A normális sugallhatóság.
A sugallhatóság természete.
A figyelem irányát az okoknak két különböző csoportja szabja meg, ú. m. a kívülről ható érzéki ingerek, másodszor pedig az öntudat tartalma, mely kifejezett érzelmi szinezetű képzetek útján fejti ki hatását. Első esetben azt mondjuk, hogy figyelmünket önkéntelenül köti le valami, a második esetben pedig, hogy akaratlagosan irányítjuk bizonyos képzetre. Rendes körülmények között, vagyis a mindennapi életben e két tényező folyton váltakozik; majd a külső világ ingerei bilincselik le önkénytelenül figyelmünket, majd pedig saját szemlélődéseinkbe és észleléseinkbe mélyedünk és figyelmünket akaratlagosan ezekre irányítjuk. Azonban a tapasztalat azt tanusítja, hogy az egyének e tekintetben egymástól nagyon eltérnek. Némely egyén sokkal kevésbbé tud figyelmének határozott irányt adni, mint egy másik, minek következtében figyelmét könnyebben kötik le külső érzéki ingerek, mintsem másokét. Ezt leginkább gyermekeken vagy a kezdetlegesség fokán álló emberen
észleljük. A figyelem akaratlagos irányát mindig az egyén tudatának tartalma szabja meg. Saját gondolataink és érzelmeink megszabott, akaratunktól függő irányt adnak figyelmünknek. Természetes, hogy minél kevesebb lehetőséget nyujt erre az egyén tudata, annál kevésbbé szólhatunk a figyelem önhatalmú irányításáról. A kis gyermeknek minden figyelme önkénytelen; ha bármely okból sír, fel nem hagy vele, míg bele nem fáradt, ha csak valamely új inger le nem bilincseli figyelmét. Saját tudata tartalmában nem talál okot, hogy indulatának gátat vessen; de ha kívülről valami ellenkező szinezetű képzet érkezik, akkor viszont nem tarthatja fenn az eddigi állapotot s azért sírásról közvetlenül a nevetésre tér át. Minél jobban fejlődik a gyermek, minél inkább növekedik tudatának tartalma, annál inkább képes irányítani figyelmét is akarata szerint. A gyermeknek teljes ellentéte az érett, művelt és gondolkozó férfi, kinek figyelmét a külső ingerek csak egy-egy pillanatra bilincselik le, vagy olyankor, midőn nagy erővel hatnak, vagy pedig midőn az irány megszabása akaratlagosan szünetel. Minél kevésbbé szokta valaki figyelmét akaratlagosan irányítani, minél könnyebben bilincselik le a külső ingerek, annál nagyobb a sugallhatóság-a. Magát az ingert, mely közbelép s a figyelmet leköti, szuggesztió-nak vagy sugallás-nak nevezzük. E szerint a gyermek és a kezdetleges ember a legnagyobb mérvben szuggerálhatók, vagyis a legfogékonyabbak a külvilág sugallása iránt; ellenben minél gazdagabb az egyén gondolat- és érzelemvilága, annál kevésbbé hatnak rá a kívülről érkező sugallások. A sugallhatóság tehát teljesen normális állapot; kisebb-nagyobb mértékben mindenki szug-
gerálható. Minthogy a figyelem akaratlagos irányítása az akarat működését teszi szükségessé, míg a figyelem önkénytelen lebilincseltetése semmi erőfeszítést sem igényel az egyén részéről, ezért mindig az lesz a legkönnyebb, ha sugallások által irányíttatjuk magunkat vagyis elfogadjuk a szuggesztiót. Ezért tapasztaljuk, hogy a gyermekben legnagyobb a sugallhatóság; az évek folyamán az egyén mindinkább szabadul tőle, a nélkül, hogy valaha teljesen legyőzhetné.
Abból, a mit itt a sugallhatóság magyarázatára elmondottunk, a szuggesztiók hatását is könnyen levezethetjük. Ha valamely határozott képzet köti le figyelmünket, akkor semmi más nem hatolhat be tudatunkba. Csakis az adott képzettel szorosan társuló állapotok reprodukálódnak. Valamely meghatározott képzettel a körülményekhez képest vagy más képzetek, vagy mozgások vagy végre szervi változások társulhatnak. A szuggesztió hatása tehát vagy határozott tudatbeli állapotok, vagy mozgások és cselekvések, vagy pedig szervezetbeli változások előidézésében állhat. A hatás mineműsege a szuggesztió természetétől függ. A következőkben látni fogjuk, mely körülmények vezetnek egyik vagy másik eredményre; előbb azonban azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen körülmények hatnak a sugallhatóságra.
Minden ember, ha csak nem valami remete, a legtöbb ingert, mely gondolatait és cselekvéseit befolyásolja, más emberektől kapja. Ezért a sugallhatóság is a más emberekkel való érintkezés közben nyilvánul legjobban, a mivel azonban nem zártuk ki, hogy természeti tünemények is hathatnak szuggesztióképen.
Ha az ember meleg nyári napon tiszta forrás mellett halad el, a tiszta víz csobogására és láttára aligha nem lesz szomjas, még ha közvetlen előzőleg egyáltalában nem is vágyott inni. A víz látása itt sugallóan hat, bizonyos cselekményt, vagy legalább arra irányuló szándékot idéz elő. Az a szédülés, mely némelyeket elfog, ha magas ponton állva a mélységbe tekintenek, szintén szuggesztiv hatás. A mélység látása felidézi a lezuhanás képzetét és ez a képzet oly élénkké válhatik, hogy a mélységbe való leugrást valósággal előidézi. A költők tehát nem jogtalanul említik a mélység "vonzó hatalmát". Legélénkebben érezzük a szédülést olyan helyeken, melyeken nincsen korlát; keskeny sziklaösvényen, mely meredek szakadék mellett vezet, sok ember nem fog átjuthatni. De ha csak valami zsinórt feszítünk meg a mellkasa körül, a helyzet rögtön megváltozik; még ha a zsinór oly vékony is, hogy az ember súlyát el nem bírná, a szédülékeny egyén mégis nyugodtan megy vele; a zsinór ellentétes szuggesztiót fejt ki, a mennyiben a biztosság érzetét kelti.
Csaknem ellenállhatatlanná válhatik a mélység szuggesztiv vonzóereje, ha a szem valamely lezuhanó tárgyat követ. Ilyen bűvös erejük van pl. a nagy vízeséseknek. "Suggestion und Hypnotismus in der Völkerpsychologie" cz. érdekes munkájában (Lipcse 1894) STOLL így ír a Niagara-zuhatagról: "A töméntelen vízmennyiség látása, melyet a folyam szakadatlanul meredeken lezuhanó köpenyében a mélybe visz, némely kedélyre oly hatalmas szuggesztiv erővel hat, hogy az illető alig tud ura lenni a kisértésnek, mely őt a folyamba ugorni s ezzel a mélységbe zuhanni kényszeríti. Egy svájczi hölgy, kivel e
tárgyról beszéltem, biztosított, hogy a Niagara-zuhatagok látására annyira hatalmába ejté őt bűvölő hatalmuk, hogy férfi kisérője csak erőszakkal tarthatta vissza a halálthozó ugrástól. E példák, melyekhez még sok mást csatolhatnánk, eléggé tanusítják, hogy természeti tünemények is fejthetnek ki szuggesztiv hatást.
Mégis leggyakrabban és legkönnyebben embertől indulnak ki a sugallások, részben cselekmények alakjában (a példa vonzó ereje), részben a beszéd közvetítésével. A beszéd jelentősége épen azon alapul, hogy minden más eszköznél inkább képesíti az embert arra, hogy mások eszméire és ténykedéseire behasson, megszabott irányokba terelvén azokat. "A beszéd – írja STOLL – abból a különleges czélból fejlődött ki, hogy szuggesztiókat keltsen." A tapasztalat pedig tanítja, hogy az ember sugallhatósága másokkal szemben nagyon különböző; egy valakivel szemben nagyon kifejezett lehet, míg mással szemben teljesen hiányozhatik. Ez lényegileg azoktól az érzelmektől függ, melyeket az emberek bennünk keltenek. Kifejezett érzelmi szinezetű képzeteknek a ügyelem lekötésére mindig megvan a czélzatuk. Ha az ember pl. valamely kellemetlen eseménynek tanuja volt, nem ritkán csak nagynehezen szabadulhat az arra való gondolás kényszerétől; számosan addig beszélnek az ilyen eseményről, míg az erre vonatkozó érzelem végül egészen eltompul. Ha valami jóízű élcz egynéhány nap folyamán végigjárta az egész várost, ennek persze ugyanez az oka; senki, a ki hallja, el nem mulaszthatja, hogy tovább ne adja, a míg csak maga is belé nem ún. Épp ezért főleg azok az emberek hatnak reánk erősen szuggesztiv módon, kik érzelmeket keltenek bennünk, míg mások
talán teljesen érintetlenül hagynak bennünket. Egyébként nem minden érzelemnek van meg e hatása egyenlő mértékben. Minthogy a sugallhatóság a figyelem önkénytelen megragadtatásán alapul, főleg azok az érzelmek fogják a sugallhatóságot növelni, melyek a figyelmet magukra vonják, míg oly érzelmek, melyek hatása visszataszító, csökkentik a sugallhatóságot. "Szeretetreméltó" vagy egyáltalában előttünk kedves egyének óhajai és igényei könnyen befolyásolják gondolatainkat és tényeinket, ellenben ellenkezőleg, elenyésző csekély lehet a hatás, ha "visszataszító" vagy előttünk ellenszenves egyének nyilvánítják ugyanazokat az óhajokat. A szeretet tehát növeli, az ellenszenv csökkenti a sugallhatóságot.
Ugyanúgy, miként a szeretet vagy a szerelem, a bizalom, a tekintély, valamint a félelem is növelni fogja a sugallhatóságot.
Ha olyasvalakitől kapunk tanácsot, kihez bizalom fűz bennünket, akkor ez utóbbi érzelem azt eredményezi, hogy az illető egyén nyilatkozata megragadja figyelmünket és közvetlenül megszabja gondolkodásunk és ténykedésünk irányát. Ha ellenben ugyanazt a tanácsot olyasvalaki adja, ki iránt bizalmatlanok vagyunk, akkor a tanácsot előbb birálatunk tárgyává tesszük és csak akkor cselekszünk, midőn helyességéről megfontolás útján önmagunk is meggyőződtünk. A bizalom eredménye bizonyos hajlamosság, hogy közvetlenül az adott utasítás szerint járjunk el, azaz a sugallhatóság fokozódott. Hasonló módon hat a respektus érzelme is, a tekintélyből folyó tisztelet, mellyel az alárendelt a feljebbvaló, a fiatal az idősebb iránt viseltetik. Ha az ember megszokta egy bizonyos irányban engedelmeskedni, könnyen irányít-
tatja magát más helyzetekben is, melyekben feljebbvalójának talán semmi beleszólni valója sem volna. Mindeme tekintélybeli viszonylatokban, melyekben két fél egymással közelebbről érintkezik, mint pl. gyermekeknél a rokonok és tanítók, cselédeknél az uraság irányában, sokféle vonatkozásban fogjuk a fokozott sugallhatóság nyilvánulásait észlelni. De nem csak egyenes parancs és tanácsadás hat ez irányban szuggesztiv módon, hanem cselekedetek is. Ezen alapul a példaadás jelentősége. Nemcsak a gyermek "utánzó ösztöne" az, mely őt arra ösztökéli, hogy úgy cselekedjék, mint a hogy a felnőttek teszik. Nem jogtalanul mondja a példabeszéd: A milyen az úr, olyan a szolga. Valamely irodaszemélyzet fellépése rendszerint meglehetősen megbízható mértéke annak, milyen bánásmódot várhatunk magától a főnöktől. A példa oly biztosan és erőteljesen ragályoz, akár a legrosszabb indulatú baczillus. És valamint bizonyos betegségek ellen magukkal az illető kóranyagokkal végezzük az oltást, úgy fejthetünk ki elrémítő hatást példaadással is. Csakhogy itt a hasonlat sántítani kezd; az erősen higított kóranyag immunizál, mentesít a betegség ellen; ellenben a túlzott, torzószerű példa elrémít.
Végül a félelem az összes érzelmek közül talán leginkább növeli a sugallhatósáaot. Ha valakitől félünk, kellemetlenséget várunk tőle, figyelmünk állandóan reá fog irányulni, hogy minden alkalmat, mely nem tetszését okozhatna és az esetleges kellemetlenségeket, miket nekünk okozhatna, elkerüljük. Minthogy így állandó hatást gyakorol minden gondolatunkra es cselekedetünkre, még legapróbb nyilatkozata vagy mozdulata is sugalló hatással lesz ránk. Mindenesetre nem mindennapi önállóságra és önmeg-
tagadásra van szükség, hogy valakivel szemben, kitől félünk, minden tekinteten [meggondoláson] túltegyük magunkat; az ilyen, ritka kivétel csak igazolja a szabályt. Az, a kitől félünk, természetesen birtokában van bizonyos hatalomnak, mellyel ártalmunkra vagy hasznunkra lehet hisz különben nem félnénk tőle. Még pedig nyilván teljesen mindegy, vajjon hatalma tényleg megvan-e, avagy csak képzelt dolog; elég hinnünk benne vagy félnünk tőle – ezzel már ajtót nyitottunk a sugallhatóságnak. Ezért fejthettek ki szuggesztiv hatást a próféták és varázslók minden időben, daczára annak, hogy tisztára képzelt erőket tulajdonítottak nekik; valóságban épen ezen alapult hatalmuk. Bűvészkedéseim közben gyakran láthattam, mily csodálatos hatalom rejlik abban a félelemmel vegyes bizalomban, mellyel mutatványaimnak még művelt emberek is adóztak. Fiatal hölgyeken gyakran pusztán azzal idéztem elő szuggesztiv katalepsziát (merevséget), hogy kezüket kezemre téve egy pillanatig merően szemükbe néztem; ha az illetőt felszólítottam, hogy kezét elvegye, nem tehette.
A félelem hatása alatt a sugallások lefolyása egészen kiszámíthatlanná válhat, a mennyiben a szándékolt hatásnak épen ellenkezőjét idézik elő. E jelenséget ellentétes sugallás-nak nevezik. Legkönnyebben és legtermészetesebben valamely tilalom fogja előidézhetní. Miközben a tilos cselekmény gondolata köti le a figyelmet, e cselekmény képzete nagyon sugallható egyéneknél oly erőssé válhatik, hogy a cselekményt valósággal kiváltja.
Csak egy példát idézek saját életemből. 11 éves koromban olyan tanító alá kerültem, kinek külseje a legrútabbnak látszott előttem, a mit valaha láttam, azon-
felül szúrós szeme volt, s ez nagy mértékben lekötötte figyelmemet. Az első óra vége felé hirtelen félbeszakítá a tanítást és haragosan követelte, hogy azok a tanulók, kik nyelvökkel csettintettek, ezt hagyják abba, minthogy ő ezt a hangot nem tűrheti. Egészen ártatlannak tudtam magamat, mert túlságosan féltem is emberemtől, semhogy az ő órája alatt bolondos csínyeket koczkáztattam volna, – de a szuggesztió hatott. Félelmemben, hogy ne talán önkénytelenül csettintenék nyelvemmel, akaratlanul épen a nyelő mozgásokra kezdtem figyelni, melyek minden normális emberen tisztán reflexszerűleg kiváltódnak, a mint bizonyos mennyiségű nyál gyűlt össze a szájban. Ezzel reflexmozgásom szinte megbénult, szájam tele lett nyállal és bizonyos akaraterőltetéssel az egész csomó nyálat le kellett nyelnem; de ez nem ment a nélkül, hogy nyelvem hangosan ne csettintett volna.
Persze tetten értek s megbüntettek; e nap óta pedig a bénulás állandóan bekövetkezett abban a pillanatban, midőn az illető tanító az osztályba lépett és nyomtalanul eltünt, a mint a tanító távozott. Ez tipusos példája az ellentétes szuggesztiónak; a tilalom a félelem okozta fokozott sugallhatóság útján épen a tiltott cselekményt idézi elő.
A személyekbe vetett bizalomhoz hasonló hatású a valamely felfogás helyességében való hit is. Minden hittel, minden meggyőződéssel, legyen az vallásos, filozofiai, politikai, avagy más tartalmú, együtt jár, hogy mindazt, a mi e meggyőződéssel egybehangzó, közvetlenül, bizonyítás nélkül igaznak, a mi pedig vele ellenkezik, egyszerűen hamisnak tartjuk. Ez a tény az összehangzás, vagy ennek hiánya keltette érzelmeken, a kedv, illetve elkedvetlenedés érzelmein alapul. A leg-
több emberre nézve valamely állítás valódiságának egyedüli kritériumát ezek az érzelmek adják meg: A kedv érzelme a figyelmet lekötvén, az illető képzetek zavartalanul jutnak a tudatba és így behatnak az egyén gondolkodására és ténykedésére. Az ellenkező, kedvetlenséget keltő érzelmektől pedig a figyelem elfordul. Más szóval: bizonyos hit, vagy bizonyos meggyőződés fokozza a sugallhatóságot minden iránt, a mi vele megegyezik, míg mindennel szemben, a mi e hittel nincs összehangzásban, a szuggerálhatóságot csökkenti. Ezt részben már előbb tárgyaltuk. Az elfogultság például csak e viszonynak bizonyos nyilvánulása, hogy úgy mondjuk, értelmi következménye. Ha valamely felfogásunkban elfogultak vagyunk, csak azt fogjuk szem előtt tartani, a mi vele megegyezik, míg az ellenkező tényeket nem vesszük tudomásul.
De a sugallhatóságnak bizonyos hit okozta fokozódásából még érdekesebb jelenségek is következnek. A tapasztalat u. i. tanítja, hogy a kellőképen fokozott szuggerálhatóság talaján beható sugallások nemcsak az egyén gondolataira és cselekedeteire hatnak, hanem testi és lelki működéseit is befolyásolhatják. Az érzékletek módosulnak, emlékezések átalakulnak, új gondolatirányok támadnak; cselekmények váltódhatnak ki, a melyek az egyén normális állapotában jellemével teljességgel össze nem egyeztethetők, az élettani folyamatok bizonyos határok között befolyásolhatók, betegségek megszüntethetők és előidézhetők és í. t. Egy példáját az ilyen változásoknak az ellentétes szuggesztiók fentebbi tárgyalásánál már említettük; de később még számos esettel lesz alkalmunk találkozni. E jelenségeket legtöbbször más egyé-
nek behatása okozza; ez esetben (külső vagy mástól eredő) heteroszuggesztió-ról szólunk. De keletkezhetnek magából az egyén keltette ingerből is, ilyenkor autoszuggesztió, (belső szuggesztió, önsugallás) esete forog fenn. Hogy pedig valamely autoszuggesztiónak hatása legyen, a sugallhatóságnak szükségképen fokozódottnak kell lennie. Ezt az illető egyénben rendszerint egy bizonyos hit teremti meg.
Ennek példájául ama számos szimpathiás szer egyikét említjük, melyet szemölcs ellen szoktak használni. "Piros mezei csigával bedörzsöljük a szemölcsöket és a csigát tüskére nyársaljuk. Mire a csiga beszáradt és lehull, a szemölcsök is eltüntek." Ezt a módszert széltében használják Zürich tartományban, Irhonban és itt-ott Németországban is. De a csiga nyálkája egyáltalában nem étető [mérgező] hatású; még kevésbbé lehet hatása a szerencsétlen állatka felnyársalásának. De ha a szerben való hit elég erős, akkor a leírt cselekmény autoszuggesztióként hat és a szemölcsök tényleg eltünnek. A hit tehát a ható erő ez esetben is, mint oly sok másban.
Természetesen a szuggerálhatóságot növelő tényezok közül egyidejűleg több is közrehathat és rendkívüli mértékben fokozhatja. Ez lesz az eset, ha valaki, a kiben más valamely egyénnek nagy a bizalma, ennek az egyénnek egy bizonyos hitét kiaknázza. A hit és a bizalom a sugallhatóságot annyira fokozza, hogy együtthatásukból némelykor rendkívüli eredmények következnek. Pl. mily hatásokat érhetnek el szuggesztiók útján úgy jó, mint rossz irányban bizalomkeltő és ügyes nevelők, tanítók stb.
STOLL több ilyen példát közöl; a legdrasztikusabbak egyike a következő: "Angolországban egy
HENRY JAMES PRICE nevű kéjencz rajongó női híveit olyannyira elámítá, hogy a "szerelem hajlékában (Agapemone)", melyet ő alapított, a hívek nyilvános gyülekezetében egy szép leányt, miss PATTERSON-t, deflorálhatott; még pedig kijelenté, hogy Isten erejében fog egy szűzet úgyszólván nőül venni, nem félve és szégyenkezve, titkos helyen és zárt ajtóknál, de nyíltan, napvilágon és a mindkét nembeli összes szentek jelenlétében. Isten akarata, hogy őt elvegye és nem is fog kérdezni senkit, legkevésbbé magát a kiválasztottat. Hogy kit fog elvenni, nem mondta meg. A szűzek tehát legyenek készen, mivelhogy senki nem tudhatja, mikor jövend a vőlegény. Előbb meg akarja pecsételni csókkal, azután megölelni s magához szorítani, úgy, hogy a mennyei szellem és a földi rög egymással egybenőjjön és ezentúl egy legyen testben, lélekben. A hallatlan szertartás tényleg végbement". Közelebbi magyarázatra nem szorul a dolog. De ez az eset épen nem áll egyedül a vallásos szekták történetében. Minden normális erkölcsű egyén beláthatja, hogy milyen szertelen szuggesztiv hatást gyakorolhatott PRICE és tana az egész gyülekezet gondolkodására és érzelmeire, hogy ily jelenetnek szemtanúi lehettek.
Ez a rettenetes példa nemcsak a sugallás hatalmát tünteti fel, de azt is tanusítja, hogyan lehet szuggesztió útján azonos irányban befolyásolni az emberek nagy tömegét is. Ilyen "tömeg-szuggesztiók" az emberi nem történetében kimutathatólag nagy szerepet játszottak. Az első és ötödik keresztes hadjárat nyilván csak tömegszuggesztiók eredménye, a mi eredetüknek bármilyen, valamennyire kimerítő leírásából felismerhető. Kétségkívül nagy jelentőségűek az ilyen
sugallások a babonára is, bizonyára ezek szerepelnek mindenütt, a hol egyidejűleg több embernek ugyanaz a halluczinácziója volt. Sajnos, az eddigi kisérleti vizsgálatok gyakorlati nehézségek miatt a tömegszuggesztiók e jelenségére még nem derítettek elegendő világosságot LEBON "Psychologie des foules" cz. érdekes kis munkájában (Páris, 1895.) tisztán történelmi úton kimutatta, hogy a tömegek mindig inkább szuggerálhatók, mint az egyes emberek.
Ha most a következőkben a sugallásnak a babonára velő jelentőségét vizsgáljuk, az áttekinthetőség kedvéért külön-külön fejezetekben fogjuk tárgyalni az érzékletekre, felfogásokra és emlékezésekre, testi állapotokra és cselekedetekre való hatásukat.
Sugallott halluczinácziók.
Tudomásunk szerint MEYER H. fiziologus észlelte először, hogy figyelmünknek valamely emlékezeti, vagy képzelt képre való tartós reáfordításával e képet végül oly elevenen és világosan tudjuk elképzelni, mintha tényleges érzékelés volna. Neki csak halluczinácziós látási képeket és tapintási érzéseket sikerült ily módon előidéznie, de később mások is nagy számmal végeztek ilyen kisérleteket és azt találták, hogy hallási képzeteket is elő lehet idézni akaratlagosan, halluczinácziók útján. Ellenben kevésbbé bizonyos az a szaglási és ízlési érzeteket illetőleg. A mi egészen természetes is, az érzékek emlékképei nem levén valami élesek. Továbbá a kisérletekből az is kiderült, hogy eredményeik az egyének szerint nagyon eltérők. Egyeseknek könnyen sikerülnek, másoknak jóformán egyáltalában nem; egyesek akaratlagosan
csak látási, mások csak hallási halluczinácziókat tudnak előidézni stb. Egyébként természetes, hogy e halluczinácziókat sohasem fogják valóságos érzékelésekkel összetéveszteni, minthogy tudjuk, hogy bizonyos erőfeszítéssel, akaratlagosan idéztük elő azokat.
Másként áll a dolog, ha fokozott sugallhatóság esetén valamely emlékkép hosszabb időn át tartja lekötve a figyelmet. Ennek oka különböző lehet. Majd külső szuggesztiókról van szó, midőn a látandó képet valaki közelebbről vázolja és leírja és így az egyén figyelmét akaratán kívül az előhivandó képzetre tereli. Más esetekben önsugallásokról van szó, melyek a várakozás, vagy a félelem érzelméből fakadnak. Azonban a figyelem összepontosítása a képzetnek halluczináczióvá való fejlődését minden körülmények között előidézheti, még pedig a halluczinaczio nemcsak hogy valamely érzékelés erejére és élességére tehet szert, hanem valóságos érzékeléssel össze is téveszthető, minthogy ez esetben az egyén nem tud róla, hogy maga idézte volna fel a képet. Hasonló halluczinácziókra példákat már előbb (224. l.) az önként keletkező halluczinácziók tárgyalásakor említettünk. Már most a babona történetéből fogunk különböző jelenségeket felsorolni, melyek legkönnyebben mint szuggerált halluczinácziók lesznek magyarázhatók.
Régi leírások szerint a távolbalátó, kinek viziója van, ezt egyszerű érintés útján más távolbalátó egyénre is átviheti. Hasonló esetekről szóló megbízható közléseket ugyan nem ismerek; idevágó példák az irodalomban akadnak, de a leírások egyikében sem találunk biztosítékot, hogy a két távolbalátó tényleg ugyanazt a képet látta. A mint azonban az egyik a másiknak csak jelzi is, a mit lát, a megegyezés már egész termé-
szetessé válik. Könnyen érthető, hogy olyanok, kik halluczinácziókra hajlamosak, sugallott halluczinácziók iránt is felette fogékonyak, ezért a látomás megbeszélése az egyik távolbalátó részéről sugallóan ugyanazt a látomást fogja előidézni a másikon. Példa erre LYSIUS lelkész látomása, melyet szóbeli szuggesztió útján vitt át nővérére (l. I. 392-ik l.). Ez esetben sem tudjuk pontosan, ugyanazt látta-e a két testvér; valószinű ugyan, hogy nővére is holttestet látott, minthogy LYSIUS határozottan ilyenről beszél; ellenben ugyancsak kételkedhetünk benne, hogy a látomások minden részletükben azonosak voltak-e? Így van ez más esetben is; sehol sincs rá bizonyíték, hogy a két távolbalátó látomásai másban megegyeztek volna, mint épen azokban a pontokban, melyeket az egyik a másikkal közölt volt; vagy más szoval: valamely látomásnak csodálatos átvitele egy emberről a másikra, teljesen mint szuggesztív hatás magyarázható.
A szellemlátomások is kimutathatólag legtöbb esetben szuggesztiókra vezethetők vissza, még pedig vagy külső, vagy önsugallásokra. Abban, a ki hisz a szellemekben és egy bizonyos pillanatra várja megjelenésüket, a hitfokozta sugallhatóság azt fogja eredményezni, hogy az illetőnek ama bizonyos pillanatban tényleg olyanféle halluczinácziója lesz.
Számos szemtanú kijelentése szerint ez a jelenség nagyon gyakori a szibériai népeknél. A sámán vagy táltos, kinek csodálatos míveleteit már előbb (l. I. 32-ik l.) említettük, önkívületi állapotában rendszerint ember- vagy állatformájú szellemeket lát. A jelenlevők pedig, kik azt hiszik, hogy ezek a szellemek megszállták a táltost, gyakran vesznek észre valami kékes füstöt, mely állítólag a táltosból száll fel; ez
szerintük annak jele, hogy a szellemek távoznak belőle. Nyilván hasonló dolog történik a spiritiszták gyülekezetein. A legtöbb fénytünemény és többé-kevésbbé tökéletesen materializált szellemalak, mely ez üléseken jelentkezik, nem más szuggerált halluczináczióknál. E szellemalakok csak bizonyos esetekben más eredetűek és inkább anyagi természetűek; miről a következőkben bővebben lesz szó.
E felfogás ellen talán fel fogják hozni, hogy tisztára hipothézis, melynek helyességét semmivel sem bizonyítottam. "Honnét tudják" fogják kérdezni a spiritiszták, "hogy szellemek tényleg nincsenek?" Erre a válasz az, hogy teljességgel ésszerűtlen eljárás volna olyan merész hipothézist, mint a milyen a szellemek közreműködése, állítani, a míg a jelenségek magyarázatára természetes és ismert okok állanak rendelkezésre. A bizonyítás kötelezettsége valamely új állítást illetőleg mindig arra háramlik, a ki az állítással előhozakodik; ezért a spiritisztákon a sor bebizonyítani, hogy a szellemjelenések mindamaz esetekben, melyekben kimutathatólag nem forog fenn csalás, sem pedig trance-cselekmény a médium részéről, nem sugallott halluczináczióknak a következményei. Azonban azonkívül pozitiv bizonyítékunk is van reá, hogy itt halluczinácziókkal van dolgunk. A szellemeket mindig csak " hivő" látja. Tehát a dologhoz mindig "hit" kell; a hit és várakozás hatalma alatt pedig a halluczinácziók jóformán elkerülhetetlenek. Az osztjákok és tunguzok látják, hogyan hagyják el a szellemek a táltost; a spiritiszták látják a szellemeket a médium jelenlétében; az ó- és középkorban látták az emberek, mint menekültek a szellemek a megszállottak testéből, midőn a varázsolók vagy papok kiüldözték őket. Régibb szer-
zők egyenesen azt állítják, hogy a szellemeket kiűzetésükkor látni lehetett avagy közellétüknek alább látható jelei mutatkoznak. Így régibb vallásos festményeken, melyeknek kedvelt tárgya az ördögűzés, a szellemeket, mint szárnyas alakokat látjuk ábrázolva, melyek az ördöngős egyén szájából reppentek elő. (1) De miért nem látja a szellemeket, melyeket a jurtában egybegyűltek valamennyien látnak, az európai utazó is? Miért nem lát a kritikus búvár szellemeket a spiritiszta üléseken,
60. ábra.
(1) Mellékelt (60-ik) ábra Adam van Noort (1562–1641) vésése nyomán készült; Richer: Etude clinique sur la grande hystérie, cz. művéből (Paris, 1833.) vettük. Szerző.
kivéve, ha maga a médium játssza a szellem szerepét megfelelő öltözékben? Ördöngősek avagy megszállottak végül napjainkban is akadnak; szerencsétlen betegek ezek, hisztéro-epilepsziások, kiknek gyógyítása manapság a pap kezéből az elmeorvoséba ment át. De miért nem látják a repülő ördögöket a mi elmeorvosaink soha, midőn a betegeket rohamaikból kigyógyítják? Erre csak egy a felelet: nem látunk szellemeket, mert ilyenek nem is láthatók; csak az, a ki hisz bennük és jelentkezésüket várja, érheti el, hogy megfelelő halluczinácziót sugall magának.
REICHENBACH ódtana is (v. ö. I. 471-ik l.) sugallott halluczinácziókon alapul, kapcsolatosan egynémely más lelki sajátlagossággal. Hogy az ódfény tisztán alanyi tünemény, mely csak a szenzitiv egyének öntudatában van meg, bebizonyul azzal, hogy le nem fotografálható. Ezt REICHENBACH maga is tudta, de azt következtette belőle, hogy a szenzitiv egyének látó-ereje szükségképen nagyobb, mint a fotograf lemez érzékenysége. 40 év előtt, midőn még csakis a nedves kollódiumlemezeket ismerték, ez a következtetés jogosult voltugyan, ma azonban tarthatatlan. A "Society for Psychical Research" több szenzitiv egyén látóélességét megvizsgálván, azt találta, hogy ez a normális emberekét semmivel sem mulja felül. Azonfelül a manapság általánosan használt brómezüst-zselatinlemezek huzamos expoziczióra oly tárgyakról is szolgáltatnak képet, mely tárgyak annyira fényszegények, hogy emberi szem észre sem veheti. Ilyen lemezekkel kisérlé meg HUGGINS, a híres angol csillagász, ki egyúttal a fotografozás terén is szakférfiú, hogy óriási nagyságú elektromágneseket lefotografáljon, de teljesen eredménytelenül.
A mágnessarkokon nincs tehát semmiféle fény, melyet emberi szem észre ne vehetne; ha a szenzitiv egyének mégis látnak fénytüneményeket, úgy ezeknek csak alanyi természetűeknek kell lenniök.
Így azt sem nehéz megérteni, hogy hogyan keletkezett az ódfény. A szuggerálhatóság játszta a főszerepet itt is. Ha az ember várja, hogy valamit lásson és megerőlteti magát, hogy lássa, ezzel a halluczináczió keletkezésére a legkedvezőbb feltételek adódnak meg. Ez a jelenség pedig annál könnyebben következik be, minthogy a kisérleteket teljesen sötét szobában végzik, melybe kívülről a legkisebb fénysugár sem hatolhat.
Így azután a legtöbb egyén, a kinek egyáltalában éles látási emlékképei szoktak lenni, az illető dolognak, melyről épen szó van, fényszegélyezte képét fogja észlelni. A "szenzitiv" egyén tehát nem egyéb szuggerálható embernél, kinek éles látási emlékképei vannak; a REICHENBACH-féle sötét kamra e legmindennapiasabb jelenségei így magyarázzák meg önmagukat. Ha az ilyen "szenzitiv" egyén hiszi, hogy bizonyos tárgy a tér valamely részében foglal helyet, e tárgy képét oda helyezi, avagy más szóval e tárgyat az illető helyen látni véli. – Tényleg gyakran úgy is látszik, mintha a szenzitiv egyének csakugyan meglátnák és meglelnék a tárgyakat, melyek a szoba ismeretlen helyein elrejtvék. De az csak látszólag van így, tényleg pedig a szenzitiveknek egészen másféle tulajdonságán alapul, még pedig az érzékeknek a sötétség okozta túlérzékenységén, élesedésén. Ismeretes dolog, hogy a vakok hallása, nevezetesen pedig tapintó érzéke némelykor jelentékenyen fokozott. Úgy látszik, ugyanez következik be, bár csekélyebb mértékben, normális
embernél is, ki egy órán keresztül teljesen sötét szobában tartózkodott. A halló- és a hőérzék lép itt a látás helyébe s ezek oly érzékenyek lesznek, hogy még nagyon gyenge ingerek is öntudatra juthatnak. Alig lehetséges olyan halkan mozdulni, hogy a szenzitivek észre ne vennék; ha valamely tárgyat a szobában el akarunk rejteni, hogy megvizsgáljuk, vajjon a szenzitiv egyén megtalálja-e e helyet ez neki azért fog oly gyakran sikerülni, mert hallja, hova tesszük a tárgyat. A hőérzék is közrejátszhatik a dologban. De ha a szenzitiv egyénnek nincs gyakorlata az ily észlelésben, többnyire nem is fogja tudni, mely érzékszervével fogja fel a gyenge ingereket. A kiváltott érzetek nem-tudatosak maradnak, de mégis előidézik a tárgy látási képét a tér bizonyos részében. A szenzitiv azután azt hiszi, hogy ott látja a tárgyat, míg a kép valójában halluczináczió, észre nem vett ingerek eredménye.
Az ódtünemények szubjektiv természetét egy orvosokból álló bizottság nem sokkal azután, hogy REICHENBACH idevágó első kisérleteit közölte volt, kimutatta.
Magyarázata helyességéről néhány kisérlet útján, melyekben néhány év előtt alkalmam volt részt venni, magam is meggyőződtem. A számos jelenlevő között kívülem még három egyén volt ott, kik az ódfényt megláthatták. Mindannyian a "vizuális tipus"-hoz tartoztunk, azaz különösen élénk látási emlékképeink voltak. Miután egy ideig a teljesen sötét szobában voltam, a mágnest fényleni láttam, ha mozgattam; ugyan úgy fénylettek ujjaim, ha mozogtak, egy ízben egész testem is. Egy fénylemez, melynek számos finom csúcsa volt, erősen fénylett, ha ujjamat végighúztam rajta.
A gongongot megütve villámlást láttam. Mindez tanusitja, hogyan tevodnek át a többi érzékek szolgáltatta érzetek azonnal látási képekké, melyek annál élénkebbek, minél erősebbek az ingerek. Ha a többi személy okozta zörejekből, hangjukból, mozdulataikból stb. fogalmat nyertem arról, hogy hol vannak, képüket oda helyeztem át. Ha a vélt irányban utánuk nyúltam, meggyőződtem róla, hogy ítéletem a körülményekhez képest többé-kevésbbé helyes volt. Hőérzetek is látási képeket idéztek elő. Midőn a jelenlevők egyike tudtomon kívül némi távolból "mágneses" vonásokat végzett rajtam, felváltva meleget és hideget éreztem és azonnal magam előtt láttam az illetőt szétnyujtott ujjakkal.
Más szenzitivekkel végzett saját kisérleteimben eleinte feltünt nekem, hogy a mágnest vagy kezemet megfogták, még pedig ott, a hol fényt véltek látni. Pedig a tényállás náluk is úgy értelmezendő, mint nálam, mert egyrészt mozdulataim nem voltak teljesen zajtalanok, másrészt pedig éreztem, hogy mozdulataik nem voltak pontosak és biztosak, hogy előbb mindig tájékozódtak és bizonytalanul tapogatóztak, mielőtt a tárgyat megfogták. De e látási képek alanyi természetének döntő bizonyítékát úgy kaptam, hogy valamely előttünk teljesen ismeretlen tárgynak meg csak legdurvább körvonalait sem írhatta le egyikünk sem, még ha épen előttünk tartották is. Hogy valamely tárgy képe előttünk megjelenhessék, szükséges volt, hogy az illető tárgyról már képzetünk legyen.
Már most könnyen érthető, hogyan támadt REICHENBACH ódtana. Eszméje a mesterséges mágnesen mutatkozó gyenge sarki fényről, elméleti szempontból nem is volt rossz. Minthogy azonban ő maga nem láthatta, néhány szuggerálható nőt használt kisérleteihez, kik-
nek könnyű volt a halluczinácziókat sugallani. Ezzel azonban a dolog további fejlődését illetőleg teljesen el is vesztette az uralmat. Mert a mint egyszer a szenzitivek figyelmüket látási képeikre fordították, mindent fényleni láttak a sötétben; viszont REICHENBACH azzal, hogy a szenzitivek a sötétben látszólag elrejtett tárgyakat találtak, az ódfényben vetett hitében még megszilárdult. Minthogy az e tünemények magyarázásához szükséges lélektani feltételeknek hijával volt, indíttatva érezte magát külön erőre, az ód-erőre, gondolni, mely főképen fénytüneményekben nyilvánulna. Az okkultizmus történetének ez az egész fejezete tehát mindjárt keletkezésekor egyedül szuggesztiókból eredt.
Sugallott nézetek és emlékezések.
Ha valamiről hírt hallunk, azt általában igaznak tartjuk, feltéve, hogy nem hangzik fölötte valószinűtlenül, vagy, hogy a hírmondó igazságszeretetében nincs különös okunk kételkedni. E feltételekkel a legtöbb közleményt minden birálat és közelebbi vizsgálat nélkül el fogjuk hinni. Valami különös jótállás az ilyen közlemény valódiságát illetőleg nyilván nincs birtokunkban; a hír a szuggerálhatóság alapján egyenesen átmegy a tudatba, mert a figyelmet lekötötte és mert abban, a ki átvette, nem keletkeztek képzetek, melyek őt előzetes birálatra kényszerítenék. Az ilyen szuggesztiók az élet legmindennapiasabb eseményei közé tartoznak. A másokkal való együttélés és közlekedés e szuggerálhatóság nélkül tűrhetetlen, sőt lehetetlen volna. Pozitiv tudásunk legnagyobb része sem olyasmi, a mit tényleg "tudunk", hanem csak olyasvalami, a mit hiszünk; a szuggerálhatóság
következtében közvetlenül átment öntudatunkba és döntő hatásúvá lett gondolatainkra és cselekedeteinkre. Kivéve a mathematikai törvényeket, melyek helyességét logikai bizonyítás révén fogadjuk el és a természettudományi tények csekély részét melyek helyességéről észlelések útján győződtünk meg, minden "tudásunk" csak szuggerált képzeteken alapul. Hány állat és növény van, melynek létében nem kételkedünk, pedig saját szemünkkel sohasem láttuk. Nyugodtan elfogadjuk, bízva a férfiakban, kik velünk tapasztalataikat közlik. Ez azonban más szóval annyi, hogy e férfiak állításai önkéntelenül lekötötték figyelmünket és átmennek tudatunkba, mert bizalmunk fokozta szuggerálhatóságunkat. Azonban, ha ez a bizalom hiányzik, akkor valamely új állítás nem is fogja közvetlenül leköthetni figyelmünket; érveket fogunk keresni az állítás helyessége mellett vagy ellene. – Még nagyobb mértékben áll ez földrajzi és történelmi adatokra vonatkozólag. Gyermekkorunkban mindent elhittünk, mert a könyvben úgy volt s mert a tanító úgy mondta. Később talán saját szemünkkel is meggyőződhettünk egynek-másnak a helyességéről és nem találtunk okot, hogy a többiben kételkedjünk.
Ha így pozitiv tudásunknak legnagyobb része csak hit, nemkülönben így áll es a szó szorosabb és voltaképeni értelmében vett hitre is, a vallásra és a babonára. Valamint a pozitiv vallások dogmái is szuggesztió útján plántálódnak át nemzedékről nemzedékre, úgy van ez a babonával is. Azonban, a mint az ember hisz, már elfogult és hitét mindenféle észlelés útján megerősítve látja.
A szuggerált nézetek hatalmának találó példáját látjuk a boszorkányság fejlődésében. Mindannak elle-
nére, a mit különböző oldalról a boszorkányösszejövetelek bizonyítására felhoztak, kétségtelennek látszik, hogy azok az összes hozzájuk tartozó undokságokkal együtt nem egyebek költött mesénél. Akkoriban persze jóval több varázsló és javasasszony akadt, mint manapság. Falun és bizonyára a városokban is, talán a jobbmódú körök kivételével, minden orvosi és állatorvosi ténykedés közöttük és az egyházi férfiak között oszlott meg. Ha az egyházi varázslat nem használt, azokhoz folyamodtak, kik ismerték a régi, elődeiktől hagyomány útján megmaradt szereket. Ugyancsak hozzájuk folyamodtak, ha többé-kevésbbé tilos czélokról volt szó, milyenekkel pap vagy szerzetes nem igen foglalkozhatott. De ámbár a varázslatot oly formákban gyakorolták, melyek kétségkívül egyenesen a pogány világból eredtek (v. ö. I. 138-ik l.), ezzel még egyáltalában nem bizonyult be, hogy e varázslók és boszorkányok zárt közösségeket alkottak. S még kevésbbé forog fenn valamelyes bizonyíték arra, hogy, a mint egyesek állították, bizonyos időkben egybegyűltek, hogy orgiákat csapjanak, vagy hogy, mint mások állítják, az ősidők pogány istenségeit imádták volna.
KIESEWETTER "Geschichte des Okkultismus" cz. művében (II. köt., 586. l.) nehány régi történetet említ ugyan, mely szerint különböző egyének ilyen összejöveteleket láttak volna s a hatóságok is egyszer-másszor tetten érték volna őket. De e közlemények későbbi időből erednek, melyben a boszorkányosságban való hit teljesen ki volt fejlődve; az ez időből eredő tanuságokra, mint mindjárt látni fogjuk, nem sokat adhatunk. De még ha egyik vagy másik közlemény igaz volna is, annak kétségtelen bizonyítása
még mindig hiányzik, hogy nem volt-e inkább valami rablóbanda, melyet elfogtak és mely épen zsákmányán osztozkodott volt. Minthogy az ilyen gyülekezet nem egyszer agyonverte a kiváncsiaskodó hatóságot, ez inkább rablókra, mint boszorkányokra utal. Mindez esetekben nincsen tehát bebizonyítva, hogy tényleg boszorkányok gyülekezetéről volt-e szó. Azonban épen úgy, a mint ilyen zárt boszorkányszövetségeket nem sikerült bebizonyítani, nincs okunk arra a feltevésre sem, hogy a boszorkányok és javasasszonyok, főleg abban az időben, midőn a boszorkánypörök támadtak, az egyházi varázslattal valami erősen versengtek volna.
A boszorkányosságban való hit abban az időben keletkezett, midőn az egyház a varázslat lehetőségét elfogadta (v. ö. I. 144. l.). Az eretnekszekták ellen emelt régibb vádakhoz a boszorkányosság vádját elsőbben alárendelt tényező gyanánt kapcsolták; az utóbbi lassan-lassan mindinkább előtérbe lépett és lassú fejlődés útján, melynek menetét a történeti okmányokban figyelemmel követhetjük, az eretnekségből végül boszorkányosság lett. A tényleg meglevő eretnekszekták helyett már most a tisztán képzeletbeli boszorkánygyülekezeteket vették üldözőbe. Csakis ebből a feltevésből indulva ki, hogy a boszorkányosság csak a képzelet terméke, magyarázható a dolog további fejlődése. Eleinte ugyanis a hoszorkánypörök dolga nem igen akart haladni, mert a boszorkányokról és közösségeikről nem tudtak semmit. A bennük való hitet előbb prédikácziók és iratok útján kellett a népbe szuggerálni. Azonban, midőn ez megtörtént volt, a dolog kellőképen megindult. Mert hiszen tudjuk, hogy az, a ki egy bizonyos hitében elfogult, a mindennapi
élet eseményeiben könnyen akad oly tényekre, melyek hitét megerősíteni látszanak. A legcsekélyebb és legtermészetesebb dolgokban a boszorkányok szereplését kezdték szimatolni; a boszorkányosság vádját egyre sürűbben emelték és a boszorkányégetések számával a félelem is növekedett, mely azután ismét újabb vádaskodásokra vezetett.
De ez még nem elég. A feszültség és félelem, melyet a boszorkánypörök embertelen kínzásaikkal szerte terjesztettek, úgy látszik, maga idézett elő bizonyos jelenségeket, melyek viszont a vádlóknak a jogosság bizonyos látszatát kölcsönözhették. Hogy valaki boszorkány, erre az egyik legbiztosabb és legmegbízhatóbb jel az ú. n. "stigma diabolicum", az "ördög pecsétje" volt. Ha a boszorkányok testén egy vagy több, fájdalom iránt érzéketlen helyet találhattak, akkor az illetők vétkessége be volt bizonyítva és a további kutatások úgyszólván feleslegesekké váltak. Az ilyen érzéketlen testrészek, a régiek leírásai szerint, épen nem voltak ritkák; de e jegyek, mint később látni fogjuk, jellegzetes ismertetőjelei a hisztériának. Minthogy pedig a hisztériát gyakran váltják ki lelki izgalmak, különösen ijedtség és félelem, ebből, úgy látszik, azt következtethetjük, hogy a boszorkányoktól való félelem valósággal tömegesen idézte elő a hisztériát, úgy, a hogy azt ma képzelni sem tudjuk. Az eredetileg alaptalan vádak így idővel beteges jelenségeket okoztak, melyeket ismét a vádak jogosságának bizonyítékaiul lehetett felhasználni.
A boszorkánykenőcsök is valószinűleg csak a boszorkánypöröktől való félelemnek termékei. PORTA vizsgálataiból (v. ö. I. 330. l.) tudjuk, hogy ilyen kenőcsök tényleg voltak és hogy bódító anyagokat tartal-
maztak, melyek mély alvást idéztek elő, erotikus álmokkal. A régi idők javasasszonyai tudvalevőleg elég jól ismerték a növények gyógyító és mérgező tulajdonságait. Miért ne használták volna ezt az ismeretüket arra, hogy a boszorkánypörök vigasztalan állapotainak közepette muló részegséget, rövid feledést keressenek a rendelkezésükre álló eszközökkel, a mint még ma is sok ember szeszhez nyúl, ha helyzete kétségbeejtő. Hogy az ilyen részegség állapotában boszorkányutazásokról és leginkább ördögökkel és varázslókkal való erotikus kicsapongásokról álmodtak, ismét csak az e dolgok valódiságában való hitnek sugalló hatása.
A boszorkánypörök aktái között gyakran akadunk egy olyan jelenségre, mely első pillanatra az imént kifejtett felfogással teljességgel ellentmondónak látszik. Nem ritka dolog ugyanis, hogy asszonyok maguk jelentkeztek a biróságnál és boszorkányossággal vádolták magukat. Azt hihetné tehát az ember, hogy ezeknek az önvádolásoknak volt valami igaz alapjuk; mert mi mas indíthatta volna ezeket az asszonyokat az ilyen őrületes vallomásra? "Egyszerűen gonoszságot tennünk fel okul", mondja STOLL, "annak nem volna értelme, minthogy eljárásuk saját életüket veszélyeztette. Ugyanoly kevéssé valószinű az a feltevés, hogy napjaink tipusos hisztériásainak módjára minden áron valamely rendkívüli esemény tárgyává és a közfigyelem czélpontjává akarták volna tenni magukat. Hogy ezeket az eseteket megérthessük, emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy vannak emberek, kiknél mindaz, a mit nekik szándékosan vagy a nélkül sugallanak, azonnal annyira a teljes valóság mezét ölti magára, hogy tényleg megtörtént dolgokat a csak gondolatuk-
ban felmerült vagy hallomásból ismert dolgoktól megkülönböztetni egyáltalában nem tudnak".
Erre nézve STOLL a következő eseményt idézi, mely Nancyban, BERNHEIM professzor, ismert hipnotizőr, klinikáján történt: "Egy napon BERNHEIM egy 14 éves fiút hítt egy másik beteg ágyához, az 1-es számúhoz, és így szólt hozzá: "Te, mondd csak, nem vette el ez az ember tegnap az erszényedet?" "Oui monsieur", [igen, uram] volt a rögtöni válasz. – "Hát akkor mondd el nekünk, hogyan történt, de vigyázz, hogy ne mondj egyebet, mint a tiszta igazságot, mert épen itt van monsieur le juge (az épen szintén jelenlevő FOREL tanárt mutatta neki biró gyanánt) és gondold meg jól, hogy a te beszéded ezt az embert fél évre börtönbe hurczolhatja." – A fiú erősítgeti, hogy csak a tiszta igazat akarja mondani és elkezdi beszélni, hogyan jött az 1-es sz. beteg tegnap 10 1/2 órakor ágyához és hogyan lopta ki a pénztárczáját a takaró alól. A tolvaj ezután ágyába tért volna vissza. Behatóan megkérdeztetvén, vajjon ezt mind tényleg és valósággal látta-e és Isten előtt esküvel erősítheti-e, a fiú azonnal esküre emeli ujjait és Istenére esküszik, hogy igazat mondott. Ez elbeszélés közben az 1-es sz. beteg egyre nevetve fejét rázza és az egész dolgot tagadja. Erre BERNHEIM a 2. sz. ágyban, az 1-essel szemben fekvő beteget hívja tanuul és őt is kikérdezi. Ez a beteg, a ki hisztéro-epilepsziás, szóról-szóra ismétli a fiú vallomását és állítja, hogy szintén szemtanuja volt a lopásnak. BERNHEIM már most egy harmadik férfiúhoz, egy idősebb beteghez fordul, ki nyugodtan ült az egyik padon. Ez hidegvérrel és határozottan állítja, hogy semmi ilyen dolgot nem látott. E mellett jó ideig meg is marad, daczára, hogy
nyomatékosan figyelmeztetik, hogy csak gondoljon vissza jól, nem látta-e a lopást? Lassankint azonban enged adatainak határozottságából, megengedi, hogy a kórteremben ilyesmi megtörtént, de nem emlékezik, hogy látott volna valamit. Többre ez a tanu nem volt bírható." A lopás természetesen nem volt egyéb költött mesénél; és mégis láthatjuk, hogy két egyén azonnal igaznak veszi és bővebben kidolgozza. Minthogy egyikük fültanuja volt a másik vallomásának, természetesen ugyanazokkal a szavakkal vall ő is. Még a harmadik is, miután a kihallgatásnál kellőképen hozzáférkőztek, annyira megy, hogy megengedi, hogy a dolog megtörténhetett.
"Helyezzük már most", folytatja STOLL, "az ilyen dispozicziókat vissza azokba az időkbe, midőn a népek többsége a boszorkányoktól való folytonos félelmében, a legegyügyűbb és legtermészetesebb dolgokban és eseményekben is varázslatos befolyást szimatolt, s könnyen meg fogjuk érteni, hogyan történhetett, hogy a lelki szorongás óriási nyomása alatt, melyet egyrészt a boszorkányoktól való félelem, másrészt az örök kárhozat borzalmai keltettek a nép széles rétegeiben, szegény, felette szuggerálható, együgyű teremtések egy vagy más szerencsétlen véletlen, valamely esetleg talán teljesen szándékolatlan külső szuggesztió vagy halluczinácziós ördögjelenés következtében arra az eszmére juthattak, hogy ők boszorkányok és lelkiismeretük aggályai miatt kötelességüknek tartották, hogy biráiknak "önként" adják át magukat. Nem gonoszság, de a lelkiismeret harcza és végtelen szuggerálhatóság vitt sok ártatlan embert arra a végzetes lépésre, mely romlását okozta".
Hogy a birák is elfogultak voltak a boszorká-
nyosság igazvoltában való hitükben s hogy ezért minden józan értelemnek teljesen hozzáférhetetlenek voltak, ez alig szorul bizonyításra. Az egyetlen, előbb (az I., 167. l.) idézett példa eléggé tanusítja, hogy a szuggerálhatóság az akkori idők legintelligensebb embereit is mennyire megőrjíthette.
Sugallott mozgások és cselekmények.
Már előbb kimutattuk, hogy minden mozgási képzetnek megvan a hajlama az illető mozgást cselekménnyé, ténnyé változtatni. Ezzel megvan a lehetősége annak, hogy mozgási szuggesztiók realizálódjanak. Ha ugyanis a figyelmet az ilyen képzetre irányítjuk, akkor ezzel a mozgás önmagától fog keletkezni, feltéve, hogy az egyén a mozgási hajlam ellen nem küzd szándékosan. De még ha ez meg is történik, a mozgás mégis észrevehető lesz, a mint a figyelem elég erősen irányul a mozgási képzetre.
Ha valaki kinyujtott karral állván kezében ingát tart, bármennyire akarja is kezét nyugodtan tartani, az inga lengésnek indul, mihelyt az egyén mozgást vár, azaz mihelyt figyelmét állhatatosan valamely mozgási képzetre irányítja. A 99-ik lapon említettük, hogy ez a kisérlet olyanoknak, kik a dolog összefüggését nem ismerik, könnyen sikerül, ha eljárásunkat misztikus alakba burkoljuk. Ezzel az egyén várakozását nagy mértékben megfeszítjük, vagy más szóval: mozgást szuggerálunk neki.
Szuggerált mozgások és cselekmények a mindennapi életben rendkívül gyakoriak; de igen gyakran nem egyebek, mint más emberek cselekményeinek utánzatai. Azonban épen ezért sokszor nagyon nehéz
meghatározni, vajjon valamely fenforgó cselekmény tényleg szuggesztió hatása-e? Mert a sugalláson kívül hasonló cselekedeteket egy másik lelki tényező is okozhat, még pedig az ú. n. utánzási ösztön. Egy hölgy azt látja, hogy barátnője legújabb divatú ruhát kapott; azonnal neki is olyat kell kapnia, mert "hiszen úgy kell öltözni, a hogyan más emberek öltöznek". Itt tehát nyilván az az öntudatos ösztön jut érvényre, hogy másokhoz hasonlítsunk. Teljesen analog, bár talán kevésbbé öntudatos az az eset, midőn gyermekek gőzhajósdit, lóvasutat, katonásdit stb. játszanak.
Tulajdonképen ez is utánzási hajlam, mert nyilvánvaló, hogy ezt a tevékenységre irányuló hajlamot is csak az utánzás elégíti ki, még pedig annál nagyobb mértékben, minél inkább hasonlít az elvégzett cselekmény a felnőttek cselekedeteihez. Kiviláglik ez abból, hogy pl. nagyobb gyermekek játék közben helyreigazítják kisebb társaik viselkedését, ha ezek nem utánozzák híven a valóságot. Ilyen és hasonló esetekben hajlammal van dolgunk, vagyis bizonyos, valami után való törekvéssel, mely törekvés a hajlam kielégítésére irányuló mozgásokban nyilvánul. Az ilyen czélszerű, természetes hajlamon, vagy ösztönön alapuló ténykedéseket nem szabad összetévesztenünk a szuggerált mozgásokkal; utóbbiak ugyanis úgy keletkeznek, hogy valamely képzet leköti a figyelmet és közvetlenül egy, a képzethez fűzött mozgást vált ki. Az ösztönszerű és szuggerált cselekmények között való különbséget szépen tünteti fel a következő példa:
Tegyük fel, hogy B. fagyos, síkos úton A. mögött halad és A.-t figyelemmel kiséri. Ha most B. hirtelen megpillantja, hogy A. esőfélben van, nem ritkán ő is hasonló mozdulatot végez testével, mint A. Ez
nyilván szuggesztió hatása. Hogy A. ezt a mozdulatot végzi, az egészen természetes, mert hiszen egyensúlya veszélyben forog, miért is súlypontját testtartásának megváltoztatásával akaratlanul is oly módon igyekszik áthelyezni, hogy egyensúlya ismét helyreálljon. De másként áll a dolog B.-vel. Nála, ki meg nem csúszott, a végzett mozdulat teljesen értelmetlen, sőt czélszerűtlen, mert testének hirtelen félrehajlítása következtében még el is eshetik. B. mozdulatát csak az idézi elő, hogy figyelmét A.-ban összepontosítja és ennek mozdulatait látja.
E példa a természetes hajlamon és ösztönön alapuló cselekmények, valamint a szuggerált mozgások között fenforgó különbséget világosan feltünteti.
Külsőleg mindkettő látszólag egyforma lehet, a különbség csak az öntudati állapotban rejlik. Ösztönszerű cselekvésekben mindig szerepel valami hajlam, mely czélszerű s a hajlam kielégítését czélzó mozdulatokban nyilatkozik meg; így A. mozdulata ösztönszerű.
Ha ellenben a mozdulatot csak valamely, figyelmünket lebilincselő képzet idézi elő, akkor szuggerált öntudati állapottal van dolgunk. Az egyes esetet tehát csakis a fenforgó öntudati állapot megvizsgálásával dönthetjük el. Ez hellyel-közzel elég bajos lehet. Azonban általában a mindennapos életben is sűrűn adódnak elő olyan mozgások, melyeket kétségtelenül a szuggesztió idéz elő. Mindenki tudja, hogy oly emberek, kik évek során át együtt éltek, pl. valamely házaspár, modorukban, kifejezésük módjában stb. nagyon hasonlók lesznek egymáshoz. Íme az világosan bizonyítja, hogy a példa mennyire ragadós, s a szuggerálhatóság milyen jelentős tényező. Azt senki sem állíthatja komolyan, hogy az ilyen emberek teljes
öntudatossággal utánozzák egymást. Azonkívül ez ellen bizonyít még az a körülmény, hogy mindegyik fél olyan sajátosságokat is eltanulhat a másiktól, melyeket maga illetleneknek tart és nem akar eltanulni. Ez tehát nyilván nem valami utánzási hajlamnak a következménye; kétségkívül sokkal nehezebb önállóságunkat és függetlenségünket mindig megóvnunk, vagyis nem úgy cselekednünk, mint a hogy másokat cselekedni látunk. Épen ezért alkalom adtán nagyon is könnyen, egészen önkéntelenül végezzük azt a cselekvést, melyet mindig szemünk előtt látunk: a kellő pillanatban megjelenik valamely határozott cselekvés képzete és kiváltja a cselekvést is; ez tehát teljességgel szuggerált cselekvés lesz.
A mi így áll a felnőttekre vonatkozólag, mindaz csakhogy még fokozottabb mértékben – a gyermekekre is érvényes, kiknek tudatélete kevésbbé önálló. A gyermek modora, fellépése, rendszeretete, tisztasága, kifejezésmódja és beszédének hanglejtése tudvalevőleg többnyire hű mása környezetének. A gyermek azt teszi, a mit másoktól lát, mert ez mindig leköti figyelmét. De azért még a kis gyermek cselekvéseiről sem mondhatjuk, hogy azok egytől-egyig ily sugallásból eredő utánzások volnának. Ha a három éves leányka azt teszi babájával, a mit anyja a nap folyamán tett kis gyermekével; ha a babát levetkőzteti, megfüröszti, letörölgeti, lefekteti stb.: a cselekvésnek ez egész sorozata teljesen nélkülözi a szuggesztió jellegét. Mindebben kétségtelenül az utánzási hajlam nyilatkozott meg. A gyermek hajlamot érez valami tevékenységre; képzelete élénk; fölmerül saját éleményeinek emléke, s mindeme mozgalmaknak tárgya a baba lesz. E cselekvések a gyer-
mek saját öntudatából fakadnak, pillanatnyi, külső indító okuk nincs, és bizonyos hajlamot elégítenek ki. Ámde, mikor ugyanaz a gyermek látja, hogy anyja a sáros úton fölemeli ruháját, s erre azután maga is fölfogja rövid ruhácskáját: ez esetben mái csakugyan nincs meg az az öntudatos ok, hogy "anyát játszik". A gyermek nem érti ezt a mozdulatot, melyet először lát életében. El is felejti nyomban és nem ismétli, a míg csak újra nem látja. És csak miután ez már néhányszor ismétlődött, akkor kezdi majd ruháját "önmagától", külső ok nélkül emelni. Az egész cselekvésnek az a körülmény adja meg a szuggesztiós eredet jellegét, hogy a mozdulatot kezdetben csak akkor utánozzuk, ha a mozdulat képzetét kívülről nyerjük. Már később azután, mint minden más ismert cselekvést, játszva végezzük el.
Ezekben, a mindennapi életben felmerülő példákban oly sugallott mozgásokkal találkoztunk, melyek a normális, különös okok által nem fokozott szuggerálhatóság következtében keletkeztek. De ha a szuggerálhatóságot valamely külső ok fokozza, akkor nemcsak egyes mozdulatokat, hanem összetett cselekményeket is sugallhatunk. A fokozott szuggerálhatóságnak talán leggyakoribb oka a mindennapi életben: a másokba vetett bizalom. Ha egyik ember teljesen a másikkal, a kiben bízik, vezetteti magát; ha valamely helyzetben másnak tanácsa és utasítása szerint birálat és megfontolás nélkül cselekszik, akkor e cselekvés nyilván sugallott. A cselekvés kellő időben történik, és pedig nem azért, mert az egyén azt határozta, hogy úgy cselekszik, hanem valamely külső inger következtében, a másik szavainak következtében, melyek az illető egyénen teljesen uralkodnak.
Nagy hatása volt ennek a ténynek a babonára. Azokban az időkben, midőn bizonyos emberekről föltették azt a képességet, hogy a jövendőbe látnak, ez a föltevés nagyon gyakran a jövendölés teljesedését idézte elő, mert az illető a "jövendölés" szuggesztiv hatalma alatt egészen öntudatlanul ennek megfelelően cselekedett, még akkor is, ha talán kedve volt rá, hogy másképen cselekedjék. Uralkodott rajta az a képzet, hogy így kell cselekednie, és ezért cselekedett így. (V. ö. 180. és 187. l.)
Ritka elevenséggel szemlélteti a jövendölések sugalló erejét a Vatnsdöla szága, mely a szuggesztió hatását lépésről-lépésre ecseteli. INGEMUND, a ki később a Vatnsdölok izlandi nagy nemzetségének lett törzsatyja, HARALD királlyal részt vett a Haforsfjord melletti nagy ütközetben. Ütközet után hazament atyjához, hol nevelőatyjával, INGJALD-dal találkozott, ki meghívta valami ünnepségre. "Ezen az ünnepségen INGJALD és felesége – jövendő sorsukat megtudandók – régi szokás szerint hozzáláttak a szejdjövendöléshez (v. ö. I. 124. l.) és e végből egy finn jósnőt hivattak. INGEMUND és mostoha testvére, GRIMM nagy kísérettel jöttek az ünnepségre. A finn asszonyt ékesen földiszített trónusra ültették. Mindenki elhagyta helyét, hogy megkérdezze jövendő sorsát, az asszony pedig mindegyiknek megjósolta, hogy mit rejt számára a jövő; de a kapott feleletet korántsem fogadták egyenlő elégedettséggel. Azonban a mostoha testvérek ülve maradtak és nem mentek az asszonyhoz, hogy megkérdezzék; azt mondták, hogy nem törődnek jóslataival. A volva pedig kérdezte: "Azok a fiatal emberek miért nem tudakolják jövendő sorsukat? Hiszen én úgy látom, hogy mind-
azok között, kik itt összegyűltek, ők a legméltóbbak". INGEMUND erre így szólt: "Nem kivánom jövendő sorsomat előre megismerni". "Azért is megmondom, ha nem is tudakolod", mondá a volva. "Abban az országban lészen az otthonod, melyet Izlandnak neveznek, s a melynek legnagyobb részét ember még nem művelte; ott hires ember lesz belőled, és megvénülsz, utódaid pedig szintén hiresek lesznek ugyanabban az országban." INGEMUND pedig így szólt: "Eltaláltad, mert elhatároztam, hogy arra a helyre sohasem megyek. Derék kereskedő is volnék, ha sok és jó családi birtokomat eladnám, hogy arra a puszta vidékre menjek". A finn asszony erre így felelt: "Mégis úgy lesz, a mint mondtam, és ennek az a jele, hogy a kép, melyet HARALD [AARFAGER Haforsfjordban adott neked, most eltünt a batyudból, s abban az erdőben kerül majd napfényre, melyben lakásod lesz; FREJR képe van rajta ezüstből kiverve; s ha fölépíted hajlékodat, akkor szavaim beteljesülnek". INGEMUND így szólt: "Ha nem sérteném vele nevelő atyámat, fejeddel fizetnéd jövendölésed bérét; de mert nem vagyok verekedő suhancz, hát maradjon ennyiben". Az asszony azt felelte, hogy ezért nem kell megharagudnia; de INGEMUND megjegyezte, hogy rossz órában jött ide, mire az asszony ismét azt felelte, hogy a jövendölés mégis beteljesedik, akár tetszik neki, akár nem. INGEMUND pedig ugyanazon a télen s a következő nyáron atyjánál volt, majd azután lakodalmát ünnepelte, mely alkalommal HARALD király is jelen volt. INGEMUND ekkor így szólt a királyhoz: "Megelégszem sorsommal, és nagy tisztesség az, hogy jóvoltodat birom; de a mit a finn asszony körülményeim megváltozásáról jövendölt, az
mindig az eszemben jár, és a legszivesebben látnám, ha nem válnék valóra, hogy el kell hagynom atyai jószágaimat". "Valami igazság mégis lehet abban", felelte a király, "hogy FREJR ott kivánja képét elhelyezni és dicső székhelyét ott akarja megalapítani". INGEMUND most már azt is bevallotta, hogy bizony szeretné tudni, vajjon megtalálja-e képét, ha ott telepíti meg házi isteneit. "És nem tagadom uram", tette hozzá, "hogy néhány finnt akarok ide rendelni, kik tudósíthatnak annak az országnak természeti állapotáról, melybe indulnom kell; Izlandba akarom őket küldeni". A király azt felelte, hogy ezt bátran megteheti, és ha az ő (a király) nézete szerint cselekednék, oda költöznék.
INGEMUND már most néhány finn varázsló segítségével bírt akart kapni Izlandról. Ezek hírt is adtak neki ez országról, s azt mondották, hogy személyesen is oda kell utaznia. "Magam is úgy szándékozom", mondá, "végre is senkisem térhet ki sorsa elől". Ezután búsásan megajándékozta a finneket s elbocsátotta. Azután még rövid ideig békésen udvarán maradt, majd a királyhoz ment és közölte vele szandékát és tervét. A király azt felelte, hogy mindez nem lepi meg; nehezen kerüljük ki azt, mit a sors reánk mér. INGEMUND ráhagyta, hogy úgy van, ő megpróbált mindent, a mi csak telt tőle. "Bármily országban légy is", folytatta a király, "mindenütt tisztelni fognak és megbecsülnek", és ezúttal is, mint máskor, ajándékkal tisztelte meg. Ezután INGEMUND nagy vendégségre hívta meg barátait és a többi törzsfőt; evés közben figyelmüket kérte és így szólt: "Elhatároztam, hogy változtatok helyzetemen és Izlandba vonulok, inkább a sors akaratából, mint a
magam jószántából; a ki velem tart, az jöhet, de mindenkinek szabadjára hagyom, hogy itt is maradhat, ha jobban tetszik neki". Szavai nagyon tetszettek és mindnyájan mondották, hogy távozása nagy veszteség számukra, de kevesen erősebbek végzetüknél.
A dolog természetéből következik, hogy hasonló események a későbbi korban is elég gyakran előadódtak. "Senki sem szegülhet ellene sorsának" – ha hiszi, hogy sorsa valóban előre megvan pecsételve és küzdeni nem lehet ellene.
Ez magyarázza meg azt is, hogy az asztrologusok a középkortól az újabbkorig oly tekintélyes állást foglaltak el. Nem puszta formaság volt, hogy a fejedelmek asztrologusokat tartottak udvarukban, kik minden fontos esemény alkalmával a sors akaratát kutatták a csillagokban. Hittek a csillagjóslásban és alkalmazkodtak az asztrologusok jövendöléseihez; így teljesedtek azután a horoszkópok. Még arra is vannak történeti hagyományaink, hogy fejedelmek abban a pillanatban teljesítették házastársi kötelességüket, a melyet az asztrologusok az esetleges trónörökös fogantatására a legkedvezőbbnek jeleztek. A hol ily vak bizalmat helyeznek a divináczió művészetébe, ott a sugallhatóság nyilván legmagasabb fokát éri el, és nem csodálkozhatunk, ha látjuk, hogy a horoszkóp, melyet valamely fejedelem születésekor felállítottak, egyik-másik részlet dolgában tényleg jövendőmondónak bizonyult. Jövőjének ismerete a férfi egész életét, gondolatait és hangulatait mindenképen szuggesztiv módon befolyásolja és irányítja. Ha a jövendölés az volt, hogy valamely csatában győzni fog, akkor ez nemcsak a fejedelem, de az egész sereg bátorságát szí-
totta; ha csatavesztést jósoltak, akkor bátortalanság szállott meg mindenkit és a győzelem, úgy mint a veszteség, természetes következése volt az uralkodó hangulatnak. "Sorsának senki sem szegülhet ellene." A csillagjóslásnak ma is vannak vak hívői, s mert ugyanannak az oknak mindig ugyanaz az okozata, a horoszkópok még mindig beteljesülnek, mert mint szuggesztiók hatnak.
Bizonyítékul a következő hozzám intézett levél töredékét. közlöm: "Minthogy születésem planétája Merkur, kell, hogy egész életemre jelentékenyen hasson. Merkur pedig nagy sebessége következtében változást, utazást és gyermekeket jelent. Rá is ütötte bélyegét egész életemre; állásomat folyvást változtattam, néhányszor körülutaztam a földet, több esztendeig idegen világrészekben tartózkodtam. Most már csak a gyermekek hiányoztak. A minap egy pedagogussal találkoztam, a kinek ajánlására tanítóul alkalmaztak az iskolában; most készülök az utolsó lépésre és tanulok a tanítói vizsgálatra, teljes összehangzásban horoszkópommal. Nemde mindez nagyon világos, noha nem kételkedem, hogy Ön véletlennek nevezi." Ezzel barátom igazságtalanul vádol. Mindez nem véletlen, sőt ellenkezőleg legfényesebb bizonyítéka a szuggesztió hatalmas erejének.
Sugallott szervi változások.
Mindeddig a szuggesztiónak kizárólag ama hatásáról szólottunk, melyet öntudatunk világára és akaratlagos izmainknak ez által előidézett mozgásaira gyakorol. Ezeknek merő ellentétei a belső szervi változások, ú. m. a szív, a véredényrendszer, a gyo-
mor, a bél és a mirigyek változásai, melyeket az egyén nem idézhet elő tetszése szerint és velök nem rendelkezhetik. Ezzel nem mondtuk még, hogy e változások az öntudati állapotoktól függetlenek volnának; sőt ellenkezőleg kétségtelen, hogy bizonyos lelki állapotokat mindig törvényszerű változások kisérnek az egyes szervekben. Így a figyelem megfeszítése a szívverések számát szaporítja, míg ellankadása csökkenti.
Ha figyelmünket testünk bizonyos részére irányítjuk, akkor e helyen a véredények kitágulnak vagy szűkülnek, úgy, hogy a vér odatódulása a körülményekhez képest fokozódik vagy csökken. Hasonlóképen pl. ízlési érzeteinket oly állandóan kiséri a nyálelválasztás bizonyos megváltozása, hogy egyedül valamely érzetre való emlékezés már előidézheti ezt a változást. Csak gondolnunk kell valamely savanyú vagy édes gyümölcsre, már is "összefut a nyál szájunkban;" ha valami keserűre gondolunk, kiszárad a szájunk stb. Végül minden erős felindulást az egész szervezet jellemző változásai kisérnek; a lélekzést, a szívműködést, az edények tágulását és a bél mozgásait különböző lelki állapotaink megfelelő módon módosítják. De nemcsak a valóságos ingerek idézik elő e változásokat, hanem a hasonló lelki állapotra való egyszerű emlékezés, bár csekélyebb mértékben, ugyanazt a szervi változást okozhatja.
Mindezek a tények azt bizonyítják, hogy az öntudati jelenségek és az egész szervezet állapota között szoros kapcsolatnak kell lennie. És viszont [megfordítva] lehetségessé teszi, hogy a sugallás szervi állapotainkra is hathasson. Ily szuggesztiók az orvostudományban számos esetben alkalmazhatók és hatásuk általában annál biztosabb és erőteljesebb, minél nagyobb a beteg
sugallhatósága; utóbbi pedig attól a bizalomtól függ, mellyel a beteg orvosa iránt viseltetik. VILLANOVA ARNOLD, korának hírneves orvosa, már akkor, a XIII-ik század végén, belátta, hogy betegének bizalma mily fontos az orvosra; mert "akkor mindent elérhet." (V. ö. I. 268. l.) És ma is minden gondolkodó orvos elismeri a szuggesztió nagy hatását, melyet a betegségre gyakorol, különösen azokra a bajokra, melyek ellen meghatározott gyógyítószert nem lehet alkalmazni. Ez nem csak ideges állapotokra vonatkozik, melyek esetében a sugallás, a lelki gyógyítás úgy szólván mindig a leglényegesebb. A betegnek bizalma az orvoshoz a legtöbb más esetben is rendkívüli jelentőségű. Első sorban a megnyugvás, melyet egyedül az orvos jelenléte is előidézhet, tetemesen támogatja a szervezetet a betegség ellen való küzdelmében.
Míg a félelem és aggódás határozottan rossz hatással vannak a betegségre, addig valamely felvidító meglepetés vagy emelkedett hangulat nagyon előmozdítja a gyógyulást. Nagyon jól jellemzi a félelem hatását a fertőző betegségekre a következő, a fejedelemről és a koleráról szóló keleti monda. Egyszer á fejedelem a városon kívül találkozik a kolerával és megkérdezi, hogy hány embert szándékozik ezúttal a más világra vinni. "Ezret", felelte a kolera. Midőn azután a kolera a városból távozott, megint találkozott vele a fejedelem és szemére vetette, hogy megszegte a szavát; ezer helyett ötezer áldozatot szedett. "Nem úgy van", felelte a kolera, "4000-et a félelem ölt meg". – Másrészt ismeretes, hogy könnyebb betegség, mint pl. kisebb fokú köszvényes roham, fejfájás stb. vidám hangulat következtében
nyomtalanul eltünhetik. Érthető ebből, hogy a bizalmat gerjesztő orvos jelenléte már pszichikailag is kedvezően hat a betegségre.
De ezenkívül az orvos a bizalomfokozta szuggerálhatóságot többféle módon is kiaknázhatja. A tapasztalás tanítja, hogy, ha bizonyos testi változásokat várunk vagy képzelünk, akkor egyedül a képzelet vagy várakozás e változást hosszabb vagy rövidebb idő mulva valóban előidézheti. A képzeletnek és várakozásnak a szervi változásokra való hatását tapasztaljuk az életben, ha pl. bizonyos testrészünkben a hideg vagy melegség érzetét képzeljük el, mikor egyedül a képzelet megváltoztatja a vérnek az illető helyre való tódulását. Azok a sikerek is, melyeket régibb korok férfiai az orvoslás terén elértek, lelki életünknek a szervezetre gyakorolt hatását bizonyítják. Bár az orvoslás mestersége abban az időben sokkal észszerűtlenebb és tökéletlenebb volt, mint ma, mégis tagadhatatlan sikereik voltak a gyógyítás terén. Azt is tudjuk, hogy az emberiség évezredeken keresztül a legtöbb betegségben ráolvasással, varázsénekekkel, ereklyékkel, amulétokkal és szimpáthiás szerekkel segített magán. Természetes, hogy ezek a bűbájos szerek sokszor balul ütöttek be, mert nem minden betegséget lehet pszichikai úton megszüntetni.
Nemcsak a homéroszi hősök tudták "a vérzést ráolvasással elállítani" (v. ö. I. 73. l.): ugyanez még napjainkban is előadódik; igaz ugyan, hogy jobbára csak a kevésbbé felvilágosult vidékeken, a hol még hisznek a varázsige hatalmában. Ennek bizonyítására STOLL egy STANDFUSS nevű sziléziai lelkész levelét közli, melyben ez mint szemtanú írja le a következő varázslatos gyógyítást. "Mikor Schreiberhauban (az
Óriáshegységben) az egyik üres telket temetővé alakították, a telket övező bozótot ki kellett irtani. Egyszer, mikor épen a munkásokkal voltam, hallottam, a mint az egyik átkiáltja a telken: "Van-e itt valaki, a ki ráolvasással el tudja állítani a vérzést?" mire egyik társa csekély távolságban azt felelte: "Igenis van!" és az első munkás felé haladt. Követtem és úgy állottam, hogy jól megfigyelhettem kettejük dolgát, a nélkül, hogy őket háborgattam volna. Az, a melyik segítségért kiáltott, éles fejszével a bal keze hüvelykpárnájába vágott és erősen vérző, mély sebet ejtett rajta. A másik jobb kezébe vette a sebesült kezet, és néhány érthetetlen szót mormogott; hogy tett-e még mást is, azt nem láthattam tisztán, vagy nem emlékezem rá biztosan, mert az eset körülbelül 50 év előtt történt, de mégis azt hiszem, hogy a sebesült kezet mormogás közben megkente. Mikor azután rövid idő mulva, vagy egy-két percz mulva, a sérült kezet ismét elbocsátotta, közelebb léptem, és világosan láttam, hogy a seb már nem vérzik, hanem köröskörül dagadt, kék szélei voltak. Hogy gyorsan es jól következett-e be a gyógyulás, arra már nem emlékezem, de semmi esetre sem volt rossz lefolyása".
Hogy a gyógyítás maga milyen mellékes lehet, ha csak a beteg hisz a hatásában, azt talán a következő eset bizonyítja legjobban. Valami parasztember, kinek nyelvbénulása volt, s a ki ezért természetesen nem tudott beszélni, HOHENLOHE herczeghez, a hires orvoshoz fordult segítségért. Az orvos a beteg hőmérsékletét akarta megmérni, miért is hőmérőt tett a nyelve alá. De a paraszt azt hitte, hogy ez olyan eszköz, mellyel a nyelvét operálják, és mikor az orvos kivette a hőmérőt, térdre borult és erőteljes
hangon mondotta: "Dicsértessék az Úr, én meggyógyultam, tudok megint beszélni".
Ha tehát a szuggesztió bizonyos esetekben, úgy szólván már pillanat mulva hat, akkor csak természetes, hogy szabályszerűen ismételt sugallás huzamosabb idő mulva majdnem hihetetlen eredményeket tüntethet fel. Az amulétoknak e tekintetben bizonyára nagy szerepök volt. Ha az amulétot óvószerül használjuk valami betegség ellen, akkor meglesz az a hatása, hogy nem félünk a betegségtől; ennek jelentőségét már előbb megismertük. Ha pedig valamely betegség gyógyítása végett viseljük az amulétot, akkor ennek sugalló hatása mindannyiszor ismétlődik, valahányszor az egyén az amulét érintését érzi. Az ilyen tárgyat közvetlenül a testen, a ruházat alatt szokták viselni. Az amulét nyomását vagy dörzsölését minden mozdulattal érzi a bőr, a mi mindannyiszor valamely határozott képzetet kelt. Nem csoda, ha az ilyen tartósan ismétlődő szuggesztió huzamosabb idő mulva igazán nagy hatást idéz elő. Az ó-korban kis kő- vagy érczlapokra vésett ráolvasások, a középkorban a szentek ereklyéi vagy bűbájos pecsétek, ma pedig Volta-keresztek szolgálnak e czélra.
Világos tehát, hogy az amulétok szerkezete teljesen közömbös; a fődolog a beteg bizalma. Es a mily bizonyos, hogy a Volta-kereszt egyes esetekben valóban gyógyulást idézett elő, épen oly kevéssé szabad kételkednünk abban, hogy hajdanában az amulétok épen úgy hatottak. Ugyanannyi volt bennök az "elektromosság" mint a Volta-keresztben, mely bizonyára csak a beteg képzeletét tudja felvillanyozni.
A sugallást azonban nemcsak embertársaink javára használhatjuk, hanem ártalmukra is. Az az
erő, melyet az átoknak minden időben tulajdonítottak, jobbára sugalló természetű.
A Déli-tenger több szigetén még dívik az elátkozás, s a benszülöttek ravasz módon állnak vele boszút ellenségeiken; a módszert úgy hívják, hogy "agyonimádkozás". Ünnepélyes szertartás kiséretében elátkozzák az ellenfelet, kinek, ha tudomást vesz erről, az átok okozta félelem oly hatalmas zavart idézhet elő egész szervezetében, hogy nehány hónap lepergése alatt valóban belehalhat. Nyilván ugyanígy, a szuggesztió hatalmával hat "a képpel való elbűvöles" is, melyet a chaldeusok kora óta egészen a középkorig alkalmaztak s a vad népek is ismerik. (V. ö. I. 30-ik és 49-ik l.). Ha az illető megtudja, hogy ezt vagy amazt a gyilkos cselekményt végezték képmásán, és hisz ennek hatásában, akkor a félelem lassankint valóban tönkre teheti.
Különösen előnyös feltételek között hat a lelki gyógyítás akkor, ha a vallást is segítségül veheti. A sugallhatóság ezzel annyira fokozódik, a mennyire emberi hatalomba helyezett közönséges bizalom sohasem fokozhatja.
Tudjuk, hogy az u. n. "templomi álmot" vagyis bizonyos istenségek templomában végzett orvosi kezelést, minden időben nagyon eredményesnek tartották, mert valóban sok beteg gyógyult meg ezen módon, a mit azután az istenségnek tulajdonítottak. Bár e gyógyító istenek az idők folyamán sokszor nevet cseréltek, – a görögök APPOLLÓ-nak és ESKULÁP-nak, az egyiptomiak SZERAPISZ-nak hívták – de a gyógyítás módja és hatása lényegében ugyanaz maradt. A beteg az istenbe helyezett bizalma következtében erosen sugallható állapotban jelenik meg a szent
helyen, s ezt a szuggerálhatóságot minden képzelhető eszközzel valósággal önkívületi állapottá fokozzák. A gyógyulások emlékére elhelyezett fogadalmi táblák, zene, körmenetek, az alvás a szentelt helyen, a vallásos légkör: minden hozzájárul, hogy a hitet, a várakozást és a gyógyulás eredményét a legmagasabbra fokozza.
Ha már most a betegség pszichikai úton egyáltalában befolyásolható és a véletlen is közrejátszik, pl. a beteg hisz benne, hogy bizonyos órában épül fel betegségéből, akkor megtörténhetik az a csoda, hogy a beteg valóban abban az órában szabadul meg kínjaitól. Tudomásunk szerint így volt ez a görög templomokban (v. ö. I., 74. l.) és ugyanígy van még ma is több helyen, a hol csodákkal gyógyítanak.
E csodagyógyítások a valóságban semmivel sem csodásabbak, mint a pszichotherapia egyéb eredményei. A. MEYRS, a nem rég elhunyt angol orvos, több csoda-gyógyítóhely évkönyveit és közleményeit áttanulmányozván, arra az eredményre jutott, hogy a hatás egyetlen valóban hiteles esetben sem haladja meg azt a mértéket, mely kedvező körülmények között pszichikai gyógyítás útján is elérhető. A gyógyítások annál könnyebben kapnak csodaszerű szinezetet, minél kevésbbé vizsgálják mcg előzetesen a beteget és minél kevésbbé állapítják meg, hogy valóban szervi bajjal van-e dolgunk, vagy csak az idegműködések zavarával, ú. n. funkczionális (működési) betegséggel? Az utóbbi pszichikai úton gyógyítható, ellenben az előbbi nem. Míg tehát a működési zavarok meggyógyulásán nincs mit csodálnunk, addig valamely szervi baj meggyógyítását valóban csodának kellene tartanunk; ilyet azonban, sajnos, mindeddig nem álla-
pítottak még meg. Kiváló orvosok gyakorlata számos sikerrel dicsekedhetik, mely a működési zavarok gyógyításának legcsodaszerűbb eseteivel is kiállja a versenyt.
Az ú. n. "imádságos gyógyltások"-ról bizonyos tekintetben jórészt ugyanezt mondhatjuk el. Azok közül, a kik e gyógyításokat napjainkban Skandináviában gyakorolják, a legismertebbek egyike BOLTZIUS FRIGYES ÁGOST, ki 1836-ban Svédországban, Karlstad közelében született. Atyja iszákos volt és fiára nem hagyott vagyont, úgy, hogy ennek idegen embereknél kellett munkát vállalnia. 1864-ben "ébredt öntudatra;" bűnös öntudatának súlya alatt több ízben próbált öngyilkosságot, de mindannyiszor sikertelenül; ezért elhatározta, hogy életét embertársai javára szenteli. Mintegy 20 évig mint kereskedő járt-kelt az országban, és mindenütt imádsággal, kenésekkel és kézfeltevéssel gyógyította a hivő betegeket. 1884-ben több előkelő állású egyént sikeresen gyógyított, s az ő támogatásukkal azután szülőhelyén telepedett le, hol kizárólag az imádságos gyógyításoknak szentelte tevékenységét. Az egész északi földről, sőt még Amerikából is seregestül tódultak hozzá az emberek, úgy, hogy néha naponkint 200 betege volt.
Annyi bizonyos, hogy BOLTZIUS tényleg számos beteget gyógyított meg imádsággal. Azonban mindezek csak olyan betegek voltak, kik pszichikus természetű, vagy működési idegbántalmakban szenvedtek, de szervi bajuk nem volt. Hírlik ugyan, hogy vakoknak és siketeknek visszaadta érzékeiket, fekélyeseket meggyógyított, sőt az elvesztett tagokat is újra fejlesztette. Erre vonatkozólag E. THORELIUS nevű orvos adja meg kis dolgozatában a szükséges felvilágosítást, mely "Boltzianismen ett skandinavisk
Kulturbild" czímen jelent meg (Karlstad, 1888). THORELIUS sokáig tartózkodott BOLTZIUS-nál és így elég alkalma volt, hogy a betegeket megvizsgálja; ő tehát egészen pontosan ismeri a viszonyokat. Szerinte az orvoslás lényegileg arra irányul, hogy a legnagyobb fokú szuggerálhatóságot, az elragadtatás egy nemét idézze elő, a melyben azután a betegnek az a hite, hogy meggyógyul, valóban csodákat müvel, persze csak azokban az esetekben, melyekben a sugallás útján gyógyulás egyáltalában elérhető. A szuggerálhatóság fokozására különböző körülmények hatnak közre: mindenekelőtt BOLTZIUS híre; a beteg feszült várakozással jön hozzá; s minthogy szabály az, hogy sikertelen gyógyításról sohasem szabad beszélni, a beteg megmarad hitében; ehhez járul a hely vallásos légköre, BOLTZIUS hosszú szónoklatai, sok közös ének stb., továbbá az előszoba falaira aggatott számos elvetett mankó és kötőszer, melyet a gyógyultak hagytak ott; végül maga a gyógyításmód: BOLTZIUS a beteget olajjal keni meg, azután kezével megdörzsöli, miközben imákkal ostromolja az eget, és ráfúj a betegre, hogy a gonosz szellemeket kiűzze belőle. Még ha objektive nem is javul a beteg állapota, mégis folyvást azt hiszi, hogy lábadozik.
THORELIUS számos vakot és siketet, bénát és bélpoklost vizsgált meg, kik nemcsak BOLTZIUS állítása, hanem a beteg hite szerint is, meggyógyultak. Az alapos orvosi vizsgálat azonban kiderítette, hogy a beteg állapotában tényleg semmi javulás sem következett be.