, fem (6) helyett syv-et (7) hallott és í. t.
lődnek legsürűbben, a melyek a SIDGWICK-félékben, főleg, ha az angolhoz rokonabb treti, firti, femti stb. formákat használtuk. Ez eléggé bizonyítja, hogy a gondolatátvitel az angolok kisérleteiben ugyanolyan módon történt, t. i. öntudatlan suttogás útján, melyet a percipiens megért vagy félreért. Számításokból, melyekbe itt nem bocsátkozhatom, azt találtam, hogy ennek a magyarázatnak 4000-szerte nagyobb a valószinűsége, mint bármely egyéb felfogásnak.
Minthogy az angol kísérletek sem elrendeződésükben, sem más, leglényegesebb pontjaikra nézve nem különböznek a legtöbb ilyen kisérlettől, az ú. n. gondolatátvitel kétségtelenül kizárólag önkéntelen suttogáson alapul. Némely kísérletben a siker mindenesetre tisztán illúzión alapul.
|
57. ábra. |
és átnyujtottam H. úrnak. Ő saját rajzához (57. á., B) határozottan hasonlónak találta. Ha az ember akarja, valami távoli hasonlatosságot találhat, csakhogy sajnálatomra én nem is gyertyára, hanem macskára gondoltam volt. Hogy miért nem fejeztem be a rajzot, arra már nem emlékezem; de ha jobbfelől alul még néhány vonást hozzárajzolunk és a rajzot megfordítjuk, megkapjuk gyermeteg rajzát a macskának, melyre gondoltam.
|
58. ábra. |
