A hisztéria és a hisztérohipnózis.
A kis hisztéria.
Az elme- és idegbetegségeknek minden korban nagy szerepük jutott a babona körül. A mennyire csak vissza tudunk tekinteni, mindig természetfölötti tüneményeknek, az ördögtől való megszálltság jeleinek tekintették e betegségeket. A hol a régi chaldeus írásokban a homlok vagy a fej betegségeiről van szó, melyek a pokolból, a pokol urának lakóhelyéből szállottak fel (v. ö. I. 43-ik l.), aligha értettek mást, mint elmebetegségeket. Az egyiptomiaknál ugyanezzel a felfogással találkozunk (I. 213-ik l.). Eléggé ismeretes, hány helyen említi a biblia a megszálltságot. Ennek leírása néhol olyan világos, hogy a betegséget bizonyos fokig meg is lehet határozni. De mindama elme- és idegbetegségek között, melyeknek a démonoknak az embereken való hatalmáról szóló hitre jelentőségük volt, az első helyet feltétlenül a hisztéria foglalja el, mint a mely a leggyakoribb volt. Minthogy azonban kimutatható, hogy csaknem valamennyi
esetben ez a betegség az alapja a középkor és az újabb idők ama közleményeinek, melyek a megszálltságról szólanak, és minthogy a modern spiritizmus fejlődésére is rendkívül jelentős: e helyütt közelebbről óhajtunk vele foglalkozni. (1)
Eddig nem sikerült biztosan megállapítani, hogy mi is a hisztéria és min alapul voltaképen? Úgy látszik, ugyanoly kevéssé lehet e betegség állandó tüneteit megállapítani. Ezek oly változóak és oly sokfélék, oly nagy mértékben függenek fajbeli sajátosságoktól és több ilyesmitől, hogy p. o. nagy a különbség a hazánkban [Dániában] és a Francziaországban elterjedt hisztéria között.
E kóralakok hasonlatosságának és egymástól való eltérésének kimerítő leírása kívül esik e munka feladatán; nekünk csak azzal a hisztériával van dolgunk, mely a babonára jelentős volt. Ez pedig, a mennyire e dolgokat ismerem, kizárólag azokra a formákra áll, melyeket főleg CHARCOT, RICHER, PITRES, JANET és mások írtak le. E férfiak leírásának megvan az az előnye is, hogy tárgyukat rendszeresen kikerekítették, úgy, hogy a laikus is szabadon áttekintheti, a mi talán inkább birálatos tárgyalás esetén alig volna lehetséges. Minthogy pedig ez itt igen nagy jelentőségű, aggodalom s fentartás nélkül követem az említett búvárokat, ámbár rendszerük és elméleteik ellen fontos kifogások hangzottak. Ezek előre-
(1) Igaz, hogy démonopathia esete a hisztéria minden nyoma nélkül, mint a tébolyodottság külön formája ma is előadódik. Ez régebben is megeshetett, de az ördöngösség legtöbb régi leirásában a hisztéria tünetei oly világosak, hogy bizonyára nem követünk el nagy hibát, ha ezt a betegséget tekintjük az ördöngösség normális alapjának. Szerző.
bocsátása után most rátérhetünk a betegség feltételeire és okaira, valamint tüneményeire; mert mindezt ismernünk kell, hogy a hisztériának a babonára való jelentoseget megérthessük.
Csaknem minden esetben kiderül, hogy az igazi hisztériában szenvedők öröklés útján terheltek, azaz szülőiktől többé-kevésbbé megrongált idegrendszert kaptak örökbe. Épen nem szükséges, hogy a szülők maguk is hisztériások voltak légyen; ez ugyan elég gyakran így van, de a szülőknek gyakran más ideges bajaik voltak. A gyermeken ez az öröklött terheltség többnyire már korán elárulja magát; görcsrohamok, heves fejfájás és fékezhetetlen hevesség ebben a korban igen gyakori az oly betegeken, kik később hisztériások lesznek. Azonban, hogy a betegség kitörjön, ahhoz mégis bizonyos kiváltó okra van szükség; ez pedig csaknem mindig lelki vagy testi megrendülés. Különféle lelki indulatok, gond, ijedtség, félelem vagy harag gyakorta közvetetlen alkalmi okozói a betegség első kitörésének. A testi rázkódtatások eseteiben, mint a milyenek p. o. az esés, balesetek, vonatösszeütközés vagy egyéb ilyesmi, a lelki megrázódás valószinűleg szintén elég jelentékeny szerepet játszik. Nem valami sok kell hozzá, hogy e betegség az erre hajlamos egyéneken kiváltódjék; így például gyakran foghuzás váltott ki fiatal lányokon hisztériás rohamot. Alkohol-, higany- vagy ólommérgezéseket szintén említenek mint a betegség kitörésének okait. De ez ránk nézve kevésbbé érdekes. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb esetben a kedélyi mozgalmaknak, a lelki rázkódtatásoknak jut a fontosabb szerep.
Hogy ez tényleg így van, legjobban azokból a nagy hisztéria-járványokból láthatni, melyek kedvező
körülmények között hellyel-közzel észlelhetők. Az ilyen járványok Európában a XII. századtól a XVII. századig igen gyakoriak voltak; most aránylag ritkábbak és csak félreeső vidékeken keletkeznek, hol a lakosság babonássága kapcsolatban képzelődésének vallásos izgatottságával, a betegség szélesebb körű terjedését elősegíti. Az efajta legismertebb esetek a XIX. században az 1861-iki járvány Morzineban és az 1878-iki Verzegnisben. E helységek hegyi falvak Savoyában, illetve Olaszországban. A lakosság szegény, tudatlan és babonás; a rokonok házassága igen gyakori, minek következtében a lakosság testi és szellemi elfajulása általános jelenség. Egyébként a két járvány keletkezésében és egész lefolyásában olyan hasonló, hogy együttesen lehet őket tárgyalni.
Egy fiatal leány hisztériás rohamaival kezdődött a dolog. E rohamok részben olyankor jelenkeztek, mikor egyedül volt, részben olyankor, midőn társnőivel volt. E görcsrohamok látása a fogékony teremtéseket úgy megrázkódtatta, hogy egyeseket ragályként fertőzött. Már most arról kezdtek suttogni, hogy az egész dolog nem természetes, hogy boszorkányság és ördöngősség rejlik mögötte. Azután a papok vették a dolgot kezükbe és az előírt ünnepélyes exorczizmushoz fogtak. Erre azonban a baj még inkább elharapózott; egyre többen betegedtek meg és a betegséget csak akkor küzdötték le, midőn a betegeket eltávolították, a papokat áthelyezték és a rend fentartására zsandárokat szállásoltak a községekbe.
Az ilyen járványban nyilván a betegségtől való babonás félelem az, a mi a legtöbb emberre átragad. Okos és felvilágosult népesség között egyetlen hisz-
tériás beteg sohasem fog ilyen bajt okozni; olyan szemmel fogják nézni ezt is, mint bármely más veszélytelen betegséget. De babonás vidékeken, hol az ördöngősségben való hit nem szünt meg egészen, az ilyen eset nagy ijedtséget fog okozni. Az emberek rettegve várják, mi fog még ezentúl történni és ez a folytonos izgatottság épen elég ok arra, hogy a betegség még tovább terjedjen; a fogékonyabbak áldozatul esnek. Akkor azután egyes papok még betetőzik a dolgot azzal, hogy a betegeket a templomban nyilvánosan kiállítják, a gonosz szellemeket a lehető legnagyobb ünnepélyességgel kiűzik, a mi persze egyáltalában nem járul hozzá az izgatott kedélyek lecsillapításához. A tapasztalat valóban azt tanusítja, hogy a hatás mindig épen az ellenkezője annak, a mit az exorczizálás czélzott.
Valamint a hisztéria kitörésének oka rendszerint lelki megrázkódás, úgy e betegség legjellemzőbb, bár nem mindig egyszersmind legszembetünőbb tünete is pszichikus természetű. A hisztériások érzékei jóformán minden esetben többé-kevésbbé hiányosan fejlettek. Némelykor csak egyetlen érzék területén találunk hiányosságokat, de nem ritkán egyidejűleg több érzék ingerlékenysége csökkent. Egyébként e tünetek gyakran oly mértékben változók, hogy e tekintetben alig lehet általános érvényességű törvényt megállapítani. Ezért lehető rövidre fogva tekintsük át az érzékeket egyenkint, hogy a leggyakoribb formákról némi áttekintést nyerjünk.
A tapintóérzék finomságának csökkenése többféle módon nyilvánulhat. Az érzéstelenség lehet teljes vagy részleges, azaz vagy az egész bőr, vagy csak egyik-másik részlete bizonyul érzéstelennek. A teljes
érzéstelenség viszont lehet tökéletes, mely esetben a legerősebb inger sem vált ki érzést, vagy lehet tökéletlen, midőn az ingerek iránt való fogékonyság csak csökkent, de meg nem szünt. A részleges érzéstelenségnek többféle változata ismeretes; leggyakoribb az analgesia, melyben minden fájdalomérzés hiányzik, míg fájdalmatlan érintéseket a beteg még megérez. Érzéstelenségéről magának a betegnek rendszerint sejtelme sincsen, mert ez a tünet nem bántja és munkájában nem gátolja; a többi érzés pótolja a hiányt. A tökéletesen érzéstelen hisztériás p. o. egészen jól varrhat, ámbár a tűt nem érzi; csak állandóan szemmel kell tartania munkáját. Végül az érzéstelenség nagyon különféle módon oszolhat meg a test felszinén. Lehet általános, midőn az egész test érzéketlen, lehet lokalizált, midőn majd a test egyik vagy másik felére – jobb vagy baloldali hemianaesthesia –, majd szétszórt bőrterületükre szorítkozik. A féloldali érzéstelenségben a test középvonala többnyire éles határt von a test érző és érzéstelen része között. A hol elszigetelt érzéstelen részekre akadunk, ezek sohasem függenek az egyes érző idegek lefutásától. E tények bizonyítják, hogy az érzéstelenség e fajtáját nem az idegeknek valamely zavara idézi elő, mert ez esetben világos, hogy annak az egész bőrterületnek, melyet egy bizonyos idegtörzs ágai látnak el, egyidejűleg érzéstelennek kellene lennie. Ellenkezőleg, az érzéstelenség okát az agyvelő működési zavarában kell keresnünk, a mi egészen természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy a hisztéria túlnyomólag lelki megrázódásokkal kapcsolatos.
A bőrérzéshez hasonlóan észlelhetjük az izomérzés megszünését is. A beteg nem érzi az izomzatára
gyakorolt nyomást, vagy lökést, fáradságérzése is megszünt. Azonkívül akaratlagos mozgásait sem érzi; ezek ügyetlenek és bizonytalanok, úgy, hogy finomabb összerendeződést igénylő mozdulatokhoz szeme segítségére szorul. Némelykor az izmok érzéstelenségét az érzéstelen tagok bénulása is követi. Ez esetben a beteg semmiféle mozgást sem végezhet bénult testrészével, hacsak oda nem néz. Ebből következik az a különös jelenség, hogy a beteg p. o. "a lábát az ágyban elveszíti". Ha mind a bőr, mind az izmok érzéstelenek és a láb akaratlagosan nem mozgatható, mert a beteg lábát az ágytakaró alatt nem látja, úgy ezzel természetesen ezek létezésének érzete is teljesen megszünik, minek következtében a beteg úgy érzi, mintha lábát elvesztette volna.
A többi érzék, az ízlés, szaglás és látás, külön-külön gyengült, vagy teljesen bénult lehet, még pedig szintén a testnek mindkét oldalán, avagy csak az egyik felén. Így p. o. az ízlés teljesen hiányozhatik a nyelv egyik felén, míg a másikon normális lehet. Fél fülére teljesen süket, fél szemére vak lehet az illető, és így tovább. De erre is ugyanaz áll, mint a tapintás érzékére; az érzékszerveknek és az idegvezetésnek semmi hibája sincsen, hanem magában az agyban zavarodtak meg a működések. Ez p. o. a hallás hisztériás csökkenésének esetében – midőn a süketség nem tökéletes – könnyen bebizonyítható. Ha búgó hangvilla nyelét a halántékcsontra tesszük, halljuk a hangját, mert a hangrezgések a koponya csontjain áthaladva az agyvelőbe tevődnek át. Ha most a hangvilla hangja annyira gyengült, hogy ily módon már nem halljuk, akkor a normális hallású egyén mégis meg fogja még hallani a búgást, ha a hang-
villát füléhez tartjuk. Ugyanígy áll a dolog a hisztériás nagyothallásnál is. Ha azonban a nagyothallást a belső fülnek, vagy a hallóidegnek valamely betegsége okozza, a beteg jobban fog hallani a koponya csontjai, sem mint füle segélyével. A hallás hisztériás csökkenésének tehát nem ilyen szervi bántalom az alapja; ellenkezőleg, a betegségnek az agyvelőben kell székelnie.
A látóérzék területén is többféle hiba fordulhat elő, melyek közül körülbelül leggyakoribb a látótér szűkülése. Minél nagyobbfokú ez a szűkülés, annál kisebb lesz a külsővilágnak az a területrésze, melyet a beteg egy pillantásra áttekinthet. Azonkívül gyakori a látóerő gyengülése, a színlátás hiánya és az alkalmazkodő készülék működési hibái, minek következtében a beteg csak bizonyos távolságból lát élesen. E hibák mindegyike egyedül is előfordulhat; gyakran azonban több jelentkezik egyidejűleg, midőn is az ú. n. "hisztériás látási gyengeség" sokféle és nagyon változékony tüneményével állunk szemben. Hébe-korba hisztériás vakság is előfordul, mely egy vagy mindkét szemre vonatkozhatik. Különben mindezeka hibák, mint minden egyéb hisztériás bántalom is, készen hirtelen, biztosan kimutatható ok nélkül támadnak és tünnek el. Ez a körülmény is eléggé bizonyítja, hogy a betegség különféle tünetei nem származnak az érzékszervek vagy az idegek szervi sérüléséből, mert az ilyen sérülések természetesen nem tünnek el hirtelen. Tehát csak működési hibáról lehet sző, bizonyos szervek működési képességének időleges felfüggesztéséről, mely hibáknak székhelye, mint láttuk, minden esetben kétségtelenül az agyvelő.
A különféle érzéstelenségekkel egyidejűleg gyakran hyperalgesiát, azaz fájdalmas ingerek irányában való
túlérzékenységet is észlelhetünk. Ez előfordulhat rendetlenül szétszórtan a bőr érzéstelen területei között; de gyakoribb a végtagokban, a mélyebben elhelyezett szövetekben és a test belsejében. Ilyenkor leginkább állandó, vagy a legkisebb mozgásra jelentkező fájdalmakban nyilvánul. Ezek a fájdalmak néha olyanok, mintha bizonyos meghatározott betegségekből, pl. agyvelő- vagy czombizületi gyuladástól erednének és némelykor elég nehéz feladat a hisztériát a valóságos szervi betegségtől megkülönböztetni. De ha a baj hosszabb ideig tart, a fájdalmak természete mégis kiderül abból a körülményből, hogy a betegek közérzése nem szenved, a mi pedig szervi betegség esetében csakhamar bekövetkeznék. Azonkívül a fájdalmak ugyanolyan hirtelen el is tünnek, a mily hirtelen keletkeztek. A csodadoktorok ilyen hisztériás bántalmak gyógyításával szerzik babéraikat.
Fontos tünetei a hisztériának a görcsök, melyek azonban átlag csak a betegek felén fordulnak elő, nőkön négyszerte gyakrabban, mint férfiakon. A görcsrohamot kiváltó ok rendszerint valamely lelki felindulás; némely betegnél erősebb izgalomra van szükség, mint a mely a hisztériát első ízben kiváltotta; de a legtöbbön, a kinek egyszer már volt ilyen rohama, egész jelentéktelen körülmények újolagos rohamokat idézhetnek elő. A görcsroham rendszerint bizonyos lelki változásokkal veszi kezdetét. A beteg nyugtalannak érzi magát, közérzése nem teljesen jó, egyedüllétre vágyik, ok nélkül sír vagy nevet. Azonkívül egészen testében fájdalmakat érez. Mellét, torkát mintha összeszorítaná valami, úgy érzi, mintha teste egyik feléből tyúktojás nagyságú golyó szakadna le, hasában ide-oda mozogna es azután torkába szállna fel,
hol a fuladás kínos érzését okozza. Ezután következik a voltaképeni görcsroham; a test megmerevedik, a nyak megduzzad, a vérerek kitágulnak, a lélekzés akadozik. Ezt heves rángatózások nyomon követik, s ekkor a beteg felkiált és a végtagok vagy az egész test – közbe-közbe szoborszerű helyzeteket foglalván el – vadul mozognak; e mozgások ugyanazon az egyénen mindig ugyanazok. Roham után a beteg egy ideig többnyire álomszerű állapotban fekszik, melyben halluczinál és mindenfélét beszél; végül felébred, a nélkül, hogy arról, a mi történt, tudomása volna. Az egész roham tartama átlag húsz percztől több órára terjedhet.
A roham nem mindig olyan teljes, a mint most leírtuk. Néha egy, máskor több stádiuma elmarad, vagy egyes szakaszai jóval megrövidülnek. Azonkívül a rohamot gyakran követi a végtagok bénulása vagy görcsös összehúzódása, minek következtében a tagok rendellenes helyzetben maradnak; e bénulások és merevülések egy következő roham folyamán vagy maguktól is hirtelen megszünhetnek. E jelenségeken kívül van még a hisztériának számos oly tünete, mely reánk nézve alig jelentős. Sokkal inkább érdekel bennünket a hisztériások lelki állapota, mellyel közelebbről óhajtunk foglalkozni.
A legjellemzőbb tünet, mely talán mindig jelen is van, az érzékelések csökkenése. De, mint minden betegség, úgy a hisztéria is különböző mértékben jelentkezhetik. Ha az érzéstelenség kis, elhatárolt területre szorítkozik, avagy ha a látótér csak kis fokban szűkült, e hibák természetesen alig fognak a beteg lelki állapotában észrevehető nyomokat hagyni. De megváltozik a dolog, ha valamely érzék jóformán
teljesen megszünt működni; ez a hiány a hisztériást illetőleg sokkal komolyabb következményekkel jár, mint a normális embert illetőleg. Ha pl. a normális ember valamely baleset következtében szemevilágát elveszíti, akkor a külső világ részéről nem lesznek többé fényérzetei, de emlékképeit azért el nem veszíti. Ezek az idők folyamán egyre homályosabbak lesznek ugyan, minthogy új észlelések útján már fel nem frissíthetők; de ha a szerencsétlenség érettebb korában érte az embert, ez – bár megvakulva – emlékképeivel élete végeig dolgozhatik. A hisztériás vaksággal épen ellenkezőleg van a dolog. A szemnek semmi baja sincsen, de az agyvelőnek épen az a része, melyben a látási képek az öntudatba jutnak, nem működhetik. Ebből pedig következik, hogy a beteg sem nem lát, sem pedig látási emlékezeti képei nem lehetnek. Ugyanez áll a többi érzékeket illetőleg is; és még ha valamely érzék nem is szünteti be teljesen működését, emlékképeinek egy része mégis mindig elvész, a mi egészen természetes is, minthogy az agyvelő bizonyos részeinek működésében zavar következett be. A következőkben meg fogjuk látni, mily csodálatosan alakulhat ez az emlékezethiány a nagy hisztéria kórképében.
Magától értetődik, hogy az érzékelésnek, valamint az emlékezésnek ilyen csökkenése fontos lelki változásokat okoz. A betegnek máskor rendelkezésére álló képzetek száma ezzel jelentékenyen csökken; a hisztériás mintegy gyermekies állapotba jut, melyben az öntudat terjedelme korlátoltabbá válik. Ebből ismét következik, hogy a szuggerálhatóság fokozódik, mert ez annál nagyobb, minél kevesebb képzettel rendelkezik az egyén, a mely képzetek figyelmének irányát meg-
szabják. Úgy látszik, a búvárok tényleg abban is megegyeznek, hogy a hisztériások némileg gyermekes természetűek és nagyon szuggerálhatók. PIERRE JANET franczia pszichologus, a ki valamenyiünk között leginkább foglalkozott a hisztériások lelkületével, "L' automatisme psychologique" czimű ismert munkájában (Páris, 1889) a hisztériások e lelki sajátosságait nagyszámú találó adattal bizonyítja. Igaz ugyan, hogy ő hisztéroepilepsziásokról beszél, de ez mellékes, minthogy a franczia búvárok felfogása szerint e tünemények a hisztéroepilepsziában csak erősebben lépnek előtérbe, különben azonban ugyanazok, mint a hisztériában.
A hisztériások gyermekes természetét leginkább az a hevesség árulja el, mellyel indulataik jelentkeznek. Olyasmi, a mi a normális embert alig izgatja, bennök rendkívül heves lelki felindulást okoz.
JANET pl. egyik kísérleti betegéről, LUCIE-ról, beszéli, hogy, a mint bármily lehetetlen históriát beszél neki valamely elgázolt kutyáról, vagy valamely asszonyról, kit az ura megvert, rögtön a sarokba ül és ordítani kezd. LEONIE, egy másik hisztériás beteg, szinte belevadult örömébe, ha pár napi szünet után ismét meglátja JANET-t; ugrándozik és ide-oda szökdécsel, tagolatlan hangokat hallat, úgy, hogy ez az állapota veszedelmesen közel van a hisztériás rohamhoz. Ha az indulat még tovább fokozódik, tényleg roham áll be. RÓZÁ-nak, JANET harmadik kisérleti betegének, 48 óráig tartó hisztériás rohama volt csak azért, mert valaki, a ki látogatását ígérte, a kitűzött időben nem jött el.
A szuggerálhatóság többféle tekintetben mutatkozhatik. A hisztériások gondolkozását és cselek-
ményeit nem ritkán valamely véletlenül elejtett szó irányítja, mely figyelmüket esetleg megragadta. A képzet, mely őket élénken foglalkoztatja, könnyen halluczináczióvá is válik.
Erre JANET találó példát említ: "Egy napon LUCIE-hoz jöttem, hogy vele néhány kisérletet végezzek. Azt mondta, hogy fáradt és nincs is kellő hangulatban, hogy tegnap untattam kisérleteimmel és hogy most nincs kedve újból kezdeni. "Helyes", mondám, "hát lustálkodjunk ma; de hogy ne jöttem légyen hiába, meséljen nekem valamit". "Micsoda ostobaság! Nem tudok semmit. Csak nem akarja talán, hogy ALI BABA (1) történetét meséljem önnek ?" "Miért ne? Hallgatni fogom." Félig nevetve, félig bosszúsan kezdte beszélni a történetet. Kezdetben akadozva mesélt és minden perczben megállott, hogy lássa, figyelek-e. Lassankint azonban belemelegedett, beszéde folyékony lett és nem is figyelt többé reám. Hirtelen felkiáltott és abbanhagyta beszédét, a szoba sarka felé irányítva szemét; most egészen halkan beszélt: "Ott vannak a rablók, valamennyien. – Nagy zsákokban". Már most nem mesélt, de látott; szemmel követte az egész, képzeletében lejátszódó jelenetet es időnkint, mint valamely gyermek mormogta: "Meg akarják ölni valamennyit – jó is lesz". Sohasem volt ily érdekes az ALI BABA története és őrizkedtem, nehogy félbeszakítsam. A mit magam előtt láttam, nem volt egyéb, mint az a mód, a hogyan a hisztériások gondolkoznak; míg a mi gondolataink hidegek és sápadtak, az övéik tarkák és elevenek és a kép jóformán mindig halluczináczió".
(1) Az "Ezeregy éjszaká"-ból.
A hisztériások nagyon fokozott ingerlékenysége, az a könnyűség, mellyel még csekélységek is felizgathatják őket, eredményezi, hogy únosuntalan magukkal foglalkoznak és egész környezetüket személyes érdekük szolgálatába vonják. A hisztériások mindig nagyon önzők és hiúságuk, iparkodásuk, hogy másokkal szemben előnybe jöjjenek, némelykor felette abszurd jelenségeket okoz. Másrészt talán fokozott szuggerálhatóságuk az oka, hogy kórtüneteik feltünően változékonyak. Valamely esetleges, jelentéktelen körülmény mint szuggesztió hathat, és hirtelen érzéstelenséget, bénulást vagy görcsös összehúzódást okozhat. Egynémely búvár, mint pl. MOEBIUS odáig ment, hogy e betegség minden tünetét autoszuggesztiók hatásának tekinti. Valamint [ahogyan] a szuggesztió megszüntetheti az anaesthesiát, ugyanúgy kell, hogy elő is idézhesse; e szerint lehetséges is volna, hogy valamely érzéstelenséget, bénulást stb. autoszuggesztió okozott. Vannak is észleletek, melyek e nézetet támogatni látszanak. Ha idővel helyesnek bizonyulna, akkor persze nem lehetne, a mint én ezt itt JANET-ra támaszkodva tettem, a fokozott szuggerálhatóságot mint az érzékelés és emlékező erő csökkenéséből eredő tünetet felfogni. Ellenkezőleg, az esetben a szuggerálhatóság volna az eredeti, az alaptünet, az összes többi kórtünet pedig csak következménye, melyet véletlen szuggesztió és autoszuggesztió idézett elő. Ebből az álláspontból kiindulva, MOEBIUS arra az eredményre jut, hogy a hisztéria kizárólag a betegesen fokozott szuggerálhatóságon alapul. Tényleg sok szól ugyan e felfogás mellett, minthogy azonban a búvárok e téren az okot és okozatot illetőleg nem értenek egyet, e helyütt nem szándékunk e kérdést bővebben tárgyalni.
A nagy hisztéria.
A nagy hisztéria vagy hisztéroepilepszia egyes búvárok szerint nem külön betegség, mások szerint ellenben nem más, mint a hisztériának az epilepsziával való bonyolódása. RICHER, ki e téren tekintélyszámba megy, s kinek fejtegetéseit követem, a hisztéroepilepsziát csak a közönséges hisztéria súlyos alakjának tekinti. Főleg az jellemzi, hogy a görcsrohamok hevesebbek, tartósabbak és bonyolultabbak, mint a közönséges hisztériánál. Minthogy főleg ezek a nagy hisztériás rohamok a hisztériára nagyon jelentőségteljesek voltak, részletesebben kell róluk szólanunk. Előttünk azonban inkább a jelenségek külső formája fontos, semmint tudományos búvárlatuk. Ezért a teljes hisztériás roham különböző fázisairól rövid áttekintést nyujtva, rajzok sorozatával teszem a dolgot érthetőbbé; e rajzokat RICHER "Études cliniques sur la grande hystérie" (Páris, 1885) czímű munkájából kölcsönöztem.
A nagy hisztériás roham rendesen lelki zavarokkal kezdődik. A beteg nem jól érzi magát, teljesen "megváltozott, nem tehet semmit éj szórakozások sem kötik le érdeklődését; régibb napok emlékei tömegesen merülnek fel és teljesen lefoglalják figyelmét. A beteg búskomor és ingerlékeny lesz; majd halluczinácziói jelentkeznek; mindenféle undok állat, macska, patkány, csiga és pók jelenik meg öntudatában és tünik el ismét. E halluczináczióktól kínoztatva a beteg nem maradhat nyugodtan, hanem felriad és vad kiabálás közben elrohan. Nem törődve az időjárással, legkönnyebb ruhájában rohan a szabadba. Hirtelen görcsös bénulásai, ficzamodásai keletkezhetnek; emésztési és
lélekzési zavarok, erős nyá]elválasztás és szívdobogás következik be. Az izomerő gyengül, anaesthesia mutatkozik és tökéletessé válik, ha eddig még nem volt az. Ezek a jelenségek körülbelül nyolcz nappal a voltaképeni roham előtt szoktak mutatkozni; az utolsó napokban fájdalmak is jelentkezhetnek; a "hisztériás golyó" felszáll a hasból a nyakba és rettenetes fuladási érzést okoz.
|
62. ábra. |
63. ábra.
64. ábra. |
Azután megkezdődik a roham. A beteg szeme előtt elsötétedik a világ, füle zúg, öntudatára homály borul. Néhány heves mozdulat után a test egy vagy más sajátságos állásban egészen megmerevedik (63-ik ábra); csak egyetlen testrész, pl. a nyelv vagy az egyik kar mozog szabályosan, lassan ide-oda. De e mozgások is megszünnek és a test most már teljesen merev és mozdulatlan. Ezt a "tonikus" görcsöt csakhamar "klonikus" görcs váltja fel: a tagok lökésszerűen összehúzódnak és ismét kifeszülnek, még
pedig körülbelül két-háromszor másodperczenkint. Ezt igyekszik a 64-ik ábra pontozott vonalakkal feltüntetni. Ez az állapot legfeljebb öt perczig tart; azután az izmok ellapulnak és a test megint petyhüdten és mozdulatlanul fekszik.
|
66–68. ábra. |
65. ábra. Néhány percznyi szünet után megkezdődik a roham második szaka, melyet azokról a furcsa mozdulatokról, melyeket a beteg végez, "klownizmus"-nak neveztek el. A test a legfurcsább tartásokba helyezkedik, pl. körív alakjába, mely helyzet hoszszabb ideig (8–10 perczig) is eltarthat. Azután következnek a nagyobb mozgások, midőn a görcs a testet és a tagokat 15–20-szor hevesen összevissza rázza. E közben nem ritkán oly zavarok mutatkoznak, melyek látszólag ellentmondanak a nehézkedés törvényének. Mintha a beteg az ágy felett lebegne: t. i. a test felcsavarodik a fej felett és azután felemelkedik a levegőbe, miközben csak a tarkó és a karok támogatják. Azután a test visszahull az ágyra, mire ugyanez a mívelet 10–20-szor ismétlődik. E mozgás különböző szakait a 66–68-ik ábra mutatja be. A nagyobb mozgások néha felkiáltással |
és képzelt ellenséggel való vad harcczal fejeződnek be. Ha a rohamot a második időszakban megszakítjuk, a mi némely betegen elérhető, ha teste bizonyos helyeit megnyomogatjuk, mindannyiszor kitünik, hogy a beteg bizonyos halluczinácziók uralma alatt van. Ugy látszik, hogy a mozgások e halluczinácziók hatására történnek: az öntudat tehát, mely a roham kezdetén fel volt függesztve, ebben az időpontban részben újból visszatért.
A harmadik időszakban, mely igen gyakran szünet nélkül követi a másodikat, az öntudat ébredése még világosabban észlelhető. Kimutatható, hogy a beteg bizonyos halluczináczióknak rabja, képzelt világban él, keveset vagy semmit sem beszél és egymás után oly helyzeteket foglal el, melyek egymással természetes kapcsolatban vannak és azt a helyzetet tükrözik vissza, melyet a beteg képzeletében épen átél. Ezért a rohamnak e szakát "a plasztikus állások" (attitudes passionnelles) időszakának nevezték. Ezek az állások egyazon egyénen rendszerint ugyanabban a sorrendben ismétlődnek; a közben kiejtett szók pontosan megfelelnek a beteg testtartásának és az így keletkezett helyzetnek. Egyeseken e testtartások igen sokfélék, gyorsan váltakoznak és a különböző rohamok folyamán némi változatokat is tüntetnek fel.
Másokon viszont csak egyes, meghatározott testtartások fordulnak elő, melyek minden esetben ugyanazon módon ismétlődnek. Általános szabály, hogy ezek a halluczinácziók és a velük társult testtartások mindannyiszor azt az élményt fejezik ki, mely első ízben váltotta ki a hisztériás rohamot.
E betegek egyike első rohamát úgy kapta, hogy egy rabló szobájába követte és kérése és fenyegetései
ellenére a padlóhoz vágta, bántalmazta, majd erőszakot követett el rajta. Ez az egész esemény gyorsan változó testtartások sorozatában fejeződik ki; a 69–71-ik ábra elég fogalmat nyujt arról a rendkívül élénk kifejezésről, mely mindezeket az attitűdöket jellemzi.
|
69. ábra. |
70. ábra. |
71. ábra. |
A harmadik időszakkal a roham tulajdonképen vegére ért; de gyakran még egy negyedik szak is következik, a mikor a beteg lassan öntudatra ébred és fokonkint közelebb jut normális állapotához. A beteg keveset mozog, ellenben régibb napok eseményeiről egyre képzelődik és szerencsétlen sorsáról panaszkodik. E szóáradatot gyakran halluczinácziók szakítják meg, melyek a roham előtt látottakhoz hasonlítanak: a beteget mindenféle undok állat látása zavarja és rémíti. Ez a lelki állapot gyakran világosan tükröződik a beteg testtartásában és arczkifejezésében (l. a 72. ábrát). Míg a három első időszak rendszerint 1/2–1/4 óráig tart, addig az utolsó időszak tartama teljesen bizonytalan.
72. ábra.
A teljes roham, így, a mint itt leírtuk, ritkán jelentkezik önmagában. A negyedik időszak után, mely némileg a kezdeti időszakhoz hasonlít, rendszerint újabb roham következik; így pár percznyi időközökben, a rohamok egész sorozatát alkotva, 20–30 roham követheti egymást. Ezután néhány napig rendszerint nyugta van a betegnek, néha azonban a rohamsorozatok egymásba olvadnak, úgy, hogy a rohamok napokon át szünet nélkül tartanak.
A nagy hisztériás rohamnak többféle változata van; a tökéletes, szabályos lefolyás, a mint ezt itt vázoltam, a kivételek közé tartozik. Egy vagy több időszak elmaradhat avagy megrövidülhet; e helyett a többi annál élesebben lép előtérbe. Így bizonyos határozott jellemű formák jöhetnek létre; a legtöbb azonban nem érdekel [nem érint] minket. Némelyikük ellenben előkelő szerepet játszott a babona történetében s azért megérdemli, hogy behatóbban vegyük szemügyre; ilyen formák: az "önkívület" vagy "eksztázis" és az "ördöngősség" vagy "megszállottság". Hogy pedig az ördöngösségnek a modern babonára, a spiritizmusra való jelentőségét teljesen megértsük, foglalkozzunk előbb azzal a sajátságos formával, melyben a hipnózis a tipusos hisztériában jelentkezhetik.
A hisztérohipnózis.
A hisztérohipnózis, azaz a határozott anaesthesiákban szenvedő hisztériások hipnózisa, lényegesen különbözik a normális egyéneken észlelt hipnózistól. Sőt a szomnambulizmus, a hisztérohipnózis e legjellemzőbb szaka, lélektani tekintetben teljes ellentéte a normális ember mély hipnózisának. Ez utóbbi, miként mondottuk, az öntudat csökkenésével jár, a mennyiben a figyelmet mind jobban és jobban bizonyos képzetek kötik le. A hisztériások hipnózisa ellenben egyre bővíti az öntudatot, úgy, hogy a betegek a szomnambulizmus szakában lelkileg egy fokon állanak a normális, éber emberrel.
PIERRE JANET, kinek "L'automatisme psychologique" cz. munkája sok világosságot derített a hisztériásoknak mind normális körülmények között, mind hipnózisban való lelki állapotára, félre nem érthető módon nyilatkozik e kérdésről. "Előidézheti-e a hipnózis az öntudati életnek valamely felsőbb rendű formáját? Ez, a mennyire megítélhetem, az öntudatnak normális körülmények között való állapotától függ. Ha hisztériásokkal van dolgunk, kiknek érzékelése, emlékezete és gondolkozása fogyatékos és a normális ember öntudatához képest erősen korlátolt: az idegrendszer minden izgatása, így p. o. elektromos áram vagy "mágnesező" simogatás, felébreszti azokat a tehetségeiket, melyeket elvesztettek és így az öntudati életnek bizonyos felsőbb formáját idézi bennök elő. De ez csak hisztériás egyénekre áll. Az öntudati életnek ez a felsőbb formája pedig, a melyet rajtuk előidéztünk, nem egyéb, mint az a normális állapot, melyben állandóan megvolnának, ha nem volnának
betegek. Ez az állapot nem magasabb fokozatú, mint a normális emberé; azonos ez a többé vagy kevésbbé teljes egészségi állapotnak ama pillanataival, a melyeket a hisztériások átéltek". Ez a nyilatkozat nem szorul bővebb magyarázatra.
Érthető ezek után, hogy az a nagy tudományos vita, mely CHARCOT párizsi iskolája, az ú. n. Salpétrière, és a nancyi iskola között, melyhez BERNHEIM, LIÉBEAULT és mások tartoznak, fejlődött, nem lehetett eredményes. A búvárok első csoportja, CHARC0T és tanítványai, a hipnózist kizárólag hisztéroepilepsziásokon tanulmányozta. A nancyi iskola hívei pedig főleg normális emberekkel és csekély mértékben anaesthesiás hisztériásokkal foglalkoztak. Ha pedig a hipnózis különböző egyéneken egészségük állapotának megfelelőleg, teljesen ellentétes eredményekhez vezethet, eléggé érthető, hogy a két vitázó fél nem juthatott megegyezésre. Azt hitték, hogy ugyanazt a dolgot vizsgálják, pedig valóságban teljesen elütő természetű állapotokkal foglalkoztak. Csak PIERRE JANET mondotta ki a megváltó szót az említett idézet alakjában. Minthogy azonban o is csaknem kizárólag a nagy hisztériával foglalkozott és így a normális hipnózist nem ismeri eléggé, ezért saját megfigyeléseinek fontosságát ő maga sem látja teljes tisztasággal. Ellenben a mint a következőkben ki fogjuk mutatni, JANET vizsgálatai egészen egyszerűen azt tanusítják, hogy a hisztérohipnózis hatásaira nézve teljes ellentéte a normális hipnózisnak. Ezenkívül az is ki fog derülni (a mit egyébként a Salpétrière néhány híve már régen jelzett), hogy a "nagy hipnózis" voltaképen nem is hipnózisos állapot, hanem csak mesterséges módon előidézett hisztériás roham. Felcserelések elkerülése
végett tehát legczélszerűbb volna ez állapotot más néven nevezni, a meddig azonban ez meg nem történt, fogalomzavarok elkerülése kedveért meg kell maradnunk az általánosan használt nomenklaturánál.
A nagy és a kis hipnózis között fenforgó ellentétet már a hipnotizálás módszerei is világosan bizonyítják. Épen a szerfölött sugallható hisztériások hipnózisának előidézésére csodálatosképen jóformán egyáltalában nem használnak szuggesztiót. Ellenben valamely csillogó tárgy merev szemlélése, vagy óraketyegésre vagy más egyhangú zörejre való figyelés gyakran néhány másodpercz alatt szomnambul állapotot idéz elő. Ugyanígy halnak mágneses kézvonások is. Némelykor még jobban hat az olyan erős fénysugár, mely hirtelen éri a szemet, vagy egy ütés a gongongra, a testen átvezetett, gyenge elektromos áram, vagy a szemhéjakra gyakorolt nyomás mind olyan eszközök, melyek szuggesztió nélkül normalis emberen nem okoznának hipnózist. Tény ugyan, hogy az olyan ember, kit sugallással és az említett módok valamelyikével gyakrabban hipnotizáltak, s a ki tehát tudná, hogy ezekkel az eszközökkel ismét hipnózist akarunk rajta előidézni, alkalmazásukra talán szóbeli szuggesztió nélkül is hipnózisba esnék, – egyébként azonban nem. Végül számos egyénen "hipnogén zónákat" találunk, mely kifejezesen a bőrnek oly többé-kevésbbé nagy területeit értjük, melyeket elégséges érintenünk vagy enyhén megnyomnunk, hogy a hipnózis már bekövetkezzék.
Tehát az említett eszközök egyikével vagy katalepsziás vagy lethargiás állapotba juttatjuk az egyént, leggyakrabban az előbbibe, hacsak az alkalmazott szer nem hatott túlságos erősen. A lethargiás állapotra,
mely a nagy hipnózisban gyakran az egyik szakból a másikba való átmenetkor is mutatkozik, később még visszatérünk, itt egyelőre a katalepszia érdekel bennünket közelebbről. Sajátosan jellemzi ezt az állapotot, hogy az ember egyáltalában nem tud mozogni. A míg a normális ember akarva sem tud perczeken át teljesen nyugodtan maradni, nem tudja p. o. szemehéját meg nem mozdítani, vagy éber öntudatát bármely csekély mozdulattal el nem árulni: addig a katalepsziások – ezzel ellentétben – változatlanul megmaradnak abban a helyzetben és abban a tartásban, melyet a katalepszia kezdetén elfoglaltak. A tágra nyílt szem változatlanul egy pontra irányul, nem pislog, az illetőn egyáltalában nem lehet más mozgást észlelni, mint a lélekzést és érlökést. Ha ez az állapot, a mint az néha megtörténik, magától következik be, akkor igen sokáig, még napokon át is eltarthat, feltéve, hogy minden külső ingert távoltartunk az egyéntől; ha ellenben művileg idéztük elő a katalepsziát, ritkán tart tovább, mint egy negyed avagy fél óráig és végül magától átmegy a szomnambul állapotba.
A katalepsziásnak minden izma teljesen lágy, hajlékony mint a viaszk. Tagjai és teste könnyen mozgathatók és a legfurcsább tartásba juttathatók, avagy az arczát formálhatjuk és teljesen természetellenes kifejezésűvé tehetjük: e tartás és e kifejezés változatlanul megmarad. A kifeszített kar nem hull le, hosszú ideig megmarad e helyzetében és végül rázkódás nélkül és a nélkül, hogy fáradtnak látszanék, lesülyed. Néha a has izmain is nyoma marad az ujjunknak, ha megnyomjuk. Ugyanúgy szabályos mozdulatokat is végeztethetünk az egyénnel. Ha pl. az egyik kart ringó vagy forgó mozgásnak indítjuk,
ezt a mozgását folytatja. Önmagától az egyén semmi mozgást sem tud végezni; ugyanolyan kevéssé tud valamely megindított mozgást beszüntetni; akár csak automatává lett volna. Öntudatlannak azért a katalepsziás nem mondható; figyelme valószinűleg oly erősen összepontosult, hogy öntudatában egyszerre csak egyetlen képzet talál helyet. Ez legjobban azon vehető észre, hogy valamely helyzetnek vagy mozdulatnak megváltozását nemcsak külső hatásokkal idézhetjük elő, hanem oly módon is, hogy az egyén öntudatában az ilyen változásnak a képzetét felkeltjük. Ha pl. valamely katalepsziás elé állok, úgy hogy engem látnia kell, s bizonyos tartásba vágom magamat avagy valamely mozdulatot végzek előtte: ő ezt utánozni fogja. Tehát a mozgás képzete közvetlenül ki fogja váltani a megfelelő mozgást; ellenkezést vagy gátlást az egyén nem fejt ki. Hogy milyen kevés hely van az öntudatban a közvetlenül beléplántált képzeteken kívül másféle képzetek számára, legjobban láthatjuk, ha az ilyen katalepsziással beszélünk; szavunkat egyáltalában nem fogja megérteni; ha ráparancsolunk, szót nem fogad; a beteg vagy teljesen közömbös marad, vagy gépiesen ismétli szavainkat. Tehát a hangképzetek ez esetben csak a velük társult beszélő mozgásokat idézik elő, egyebet semmit (echolalia).
Azonban az egyképzetűségnek (monoideizmus) ez az állapota, melyben egy időben csak egyetlen képzet fér el az öntudatban, nem tart sokáig. Az öntudat csakhamar gyarapodik, úgy hogy az egyénbe plántált képzetek más képzeteket váltanak ki. Ilyképen érzelmi állapotok keletkeznek, melyek meghatározott testtartásokban jutnak kifejezésre. Ha p. o. a katalepsziásnak egyik kezét ökölbe hajtjuk, a másik magától
is ökölbe szorul, karját melle elé emeli, mintha támadni készülne, teste előre hajol, arcza kifejezése megváltozik, összeszorított ajka és tágra nyilt orrlyuka haragot árul el. Ha pedig az egyik kezét tenyérben kifeszítve ajkára helyezzük, másik keze is ugyanezt a tartást foglalja el és úgy látszik, mintha csókot szórna; arcza szelíd kifejezést ölt, dühösség helyett barátságos mosolyt fejez ki. Így sokféleképen változtathatjuk a testtartásokat, miközben valamely indulat puszta jelzését rögtön mindama kifejező mozgások egészítik ki, melyek az illető lelki állapotra jellegzetesek.
Láttuk az eddigiekben, hogy a katalepsziás önmagától mit sem cselekszik; minden mozdulatot kívülről kell neki sugallani és mindegyik csak azokat a különféle változásokat idézi elő, melyek a szuggerált indulatnak természetes kifejezői.
Ha azonban az öntudat lassacskán ismét gyarapodik, az egyen a szuggerált képzetnél nem fog megállapodni, hanem azzal megegyezően cselekedni is fog.
JANET eféle esetnek érdekes leírását közli. "Összekulcsolom LEONIE kezét, mire arcza azonnal a rajongás kifejezését ölti magára. Meghagyom ebben a helyzetben, mert látni szeretném, meddig marad meg ez a kifejezés. Látom, felkel a székről és igen lassan néhány lépést tesz előre. Azután – szintén igen lassan – térdet hajt, letérdel, előre hajlik, fejét oldalthajtja és csodálatosan önkívületes kifejezéssel ég felé tekint. Vajjon most, hogy így elhelyezkedett, katalepsziás mozdulatlanságban fog-e maradni? Nem, a nélkül, hogy megérintettem volna, még mélyebbre hajtja fejét és összekulcsolt kezét szája elé tartva,
5–6 lépést tesz még lassabban előre. Azután igen mélyen meghajol, újból letérdel, félig nyitott szemmel fejét kissé felemeli és szétnyitja ajakát. Most érthetővé válik a helyzet – a szentségeket veszi magához, áldozik, azután visszatér az előbbi helyzetbe és a jelenetet, mely immár körülbelül 1/4 óráig tartott, megszakítja a katalepszia megszűnése".
Mégis, ilyen bonyolult ténykedéseket, mint a milyeneket itt leírtunk, a katalepsziások csak nagyon ritkán végeznek. Ennek oka igen könnyen érthető. Hiszen a beteg csak oly mozdulatokat végez, melyek azzal a bizonyos érzéssel, melyet beléje sugallottunk, egészen természetszerűleg társultak; hiszen magától semmit sem fűzhet hozzá. Csakhogy ilyen érzés, mely a mozgások és ténykedések ily szorosan elhatárolt csoportjával állana kapcsolatban, csak nagyon kevés van és épp ezért a katalepsziást általában csak egynehány ilyen fajtájú jelenetre lehet rábírni. Világos, hogy nem is mindenik katalepsziás alkalmas az ilyesmire. A feltétel egyszerűen az, hogy bizonyos érzést keltsünk az egyénben; ha ezt az érzést kelteni nem tudjuk, a leírthoz hasonló jelenet nem is fog bekövetkezni. Ha tehát JANET pl. valamely más, vallástalan kisérleti betegének kezét kulcsolta össze, a beteg megmaradt ebben a helyzetben, a nélkül, hogy más valamit szándékozott volna csinálni. A leírt kéztartás nála nem járt kifejezett érzelmi állapottal, miért is semmi egyéb mozdulat nem társult e kéztartáshoz.
Ha a katalepsziást magára hagyjuk, másféle hipnózisos állapotba, az ú. n. szomnambulizmusba jut, mely azonban közvetlenül valamely hipnózist előidéző módszerrel is előidézhető. Ennek az állapotnak ismer-
véül CHARCOT és tanítványai az izmok és idegek sajátszerű viselkedését tekintették, melyet "sensomuscularis túlérzékenység"-nek (hyperexcitabilité sensomusculaire) neveztek el. Ezzel részletesen foglalkoznunk felesleges volna, minthogy számos beteg átvizsgálásából újabb időben kiderült, hogy e jelenségek csak felette ritkán adódnak elő. JANET 12 kisérleti egyén közül csak kettőn találta, miért is jellemző tünetnek egyáltalában nem tekinthető. A szomnambulizmusnak egyedül biztos jele kizárólag az egyén lelki állapota. Főleg az emlékezet az, mely feltűnő változásokat szokott elszenvedni. Szomnambul állapotában az egyén nemcsak mindarra emlékezik, a mit éber állapotában élt át, hanem arra is, a mi vele korábbi szomnambul állapotaiban történt. Ha ellenben az egyén felébredt szomnambul állapotából, mindarra, a mi vele ez állapotában történt, egyáltalában nem emlékezik. Szomnambul állapotban tehát az emlékezés köre tágasabb, mint rendes körülmények között. Ennek oka egyszerűen csak az, hogy az egyén szomnambul állapotában egyik-másik érzékét visszakapja s ezzel birtokába jut mindama képzetekre való emlékezetnek, melyek az illető érzék területéhez tartoznak. A szomnambul egyén tehát – mint már előbb (351-ik l.) említettük, tökéletesebb egyéniség, mint az éber hisztériás; öntudatköre tágasabb.
Ez nyilván felette csodálatos eredményekre vezethet. Ha ugyanis a hisztériásnak normális állapotában egyes érzékei hiányoznak, kell reá módnak lennie, hogy ezeket az érzékeket, egyiket a másik után, szomnambul állapotában felkelthessük. Így többrendbeli szomnambul állapotnak kell keletkeznie, melyekbe az egyén egymás után juthat és melyeket az öntu-
datnak egyre növekvő köre jellemez, míg csak az illető legmélyebb szomnambul állapotában valamennyi érzékét vissza nem kapta s egyenlő fokra jutott a normális, egészséges emberrel. A tapasztalat tanusítja, hogy ez a csodálatos viselkedés tényleg észlelhető. Több hisztériáson két, három, sőt négyféle szomnambul szakot lehetett megkülönböztetni, mely szakok mindegyikének meg volt a maga külön emlékezete. E tekintetben általános érvényességű törvény, hogy a szomnambul a magasabb fokozatokban mindarra, a mit akár e stádiumban, akár az alsóbbrendűekben átélt, visszaemlékezik. Ellenben semmire sem emlékezik, a mi a felsőbb stádiumok valamelyikében történt. S ez egészen természetes is; mert hiszen minden magasabb stádiumot az jellemez, hogy új érzéki terület nyílik meg az összes hozzátartozó emlékezeti képekkel, emlékezeti képekkel, ezen kívül pedig valamennyi már felébredt érzék is tovább működik. Ezért az emlékezet egyre tágasabb körű lesz, minél magasabb fokozatba jut az egyén, ellenben szűkebb körű lesz, ha a beteg az alsóbbrendű fokozatba tér vissza, melyben egyik vagy valamennyi érzéke nem működik. Minthogy azonban az emlékezetnek minden lényeges megváltozása egyúttal az egyén egész gondolkodási módjában es cselekvéseiben is beható változásokkal jár, ezért az egyén e szomnambul fokozatok mindegyikében új meg új személyiséggé válik. Hogy ezeket a személyiségeket, melyek így ugyanazon egyénen jelentkeznek, különválaszthassák, valósággal meg kellett őket számozni. Numero I-nek nevezik a hisztériás egyént a maga rendes, többé-kevésbbé korlátozott öntudatával, numero II-vel jelölik az első szomnambul fokozatban levőt és így tovább.
Ezt a csodálatos viszonyt legjobban JANET egyik esetével értethetem meg: "Hozzáfogtam, hogy LUCIE-t a szokott módon elaltassam és LUCIE II-n megállapítottam mindama emlékezeti jelenségeket, melyek a szomnambulizmust jellemzik. Minthogy pedig egy napon egy bizonyos szuggesztió nem akart teljesülni, megkiséreltem LUCIE-t mélyebben elaltatni, abban a reményben, hogy így fokozni fogom szuggerálhatóságát. Hozzáfogtam tehát s kézvonásokat végeztem felette, mintha még nem volna szomnambul s most akarnám csak elaltatni. Szeme bezárult, teste hátrahanyatlott s mintha mélyebb álomba merült volna. Izmainak merevsége eltűnt, valamennyi izma ellazult, mint a lethargiás állapotban, de az izmok ama hajlamossága, hogy érintésre összehúzódnak, a mit különben a lethargiára jellemzőnek mondanak, nem következett be. (1) A hipnózisos önkívületnek egy neme volt ez, mely számos egyénen a különböző fokozatok között mint elkerülhetetlen átmeneti időszak jelentkezik. Félórai alvás után LuCIE ismét magához tért; szeme eleinte zárva volt, de felszólításomra ismét felnyílt és LUCIE most már beszélni kezdett. Azon, a ki most előttem állott, LUCIE III-on, a sajátszerű tünetek egész sora volt észlelhető. Szóljunk egyelőre csakis emlékezetéről. LUCIE III. igen jól emlékezett egész normális életére, továbbá ugyancsak jól régebbi szomnambul hipnózisaira és mindarra, a miről LUCIE II-nek szintén tudomása volt. De ezenkívül számot tudott
(1) A neuromuscularis túlérzékenység, mely CHARCOT szerint jellemző a lethargiára, JANET észleletei szerint nagyon ritka jelenség. Jelen lehet, de csak kivételesen s ennek következtében mint valamely határozott állapot ismertető jele nem használható. A szerző jegyzete.
adni hisztériás rohamainak minden részletéről, bizonyos férfiaktól való félelméről, kiket rohamai közben elbujva lát a függönyök mögött; továbbá emlékezett természetes alvajárására, éjszakai álmaira csupa olyan dologra, melyekről sem LUCIE I., sem LUCIE II. soha számot adni nem tudott. Ebből az állapotából nagyon nehezen lehetett kihozni, előbb a már említett hipnózisos önkívületen kellett ismét átesnie. Ilyenkor azután rendes szomnambul állapotában volt, de LUCIE II-nek fogalma sem volt mindarról, a miről nehány pillanattal előbb LUCIE III-mal beszéltem. Úgy állította, hogy mélyen aludt és nem beszélt semmit sem. Midőn később ismét előidéztem LUCIE III. személyiségét, mindarra emlékezett, a mi vele első ízben, hasonló állapotban történt."
E csodálatraméltó emlékezeti jelenségek magyarázatát JANET az érzékeknek a különböző fokozatokban való vizsgálása közben találta meg. Rendes állapotában LUCIE a tisztán vizuális tipusba tartozik, azaz egész gondolkodása és ténykedése csakis látási képek segélyével történik. Nem is igen lehetne máskép, a mennyiben a látás körülbelül az egyedüli érzék, mely rendelkezésére áll. Egész teste anaesthesiás; izomérzése is teljesen hiányzik; a mint tagjait nem látja, nem tudja, hol, merre vannak. Ha p. o. kezét hátán összekötik, ezt észre nem veszi. Azonfelül jóformán teljesen süket; az óraketyegést nem hallja, még ha az órát szorosan füléhez teszik is. Látása nagyon csökkent, látótere felette szűk; s mégis ez még a legjobb érzéke, a miért folytonosan használja is. Látása segítségével mozgatja tagjait, tud járni és dolgozni; ha szemét befogják, a mi különben dühbe is hozza, – kiejti kezéből, a mit fogott, ingadozik s
elesik. Ha szemét lezárják, nem tud beszélni, elalszik. Az egyedüli képzetek tehát, melyek rendelkezésére állanak, a látási képek.
Vizsgáljuk már most, hogy feltűnőbb különbséget láthassunk, a második fokozat mellőzésével LUCIE III-at. Érzékei, melyek éber állapotában megvoltak, nem vesztek el, ellenkezőleg élesbedtek. Azonkívül visszakapta tapintási és izomérzését is.
Nagyon jól tudja, hol, merre vannak tagjai, tud járni és írni, a nélkül, hogy kénytelen volna mozdulatait szemével követni. Épen ezért nem is használja szemét folytonosan, mint az előbb, és fel sem izgatja már, ha szemét befogják. Mint normális egyének általában, úgy immár ő is mozgási képzetek segélyével cselekedik. Ebből következik, hogy emlékezetének egész területét vissza kellett szereznie; s hogy ez tényleg így van, arra elégséges bizonyíték is van. Emlékezetének egyidejűleg következett gyarapodása az oka, hogy érzékeit ismét visszakapta. Kilenczedik életéveig egészséges volt, birtokában volt érzékeinek, mint bármely normális gyermek. Ebben az időben volt az első ideges rohama, még pedig heves megijedés következtében, mely abból keletkezett, hogy néhány férfi, ki függöny mögé rejtőzött, hirtelen reá támadt. Ez az esemény valamennyi hisztériás rohamának a fő tartalma. Minderre, gyermekkorára, a megijedésre és a hisztériás rohamokra a teljesen anaesthesiás LUCIE I. egyáltalában nem emlékezik. Ellenben LUCIE III. egészen pontosan emlékezik gyermekkorára és a következő évek hisztériás kriziseire. Ezt megmagyarázni nem is olyan nehéz. Ha a hisztériásoknak egyik vagy másik érzéke veszendőbe megy, ennek oka, a mint tudjuk, nem a szerves készülék elroncsolódása, ha-
nem a megfelelő agyi központok munkaképességének időleges megszünése. Ezzel azután az illető érzék területének valamennyi emlékezeti képe is eltűnik, s természetes, hogy mindazok az események, melyekben azok az emlékezeti képek szerepeltek, szintén feledésbe merülnek. Ha ellenben az agyvelőnek ez a bizonyos területe valamely különös állapot révén ismét munkaképes lesz, újból felmerül valamennyi emléke is. LUCIE I. kinek tapintó- és izomérzéke hiányzik, ezért nem emlékezhetik gyermekkorára és hisztériás rohamaira, melyek idején azok az érzékei működtek; ellenben LUCIE III. érzékeivel együtt emlékezetét is visszakapja.
A LUCIE-n észleltekhez egészen hasonló állapotokat talált JANET több más kisérleti egyénen is. Azonban gyakran sokkal bonyolultabb a dolog: így RÓZÁ-n négy különféle szomnambul fokozatot észlelt, melyek mindegyikének meg van a maga külön emlékezete; ebből következik tehát, hogy ez az egyén nem kevesebb, mint öt különböző személyiséget tüntethet fel. Az összes ilyen esetekkel foglalkoznunk, nagyon messzire vezetne; legyen elég az idézett példa.
De e szomnambul állapotoknak még egy sajátosságáról kell szólanunk, minthogy ez az egész felfogásnak helyességét bizonyítja. Tudjuk, hogy a hisztériások normális állapotban nagyon sugallhatók, minthogy öntudatuk erősen megfogyott. Ez a szuggerálhatóság részben még az első szomnambul fokozaton is meg van, melyen az öntudat már gyarapodott ugyan, a mennyiben új érzéki és emlékezeti területek tárultak fel, de a normális egyénével szemben még mindig fogyatékos. Ezen a fokozaton a szomnambul teljesen úgy viselkedik, mint a normális ember
hipnotikus állapotban, midőn különböző érzékei álomba merülnek, tehát megszűnnek működni. E fokozatban tehát szuggerálhatunk halluczinácziókat, mozgási zavarokat, összetett ténykedéseket és egyéniség-változásokat, akár csak a normális hipnózisban. De az utolsó szomnambul fokozatban, midőn az egyén visszakapta valamennyi érzéki és emlékezeti területét és közel áll a normális, egészséges emberhez, a sugallhatóságnak erősen csökkentnek kell lennie, mert a sugallhatóság annál inkább fogy, minél jobban fejlődik és gyarapodik az öntudat. A dolog tényleg így is van.
JANET LUCIE III-on, midőn először juttatta ebbe az állapotba, megpróbálta a szokásos szuggesztiós kisérleteket. De LUCIE csak meglepődöttnek látszott, nem mozdult s végül így szólt: "Hát tényleg azt hiszi, hogy oly ostoba vagyok s elhitetheti velem, hogy madarat látok szobámban és hajszolom is?" Rövid idővel előbb, az első szomnambulizmusban, ezt megtette volt, most azonban sugallhatósága nyomtalanul eltünt. Ugyanígy volt a dolog, bár kevésbbé kifejezetten, JANET többi kisérleti egyénével is: a legmélyebb fokú szomnambulizmusban a szuggerálhatóság erősen csökkent, semmiesetre sem volt nagyobb, mint a legtöbb normális emberé. Ebből tehát világosan látható, hogy a szomnambulizmus különböző fokozatait az öntudatnak folytonos gyarapodása jellemzi.
Ha már most a hisztérohipnózisban mutatkozó folyamatokat az előbb leírt nagy hisztériás rohamokkal összehasonlítjuk, rögtön feltünik a kettőnek nagy hasonlósága. Ha a katalepsziás mindazokat a ténykedéseket, melyek egy bizonyos beléje sugallott érzéssel kapcsolatban vannak, elvégzi, ez erősen emlékeztet a nagy hisztériás roham harmadik szakaszára,
melyben az egyén szintén bizonyos érzelem hatása alatt tesz-vesz. A szomnambulizmusnak az a fokozata pedig, melyben az egyén teljes emlékezetét visszakapja, hasonlít a roham negyedik szakaszához, melyben a hisztériás kizárólag korábbi idők eseményeiről beszél. Ez a hasonlatosság pedig épen nem esetleges, nem is alapul azon, hogy a két állapot bizonyos lényegtelen jegyei egymással egyeznek. JANET kimutatja, hogy a megegyezés tökéletes, a mint ezt PITRES már körülbelül 10 év előtt kimondotta. A hisztéria és a hisztérohipnózis nem egyugyanazon törzsnek két hajtása, a mint régebben a Salpétrière állította, hanem azonos állapotok; a hisztérohipnózis mesterségesen előidézett hisztériás roham, mely csak abban különbözik a természetes rohamtól, hogy bizonyos egyén, a hipnotizáló (hipnotizőr), kivel szemben a beteg megtartja sugallhatóságát, mesterségesen idézi elő. A természetes rohamnál a hipnotizőr nem szerepel, ezért ez egyén csakis a saját öntudata vonta határok között mozog. Elmult idők hatalmas indulatai és egyéb emlékezések felszinre törnek és kiváltják azokat a sajátságos jeleneteket, melyek a nagy hisztériás rohamot jellegzik.
A hisztérohipnózisban megmarad az egyén szuggerálhatósága a hipnotizőr irányában, miért is ez utóbbi vezeti a roham menetét, lefolyását; a helyzeteket oly érzelmek és képzetek uralják, melyeket ő sugall. Bizonyos mértékig ugyanez áll a természetes rohamot illetőleg is. Az olyannak, ki gyakran hipnotizált hisztériásokat, nem nehéz dolog a nagy hisztériás roham harmadik és negyedik szakában az egyénnel "rapport"-ba helyezkedni és e percztől fogva már a hipnotizőr vezetheti a roham további lefolyását, akárcsak kez-
dettől, mesterségesen előidézett rohamról volna szó. A hipnotizáló így eltüntetheti az ijesztő halluczinácziókat, ha kellemes képeket szuggerál elő a betegnek.
Ha így a hisztérohipnózis nem egyéb mesterségesen előidézett hisztériás rohamnál, akkor kedvező körülmények között a természetes rohamban is ki kell mutatnunk a személyiség olyan változásait, mint a milyenek a szomnambulizmusban jelentkeznek. De hiszen az egyénnek a nagy hisztériás roham negyedik szakában való egész viselkedése, a folyvást régibb eseményekkel való foglalkozás már a személyiségnek ilyen változásaira utal. Általában nehezen állapítható meg az ilyen változás, ha nem sikerül az egyénnel "rapport"-ba helyezkedni. Mégis ez az állapot magában véve bizonyos esetekben oly tartós lehet s oly szembetűnővé válhatik, hogy az egyén egész jellemében és viselkedésében bekövetkezett változás környezetének is feltünik. Az egyén hetekig, sőt hónapokig járhat-kelhet szomnambul állapotban, a míg azután visszatér normális állapotába. Az ily egyén teljesen kettős öntudatú. Rendszerint a normális állapotot az elsődleges, a szomnambult a másodlagos öntudat állapotának nevezik. A legjobban észlelt ilyen betegek egyike X. FELIDA, kinek történetét AZAM írta le.
Rövid vonásokban közlöm FELIDA esetét, hogy megmutassam, mily teljes a megegyezés e tünemény es az imént tárgyalt hipnózisos szomnambulizmus között. FELIDA egészséges szülők gyermeke volt. 13 éves korában különféle hisztériás tünet mutatkozott rajta; másfél év mulva kezdődtek szomnambul rohamai. Fájdalmat érzett halántékában, lethargiás állapotba esett – JANET ezt hipnózisos önkívületnek nevezi – és 10 percz mulva szomnambul állapotban ébredt
fel. Ez az állapot 1–2 óráig tartott; ezután újabb hipnózisos önkívület után ismét eredeti állapotába tért vissza. Az idő folyamán ezek a rohamok ritkábbak lettek, ellenben a szomnambul állapot annál tovább tartott. Ez 32 éves korában körülbelül 3 hónapig húzódott, míg normális állapota csak megszakításként, néha csak egy-két órára tért vissza. Emlékezetének megvoltak mindazon sajátosságai, melyeket fentebb mint a hisztériás szomnambulizmusra jellegzeteseket ismertünk meg. Másodlagos vagy szomnambul állapotában mindenre emlékezett, úgy arra, a mi normális állapotában, mint arra, a mi szomnambul rohamai alatt történt. Elsődleges vagy normális állapotában ellenben nem emlékezett semmi olyasfélére, a mit szomnambulizmusa közben tett. Ezért a későbbi években a rendes állapotnak megfelelő rövid rohamai nagyon kellemetlenek voltak reá, minthogy ilyenkor emlékezetét mindarra nézve, a mit szomnambul állapotának hónapjai alatt tervezett, elvesztette. Másodlagos vagy szomnambul állapota reá nézve valósággal a létnek egy felsőbb fokozata volt. Ez jellemében is nyilvánult. Normális állapotában mélabús és zárkózott volt, keveset beszélt, ellenben egyre fájdalmakról panaszkodott, s általában sokat foglalkozott önmagával és állapotával s környezete iránt nem igen érdeklődött. Szomnambulizmusa idején viszont vidám és gondtalan, jóformán pajkos volt, dolgozni kevésbbé szeretett, inkább ruházatával foglalkozott, s ilyenkor kedvesebb és gyengédebb volt gyermekei és rokonai iránt is. Tényleg két egészen különböző személyiség lakozott tehát ugyanebben az egyénben.
Valamint [ahogy] tehát a hipnózisos szomnambulizmusban nemcsak egy, hanem több különböző személyiséget
idézhetünk fel egymás után ugyanabban az egyénben, ugyanígy van ez a hisztériás szomnambulizmusban is. Van legalább egy jó példánk az ilyen kettős vagy többszörös személyiségre; bővebben azonban nem foglalkozunk a dologgal, minthogy itt nincsen reánk nézve jelentősége. Általában másodlagos állapotokkal járó ilyen természetes rohamok egészen hirtelen, minden különös ok nélkül, s az egyén akarata ellenére szoktak jelentkezni; azonban más esetekben az egyén az autohipnózisnak egy nemével bármely pillanatban maga is előidézheti. Erre példákat a következőkben, a megszállottság és a hisztériás tranceállapot tárgyalásakor fogunk idézni.
Az önkivület és a megszállottság.
A nagy hisztériás roham, mint már említém, többféle alakú lehet, a szerint, a mint egy vagy több stádium elmarad belőle; ilyenkor u. i. a többi stádium adja meg a rohamnak a maga sajátlagos jellemét. Ezeknek a különös formáknak a babonára nézve bizonyos jelentőségök volt, a mennyiben a roham természetéhez képest Isten vagy az ördög művének tekintették. Itt nevezetesen két forma, az eksztázis (önkívület) és a megszállottság (ördöngösség) jő tekintetbe. Az önkívületben a roham harmadik szaka, a plasztikus testtartások szaka áll előtérben, az ördöngösségnek pedig a második szak, a rángatózások és nagyobb görcsös mozgások szaka, adja meg a maga jellemét, kapcsolatosan a következő szakok bizonyos részleteivel. Egyébként e jelenségek felette változatosak lehetnek, minthogy a testtartást, mozgásokat és halluczinácziókat az egyén öntudatának tartalma
vagyis azok az érzelmek szabják meg, melyek a hisztériát előidézték, avagy a melyeknek a hisztériások állapotában a főszerep jutott. Épen ezért látjuk, hogy e jelenségek minden egyénen különbözőek s hogy idővel megváltoznak. Régebbi időkben, midőn inkább a vallásos érzelmek szerepeltek, úgy látszik, az önkívületeket is lényegileg ezek szabták meg; manapság hébe-korba erotikus (buja) szinezetű önkívületet is látunk. Másrészt a megszállottságot régente leginkább az ördög- vagy a gonosz szellemektől való, heves mozgásokkal, kiabálással és halluczinácziókkal járó megszállatásnak tekintették; az ilyen rohamok ma, midőn az ördögben való hit erősen megfogyott, ritkábbak. Részben ez okból, részben pedig azért is, mert a hisztériás rohamok csak kivételképen oly hevesek, mint hajdanta, a hatalmas görcsös mozgásokat korunk megszállottjain, a hisztériás trancemédiumokon felette ritkán észleljük; főleg a szomnambul szak az, mellyel náluk találkozunk. A médium azt hiszi, hogy valamely többé-kevésbbé tökéletes szellem szállotta meg és annak nevében beszél és cselekedik. Tekintsük meg ez állapotok mindegyikét rövid vonásokban közelebbről.
Az eksztázis. RICHER nagyszámú leírása közül kiválasztok egyet, mely fordulatokban különösen gazdag:
"G. leül. Fejtartása néha alig tér el a rendestől, szeme kissé felfelé néz; összekulcsolt keze az ágyon pihen – az imádkozás testtartása ez. Más esetekben testtartása olyan, a milyet az illuminátáknak [megvilágosultaknak], SZT. TERÉZ-nek és másoknak tulajdonítottak. Ilyenkor hátraveti fejét, tekintete az ég felé irányul; arcza, melyen kimondhatatlan szelidség derüje látszik, eszményi
elégedettséget fejez ki. Nyaka duzzadt, lélekzése mintha akadoznék; egész teste teljesen mozdulatlan. Összekulcsolt keze, mely keblén, közel nyakához pihen, még teljesebbé teszi a hasonlatosságot ama szent képekhez, a melyeket a művészet reánk hagyományozott. Egyébként bármely testtartásba jut a beteg: abban tíz-húsz perczig, vagy még tovább megmarad. A roham vége felé azután rendszerint ugyanazok az arczeltorzulások, arczkifejezésének ugyanazok a változásai jelentkeznek, melyek rendes rohamát befejezik. Ezek az ő exotikus deliriumai, melyek az épen leírt testtartással való ellentétet még kirivóbbá teszik. A szemlélő, ki ilyen jelenetekhez szokva nincs, elámulva látja ezeket az érzékies arczkifejezéseket, a leghatalmasabb vágy eme nyilvánulásait".
Ez esetben tehát a jelenetek tarka egyvelegben váltakoznak, a beteg pillanatnyilag felszinen levő érzelmeinek megfelelően. Ellenben a hol csak egy érzelem uralkodik, ott az egész önkívületes roham természetesen ennek az érzelemnek a keretén belül folyik le. Így volt ez a különböző vallásos eksztatikusoknál, kikről a történelem hírt ad. Ugyanezt a jelenséget LATEAU LUJZÁN, a belga szenten, napjainkban is észlelték. Ez annyira belemerült JÉZUS kínszenvedéseinek a történetébe, hogy stigmákat, azaz vérömléseket kapott testének azokon a helyein, melyeken KRISZTUS sebei valának. Önkívületeiben, melyek rendesen minden pénteken jelentkeztek, KRISZTUS keresztrefeszíttetésének egész történetét eljátszotta. Egy szemtanu ezeket a rohamokat következőképen írta le:
"Hirtelen elhallgat; szeme merev, mozdulatlan lesz s több óráig változatlanul megmarad egyazon testtartásban, mintha a legmélységesebb szemlélődésbe
merült volna. Körülbelül két óra tájban hirtelen előre hajol; bizonyos lassusággal felemelkedik és azután hirtelen arczra borul. Hosszában, hason fekszik most a földön, feje bal karján pihen; szeme bezáródott, szája félig nyitott, lába egyenes, kifeszült. Körülbelül három óra tájban erőszakos mozdulatot tesz; karját vízszintesen kinyujtja, mintha keresztre volna feszítve, lábát keresztbe veti, úgy hogy jobb lábának a háta a bal láb talpán nyugszik. Ebben a helyzetben megmarad körülbelül öt óráig. Ekkor azután önkívülete rettenetes jelenettel fejeződik be. Karja petyhüdten lóg le oldalán, feje mellére hanyatlik, szeme lezárul. Arcza halotthalavány lesz, hideg verejték tör ki rajta; keze jéghideg, pulzusa alig érezhető; hörög. Ez az állapot 10–13 perczig tart. Azután ismét felmelegszik, pulzusa erősebben ver, arcza ismét színt kap, de leírhatatlan eksztázisos kifejezése még néhány perczig megmarad."
Csak össze kell hasonlítanunk ezt a leírást a 356-ik lapon közölt ama jelenet leírásával, melyben LEONIE áldozik s látni fogjuk, hogy a két állapot megegyezik.
|
73. ábra. |
74. ábra. |
A megszállottság vagy ördöngősség. Ama betegeknek egynémelyike, kiken RICHER a nagy hisztériát tanulmányozta, rendes rohamain kívül időnkint másfajta rohamokban is szenved, mely rohamok kifeje-
zetten démonos jellegűek. Ezekben teljesen a roham második szaka uralkodik; az u. n. nagy mozgások ijesztő hevességgel s erővel mutatkoznak. A legvadabb rángatózások a legfurcsább elferdülésekkel váltakoznak (l. a 73-ik és a 74-ik ábrát). A beteg önmagát harapdálja, körmeivel szaggatja arczát, mellét, haját tépi, irtózatosan kiabál és vadállatként ordít. Ruháját letépi magáról (75-ik ábra). Érthető, hogy az ilyen roham azt a hitet keltette, hogy gonosz szellem szállta meg a beteget. Tényleg az ilyen megszállottakról szóló régibb leírásokban és ábrázolásokban találunk bizonyos vonásokat, melyek szinte állandóan megismétlődnek s melyeket ujabb időben is észleltek. Elégséges a 60-ik ábrán bemutatott ördöngőset (271-ik l.) RICHER rajzával (75-ik ábra) összehasonlítanunk, hogy a testtartások nagyfokú megegyezősége szembetünjék.
75. ábra.
RICHER betegeinél hiányzik az egész szomnambul szak, melyben az egyén halluczinál, az ördögtől megszállottnak hiszi magát és az ördög nevében szónokol. Régibb leírásokban pedig épen ez a szak domborodik ki legerősebben. RICHER betegeinél hiányzik, minthogy azok nem hisznek a testet öltő ördög létezésében, illetve az ördöngős megszállottság lehetőségében. De ha a beteg hisz az ördögben, akkor a roham utolsó szaka e hit alapján tényleg jellegzetesen alakul. A fentebb (334-ik l.) leírt morzinei járvány alkalmával a fiatal lányok roham közben valósággal őrjöngtek a vallás ellen, szidták a papokat, a szent Szűzet, stb., és sohasem mulasztották el, hogy szavaiknak minden rendelkezésükre álló átkozódással nyomatékot adjanak. Rohammentes időben nyugodtak, illemtudók és vallásosak voltak. E tisztességes fiatal leányok tehát képesek voltak a legfelháborítóbb durvaságokra, de
– úgy írja egy szemtanu – "nem ők voltak azok, kik ilyen szavakat használtak, hanem az ördög, a ki őket megszállotta s a ki saját nevében beszélt belőlük".
Az északi népek irodalmában is akadunk ilyen megszállottság kitünő leírására. Előbb (l. 373-ik lap) közöltem már töredékeket ilyen munkából (Köge Huskors) és rámutattam az ott leírt jelenségek és a jelen kor spiritisztái által "médiumos"-aknak nevezett tünemények között fennálló megegyezésre. E könyvecskét tovább olvasva, látjuk, hogy itt hisztériás járványról van szó, mely lassacskán a ház valamennyi
lakójára átragadt. Ambár a 17-ik század elejéről és egyszerű polgárasszony tollából ered a leírás, a nagy hisztériás roham lényeges tüneteit mégis könnyen felismerhetjük benne. A JAKAB nevű fiúnak, kinek első hisztériás rohamát előbb (I. 376-ik lap) közöltük, betegségét folytatólag így írja le a közlemény: "Erre a sátán egyre keményebben tette próbára a fiút. Némelykor szinte keresztre feszíté, úgy, hogy senki sem tudta megmozdítani, fejét az egyik oldalára hajtá és lábát keresztbe rakta, a mint Krisztus Urunk függ a kereszten. Szeme fehérét kifordítá, mintha csak meghalt volna". Itt nyilván a nagy kontraktúrákról van szó. A ház más lakóinál, kiket a betegség lassacskán szintén hatalmába ejtett, a hisztéria más, ismeretes tüneményeit találjuk. HANS BARTSKJÁR-ről, a ház uráról p. o. azt olvassuk, hogy "napról-napra hevesebben támadta a gonosz szellem és a beteg be is vallotta, hogy a gonosz naponta 11 és két óra között úgy nehezedik a hátára, mint valami súlyos lisztes zsák; némelykor meg tyúktojás módjára gömbörödik össze mellében". A tyúktojás nagyságú golyó a hisztériának jóformán valamennyi esetében szerepel (v. ö. 339-ik l.). De a haddelhadd csak akkor következett, mikor a legfiatalabb gyermek is megbetegedett. "Volt egy kis gyermekünk, kilenczedik évét járta. Ez olyan különös lett, hogy sehogysem tudtuk megérteni, mi baja. Azt mondta, hogy valami folyvást ide-oda szalad testében és szúrja őt. Fürösztöttük és sok mindent próbáltunk vele, de a dolog csak egyre rosszabbodott. Elküldtünk a borbélyért, hogy az mondja meg, mi baja a gyereknek. De az sem tudott eligazodni, hanem ajánlott valami orvosasszonyt, a ki mostanában jött a helységbe, kérjünk attól
tanácsot. El is hivattuk; azt mondta, a rossz szellem szállta meg a gyermeket és nem tud rá más tanácsot, mint, hogy komolyan imádkozzunk az Istenhez. Isten tudja csak, milyen gond szakadt reánk, hogy megint ilyen vendég szállt be hozzánk. Midőn így a szobában állott, a gyermek meg a kosárágyon feküdt, az ágy másfél rőfnyire emelkedett a föld fölé és fel-alá ugrált. HANS-hoz szaladtam és behívtam. Midőn bejöttünk, a gyermek kiemelkedett az ágyból, fején állott, lába az ég felé, karjai kifeszítve; alig tudtuk az ágyba visszafektetni. E nap óta nagy nyomorúságban volt a gyermek. A gonosz szellem malacz módjára fel s alá futkosott benne és felfujta a hasát, úgy, hogy borzalom volt nézni, kitolta nyelvét a szájából és kendő módjára összegöngyölte, hogy vér folyt a szájából. Testében, mint a malacz, röfögött, tagjait meg úgy egymáshoz szorította, hogy négy vállas legény nem tudta szétfeszíteni. Kukorékolt, mint a kakas, ugatott, mint a kutya, felvezette a fiút a szobagerendákra, valamint az udvaron lévő farakásra. Ha pedig oda felvezette, otthagyta. A gyermek aztán ott ült, sírt és sehogysem tudott lejönni. Átdobta őt a gonosz a MEIER JAKAB udvarának deszkafalán is. Szemét behúzta a fejébe, ugyanúgy arczát is és úgy megmerevítette, hogy olyan volt, mint a bot; azért a ki nem értett hozzá, azt hihette, hogy az egész fiú nem más, mint egy darab fa. Felállítottuk s a falnak támasztottuk. Ott állott mozdulatlanul, mint valami fakép .... Este, ha azt énekeltük, hogy: "Erős várunk nékünk az Isten", vagy ha olvastunk (a bibliát), nyerített, mint a ló és gúnyolódott, a mennyire csak tudott."
Itt a nagy hisztériás roham fázisai, ámbár tar-
kán összehányva, világosan felismerhetők; még a befejező tévelygések is, midőn a sátán beszél a fiúból és a bibliát gúnyolja s szidalmazza, megvannak. Még érdekesebbé lesz a dolog, midőn a lelkész, NIELS GLOSTRUP mester, áll szóba a sátánnal. "Midőn a lelkész egyszer látogatóba jött hozzánk, a sátán így szólott hozzá: "Ha a nagy férfiú nem akadályozna, úgy elbánnék veled, hogy rajtad ragadna a szégyen. Oly bensően imádkozol a nagy férfiúhoz e gyermekért és ez egész házért és ezzel kínt okozasz nekem. Ma ott ültem ruhád szegélyén, de mikor e gyermekért imába fogtál, lezuhantam és ördögi ütést ütöttem magamon, úgy, hogy rajtam maradt a szégyen. NIELS mester pedig így felelt: "Elég szégyen ragad rajtad, átkozott szellem". Erre a sátán így válaszolt: "Azt magam is tudom". – NIELS mester kérdezte tőle: "Mikor fogsz hát kitakarodni, átkozott szellem, ebből a lakásból, melybe belopóztál, és mikor fogod elhagyni ezt a szegény gyermeket, kit éjjel-nappal kínozasz?" A gonosz szellem a gyermek szájával így felelt: "Szeretnéd, ha pusztulnék?" – Erre NIELS így válaszolt: "Űzzön ki a mindenható Isten arra a helyre, mely számodra az örök tűzön készen áll". – A sátán pedig így szólt: "Ha a nagy férfiú azt mondja "Pusztulj innét!", akkor odébb kell állanom". Ekkor NIELS mester latinul beszélt hozzá. A sátán gúnyosan felelte, hogy ezen nem óhajtja a fejét törni".
Ha e leírást, mely világos bizonyítéka a hisztériának, a stratfordi kisértetjárással (l. I. 414-ik l.) összehasonlítjuk, arra az eredményre jutunk, hogy a 19-ik század derekán egy fiúnak a könnyű hisztériája fontos tényezője volt az egész modern spiritizmus keletkezésének. Ugyanígy a valódi trancemédiumok
többé-kevésbbé kifejezett hisztériás rohamai és a leghatékonyabban támogatták azt a hitet, mely szerint szellemek avatkoznak az emberi létbe. Minthogy azonban a médiumok megszállottsága nem lényegtelenül különbözik az említett ördöngős megszállottságtól, ezzel is röviden meg kell ismerkednünk.
Megszállott médiumok. A tranceállapot említésekor szóba került, mily nehéz dolog ez állapot sajátlagos természetét minden egyes esetben megállapítani. Lehet a trance – s tán többnyire úgy is van a dolog – tiszta autohipnózis; más esetekben viszont kétségtelenül hisztériás rohamnak tekinthető, melyben a szomnambul szak játssza az uralkodó szerepet, s melyben a médium autoszuggesztiói révén azt hiszi, hogy szellem szállotta meg.
Láttam egy ízben ilyen rohamot egyik spiritiszta ülésen. Behatóbb vizsgálatról a hivők gyülekezetében természetesen szó sem lehetett, de meg a kellő eszközöknek és a vizsgálatban való jártasságnak is híján voltam, úgy, hogy a hisztéria tünetei e pillanatban, sajnos, nem voltak megállapíthatók. De maga a roham, a hányás, jajgatás, görcsök és klownmozdulatokra való nagy hajlam (pl. a tökéletlen körív, melybe a médium teste helyezkedett) teljesen meggyőztek, hogy hisztériás roham esete volt, mely hosszú tartamú szomnambul állapottal fejeződött be. Egyebek között ekkor szállta meg a médiumot a svéd lelkész szelleme, melynek csodálatos svéd nyelvezetét fentebb (I. 452. l.) említettem. A lelkész szónoklatát azonban az istenkáromlásoknak és átkozódásoknak egész áradata szakít meg, a mi nagy fokban emlékeztetett a valóságos ördöngősségre.
A spiritiszták tényleg így is értelmezték a dolgot: hogy t. i. a lelkész szelleme kénytelen volt
helyét valamely nagyon tökéletlen és szenvedő szellemnek átengedni. Ez utóbbit azután minden elképzelhető ünnepélyességgel, imákkal és igézésekkel űzték ki – középkori hangulatú kép volt ez, melyből csak a templom, a pap és valamely latin igézőformula hiányzott, hogy tökéletes legyen.
Ilyenfajta médiumok, úgy látszik, épenséggel nem ritkák. A legismertebbek egyike jelenleg mrs. PIPER nevű amerikai nő, kit orvos ugyan nem, de a S. P. R. több tagja gondosan megvizsgált. Csak annyit állapítottak meg, hogy látóélessége és látótere normális, de azért még épen nincs kizárva, hogy a hisztériának más, kétségtelen tünetei nincsenek-e jelen. Hogy tényleg hisztériás, az a rendelkezésünkre álló leírások következő pontjaiból folyik:
CH. RICHET franczia fiziologus pl. így nyilatkozik mrs. PIPER tranceállapotáról: "Mrs. PIPER némileg középen áll a rendes amerikai médiumok és a mi franczia szomnambuljaink között. Mágneses vonásokkal el nem altatható; önmagától esik tranceállapotba. ámbár mégsem egészen önmagától, mert, hogy tranceba juthasson, valakit kezén kell fognia. Félsötét szobában kezén fogja az illetőt s néhány perczig nyugodtan marad. Rövid idő mulva kis, görcsszerű rángatózások fogják el, melyek egyre élénkebbek lesznek s gyenge epilepsziaszerű krizissel fejeződnek be. Ha ez véget ért, bódultságba esik, mely néhány perczig tart, míg hirtelen felsikoltással véget ér. Hangja most megváltozott; a ki előttünk áll, az nem mrs. PIPER többé, hanem más személyiség, PHINUIT dr., a ki nyers, férfias csengésű hangon beszél, a franczia néger nyelv és az amerikai dialektus közé eső akczentussal".
E leírásból kiviláglik, hogy itt a személyiség változásával járó hisztériás rohamról van szo. Ez abban is mutatkozik, hogy mrs. PIPER-nek nem mindig sikerül e tranceállapotot tetszése szerint bármikor előidéznie, ellenben ez állapot néha olyankor lép fel, midőn az egyén nem óhajtja, így pl. éjjel, alvás közben.
A szomnambul stádium, melyben dr. PHINUIT gyanánt szerepel, különböző ideig tart és tartama egy percztől egy óráig váltakozik, legtöbbször egy óráig tart. A személyiségváltozás oka gyanánt azt említik, hogy mrs. P. 1888-ban "orvosi" segélyt keresett egy mr. COCKE nevű vak médiumnál, kit FINNY nevű franczia orvos "kontrolált" azaz tartott megszállva. A médiumnál végzett második látogatása alkalmával már öntudatlan lett és valami indián leányzó szelleme szállotta meg. Ezután egy magán körben médiummá fejlődött; e közben dr. PHINUIT, változatosság kedveért néha más szellemek is, mint BACH SEBESTYÉN J. LONGFELLOW, COMMODORE VANDERBILT és mások "kontrollálták".
Végül PHINUIT vált uralkodó szellemévé. Önmagáról ez a PHINUIT azt beszélte, hogy franczia orvos volt, 1790-ben született Marseilleban és 1860-ban halt el; azt is elmondta pontosan, hol tanult és hol tartózkodott különböző időkben. A leggondosabb utánjárás daczára soha nem sikerült a nyomát kimutatni, hogy ilyen dr. PHINUIT valaha élt volna. Nem is más ő, mint tisztán mrs. P. képzeletének szülötte, autoszuggesztiója. Az is csodálatos különben, hogy ez a franczia nem tud francziául. Saját állítása szerint Metzben éveken át angolokkal közlekedvén [érintkezvén], mindig angolul kellett beszélnie, miért is anyanyelvét – elfelejtette. Bizony elég csodálatosan hangzik, hogy franczia ember saját hazájában elfeledje az anyanyel-
vét! Ezt mr. HODGSON egy ülés alkalmával meg is mondotta PHINUIT-nak és hozzátette, hogy nézete szerint PHINUIT kénytelen a médium agyvelejét használni, mrs. P. pedig nem beszél más nyelven, mint angolul. Egy következő alkalommal PHINUIT ezt a magyarázatot saját állításaként állította oda; tehát nem mondható, hogy a szellem szuggesztióknak hozzáférhetlen volna.
PHINUIT különlegessége abban áll, hogy magánviszonyokról, melyeket csak az a személy ismer, a kit mrs. P. tranceállapotában kezén fog, felvilágosításokkal tud szolgálni. E tekintetben számos, felette meglepő nyilatkozatát ismerik és főleg ez volt az oka, hogy az angol társaság a dolgot behatóbban megvizsgálta. Előbb azt hitték, hogy mrs. P. kémek segélyével szerez magának felvilágosítást kliensei körülményeiről. Ezért is hosszabb ideig magándetektivekkel őriztették, de eredmény nélkül. Végül vadonat idegen embereket mutattak be neki idegen néven, de PHINUIT még ezekről is mindenféle, tisztán személyi viszonyaikra vonatkozó felvilágosításokkal szolgált. Végül a S.P. R. tagjai meghívták Angliába. Felváltva lakott hol egyiknél, hol másiknál Liverpoolban, Cambridgeben, Londonban, hol egy lelket nem ismert, s azon kívül szigorúan őrizték. Számos ülést tartottak vele és nyilatkozatait lesztenografálták; az eredmény lényegileg ugyanaz maradt.
Természetesen PHINUIT-nek nem valamennyi adata egyforma értékű. Egynémelyikök bizony jórészt téves. Más esetekben először kémlelget, a mennyiben ő kérdez s a kérdéseire kapott válaszokból vár útmutatást arra nézve, a miről neki kell felvilágosítást adnia. Más alkalmakkor ellenben meg tud felelni olyan kérdésekre
is, melyekre az illető egyén maga is alig tudna válaszolni; a közelebbi vizsgálat ilyenkor tényleg azt deríti ki, hogy PHINUIT közlései helyesek. Nem bocsátkozhatunk mélyebben abba az óriási anyaghalmazba, melyet róla s működéséről összegyüjtöttek. Elégedjünk meg azzal, hogy valamennyi vizsgáló megegyezik benne, hogy PHINUIT közlései a jelenlévő egyének gondolatátviteleiként megmagyarázhatók. Tény ugyan, hogy az illető egyének az átvitt gondolatoknak nem valamennyijét gondolták magukban teljes öntudatos világossággal. Itt valószinűleg a gépies, automatikus beszéd eseteivel állunk szemben, azaz az illető egyén nem-tudatosan suttogva önmaga adja meg a választ arra a kérdésre, melyet felvetett. Ha tényleg ez az oka PHINUIT közléseinek, akkor külföldi ember, a ki angolul nem tud, nem is kaphatna tőle felvilágosításokat. A dolog tényleg így is van. Mindazokra a kérdésekre, melyeket PHINUIT doktorhoz földije és kartársa, RICHET intézett, téves válaszokat kapott. Egyedül RICHET kutyájának nevét tudta eltalálni és ezt is tévesen ejtette ki. Így hát PHINUIT tudása semmiképen sem természetfeletti dolog; csak azt adja vissza, a mit a hisztériás szomnambul mrs. P. ülés közben hall.