Az alvajárás.
Egészséges ember, bárminő éleményei is legyenek álmában, rendszerint passziv magatartást tanusít, még ha azt álmodja is, hogy a legélénkebb tevékenységben van. Legjobb bizonyíték erre, hogy az álom a maga egészében csak emlékezeti kép, többnyire látási kép, néha azonban hallási képzet alakjában is jelentkezik, a mennyiben némely ember álma inkább beszélgetésekben bővelkedik, semmint helyzetekben. De nem ritka eset, hogy nagyon élénk álmokat mozdulatok kisérnek, különösen akkor, ha az álomképnek határozott érzelmi szinezete van és kellemetlenné válik. Az ilyen álom közben hánykolódunk ágyunkban; a lidércznyomás alatt görcsös erőlködéssel akarjuk ledobni a terhet, mely képzeletünkben a mellünket nyomja. Az ilyen álom gyakran hangos beszéd alakjában nyilvánul. Már említettük, hogy a beszélő mozgások oly szorosan társulnak a hallási képzetekkel, hogy ha utóbbiak nagyobb erővel jelentkeznek, szükségképen beszédet idéznek elő, mely halkabb vagy hangosabb is lehet. Azért egészen természetes is, hogy a gyermekek és fiatal emberek álmukban beszélnek, mert többnyire nagyon élénken álmodnak. De ez még távol van az alvajárástól; mert a látási képek, melyek a legtöbb ember álmának javarészét te-
szik, korántsem asszocziálódnak oly szorosan a tagok mozdulataival, mint a hallási képzetek a beszélő szervekkel. Ha álmunkban oly helyzetbe kerülünk, melyben magunk is mint cselekvő személyek szerepelünk, akkor talán mutatkoznak ugyan holmi gyenge törekvések, melyek a mozdulatokat tényleg meg akarják valósítani, de ebből mindaddig semmi sem lesz, míg a sajátképeni mozgási képzetek működni nem kezdenek. Ha azonban e képzetek rendkívüli körülmények következtében felmerülnek, akkor az egyén valóban véghez viszi azokat a cselekményeket, a melyekről álmodik: ez az "alvajárás".
Az alvajárás felnőtteknél nagyon riikán fordul elő, s akkor is kizárólag csak bizonyos betegségekkel kapcsolatosan. Így tapasztalták, hogy agysérülések következtében, vagy idegbajokkal, főkép a hisztériával kapcsolatban szokott jelentkezni. De a gyermekek alvajárása már eléggé általános. Sajátságos, hogy – legalább tudomásom szerint – e téren mindennemű statisztika hiányzik. Az alvajárás gyakoriságáról nem mondhatok többet, mint a mit saját sémáimból merítek, ez az anyag pedig egyelőre még nagyon kevés. Ugyanabban a nevelőintézetben, 51 gyermek közül nyolcz – vagyis 16% – szenved alvajárásban, de csak egy ízben vagy kevésszer. 67 felnőtt férfi közül négynél tifusz vagy más betegség következtében jelentkezett; ezeket az eseteket figyelmen kívül hagyjuk. Más 12 egyén arra emlékezik, hogy 15–16 éves kora előtt egyes esetekben előfordult, hogy alvajárási rohama volt; kettejüknél pedig szabályszerűen jelentkezett az alvajárás, és magasabb életkorukig eltartott. E két egyénnél alkalmasint ideges zavarok szolgálhattak okul. Összesen tehát tizen voltak olyanok,
kiken minden kimutatható ok nélkül egyszer-kétszer megállapították az alvajárást. Ez 15%, volna, mely szám épen megfelel az imént a gyermekeknél megállapított aránynak, más szóval az összes férfiegyének mintegy 1/6-án megállapítható, hogy 10-ik életévük előtt egyes esetekben alvajárás mutatkozott rajtuk. Ha szabad ebből a csekély anyagból következtetést vonnunk, akkor elmondhatjuk, hogy az alvajárás szórványos esetei elég gyakoriak. Természetes, hogy érdeklődésünk első sorban azt a sok csodás történetet illeti, melyet az alvajárókról beszélni szoktak. Éjszakai kóborlásaikban a legveszélyesebb helyeket keresik fel, legszivesebben a tető párkányzatán, a tetőcsatornán s hasonló helyeken mászkálnak, mindenütt érthetetlen biztossággal mozognak és a legvakmerőbb dolgokra vállalkoznak. Ha csak nevük szólításával fel nem keltik, csendesen visszatérnek ágyukba, még pedig a padlás ablakán, vagy más hozzáférhetetlen nyíláson keresztül, a hol épen útjokat találják. Az alvajárók olyan szellemi munkákat is elvégeznek, a melyekhez ébrenlétükben nem értenek, olyan nyelveken olvasnak, a melyeket sohasem tanultak. Sürűn akadunk e fajta közleményekre, és természetes, hogy a misztikusok mindezeket úgy tekintik, mint magasabb lelki erők bizonyítékát, melyek csak a test alvása közben nyilvánulhatnak. Itt még csak azt kell megjegyeznünk, hogy e csodás jelenségeket sohasem erosítették meg oly férfiak, kiknek észlelő tehetségében és ítélő képességében megbízhatunk. Sőt ellenkezőleg: az a néhány eset, melyben az alvajárót lelkiismeretesen megfigyelték, azt bizonyítja, hogy bizony semmi csodaszerűt sem műveltek.
Az alvajáró minden ténykedésének magyarázása-
kor abból a feltevésből indulunk ki, hogy a miről álmodik, meg is cselekszi. Többnyire beéri azzal, hogy ismerős helyeken egy keveset föl-alá járkál, rövid ideig a napi munkájával foglalkozik s aztán szépen visszafekszik ágyába. Járkálás közben teljesen álomképeinek uralma alatt áll, csak azt érti meg, a mi álmával összefügg. Gyakran megfigyelték, hogy az alvajáró hallja ugyan a megszólítást és felel is reá, ha a megszólítás az álmában szereplő képzetekkel összefügg; de mindazt, a mi e határon kívül esik, nem érti meg.
CASTELLI gyógyszerészről, kinek gyakori alvajárási rohamait SOAVE orvos pontosan megfigyelte, ezeket beszélik: Egyszer éjjel észrevették, hogy olaszból francziára fordít. Szavakat keresett a szótárban, és úgy látszott, mintha a mellette álló gyertya világánál dolgoznék. Ezt a gyertyát eloltották; CASTELLI kereste a gyertyát, és újra meggyujtotta, de míg azt hitte, hogy sötétben van, fényes világosság volt a szobában, mert időközben más gyertyákat gyujtottak meg. Ezek világánál azonban nem látott, mert nem tudta, hogy égnek.
Természetesen megtörténhetik az is, hogy az alvajáró álomképeinek hatása következtében veszedelmes helyeken, pl. háztetőkön stb. mászkál, még pedig olyan biztossággal, hogy éber állapotban nem volna rá képes. Azonban ez könnyen érthető, ha meggondoljuk, hogy az alvajáró nem tudja, hol van. Nyilvánvaló, hogy mindenki tökéletes biztossággal jár a háztető csatornájában, ha ez a földön fekszik; ha azonban magas ház tetején van, csak az a tudat hat zavarólag, hogy ég és föld között lebeg. – Ha az alvajáró nincs tudatában annak, hogy hol van, akkor szükségképen épen oly biztossággal jár-kel fenn a ház-
tetőn, mint lenn a földön. Egyébként bizony megtörténhetik az is, hogy az alvajáró éjjeli vándorlásai közben lezuhan, a mi épen nem bizonyít föltétlen biztosságot.
Már említettük, hogy kevés megbízható közleményünk van az alvajárók cselekedeteiről, és a mi van, abban nincs semmi csodálatos. Az imént említett CASTELLI nevű gyógyszerészt rohamai közben gyakran megfigyelték; ő azonban aznap végzett munkáinál egyebet nem tett és ezt is teljesen zagyván és rendszertelenül végezte. Az újabb időben legmegbízhatóbban észlelt eseteket BINZ az álomról írt rövid értekezésében összegyűjtötte ("Ueber den Traum", Bonn, 1878.). Ezek az esetek nagyon tanulságosak, mert azt tanusítják, hogy az alvajárók némely cselekedetei fölületes megfigyeléskor könnyen magasabb lelki képességek eredményeinek látszanak, holott az értelmes észlelő szemében nem egyebek, mint teljesen jelentéktelen, tisztán gépies cselekedetek. Lássuk ezeket a közleményeket közelebbről.
EBERS boroszlói orvosnak nevelt fia virgoncz, eleveneszű gyermek volt, a ki 11 éves korában alvajárási rohamokat kapott. Álmában hangosan beszélt, holdtöltekor felkelt, czéltalanul ide-oda bolyongott, gépiesen megfogott különféle tárgyakat, az akadályokat nyugodtan kikerülte, kinyitotta az ablakot és kinézett. Szeme félig nyitva volt, az eléje tartott gyertyát észre sem vette és nem is hallotta, hogy mit szóltak hozzá. Kis idő mulva magától visszatért ágyába, és másnap mit sem tudott a vele történtekről. Mindez egészen természetes és érthető; semmi titokzatos sincs benne. A fiú semmi idegen nyelvet nem értett és egyszer mégis franczia könyvet vett
le a könyvespolczról, azután leült és úgy tett, mintha olvasna belőle. Itt pompás alkalom kinálkozott volna, hogy az álom közben megnyilatkozó magasabb lelki erőket – jelen esetben valamely idegen nyelv megértését – megállapítsuk. EBERS azonban megfigyelte, hogy a fiú teljesen gépiesen lapozott a könyvben. Semmi okunk sincs tehát föltenni, hogy a fiú a könyvből olvasott, még akkor sem, ha a könyv anyanyelvén lett volna irva. A fiút végre gilisztahajtó szerekkel meggyógyították. BINZ saját tapasztalataiból a következő esetet beszéli el: "K., ki egészséges családból származott, maga is egészséges ember volt és rendszerint kitünően tudott aludni, ifjú korában és férfikora elején szenvedett ebben a betegségben. Ebben az időben évekig egy házban laktam vele, később pedig orvosa lettem. K. élénk vérmérsékletű ember volt. Álmában rendszerint összefüggéstelen szavakat beszélt és felült ágyában. A dolog többnyire ennyiben is maradt. Egyszer, talán 17 éves korában, éjjel felkelt, gyertyát gyujtott, felöltözködött, összeszedte annak a gimnáziumnak iskolakönyveit, a melybe együtt jártunk, és lement a lépcsőn a tornáczra. Itt megállott az erős ütőszerkezetű nagy óra előtt, és a mint télen kora reggel rendesen szokta, odavilágított a számlapra. A véletlen úgy akarta, hogy az óra ugyanebben a pillanatban tizenkettőt ütött. Az utolsó ütésekre annyira éber lett, hogy felismerte képtelen helyzetét és önmagától, valamint a kisértetek órájától megijedve, hozzám futott, fölkeltett és elbeszélte, mi történt vele. Könyvei a bal hóna alatt, tanulólámpája a kezében – így jött elém. Megnyugtattam, mire nyugodtan visszafeküdt ágyába. Hogy azokat a könyveket szedte-e össze, melyekre más-
nap szüksége volt, nem vizsgáltuk meg. K. azt álmodta, hogy reggeli 7 óra van és iskolába kell mennie.
Drasztikusabb volt és inkább is emlékeztet a nyaktörő históriákra a következő eset, a mely K.-val 32 éves korában történt, a mikor már nős volt. K. éjjel 2 óra tájban térdfájásra ébredt fel. A szobát a hold eléggé megvilágította, úgy, hogy különös helyzetét észrevehette. Ugyanis egy ingben, a hálószobában levő hat láb magas porczellánkályha tetején térdeit és két kezével görcsösen kapaszkodott a kályha profilszerűen kiugró párkányába. Rászólt a feleségére, mire ez felébredt, a kályha előtt levő széket tartotta neki, s K. a szék támlájára lépve lekúszott. K. jó tornász létére ugyanezen az úton mászott volt fel. A fehér kályhát nyilván annak a valaminek tartotta, a miről álmodott, de a mire utóbb épenséggel nem emlékezett.
Ha K. késő este megerőltető szellemi munkát végzett, vagy nehéz ételeket evett: álmában beszélt, kiáltott és mozgolódott. Az említett éjszakát megelőző este mindkét ok fenforgott, különösen az utóbbi, mert K., kinek mindig jó étvágya volt, ezúttal erősen bevacsorázott. Ez idő óta azután a megfelelő szellemi és testi diéta betartása alvajárásának és izgatott álmainak véget vetett.
Az eset rám nézve több szempontból volt tanulságos. Mi mindent nem lehetett volna belőle csinálni, ha az elbeszélő felizgatott képzelete toldozgat-foltozgat rajta!
Az iskolás könyvek összerakásából könnyen lett volna egy latin feladat fogalmazása, a kályhaügyből pedig valami hallatlan felkúszás a háztetőre. Érdekes továbbá az a tény is, hogy az agyvelő, valamint az
emésztő csatorna túlságos igénybevétele egyazon irányban hatott izgatólag. Mi titokzatos lehet azonban olyan folyamatban, melyet nehéz emésztésű ételek okozhatnak, akár valami álomképeket?"
Az a sok csodálatos dolog tehát, melyet alvajárókról beszélnek, úgy látszik, részben az emberek ama hajlamában leli magyarázatát, hogy az ilyen eseményeket kiczifrázzák és túlozzák. Legalább kritikus kutatók közléseiben amaz adatokat sohasem találjuk. Egy másik régi mese, hogy az alvajárást a hold okozza, úgy látszik, a szigorúbb kritikával szemben szintén nem állja meg helyét. Az alvajárókat már az ókorban "holdkórosok" -nak, lunatikusoknak nevezték. A tapasztalat azonban azt tanusítja, hogy azok minden időben járhatnak alva, akár világít a hold, akár nem. Ezért nincs is ok annak a feltevésére, hogy az alvajárást főleg a hold okozná. Teljesen kizárni azonban nem lehet, hogy a hold a rohamok körül nem játszik-e mégis jelentéktelen, de semmiképen sem misztikus szerepet. Minthogy lezárt szemhéjaink a fénynek nem teljesen áthatlanok, lehetséges, hogy az alvó ábrázatába világító hold izgatja a látóideget és álmokat idézhet elő, melyek az alvót felkelésre kényszerítik. Ilyeténképen meg lehetne magyarázni, hogy az alvajárás holdfénynél talán gyakoribb, mint más időben és talán ez az egy észlelet vezetett a "holdkórosság" hitéhez.