."Mayer
Mayer Róbert Gyula [Julius Robert Mayer] 1814. november 25-én született; harmadik fia volt Mayer Krisztián heilbronni gyógyszerésznek és nejének, Heermann Erzsébetnek. Szüleinek jelleméről és szellemi képességeiről megbízható adatok nemigen állnak rendelkezésünkre, azon kívül, hogy atyja a gyógyszertárat szorgalmával és lelkiismeretességével felvirágoztatta, ügy hogy polgártársai közt tekintélyes pozíciója volt. Visszavonultan élt s idejét hivatásos munkáján kívül természettudományi ismereteinek gyarapítására fordította; fiát is korán bevezette egy pár fizikai és
43
kémiai kísérletbe. Az anyáról nem tudunk semmi kivételes szellemi tulajdonságot.
Mayer gyermekkorában nem mutatkozott valami kitűnő tehetségnek. Maga említi, hogy a város alatti patakban kis vízimalmokkai való játszogalás közben egy perpetuum mobilének ötlete villant fel benne, de atyja és atyjának barátai a tervet kivihetetlennek mondották, s ennek folytán nem is próbálkozott meg vele. Nem vagyunk teljesen bizonyosak abban, vajon nem egy öntudatlanul felmerült, későbbi konstrukciójáról volt-e szó, amely ehhez az ifjúkori elfutó eseményhez kapcsolódik. E feltevésünk azon az alább említendő tényen alapszik, hogy Mayer nagy eszméje minden tudatos előkészítés nélkül, hirtelen támadt, olyannyira, hogy megelőző temérdek levelében és egyéb irataiban a legcsekélyebb nyoma sem található. Magának a felfedezőnek ama kézenfekvő meggyőződése kapcsán, hogy jelentékeny eredményeinek bázisa még gyermekkorában fekszik, nagyon könnyen és önkéntelenül is következtethetünk később felmerült eszméinek korábbi időkkel való vonatkozásaira.
Mayer Róbert nagyon rossz tanuló lehetett. Előmenetelből mindig csak "meglehetős jó" osztályzatot kapott, a klasszikus nyelvekből többnyire "gyenge" vagy "nagyon közép-
44
szerű", legjobb esetben pedig "középszerű"-je volt. Mathematikában azonban már "jó"-ra, sőt "nagyon jó"-ra is vitte. Miután a heilbronni gimnáziumban nem sokra haladt, megpróbálkoztak vele a schöntali papjelöltképző szemináriumban, de az eredmény itt sem volt kedvezőbb.
Miután akkoriban egész Németországban, de különösen ezen a vidéken, a klasszikus nyelvek ismeretére még nagyobb súlyt helyeztek, mint manapság, nem kell csodálkoznunk, hogy matematikai sikerei ellenére is utolsó vagy utolsóelőtti volt az osztályban. Klaiber nevű tanítójának és gazdájának házában viszont ötletes és tréfás modorával szeretetet és szimpátiát vívott ki magának. Említik róla, hogy beszélgetés közben gondolatainak logikai egymásutánját csak hézagosan tudta összefogni, úgy, hogy kijelentései a hirtelen gondolatugrások folytán gyakran meglepetést keltettek. Tanulótársainak kísérleteket szokott bemutatni, s minthogy kísérleteit szellemidézéssel hozta kapcsolatba, a diákok "szellem"-nek csúfolták. Feltűnt még diáktársainak, hogy Mayer gyakran szőtt a beszélgetéseibe bibliai mondásokat, de különben sem akkor, sem későbben nem volt semmi közelebbi köze a képző-, vagy előadóművészetekhez. Az érettségit 1832
45
tavaszán, tehát alig 17 éves korában úgy-ahogy letette, és a tübingeni egyetem orvosi karára iratkozott be. Míg szaktanulmányait szabályszerűen végezte, fizikát rendszeresen nem hallgathatott, mert ez a tanszak akkor épp betöltetlen volt, viszont vegytanban Gmelinnél komolyan dolgozott. Öt évi tanulás után, egy tiltott egyesületben való részvétele miatt, az egyetemi tanács egy évre kizárta. Mikor ugyane miatt vizsgálati fogságba került, a vízen kivül minden ételt visszautasított, és így el is érte, hogy a hatodik napon szobafogság árán kibocsátották; a kezelőorvos kijelentette, hogy kényszereszközök alkalmazása Mayer szellemi állapotára végzetes lehetne. Miután a hazai egyetemről egyidőre kitiltották, Münchenbe, onnan pedig, nem érezvén itt jól magát, Bécsbe ment. 1838 januárjában visszatérhetett az egyetemre, letette első vizsgáját, és az újonnan felfedezett santoninról szóló értekezésével elnyerte a doktori címet. Ez az értekezés egyáltalán nem mutat kiváló gondolkodóra vagy kutatóra; néhány betegségi eset felsorolásából áll, amelyeknél a santoninnak a giliszta kihajtására szolgáló eredményéről számol be. Rövid svájci utazása felkeltette benne a nagyvilág megismerésének vágyát; hollandiai szolgálatba akart lépni, hogy mint hajóorvos Jávába ke-
46
rülhessen. Leveleiben ezt a tervét azzal indokolja, hogy nem kellene otthon mint kezdő orvosnak alárendelt társadalmi szerepet vinnie, hanem sok ritka tapasztalat gyűjtésére volna alkalma. De egyéniségének és jellemének fejlődésére még a nyomasztó viszonyok közt is gondol: "mielőtt élve elrothadok a tétlenségben (ti. időmet ki nem aknázó gyakorlati foglalkozás mellett), inkább a pokolba megyek."
Mindenesetre sok akadályon át vezetett az utja. A szülők ellenezték tervét, nem tetszett nekik a több hónapos tengeri út és a veszedelmes nyugat-indiai éghajlat; késett az alkalmaztatás is, amelyet különben Hágában egypár vizsgának kellett még megelőznie. Végre rajtuk is túlesett, bár közepes eredménnyel, de a hajó elindulását félévvel kitolták. Erre Párizsba ment, hogy az ottani klinikákon és operációs termekben orvosi ismereteit tökéletesítse. Néhány földijével lakott együtt, de bár állandóan érintkezett Baur mathematikussal és fizikussal, mégis kizárólag orvosi tanulmányainak élt; a természettudományok vagy a matematika iránt egyáltalán nem érdeklődött. Igazolja ezt Baur is, akinek adatai annál megbízhatóbbak, mert Mayernek később értékes tudományos szolgálatokat tett, amikor az elméleti me-
47
chanika terén tanulóéveinek mulasztásait pótolnia kellett.
Végre 1840 február hó 22-én Mayer Rotterdamban felszállt a "Jáva" hollandi háromárbocosra. Zeemann kapitány nem adott közelebbi érintkezésre alkalmat: legkimagaslóbb egyéni tulajdonsága az ételadagok hihetetlenül fukar kiszabása volt. Mayer naplójában külön felemlíti azt a pár kivételes esetet, amikor teljesen jóllakva távozott az asztaltól, és kiemeli azokat a napokat, amelyeken a magukkal vitt négy darab sertés levágása következtében friss húshoz volt szerencséje. Nemigen érintkezett a hajótisztekkel sem, s a többieknek is mindössze azt az egy hasznát vette, hogy az öreg kormányos közlése szerint a tenger vize nagy viharok után feltűnően melegebb volna, mint annak előtte.
Az utazás három hónapnál tovább tartott; Mayer útinaplója meglepően üres és jelentéktelen. Megtudunk belőle sok apró külső körülményt, például, hogy Mayer az első napok bajai után kitűnő egészségben volt, hogy azután kevés dolga olyan tüneményes gyorsasággal törjön elő és bilincselje le, mint ahogy a Biblia szerint Pál apostol megtérése történt. Hogy akadt, sok szabad idejét a vele levő tudományos és egyéb könyvek olvasásával töltötte.
48
Arról a gondolatról azonban, amely igen rövid idő mulva szenvedélyesen érdekelte és izgatta, semmi vonatkozás vagy említés nincs, kivéve a tenger vizére vonatkozó megjegyzését. Minden amellett szól, hogy életének nagy szellemi eseménye egész öntudatlanul lappangott benne. Mayer az úton semmiféle komoly és eredményes szellemi munkát nem végzett, valószínűleg a tengeri levegő különös hatásának tulajdonítható. Ez a levegő tudniillik a pusztán vegetatív életnek kedvez, és a szellemi munka szükségérzetét, sőt lehetőségét is elrabolja. Egy heti tengeri kirándulásnál is az Atlanti-óceánon ugyanezt fogjuk tapasztalni, s e kellemes elbágyadás a forró égöv alatt még jobban elhatalmasodik rajtunk, amig a hőség túlságosan nyomasztóvá nem lesz. A kritikus napra nem az utazás alatt, hanem mindjárt a kikötés után találunk rá, amikor a hosszu hajózás folyamán felgyülemlett energiái hirtelen működésbe léptek. Maga Mayer többször írja, hogy a surabayai kikötőben végzett érvágások alkalmával egyszerre figyelmébe ötlött, miért oly világos az ottani tengerészek vére. Eleinte azt hitte, hogy talán ütőeret vágott fel, de azután az odavaló orvosoktól megtudta, hogy ez a jelenség a trópusok alatt állalános. Nemsokára rábukkant a magyarázatra is, mégpedig a
49
megcsappant oxidációban, miután a magas hőmérséklet a testből nem kényszerít ki fokozott égési folyamatokat saját melegének fenntartására.
Ezzel a közvetlen gondolattársulás befejezést is nyert. Az utazás alatt felhalmozódott felesleges energiáknak tulajdonítható, hogy egy külső ok messzemenő gondolatsort indított meg, amely ehhez a különös esethez kapcsolódott. Hogy az állati meleget a tápanyagok oxidációja idézi elő, Lavoisier ót már ismeretes volt, s Mayernek Párizsban bizonyára alaposan a fülébe rágták. Most az a kérdés állott előtte: mi lesz az eredmény, ha a test a hőn kívül még munkát is produkál? Általánosan elfogadott tény volt már, hogy a munka segítségével azután ismét hőt lehet előidézni. Ha viszont a munkát végző test csak épp annyi táplálékot használna fel, mint nyugvó állapotban, akkor a munkából nyerendő meleg tiszta felesleg volna, és a test révén egy és ugyanazon mennyiségű tápanyagból egyszer több, máskor kevesebb meleget lehetne előhozni. Másrészt: ha felteszszük, hogy a többlethez megfelelően több táplálék is szükséges, ebből arra kell következtetni, hogy meleg és munka kölcsönösen átváltoztatható, tehát hasonló minőségű dolog
50
volna, mivel mindkettő tápláléknak az állati testben való elégéséből jön létre.
Manapság már ezek az elméleti feltevések olyan természetszerűek, hogy akkor való forradalmi szerepüket alig tudjuk elképzelni. Nekünk tehát meg kell gondolni, hogy az állandó melegmennyiségeknek Hess által felfedezett elmélete, (tudniillik, hogy valamely kémiai reakció által előidézett melegmennyiség mindig ugyanaz, függetlenül attól a módtől és úttól, ahogy egy megadott kezdőállapotból a végső anyagállapotba eljut), csak a következő évben, 1841-ben került nyilvánosságra, és addig még a legkiválóbb tudósok is nagy bakokat lőttek, amikor ennek a problémának az állati test hőviszonyaira való alkalmazására került a sor. Mayernek tehát egészen önálló szellemi erőfeszítést kellett eszközölnie, hogy a látszólag bonyolult kérdésnek egvszerű nyitját megismerje.
Mayer nagyon jól tudta, hogy rendkívüli eredményeket ért el. Griesingernek írta később: "Ehhez a témához annyi szeretettel ragaszkodtam, hogy a messzi világrésszel, még ha ki is nevetnek érte, alig törődtem valamit, hanem leginkább a hajó fedélzetén dolgozgattam, s némelykor úgy éreztem, mintha valami igézet fogott volna el, mint addig vagy azóta soha. Né-
51
hány gondolatszikrát, amely a surabayai kikötőben átfutott rajtam, rögtön fel tudtam fogni és újabb eszmék szolgálatába állítani."
Mayer nagyszerű ötletének 1840. július 4. (Surabayába való érkezése) és ez évi szeptember 27-e közt (a kikötőből való kihajózás) kellett támadnia, mégpedig valószínűleg ezen időköz elején. Miután még július 12-én Madura szigetére rándult ki, viszont felfedezésével kapcsolatban említi, hogy azután már nem hagyta el a hajót, a kérdéses időpontot megközelítőleg 1840. július közepére tehetjük.
Egy új, mélyreható eszme születésének pontos időbeli megállapítása igen ritka és fontos jelenség. Magyarázata részben az, hogy Mayer ama kutatók közé tartozik, akik egész életüket egyetlen nagy gondolat keresztülvitelére szentelik. Ilyen embernek egész élettermékenysége egyetlen eszmével merül ki, amely minden irányban lenyűgözi az illetőt.
Az a rendkívüli, lázas szellemi munka, amely alapgondolatának felötlése után igénybe vette, közvetlenül abban nyilvánult, hogy visszatértében naplóját és az egyéb írásbeli feljegyzéseket teljesen abbahagyta. Egy negyedévnél hosszabb időről nincs semmi tudósításunk; 1841. februárjában érkezett vissza Hollandiába, és innen hazautazott.
52
Itt mindjárt másokkal is közölni akarta időközben szerzett és kidolgozott feltevéseit, hogy megtudja, vajon helytállanak és az akkori tudományos elméletekkel összhangzóak-e? Korának tudományos tekintélyei a kémia és fizika alapelveinek párhuzamos voltát hirdették. Láttuk, hogy a Lavoisier-féle oxidációs elmélet irányította Mayer következtetéseit, s így természetesnek tetszhetett, hogy az eddigi úton marad továbbra is. Baurhoz intézett leveleiben, akihez régebbi párizsi ismeretsége alapján fordult, meggondolásainak első kifejtése, még újabb befolyásoktól mentesen, a következőképpen hangzik:
"A vegyésznek az az alapelv az irányítója, hogy maga a "szubsztancia", az anyag lényege elpusztíthatatlan, és hogy az alkotóelemek a létrejött összetétellel a legszükségszerűbb vonatkozásban állanak; ha H és O eltűnik (minőségileg elértéktelenedik) és HO lép fel, a kémikusnak nem szabad azt feltételeznie, hogy H és O tényleg semmivé lett, s HO véletlenül és kívülről képződött; ennek a tételnek szigorú érvényesítésén épül fel az újabb kémia, amely nyilvánvalólag csak így vezethetett határozott eredményekhez."
"Az erőkre [energiákra] is ugyanezeket az alapelveket kell alkalmaznunk; szintén elpusztíthatatlanok,
53
mint a szubsztancia, szintén kombinálódnak egymással, régi alakjukat elvesztik (mennyiségileg semmivé lesznek), új formában lépnek fel s a régi [és] új formák összefüggése épp oly lényeges, mint a H és O s a HO között. Az erők (amelyeknek szigorúan tudományos kifejlődését nem fogom magyarázatlanul hagyni) mozgásból, villamosságból és melegből állanak."
Amíg ezek a fejtegetések lényegükben a tudomány közös kincseivé lettek, addig az általános alapelveknek a mechanikára való alkalmazásával Mayer súlyos tévedésekbe keveredett, amelyekből csak lassan és kemény erőfeszítések árán tudott kibontakozni. A mikor az anyag kémiai fogalmával párhuzamosan az erő fizikai fogalmát fekteti le, az elnevezés sokféle jelentése megzavarja, és az erő eredményének nem a munkát, hanem a mozgást, mértékéül pedig a mozgásmennyiséget – mc (m tömeg, c gyorsulás) – tekinti. E feltevésének erősbítését látja abban, hogy a két ellentétes mozgásmennyiség – +mc és –mc – nem rugalmas anyagnál megsemmisül, s ezáltal meleg keletkezik. Később is alapfelfogását illetőleg mindig a vegytani analógiára mutat, például egy Baurhoz intézett – későbbi levelében:
"A fizika törvényeit, ellentétben a kémiával, nagy mértékben egyszerűsíti az a körülmény,
54
hogy a különböző erők egymásra vezethetők vissza; mennyire örültem, amikor erre az eredményre, az erők egyenlő megoszlására fokozatosan rábukkantam! A kémikusnak elvi feltevésének keresztülviteléhez tudnia kell, hogy H + O = víz és így tovább, minden esetben akár összetételből, akár felbontásról van szó; épp úgy kell a fizikusnak tudnia, hogy + M(otus) –M = C(alor).
+ M(otus) –M = C(alor).
Miután minden földi mozgás ellentállást (azaz M minőségileg való megsemmisülését) eredményez, a hő azonban minden testet kiterjeszt, vagyis a test +M és –M-é esik szét, itt az erők olyan játékával találkozunk, amely a tökéletes egyensúly helyreállításáig tart
E szavakból, még inkább azonban az alább tárgyalandó s a nyilvánosságnak szánt értekezésből látszik, hogy Mayernek ugyanazokat a nehézségeket kellett leküzdenie, mint egy évszázad előtt a tudománynak Leibnitz és Descartes harcában. Descartes annál az állításánál, hogy a mozgásmennyiség állandó s így az erők mértékéül tekinthető, még e mennyiség geometriai összegezését sem ismerte fel lényegesnek, hanem az algebrait tartotta helyesnek. Leibnitz ellenben kimutatta, hogy Descartes-nak
55
a mozgásmennyiség fennmaradására vonatkozó elmélete csak akkor helytálló, ha a sebességet geometriailag, tehát irányuk szerint összegezzük, vagyis modern értelemben vektormennyiségeknek tekintjük. Kimutatta továbbá, hogy a mozgásmennyiség még ilyen értelmezés mellett sem tekinthető igazi erőmértéknek (modern szóval: munkamértéknek), mert különböző tömegeknél egyenlő munkának nem egyenlő mozgásmennyiségek felelnek meg, hanem csak egyenlő eleven erők = 1/2 mc2, úgyhogy a munka és eleven erő összesítéséül (a mechanika keretén belül) egy általános megmaradási törvény elegendő.
Mayernek természetesen végig kellett járnia a felfedezők belső kálváriáit. Első levelében arra kérte Baurt, hogy felfedezéséről senkinek se tegyen említést, mert attól tartott, hogy valaki megfoszthatja szellemi tulajdonától. Miután Baur nem válaszolt azonnal, egyik levelet a másik nyomán küldte, a maga problémája iránt nála is hasonló szenvedélyes érdeklődést tételezett fel. Egyidejűleg Poggendorf Étvkönyve részére is küldött egy összefoglaló áttekintést. A kísérő levél 1841. június 16-án kelt: ebből is látszik, hogy surabayai élményeinek a visszautazás alatt való feldolgozásáról volt szó. Poggendorf tudvalevőleg ezt az érteke-
56
zést nem adta ki, sőt Mayernek nem is válaszolt, bár ismételten sürgette és kérte a kézirat visszaküldését. Szerencsére Poggendorf sokkal rendszeretőbb volt, semhogy a kézirat elkallódhatolt volna, s halála után hátrahagyott iratai közt Zöllner nyilvánosságra is hozta.
Miután ez a tanulmány "Az erők mennyiségi és minőségi meghatározásáról" Weyrauch kiadásában közkézen forog, utólag igazat kell adnunk Poggendorfnak, amiért nem adta ki; Mayer az mc mértékül alkalmazásával tengernyi ellentmondásba keveredett, amelyekről önkényesen és erőszakosan próbál szabadulni. Azt hiszi és erősítgeti például, hogy a földi mozgásokra érvényes lehet a perpetuum mobile törvénye, az égiekre azonban nem.
Ugyanezekre a kérdésekre vonatkozik Baurral folytatott levelezése is. Baurnak jelentékeny érdemei vannak; nemcsak írt néki, hanem később Mayert a matematikában és mechanikában személyesen is oktatta, s a Mayer megsejtett alapgondolatának szakszerű kifejlődéséhez nagyban hozzájárult.
Ilyen fontos segítsége volt Mayernek Baurral Tübingenhen való találkozása, amikor Nörremberg ottani fizikatanárral is érintkezésbe lépett. Nörremberg meglehetősen goromba ember volt, s úgy látszik, nagyon kifejezetten figyelmez-
57
tette őt tévedéseire, mert Mayer utóbb (1841. szept. 12-én) azt írja, hogy Nörremberg ellenvetései teljesen tarthatatlanok. Nörremberg többek közt annak bebizonyítását kívánta, hogy a víz rázás következtében melegebb lesz, s Mayer megjegyzi, hogy ismételt kísérletei mindig pozitív eredménnyel jártak.
Mayernek Baurhoz intézett leveleiben még az az új gondolata támadt: nem lehetne-e a gázoknál észlelt hőjelenségekből az erő és hő keresett vonatkozásaira következtetni, s ebben az irányban sokat kísérletezett is, meglehetősen ügyetlenül. Egy másik, határozottabb fogalom is felüti a fejét: a mozgásnak a nehézség munkája által való kiegészítése, illetve pótlása, amelyet a súly és az esési magasság fejez ki. Végül utalt Gay-Lussac kísérleteire, amelyeket a levegő összepréselésénél és kiterjesztésénél való hőfejlődés körül végzett. Mayer belátja, hogy ezen az úton célhoz juthat, de nem tudja teljesen tájékozni magát és támogatást kér barátjától, aki készséggel áll rendelkezésére.
Liebig Évkönyveiben 1842. folyamán megjelent értekezéséből gondolatainak krízise és tisztulása idejét illetőleg csak azt tudjuk megállapítani, hogy közben Gmelin tübingeni vegytan-tanárnak küldötte meg eszméjének vázlatos matematikai kidolgozását, akitől nem várt
58
mást, mint hogy jó öreg szokás szerint az egész írást szépen félreteszi; a következő évben pedig felkereste Jolly heidelbergi fizikatanárt, aki barátságosan fogadta, tetszését nyilvánította munkássága fölött, és további próbálkozásra biztatta. Semmi nyoma sincs azonban, vajon Mayer minek következtében adta fel téves elméletét és tért át az eleven erő helyes vonatkoztatásához. Egy célzást találunk csak szeptember 12-ei, Baurhoz intézett levelében, amelyben a kifejlesztett hőt helyesen tekinti a súly és az esési magasság termékének, viszont helytelenül a tömegének és a sebességének. Az esés törvényeinek ismerői, Nörremberg és Jolly hihetőleg nem mulasztották el, hogy őt ez utóbbi tévedésére figyelmeztessék.
Bizonyos, hogy Mayer 1842. elején a helyes formulának már teljesen birtokában volt, s a gázok meleg- és mozgásváltozásának körülményeiből igen ötletes és eredeti módon, a hő mechanikai egyenértékének alapvető számát határozta meg, és kifejezetten kiemelte, hogy levezetésének egyik pontját a Gay-Lussac megállapítására alapítja, mely szerint a melegfejlődés a légüres térben való kiterjedésnél, vagyis egyszerű mozgásnál teljesen elmarad. Mayer, mint már előbb is, a maga részéről a legnagyobb súlyt arra fekteti, hogy e feltevések az "erő"-nek
59
(vagyis energiának) minden alakjára alkalmazhatók. Ekkoriban írt klasszikus értekezésének tartalmán az utókor tényleg nem talált semmi nevezetesebb megváltoztatni valót, csak a levegő specifikus melegére vonatkoztatott kísérleti számértékek – amelyeknek helyességéért‚ Mayer természetesen nem felelős – szorulnak módosításra. Ha összehasonlítjuk elért eredményeit néhány hónap előtt való szempontjaival, akkor látjuk csak azt a gyors és nagyszabású fejlődést, amely már alapkoncepciójánál is feltűnt.
Mayer 1842. elején, legkésőbb március hóban cikket küldött Liebig Évkönyvei számára, s Liebig rövidesen közzé is tette, sőt barátságosan és biztatólag válaszolt neki. Ez a szerencsés fordulat egybeeesik Mayer házasságával, úgyhogy ez az év, huszonnyolcadik életéve, a sok balsors után Mayer valóságos újjászületését jelentette.
Egy 1842. július 17-én Baurhoz intézett levelében az erő-mértékkel szemben való újabb álláspontját ismerteti, s teljesen azonos indokokat hoz fel, mint annak idején Leibnitz Descartes ellenében. Hangsúlyozza, hogy az mc erőmértéknek elismerése a perpetuum mobile elismeréséhez vezet, amivel ez a feltevés önmagában megcáfolódik. Az erőmértéknek mc2-ben való
60
elfogadása (ahogy Mayer a szokásos 1/2 mc2 helyett írni szokta) viszont megadja az "esési erő és a mozgás" átalakulásának megmaradási törvényét (helyzeti és kinetikai energia). Annak megértéséhez, hogy mind a két mérték, mc és mc2, úgyszólván egymás mellett állhat fenn, a vegytanból hoz fel példákat: kémiai egyenértékek egyforma súlyú, de különféle anyagokból nem válthatók ki, tehát súlynak és kémiai értéknek más és más mértékegységei vannak. Ahhól a körülményből, hogy mindezt éppen Baurral közölte, következett, hogy nem Baur ötletéről van szó, inkább Jolly vagy Nörremberg flgyelmeztetéseinek hatásáról. Ellenben a gázjelenségek helyesebb megfigyeléseinél Baur volt segítségére, mert erről nincs szó a levélben, pedig ezen épül az értekezés gerince. Végül kiemeljük még e levélből, hogy akkor még nem jutott el a csillagok mozgásáról táplált téves véleményének szakszerű kiigazításához. "A bolygócsillag – s általában a csillagrendszer isteni bölcseség terméke, amelyben tényleg erő [energia] fejlődik, s ebben lényegesen és élesen elütnek a mi gépeinktől". A vallásos hit egy atavisztikus vonása tör ki itt belőle, amely kirívó ellentétben áll Mayer tudományos gondolkozásával és ésszerű elveivel; ez a csodákban való hit különben Mayer életében később szerencsétlen eredmé-
61
nyeket dobott felszínre. A bolygócsillagokra vonatkozólag nemsokára legyűrte misztikus hajlamait, és alapgondolatát önálló és mélyenjáró ötletekkel fejlesztette, amelyeket második könyvében (Az égrendszer dinamikájáról) hat évvel később hozott nyilvánosságra.
Mayer fokozódó tisztánlátását, főtémáját illetőleg, egy későbbi, 1842. augusztus 6-án kelt, Baurhoz intézett leveléből konstatálhatjuk, amelyben védelmezi magát a klasszikus mechanikában való járatlanságáért. Utal azokra az ellenmondásokra és homályos kifejezésekre, amelyekkel a tankönyvek az erő fogalmát tárgyalják, és hangsulyozza, hogy "épp ezért kell az erő egy általánosan alkalmazható meghatározásához eljutnunk." Ugyanekkor (1842. decemberében) írja Greisingernek: "Azt állítom, hogy esési erő, mozgás, meleg, hő, fény, villamosság és a kémiai elváltozások egy s ugyanazon objektumnak különböző megjelenési alakjai."
Meg kell jegyezni, hogy Mayer új eszméjének első ily éles formulázásánál is folyton nyomatékosan kiemeli az erő (energia) és a mérhető anyagok összehasonlítható voltát, s hogy szerinte mindkét esetben reális dolgokról vagy egybevethető tárgyakról van szó, melyek főleg a súly és tömeg létezése vagy nemlétezése
62
által különböznek. Az időközben elterjedt ama felfogással szemben, hogy reális csak az lehet, ami megmérhető, és hogy energia csak egy elméleti feltevés vagy elvont fogalom, Mayer ezen alapvető értelmezésére a legnagyobb nyomatékkal kell ráutalnunk.
Mayer most néhány évig meglepő teljesítőképességet árult el. Szülővárosában főorvosi állást nyert, kiterjedtebb magánpraxisboz jutott és boldog házasságban élve, több gyermeke született. Azonkívül Baur is Heilbronnba költözött, és a matematikában és mechanikában való oktatással újabb bizonyságát adta kipróbált barátságának, ami lényegesen elősegítette legközelebbi nagy munkájának megírását "Az organikus mozgásról és anyagváltozásról", melyben Mayer időközben még jobban megizmosodott és megtisztult nézeteit teljesebb összhangzással adta elő. Ha időközben panaszkodott is néha arról, hogy senki sem akart újító gondolatairól tudomást venni, mégis belátta Griesinger figyelmeztetése nyomán, hogy Liebig Évkönyvében megjelent néhány ívnyi munkája után közfeltűnést egyáltalában nem is várhatott, és erre csak akkor számíthat, ha több irányban tudja majd alkalmazni alapelveit és helyességüket bebizonyítja. Ez után minden igyekezetével hozzálátott összefoglaló munkájának meg-
63
irásához, melynek kéziratát úgy Baurnak, mint Griesingernek megküldötte, hogy esetleges hibáira figyelmeztessék és az ő tanácsukra többféle szempontból át is dolgozta az egészet.
Az a kísérlete, hogy újabb munkája Liebig Évkönyvében jelenhessen meg, nem sikerült. Liebignek akkori helyettese, Hoffmann W. A., az elutasítás indokául azt hozta fel, hogy vegyészeti munkákkal túl vannak halmozva, és Poggendorf Évkönyvét ajánlotta, amibe azonban Mayer – a szerzett tapasztalatok után – nem ment bele. Elhatározta, hogy munkáját külön füzetben jelenteti meg; a nyomdaköltségeket maga fizette. Így aztán megjelent Heilbronnban a Drechsler-féle könyvkiadó-vállalatnál a 112 oldalas mű a következő címen: "Az organikus mozgás az anyag változással való kapcsolatban; természettudományi tanulmány."
A cím – melynek helytelenségét később Mayer maga is beismerte – nem utal a könyv lényeges tartalmára; az első rövid értekezésében tárgyalt gondolatmenetnek részletes kidolgozásáról van szó, az ott csak jelzett és dogmatikusan felállított alaptételek az energia átváltoztatásáról és mennyiségi megmaradásáról most terjedelmes indokolásra találnak. Itt van az energia ismeretes alakjainak első táblázatos kimutatása, valamint arra való utalás, hogy
64
minden a földön elhasznált energia a nap sugaraiból ered és a növényekben kémiai energia alakjában halmozódik fel. Ez által nem csak a megmaradási törvény alapját vetette meg, hanem a föld energiarendszerét alapvonásaiban meghatározta, amin a tudomány azóta sem talált semmi megváltoztatni valót. (*)
A mű terjedelemben nagyobb, de tartalmilag kevésbé jelentékeny részét az új elveknek a fiziológiára való alkalmazásai, illetve ezeknek előadása tölti ki. Itt is megtalálhatók teljesen szakszerűen és világosan azok az alapelvek, melyek szerint a tápanyagok kémiai energiája az állatok és emberek minden tevékenységének általános energiaforrásául tekintendők; ugyancsak Mayer végezte az első számításokat abban az irányban, vajon hogyan aránylik az embereknél s állatoknál teljesített mechanikai munka a tápanyagok égési melegéből kiszámítható összes energiaveszteséghez. De e mellett tekintélyes helyet foglalnak el a fiziológiai jegyzetek, melyeknek termékeny tárgyalásához a kísérleti tényállások nagyon is hiányoztak. Itt folyik le egy különben igen tiszteletteljes polémia Liebiggel, ki hasonló kérdéseket kísérelt megoldani, anélkül, hogy ismerte volna a vezető eszmét, mely Mayernak már rendelkezésére állott. Az ellenvetések mind helytállók, de ez az ellentét Lie-
(*) Bár Ostwald ideje óta új kölcsönhatásokat (erőhatás-típusokat) fedeztek fel, az energia fogalma ezekben is kulcsszerepet játszik [NF].
65
bignek Mayer iránt tanúsított hajlandóságát mindenesetre némileg csökkentette. Liebig akkorában heves harcban állott a konzervatívokkal, akik még az ő kémiai fiziologiáját sem ismerték el, ennélfogva nagyon nehezére esett a harcnak két irányban, tehát azokkal is való folytatása, kik már előrehaladottabbak voltak.
De újabb próbálkozásaival sem sikerült a szakkörök érdeklődését kihívnia. Egynéhány semmitmondó kritikán kívül, amelyek egyikében még a cím is hibásan volt leírva, semmiféle mozgolódást sem tudott előidézni.
Csalódása ellenére, amely nagyon fájdalmasan érintette, volt annyi kitartása, hogy egy harmadik munkát írjon, melynek tárgya a Nap melegének eredete volt: ez a probléma ti. már régen izgatta. Míg előbb az energia kozmikus keletkezésében hitt, most elismerte annak szükségét, hogy a Nap sugarainak egyenértékű forrása megállapíttassék; a maga részéről a Napba zuhanó kozmikus tömegek mozgási energiájában vélte felfedezni. Felhasználta ehhez a már régebben kifejtett, egy határtalan távolságból eső test gyorsulására vonatkozó képletét és kiszámítja ama tömegeknek összegét, amelyek a kisugárzási veszteség szempontjából számításba veendők. Az eredmény szerint, amelyhez jutott, e tömegek a Nap átmérőjén belátható időn be
66
lül nem lesznek felismerhetők, hanem csak a Föld és más égitestek fokozott forgási sebességén; az évnek mindig 1/2 – 7/8 időperccel kellene megrövidülnie, ami a csillagászati ténymegállapításokkal ellentétben áll. Ennek az ellentmondásnak kiküszöbölése céljából, felteszi Mayer, hogy a kisugárzás a Napnak egyidejű tömegveszteségével kapcsolatos; amivel a tömegnyereség éppen kiegyenlíttetik. Ehhez a feltevéshez ma a tudomány újabb irányai meglehetősen közelednek. (*)
Egy második vezető gondolat, amely ebben a műben van kifejtve, Mayernek az a nézete, hogy a munkaveszteségből, mely apályt és dagályt feltételez, a föld forgási sebességének csökkenése következik.
Ez a mű "Népszerű tanulmány a világrendszer dynamikájáról" cím alatt 1848-ban Landherrnél jelent meg Heilbronnban. Természetes, hogy az akkori viharos politikai mozgalmak miatt ily sajátosan tudományos munka iránt érdeklődés nem ébredhetett, úgyhogy most sem volt igazi sikerről szó.
Ezzel végződött Mayernak aránylag boldog életkorszaka, és kezdetüket vették a szenvedés évei, melyeket Dühring hozott nyilvánosság elé, és melyek csak halálával értek véget. Mayer az 1848-as forradalmi mozgalmakból kivonta ma-
(*) A Napból valóban jelentős mennyiségű anyag is kidobódik a fényen és egyéb sugárzásokon kívül – de az a feltevés megdőlt, amely szerint a Nap melegét anyagának gravitációs összehúzódása fedezi. [NF]
67
gát, idősebb testvére azonban teljés lélekkel vett részt bennük; ez a körülmény Mayerre nézve igen kellemetlen következményekkel járt, sőt nyilvános utcai meggyalázásra vezetett. Testvére, ki a forradalmárokhoz csatlakozott, látszólagos életveszélybe került, amelyből Mayer – sógornőjének kérésére – ki akarta szabadítani, de ahelyett, hogy bátyját megtalálhatta volna, maga is forradalmárok kezébe jutott, akik közismert érzelmei miatt, kémnek nézték és majdnem agyonlövették. Ez időben két gyermeke is meghalt, és ugyanekkor kezdődött meg eszméinek tudományos mellőzésén kívül egy arra irányuló mozgalom is, hogy még a felfedezés eredményeitől is megfosztassék. Ezek a támadások haláláig tartottak, és nagyon elkeserítették egész életét. Egyidejűleg egy fiatal kollégája és földije, Seyffer tübingeni magántanár igen durva kirohanást intézett ellene, és Mayer még azt sem tudta elérni, hogy az Augsburger Allgemeine Zeittung, melyben ez a támadás megjelent, tárgyilagos helyreigazításának tért adott volna.
A felfedezés elsőbbségének megtámadására irányuló első próbálkozás Joule-é volt, aki 1843-ban, tehát egy évvel az alapvető mű megjelenése után hozta nyilvánosságra a munkának súrlódás utján meleggé átalakulása körül végzett kísérleteit.
68
Joule a British Association 1843 év őszén tartott ülésén közölte első eredményeit, amelyekből azt a következtetést vonta le, hogy eltekintve az átváltozás módjától, az elhasznált munka és az ezáltal keletkező meleg közt állandó viszony áll fenn. Bár egyes mérései egymástól még nagyon eltérőek, Joule-nak ez a felszínes megegyezőség is elegendő volt ahhoz, hogy általános tételét felállítsa. Joule a francia akadémiához benyújtott és a hivatalos Comptes Rendus-ban megjelent tanulmányában kifejtette, hogy Mayer számításai nem eredetiek, mert a levegő specifikus melegének a nyomástól való, Mayer által feltételezett függetlenségét először ő (Joule) bizonyította be kísérletileg. Mayer ezt a téves állítást tárgyilagosan utasíthatta vissza, mert a kérdéses bizonyítást Gay-Lussac híres kísérletével (a levegőnek egy üres gömbbe való kiömlése mindennemű hőváltozás nélkül) már régen megadta. Mayer különben hivatkozott is e kísérletekre mint számításai alapjára. Joule el is hallgatott, később azonban tarthatatlan véleményét megismételte, sőt meglepő módon ez a helytelen feltevés angol művekben még ma is fel-felbukkan.
Seyffer előbb említett támadása arra a rövid jegyzetre vonatkozik, amelyet Mayer az Augsburger Allgemeine Zeitungban adott ki "Lénye-
69
ges fizikai felfedezés" címen, és amelyben kifejtette, hogyan határozható meg a hő mechanikai egyenértéke a víznek egy szűk nyíláson át való keresztülpréselésével és egyrészt a megfelelő melegváltozásnak, másrészt az áttolult víz nyomásának és mozgásának megmérése által. Valószínű, hogy Joule 1843-as kísérleteinek egy módosított alakjával állunk szemben; a nyilvánosságra hozatal viszont csak 1849-ben történt, tehát a Joule-lal való vita megkezdése után (Mayer első válasza 1848-ban a párisi Akadémiában terjesztetett elő). Seyffer erről nem tudott, és meglehetősen gyatra cikkében csak Faradayt tartja komoly fizikusnak, Mayert ellenben fantasztának, holott köztudomás szerint Faraday éppen itt tévedett, ami különösen felötlő az ő sokoldalú és eredményes munkásságában.
Miután a támadás eredeti helyén nem állott módjában felelnie, Mayer kénytelen volt röpiratot kiadni, amely "Megjegyzések a hő mechanikai egyenértékéről" címmel szintén Landherrnél jelent meg 1851-ben, és felfedezésének elméleti fontosságát tisztán és teljesen megvilágítja. Benne foglaltatik a tudományos megismerés elméletéről való hitvallása is, amely ebben a körben mindmáig utólérhetetlen alkotás; megtaláljuk itt az energetika módszertani alapelveit is, amelynek igazi szerzőjéül, bár az elnevezés nem
70
tőle származik, Mayert kell tekintenünk; végül az elsőbbségi kérdést is igen nyugodt és emelkedett nézőpontról intézi el.
Ezzel a munkával Mayer alkotó korszaka bezárul. Erői utolsó összefogásával írhatta meg, mert közvetlenül előtte olyan idegrohama volt, amely a rengeteg sok munkától és izgalomtól aláásott szervezetének tulajdonítható. Mayer tudniillik 1850 májusában egy álmatlan éjszakán delíriumos állapotban második emeleti lakásáról az utcára ugrott. Súlyosan megsérült, olyannyira, hogy életveszélyben forgott, és egész életében bicegett utána. Mayer az egész esetet annak tulajdonítja, hogy Seyffer aljas támadásával szemben nem volt módjában megfelelően védekeznie. Több hónapos betegség és wildbadi üdülés után tudott csak tovább dolgozni és tudta praxisát folytatni; ebben az időben vetette papírra fentebb említett "Megjegyzéseit".
A nagyfokú kimerültség komoly következményekkel járt: egyrészt elterelte tudományos kutatásaitól, másrészt veszedelmesen elharapódzó vallásos rajongásnak nyitott utat. 1851 szeptemberében agyhártyagyulladást kapott, amely ugyan gyorsan lefolyt, de Mayernek Dr. Landerer göppingeni szanatóriumába, majd az állami tébolydába való kényszerű beszállításával járt. Itt egy egész esztendőn át testi fenyítékkel és
71
a legkíméletlenebb bánásmóddal gyötörték. Úgy bocsátották el, mint egy halálraítéltet, miután nem sikerült elismertetni vele, hogy tudományos felfedezései nagyzási hóborton alapulnak, és hogy a kör négyszögesítésével foglalkozott volna.
1853 szeptemberében szabad ember lett. Svájcba ment üdülni, onnan visszajött Heilbronnba, de orvosi gyakorlatát nem folytatta. Mindig tagadta, hogy lelkibeteg lett volna, s ezt nem is tudta senki bebizonyítani. Épp ezért nem akarta kinyilvánítaní, hogy szellemileg megint egészséges, mert ezzel egyszersmind egy lezajlott betegséget is el kellett volna ismernie. Inkább lemondott nyilvános orvosi működéséről, csak szűkebb magánrendelést tartott fenn. Volt egy kevéske vagyona, éppen elég ahhoz, hogy a nélkülözéstől megmentse.
Ezen események után Mayer egy évig teljesen visszahúzódott a nyilvánosságtól. Gondolatai közben mind jobban tért hódítottak, a hő dinamikájának kifejlesztése is megindult (Clausius, Thomson) s Mayer volt köztudat szerint az irányító elv felfedezője. Viszont könyveit alig olvashatták, mert ötleteinek jó részével mások hozakodtak elő. Életkörülményeit annyira nem ismerték, hogy még Liebig is egy müncheni, 1858-ban tartott előadásában Mayer felfedezésének alapvető jelentőségét elismerve, azt mondotta,
72
hogy a tudós maga az őrültekházában halt meg. Ez a megjegyzés az Allgemeine Zeitungba is átkerült, s bár Heilbronnból azonnal megcáfolták, a helyreigazítást senki sem vette tudomásul. Ez a téves hit csaknem meggyökeresedett azáltal, hogy Poggendorf szótára is felemlítette; a függelékben azután a halál híre ugyan korrigálva lett, de ezt sem igen vették észre, mert magában a szövegben nem volt rá semmiféle utalás.
Mayer ezalatt jóformán semmiféle, legalábbis semmi lényegbe vágó tevékenységet nem fejtett ki. Winnentali gyötrődéseit természetesen nem tudta egykönnyen elfelejteni, ez a borzasztó emlék sokszor rohamokat idézett elő, amelyek azonban megegyező adataink szerint sohasem fajultak őrjöngéssé. Egyszerűen arra az igen érthető álláspontra kell helyezkednünk, hogy ennek a viszagondolásnak elhatalmasodásával az önuralom lehetősége és képessége nála elveszett. A kiválasztódásról szóló utolsó munkájában Mayer ezt a jelenséget a szervezet szükségszerű visszahatásának tulajdonítja, ha zavaró vagy korlátozó erőszaknak van kitéve.
Mayer csak 1862-ben lépett ki újra a nyilvánosság elé, a lázról írt értekezésével, amely az Archiv der Heilkunde-ben jelent meg, és lényegében régi szempontjainak újabb és bővített kifejtését foglalja magában. Ugyanebben az év-
73
ben történt az első lépés Mayer működésének nyilvános és általános elismerése érdekében, mégpedig nem Németországban, hanem Angliában, legközvetlenebb versenytársának hazájában. John Tyndall, a Royal Institution fizikusa egy nemzetközi tudományos összejövetelen lebilincselő és elragadó előadásban ismertette a mechanikai hőegyenérték elméletének történetét, és végül Mayert jelölte meg e gondolat teremtőjeként. Tyndall ezáltal hosszúlélegzetű polémiába keveredett, amelyet ellene Tait vezetett, a tudományos hazafiság zászlaja alatt, s amelyben a vita főleg a hőegyenérték Mayer-féle kiszámításának megbízhatatlansága körül forgott. Tyndall Mayer műveinek lefordításával és a Philosophical Magazine-ben való megjelentetésével válaszol, amivel egyúttal Nénietországban eltöltött kellemes diákságáért rótta le háláját különösen Bunsen iránt, aki mint marburgi tanár akkor fénykorát élte, s akiben Tyndall a német professzor ideálját tisztelte.
Eközben Mayer is felhagyott visszavonult életmódjával, és tudományos gyűlésekre kezdett járni. Mind jobban méltatták és értékelték nagybecsű szolgálatait; az első nyilvános elismerést a baseli természetvizsgáló társaság tiszteletbeli tagjává 1858-ban való megválasztása jelenti,
74
amelyet Schönbein, a kitűnő kémikus ajánlásának köszönhetett. Eleinte elvétve, később sűrűn egymásután sok hasonló kitüntetés érte. Különböző alkalmakból még sok kisebb értekezést írt és előadásokat tartott, amelyek azonban nemigen foglalnak magukban régi gondolatköréből kiugró megállapításokat. Másirányú tudományos vívmányokkal szemben, különösen a Carnot-féle gondolatsorozattal, amely az energetika második főtételéhez vezetett, amennyire jegyzeteiből kivehetjük, tartózkodó, sőt elutasító magatarlást követett; Darwin elmélete ellen is állást foglalt. Ez utóbbi elhatározásait főleg vallásos képzetei idézték elő, amelyek öregkorára egyre élénkebben léptek fel, habár Winnentalból való kiszabadulása után, saját állítása szerint, végleg lerázta volna őket. Ilyenfajta misztikus nézeteivel a nyilvánosság előtt is, például az 1869-es innsbrucki természetvizsgáló-gyűlésen megpróbálkozott, s eltévelyedéseit az ellentábor olyan éles bírálat tárgyává tette, hogy ismételten megkapta szokott idegrohamait.
Az a fokozódó figyelem, amelyben Mayer művei részesültek, abban is megnyilvánult, hogy munkáinak összesített kiadása már jó üzletnek ígérkezett. A gyűjtemény Cottánál 1867-ben jelent meg, ugyanott, ahol annak ide-
75
jén az Allgemeine Zeitung alaptalan támadásával szemben a válasz jogát megtagadták tőle. Ebből az epizódból is kitetszik, mennyire körülfogta Mayert a sváb zárkózottság, amely saját határain túl nem ismer számbavehető emberi életet. Az előszóban megjegyzi, hogy rendszeres fizikai tankönyvet – új álláspontja alapján, felszólítás ellenére, nem írhat; különben is Tyndall a maga könyvével ennek a feladatnak már eleget is tett. Meg kell jegyeznünk, hogy még mai napig sem íródott meg az a fizikai tankönyv, amely céltudatosan és tisztán az energiaelméletre helyezkednék.
Hét év múlva az összes munkák második kiadása is szükségessé vált, amely egypár időközben tartott előadást is magában foglalt. A harmadik kiadás 1893-ban, Mayer halála után Weyrauch kezén át került ki a sajtó alól, levelekkel és egyéb ismertető anyaggal kibővítve. Ez az alapos munka volt jelen tanulmányunk vezető fonala.
1872-ben jelent meg Dühring A mechanika általános elveinek kritikai története című könyve, amelyben Mayert messze kiemeli az energetika többi művelői fölé, akiket különben alapos és kegyetlen bírálat alá vesz. Ezzel kezdődött meg Dühring és Helmholtz küzdelme, amely előbbinek a berlini egyetem magánta-
76
nári állásáról való távozását eredményezte: a tudomány szabadságának kétségtelen sérelmére. A tudományos párbaj akkoriban nagy feltűnést keltett, s Mayer újságokból értesülvén lelkes védőjének harcáról levélileg, majd Wildbadban, fél évvel halála előtt személyesen is érintkezésbe lépett vele. Ez utóbbi alkalommal Mayer közölte vele azokat a durvaságokat, amelyek Göppingenben és Winnentalban "nagyzási hóbortja" miatt el kellett tűrnie, és Dühring egy érdekes előadásban, majd írásban is nyilvánosságra hozta a dolgot, s Mayert a XIX. század Galileijének nevezte el. Később külön két könyvecskét adott ki, amelyekben Mayer sorsát, mint a tudósoknak az átlagemberek részéről való tervszerű üldözését állította be. Természetes, hogy Dühring, aki maga is sokat szenvedett egy nagyhatalmú, szűkkörű érdektársaságtól, más tudósok életét is hasonló szempontból vizsgálta. Mayer viszonyainak elfogulatlan megítélésével s Mayernek Dühringgel közölt adatai nyomán megállapíthatjuk, hogy elsősorban kisvárosi, korlátolt környezetének a nagyszabású egyéniség ellen való reakciójáról volt szó. Miután Mayer nem tudott, vagy nem akart szellemi értékének megfelelőbb körülmények közé kerülni – hiszen egynéhány utazásán kívül mindennek ellenére egész életét
77
szülővárosában töltötte – alávetette magát, legfeljebb passzív védekezési kísérletek árán, azoknak a káros befolyásoknak, amelyek részben családja köréből eredtek, részben pedig családja útján még erősbödést nyertek. Jellemző, hogy Mayer nem hívta meg Dühringet magához, pedig a közeli Wildbadban tartózkodott, hanem maga rándult át hozzá, és később megírta neki, hogy családja Dühring látogatását nem látta volna szívesen: "Miután mindenki tudja, hogy bolond vagyok, mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy szellemileg gyámkodjék fölöttem."
Mayer korai házassága révén sem támogatást nem kapott tudományos törekvéseihez, sem védelmet a zavaró körülmények ellen. Feltűnő, hogy az őrültekházában olyan soká maradhatott, anélkül, hogy erélyes, szinte férfias jellemű felesége akármit is megpróbált volna kiszabadítása érdekében. Dühring egyenesen arra céloz, hogy éppen az asszony családja kezdeményezte volna Mayer "nagyzási hóbort"-jának kigyógyítását; így aztán a nő passzív magatartása könnyen érthetővé válik. Hogy a Weyrauch által összegyűjtött levelezésben erről a kérdésről nincs semmiféle adat, annak egyszerű oka van: Mayer családja szolgáltatta az egész levélanyagot a tudós halála után.
78
Utolsó éveiről nincs sok mondani valónk. 1876-ban adta ki utolsó művét a kiválasztódásról, amelyben olyan eseteket vizsgál meg, ahol az energia átváltozásának vezető elve, a causa aequat effectum [az ok megfelel az okozatnak], nem alkalmazható. Ezekben az esetekben, amint már Leibnitz beigazolta, arról van szó, hogy meglevő s átváltozásra alkalmas energiatömegek, amelyek azonban valamilyen különös okból nem alakulhattak át, egyszerre visszanyerik átalakuló képességüket, jelenségek, amelyeknél a munka mennyisége semmiféle viszonyban nincs az átalakulásra kész energia mennyiségével, kiváltódásnak nevezhetők. Mayer különösen a fiziológiai kiváltódás számos esetére utal és egyúttal saját szenvedéséről is, kivételesen, megemlékezik: "Mindebből, mellékesen mondva, világosan következik, milyen természetellenes dolog, ha felelősség nélküli, hitvány emberek testi szenvedéseknél és lelki zavaroknál, emberi létünk velejáróinál, kényszereszközökkel és kínzószerszámokkal akadályozzák meg a szükséges kiváltódást. Természetesen ez könnyű, mert kézenfekvő eljárás, annak azonban, akinek része volt benne, rendszerint egész életére szóló keserűséget okoz, még a legjobb esetben is. Aki már ilyen ostoba dologra egy-
79
általán képes, legalább ne merészkedjék magát lelkiismeretes orvosnak tartani!"
A megmaradási törvény felfedezésében való szerepe, amelynek vitás volta Mayer életét annyira elkeserítette, még az utolsó éveire is árnyat vetett. Abban a polémiában, amelyet Dühring Mayer érdekében oly kíméletlen hevességgel irányított, Helmholtz igazságtalan módon állást foglalt Mayer ellen. "A gondolkodás az orvostudományban" címen tartott beszédében ugyanis, a következő, nyilvánvalólag Mayerre vonatkozó, megjegyzéseket tette: "Felszínes hasonlóságokat könnyű találni, különösen, ha a társaság szórakoztatása a cél, amikor ilyen tréfás ötleteket könnyen megszerzik a "szellemes ember" hírét. Sok ilyenfajta mondás közt akadhat egypár, amelyik talán félig vagy egészen is helyesnek bizonyul; hiszen külön művészet kellene ahhoz, hogy valaki mindig bakot lőjön. Ilyen szerencsés esetben azután a felfedezés elsőbbségi jogát könnyen érvényesíteni lehet; ha pedig nem lehet, akkor a tévedések sorozatára ráborul a feledés jótékony fátyola. Akik ugyanennek az eljárási módnak a hívei, szívesen segédkeznek az "eredeti eszme" értékének biztosításánál. Így azután tényleg háttérbe szorulnak azok a komoly tudósok, akik nem viszik előbb piacra a gondo-
80
lataikat, amig körülményesen meg nem vizsgálták, minden meggondolásnak eleget nem tettek, és a bizonyítékokat tökéletessé nem csiszolták. Az a divat, hogy elsőbbségi kérdéseket a munka érett voltának figyelmen kivül hagyásával, egyszerűen a közzététel időpontja szerint döntenek el, veszedelmesen táplálja ezt a visszaélést."
Mayer erre az előadásra igen találóan felelte: "Köztudomás szerint Arago mondotta ki, hogy elsőbbségi kérdéseknél igenis csak a nyilvánossagra hozatal ideje mérvadó. Ennek megfelelően Wöhler és Liebig Évkönyveinek 1842. évi májusi füzetében közzétett kis értekezésemmel a mechanikai hőelméletre és a hő mechanikai ekvivalensének kiszámítására elsőbbségi jogot akartam biztosítani. Lehet, hogy a kalász még nem volt elég érett. Alig három évvel később, 1845-ben azonban Az organikus mozgásról szóló munkámban a fenti elméletet kimerítően megindokoltam és orvos létemre alkalmaztam a fiziológiára, sőt részben a patológiára is. Aki viszont nem sajnálja a fáradságot és megnézegeti A hő mechanikájának 1874-ben megjelent második kiadását, be fogja látni, hogy a már 1842-ben elvetett mag közben érett termést hozott."
Helmholtz később ismételten szükségét látta,
81
hogy Mayerről való véleményét és a Fortschritte der Physik-nél való hátrahelyeztetését jóvá tegye. Azt a nézetét azonban mindig fenntartotta, hogy Mayer inkább elméleti tudós, mint egzakt természetbúvár. Evvel szemben csak Mayernek a hő mechanikai ekvivalenséről való megállapításaira kell hivatkoznunk, amelyek módszertani vonatkozásaikban is jóval magasabban állnak, mint kora elismert természetkutatóié. Helmholtz elmélete például az energia egyenértékű átváltoztathatóságáról azon a ma már nagyon ingatag feltevésen alapszik, mintha a természet jelenségei mind mechanikus központi erők következményei volnának, mig Mayer számítása a hőegyenértékről ma is változatlanul helyes. Az egyetemes eszme kísérleti alapja Mayernél és Helmholtznál is egy és ugyanaz: a perpetuum mobile tapasztalati lehetetlensége, vagyis pontosabban: az energia szükségszerű és megsemmisíthetetlen volta.
Ha Mayer élettörténetét például Davy-ével, egy másik nagy kutatóéval hasonlítjuk össze, sokkal több különbséget, mint megegyezőséget fogunk találni, amiből a kutató-tudós két eltérő típusára következtethetünk.
Mindenekelőtt: semmi olyan adatunk nincs, amely a gyermek Mayert kortársai közül kiemelné. Egyetlen felötlő jellemvonása volt: vá-
82
ratlan gondolatugrásai és kapcsolásai, legalábbis beszélgetés közben és a bibliai idézetek terén. Ez a körülmény bizonyos szellemi vakmerőségre mutat: Mayernek már gyermekkorában sem volt hajlandósága ahhoz, hogy az átlagos gondolkozást kövesse.
Mayer a gimnáziumban hátramaradt, sőt a legrosszabb tanulók egyike volt, ami nem szokatlan jelenség a leendő nagy természetbúvárok táborában. Hivatkozunk arra, hogy ő is, mint mindenki, aki tárgybeli összefüggések megértésére volt hivatott, az esetleges és önkényes feltevésektől irtózott, s a tananyag üres értéktelensége egyenesen hátráltatta szellemi fejlődését. Rá kell mutatnunk arra, hogy nem tudatos megítélésről van szó, amelyet külső befolyások hoztak volna létre, hanem egy ösztönszerű reakcióról az avult iskolai és házi nevelés ellen. A "klasszikus oktatás" talán sehol sem dühöngött annyira, mint az ő szűkebb hazájában.
Tudományos elismerés nélkül való ifjúsága bizonyítja, hogy Mayer a lassan kialakuló egyéniségek közé tartozott, tehát a kutatók klasszikus fajához. Hogy önkéntes éhezéssel ki tudott szabadulni a fogházból: konok akaratára vall, a kiszabadulás módja azonban az akaratnak inkább passzív jellegére. Davy a roman-
83
tikus hasonló esetben minden valószínűség szerint még az élete árán is kitört volna onnan.
Jellemző továbbá, hogy későbbi nagy ideájára semmiféle szellemi előkészület nem mutatkozik, s ez az űr mindaddig tart, amíg naplója szerint, az eszme teljesen szokatlan érzések közt egyszerre ki nem virágzott benne. E szokatlan belső körülmények, amelyek Mayer tanúságtétele szerint soha annakelőtte vagy utána meg nem rohanták, amellett szólnak, hogy akkor, huszonhatéves korában, élte át először egy új gondolat születésének lelki izgalmát. Ez az aránylag késői időpont is a lassú termelési módot, vagyis a klasszikus kutató-fajtát jellemzi, s magyarázatát adja annak, mért nem voltak Mayernek előbb ilyen válságai, később pedig azért nem, mert nem akadt több szellemi gyermeke; egész élete azután már egyetlen ötletének át- és kigyúrásában telt el. Sokoldalú tudósoknál az erős belső krízis megismétlődhetik, bár nem mindig olyan élénken, mint az első alkalommal.
Igen figyelemreméltó Mayer műveinek eredeti mivolta. Kezdetben csak egy alaki kérdésről, az anyag és erő minőségi és mennyiségi megmaradásáról volt szó. Ez a gondolat olyan rohamosan lett úrrá rajta, hogy az öntudat küszöbe alatt már régen lappangania kellett:
84
egy csomó homályos képzet egyszerre kristályodott ki, egyszerre nyert összefoglaló jelentőséget. Éppen azáltal válik érthetővé Mayernek az új feltevés helyességében és termékenységében való intenzív hite, hogy ösztönszerűleg régóta keresett vonatkozások végre tisztázódtak. A "feltevés" szót célzatosan használjuk, mert még nem beszélhetünk teljes fogalmi világosságról, csak arról a közvetett megérzésről, hogy a helyes út nyílt meg előtte. Ennek az útnak fokozatos meghódítására s élményei tudományos kifejtésére azután nagyon gyönge fegyverei voltak. Alig tudunk még egy példát a tudomány múltjából, amely egy felfedezés megtörténtének különböző állomásait ilyen szemléltetően ábrázolná. Mayer lassú reagálóképessége volt ennek is az oka.
Egyetlen gondolatnak adta oda magát, amelyre még semmiféle formulázható kifejezést sem tudott teríteni, különben naplójában erre is ráakadnánk. El tudjuk képzelni: hogyan állítgatta az új látószögbe élményeit, inkább sejtve, mint tudva összefüggéseiket. Előkészületnek ez a módszer igen hasznos volt a későbbi szakszerű átdolgozáshoz, amikor már a szokott tudományos kifejezési formák egységesítő eszméjének rendelkezésére állottak.
Mindjárt viszaérkezte után ehhez a munká-
85
hoz is látott. A viszonyok itt is kedvezőtlenek: senkije sincs, akivel eredményesen megbeszélhetné a dolgot. Régi barátjának, Baurnak, egymás után három levelet kellett írnia, amíg rövid válaszra méltatta. Felkeresett mindenkit, akitől segítséget vagy érdeklődést remélhetett, és minden kis jóakaratért vagy megértésért végtelenül hálás. Nem volt más fizikai felkészültsége, mint amennyit, az akkor még a mainál is jóval gyatrább orvosi kiképzéssel kapott; könyvekkel próbálkozik s így bukkan fel előtte folyton az mc nagysága mint erőmérték. Nem mer kételkedni ebben a feltevésben, még kevésbé saját alapgondolatának helyességében, mégis össze akarja hangolni a kettőt, s itt esik azután egyik tévedésből a másikba. Az ellentétes fogalmak meglehetős szerencsétlen összeegyeztetési kísérlete után összefoglalja írásban a Baurral közölteket és elküldi a cikket Poggendorfnak.
Itt esik meg vele életének talán egyetlen szerencsés véletlene: nem kapja vissza a kéziratot, de nem is került nyomdába. Ez utóbbi körülmény a nyilvános kudarctól s az illetékes szakmai körök jogos lenézésétől mentette meg, az előbbi pedig újabb formulázásra késztette.
Ebben az időbeli kereste fel a tübingeni és heidelbergi fizikatanárokat. Ez összejövetelekről nincsenek közelebbi adataink; Mayer azt ál-
86
l1tja, hogy egyikük sem tudta őt meggyőződéséfől eltántorítani. Ugyanekkorra esik azonban Mayer gondolatmenetének kétirányú fordulója: egyfelől a mozgás-energia, az "esési erő" alkalmazása, holott addig csak mozgásmennyiségekkel dolgozott, s tételül a mozgásnak meleggé való átváltozását állította fel; másrészt csak ettől az időtől kezdve veszi igénybe az esési erővel együtt a gázok kiterjedésének és összenyomhatásának jelenségeit. Kétségtelenül ez a kettős fordulópont mentette meg Mayer ötleteit a tudomány számára. A másodikról nem kell sokat beszélnünk, mert csakis a gázok sajátos melegének számításba vételével lehetett a mechanikai hőegyenértékhez eljutni. Az első pontot illetőleg azonban Mayer a súly és esési magasság eredményeinél először bukkan rá egy munkamennyiségre, amely a melegével hasonlítható össze, mert ugyanolyan kiterjedésű [mértékegységű]. Ennek az új szempontnak a feltevése folytán kellett a kinetikai energiát 1/2 mc2 (vagy szerinte mc2 ) az eddig vallott mc helyébe ültetnie, mint az átalakulás megfelelő produktumát; ezzel azután a kérdés egyszerre tisztázódott is.
Ezt a helyzetet mutatja be 1842-ben írt értekezése, amelyből az mc2 mellől hiányzó 1/2 alkotórészen s azon a meggondolatlan állításon kivül, hogy jeget semmiféle nyomással sem le
87
het megolvasztani, már nincs semmi kivetni való. Láttuk tehát, hogyan nyert határozott alakot Mayer alapgondolata, amely eredetileg bizonyos mértékig testetlenül, azaz közérthetőségű kifejezési mód nélkül lappangott benne. Lassú reagáló-képességénél fogva szélesen és hosszan nyúlnak el azok a gondolatlépcsők, amelyeket gyorsröptű szellemek a legrövidebb idő alatt átfutnak. Schiller mondja, hogy a költő munkája valamilyen zenei hangulattal vezetődik be, vagyis az elkészülendő alkotás teljes művészi hatásának előre való megérzésével; a tudós is megsejti jó előre a későbbi eredményt, mielőtt még megtalálta volna hozzá a helyes utat. Gauss, aki szintén klasszikus kutató volt, mondta munkája közben: "Már régen tudom, hová jutok, csak azt nem tudom, hogyan." Megvolt tehát nála is a gondolat első születésének és tudományos elméleti megtestesülésének nagy időbeli különbsége.
Mayer a teremtő lelki munkásság teréről az alkotáséra lépett át. Nagyon jól tudta, hogy feltevése a fizika, kémia és fiziológia jelenségeire egyaránt áll, de eleve lemondott arról, hogy mindenütt keresztül is vezesse. Ehelyett két különálló fejezetet szemelt ki magának: a fiziológiát, amelyben orvosi hivatásánál fogva otthonosabb volt, és a csillagrendszer fizikáját,
88
amelyet régóta figyelemmel kísért. A fizika területén Liebig értékes tanulmányai voltak segítségére, a másik feladatnál egészen a maga erejére maradt. Liebig elmulasztotta ugyan a legvégső kérdések határozott felállítását és megoldását, mégis annyira előkészítette az egész gondolatsort, hogy csak az egyenérték törvénye kellett a kérdés teljes megoldásához. Az asztrofizikában azonban éppúgy, mint a mechanikában Galilei erő-meghatározásával kellett megküzdenie, miután Newton nehézkedési mechanikája is ezen az elven épült fel; előbb ki kellett tehát fejlesztenie a kinetikai energia általános értékűségének formuláját, hogy annak a maximális sebességnek fogalmához juthasson, amellyel egy világtest a Földre vagy a Napra érhet. Ez volt az egyetlen számbavehető mód, hogy megoldhassa a maga elméletét, amely szerint kozmikus tömegek táplálják a Nap hőforrásait.
Az első és második nagyobbszabásu értekezés megírásához három-három évre volt szüksége. Még ha orvosi elfoglaltságát és megházasodását figyelembe vesszük, akkor is hosszunak kell ezt az időt tartanunk, legalább a "romantikus" lángész termékenységéhez viszonyítva. Elvitázhatatlan, hogy egy kezdő orvosnak elegendő alkalma lehet másnemű tudományos ku-
89
tatáshoz, apósa egy levélbeli megjegyzéséből, Mayer praxisának örvendetes fejlődését illetőleg, szintén arra következtethetünk, hogy addig nemigen volt gyógyítani valója. A korai házasság pedig csak fokozni szokta a munkaképesség mértékét, nem pedig csökkenteni. Mayer munkatermelési módja tehát szervezeti sajátosságából következett, s éppen ezért tartozik a klasszikus kutatók társaságába.
Csodálkoznunk kell kitartásán, amellyel tévedéseken és balsikereken át célja felé igyekszik. Newton folytonos odaadó gondolkodással bukkant rá alapelveire, Mayer is hasonló fajtájú volt. Apró lépésekkel, lassan-lassan haladt előre, egyiket a másik után tolta, amig a sokféle lehetőség közt a biztos útra akadt. Első művét több barátjával átolvastatta és ismételten átdolgozta, amíg végleges formában a nyomdába küldte.
Még több csodálatot érdemel a kedvezőtlen külső viszonyok sikeres lebírása. Szülővárosa aszerint ítélte meg őt egész életében, hogy latinból nagyon rossz osztályzatokat kapott; sehol a világon nem volt az érettséginek olyan döntő szerepe, mint éppen a sváb földön. Az illetékes tényezők mindig jelentéktelen embernek tartották, és állítólagos tudományos felfedezéseit nevetségeseknek, sőt kárhoztatandóknak minő-
90
sítették. Azok, akikkel levelezésben állott, később bocsánatot kértek tőle, hogy otromba tévedésnek látták azt, amit egyszerűen nem értettek meg. Bátyján, a családi gyógyszertár tulajdonosán és Griesinger medikuson kivül, akit a felfedezés fiziológiai jelentősége bilincselt le, szűkebb környezetéből senki sem állott melléje, mások pedig még kevésbé. Feleségének sem nagyon tetszett az ő különös foglalatossága, amely csak nyomdai költségeket okozott, az orvosi gyakorlatot azonban nem mozdította elő.
A megerőltető, örökös akadályok közt végzett egyoldalú munkát a szükségszerű szellemi kimerülés követte, amely először az ablakon át való szerencsétlen kiugrásban jelentkezett. Könnyen elképzelhetjük, hogy az a durva igazságtalanság, amely érte, azon az álmatlan éjszakán szakadatlanul mardosta lelkét, minden kivezető út reménysége nélkül, amig utolsó erői is felmondták a szolgálatot, és a katasztrofális kísérlet megváltásnak tetszhetett előtte. Még mint lábadozó beteg, közvetlen környezetének nyonmasztó hatásától wildbadi üdülése alatt felszabadulva, mindenekelőtt tudományos elégtételt akart magának szerezni. A klasszikus kutatótípusnak egyik feltétlen ismérve éppen a köztudat előtt való tisztázódás belső szüksége, míg a romantikus rendszerint nem is törődik vele. Vi-
91
szont a klasszikus kutató végtelen gondossággal dolgozza ki munkájának minden apró összetevőjét, s ezért fáj a felületesség és komolytalanság vádja olyan rettenetesen.
Védekezését valóban a szíve vérével, végső erőfeszítéssel írta, habár a stílusból és a belső tartalomból nem tetszik ki, sőt szinte természetfölötti derű és megtisztultság árad belőle. Ama fékezőerők, amelyek a szervezet érdekében az utolsó energiakészletek kimerítését rendszerint megakadályozzák, betegsége és felizgatott lelki feszültsége folytán hatálytalanok lettek; egész magát belevitte ebbe a munkába s azután össze is roskadt egészen.
Agyhártyagyulladása jelenti első stációját Mayer e szomorú életszakának. Azután az őrültekházában való durva bánásmód következett, amely őt, mint orvost, a laikusnál sokkal intenzívebben felizgathatta. Hogy nem ment tönkre belé, talán csak rendkívüli kitartásának köszönheti, melynek már régebben elegendő bizonyságát adta.
Viszont nem lehet csadálkoznunk azon, hogy ilyen körülmények közt további produktivitása megtört. Kérdés, vajon ez az eredmény az embertelen kezelés nélkül, a puszta kimerülés következtében is beállott volna-e. Davyt például a legkedvezőbb külső viszonyok elle-
92
nére is a felfedezései előtt járó erős izgalmak ugyanigy kimerítették. Mayernek azonban a sok egyéb hátrányon kivül nemcsak eszméjének teremtő munkájával, hanem a tudományos felszerelés elemi ismereteivel is meg kellett birkóznia.
Vallási rajongása is kimerült agyának lázadása volt az absztrakt gondolkodás túltengése ellen, s a szemináriumból való ifjúkori emlékei táplálták. Mikor felgyógyult – éppen ellenkező hangulat vett erőt rajta, de újabb tudományos munkához majdnem tíz évig nem volt szellemi befogadóképessége. Dühring szerint Mayer szellemi tehetetlenségét úgy indokolja, hogy holt embernek nyilvánították, tehát eszerint is viselkedett. Kétségtelen, hogy Mayer hitte, amit mondott: kétségtelen viszont az is, hogy ez a magyarázat csak takaróul szolgált, amelynél jobb éppen nem akadt. Ha a tudományos munka szükséglete élt volna benne, mint minden más alkotó elmében, akkor semmi sem tarthatta volna vissza tőle. Nem törődött semmivel, és energiájának megmaradt foszlányait szenvedélyes kitörésekben pazarolta el; nem volt elég erős ahhoz, hogy önmagán uralkodjék. Állapota azután lassan-lassan mégis javult, és újra érdeklődni kezdett a tudományos kérdések iránt. Sőt azt mondhatnók, hogy e
93
késő éveinek eredményeit igazi nagy munka-korszakával maga is egybevethetőnek tartotta; hiszen még kevéssel halála előtt is a kiváltódásról szóló értekezésének részletesebb feldolgozását és a Bressa-pályázatra való benyújtását tervezgette. Ez az álom persze már nem valósulhatott meg. Összefoglaló megállapításunk szerint tehát Mayer egész maradék energiájával fizetett alapvető munkájáért, és termelési képességének újból való megszerzése, amely kedvezőbb körülmények közt talán még sikerülhetett volna, szűklátókörű környezetének bánásmódja és a közvetve előidézett brutalitások folytán lehetetlenné vált.
Meg kell emlékeznünk néhány szóval Mayer házasságáról is. Dühring személyes tapasztalatai nyomán Mayer sorsára kedvezőtlen hatásúnak mondja; az asszony volt az előőrs a kisvárosi filisztereknek a kiváló szellem ellen való ösztönszerű harcában. Davy-nél is a feleség volt a nyárspolgári nézetek kicsinyes képviselője, és számos más vezető egyéniségnél is tapasztalhatjuk, hogy szerencsétlenül nősültek vagy egyáltalán nem házasodtak meg. E feltűnő jelenség okaira rá kell mutatni, s miután itt nem vádaskodásról, hanem fogalmakról van szó, talán helyénvaló lesz, ha a fontosabb szem-
94
pontokat felállítom, hogy e sajátos viszonylatok meghatározóira ráismerhessünk.
Az embernek minden más élőlénnyel szemben nemcsak a fajfenntartás, hanem a haladás képessége is megadatott, tehát életének kettős feladata van: a fenntartásé és a javításé, amely utóbbi az elsővel némely vonatkozásban összeütközik. Ha a meglevőt fejleszteni akarjuk, fenntartás helyett rombolnunk kell; a két biológiai törekvés kiegyenlítése csak összeütközés árán mehet végbe, főleg amaz időhatár tekintetében, amelyen belül a javító változtatásoknak meg kell történniök. A kétfajta tendencia mármost a két nem között úgy oszlik el, hogy a férfinak az előrehaladás, a nőnek pedig a megtartás van a szívéhez közel. Ebből származik azután, hogy az emberiség vezető szellemei (eddig kizárólag a férfinemből valók), akik a legkövetkezetesebb képviselői a fejlődésnek, cselekvéseik tartalma iránt az asszonyoknál nagyon kevés rokonérzésre találnak, bár általában nem idegenkednek tőlük. Azoknál az összetűzéseknél, amelyek elsősorban anya és fiú közt szoktak támadni, csak a vak szeretet segíthet, amely minden belátásos ítélet nélkül a cselekvés tartalmával szemben, az örök ellentétet áthidalva a gyermek szellemi kiválóságába temetkezik.
95
Ha a házaséletben is felszabadulnak ezek a természetszerű ellentmondások, nemcsak a folyton közeledő egykorúság fejleszti folyton erősebbé őket, hanem az asszony aggódása gyermekei sorsa fölött, akiknek jövőjét az apa rendkívülisége és a polgári társadalommal való szembekerülése veszéllyel fenyegeti. A nő ellenszegülése azután passzív vagy aktív, vérmérséklete szerint. Ösztönszerű, örök asszonyi motívumok kerülnek felszínre, és a tudományosan gondolkodó férfinak nem szabad erkölcsi szemrehányásokra alkalmat keresnie, amikor működni látja ezt az ellenállhatatlan hajlamot, amelynek megmaradásától a nép és végeredményben az emberiség fenntartása függ. Az ilyen házasságbeli viszályok azokhoz az akadályokhoz tartoznak, amelyeket minden szellemi vezérférfiúnak le kell küzdenie. Mayer esete mutatja, milyen ártalmas és veszélyes szerepet játszanak a férfi-vénasszonyok is, az eredeti tehetség ösztönös ellenségei, még akkor is, mikor a haladás eszméje saját személyes körülményeiket a legtávolabbról sem zavarja. Mayer politikailag és vallásilag konzervatív volt, ami azonban nem akadályozta meg környezetét abban, hogy kegyetlen haraggal forduljanak ellene, amikor új felfedezésekre veteme-
96
dett, amelyeknek lényegéről persze senkinek se volt közülük sejtelme.
Még csak az a kérdés: hogyan lehet kikerülni vagy enyhíteni azokat az ellentéteket, amelyek a felfedező családjában az ő belső hivatottsága es az anyai s hitvesi ösztönök közt szükségszerűen kipattannak? A választ csak ismételhetjük: ha a tudósnak elég szerencséje van, hogy olyan asszonyhoz jusson, aki urának nehéz küzdelmeit a napi gondok távoltartásával és jókedélyének áldásos hatásával enyhíti meg, akkor a nő már legjava feladatát teljesítette vele és az emberiséggel szemben, s férje szamára az elérhető legnagyobb boldogságot szerzi meg.
Ha megkíséreljük, hogy Mayer esetének biológiai eredményeit levonjuk: egy olyan férfi tragikus sorsával találkozunk, aki a szellemi feszültség súlya alatt roppant össze. Az a hirtelenség, amellyel vezető gondolata feltámadt benne s azután az első tapogatózásból a helyes kiútra bukkant, amellett bizonyít, hogy Mayer csak ritkán, kivételes pillanatokban tudott olyan magasságra és világosságra emelkedni, amilyet problémája megkövetelt. Jusson eszünkbe, hogy a felfedező nem mondhatja magának, hogy: ezt akarom felfedezni, hanem a saját korának szükségletei írják elő, mit
97
kell cselekednie. Természetesen bizonyos előfeltételekkel, főleg a teljes szellemi szabadsággal rendelkeznie kell, hogy a tradíciókból kibontakozhasson és a megoldandó kérdést meztelenül láthassa. Ez a szükségesség Mayer esetében ahhoz a sajátságos megkönnyítéshez jutott, hogy az iskolai bölcsesség nemigen nyomasztotta, hiszen a hágai vizsgát is meglehetős mérsékelt sikerrel tette le. Így azután e kedvező körülmények: a szellemi elkülönültség, amely mikor egészséges volt, néhány tudományos eszmére való koncentrálódását lehetővé tette, Mayer termékenységét néha olyan rendkívüli mértékben fokozta, a hogy arra alapgondolata lelki megfogamzásához tényleg szüksége is volt. Ugyanez a természeles feszültség állt fenn 1841. őszén, döntő szellemi fordulása és küszöbön lévő házassága előtt.
A közbeeső időszakok azonban e csúcspontok alatt messze elmaradnak. Mayer bizonyos értelemben egész életén át kisvárosi polgár volt; Párizsban legszűkebb földijeivel élt együtt, nagy tengeri utján teljesen izolálódott, és legizgalmasabb belső válságai alatt sem jutott tovább Tübingennél és Heidelbergnél. Mialatt Davy a nagyváros lüktető mozgalmasságában keresi kijegecesedő gondolatvilágának külső keretét, Mayer szűkös kis csigaházba hujik, amely őt és
98
munkáját felemészti. Ez a hajlandóság különben Mayer lassú szellemi kibontakozásának szükségszerű következménye volt; minden új és váratlan jelenséggel szemben bizonytalanul állott, tehát a nagyszabású városi élettel sem tudott megbarátkozni. Ugyanez okból nem szerezhetett magának és gondolatainak rajongó személyi hiveket és tanítványokat, akik vele együtt terjesztették és fejlesztették volna szellemi kincsét. A rá váró feladat kimeríthetetlenségében Mayer nem kételkedett, s tudta azt is, hogy egymagában nagyon keveset végezhet belőle. Nem volt azonban oly szerencsés természetű, hogy rokonlelkeket a maga igazáért fellelkesíthessen. Még Baurt sem tudta meggyőzni felfedezésének igazi jelentőségéről, pedig Baur melléje állt, segített neki és gyarapította matematikai ismereteit. A klasszikus típust jellemzi ez az adat is: a személyi hatást az írás készsége pótolja. Mayer örökölt jellembeli fogyatékosságánál fogva nem tudott magának bármi áron is olyan helyzetet teremteni, hogy súlyos és nagyszerű hivatottságát szakszerűen realizálhatta volna. Ezt a tényt megfigyeljük és megállapítjuk, de kárhoztatni érte senkit nem szabad, bár innen ered, hogy a tizenkilencedik század legnagyobb felfedezése szerzője személyének csak egy szerencsétlen életet jelentett.