A nem-tudatos beavatkozása a tudatosba.
Bizonyítás és jellemzés.
Már eddig is több ízben kellett futólag említenünk a "nem-tudatos"-t. Láttuk, hogy álmok jövendöléssé, vagy látnoki jellegűekké válhatnak, a mennyiben képzetek merülnek fel, melyek egynémelyike talán sohasem volt a tudatban, holott mások talán valaha feltüntek ugyan benne, de később mindenesetre teljes feledésbe merültek. Továbbá azt is láttuk, hogy mozgások is keletkezhetnek olyan nem-tudatos gondolatlánczolatok eredményekép, a melyek behatását az egyén csak sejtheti, de tudatában megtalálni nem tudja. Vizsgáljuk már most közelebbről, hogyan avatkozik be a nem-tudatos a normális, éber tudatéletbe és mutassuk ki e jelenség jelentőségét a babonára nézve. Hogy szerepe nem egészen jelentéktelen, az könnyen érthető. A nem-tudatosnak ilyetén beavatkozása a tudatosba a legtöbb emberen csak elszigetelt, határozott alakban szokott jelentkezni, a bonyolultabb esetek mindig rendkívüliek és idegenszerűek.
Ehhez járul már most magának a tüneménynek sajátos jellege. Ha oly képzetek keletkezését észleljük, melyek sem érzéki észrevevésekből nem erednek, sem pedig az egyén tudatos eszmemenetével kimutatható összefüggésben nem állanak, akkor minket az a felfogás kisért, hogy itt oly erők szerepelnek, milyenekkel az ember rendszerint nem rendelkezik. Ezek a nem-tudatosból eredő képzetek gyakran ugyanoly eredményre vezetnek, mint a milyet hasonló esetekben az álmoknál észleltünk, hogy t. i. azt hisszük, hogy
az ember többé-kevésbbé értékes tudás birtokában van, melyet más úton el nem érhet. Így a nem-tudatosnak nyilvánulásai a tér- és időbeli távolbalátás jellegét könnyen felveszik, és alig kérdéses, hogy a prófétáknál, jósoknál és látnokoknál a nem-tudatosnak a tudatos lelki életre való erős hatása minden időben szerepelt.
Hogy tehát a nem-tudatos működések e hatásának jellegzetes vonásait eleve is megállapítsuk, oly példát választok, melyet, azt hiszem, a legtöbb ember saját tapasztalatából ismer. Ha, tegyük fel, valamely nevet elfelejtettünk, akkor erre emlékezni akarván, figyelmünket egy vagy más képzetre irányítjuk, melyről feltesszük, hogy az elfelejtett névvel kapcsolatban van. Ez a képzet ismét új képzeteket hív elő, melyek közül megint azokat válogatjuk ki, a melyek nézetünk szerint czélhoz vezetnek. Ily módon bizonyos képzetsorozaton futunk végig. Ha ezzel nem érjük el a kivánt eredményt, akkor vagy visszatérünk az eredeti kiinduló ponthoz, vagy pedig újat választunk s így folytatjuk, míg czélunkat elértük, azaz a míg az illető név ismét felmerült tudatunkban. Ha ez sikerül, akkor ez esetben nyilván nem lehet szó a nem-tudatosnak közrejátszásáról, mert a név kiveszett ugyan az emlékezetből, belemerült a nem-tudatosnak homályába, de az egész munka, melynek révén ismét emlékezetünkbe idéztük, a tudat műve volt. Ellenben gyakran minden erőlködésünk, hogy az illető nevet eszünkbe juttassuk, hiábavaló. Szinte kétségbeesve lemondunk róla, hogy tovább keressük és egyéb dolgokra gondolunk; ekkor a keresett név hirtelen egészen magától felmerül a tudatban.
Hogy ez miképen történt, azt természetesen bizonyossággal nem mondhatjuk meg. Magában a tudatban nyomát sem találjuk annak a munkának, mely a keresett nevet az emlékezetbe visszaidézte, ezért azt mondjuk, hogy nem-tudatos működés ment végbe. Hogy ez tisztán élettani folyamat-e, lelki kisérő tünemények nélkül, avagy a lelki jelenségek játszszák-e itt a fő szerepet az ránk nézve jelentőséggel nem bír. Ellenben szükségképen ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ezek a nem-tudatos működések ugyanazokat a törvényeket követik, mint a megfelelő tudatos folyamatok. E feltevés nélkül ajtót nyitnánk mindennemű fantasztás önkényeskedésnek. Az újabb kor lélektana erre nézve tanulságos példákkal szolgál. Így p. o. éles határt vontak a voltaképeni tudatélet, a "felsőbb tudat" és a nem-tudatos, az "alsóbb tudat" között és az utóbbinak erőket és képességeket tulajdonítottak, melyekkel a felsőbb tudat nem is bír s melyek épen ezért csupán a képzeletnek szülöttei. Ilyen módon mindent meg lehet magyarázni: szükséghez képest az alsóbb tudatot mindenféle csodálatos erőkkel felruházva képzeljük el, a milyenekre épen szükség van. Ez, mint látjuk, valósággal visszafelé haladás a SCHINDLER régi, misztikus lélektanához; a lelki életnek a nappali pólussal egyenesen ellentétes éjjeli pólust tulajdonítunk, csak az elnevezések újak. Ezzel azonban előre is lemondtunk e tünemények tudományos megmagyarázhatásáról, mert ehhez első sorban szükséges, hogy kényszerítő ok nélkül új hipotheziseket ne állítsunk. Ámbár az "alsóbb tudatbeli" kifejezés különféle okokból e helyütt előnyt érdemelne, mégis inkább a "nem-tudatos" kifejezést használom, hogy ne keltsem azt a
hitet, mintha a lélek nappali és éjjeli pólusainak e modern tanát, mely a "felsőbb és alsóbb tudat" nevén lopózott be, helyeselném (v. ö. a 104-ik lapon fogl. jegyz.).
Sőt inkább feladatunknak kell tekintenünk, hogy a nem-tudatos működéseket lehetőleg az ismert tudatos folyamatokkal megegyezőleg magyarázzuk. A fentemlített példa e tekintetben nem okoz nehézségeket. Mindenesetre a tudat küszöbe alatt, a nem-tudatosban, valamelyes szellemi folyamatnak kellett végbemennie, minthogy az elfelejtett név hirtelen, mintegy magától ismét felszínre juthat. Ezt a nem-tudatos működést a tudatos szellemi munka közben végbemenő képzetreprodukczióhoz egészen analóg módon magyarázhatjuk. Ha feltesszük, hogy a nem-tudatos képzetek szintén a társítás törvénye értelmében váltódnak ki, a tünemény teljesen érthetővé lesz. Ha a keresést megunva, figyelmünket elfordítjuk az illető tárgytól és másra irányítjuk, akkor, a mint feltehetjük, a képzeteknek már egyszer megindult reprodukcziója a tudat küszöbén alul tovább fog folytatódni és ez a nem-tudatosan folytatott munka végül a kivánt eredményre vezet. Épen az a körülmény, hogy a munka nem-tudatosan, tehát a figyelem összepontosítása nélkül folyik le, itt nagy jelentőséggel bírhat; mert ha tudatosan és önkényesen keressük emlékezetünkben az illető tárgyat és fordítjuk figyelmünket különböző képzetekre, akkor épen oly könnyen egyre távolodhatunk is czélunktól, a helyett, hogy megközelítenők. Ellenben a nem-tudatosban a képzetsorok továbbhaladnak a nélkül, hogy a figyelem akaratlagos beavatkozásai gátolnák. Épen ezért ez a folyamat végül a keresett névre vezethet. Ezzel persze épen nem mondottuk, hogy ez mindig megtörté-
nik, hogy tehát a név minden esetben be fog jutni a tudatba. Ez valószínűleg többféle körülménytől függ, melyeket a következőkben közelebbről érintünk.
Azonban az imént tárgyalt példában a nem-tudatos munkát a tudatos váltotta ki; amaz úgy tünik fel, mint emennek közvetlen folytatása. Csakhogy ez nincsen minden esetben így; hébe-korba a nem-tudatos működést érzéki ingerek indítják meg, melyek nem jutnak be a tudatba és melyek ezért csak utólag állapíthatók meg. Erre nézve igen érdekes példával szolgál BINET.
Egyik barátja, A. dr., Párizsban az utczán menet, növénytani kérdésekbe volt el merülve, mely tárgyból épen vizsga előtt volt. Egy vendéglő üvegajtaján hirtelen ezt a növénynevet pillantotta meg. "Verbascum thapsus". Elámulva ezen, vendéglőkön mindenesetre szokatlan feliraton, visszafordult s látta, hogy a felirat szövege valóságban "Bouillon" volt. Hogy a dolgot megérthessük, tudnunk kell, hogy a Verbascum szokásos franczia elnevezése "bouillon blanc"; ezzel az eset önmagát magyarázza. A. dr. menetközberi látta az üvegajtót és halavány benyomást nyert a feliratról. De ez nem jutott be a tudatba, mely más eszmékkel volt telítve, hanem a tudat küszöbén alul váltotta ki a képzetek reprodukczióját. Bouillon kiváltja a blauc-t és bouillon blanc a vele társult Verbascum thapsus-hoz vezetett, mely már most a latin növénynevekkel teli tudatban felszínre jutott. Minthogy az egész közbenfekvő elmebeli működés nem lett tudatos, A. dr. azt hiszi, hogy a nevet az ajtón olvasta s e fölött való csodálkozása viszi őt a dolog közelebbi megvizsgálására, mely a dolog összefüggését megvilágosítja.
E példák tehát megmutatják, hogy mikor van dolgunk nem-tudatos működésekkel s ezeknek a tudatba való beavatkozásával. Ha oly képzet merül fel az öntudatban, mely sem a pillanatnyi öntudattal nincsen kimutatható összefüggésben, sem pedig közvetlenül valamely érzéki ingernek az okozata, akkor kell, hogy e képzet nem-tudatos működésnek legyen eredménye. Nyilván mindkét említett feltételnek teljesítve kell lennie; mert ha az újonnan felmerülő képzetet érzéki inger idézte fel, akkor a képzet valamely megszokott érzéki észrevevéstől nem is lesz megkülönböztethető és ha továbbá közeli összefüggésben van a pillanatnyi tudattal, akkor mindig tudatos képzetek által reprodukáltnak fog feltünni. Ha tehát a képzet érzéki ingereknek közvetlen okozata, vagy pedig a pillanatnyi tudattal van összefüggésben, nem szólhatunk a nem-tudatosnak a tudatosba való beavatkozásáról. Sőt a képzeteknek, melyek a nem-tudatos lelki működés eredményeiképen tünnek fel, épen ebben a pillanatnyi tudatbeli tartalommal való ellentétességükben van meg a maguk sajátos jellege. Mintegy önmaguktól merülnek fel, makacsul és elutasíthatlanul feltolják magukat gondolkozásunkra, mert nem önmagunk híttuk elő őket s ezért nem is parancsolhatunk nekik. Más szóval: jellegük hasonló a valóságos érzékletek jellegéhez.
Ezzel azonban nem akartuk mondani, hogy szükségképen az érzékletek erejével ötlenek az egyén figyelmébe. Ez megtörténhetik, de nem kell így történnie. Három különböző alakot szokás megkülönböztetni a szerint, a mint a felmerülő képzetek többé vagy kevésbbé érzékletekhez hasonlók. Azonban a
dolog természete szerint e három alak között éles határt vonni nem lehet. Tehát az egyes csoporthoz való tartozóságot adott esetben meglehetősen nehéz megállapítani. A míg a felmerülő képzetek teljesen az emlékképek határozatlan jellegével és csekély erejével rendelkeznek, érzéki észleletekkel való összetévesztés természetesen nem lesz lehetséges. Az ilyfajta mindennapibb esetekre nincsen külön elnevezésünk; épen gyakoriságuk miatt nem igen részesültek különösebb figyelemben. Mindezekre az esetekre nezve közös az, hogy a nem-tudatos működést könnyen kimutatható ok váltja ki. Ide tartozik az említett példa az elfelejtett névről; nyilván ennek tudatos keresése az oka annak, hogy a név később "eszünkbe jut". Ha ellenben a nem-tudatos működésnek oka nem mutatható ki bizonyossággal, akkor a felmerülő képzeteket "sejtelmek"-nek mondjuk. Ha végül a nemtudatosnak a tudatba való beavatkozása nagyobb világosságra és erőre tesz szert és így érzékileg észlelt képhez közeledik, a nélkül azonban, hogy az egyén valamely valóságos érzéki észlelettel azonosítaná is, a tüneményt "pszeudohalluczináczió"-nak nevezzük. Valószinűleg ide sorolható a fentidézett eset, midőn A. dr. a Verbascum nevet vélte egy ajtón olvasni. A szó oly világosan lép elébe, hogy azt hiszi, hogy menetközben olvasta; tehát nagyon közel áll a valóságos érzéklethez. Végül voltaképeni "halluczináczió"-kkal van dolgunk azokban az esetekben, melyekben a felmerülő képzeteket valóságos érzéki észleléseknek tartják. Mondhatni tehát, hogy a halluczináczió oly érzéklet, melynek minden reális, való alapja hiányzik. Ez utóbbit azonban csak közelebbi megvizsgálással lesz lehetséges megállapítani. A halluczináczió tehát
az egyént első pillanatra félre fogja vezetni, a mennyiben oly valóságot kápráztat elébe, a mely tényleg nincsen.
De azért még épenséggel nem szabad állítanunk, hogy minden halluczináczió nem-tudatos működések tudatos nyilvánulása volna. Gyakran keletkeznek halluczinácziók különféle betegségek következtében. E kóros halluczinácziókat azonban egészen tekinteten kívül hagyjuk; mert reánk nézve nincsen nagyobb érdekességük és semmi esetre sem értelmezhetők mindig mint nem-tudatos működések következményei. E helyütt csakis a normális, semmiféle kimutatható betegségben nem szenvedő egyéneken előforduló, sokkalta ritkább halluczinácziókat vesszük tekintetbe. De még ezek a "normális" halluczinácziók sem épen mindig a nem-tudatosnak nyilvánulásai; számos esetben egyenesen külső indító okok, szuggesztiók következményei. Ezért különbséget is kell tennünk a "szuggerált" (sugallott) és az önként támadt, "spontán" halluczinácziók között. Csak ez utóbbi csoport felel meg ama követelményeknek, melyeket valamely tüneménnyel szemben felállítunk, mielőtt nem-tudatos működés következményének tekintenők. Ezért csakis a spontán halluczinácziókat tesszük szóvá; a szuggerált halluczinácziókról a következő fejezetek egyikében lesz szó.
A nem-tudatosnak a tudatba való beavatkozása, történjék akár sejtelem, akár pszeudohalluczináczió vagy halluczináczió alakjában, rendszerint "önmagától" megy végbe, azaz a nélkül, hogy az egyén ehhez valamivel hozzájárulna. Azonban vannak eszközök is, melyek segélyével ezt elő lehet idézni. Számos egyén u. i. fényes tárgyak tartós nézése vagy kagylók
búgására való kitartó fülelés útján látási vagy hallási képeket tud előhívni; ezek teljesen a halluczináczió hatályosságával bírnak és a pillanatnyi tudattal semmiféle összefüggésben nincsenek s ilyenformán olyan jellemük van, mint a nem-tudatos nyilvánulásainak. E tünemények – "kristálylátomások" és "csigahallomások" – épen a legújabb időben voltak beható vizsgálatok tárgyai, a mely vizsgálatok több világosságot vetettek a nem-tudatos működésekre. Végül a nem-tudatos még egészen más alakban is nyilvánulhat, t. i. mozgásokban. Oly mozgásokat, melyek sem közvetlenül érzéki ingereknek eredményei, sem pedig az egyén tudatos képzetkörével nincsenek kapcsolatban, azonban ennek daczára, czélszerűségük miatt határozott képzetek által vezérelteknek látszanak: "önkéntelen", "automatikus" "gépies" mozgásoknak szokás nevezni. Minthogy tehát az automatikus mozgások mindkét feltételnek megfelelnek, mely a nem-tudatos működéseket jellemzi, közeli az a feltevés, hogy a nem-tudatos egy sajátságos nyilvánulási alakjánál nem egyebek. Az újabb idők nagyszámú vizsgálatai ki is mutatták, hogy az automatikus mozgások bonyolultabb esetei nem-tudatos lelki működés föltételezése nélkül egyáltalában meg nem magyarázhatók. E vizsgálódások is sokban hozzájárultak a nem-tudatos működésének megvilágításához, úgy, hogy közelebbről kell velük foglalkoznunk.
Voltaképeni rendszeres tárgyalásról alig lehet ugyan szó, minthogy ismereteink e téren még nagyon fogyatékosak. Számos pontra nézve a vizsgálatok még a kezdet stádiumán állanak; így, hogy csak egy példát említsek, csak néhány év előtt állították össze az első anyagot ama kérdés megítélésére, hogy vajjon
mily körülmények között keletkeznek normális, önkéntes halluczinácziók. Ezért lényegileg arra kell szorítkoznom, hogy e tüneményeket jellemző példákkal világosítsam meg és kimutassam, hogy azokat mint nem-tudatos működések nyilvánulásait kell felfognunk, melyek mint ilyenek ugyanazon törvényeket követik, mint a megfelelő tudatos folyamatok. E példák egyszersmind annak bizonyságául is szolgálnak, hogy a legkülönfélébb babonás hiedelmek az ilyen jelenségekben miképen nyertek bő táplálékot. Sejtelmek, halluczinácziók, automatás írás és beszéd alakjában az ember közlésekre és felvilágosításokra tehet szert, melyek könnyen vezetik a varázslatos erőkben való hitre, illetve megerősítik e hitében. Álomban vagy egyéb módon is kaphat ilyen felvilágosításokat. Ezért végezetül megvizsgáljuk, vajjon az a "felsőbb belátás", melynek birtokába az ember állítólag ez úton jut, ama feltevéssel, hogy a nem-tudatos ugyanazokat a törvényeket követi, mint a tudatos lelki működés, eléggé megmagyarázható-e avagy kénytelenek vagyunk-e a nem-tudatosnak külön erőket tulajdonítani, mint pl. a telepathiát és távolbalátást.
Sejtelmek és halluczinácziók.
Már fentebb említettük, hogy nem-tudatos muködéseket, melyek később beavatkoznak a tudatba, bizonyos alkalmak váltanak ki. Ily módon megtörténhetik, hogy valami hirtelen eszünkbe jut, a nélkül, hogy okát az előttünk tudatos képzetkörben megtalálhatnók. Az ilyen megszokott jelenségek épen mindennapiságuk miatt ritkán vonják magukra figyelmünket; és mégis nem ritkán elég csodá-
latos esetekre akadunk közöttük. Számos idevágó példát gyűjtött össze miss GOODRICH, ki "Miss X." néven a "Proceedings of S. P. R."-ban mint a sejtelmekről, halluczinácziókról stb. szóló számos értekezés szerzője lépett fel. Ennek a hölgynek, kit mint éles megfigyelőt ismernek és a ki mindenesetre világos és spiritiszta babonától mentes elmének benyomását teszi, igen gyakran voltak sejtelmei és halluczináczói és minthogy sok ezek közül jövendölő és látnoki természetűnek bizonyult, könyvet kezdett róluk vezetni; feljegyzéseit a következőkben sürűn fogjuk használni.
Így a következő érdekes példát említi: 1890 július 20-án egész délelőtt mint üdülő beteg pamlagon hevertem a kertben. Segítség nélkül nem tudtam járni és ezért nem bírtam a házba visszamenni, tehát nem is felejthettem el, hogy a házba mentem volna, a mi különben talán megeshetett volna. Körülbelül 12 óra tájban egy barátnőm jött látogatásomra a kertbe. Midőn később körülbelül egy fél óra mulva visszament a házba, egy könyvet, melyet a folyosón hagyott volt, nem tudott megtalálni. Miután minden lehető helyen kereste, ismét visszajött hozzám a kertbe, hogy megnézze, vajjon nem ott felejtette-e? Midőn nekem a dolgot elmondotta, felkiálték: "A könyv az ágyon fekszik a kék szobában!" Ez az állítás nagyon valószínűtlen volt, mert a kék szobát nagyon kevéssé használták és nagyon ritkán lépett be oda valaki. A könyvet mégis ott találtuk, az ágyon. Ugyanis néhány szolga a délelőtt folyamán több festményt és könyvet hozott, melyeket egy barátom részére rövid időre kellett megőríznem; mindezt a nem használt szobában helyezték el és az említett könyv, mely a folyosón egy asztalon volt, tévedésből ezek közé a tárgyak közé került."
E leíráshoz miss X. a következő megjegyzéseket fűzi: "Voltaképen hogyan magyarázzon az ember ily közönséges eseményt? Minthogy hasonló esetek gyakrabban történnek, alig lehet pusztán véletleneknek minősíteni. Erőltetett dolog volna ez esetben telepathiáról beszélni, mert nincs alapja annak a feltevésnek, hogy a szolga teljes tudatossággal rakta volna a könyvet a magával hozott tárgyak közé; nem is látta a házban senki sem, hogy félretették. Ugyanoly kevéssé lehet szó távolbalátásról, minthogy tudatomban semmiféle határozott kép nem volt jelen. Vízióm sem volt (abból a fajtából, melyet egyébként jól ismertem) arról a helyről, a hol a könyv feküdt. Allításomnak semmi alapja nem volt; viszont nem éreztem úgy, mintha részemről puszta találgatás lett volna. Benyomásomat csak úgy írhatom le, hogy azt mondom: "eszembe ötlött"; és így történt velem több más esetben is, melyben állításom ugyanoly valószinűtlen és mégis ugyanoly helyes volt". Látható e megjegyzésekből, hogy X. k. a. nem rettenne vissza attól sem, hogy a telepathiát vagy a távolbalátást vegye igénybe, ha valamely eseményt másképen nem tud megmagyarázni; de a jelen esetben mégsem hiszi, hogy ilyesmi működött volna közre. Közelebbi magyarázattal nem szolgál; nyilván nincs is rá szükség, a mennyiben a dolog – úgy látszik – nagyon egyszerű. Meghallgatván barátnője elbeszélését, hogy mi mindenféle helyen keresték a könyvet, öntudatlanul könnyen következtethette, hogy az egyetlen hely, a hol a könyv lehet, az, a melyre valószinűleg nem gondoltak, a kék szoba. Még azt a határozott állítást is, hogy a könyv az ágyon van, valószinűleg szintén egészen egyszerűen meg lehetne magyarázni, ha a
kék szoba bútorberendezését eléggé ismernők. Ha p. o. az ágy volt az egyetlen bútor a használatlan szobában, akkor meglehetősen alapos volt a feltevés, hogy a könyv az ágyon lesz. Egyébként más magyarázatai is lehetnek ez esetnek. Később több esetet fogunk megismerni, melyre nézve maga X. k. a. is megállapítá, hogy jóslatai és jövendölései csak elfelejtett események voltak, melyek látomások alakjában merültek fel. Ezért el lehet képzelni ez esetben is, hogy hallotta, midőn beszéltek róla, hogy barátjának könyveit tegyék a kék szobában levő ágyra; utóbb ez eltünt emlékezetéből. Ha már most a keresett könyv nem-tudatos eszmetársítás útján a többi könyvekkel kapcsolatba jut, könnyen következteti, hogy a könyvnek szintén az ágyon kell lennie, a kék szobában. Persze bizonyosan nem dönthető el, hogy valósággal mely úton jutott állításához; hogyan folyt le a nem-tudatos működés az egyes esetekben, ezt illetőleg csak feltevésekre kell szorítkoznunk. Csak az világos, hogy az esemény a legtermészetesebben mint valamely nem-tudatos következtetés nyilvánulása magyarázható. Úgy látszik, X. k. a. maga is leginkább e felfogás felé hajlott.
A voltaképeni sejtelmek, képzetek, melyek minden kimutatható indító ok nélkül merülnek fel, némely embernél elég gyakoriak.
X. k. a. persze nagyszámú ilyen élményről számol be. A Proceedings of S. P. R. 6-ik kötetében értekezést közölt ("Record of thelepatic and other experiences"), mely lényegében nem más, mint sejtelmeinek feljegyzése napló alakjában. Átlag[ban] valamennyi eléggé mindennapos; többnyire arról szólanak, mit határoz el D. és H. barátnője, a mit azután
X. k. a. egészen csodálatos biztossággal szintén megsejt. Azonban a csodaszerű benyomást nagyon gyengíti az, hogy nem csak X. k. a.-nak vannak meg e sejtelmei barátnőiről, hanem a viszony kölcsönös. Egy szóval e naplójegyzetek néhány fiatal hölgyet mutatnak be, kik oly mértékben ismerik kölcsönös életmódjukat, kedvelt íróikat és zeneszerzőiket, hogy mindegyikük, a nélkül, hogy nagyon tévedhetne, meg tudja mondani, mivel foglalkoznak a többiek a nap egy bizonyos órájában és minthogy komoly hivatásos dolguk, úgy látszik, nincsen, nem is hiányzik az idejük arra, hogy barátnőik ügyei iránt érdeklődjenek és ezek iránt minduntalan "sejtelmeik" támadjanak. Ha X. k. a. néhány napig nem látta D. k. a.-t, vágyódni kezd utána és "sejtelme támad", hogy D. este meg fogja látogatni. D. tényleg eljő; vágyódik u. i. X. után, sejtelme támad, hogy X. várja, miért is társaságból való hazatértében meglátogatja. Minthogy X. nyilván szivesebben fogadja a többiek látogatásait, mintsem maga fáradna el hozzájuk, csak természetes dolog, hogy otthon marad és várja barátnőit. Így megy ez napról-napra; a sejtelmek többnyire beválnak és csak olyankor, midőn egészen határozott dolgokról, p. o. bizonyos könyvek czíméről van szó, fordulnak elő hébe-korba tévedések. Mindezekben a hosszadalmas feljegyzésekben csak az a csodálatra méltó, hogy X. k. a., ki pedig számos egyéb nehezebb esetben helyesen mutatta ki a dolgok természetes összefüggését, nem találja ki a "sejtelmek" voltaképeni okát is, mely t. i. nem egyéb, mint a barátnők életkörülményeinek és szokásainak a benső barátságon alapuló pontos ismerete.
Minthogy a sejtelem – és ez jellemzi – magá-
tól, kimutatható indíték nélkül áll elő, természetes, hogy az egyes esetekben csak feltevésünk lehet arra vonatkozólag, hogy mi váltotta ki a nem-tudatos működést. A sejtelem valószinűleg legtöbbnyire csak valamely nem-tudatos képzetreprodukcziónak eredménye, melyet lefolyásának valamely pontján, valamely tudatos képzetkör váltott ki.
Így hazatérésem közben, minekutána dolgomat a városban elintéztem volt, ismételten volt olyan "sejtelmem", hogy külföldről könyvek érkeztek számomra. A sejtelem gyakran helyesnek bizonyult; abban a pillanatban nem tudtam tisztán emlékezni, hogy mikor is rendeltem meg a könyveket; de mégis tudtam a megrendelésről és az időköz a megrendelés és a könyvek megérkezése között mindig körülbelül ugyanaz volt. Az otthonomra és házi munkáimra való gondolás egészen természetszerűen öntudatlan eszmelánczolatot váltott ki és ez a várt könyvek érkezéséről való sejtelem alakjában nyilvánult. Ilyen triviális sejtelmeket a legtöbb ember fel fog fedezni magában, hacsak kellőképen ügyel reájuk; és ha feltesszük magunkban, hogy egy ideig könyvet vezetünk róluk, akkor látni fogjuk, hogy átlag be is válnak, ha tudtunkon kívül volt bizonyos alapjuk. Ellenkező esetben a sejtelmek legtöbbször téveseknek bizonyulnak.
Érzelmek és hangulatok szintén gyakran nyilvánulhatnak sejtelmek alakjában.
Ha X. k. a. barátnője után kezd vágyódni, vágyódása kivánság, várakozás, sejtelem alakját ölti, hogy barátnője jönni fog. Gyermekkoromból magam is emlékezem néhány ilyen esetre. Miután néhány pajtásommal nagyon kellemesen töltöttem volt el a vakácziót, két ízben fogott el szülőföldem közelében olyan kel-
lemetlen érzés, mintha szerencsétlenség történt volna, – mely érzést valószínűleg az a gondolat okozta, hogy a víg szünidei élet után otthon az iskolai gondok következnek. E gondolat nem vált ugyan előttem tudatossá, de nyomott hangulatom valamely "szerencsétlenség" képzetében jutott kifejezésre. Tudom, hogy abban az időben gyakran voltak ilyen "sejtelmeim"; de már csak e kettőre emlékezem, mert ezek valóknak bizonyultak. A többieket természetesen teljesen elfeledtem.
A sejtelmeknek sajátságos alakja az ú. n. "közellét érzete".
Az angol: "Report on the Census of Hallucinations"-ban több ily esetről találunk közlést. Mr. H. írja: "1890 szeptemberében vizsgálatra készültem. Egy este 11 óra felé CICERO "De senectute" cz. művével foglalkoztam kis szobámban, mely 8×16 láb kiterjedésű.
Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki a szobában van. Megfordultam és anyámra gondoltam, ki este néha belátogatott hozzám; de nem volt ott senki. Megvizsgáltam az egész szobát, a nélkül, hogy valakit ott találtam volna és felette elbámulva ültem ismét munkámhoz, azaz helyesebben mondva, megpróbáltam tovább dolgozni; mert alig kezdtem újból tovább olvasni, midőn az az érzésem támadt, mintha valaki vállam fölött nézne. Újból megvizsgáltam a szobát, de nem találtam senkit és csodálkozva lefeküdtem. Sohasem gondoltam spiritiszta tüneményekre. Körülbelül egy év múlva egy más férfi szobájában ültem és dohányoztam. Egyedül voltam, egy könyvben lapozgattam, midőn hirtelen ismét ugyanaz az érzésem támadt. Nem gondoltam azonnal korábbi élményemre, hanem inkább az jutott eszembe, hogy
valami tréfát akarnak velem űzni; de nem találtam a szobában senkit, ámbár az a határozott érzésem volt, mintha nő volna jelen. Érzéki csalódásnak tartottam és tovább mentem. Utóbb ugyanez az érzés különféle helyeken ismételten jelentkezett; mindig ugyanaz a nő. Miből következtetem voltaképen, hogy nő az illető? Tudom, hogy nő; nem gondolom, de tudom. Ez az érzés mindig olyankor lep meg, midőn nem gondolok rá, nem régen is saját szobámban, játék után. Nagyon ingerült lettem és – attól tartok, meglehetős hangosan – mondottam: – "menj az ör...be." Hogy vajjon ez az igézés tényleg elégséges és erőteljes volt-e, annak később kell csak kitünnie, de annyi igaz, hogy az az érzés akkor hirtelen eltűnt. Ha tényleg szellem volt, még csak arra sem engedett időt, hogy bocsánatot kérjek."
Itt tehát H. úr teljesen képzeletbeli személy jelenlétét érzi minden külső indíték nélkül épen olyankor, midőn nem is gondol rá. Más emberekben hasonló érzés bizonyos élő személyekkel szemben jelentkezik, kiknek jelenlétét nagy tömeg közepette is azonnal "megérzik." Ez utóbbit nem oly nehéz megmagyarázni. Különös körülmények között, p. o. szerelmes egyén és szerelme tárgya között könnyen lehet hasonló összeköttetés, mint a hipnotizált egyén és a hipnotizáló között. Az illető egyén iránt való, egyoldalú érdeklődés annyira élesíti az érzékeket, nevezetesen a hallást, hogy a leggyengébb zörejt, mely esetleg csak az illető lépteitől vagy hangjától ered, azonnal felfogják. De ezek a hangok a szerelmes egyénnek nem jutnak öntudatára, hanem benne csak "érzést" vagy "sejtelmet" keltenek az iránt, hogy szerelmük tárgya jelen van. Ilyen fajta összeköttetésben volt V. RAKOWITZA HELÉN LASSALLE FERDINÁND-dal.
LASSALLE FERDINÁND-hoz való viszonyom" cz. könyvében RAKOWITZA HELÉN e sejtelmekről számos leírást közöl. E tünemény jellemző példájául e leírások egyikét választjuk. "Midőn nem sokkal később HOLTHOFF karján a bálterembe léptem, kisérőm odasúgta: "Úgy, gyermekem, most nézzünk utána, itt van-e már." A nélkül, hogy meggondoltam volna, mit akarok mondani, nyugodtan feleltem: "Nem, apám! még nincs itt, érzem". Bármily furcsán hangozzék is, bármennyire csodálatosnak találta is HOLTHOFF – mégis úgy volt. Ugyanis még nem volt meg az az imént leírt, szorongósan gyönyörteljes érzésem, melyet mindig éreztem, ha LASSALLE velem egy helyiségben időzött. De HOLTHOFF eddig mitsem tudott még ezekről az érzéseimről, s azért csaknem bosszús, mindenesetre gúnyos mosollyal így felelt: "Az isten szerelméért, gyermekem, ne kezdjen idegesen misztikus históriákat; ha szomnambul sejtésekre adja magát, rögtön haza viszem!" Ekkor azonban összerezzentem – a megnevezhetetlen érzés bekövetkezett és akaratlanul szóltam félhangosan és összeborzadva: "Most érkezik!" HOLTHOFF körülnézett és csaknem bosszankodva, hogy igazam volt, és állapotomon elcsodálkozva, így szólott: "Valóban, igaza van! – most jő!"
A pszeudohalluczináczió-t illetőleg rövidre foghatjuk a mondanivalónkat. Mint mondják, e tünemény meglehetősen ritka; tény, hogy nem sokat vizsgálták. De azért mégis nagyon kérdéses, vajjon tényleg oly ritka-e; sőt inkább hiszem, hogy a mindennapi élet legtöbb sejtelme pszeudohalluczináczió. Hiszen a pszedohalluczinácziók a sejtelmektől annyiban különböznének, hogy annyira világosak, mint az érzékletek, ellenben másrészt a halluczináczióktól annyiban térnének el, hogy az észlelet
nem bír a valódiság teljes hatályosságával és nem is fogjuk fel, mint a térben levő reális valamit, hanem csak mint rendkívül élénk emlékezeti képet. Általában e viziókat inkább mint élénk képzeleti képeket, semmint valami való dolgot írják le. E szerint a határ a halluczinácziók és pszeudohalluczinácziók között elég pontosan vonható meg, ellenben a sejtelmek és pszeudohalluczinácziók között igen nehéz megszabni. Pusztán többé-kevésbbé élénk képről van itt szó és e mellett rendkívül nehéz a tünemény nemének az eldöntése is. A mi engem illet, sejtelmeim mindig igen világos és éles látási képek, nem elvont gondolatok, hanem látomások, melyekben valamely natározott helyzet mutatkozik előttem. Ezért is inkább pszeudohalluczináczióknak kellene őket nevezni; bizonyára ugyanígy áll a dolog sok más emberre nézve is. Minthogy tehát a határ teljesen határozatlan, mindazt, a mit a sejtelmekről mondottunk, a pszeudohalluczinácziókra is érvényesnek kell tekintenünk.
A normális spontán halluczinácziók.
Régóta tudták, hogy bizonyos egyénekben, kik kimutathatólag egyáltalán nem szenvednek valamely betegségben, sőt inkább egészben véve normálisaknak tekintendők, minden különös indító ok nélkül halluczinácziók keletkeznek. Azonban e normális halluczinácziók gyakoriságára, keletkezésök feltételeire, stb.-re vonatkozó statisztikai anyag hiányzott. HARTMANN elmélete a halluczináczióról (v. ö. I. 340-ik l.) és az e körül támadt élénk vita okozta talán leginkább, hogy az 1889-ben Párizsban tartott első kisérleti lélektani kongresszus azt határozta, hogy a
halluczinácziókról adatok gyűjtendők, s ily módon anyag szerzendő, melyből jelentőségük a babonára nézve megítélhető. E gyűjtés eredményét két nagyon érdekes műben áttekinthetjük. Az angolok, kik a legtöbb anyagot gyűjtötték, ezt maguk dolgozták fel és eredményeiket "Report on the Census of Hallucinations" czímmel a Proceedings of S. P. R. 10-ik kötetében közölték. Ez terjedelmes kötet, melyet SIGDWICK tanár elnöklete alatt bizottság adott ki. Ebben főleg az anyag nagyon részletes statisztikai feldolgozását találjuk meg, valamint a halluczinácziókról s összes mellékkörülményeikről szóló igen nagy számú leírásokat is. A másik, valamivel kevésbbé terjedelmes művet PARISH adta ki "Ueber die Trugwahrnemungen" czímmel (Lipcse, 1894). Ez a mű a nem angol országokban gyűjtött anyagot is tekintetbe veszi; de első sorban inkább elméleti tartalmú: a szerzőnek megvan az a csodálatos czélzata, hogy a két teljességgel különböző tünemény, az illúzió és a halluczináczió közötti különbséget okoskodásaival eltüntesse.
A kitüzött kérdések csak a látó, halló és tapintó érzék halluczináczióira vonatkoztak. Szaglási és ízlési halluczinácziók talán szintén előfordulnak ugyan, de mégis mindig inkább kétséges természetűek, mert csak felette ritkán fogjuk bizonyossággal megállapíthatni, hogy az állítólagos halluczinácziónak minden külső oka hiányzott. Összesen 97 329 válasz érkezett be; ezek közül 3271. tehát 11.960%, igenlő volt, azaz úgy állította, hogy az illetőnek normális állapotában, tehát nem valami kimutatható betegség következtében, egy vagy több halluczinácziója volt. A nők és férfiak százalékszáma némileg különböző; míg t. i. ilyen
halluczinácziók a férfiaknak csak 9.75%-ánál fordultak elő, nőknél 14.57%-ban mutatkoztak. Az összes válaszok közül 17,000 jut angolokra és angolul beszélő nemzetekre; ezek közül 1684 válasz volt igenlő, azaz 9.9% (7.8% férfi, 12.0% nő). Az angolok százalékszáma tehát valamivel alacsonyabb, mint a többi nemzeteké.
Ez a különbség talán a nép természetében rejlő sajátosságokon alapul, bár egészen más oka is lehet. Ugyanis, ha csak kevés választ kapunk, akkor aránylag több az igenlő, mint a tagadó válasz, mert azok az egyének, kiknek voltak halluczináczióik, a kérdés iránt jobban érdeklődnek, mint azok, kik a tüneményt saját tapasztalásukból nem ismerik és a kik ezért egyáltalán nem is felelnek a kérdésre. Minél szélesebb körű a vizsgálat, minél inkább szorítjuk az embereket válaszadásra, akár "igen" akár "nem" volna ez, az igenlő válaszoknak a tagadókhoz viszonyított százalékszáma valószinűleg annál csekélyebb lesz. Az eddig gyűjtött anyagból tehát az egyes népek lélektani sajátosságaira biztos következtetést vonni nem lehet.
De legyen ez bármiképen: a nézetek megegyeznek, hogy a fenti számok nagyon is alacsonyak. A vizsgálatok e része feltétlenül a legérdekesebb, mert csattanó bizonyítékot szolgáltat arra, hogy minden, emlékezet szerint összeállított statisztika milyen megbízhatatlan. Minthogy ezt az állításunkat illetőleg eddig adósok maradtunk a bizonyítással, e helyütt közelebbről óhajtunk a dologgal foglalkozni. Alapul ezúttal csak az angol statisztikát veszem, minthogy a kivánatos részleteket csak ez öleli fel.
A halluczinácziók, melyekről a közlések szólnak, három csoportba oszthatók: a látó-, halló- és tapintóérzék csoportjába. Ezek közül legterjedelmesebb az
első; ez 1112 esetet ölel fel, szemben a második csoport 494 és a harmadiknak 179 esetével. Ez összesen 1785 eset; hogy ez a szám nagyobb, mint a személyek száma, kik a kérdésre igenlőleg válaszoltak, az onnét van, hogy egyeseknek több halluczinácziójuk is volt. Nézzük most egyelőre csak a látási halluczinácziókat. Ezek közül a gyűjtés befejezése előtt való utolsó évre esik 87, ezek közül megint 30 az utolsó negyedévre, 12 az utolsó hónapra és 5 az utolsó két hétre. Pedig 5 eset 2 hét alatt egy évben 130 esetet adna, ha a tünemény az egész éven át egyenletes szabályossággal és gyakorisággal jelenkezik. Ugyanily feltevéssel 12 eset 1 hónapban 144, 30 egy negyedévben 120 esetet adna évenkint. Mind e számok pedig jelentékenyen nagyobbak, mint 87, mely szám az utolsó évre nézve tényleg adva volt. Ha az időben még inkább visszafelé haladunk, a különbség még feltünőbb lesz. Az utolsóelőtti évből csak 57 esetről számoltak be és az előző kilencz évből az évi átlag csak 41. 10 évnél messzebbre visszafelé terjedő időben átlag csak 20 eset jut egy évre. Már pedig semmi alapja sincs annak a feltevésnek, hogy a halluczinácziók az 1892-ik évben, melyben a kérdések gyűjtését lezárták, sürűbben jelenkeztek volna, mint 10 évvel előbb, vagy hogy számuk az utolsó év különböző évnegyedeiben különösen emelkedett volna. Az esetek folytonos szaporodása, mennél inkább közeledünk a jelenhez, csak abból magyarázható, hogy a régebbi eseteket lassacskán elfeledték. Ez annál valószinűbb, mert csaknem valamennyi közlemény emlékezésen alapul; csak rendkívül csekély szamú esetben jegyezték fel a halluczinácziókat azonnal. E statisztika tehát épen elég világosan tanusítja,
hogy mily kevéssé bízhatjuk magunkat az emberi emlékezetre, még az ilyen érdekes tüneményekkel szemben is. Egy külön számítás alapján (mellyel azonban bővebben nem foglalkozunk) a SIGDWICK-bizottság arra az eredményre jut, hogy 1112 eset helyett 4200 látási halluczináczióról kellett volna közléseknek érkezniök, ha az összes efajta esetek emlékezetben maradtak volna; más szóval az összes eseteknek körülbelül háromnegyed részét elfelejtették. A hallás és tapintás halluczináczióit illetőleg ilyforma számítás nem ejthető meg ugyanezzel a biztossággal, minthogy nagyon is kevés esetet közöltek. De sok szól a mellett, hogy a viszony itt még kedvezőtlenebbül alakul. Így a hallási halluczinácziókná valószinűleg 5/6, esetleg még nagyobb törtrészét elfelejtették. Ez egybevág azzal az általános tapasztalással, hogy gyenge hallási halluczinácziók igen gyakoriak; de épen ezért nem helyeznek reájuk súlyt, azaz elfelejtik őket.
A mi a halluczinácziók tartalmát illeti, csaknem mindig kizárólag emberi lényekre vonatkoznak. Az 1112 látási halluczináczió közül 973 emberalakot illetett. A hallási halluczinácziókban az illetők az esetek fele számában saját nevüket hallották, a legtöbb egyéb esetben más, egészen határozott szókat hallottak; érthető tehát, hogy a halluczinácziók a szellemekben és kisértetekben való hit erősbítéséhez lényegesen hozzájárulhatnak. Mindenesetre nyugodt lélekkel feltehetjük, hogy a halluczinácziók régebb időben is ugyanoly tartalmuak és ugyanoly gyakoriak voltak, mint ma.
A halluczinácziók keletkezésének feltételeiről nincs sok mondanivalónk. A nap minden szakában és a
legkülönfélébb kedélyhangulatokban jelentkezhetnek. De a statisztika mégis azt tanusítja, hogy az összes eseteknek körülbelül 40 százaléka olyankor fordul elő, midőn az illető ágyban fekszik, de még teljesen ébren van. Ez a körülmény azért érdekes, mert bizonyítja, hogy kedvező külső feltételek a halluczinácziók keletkezését nagy mértékben elősegítik. Egy halluczinatorikus kép a valósággal mindig könnyebben lesz felcserélhető a sötétben, mintsem világos nappal; valamely kép, mely a sötétben teljes halluczináczió, világos nappal valószinűleg csak pszeudohalluczináczió lesz. Ez okból szorulnak a spiritiszta üléseken jelenkező szellemek, hogy láthatók legyenek, rendszerint lehetőleg gyenge világításra.
Nagyon érdekes probléma és számos vita tárgya újabb időben a halluczinácziók okának kérdése. Természetesen nem vagyunk tekintettel azokra a halluczinácziókra, melyek betegségek következtében jelentkeznek. Láz, elmebetegségek, hevenyés és idült mérgezések, fül- és szembajok esetén gyakoriak a halluczinácziók. Ha az élettani körülményeket, melyeken a halluczinácziók ez esetekben alapulnak, nem is magyarázhatjuk meg mindig, mégis amaz abnormis lelki tünemények indltó okai nyilván súlyos ideges zavarok. E helyütt kizárólag a normális halluczinácziók tárgyalására szorítkozunk. BINET franczia fiziologus, kihez PARISH is csatlakozik, azt az elméletet hirdeti, hogy minden halluczináczió érzéki észrevevésekből ered; a külső inger talán gyenge ugyan, de mégis mindig akad "vezető fonál" (point de repère), melyhez a halluczináczió társul. Ez az elmélet először is hipnotizáltakon végzett kisérletekre támaszkodik; de azért, mert az ilyen "fonál" szuggerált
halluczináczióknál talán (mert ez is még kétséges) minden esetben kimutatható, még nem kell jelen lennie a spontán halluczinácziókban is. Mindenesetre úgy látszik, hogy a tapasztalat sem igazolja ezt az állítást; ezt mindjárt meg fogjuk látni, a mint a gazdag angol gyűjteményből néhány, e kérdést megvilágító példát kiválasztunk.
Hogy valóságos érzékletek a halluczinácziók keletkezésekor számos esetben tényleg közre játszanak, nem vitatható el. Tényleg vannak tünemények, melyek mintegy átmenetet alkotnak az illuzióktól a halluczinácziókhoz. Ez áll a következő példára: "Midőn körülbelül 18–20 éves voltam, atyámmal és három más úrral a felföldön utaztam. Egy este, midőn még néhány mértföldnyire voltunk éjjeli szállásunktól, atyám az urak egyikével kissé letért az útról. Vártunk talán egy fél óráig s azután tovább mentünk, miközben vissza-visszanéztünk atyám után, ki rossz gyalogló volt. Sötét volt, midőn elértük a gazdaságot, a hol éjjelre megszállni akartunk, de atyám nem volt ott. Kezdtem nagyon aggódni és pillanatra leültem a vendégszobában, meggondolandó, mitévő legyek. Emlékezem, hogy kezemet szemem elé tartottam. Midőn elvettem, atyám testének legfelső részét látszólag közöttem és a kandalló párkányzata között láttam lebegni. A tudományos elem jóval erősebb volt bennem, mint a vallásos, babonás, vagy bárhogy is nevezzük. Azt mondtam magamban: "Istenemre, ez kisértet! Lássuk csak, honnan jő!" Pontosabban szemügyre vettem hát fél kisértetemet és kiderült, hogy a tüneményt a kandalló párkányzatának foltjai, a fal faburkolatának rajzai stb. idézték elő. Mialatt ezt észleltem, a körvonalak elhomályosúltak és a kép eltűnt. Rövid
idő mulva megérkezett atyám; valami szikla szakadékában eltévedt, egy vízesés mellett megfürdött s e közben közel volt a vízbefúláshoz. Ha tényleg belefúlt volna, azóta valószinűleg hinnék kisértetekben vagy legalább fél kisértetekben".
Ez a látomás oly közel áll az illuzióhoz, hogy csakis a foltok s egy emberi alak között való hasonlatosság fokából lehet eldönteni, vajjon a tünemény halluczinácziónak tekintendő-e vagy illuziónak. Ellenben a tiszta halluczinácziót már nagyon megközelíti az olyan kép, mely oly kevéssé alapul tárgyilagos érzéki észlelésen, hogy az észlelő gondos vizsgálat daczára sem derítheti ki, hogy honnan ered. Erre szolgáljon például a következő közlés: "Piros ruhás öreg nőt láttam; gyermeket ringatott karján. Valami fűvel benőtt pusztán vagy legelőn egy kövön ült. Az eset több, mint húsz év előtt történt; ősz elején volt és napos időben. Többször is megkiséreltem, hogy eljussak hozzá; de mindannyiszor eltűnt, mielőtt a kőhöz értem. A hely emberi lakóhelyektől messze volt, semmiféle helyiség nem volt ott, a hol valaki elrejtőzhetett volna."
Itt talán a pusztai kő környezetében volt valami, a mi a látomásnak oka volt; de valami nagyon jelentéktelen lehetett, hogy az észlelő minden fáradozása daczára sem tudta megtalálni. Azonban valamely érzéki észrevevésnek az előidéző oka a legtöbb esetben egyáltalában nem található meg. Így pl. valamely hallási érzet halluczinatorikus látási képet idézhet elő, melynek a környezetben semmiféle oka sem található.
"Hangot hallottam a tornáczon s midőn odapillanték, sötét ruhás férfit láttam az ajtóban állani.
Nagyon megijedtem és más szobába rontottam be, hol atyám, ki utánam jött, a padlón fekve talált. A jelenés rendkívül világos volt. Akkor 11 éves voltam. Épen iskolai feladataim végzéséhez akartam fogni, de meglehetősen ideges állapotban voltam. A férfinak képe, melyet megláttam, kínosan foglalkoztatta képzelőerőmet. Ismertem őt és kevés idővel előbb koporsóban láttam, mint hullát. A hulla látása nagyon mély benyomást tett rám s ez volt idegességem oka. A hangnak, melyet hallottam, valószinűleg valami egészen természetes oka volt.
Ez esetben, melyben kétségtelenül halluczináczióval van dolgunk, az ellentét közötte és valamely illuzió között világosan előtünik. Az illuzióban a tényleg érzékelt dolog, melyre a figyelem irányul, mindig többé-kevésbbé hasonló ahhoz, a mit az ember látni vél és a téves felfogás, a hasonlatosság túlbecsülése úgy keletkezik, hogy a legközelebbi asszocziácziók a képet kiegészítik. Ellenben a tiszta halluczináczióban a tényleg érzékelt dolog egyáltalában nem hasonlít ahhoz, a mit az ember észlelni vél. Az idézett közleményben még azt sem olvashatjuk, hogy a hang, melyet a fiú hallott, emberi lépés zajához hasonlított volna. Nem-tudatos működésnek kell tehát lennie az érzéklet között, mely a figyelmet leköti és a halluczinatorikus kép között, mely mindjárt utána mutatkozik. Ez a nem-tudatos folyamat természetesen képzetek reprodukcziójaként értelmezhető. Az érzékelt hang előbb nem-tudatosan egy ember jövetelének képzetét kelti és az ember azután a holt férfi képét ölti magára, minthogy a gyermek képzeletát a hulla képe foglalkoztatja. itt az egész folyamat könnyen értelmezhető, mert kiinduló pont gya-
nánt meghatározott inger szerepel. De ez épen nem áll minden esetre. Valamint a sejtelmek rendszerint minden kimutatható ok nélkül keletkeznek, a mennyiben a nem-tudatos működést a tudatos eszme-körnek egy egészen határozatlan és meg sem határozható tagja váltja ki, úgy lesz ez igen gyakran a halluczinácziókkal is.
Erre példával szolgál a következő közlemény: "Anyámat láttam, a mint a folyosóról a gyermekszobába ment; ez utóbbi benyilt úgy a folyosóba, mit a lakószobába, melyben a zongoránál állva énekeltem. Anyám néhány lépésnyire ment el mellettem. Sem beteg, sem izgatott nem voltam. Körülbelül 14 éves lehettem. Annyira csodálkoztam, hogy abbahagytam az éneklést és megszólítottam. Midőn erre a gyermekszobába léptem, ezt üresen találtam; anyám az ebédlőben ült. Nővérem, a ki velem jött, állította, hogy álmodhattam, mert ő nem látott semmit. Sem ezelőtt, sem ezután soha hasonlót meg nem éltem".
Ez, valamint az előző leírás a tulajdonképeni spontán halluczináczióknak jellemző példája. A mit előbb a halluczinácziókra nézve jellegzőnek mondottunk, világosan domborodik ki bennük. Akár külső inger okozta a halluczinatorikus képet, akár kimutatható ok nélkül keletkezett, mindkét esetben független az egyén pillanatnyi tudatától és valamely érzéki ingernek nem egyenes, közvetlen következménye. Épen ez a körülmény, hogy t. i. a halluczináczió az egyén egész tudatos eszmekörétől független, arra kényszerít, hogy nem-tudatos lelki folyamatok közrejátszását tegyük fel. Ebben különbözik a halluczináczió az illuziótól, melyben a nem-tudatos nem működik
közre. Minthogy azonban a lelki tünemények között abszolut éles határ nem vonható, érthető dolog, hogy mindig fognak előadódni esetek, melyekben a tudatos érzéklet oly élesen lép előtérbe és a nem-tudatos folyamatok oly jelentéktelenek, hogy kinek-kinek belátására kell bíznunk, vajjon a tüneményt halluczinácziónak vagy illuziónak óhajtja-e nevezni?
Az itt tárgyalt önkéntes halluczinácziókon kívül, mint már említettük, a halluczináczióknak más fajtája is van, melyeket rendszerint szuggerált halluczinácziók-nak nevezünk. Ezek vagy autoszuggeráltak, azaz az egyén maga idézte elő (várakozási halluczinácziók) vagy heteroszuggesztiók, azaz mások által szuggeráltak lehetnek. E tünemények közelebbi tárgyalását egy következő fejezetre halasztjuk. Minthogy azonban az angol leírásban több ilyen eset is szerepel, e helyütt a spontán és szuggerált halluczinácziók között való különbséget néhány példával szemlélhetővé óhajtjuk tenni.
"Körülbelül 40 éves koromban egy napon a szállodában ülve ebédre vártam férjemet. A szobának, melyben ültem, ajtaja nyitva volt és helyemről a lépcső és folyosó egy részét áttekinthettem. Férjem csak nem érkezett, miért is hébe-korba ki-kipillantgattam a folyosóra. Egyszerre úgy képzeltem, hogy látom őt, a mint a lépcsőn feljő és lassan végigmegy a folyosón. Egész időn át teljesen tisztán láttam; ismert mosolyával közeledett felém, én pedig felálltam, hogy elébe menjek. De abban a perczben, midőn azt hittem, hogy szemtől-szembe állok vele, a látomány eltünt. Fél óra mulva férjem tényleg megérkezett. Abban az időben, midőn a vízióm volt, teljesen egészséges voltam."
A jelen és az előbb említett halluczináczió között világos a különbség. Itt az öntudat nincs telve egyéb gondolatokkal, hanem feszült, talán aggódó várakozással irányul a férj jövetelére; hangulatában a hölgy képzelete szülöttjét összetéveszti a valóságos érzéklettel – jellegzetes példája a várakozási halluczinácziónak, melyben a képzelet alkotta kép a figyelem erős összepontosulása következtében halluczináczióvá lesz. Ugyanez áll a mások szuggesztiója támasztotta halluczinácziókra nézve is. Íme egy példa:
Egy leány a következőket írja: "Azt képzeltem egyszer, hogy valami asszonyt látok ágyam mellett; talán tényleg láttam is. Körülbelül 16 éves voltam és egy más leánnyal, ki néhány évvel idősebb volt, mint én, egy szobában háltam. Egy éjjel társnőm hirtelen felébresztett és kérdezte, látok-e valamit. E pillanatban úgy véltem, hogy magas, szürke alakot látok az ágy alsó végénél, a mi azonban nem tett rám valami különös benyomást".
Hogy az idősebb leány tényleg látott-e valamit, azt hagyjuk; a leírás e kérdéssel nem foglalkozik bővebben. Ellenben az ifjabbik leány halluczinácziója nyilván a másiknak szuggesztióján alapul, a hirtelen kérdés következtében a figyelem a kérdés tárgyára összepontosul és a képzelet azonnal megfelelő képet lát. A sötétség és a hirtelen ébredés természetesen nagy mértékben könnyíti a halluczináczió keletkezését, de ennek voltaképeni oka mégis a másik leány kérdése.
Természetesen a halluczinácziók ugyanúgy, mint a sejtelmek, jósló tartalmúak lehetnek; mégis ez csak ritkán esik meg. Legalább az angol közlések között csak kevés ily halluczináczió akad. Ennek oka köny-
nyen érthető. Hiszen csak a később bekövetkező esemény dönti el, vajjon valamely álom, sejtelem, stb. tényleg jósolt-e valamit; csak ezek az esetek maradnak emlékezetben. Ezért bizonyul az összes álmoknak csak csekély hányada jósálomnak. Igaz ugyan, hogy az olyan csodálatos tünemény, mint a milyen a halluczináczió, könnyebben marad meg emlékünkben, mint a közönségesebb álmok és sejtelmek, de a halluczináczióknak is csak kisebb hányada lesz a véletlenül bekövetkező események révén jósló halluczináczió, ellenben legtöbbjük teljesen jelentőségtelen. Csak az oly egyéneknek lesznek időnkint jósló halluczináczióik is, kik gyakran szenvednek halluczinácziókban. SZOKRATESZ -szel és JEANNE D'ARC-kal ez különösen gyakran esett meg, úgyanúgy X. k. a.-nyal is. Feljegyzései ilyen természetű felette különös élményeket nem kis számban említenek.
Íme egy példa e halluczinácziók általános természetének jellemzésére; ez X. k. a.-nak egy más hölgy társaságában Skótországban tett utazására vonatkozik.
"Egy napon együtt reggeliztünk, még pedig nagyon korán és sietősen, minthogy a postakocsival akartunk utazni. Hirtelen apró, vörös férfit láttam barátnőmtől 1–2 lábnyira a levegőben lebegni s figyelmeztettem rá barátnőmet. Ez szokva lévén hozzá, hogy tőlem csodálatos állításokat halljon, nyugodtan folytatta reggelizését és csak azt kérdezte: "Milyen az a vörös férfi ?" Minthogy ez még mindig a levegőben lebegett, elég pontosan tudtam leírni. Egészen vörös volt és valami indus bálvány képéhez hasonlított; karjai könyökben élesen felfelé voltak hajlítva, alakja térde alatt véget ért. Barátnőm nem talált magyarázatot a dologra és így ott hagytuk az alakot,
mely még mindig, mintha valami láthatatlan zsinegen függött volna. Délután visszajöttünk, barátnőm előbb ment be a házba és az előszoba küszöbén e szavakkal jött elém: "Íme, itt a te kis vörös embered". Levelet mutatott, melyet épen most kapott, s mely vörös pecsétviaszkkal volt lepecsételve, a pecséten pedig épen annak az alaknak a képe volt, melyet leírtam. A levél reggel az első postával, rögtön elutazásunk után érkezett s nagyon fontos volt".
Kristálylátomások és csigahallomások.
Egyelőre még nem tudjuk, mely fizikai és pszichikai körülmények között avatkozik be a nem-tudatos a tudatosba. Még nem dőlt el teljesen a kérlés, vajjon sejtések és halluczinácziók egészen normális embereken is előfordulhatnak-e, avagy csak ideges zavarokkal kapcsolatban mutatkoznak-e, mely zavarok azonban oly csekélyek, hogy az egyén alanyi érzetét nem zavarják. De az, hogy e beavatkozás feltételeit még nem ismerjük, még egyáltalában nem zárja ki, hogy vannak eszközök, melyek a beavatkozást lehetővé teszik és kedvezően befolyásolják. Tudományos tekintetben az ilyen segédeszközök nyilván nagy jelentőségűek lesznek, minthogy ez esetben a kérdést kisérleti úton majd talán jobban meg lehet világítani. Ilyen eszközt tényleg ismerünk is; a keleten, mint 1000 év előtt, még manapság is használják és a XVI. és XVII. században Európában is szerte használták. Az összes ilynemű jósművészet, mint a kaptro-, hydro-, krystallomantia, stb. megegyezik abban, hogy a jós vagy segédje fényes felületre mereszti tekintetét, a míg csak látomásai nem
keletkeznek, melyek a várt közléseket foglalják magukban (v. ö. I. 322. l.). Régibb időkből e művészetekre vonatkozó terjedelmes irodalom maradt fenn; minthogy azonban a különböző szerzők babonás felfogásai és nézetei e kérdésekben nem csekély szerepet játszanak, az egészet mint értéktelen dolgot félretették. Az igaz magvat, mely az elméleti burok mögött rejlett, nem tudták felismerni, miért is az egészet, mint babonát elvetették. X. k.-a.-é az érdem, hogy először mutatta ki, miszerint a "kristálynézés", a hogy az összes e fajta módszereket közös néven nevezték, gyakorlati jelentőségű, a mennyiben ennek segélyével sokan oly állapotba tudják magukat juttatni, mely nem-tudatos képzeteknek a tudatba való nyomulására különösen alkalmas.
X. kisasszony elébb önmagán próbálta ki a módszert és számos szép és érdekes eredményre tett szert. Azután folytatta kisérleteit abban az irányban, hogy mely eszközökkel lehet viziókat legjobban előidézni. Próbát tett üveggolyókkal, zsebóra fedelével, tükrökkel, pohár vízzel, nagyító üveggel, melyet fekete alapra helyezett, stb., stb.; mindezek az eszközök használhatóknak bizonyultak; azonban legjobbnak mutatkozott a csiszolt kristály, mely fekete posztóval volt körülvéve és melyet úgy helyezett el, hogy az sem a szoba ablakairól, sem a tárgyakról erős fényvisszaverődéseket fel nem foghatott. Ily módszerrel szamosan kisérleteztek, különösen Angolországban. Kitűnt, hogy nem mindenki hajlamos az ilyen látomásokra. Ezt különben régibb időkben is igen jól tudták és ép ezért az ilyen jóslásokra főleg nőket es gyermekeket használtak. Mostanában is leginkább nők foglalkoztak e mesterséggel eredményesen. A sok
kisérlet révén ma már némileg tájékozódtunk, hogy mely körülmények között keletkeznek a viziók, milyen az alakjuk és a tartalmuk és min alapul látszólag látnoki és jósló természetük.
Úgy látszik, valamennyi modern kristálynézőnk egyetért abban, hogy a kristálylátomások keletkezésének szükséges feltétele az, hogy az egyén teljesen egészséges legyen. Már csekélyfokú fejfájás is lehetetlenné teszi. Másrészt sohasem tapasztalták, hogy e módszerek alkalmazása az egészségre hátrányos lett volna. X. kisasszony éveken át igen sürűen használta a kristályt, majd szórakozásból és időtöltésből, majd, hogy így bizonyos jelentőséges felvilágosításokra tegyen szert; de valamely, egészségére kártékony hatást soha nem észlelt. A kristálylátomások tehát némelyekre nézve ugyanoly természetesek, mint a sejtelmek és egyéb ilyen ártatlan dolgok a legtöbb más emberre nézve.
A víziók jellege különböző. Némelykor a képek oly élénkek, hogy az érzékekkel való felfogás jellemét viselik. Minthogy azonban nagyságuk a kristálytól függ, a melyben mutatkoznak, ritkán fogjuk a valósággal összetéveszteni. Csak egyetlen hölgy írja, hogy valósággal mintegy közepette érzi magát az illető helyzeteknek; úgy látszik, a képek benne valóságos halluczinácziókká válnak. Hébe-korba elmarad a szineződés, úgy, hogy a képek inkább hasonlítanak rajzokhoz vagy fényképekhez, mintsem festményekhez. Csodálatos, hogy e látomásokat néha nagyítani is lehet, ha nagyító üvegen nézik. X. kisasszony ezt gyakran használta, hogy betűket, melyek a közvetleriül látott képen homályosak voltak, elolvashasson.
Természetesen a víziók tartalmának igen gyakran
semmi gyakorlati jelentősége sincs. Ha X. kisasszony kristályát időtöltésül használja, a nélkül, hogy bizonyos irányban felvilágosítást óhajtana kapni, tisztán képzeleti képek keletkeznek, mint p. o. jelenetek elolvasott könyvekből, melyek itt drámaszerű alakot öltenek. Ezek a képek azonban nem ritkán oly részleteket is tartalmaznak, melyeket az észlelő már régen elfelejtett. Alapos keresésre azután kiderül, hogy csakugyan benne vannak az illető könyvekben. Itt tehát teljesen elfelejtett és nem-tudatos képzetek merülnek fel. Ugyanígy vagyunk valódi élményeinkkel is. Számos példa van rá, hogy oly benyomások, melyek a nap folyamán semmi nyomot nem hagytak öntudatunkban, még sem maradtak észrevétlenek, mert látomásainkban ismét fölmerülnek.
"A kristályban sötét falrészletet látok, melyet fehér jázmin bokor fed el, s azt kérdezem magamtól: "Vajjon hol láthattad ezt?" Nem emlékezem, hogy valaha láttam volna ezt a részletet, már pedig London utczáiban az ilyen nem lehet valami gyakori; s fölteszem magamban, hogy holnap ugyanazon az úton megyek, mint a melyen ma mentem és ügyelek az ilyen falra. A következő nap megoldja a talányt. Csakugyan megtalálom a helyet, és most már arra is emlékezem, hogy előtte való nap kisérőmmel élénk beszélgetésbe teljesen elmerülve csakugyan elmentem e fal mellett". Hogy az ily öntudatlan képzetek felmerülése esetleg nagy érdekkel bírhat, azt már az álmokról szólva láttuk. X. kisasszonynak nem kell várnia, míg valamely barátságos álom azt, a mire annak idején nem vetett ügyet, de a mit épen most jó volna tudnia, fölidézi. A kristály minden pillanatban megadja a kívánt felvilágosítást.
"Hanyagságból eldobtam valamely levelet, a nélkül, hogy a küldő czímét megjegyeztem volna. Emlékeztem rá, hogy az ország melyik részében lakott, s a térképen keresgélve, megtaláltam a város nevét, melyet természetesen elfelejtettem már, s csak akkor jutott ismét az eszembe, midőn a térképen megpillantottam. De az út és a ház nevére már épen semmi támasztó pontom sem volt. Ekkor eszembe jutott, hogy próbára teszem a kristályt és valóban rövid idő mulva fehér alapon szürke betűkkel ezt a szót olvastam: "Hibbs House". Jobb értesülés hiányában rászántam magamat, hogy ezt a szokatlan módon kapott czímet írom a levélre. Néhány nappal később megjött a válasz, s a fehér levélpapiron szürke betűkkel olvasható volt: Hibbs House".
Megtörténhetik, hogy a nem-tudatos képzetek látszólag érthetetlen formában jelentkeznek és értelmük és eredetük csak alapos tanulmányozás segélyével deríthető fel.
Egy másik hölgy, Z. k. a., kinek szintén e fajta látomásai voltak, erre nézve nagyon érdekes példát közöl. A kristályban számos betűt látott, melyek egyenkint tűzvörös színben tünedeztek elő. Z. k. a. lejegyezte az egész sort: d e t n a w a e n o e m o s o t n i o j a e t a v i r p e l c r i c t s u m e b g n i l l i w o t e v i g s e v l e s m e h t p u o t e h t t c e j b u s. Végül felfedezte, hogy ezek valóban szavak, azonban valamennyit visszafelé kell olvasni; most azután már az értelmüket is megoldotta: Wanted a [!] someone to join a private circle, must be willing to give themselves up to the subject. [Kerestetik valaki, hogy magántársasághoz csatlakozzék. Teljesen a tárgynak kell szentelniük magukat.] Ez valami ujsághirdetés volt, melyet a hölgy kevéssel előbb megnézett, azonban, a mint határozottan tudja, a nélkül, hogy tudatosan olvasta volna.
Természetes, hogy följegyzésekben jóslátomások sem hiányoznak, melyek látszólag oly pontosan jövendöltek meg utóbb bekövetkezett eseményeket, hogy, ha az emberi emlékező tehetség megbízhatatlanságát nem ismernők, rejtélyeknek kellene tartanunk. De ha e megbízhatatlanságot figyelembe vesszük, az esetek rejtélyessége is elenyészik.
X. k. a. a következőt beszéli el:
"Levelet írtam barátnőmnek, melyben sértődve a szemére hánytam, hogy hosszabb utazása után tíz napig tartózkodott Londonban, a nélkül, hogy meglátogatott volna. Azért nem is csodálkoztam, midőn másnap megjelent a kristályban. Arczvonásai mentegetődzést fejeztek ki, de nem értettem, hogy minek tartott valami zenemappát maga elé? Másnap megkaptam válaszát, melyet már megelőző este irt volt meg, s a melyben mentségére közölte velem, hogy a kir. zeneakadémiába jár, s ez majdnem egész napját elfoglalja. Ez a közlés meglepett, mert a hölgy férjnél volt, továbbá mindeddig csak mint dilettáns foglalkozott a zenével és már férjhezmenetele előtt befejezte volt kiképzését. Utóbb meggyőződtem róla, hogy olyanforma zenemappát hord, mint a minőt a kristályban láttam, s a melyet akkor mindjárt le is rajzoltam".
Ha miss X. csak egyszer és futólag hallotta is, hogy barátnőjének szándéka a zeneakadémiára járni, az eset magyarázata nem okozna nehézséget; itt is, mint annyi más esetben, elfelejtett, de újra felmerült emlékkel volna csak dolgunk. X. k. a. azonban épen azt állítja, hogy sohasem hallott erről; de vajjon bízhatunk-e állításában? Hiszen fentemlített látomásában is azt hitte, hogy sohasem látott olyasmit, mint az
a jázminborította fal, de mégis megtalálta a helyét, s utóbb arra is emlékezett, hogy ott volt. Sok más esetben is kijelentette, hogy látomásai csak olyan dolgok emlékei, melyekről tudomása szerint sohasem hallott, vagy a melyeket sohasem látott. Ebből azt látjuk, hogy miss X. emlékező tehetségében sem bízhatunk jobban, mint máséban.
Ezért, ha választanunk kell, hogy valamely tüneményt varázslatos erőkkel, vagy nem-tudatos képzetek felmerülésével akarunk-e magyarázni, már csak nyilvánvaló, hogy az utóbbi feltevés mellett több valószinűség szól.
Az esetek egy másik csoportjában a látomásokat csak azért tartjuk jövendöléseknek, mert a mikorra a való esemény bekövetkezik, addigra e látomások, mint az álmoknál is láttuk, – némileg már elmosódtak emlékezetünkben.
"A kristályban férfi alakot láttam, mely a keskeny ablakra támaszkodva, kívülről a szobába nézett. Arczát látszólag eltakarta valami, úgy, hogy nem láthattam; de nem foglalkoztam tovább a képpel, mert a kristály ez este épen homályos volt, s a kép sem volt valami kellemes. Feltettem, hogy e kép csak ama beszélgetéseink következménye, melyeket az utóbbi napokban betörésről, lopásról folytattunk, s némi megelégedéssel győződtem meg arról, hogy a ház egyetlen ablaka, mely, mint a látomásbeli, négy táblás volt, olyan helyen volt, hogy nem lehetett egykönnyen hozzá férni. Három nap mulva tűz ütött kid abban a szobában; a füst miatt a tűzoltóságnak kívülről kellet behatolnia, s annak a férfinak, ki először hatolt be, nedves kendő volt az arcza előtt, mellyel a füst ellen védekezett."
Vajjon több-e az a "jövendölés", mint képzelődés?
Nem volt-e miss X. első feltevése igaz, mely szerint látomása csak a betörőhistóriák következménye; az utóbb bekövetkezett eredményt pedig, valami hasonlatosság alapján egészen önkényesen kapcsolatba hozza a látomás képével. Ez lesz talán minden magyarázat között a legtermészetesebb.
A mint a kristály merev nézése látomásokat idéz elő, ugyanolyan módon közleményekhez juthatunk úgy is, ha valamely csiga "búgását" hallgatjuk. A magyar czigányok állítólag ma is használják még ezt a szert, hogy ily módon NIVASHÁ-tól, a légszellemtől közléseket kapjanak. E jelenségek is olyanfélék, mint a kristálylátomások, vagyis nem-tudatos képzetek felmerülésén alapulnak. De X. k. a. tanácsolja, hogy óvakodjunk e módszer alkalmazásától, mert a hallás halluczinácziói, melyek itt szerepelnek, sokkal könnyebben állandósulnak és válnak krónikusakká, mint a kristály előidézte látomások.
Különösen fontos az a kérdés, hogy a krystallomantiás egyén minő lelki állapotban van látomás közben, mert ebből a sejtelmek és az önkényt jelentkező halluczinácziók keletkezésének feltételeire is következtethetünk. Tudjuk, hogy az utóbbiak nem-tudatos képzetek felmerülésén alapulnak. Ebből azután arra a feltevésre jutunk, hogy a többi esetben is ugyanez az állapot teszi e tünemények jelentkezését lehetővé.
A sejtelmek és önkéntes halluczinácziók esetében e tünemény alkalomadtával önmagától jelentkezik, míg a kristálynézéssel ugyanazt mesterséges úton idézzük elő, megkönnyítvén ezzel nem-tudatos képzeteink felmerülését. A tapasztalat azt a nézetet támogatja, hogy e tünemények megjelenésének feltétele valami sajátságos álomszerű állapot, mely esetleg a hipnózishoz
hasonlít és különböző mértékben jelentkezhetik. Annyi bizonyos, hogy egyik-másik modern kristálynéző állapota a látomás közben észrevétlenül átmehet a hipnózisba. Ez annál természetesebb, mert a síma fölületek merev nézése szintén egyik módja a hipnózis előidézésének.
Továbbá úgy régi, mint újabb források is ismételten említik, hogy az önkéntes halluczinácziók közben a nézés többnyire merev, és a külső ingerek iránt való fogékonyság némileg hiányzik. Miss X.-en ezt egy alkalommal határozottan észlelték. Végül magam is észleltem, hogy hirtelen beálló elmerengéseim közben gyakran valami sejtelem vagy álhalluczináczió lepett meg, miközben nem volt tiszta tudatom arról, a mi körülöttem történt. Sokan, kik ezeket az állapotokat szintén ismerik, ugyanezt észlelték. E szerint a nem-tudatos képzetek felmerülése tudatunkban, úgy látszik, valami álomszerű állapotot tételez fel, mely legenyhébb alakjában puszta disztrakczió (elvonottság), mely azonban észrevétlenul valamely többé-kevésbbé mély és a hipnózishoz hasonló állapotba mehet át. Ez az állapot legkönnyebb formájában csak sejtelmeket támaszt, de ha megfelelő mélységet ért el, halluczinácziókat idéz elő. Bekövetkezhetik önmagától: így keletkeznek az önként jelenkező alakok; de mesterségesen, hipnotikus szerekkel, kristály merev nézésével stb. szintén előidézhető. Ha valami általánosan ismert jelenséghez akarnók hasonlítani, leginkább a félálomra emlékeztet, midőn még álmodunk, de részben már mégis észleljük, a mi körülöttünk történik. Lehetséges, hogy legközönségesebb formáiban egyáltalában nem más, mint ilyen félálom, melyben az akaratlagos figyelem hirtelen elernyed s ezzel módot nyujt nem-tudatos képzeteinknek, hogy tudatunkra juthassanak.
Az automatikus mozgások.
Automatikus (gépies) mozgásoknak, előbbi meghatározásunk értelmében, az olyan mozgásokat nevezzük, melyek az egyén pillanatnyi öntudatával nincsenek kapcsolatban és nem is úgy tünnek fel, mint valami külső ingernek következményei. E szerint az automatikus mozgásokat mint nem-tudatos képzeteink egyik megnyilatkozási alakját tekinthetjük. Ha tehát helyes az a felfogás, hogy a sejtelmek és halluczinácziók nem egyebek hirtelen keletkező álmoknál, melyek az éber tudat világába beékelődnek, akkor az automatikus mozgásokat nyilván az "éber állapotban jelentkező alvajárás" valamely alakjának tekinthetnők. Miközben egészen más dolgok foglalják el gondolkozásunkat, azalatt többé-kevésbbé bonyolult cselekményeket végzünk, melyek bennünk valami egészen homályos érzetet keltenek ugyan, de öntudatunkra nem jutnak. Az automatikus mozgásoknak egyik-másik általános alakját a mindennapi életből elég jól ismerjük. Így p. o. a nők kézimunka közben élénken szoktak beszélgetni. Vitatkozás közben sok férfi is szívesen babrál valamely tárggyal; gyakran megesik, hogy a vita hevében jó erős tárgyat is eltörnek. Vannak emberek, kik rajzokat, monogrammokat, neveket vagy teljes mondatokat irkálnak valami papirra s ha aztán a papirt elveszik tőlük, rendszerint sejtelmük sincs róla, hogy mit csináltak. Az ilyen irkafirka készítésekor rendesen a szem is közreműködik; de az is megesik, hogy az illető nem is néz a papirra.
Mindezek nyilván olyan cselekmények, melyeket határozott képzetek vezetnek, csakhogy az egyén ezek-
nek nincs tudatában. A nem-tudatos képzetek ily jelentéktelen nyilvánulásait kétségkívül már csak egy lépés választja el azoktól az összefüggő közleményektől, melyeket a spiritiszták üléseiről ismerünk s melyeket plansetta vagy pszichograf segítségével, avagy közönséges módon plajbásszal vagy tollal kapunk.
De a tapasztalás tanítja, hogy nem mindenki tud gépiesen értelmes dolgokat írni. Sokan nem viszik többre, mint, hogy értelmetlen dolgokat firkálnak össze; de a kinek már természettől fogva tehetsége van reá, az, ha a gépies írást rendszeresen gyakorolja, miközben gondolatait másfelé foglalkoztatja, figyelemreméltó eredményt mutathat fel. Minden attól függ, hogy megtaláljuk az utat, a melyen nem-tudatos működéseink nyilvánulhatnak. Ha czélunk az, hogy a nem-tudatos működések öntudatra jussanak, akkor a figyelem valamelyes elvonására, disztrakczióra vagy félálomra van szükség, melyet a kristály merev nézésével vagy más hasonló úton-módon szándékosan is előidézhetünk. Ha pedig czélunk az, hogy a nem-tudatos működések mozgásokban nyilvánuljanak, akkor az ilyen állapotok esetleg fölöslegesek; itt csak az a feladat, hogy a mozgató készüléket minél könnyebben mozgásba hozzuk, ezt pedig, épen úgy, mint az akaratlagos írást, csak világrahozott tehetség alapján, folytonos gyakorlással érhetjük el. Hogy tehát valaki automatikus írás útján összefüggő közleményeket szolgáltathasson, ehhez már valóban a médiumitáshoz megkívánt képesség magasabb fejlődési foka kivánatos. (V. ö. I. 445. l.)
Megjegyzendő, hogy gyakran nemcsak az egy szeánsz alkalmával kapott közlések függenek össze egymással, hanem több egymást követő kísérlet köz-
lése is. Ez a jelenség az álmokra emlékeztet, melyek némely emberben több éjszakán át folytatódnak és, épen úgy, mint ezek az álmok is, a kettős öntudat kifejlődésének kezdetét jelzi. Gyakori eset továbbá, hogy a gépies közléseket valamely névvel jelölik meg, még akkor is, ha a médium nem spiritiszta; sokszor, főkép a gyakorlatlan médiumoknál, "anagrammok" is előfordulnak, vagyis betűk, melyeknek látszólag nincs értelmük, de úgy szedhetők rendbe, hogy bizonyos szavakat alkossanak. A nem-tudatos működéseknek hasonló nyilvánulásait ismertük meg a kristálylátomások tárgyalásánál is.
E közlések szemléltetésére és értékük megítélésére közöljük mr. A.-nak, az S. P. R. tagjának tapasztalatait. "Szerettem volna tudni, írja mr. A., "vajjon én is tudok-e gépiesen írni, más szóval, hogy ú. n. írómédium vagyok-e? Ezért 1884 husvétján kisérletet tettem, melyet egy hét mulva három egymás után következő napon folytattam, összesen tehát 4 kisérlet történt. Az első lebilincselt, a második meglepett, harmad ízben már hittem, hogy a tapasztalásnak teljesen új, félig ünnepélyes, félig regényes körébe jutottam, negyed ízben pedig a magasztos dolog – legnagyobb fájdalmamra – nevetségesre vált". Mr. A. oly módon végezte a kisérletet, hogy gondolatban valamit kérdezett, s azután egészen nyugodtan várta, hogy keze és czeruzája mit felel. Itt csak a harmadik kisérlet eredményeit közlöm, melyek feltétlenül a legérdekesebbek: Kérdés: Mi az ember? Felelet: Tefi Hasl Esble Lies. Kérdés: Anagramm ez? Felelet: Igen. Kérdés: Hány szóból áll? Felelet: Ötből. Kérdés: Mi az első szó? Felelet: Lásd. Kérdés: Mi a második szó? Felelet: Eeeeee. Kérdés: Lásd?
Talán ez azt jelenti, hogy magam fejtsem meg? Felelet: Próbáld meg! Erre a következő értelmet fejtettem ki a betükből: Life is the less able (Az élet a kevésbbé becses). A látszólag független akarat és az anagramm szerkesztésében nyilvánuló értelem bámulatba ejtettek, és egy rövidke pillanatra hivő spiritiszta voltam; szinte tisztehetteljesen kérdeztem a következőt: Ki vagy? Felelet: Clelia! Kérdés: Nő vagy? Felelet: Igen. Kérdés: Éltél-e már valaha a földön? Felelet: Nem. Kérdés: Akarsz? Felelet: Igen. Kérdés: Mikor? Felelet: Hat év. Kérdés: Miért beszélsz velem? Felelet: Eif Clelia e l. E betűket növekvő bámulattal így fejtettem meg: I Clelia feel (én, Clelia, érzek). Kérdés: Helyes ez? Felelet: Eif Clehia e l. 20. Kérdés: 20 éves vagy? Felelet: Örök. Kérdés: Akkor mit jelent a 20? Felelet: Szavakat."
Itt a kisérlet erre a napra félbe szakadt. Másnap mr. A. meglehetősen kigyógyult spiritiszta hajlamaiból, mert Clelia tisztán letagadta, hogy létezik, Mr. A. pedig azt a tudományos nézetét fejezte ki, melyről egyébiránt már eleve meg volt győződve, hogy csak önmagával beszélt. A Clelia szóra vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy mr. A. e nevet azelőtt soha sem hallotta.
Még figyelemre méltóbb jelenségek mutatkoznak a médiumitás magasabb fokán, mert itt a nem-tudatos tevékenységeknek is szabadabb terük nyílik. Gyakori eset, hogy a különböző közléseket más-más kézírás és más-más nevek is jelzik; a megjelenő szellemek mindegyikének meg van a maga keze írása; erről lehet megismerni. Továbbá nagyon gyakran olyan nyelven, vagy oly dolgokról szól a közlemény, melyeket az egyén nem is ismer. Két angol diák – SCHILLER
testvérek – mindenesetre spiritiszta czélzat nélkül, 1886-ban néhány idevonatkozó kisérletet tett, mely nagyon érdekes például szolgálhat. E kísérletekben nem kevesebb, mint kilencz különböző "szellem" szerepelt, kik egyebek között görög és ó-normann idézeteket is közöltek. A médium e nyelveket határozottan nem tanulmányozta volt, de annak lehetőségét sem tagadta, hogy ezeket az idézeteket valamikor olvashatta. Néhány kérdésre hindosztán nyelven érkezett válasz, a mi még nevezetesebb; mert igaz ugyan, hogy a médium Indiában született, ott azonban csak mintegy nyolcz hónapos koráig tartózkodott, és tudomása szerint ezt a nyelvet azóta sem hallotta. Egyébként e hindu szavak nem voltak egészen kifogástalanok.
E kisérletek világosan tanusítják, hogy még a legrégibb, és látszólag régóta elfelejtett képzetek sem tüntek el nyom nélkül, és kedvező viszonyok közt a nem-tudatosság sötét mélyéből a fölszínre kerülhetnek. Épen azért semmi jelentőséget sem tulajdoníthatunk annak, ha a médium állítja, hogy valamely dologról nem tud semmit; valószínű, hogy az illető képzetek benyomásai az agy valamelyik részében, bár nem-tudatosan, de mégis csak megvannak. L. AKSAKOW vizsgálatait az EMEK HABACCHA szavakról I. 453. l.
A gépies mozgásokban azonban nemcsak az egyén saját nem-tudatos képzetei jutnak kifejezésre. Sőt a megfelelő kísérletek bizonyítják, hogy e mozgásokat oly ingerek is kiválthatják, melyeket a médium öntudatlanul épen az ülés tartama alatt fogott fel.
A legjobb efajta kísérleteket NEWNHAM lelkész végezte nejével, mint médiummal, 1871-ben. Nyolcz
hónap alatt több száz kisérletet végeztek; és pedig oly módon, hogy a lelkész kérdéseket írt darabka papírra és e kérdésekre gondolt, a nélkül, hogy nejével tartalmukat közölte volna; neje plansetta segítségével mindezekre megfelelt. A plansetta feleletei nagyon jól illettek a kérdésekre; minthogy pedig a kérdések egy része a szabadkőmívesek titkait illette, melyeket a nő nem ismerhetett, a tüneményt csak a "gondolatátvitel" segélyével tudjuk megmagyarazni. A lelkész nagyon közel ült a médiumhoz; kísérlet közben kettejükön kívül senki sem volt jelen; szoval minden feltétel meg volt reá, hogy a lelkész a várt feleleteket önkénytelenül is odasúgja nejének, anélkül, hogy a súgást észrevették volna. A lelkész neje legalább határozottan nem tud róla, hogy bármikor is hallott volna valamit. A halk suttogás tehát csak nem-tudatos képzeteket idézett elő, melyek közvetlenül gépies mozdulatokban nyilvánultak.
Úgy látszik, ezzel megdönthetetlen kisérleti bizonyításra tett szert az a körülmény, hogy gondolatátvitel útján oly dolgok is közölhetők, melyekről magának a médiumnak halvány sejtelme sincs. Továbbá úgy látszik, hogy ezzel a spiritiszta ülések legnagyobb rejtélyeinek egy része is megoldást nyert.
Miután láttuk, hogy a gépies írás lehetséges, a gépies beszélés előidézését sem tarthatjuk lehetetlennek. Igaz ugyan, hogy e gépies beszéd normális embertől, éber állapotban aligha lesz hallható. A tulajdonképeni "beszélő médiumok" mindig "trance"-ban, vagyis a legfelsőbb médiumitás állapotában vannak. Egyébként azonban a gépies beszéd vagy jobban mondva: a halk, gépies suttogás – nem nagyon ritka dolog.
Az irodalomban erről természetesen semmit sem találunk. De sokszor volt alkalmam, hogy e jelenséget önmagamon is észleljem. Ha valamely nehéz, idegen nyelvű munka olvasásától kifáradva félreteszem a könyvet és más dolgokra gondolok, nem ritkán rajta kapom magamat, hogy az illető nyelven többé-kevésbbé sikerült mondatokat állítok össze, azonban ezek a mondatok eddigi tapasztalataim szerint semmi összefüggésben sincsenek azzal, a mire abban a pillanatban gondolok. A szavakat persze nem hallom, de a gépies mozgások mégis oly erősek, hogy már több ízben magukra vonták figyelmemet. Mindenesetre épp olyan hatályosak, mint az az öntudatlan suttogás, mely a közönséges gondolatátvitelt előidézi.
Ezért nagyon valószinűnek tartom, hogy a gépies suttogás oly gondolatok átvitelét is végzi, melyek, habár nincsenek az illető egyén tudatában, mégis beszélő mozdulatok útján gépiesen nyilvánulnak. Csak az a kérdés, hogy az ilyen suttogás milyen körülmények között keletkezhetik. Saját magamon csak az említett esetekben észleltem; de valószinűleg van reá még számos más lehetőség is. A fentemlített kísérletek némelyikéből láttuk, hogy a kéz az illető egyén gondolatban feltett kérdéseire, hogyan írhatja le a feleletet gépiesen. Ebből arra is következtethetünk, hogy, legalább némelyik ember, megfelelő módon gépiesen és pedig súgva megfelel a saját maga kérdéseire. Ha már most a médium megérti ezt a suttogást s tartalmát szóval vagy írásban ismétli, akkor azt a sajátságos jelenséget tapasztaljuk, hogy a médium oly kérdésre felel, melyre csak a kérdés feltevője tud megfelelni; e mellett azonban a kérdező sem tudja, hogy csakugyan felelt. Újabb
időben a S. P. R. több tekintélyes tagja ez irányban kisérleteket végzett, melyek, úgy látszik, csak ez úton magyarázhatók; ezeket később tüzetesebben fejtegetjük.
Végül a fizikális médiumoknál a legkülönfélébb automatikus mozdulatok-nak tekintélyes szerepök jut. Már fentebb (lásd 66. l.) említettük, hogy e médiumok mutatványai túlnyomólag szemfényvesztésen alapulnak, de azért még nem minden szemfényvesztőre mondható, hogy egyúttal fizikális médium is volna. A médiumtól megkivánjuk azt a képességet, hogy bonyolódott automatikus cselekményeket tudjon végrehajtani, ellenben a szemfényvesztőnek erre nincs szüksége. Igaz ugyan, hogy a szemfényvesztőnek is bajos és bonyolódott műveleteket gondolkozás nélkül kell elvégeznie, de ezekhez mindig csak bizonyos fogások és mozdulatok szükségesek, melyeket előre gondosan begyakorolhatunk, hogy azután a meghatározott pillanatban programmszerűleg elvégezzük. De ez nem bajosabb és nem csodálatraméltóbb, mint mikor a gyakorlott zongorázó "első látásra" játszik valamely darabot; míg szeme a hangjegyeket követi, addig keze a megfelelő billentyűket önmagától megtalálja. A fizikális médium azonban egészen más feltételek közé kerül. Míg a szemfényvesztőnek készülékekkel felszerelt színpad áll rendelkezésére, s a közönség illő távolban helyezkedik el, addig a mediumnak az észlelők között kell tartózkodnia; készülékről pedig itt szó sem lehet. A médiumnak úgyszólván kétfelé kell megoszlania; egyrészt szükséges, hogy a jelenlevőket folytonosan elfoglalja, figyelmüket lekösse, észlelésüket megakadályozza; másrészt pedig egyidejűleg bonyolódott cselekményeket kell
végeznie, melyeket sokszor nem láthatott előre, s így előre be sem gyakorolhatott.
Ha például az a feladat, hogy a médium teljesen világos helyiségben, valamely váratlan kérdésre a választ a táblára írja, egyúttal azonban két intelligens és éles kritikus előtt két oldal felé eltitkolja, hogy ő maga az író, ehhez az összes szellemi erők oly megfeszítése szükséges, hogy az írást – hogy az egyáltalában létrejőjjön – gépiesen kell véghez vinnie. Előbb említett saját kisérleteimben itt-ott csakugyan írtam olyat, a minek tartalmát nem ismertem; így bebizonyodott, hogy ez az írás gépies volt. Természetes, hogy nemcsak az író-mozdulatok, de más cselekmények is véghezvihetők gépiesen. Minthogy a médiumnak utólag csak valami határozatlan érzete van arrói, hogy egyáltalában közreműködött, elfogultságában ő is sokszor azt hiheti, hogy e cselekményeket nem maga végezte, hanem más erők közreműködésével történtek. Ily módon könnyen megmagyarázható, hogy a médium maga is hívő spiritiszta lehet.
Tehát a fizikális médium abban különbözik a közönséges szemfényvesztőtől, hogy bonyolódott cselekményeket, melyeket nem gyakorolt be előzetesen, gépiesen tud elvégezni. Azonban e különbség ne felejtesse el velünk, hogy a médiumok fizikális mutatványai eredetileg tudatos csaláson alapulnak. A médium mint szemfényvesztő kezdi pályáját és a szemfényvesztés valamennyi titkát ismernie kell; ha azután gépies mozdulatokra is megvan a tehetsége, ez hamar mutatkozik. Nagyjában nem is kell hozzá más, hogy fizikális médium legyen belőle. Ugyanis, úgy látszik, hogy a "trance-állapotok", melyek a spiritiszta médiumok más csoportjaiban oly nagy szerepet játszanak,
a fizikális médiumokon csak kivételesen fordulnak elő; tény, hogy az ily állapotok mutatványaiknak többet ártanának, mint használnának. Minthogy azonban a "trance-állapot" nagyon könnyen utánozható, bizony lehetséges, hogy némely fizikális médium mint műfogást alkalmazza, hogy ezzel a jelenlevőket kellő hangulatra derítse. De ha egyszer valamely fizikális médium csakugyan "trance"-ban végezné mutatványait, ez nem emelné a mutatványok értékét; a médiumnak mégis szemfényvesztőnek kell lennie, hogy mutatványait hipnotikus állapotban végezhesse.
Hogy a fizikális médiumok kivétel nélkül szemfényvesztők, kiderül számos esetből, melyben leleplezték őket. Leggyakrabban alkalmazott módszereiket is így ismerték meg. SLADE, a leghíresebb médium, be is vallotta, hogy csodás mutatványai, különösen azok a kísérletek, melyeket ZÖLLNER Lipcsében végzett vele, nem voltak egyebek szemfényvesztésnél. (Proceedings of S. P. R. 5. kötet, 261. lap). Különösen fontos e tekintetben PALADINO EUSAPIA fellépése. Az angoloknak az észlelési hibák terén végzett vizsgálódásai bebizonyították, hogy a helyes megfigyelés milyen nehéz dolog, és hogy a legaprólékosabb óvószabályokra van szükség, ha a csalás ellen védekezni akarunk. De ha ennek megfelelőleg minden óvóintézkedést megtettünk, akkor már csak azt hihetnők, hogy valamely fizikális médium nem sokáig folytathatja ravasz játékát. És mindazonáltal EUSAPIA a tekintélyes búvárok egész seregét évek során át el tudta bolondítani.
Csak midőn a háború színhelyét az ellenség saját országába vitte át, s a kritikus és józan angolok közé merészkedett, akkor sikerült ezeknek, hogy csalásait napfényre hozzák. E leleplezés Cambridgeben,
1895 október havában, fordulópontot jelez a spiritizmus történetében. Eddig a spiritiszták joggal hivatkozhattak arra, hogy mégis van egy fizikális médium, melynek mutatványait a tudósok minden csalást kizáró óvóintézkedéseik daczára sem tudják megmagyarázni. Most már tudjuk, hogy ügyes szemfényvesztő még az alapos észlelőt is, minden e fajta rendszabály daczára, egy darabig megtévesztheti. Ezzel mindezek a fizikális mutatványok teljesen elvesztették tudományos érdeküket s a spiritizmus, mint tudományos probléma ezzel megszünt lenni. Ugyanis az intellektuális jelenségek soha, de még csak megközelítőleg sem okoztak annyi nehézséget, mint a fizikális mutatványok.
A kiben meg van a médiumista hajlamosság e gépies mozgások elsajátítására, arra e tehetségek kifejlesztése semmi veszéllyel sem jár. De ha a természetadta hajlamosság hiányzik, akkor a gépies mozgások előidézésére irányuló folytonos kísérletezés megbosszulja magát. Azokon az üléseken kívül, melyeken médium gyanánt szerepeltem, sohasem sikerült gépies írást készítenem; ez az eredmény is csak ama feszült várakozás és izgatottság erőteljes hatása következtében keletkezett, melyet az ülés bennem természetszerűleg előidézett. A következmények csakhamar jelentkeztek is, még pedig ideges gyengeség alakjában, mely egyebek között abban a tünetben is nyilvánult, hogy szakálam fél arczomon kihullott. Ez azért nevezetes, mert néha spiritiszta folyóiratok is említik, hogy ismert médiumokkal nagyon megerőltető ülések után ugyanez történt. E szerint, úgy látszik, vannak határok, melyeket még a gyakorlott médium sem léphet túl a nélkül, hogy egészségét ne veszélyeztetné.
Véletlenség, távolbaérzés, távolbalátás.
Bár a nem-tudatos lelki működésekre vonatkozó ismereteink elég hiányosak, annyit mégis tudunk, hogy e működések is a lélektan ismert törvényei alá tartoznak. Ezeket is, épen úgy, mint a tudatos működéseket vagy kívülről ható érzéki ingerek okozzák, vagy pedig valamely tudatos képzetcsoport belső hatás útján idézi elő. Az ismert tudatos működések analogiájára, minden esetben úgy tekinthetjük őket, mint nem-tudatos képzetek reprodukczióját, mely képzetek vagy a tudatban, vagy mozgásokban nyilvánulnak. A mi szempontunkból ez a fő dolog, mert ezzel a különböző korok babonájának tetemes része könnyen magyarázható és ismert törvények alá vonható.
Jellemzi a nem-tudatos képzetek megnyilatkozását, hogy az egyén hatásuk alatt néha oly ismereteket árul el, melyekre természetes úton, azaz észlelés vagy értelmi következtetés útján legalább látszólag szert sem tehetett. Nyilvánvaló, hogy e tény nagy jelentőségű volt a babona keletkezesere. E tünemények kétségkívül azt a hitet idézték elő és tartották fenn évszázadokon át, hogy egyes emberek prófétai erők birtokában vannak, vagyis megvan a képességük, hogy észleljék azt, a mi egyidejűleg távol vidékeken történik vagy a jövőben történni fog. Eddigi kutatásaink bizonyítják, hogy e hitnek valóban reális alapja van. Láttuk, hogy jövőbelátó egyének nemcsak a letünt időkben éltek, s a beteljesült jövendöléseket sem tekinthetjük mendemondának, melyet tudatlan korok képzelete szült. Oly nő, mint miss X., jövendölés és távolbalátás dolgában a letünt
korok leghíresebb látnokaival is kiállja a versenyt. E modern Sibyllát pedig nem valami megbízhatatlan közlemény, vagy régi szóbeli hagyomány alapján ismerjük; sőt elmondhatjuk, hogy tudomásunkat első kézből, a nagytudományú hölgy saját közleményeiből merítettük, melyeket kétes esetekben még tanúk is megerősítenek. Láttuk továbbá, hogy a krystallomantiás módszerek, melyeket a régi időben a jövendölőképesség előidézésére legszivesebben használtak, szintén nagyon jelentősek s ezért a mi időnkben ismét érvényre jutottak. Mindez azt bizonyítja, hogy az egyesek látnoki képességében való hit elvitathatatlan tényeken alapul. A modern kutatások azonban kiderítették, hogy az, a mit jövendölésnek tartottak – legalább számos esetben – nem egyéb, mint az egyén nem-tudatos lelki életének nyilvánulása. Miss X. és e jelenségek más kritikus észlelői elég gyakran be tudták bizonyítani, hogy jövendöléseik egészen természetes alapon nyugodtak, a mennyiben keletezésüket vagy elfelejtett képzetek, vagy észrevétlen érzéki ingerek idézték elő, melyek alkalom adtán az öntudatban felmerültek, illetve mozdulatokban is nyilvánultak.
De még mindig számos eset marad, melyben a leggondosabb kutatás sem állaplthatta meg, hogy a jövőbelátó mikép jutott a dolog megismeréséhez. Már a jósálmok tárgyalásakor is említettük, hogy bizonyos esetek egyáltalában nem magyarázhatók, mert az álmodó természetes úton nem tudhatta meg, a mit álmodott, s a mi később valónak is bizonyult. Ilyen példát ismertünk meg LYSIUS lelkész álmában, a melyben anyja halálát álmodta meg. A spiritiszta ülések jelentései között is természetesen sok olyan
akad, a mely megmagyarázhatatlan és utólag valónak bizonyult jövendöléseket tartalmaz. E közlemények szerzői elfogultságukban, sajnos, annyira hisznek a szellemek közreműködésében, hogy őket még könnyű es természetes magyarázatok megtalálására sem tarthatjuk képeseknek. Már a miss X. és más modern krystallomantiás egyének műveiben közrebocsátott anyag sokkal inkább megbízható. Ezekben egyes spontán halluczinácziókat és kristálylátomásokat mindeddig nem tudtak megmagyarázni. (V. ö. pl. 226. l.) Végül GURNEY, MEYRS és PODMORE híres műve: "Phantasms of the living", továbbá a SIDGWICK-bizottság fentebb említett jelentése is közöl még néhány spontán jósoló halluczinácziót. Mindezek megegyeznek abban, hogy valamely személy, halála előtt vagy utána 12 órán belül, látási vagy hallási halluczináczió alakjában, a messze távolban megjelenik valakinek. Hogy magyarázzuk e jövendöléseket? Vajjon a véletlen művének tartsuk-e teljesedésüket, vagy hát van-e valóban jövendölő képesség?
Első sorban azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy mikor beszélhetünk jogosan "véletlen találkozásról". Hiszen alapjában véve semmi sem véletlen; minden eseménynek van oka. De azért, ha két esemény bizonyos pontban egyezik, ebből még nem következik, hogy e megegyezésnek közös oka van. Egyáltalában nem szükséges, hogy a két eset között okozati összefüggés legyen, bár ez mindenesetre lehetséges. Két személy, A. és B., hasonlít egymáshoz. Lehet, hogy a hasonlóság közös okból ered, mert pl. testvérek. De lehet az is, hogy egészen véletlenül hasonlítanak egymáshoz. Ha barátunkkal találkozunk az utczán, akkor lehet, hogy e találkozásnak közös oka
van, pl. valami megbeszélés; de az sem lehetetlen, hogy két egymástól teljesen független ok idézte elő a találkozást, s akkor azt mondjuk, hogy ez véletlen. Azzal tehát, hogy két esemény találkozása véletlen, nem azt akarjuk kifejezni, hogy a megegyezésnek egyáltalában semmi oka nincs, hanem csak azt, hogy arra közös ok nem forog fenn.
Ha A.-nak körülbelül ugyanabban az időben van jósló álma, vagy halluczinácziója, midőn B. barátja valamely távoli országban meghal, akkor A. halluczinácziójának és B. halálának találkozása vagy véletlen, vagy pedig valamely okozati összefüggés is lehet az alapja, mely a két eseményt összekapcsolja, a mennyiben pl. B. egészségéről rossz hírek érkeztek A.-hoz. E hírek fölidézik az arczot, az arcz pedig természetes okozati kapcsolat következtében megjelenti a jövendőt. Az előbb említett jósló álmok, sejtelmek, halluczinácziók és kristálylátomások között sok van olyan, mely ebbe a csoportba tartozik. De azokat a jövendöléseket illetőleg, melyek beteljesedtek, holott a jövendölés és esemény közt semmi természetes okozati kapcsolat nem mutatható ki, mégis csak kérdés marad: vajjon e megmagyarázhatatlan jövendölések véletlen találkozáson alapulnak-e, vagyis a jövendölés és teljesedés közt hiányzik-e minden okozati összefüggés, vagy pedig esetleg vannak-e eddig ismeretlen okok, melyek ezt a jövendölést elő-idézték?
Ez első sorban tisztán a számok kérdése, a mint azt példa segítségével könnyen érthetővé tehetjük. Vegyünk egy közönséges koczkát, melynek egyes lapjain 1, 2, 3, 4, 5 és 6 fekete pont van. Ha e koczkát százszor feldobjuk és száz dobás közül a 6-pontos
lap 17-szer kerül felül, akkor ez nem több, mint puszta véletlen. A 6-os feldobása mellett épen annyi valószinűség szól, mint az 1-től 5-ig terjedő számok bármelyike mellett, mindegyiknek a valószinűsége 1/6, azaz száz dobás közül várhatjuk, hogy ugyanazt a számot 16–17-szer dobjuk. De ha 100 dobás közül 40-szer dobjuk a 6-ost, akkor már nagyon valószinű, hogy ennek valami határozott oka van; a koczka alkalmasint hamis; súlypontja oldalt esik. Ha 100 dobás közül 80-szor esik felül a 6-os, akkor ebből jóformán biztosan következtethetünk. Általában mondhatjuk, hogy minél inkább meghaladja a tényleg elért szám a valószinűt, annál határozottabban állíthatjuk, hogy itt valami különös ok működik közre.
A mily világos és egyszerű ez az elv, épen oly nehéz a jövendölésekre alkalmazni. T. i. a míg az álmok, sejtelmek és halluczinácziók mindenfélére vonatkozhatnak, a mi ég és föld között lehetséges, addig teljesen lehetetlen kiszámítani, hogy ezek közül a valószinűség szerint mennyi teljesedett be. A valószinűségi számítást csakis akkor alkalmazhatjuk, ha valamely ember haláláról van szó. A SIDGWICK-bizottság jelentése erről következőleg nyilatkozik: "Az a tény, hogy mindnyájan csak egyszer halunk meg, lehetővé teszi ama valószinűség pontos kiszámítását, hogy a halál hányszor eshetik össze valami más eseménnyel, pl. azzal, hogy valamely halluczináló embernek a haldokló képe megjelenik. Alapul vehetjük az utolsó tíz év halálozási arányszámát Angliára és Walesre, mely 19.15 az ezerre. Ha 1000 ember közül évenkint 19 hal meg, akkor naponkint 19 hal meg 365,000 közül, vagy más szóval 19,000 emberre egy halott jut. 1/19000 az a szám, mely azt a valószinű-
séget tünteti fel, hogy valaki épen az nap hal meg, a melyen alakja, mint halluczináczió megjelenik, feltéve, hogy a két eset között nincs okozati összefüggés. E szerint 19,000 halluczináczió közül egy esetben várható, hogy az a halálesethez legközelebb eső 24 órában történjék.
Miután pedig a bizottság valamennyi kétes esetet kiküszöbölt és a sok elfelejtett halluczinácziót is a szükséghez képest figyelembe vette, arra az eredményre jutott, hogy élő emberek 1300 halluczinácziója közül 30 az illető személy halálával egy időbe, azaz 12 órával a haláleset előtt vagy után esett. 30:1300 = 1:43, holott a valószinűségi arányszám 1:19,000; a valódi szám tehát 440-szer nagyobb a valószinűségi arányszámnál. Kell tehát, hogy e találkozásnak valami különös oka legyen; a véletlenség kizártnak tekinthető. Minthogy pedig felteszik, hogy adott esetekben természetes ok – a milyen pl. az volna, ha a halluczinálónak az illető életveszélyes állapotáról tudomása van – nem mutatható ki, tehát szükséges, hogy valami mindeddig ismeretlen ok hasson közre, pl. telepathia a haldokló és halluczináló között.
Elfogadhatnók ezt a magyarázatot, ha a telepathia bárhol is beigazolódott volna, így pl. ha a közönséges gondolatátvitelt is csak telepathiás erők segítségével magyarázhatnók. Tudjuk azonban, hogy a gondolatátvitel csak önkéntelen suttogáson alapul, melyet érzékeink csak nagyon csekély távolságból észlelhetnek, és már ez is nagyon valószínűtlenné teszi olyan telepathiás erők föltételezését, melyek a földgolyó egyik oldaláról a másikra elhatnának. Hiszen végtére nem volna lehetetlen, hogy oly komoly esemény alkal-
mával, mint valamely ember halála, olyan erők nyilatkoznának meg, melyekből egyébként, a mindennapi életben, mit sem észlelünk. De sajnos, a helyesen megállapított jövendölésekről szóló közleményeket az élő és haldokló egyén között ható telepathia nem fejti meg. Gondoljunk pl. miss X. halluczinácziójára a kis vörös emberről (l. 226. l.). Itt nincs szó halálesetről. E szerint közötte s az előtte teljesen ismeretlen levélíró között távolbaérzésnek, telepathiának kellett lennie. Gondoljunk továbbá más esetre, pl. arra a kristálylátomásra (l. 233. l.), melyben miss X. látja, hogy valami férfi néz be az ablakon; nyilván ezt a látomást sem fejti meg a telepathia. Sem az a tűzoltó, sem más halandó nem tudhatta, hogy három nap mulva tűz lesz abban a szobában. Ha tehát feltesszük, hogy a látomás nemcsak látszólagos jövendölés, hanem valóban az, akkor miss X.-nek abban a pillanatban jövőbelátónak kellett lennie. Ámde mit jelent ez?
Ha a csillagász előre meg tudja mondani, hogy az év bizonyos napján holdfogyatkozás lesz, ez azért van, mert ismeri a világtestek egyidejű állását és mozgásaik törvényét; ebből állásukra valamely későbbi időpontban is következtethet. A távolbalátást (clairvoyance) is hasonlóan kell értelmeznünk; vagyis fel kell tennünk, hogy a távolbalátó adott pillanatban annyira ismeri a világ egyetemes állapotát, hogy öntudatlanul is következtetheti, vajjon bizonyos helyen bizonyos későbbi időpontban mi fog történni. Ámde a világ állapotát bizonyos időpontban ismerni: ez annyi, mintha mindentudók volnánk. A clairvoyance tehát nagyon megközelítené a pillanatnyi mindentudást. De hiszen a spiritiszták még a holtak szellemeit sem
tartják mindentudóknak, tehát még azt sem gondolhatjuk, hogy a távolbalátót esetleg valami jóakaró szellem igazítja útba. Vagyis merő képtelenség, hogy embert távolbalátónak tartsunk.
Szerencsére nem is szorulunk ily oktalan feltevésekre. A mi első sorban a tűzoltó történetét illeti, azt könnyen megmagyarázhatjuk. Láttuk, hogy Miss X. e látomást eredetileg valami beszélgetés természetes következményének tartotta; csak midőn később kiütött a tűz, s a látomás képe emlékezetében már némileg elmosódott, akkor talált a két esemény között olyan hasonlatosságot, hogy látomását távolbalátásnak képzelte. Ámde a legtöbb hasonló esetben ugyanezt tapasztaljuk. A látomás csak úgy nyerheti a távolbalátás jellegét, ha valami emlékezeti tévedés is közrehat. Azt a csekélyszámú esetet pedig, mely ily módon meg nem magyarázható, a véletlennek kell tulajdonítanunk. Csodálatos esetek egyszer-másszor előfordulnak ugyan, de már a jósló álmok tárgyalásakor Láttuk, hogy csak nagyon kevés marad olyan, melynek természetes, okszerű magyarázata ne akadna. Hogy hogyan áll a dolog a haldoklókra vonatkozó, fentebb említett halluczinácziókkal, ezt egyelőre eldöntetlenül kell hagynunk.
Hiszen telepathiás erők voltaképen még nem lehetetlenek; végre is nincs kizárva a lehetőség, hogy valami hasonló erő tényleg ne lehetne. De ha megfontoljuk, hogy a halluczinácziók statisztikája és az ezen épült számítások kizárólag az annyira megbízhatatlan emberi emlékező erőn alapulnak, akkor nem lehetetlen, sőt talán valószinűnek is tarthatjuk, hogy ez az egész statisztika valamikor a jövőben valótlannak bizonyul. Ha majd e tünemények iránt az egész vilá-
gon sikerült érdeklődést kelteni és mindenütt mindig feljegyzéseket készítenek róluk: akkor a legközelebbi statisztika talán arra az érdekes eredményre jut, hogy a valóban bekövetkezett jósló halluczinácziók száma nem haladja meg a valószinűségi arányszámot. Ezért telepathiás erőkről jogosan nem is beszélhetünk mindaddig, a míg nem tudjuk, vajjon a valóságukat bizonyitó statisztika tényleg helyes-e?