A hipnózis és autohipnózis.
A hipnózis általános jellege.
A sugallással előidézett számos lelki és testi változás között talán az álom idézhető elő a legkönnyebben. Sokan, ha álmos embert látnak, maguk is elálmosodnak és ásítozni kezdenek. Érthető tehát, hogy a legtöbb ember elaltatható oly módon, hogy elmondják neki az alvás tüneteit: tagjainak elernyedését és ellankadását, szemhéjainak megnehezülését, lélekzésének lassúbbodását és mélyebbedését stb. Ha e leírást még azzal is támogatjuk, hogy az egyén kényelmes fekvéséről gondoskodunk és minden zavaró hatást, mely figyelmét elterelheti, távol tartunk, akkor az illető csakhamar hajlamot érez az alvásra, ha csak úgy nem védekezik az alvás szuggesztiója ellen, hogy szándékosan másra gondol. Állítólag az embereknek 90%-a altatható el ily módon. De az is bizonyos, hogy a sugallhatóság különböző fokozatának megfelelőleg a különböző egyének sem altathatók el egyforma gyorsan.
A sugallással előidézett álomállapotot hipnózisnak nevezzük. Ez a természetes álomtól a figyelem magatartásában különbözik. Míg rendes álomban a figyelem teljesen ellankad, addig itt a hipnózist előidéző személyben és ennek szuggesztiójában összepontosul. Az álom tehát csak részleges, mert azok az érzékek, melyekre a figyelem irányul, még fogékonyak az ingerek iránt. Egyébiránt az álom mélysége nagyon különböző lehet, és minél mélyebb az álom, annál egyoldalúbb lesz a figyelem, mert mind több és több érzék veszti el fogékonyságát a külső
ingerek iránt. A hipnózis könnyebb formáiban előbb többnyire a zárt érzékek – a látás, az ízlés, a szaglás és talán az izomérzék is – vesztik el fogékonyságukat, ellenben a tapintás és hallás még befolyásolhatók. Ha az álom mélyebb lesz, akkor a hipnotizált már csak a hallószerv útján észlel ingereket. A legmélyebb hipnózisban az "elszigetelt rapport" jelensége mutatkozik. Ez abban áll, hogy a hipnotizált csak azt hallja, a mit a hipnotizáló mond, míg a világ minden egyéb jelensége – akár csak a rendes álomban – megszünt az alvó számára.
A figyelemnek a sugallásokra való egyoldalú összepontosítása, kapcsolatban azzal a körülménnyel, hogy az egyén egyébként alszik, a hipnózis minden sajátságát megmagyarázza. A hipnózist ugyanis az jellemzi, hogy a sugallhatóság nagy mértékben fokozódik, még pedig annál nagyobb mértékben, minél mélyebb a hipnózis. Mert hiszen a sugallhatóság épen azon alapul, hogy az egyén már nem akaratlagosan irányítja egyoldalúlag lekötött figyelmét. Minél mélyebb lesz az álom és minél kevesebb amaz érzékszervek száma és képzetek mennyisége, melyekkel a hipnotizált még rendelkezik, saját öntudatában annál kevésbbé talál okokat figyelmének önkényes irányítására; más szóval: a hipnózis mélységével a szuggerálhatóság növekedik. Míg a hipnózis csak felületes, addig az egyén bizonyos fokig ura marad lelki állapotának; azon a képzetkörön belül, mely még nem alszik, önkényesen irányíthatja figyelmét. Azért ebben a stádiumban az egyén nem is fogad el minden szuggesztiót; hiszen védekezhetik ama képzetek ellen, melyekkel befolyásolni akarják. A fölületes hipnózist az a tünemény jellemzi, hogy az egyén aka-
ratlagos mozgásain elveszti uralmát. Szemét nem tudja kinyitni, tagjai katalepsziásak, azaz bénultak; abban a helyzetben maradnak, a melybe helyezik. Valószinűleg már a látási képek, a szaglás és ízlés érzetei sem idézhetők elő önkényesen. A hipnózis mélyebbé váltával az akaratlagos figyelem is lassankint szűkebb térre szorul; végül teljesen megszünik, s a szuggerálhatóság ezzel legmagasabb fokát érte el.
A szóbeli szuggesztió nem az egyedüli módszer, mellyel a hipnózist előidézik. Másik módja a hipnotizálásnak, hogy az egyén valamely fényes tárgyra szegezi tekintetét. Előidézik még a hipnózist az ú. n. "mágneses" vonások is, melyeket a hipnotizáló lassan es szabályosan végez az egyén testén. E módszerek lényege, úgy látszik, az egynemű, tartós érzéki ingerekben rejlik, melyeknek mindig valami altató hatásuk van. Így némely embert már az is hipnózisos állapotba ejt, ha egynemű, folyvást ismétlődő zajra, így az eső csepergésére, vagy az óra ketyegésére figyel. Sőt a következőkben látni fogjuk, hogy tartós, elviselhetetlen fájdalom is előidézhet valami hipnózisszerű állapotot. E szerint e hipnotizáló módszerek némelyikénél nincs is szükség hipnotizáló egyénre; az ember önmagától esik hipnózisba. Ez az ú. n. "autohipnózis", mely a közönséges hipnózistól abban különbözik, hogy a hipnotizált nincsen kapcsolatban, "rapportban" más emberrel. Ezért az autohipnózis nem veszélytelen, mert a kapcsolat hiánya az egyén felébredését esetleg nagyon megnehezíti. Az is megtörténhetik, hogy gyakran hipnotizált emberek a hipnózis élénk kivánásával vagy elképzelésével hasonló állapotba juttatják magukat. Ily autohipnózis esetén
a pszichikus magatartás főképen attól függ, hogy a hipnózis kezdetén milyen képzetekre irányult a figyelem. E képzetek a hipnózis tartama alatt autoszuggesztiókként tovább hathatnak és hasonló tüneményekre szolgáltathatnak alkalmat, mint a milyeneket más hipnotizáltakon a hipnotizáló szuggesztiói idéznek elő.
Vizsgáljuk már most közelebbről ama sajátszerű változásokat, melyeket a hipnózis a különböző lelki működésekben előidéz. Látni fogjuk egyszersmind, hogy minden hipnózisos jelenséget valóban megfejt a hipnózisnak imént vázolt olyatén felfogása, mely szerint a hipnózis részleges álomállapot, melyben a figyelem egyoldalú összepontosítása fokozza a szuggerálhatóságot. E mellett főképen az érzékek magatartására, a képzetek reprodukcziójára, az akaratlagos mozgásokra és a szervi változásokra vagyunk különös tekintettel. Azonban e viszonyok kimerítő tárgyalásáról szó sem lehet; e helyen csak arról szólunk, a mi tárgyunkra, a babonára vonatkozólag közvetlen érdekű.
Az eddigiekből önként következik, hogy a hipnózis tartama alatt különbség van az alvó és az éber érzékek közt. Az alvó érzékek ugyanis nem fognak fel ingereket; a fogékonyság e hiánya érzéstelenséggé (anaesthesia) fokozódhatik, vagyis az egyén még akkor sem érez fájdalmat, ha szervezetét kiméletlenül bolygatják. Kisebb seborvosi műtétek tehát mély hipnózisban épen olyan biztossággal végezhetők, mint akár chloroform-narkózisban. Ellenben az éber érzékek, főképen a hallás, a hipnózisban túlérzékenységre (hyperaesthesia) hajlanak, tehát szerfölött fogékonyak és élesek, olyannyira, hogy az egyén oly
ingereket is megérez, melyeket éber állapotában nem észlelne. Ez a körülmény, kapcsolatban az önkéntelen suttogással, mely könnyen keletkezik önmagától, ha valamely képzetet bizonyos ideig tudatunkban tartunk, szolgáltatott alkalmat az ú. n. gondolatátvitelre (v. ö. 121. l.). Azonban nemcsak a hallás válhatik élesebbé. A hipnotizáló szuggesztióval – sőt gyakran a hipnotizáltak autoszuggesztiójával is – más érzékek pl. a tapintás és látás érzékei szintén ébren tarthatók és túlérzékenyekké lehetnek. A babona történetében az érzékeknek ez az élesbülése nagy szerepet játszott; főkép ez okozta, hogy az alvajáróknak bűbájos erőket tulajdonítottak.
Míg az alvó érzékek a külső ingereket nem fogják fel, addig ugyanez érzékek terén élénk emlékezeti képek merülhetnek fel. A mint rendes álmunkban valami erős zaj öntudatunkba hatolhat és álmot válthat ki, épen úgy a hipnotizáló szavai is látási képeket vagy a szaglás és ízlés érzeteit idézhetik elő a hipnotizáltban. Továbbá: valamint [ahogyan] az álomképek alvás közben halluczinácziós jelleget öltenek, mert az egyén velök nem rendelkezhetik, épen úgy és ugyanabból az okból a hipnotizáltnak szuggerált képzetek is halluczinácziókká válhatnak, melyek a teljes valóság szinében jelentkeznek. Általában azt hiszik, hogy csak mély hipnózisban levőnek lehet halluczinácziókat szuggerálni. Ez azonban nem teljesen való. Mihelyt valamely érzék alszik, kell, hogy az illető érzékterületen fölkeltett képzetek halluczinácziókká válhassanak. És tényleg tapasztaltam, hogy a legkönnyebb hipnózisban is előidézhetők ízlési és szaglási halluczinácziók, ha a szuggesztiót oly alakban idézik elő, hogy az egyén a képzetet éber érzékeivel ne ellenőrízhesse.
A könnyű hipnózisban levő is örömmel issza a bort üres pohárból; kellemetlen szagokat is élvezettel szív be, ha szuggerálják neki, hogy kellemesek. Itt ugyan az lehet az ellenvetés, hogy valóságban nincs is halluczináczió, hanem az egyén csak udvariasságból színleli, hogy hisz a hipnotizáló szavaiban. Azonban a hipnotizált halluczinácziós állapotára pozitiv bizonyítékunk is van, t. i. a pletyzmograf segítségével kapott érlökési görbék, melyek határozottan kellemes érzésre vallanak. De ha ugyanily körülmények között látási halluczinácziót akarunk előidézni, az már nem sikerül, mert a hipnotizált még eléggé rendelkezhetik érzékeivel. Érzi ugyan, hogy látása megbénult, de egyébként még túlságosan ébren van, és egyenesen kineveti a hipnotizálót, ha ez a könnyű hipnózisban látási halluczinácziót akar neki szuggerálni. Ez csak akkor sikerül, ha már az izomzat és tapintás érzékei is alszanak, úgy, hogy az egyénnek szervezete állapotáról nincs tudomasa.
Az emlékezetet a hipnózis többnyire éleszti. Hipnózisban számos dologra, még egészen jelentéktelen éleményekre is pontosan emlékezünk, holott éber állapotban nem tudnánk róluk számot adni. Valószinű, hogy ez is a figyelem egyoldalú összepontosításával függ össze. Ha a hipnotizáltnak azt parancsoljuk, hogy emlékezzék valamire, akkor az emlékezet tárgya felmerül előtte, mert figyelme, melyet téves képzetek tévútra nem vezetnek, azt nyomon követi. A hipnózisban tehát a rendesnél élesebb az emlékezet (hypermnesia), a mély hipnózis után pedig általános amnesia mutatkozik, azaz a történtekre egyáltalában nem emlékezünk. De már a következő hipnózisban az előbbi hipnózis éleményeire ismét emlékezünk.
Természetes, hogy cselekmények és bizonyos szervi változások a hipnózisban még könnyebben szuggerálhatók, mint éber állapotban. Ezen alapul a hipnózisnak az orvostudományban való nagy jelentősége, melyre már előbb utaltunk.
A mély hipnózisban előidézhető változások közül különösen figyelmet érdemel az egyéniség megváltozása. Már előbb említettük, hogy énünk tudata lényegében azon a számos érzésen alapul, melyet egész szervezetünk minden pillanatban kelt bennünk. (144. l.
szuggerálják, hogy ő más személy: iskolás gyermek, generális, lelkész stb. A hipnotizált ilyenkor képzelőtehetségéhez képest valóban úgy gondolkozik, érez és cselekedik, mint az a személy, a kit szuggeráltak neki. Még a legjobb színész is aligha játssza szerepét tökéletesebben, mint a hipnotizált ez állapotában; mert utóbbi nem játszik abban a tudatban, hogy ő szinész, vagyis a valóságban más személy, mint kit ábrázol; ő bizonyos fokig valóban maga az a személy. Hogy mily mélyreható ez a változás, s mennyire módosíthatja az ilyen szuggesztió egész szervezetünket, erre a legjobb bizonyíték, hogy a szuggerált jellemnek megfelelően még a kézírás is megváltozik. Sokat kisérleteztek ebben az irányban s mindig ugyanaz volt az eredmény. Csak egyet idézek, KIESEWETTER-nek, az ismert okkultista szerzőnek egy fiatal emberrel végzett kisérletét, kinek azt szuggerálta, hogy ő most FAUSZT doktor, s a maulbronni Fauszttoronyban ül és ír. A fiatal ember betűi azonnal középkorias formát nyertek, mely az ábrán közölt próbák tanusága szerint teljesen eltért rendes kézírásától. Sok egyénen az az eredmény is elérhető, hogy a szuggesztiókat nemcsak hipnózisban, hanem utána is, vagyis posthipnotikusan is teljesíti. E végből azt mondják a hipnotizáltnak, hogy ébredése után bizonyos idő mulva ezt vagy amazt fogja tenni. Ha az egyénben egyáltalában hajlamosság van ilyenféle kisérletekre, akkor a meghatározott időben épen olyan biztosan teljesíteni fogja a szuggesztiót, mintha azt parancsolták volna neki, hogy mindjárt a hipnózisban teljesítse. Lássunk erre példát. Egy ízben egy fiatal diáknak hipnózisban azt a posthipnotikus szuggesztiót sugallottam, hogy a laboratóriumban (melyben kisérletezni szoktunk), nem fog gyújtót [gyufát] gyujthatni. A szuggesztió azonnal hatott; de ez még nem volt elég. Majdnem féléven keresztül, valahányszor felszólítottam, hogy gyújtót gyujtson, s a felszólítást olyan hangon mondtam, mintha kételkedném, hogy az sikerül neki, a fiatal ember nem tudta a gyújtót meggyújtani – jóllehet ez a szuggesztió alkalmával nem is volt szándékom. A mindennapi életben minden nehézség nélkül meggyújtotta a gyújtót. Midőn félévvel később már nem dolgozott a laboratóriumban, s így ritkán láttam, a hatás csakhamar elenyészett. De természetesen, ez a dolog mindaddig nagyon kellemetlen volt neki, mert ha esetét másoknak bemutattam, sokszor kinevették. Ez a példa nagyon
61. ábra.
tanulságos. Mert ha valamely szuggesztiv utóhatás, annak daczára, hogy az illető egyénnek kellemetlen, fenmaradhat, akkor csak természetes, hogy annak az utóhatásnak, mely valamely kellemes és kivánatos dologra irányul, annál hosszabb ideig kell fenmaradnia. Az a beteg tehát, a kit csodadoktor mély hipnózisokkal gyógyított, egész életében abban a hitben élhet, hogy nemsokára meggyógyul és javulást is észlelhet, jóllehet állapotában semmiféle változás sem történt, sőt nem is történhetett. A hipnózis jelentősége a babona terén. A hipnózisos tüneményeknek a babonára gyakorolt hatása főleg abban nyilvánult, hogy e tünemények a bizonyos felfogásokat illetőleg elterjedt hitet nagy mértékben megerősítették. Azok a felfogások, melyeket, mint hitték, a hipnózis igazolt, igen különbözőek voltak. Minthogy az erőket, melyeken a hipnózis jelenségei alapulnak, egyáltalában nem ismerték, ezeket mindig azokkal az elméletekkel magyarázták, a melyeket épen akkor igazaknak hittek. Így az orvosi hivatás gyakran tette szükségessé a hipnózis alkalmazását a nélkül, hogy maga a hipnotizáló tudta volna, miféle rendellenes állapotba juttatja betegét. Ezért a hipnózis jelenségei épen azokat a babonás hiedelmeket erősbítették és támogatták, melyek az orvosi gyógyításhoz fűződnek. Ezen kívül a hipnózis, bár önkéntelenül, a boszorkánypörök körül is fontos szerepet játszik; itt persze e jelenségeket az ördög művének tartották. Végül a legújabb időkben az autohipnózisnak jelentékeny része van a spiritiszta ülések csodáiban: itt természetesen a szellemek érdeméül számítják be azokat a hatásokat, miket az egyén rendellenes öntudati állapota idéz elő. Vessünk most egy futó pillantást azokra a körülményekre, melyek között a hipnózis jelenségeit a különböző időkben észlelték. A hipnózis a gyógyítótudományban. A régiek templomi álmában nagy mértékben alkalmazták a kenéseket és kézvonásokat (v. ö. I. 74. l.). Ezek a kenések és kézvonások felette alkalmasak levén a hipnózis előidézésére, a betegek valószinűleg többnyire hipnózisszerű állapotba jutottak. Tényleg lehetséges, hogy mindazon esetekben, melyekben a gyógyulás egyáltalában lehetséges volt, ez autoszuggesztió útján következett be. Hiszen a beteg azt hitte, hogy az istenek meg fogják gyógyítani és ez a hit idézhette elő a kivánt eredményt. Azokban az esetekben, a melyekben napjainkban hasonló eszközökkel élnek, mint pl. a csodaorvosok kúráiban, a hatások természetesen ugyanezek lesznek. Az "állati mágnesség vagy állati delejesslg nevén a hipnózis külön fejezetet foglal el az orvostudomány történelmében. Ennek az elméletnek első csiráit PARACELSUS-nál találjuk, a hasonnemű dolgok kölcsönös vonzásáról szóló régi tannak (v. ö. I. 346-ik l.) alkalmazásában. Azt, a mi nézete szerint vonzólag hatott, PARACELSUS mágnesnek nevezte. A betegségeknek sajátszerű szimpathiás szerekkel való gyógyítása ennek a tannak közvetlen következménye. PARACELSUS tanát
nem nyerte meg tetszését. Már korán foglalkozott bölcselettel, majd engedélyt kapott, hogy jogot tanulhasson és e végből Bécsbe ment. Azonban hat év mulva a jogot is megunta, orvostant kezdett tanulni és 1766-ban "De influxu planetarum in hominem" cz. értekezéseért doktori fokot ért el. Ebben az értekezésében egész sor törvényt állított a különböző égi testek kölcsönös hatásairól, mely törvényeket főleg PARACELSUS és VAN HELMONT munkáiból kölcsönözte. Így azt tanítja, hogy kölcsönös hatás van az égi testek, a föld és a lélekkel bíró testek között. E hatás oka egy rendkívüli finomságú, mindenütt elterjedt fluidum, mely minden mozgást felvehet, folytathat és továbbadhat. Ez a kölcsönös hatás eddig ismeretlen törvényektől függ. Az állati test eme sajátosságát, melynek következtében az égi testek hatása is saját környezetének kölcsönhatása iránt fogékony, legkönnyebben a mágnességgel való analogiával lehet megérteni, miért is "állati mágnesség" néven nevezendő."
MESMER elméleteit betegeinek gyógyításakor gyakran látta beválni. Jó külsejű férfiú volt; ha szemeit ünnepélyesen rámeresztette betegeire, kezével testöket végigsimította, nem kerülhette el, hogy hipnózisba ne ejtse őket, mely állapotban gyógyító szuggesztiók iránt nagyon fogékonyak voltak. Minthogy MESMER nem ismerte ez állapot valódi okát, azt hitte, hogy e jelenségek a benne rejlő mágnességnek hatásai. De hiába, magnetizmussal sem lehet mindent meggyógyítani. MESMER kötelezettségeket vállalt, melyeknek nem tudott megfelelni; el kellett hát hagynia Bécset és így 1779-ben Párizsba jött, hol oly nagy reklámot csapott magának, hogy csakhamar nagy hírre tett szert. A betegek csoportostul tódultak hozzá, úgy, hogy már
nem volt képes mindannyiokat személyesen mágnesezni. Ezért feltalálta az ú. n. "baquet"-et, vízzel telt edényt, melyből számos vasrúd indult ki, miket a betegek kezükben tartottak. MESMER segédjeivel zenekiséret mellett ünnepélyesen körben járt és mágnesezte a betegeket, kik e mágneses gyógyítás további folyamán vagy hipnózisba estek vagy hisztériás rohamokat, ú. n. "krizis"-eket kaptak. Minthogy azonban e rohamok nem mutatkoztak valami üdvös hatásúaknak, sőt egynéhány esetben halált okoztak, a kormány két bizottságot nevezett ki, melynek véleményt kellett adnia MESMER elméleteiről s eredményeiről. A bizottságok véleménye MESMER-ről nagyon kedvezőtlenül szólott; kijelentették, hogy mágneses erő egyáltalában nincsen; a hatás képzelődésen és utánzáson alapul. A kriziseket az egészségre nagyon károsaknak kell tekinteni. Ezek az aggályok elterjedtek az egész országban; a nép elveszíté MESMER-be helyezett bizalmát, ki elhagyta Francziaországot és 1815-ben Meersburgban, a Bodeni-tó mellett halt meg.
Azonban MESMER bukásával az állati mágnesség nem játszotta el szerepét. MESMER tanítványai és hívei közül többen folytatták a mágneses gyógyítást. Minthogy azonban nem hírhajhászás volt a czéljok, hanem észleléseiket tudományosan értékesítették, a következő időkben a hipnotizmus leglényegesebb tüneményei napfényre kerültek. De e tüneményeknek inkább tudományos értelmezése mellett, mely eképen lassacskán felszinre jutott, az állati mágnesség tana még sokáig fentartotta magát. Még az első nemzetközi kisérleti lélektani kongresszuson, mely 1889-ben volt Párizsban, hosszas vitatkozás után, a melyben résztvettek a hipnotizmus legjelentékenyebb búvárai, arra az ered-
ményre jutottak, hogy nem lehet megkülönböztetni, mennyiben van lényeges különbség a hipnozis és a mágneses kézvonások útján előidézett állapot között. E kérdésre a végleges választ csak MOLL ALBERT adta meg "Der Rapport in der Hypnose" cz. munkájában (Berlin, 1892), melyben számos kisérlet útján kimutatja, hogy nincsen különbség a különböző hipnotizáló módszerekkel előidézett állapotok között. Ezzel az állati mágnesség mint tudományos elmélet eljátszotta szerepét.
Maleficium taciturnitatis. A boszorkánypörök aktáiban gyakran olvashatjuk, mintha a vádlott a kínvallatásban nem is érzett volna fájdalmakat; legalább gyötrelmeit egy arczvonással sem árulta el es minden hozzá intézett kérdésre hallgatással felelt. Ezt a "hallgatás varázsá"-nak nevezték és a vádlott bűnösségét illetőleg nagyon súlyos bizonyítéknak tartották; úgy értelmezték a dolgot, hogy az ördög úgy megbabonázta a vádlottat, hogy a kínpad gyötrelmeiből semmit sem erez.
Hogy hogyan értelmezték e jelenséget, legjobban kitünik abból az egy példából, melyet SPEE FRIGYES (1631) "Cautio criminalis"-ából veszünk át. "Midőn egyszer egy, a szegény bűnösök kínzatásakor rendesen jelenlevő pap látta, hogy a szegény bűnös, a ki arra, a mit tőle kérdeztek, nem akart, vagy talán nem tudott felelni, csukott szemekkel az akasztófán függ: azért, hogy az inkvizitoroknak bebizonyítsa, hogy a bűnös varázslattal készült a hallgatásra, avagy, hogy az ördög tömte be a száját, a következőt tanácsolta: Tennék kissé félre az illető materiát, hagynák abba a kérdezést és beszéljenek inkább valamely más vidám dologról. Midőn azután e tanácsot követték és a szegény ember észrevette és megérezte, hogy
a kínvallatás fájdalmai oly hirtelen megszüntek, a birák és komisszárusok más dolgokkal foglalkoznak: szemeit is lassankint újra kinyitá, hogy lássa, mire magyarázza a dolgot és hogy remélheti-e, hogy a kínzás talán véget ért. A pap csakhamar rajta kapta és mintha dolgát valami nagyon jól bizonyította volna, így szólott: Látjátok, uraim, a mint más dolgokról csevegünk, felébred álmából; előbb, mikor be kellett volna ismernie, hogy varázsoló, mélyen aludt: kételkedtek-e még, hogy megbabonázta magát, mikor bizony lehetetlen lett volna, hogy a hunczut ilyen fájdalmakat eltürjön, ha nem az ördög altatta volna el; rakjunk rá hát még súlyokat és kezdjük vele azután újból a játékot."
Ebben az esetben, melyet egyelőre a kínvallató eljárások értelmes és emberszerető voltának feltüntetésére idéztünk, nem lehet bizonyosan felismerni, hogy a vallatott egyén állapota ájulás vagy más valami volt-e? Azonban más aktákban szószerint olvashatjuk, hogy a vádlottak vígan beszélgettek, mintha egyáltalában semmit sem éreztek volna a vallatás kínjaiból. Ez természetesen kizárja az ájulást; az állapotuknak olyannak kellett lennie, hogy az egyén hallotta a kérdéseket, felelhetett is és a fájdalmak iránt mégis érzéketlen volt. Kétségtelenül hipnózisos, ijedtség vagy fájdalmak előidézte tökéletes érzéstelenséggel van dolgunk. Minthogy pedig abban az időben nem tudták, hogy ilyen állapotok természetes úton keletkezhetnek, az ördög művének, boszorkányosságnak tartották e jelenségeket. SPEE, a ki említett munkájában hevesen támadja a boszorkánypöröket, főleg pedig a vádlottak esztelen kínzatásait, természetesen szintén nem értelmezi ezt az állapotot helyesen, de mégis sokkal inkább
megközelíti, mint az inkvizitorok. A maleficium taciturnitatis-ról következőleg nyilatkozik:
"Különben jól tudom, hogy némelyek kínzás közben elájultak, de ez ezek előtt az istentelen emberek előtt annyi volt, hogy: elaludtak. Tudok másokról, kik, miután feltették magukban, hogy hallgatni fognak és azután a fájdalmak ellen csukott szemmel egy ideig teljes erővel védekeztek, végül mégis legyőzettek, lehajtott fővel és csukott szemmel megadták magukat, minthogy erejök elhagyta őket: hát lehet ezt alvásnak mondani? Ezenkívül úgy az orvosok, mint a filozofusok megengedik, hogy az ember természetes úton túlheves fájdalmak és különösen kínzatás által annyira megmeredhet és elfásulhat, hogy alvó, sőt holt emberhez is hasonlíthat". SPEE tehát nem hisz a kínvallatottak alvásában. De mégis, nem tagadhatunk meg e kifejezéstől, mely az aktában minduntalan ismétlődik, némi jogosultságot; némely esetben bizonyára fájdalmatlan, hipnózisos álomállapot volt.
Trance. Ez az angol szó oly állapotot jelent, melyben a lélek mintegy elvált a testtől s belső szemlélődésbe merült, a külvilág ingerei iránt érzéketlenné válván. Teljesen ugyanaz a jelentősége a görög eksztázis szónak, mely önkívületet jelent. Tehát a mit ma trancenak nevezünk, oly állapot, mely, legalább felületes megtekintésre, azonosnak látszik a korábbi idők eksztázisával; hogy tényleg azonos-e vele, az megint más kérdés. Egyébként napjainkban is sok mindenféle állapotot jeleznek a trance szóval. Ha nem is vesszük számba azokat az eseteket, melyekben bódító szereket alkalmaznak tranceszerű jelenségek előidézésére, három főcsoportot különböztethetünk
meg. Az egyik az autohipnózis abban az alakban, a melyet keltő gyakorlat útján valószinűleg minden normális ember elő tud magán idézni. A többi, jóval ritkább esetek a hisztéro-epilepsziás rohamok különleges alakjai, melyeket "megszállottság"-nak vagy "ördöngősség"-nek és "eksztázis"-nak neveztek. Ismervén e kétféle, eltérő állapot jellemző ismertető jeleit, azt hihetnők, hogy ez állapotokat egymástól különválasztani nem lehet nehéz. De a nehézség abban van, hogy ezek az állapotok tisztán felette ritkán kerülnek a szemünk elé. Még a normális autohipnózis és a súlyos hisztériás rohamok között is mindenféle átmeneti alak van; épen az utóbbiakat látjuk a leggyakrabban és ezekre alkalmazzák szerte a "trance" elnevezést. Hogy tehát e jelenségekkel valamennyire tisztába jussunk, itt csak azt a tranceállapotot tárgyaljuk, a mely a normális emberen mutatkozhatik; később, ha szemügyre vettük a tipusos hisztériás jelenségeket, néhány példa alakjában fejtegetni fogjuk a hisztéria és hipnózis komplikáczióit is.
Nem szenved kétséget, hogy a tiszta autohipnózist, melyet mi manapság trancenak nevezünk, az ó-korban is ismerték; csakhogy többféle más állapottal együtt az eksztázis nevén foglalták össze. PYTHIA-ról, a delphii jósnőről, olvassuk, hogy bódító gőzök, melyek a föld belsejéből szállottak fel, eksztázisba hozták (v. ö. I. 75. l.). Ha ez, a gőzökről szóló beszéd nem üres mese, akkor ez esetben narkózissal, azaz mérgezés útján előidézett bódulattal van dolgunk, mely bódulat a tranceállapothoz hasonlít ugyan, de azzal nem azonos. Ellenben sokkal valószinűbb, hogy az, a mit ma trancenak nevezünk, megfelel a "De mysteriis" cz. műben (v. ö. I. 219. l.)
a rajongásról és önkívületről említett magyarázatoknak. Valamint ma trancera van szükségök korunk médiumainak, hogy jövendölőképességök kifejlődjék, úgy volt szükségök az akkori varázslóknak rajongásra (enthusiasmus) és önkívületre (ekstasis). Minthogy továbbá a rajongásról határozottan olvassuk, hogy az istenekhez való fohászkodás útján, tehát pszichikus úton idézték elő, bizonyára autohipnózisról van szó. Az önkívület, melyet a misztériumok szerzője vele ellentétbe állít, valószinűleg hasonló állapot volt, melyet a démonokhoz való fohászkodás, vagy talán egyéb, hipnotizáló szerek útján idéztek elő.
A későbbi évtizedekben a különféle állapotok leírásai már részletesebbek, úgy, hogy könnyebb megítélni, miről van szó. Ha SWEDENBORG szerint, hogy a szellemekkel összeköttetésbe léphessünk, különös, az éberlét és alvás közé eső állapotra van szükségünk, melyben az ember azt hiszi, hogy teljesen ébren van, ezzel a tudós természetbúvár a hipnózisos állapotot úgy leírja, hogy félre nem ismerhető. Az I. köt. 387-ik lapján említett állapot, melyet a "szellemtől való különválás" nevén ír le, nyilván csak séta közben bekövetkezett autohipnózis. Némely esetben azt is látjuk, hogy az elmerengésen, az egy gondolatban való teljes elmélyedésen kívül valósággal hipnotizáló eszközöket is használtak.
ALLATIUS nevű régibb szerző nyomán ENNEMOSER varázslatában azt az eljárást idézi, melyet az Athoson élő szerzetesek a XIV. században használtak, hogy az önkívületet előidézzék: "Zárd be ajtódat és emelkedjél lelkeddel minden hiú és mulandó dolog fölé. Azután hajtsd le szakálladat melledre és irányítsd szemedet teljes lélekkel tested közepére, a köldöködre.
Szűkítsd melledet, hogy ne vehess túlkönnyen lélekzetet. Iparkodjál bensődben a sziv helyét megtalálni, a hol minden lelki erő lakik. Előbb sötétséget fogsz találni és áthathatlan sűrűseget. Ha azonban kitartasz napokon és éjjeleken át: akkor, ó csodák csodája! kimondhatatlan gyönyört fogsz élvezni. Mert akkor a szellem látja azt, a mit soha meg nem ismert, látja teljes ragyogásában a levegőt a szíve és önmaga között".
Hogy itt mesterségesen előidézett autohipnozisról van szó, azt a misztikus előadási modor daczára, könnyű belátni. A médiumitás kifejlesztésére szolgáló számos gyakorlati útmutatás között, mellyel főleg vállalkozó yankeek gazdagították a modern irodalmat, gyakran találunk utasításokat, melyek a középkori módszerekre csodálatos mértékben emlékeztetnek. Csak egy példát választok: MORSE: "Practical Occultism cz. munkájából (San Francisko, 1888). Ez a szerző, a ki a tranceot egészen helyesen mint tiszta autohipnózist értelmezi, azt ajánlja a leendő médiumnak, hogy mindenekelőtt gondoskodjék róla, hogy testileg-lelkileg teljesen egészséges legyen, továbbá, hogy valamely megbízható barátjával gyakran hipnotizáltassa vagy, a hogy a szerző írja, a mesmeres tranceállapotba ejtesse magát. Ha az egyén ezt az állapotot megszokta, hozzáfoghat, hogy önmaga is előidézze.
"Ha másvalaki tranceba (azaz hipnózisba) ejthet téged, mért ne tudnád ezt önmagad is? A mit más megtehet érted, magad is megteheted. Csak azt kell tudnod, hogyan? A gondolatok összegyűjtése részedről megfontolást és bizonyos megerőltetést kiván, mellyel magadat külső befolyásoktól, ingerektől és érzetektől visszatartod; ezek lesznek a szükséges lépések, hogy tranceot idézhess elő. És ha te, minekutána kellő
tekintettel voltál a külső körülményekre, magadba zárkózhatol s eszedet összepontosíthatod arra az elhatározásra, hogy visszavonulj a külső élettől, az érzéki észlelésektől, a mindennapi élet kivánságaitól és ténykedéseitől; ha vissza tudsz vonulni önmagadba: akkor a helyes úton vagy, hogy czélodat elérhessed."
Itt tehát a szemlélődés, az elmerengés, a valamely gondolatba való teljes elmerülés szerepel az tranceállapothoz vezető út gyanánt, ugyanúgy, mint a hogy az új-platonikus filozofusok, az athosi quietisták és az indiai fakirok is ez úton ejtették magukat önkívületbe. Ez állapot természetéhez nem férhet kétség: ez autohipnózis. De mit ér el az ember, ha ebbe az állapotba juttatja magát? A válasz ugyanoly egyszerű, mint tartalomdús: mindazt, a mire csak vágyik. Az egyén várakozásai autoszuggesztiókként hatnak. A joginok indiai szektája a Nirvana ürességét érzi; az új-platonikusok és a quietisták az égi fényt látták; SWEDENBORG megnyílni látta az eget és a poklot, úgy, hogy a legapróbb részletekig megismerhette berendezésöket és a szellemek mivoltát. Ugyanígy van a dolog ma is számos spiritiszta médiummal, kik tranceban felelnek meg vallásos természetű kérdésekre. Minthogy azonban a jelenlevők kérdései természetesen mint sugallások hatnak a médiumra, ebből az az ismert jelenség következik, hogy a kérdések az illetőknek már előzetesen meglevő vallásos felfogásával mindig egyeznek (v. ö. I. 422. és I. 432. l.).
Ezzel azonban a modern trancemédiumok különféle működéseinek csak egyik irányát érintettük. Nem kevésbbé érdekesek azok a médiumok, kik nem emelkednek fel az égi dolgokba való betekintésig, hanem földi ügyeket illető felvilágosításokkal érik be; mert
ezeknél legalább a válaszok helyessége ellenőrizhető. Most már tényleg kiderült, hogy ezek a médiumok gyakran szolgáltattak közléseket olyan dolgokról, melyekről éber állapotban maguk sem tudtak semmit és melyekről talán csak egy vagy egynéhány jelenlevőnek volt tudomása. Valamennyi esetben, melyet alaposan megvizsgáltak, kiderült, hogy a tranceállapotra jellegzetes élesemlékezetűség (hypermnesia) és túlérzékenység (hyperaesthesia) játszotta a főszerepet. Az, a mit valaki valaha tudott, de később teljesen elfelejtett, alkalom adtán hipnózisban ismét felszinre juthat; a trancemédiumok csodálatos közléseiknek jórészét bizvást saját lelki tartalmukból meríthették és a médiumoknak azért mégis igazuk van abbeli állításukban, hogy éber állapotban mitsem tudtak az illető dologról. Azonban más esetekben, melyekben esetleg a jelenlevők egyikének tisztán személyes ügyeiről lehet szó, az a lehetőség, hogy a médiumnak ezekről tudomása volt, tényleg többnyire kizárható. De ez esetekben segítségére van a médiumnak a hyperaesthesia, az érzékek élesedése, a mivel képesítve lesz azokat az önkéntelen mozdulatokat, melyek az illető által várt választ elárulják, megérezni. Mely érzékszervével veszi ezeket a médium észre, mindenekelőtt attól függ, hogyan szokott működni? Mindenesetre az a tudat, hogy a figyelemnek egy bizonyos valamire irányítva kell lennie, a tranceállapotban szuggesztióképen hat, úgy, hogy az illető érzék ébren tartja magát és a médium rendkívül fogékony lesz a leggyengébb ingerek iránt is. Majd a tapintás érzékét használja (lásd 121-ik l.), majd hallóérzékét (lásd 124-ik l.); ritkább esetekben látását is. Igy egy BERGSON nevű franczia orvos 1887-ben egy fiún kisér-
letezett, ki a feléje háttal fordított könyvből is tudott olvasni, mialatt a vele szemben ülő a könyvet olvasta: Mint BERGSON meggyőződött, a fiú látóérzéke annyira éles volt, hogy a tükörkép segélyével, melyet a vele szembenülőnek szemében látott, el tudta olvasni a könyvben foglaltakat. Ha ilyesmi megtörténhetik, akkor magától értetődik, hogy ilyen médiumokkal szemben a legnagyobb elővigyázatra van szükség; ingerek, melyek a többi jelenlevő figyelmét teljesen elkerülik, elégségesek lehetnek, hogy a médiumnak a szükséges felvilágosításokat megadják.
Hébe-korba előfordul, hogy a médium nem a saját, hanem valamely "szellem" nevében nyilatkozik, a mely által megszállottnak hiszi magát. Az írás, mely ilyen körülmények között mutatkozik, többé-kevésbbé el is tér a médium rendes kezeírásától. Minthogy a személyiség megváltozása eléggé mély hipnózisban szuggesztióval előidézhető (v. ö. 310. l.), ennek következtében e jelenségeket, ha tranceban adódnak elő, könnyen értelmezhetjük autoszuggesztiók hatásainak.
Ha a médium abban a várakozásban van, hogy szellem fogja megszállani, akkor ez a szuggesztió a kellő pillanatban beváltódik és a médium most már szellemként cselekszik, a szellem nevében beszél és ír. Az ú. n. materializácziós médiumoknál ez odáig vezethet, hogy a médium kellő öltözékben önmaga lép fel "szellem" gyanánt (V. ö. I., 498-ik l.). Valószinűleg ez történik azokban a materializácziókban, melyekben a médium nem czélzatosan csal. Igaz ugyan, hogy az idők folyamán annyi médiumot lepleztek le, hog a tudatos csalás sokkal gyakoribbnak látszik, mint az autoszuggesztiós trancecselekmény.
Egyébként a megszállottság esetei, melyeket a spiritiszta üléseken gyakran látunk, épen nem mondhatók egyszerűen különben normális egyéneken mutatkozó szuggerált trancejelenségeknek. A voltaképeni megszállottság: hisztériás roham; a jó médiumok tényleg csaknem mindannyian hisztériások. Igaz ugyan, hogy az autohipnózisra hajlamos jó médium, ha egynehányszor látott ilyen hisztériás megszálltságot görcsökkel és rángatózásokkal, egy következő ülésen autoszuggesztió útján ugyanazokat a jelenségeket előidézheti. Még a gyakorlott szem is csak nehezen tudja az ilyen utánzást a valódi hisztériás rohamtól megkülönböztetni; ezzel természetesen még nehezebb lesz az illető állapot természetét minden egyes esetben meghatározni.