Liebig
Liebig 1803. május 14-én Darmstadtban született, tíz gyermek közül másodiknak. Atyja gyógyszerész és gyarmatárukereskedő volt, szerény viszonyok közt élt, de szorgalma és takarékossága által, feleségének, Moser Máriának hathatós közreműködése mellett, meglehetős jólétre tett szert. Liebig anyja fogadott leánya volt Moser Fülöp gazdának; igazi szüleinek kiléte ismeretlen maradt. Az asszony kivételes nő volt, tíz gyermekén kívül az üzletet is ellátta, fáradhatatlan és erős akarattal. Második fia arcban is, kifejező profiljával, nagyon hasonlított hozzá.
178
Atyja az eladásra szánt cikkek nagy részét maga állította elő, és e célra laboratóriumot rendezett be, melyben fia segédkezhetett neki; így tehát már igen korán sok kémiai anyaggal és kísérlettel ismerkedett meg, rajtuk alapulnak későbbi sikerei. Az öreg Liebig egyéniségéről nem sokat tudunk; úgy látszik, csendes és szorgalmas ember volt, talán olyan, mint amilyen komor, becsületes embernek Faust mutatja be saját atyját. Feltűnik a viszonyok hasonlósága a Mayer szülői házáéval, de a két fiú jelleme a lehető legeltérőbb.
A gyakorlati preparáláson kívül Liebig korai kémiai hajlandóságára az a körülmény is lényeges befolyással volt, hogy egyszer, mikor atyja részére a nagyhercegi könyvtárból könyveket vitt el, megismerkedett Hess könyvtárossal, ki maga is érdeklődvén a természettudományok iránt, a fiatal Liebiget annyira megkedvelte, hogy a tizennégy éves fiunak a gazdag kémiai könyvtár szabad használatát is megengedte. Liebig egy önéletrajzi vázlatában elmondja, hogy válogatás nélkül mindennek nekiesett, amilyen kémiai műhöz csak hozzájuthatott. Azokat a kísérleteket, amelyekkel szerény eszközei segélyével megpróbálkozott, számtalanszor ismételte, amíg minden részletüket ki nem ismerte; később maga említi, hogy így a kémikus ama sajátos
179
tehetségét, hogy szemléletekben gondolkozzék, vagyis a logikai folyamatok helyett kémiaiakat használjon fel, saját magán nagyban kifejlesztette. Hozzátehetjük talán, hogy annak, aki bizonyos számú kémiai átalakulást pontos szemlélet szerint ismer, nem esik nehezére a többinek puszta leírás nyomán oly mértékben való elsajátítása, hogy később a gyakorlatban már régi jó barátokként üdvözölheti őket. Liebig ismeretkörét a laboratóriumok sűrű látogatása is bővítette; legnagyobb hatással azonban egy vándor vegyész és csodadoktor volt reá, aki a darmstadti nagyvásáron durranó ezüstöt állított elő. Liebig a vörös gőzökből arra következtetett, hogy az ezüst feloldása salétromsavban történt, alkohol jelenlétét pedig úgy állapította meg, hogy a kuruzsló ugyanabból az üvegből az emberek piszkos kabátujját is kitisztogatta, és emellett alkoholszag volt érezhető. Odahaza azután megkísérelte a durranó ezüst előállítását, és magánkívül volt örömében, amidőn sikerült is.
Ez az esemény eszünkbe juttatja a fiatal Mozartot, ki egy sokszólamú mise egyszeri meghallgatása után emlékezetből leírta az egészet.
Ilyen kísérleti jelenségeknek, mint ez az első volt, több ízben jutott lényeges részük élete fontosabb fordulóin azáltal, hogy vegyészi önbizal-
180
mát felébresztették, és felbátorították őt arra, hogy ne csak pontosan előírt kísérletek reprodukálásával próbálkozzon meg, hanem igyekezzék saját erejéből ismeretlen utakon is járni.
Mint a kiváló emberek legtöbbje, Liebig is korán fejlődött fiú volt. Tudjuk, hogy több mint két évvel korábban az átlagos és szokásos életkornál vették fel a gimnáziumba. Míg az alsó osztályokat szabályszerűen, bár gyengén végezte, később a klasszikus tárgyakban mindinkább hátramaradt; sohasem volt jó tanuló. Volhard a Liebigről írt életrajzában több kortársáról megemlékezik, kik később sokra vitték, de az iskolában utolsók voltak; legtekintélyesebb közöttük Gervinus történetíró, aki tizennegyedik évében kilépett a gimnáziumból és könyvkereskedő lett.
Liebig körülbelül tizenötödik évében hagyta el a gimnáziumot, melynek ókori filológiai szellemével nem tudott megbarátkozni; atyja egy heppenheimi gyógyszerészhez adta, hol tíz hónapig maradt. Vogt beszéli, hogy a robbanó ezüsttel való kísérletezései miatt, amelyeket kamrácskájában rendezett, tanoncideje idő előtt véget ért. Volhard ennek a közlésnek igaz voltát kétségbe vonja, de kételyét nem indokolja mással, mint hogy Vogt általában szerette történeteit drámailag kiszínezni. A lélektani valószínűséget alig le-
181
het letagadni, és így ez volna a kísérleti jelenségek második döntő fellépése Liebig életében. Liebig visszakerült az apai házba, és sok könyörgés után megkapta atyja hozzájárulását, hogy vegyészi tanulmányokat folytathasson. Miután akkor még nem állt fenn a mai helytelen rendszer, hogy csak érettségivel lehetett az egyetemre jutni, könyen beiratkozhatott a bonni egyetemre, hol Kastner, a legtekintélyesebb kémiatanár adott elő. Kastner a következő évben Erlangenbe költözött, s Liebig vele tartott, mert tanára megígérte, hogy ásványanalizíseket fog csináltatni vele. De ígéretét nem válthatta be: Kastner maga sem volt a szóbanforgó kísérleteknek ura.
Liebig úgy Bonnban, mint Erlangenben kartársaival egyesületet alakított, ahol kémiai kísérleteket és vitákat tartottak. Eljárogatott továbbá a Bonn mellett lévő vegyészi gyárakba, és atyjának teljes szakszerűséggel írja le, mit látott és ezzel kapcsolatban saját ötleteinek megfelelő alkalmazhatásáról beszél.
Liebig Erlangenben Schelling befolyása alá kerül, és később elkeseredetten panaszkodik, hogy természetfilozófiai tanulmányai folytán két évet teljesen elveszített; miután azonban Erlangenben csak egy évig volt, és Németországban való összes tanulmányideje három szemeszterre terjedt, nyilvánvalólag némi túlzásba esik. Schel-
182
ling őt, legalább átmenetileg, teljesen lebilincselte, anélkül, hogy azért saját szaktárgyaitól elterelődött volna. Erlangeni búvárkodásának eredménye egy kis értekezés volt, természetesen a durranó ezüstről, illetve előállítási módjának pontos leírásáról. Kiemelendó az a megjegyzése, hogy ezt a preparátumot maga már két év óta így állítja elő, tehát majdnem biztosra vehetjük, hogy már a heppenheimi gyógyszertárban foglalkozott vele.
Erlangenben ismerkedett meg Platennel, a költővel s az ismeretség hamarosan rajongó barátsággá fejlődött. Az élénk vérmérsékletű és romantikus nagy embereknél gyakran megfigyelhetjük, hogy intenzív személyi befolyást tudnak kelteni; ez a képessége Liebignek is nagymértékben megvolt, és későbbi páratlan tanári sikereit nagyrészt ennek köszönheti. Platen említi, hogy Liebig már akkor közölte vele párizsi utazása tervét, s itt akart a két barát találkozni. Erre szolgált Kastnernek közbenjárása, aki szintén sokat tartott Liebigről, és a legmelegebben pártolta őt a darmstadti udvarnál. Múló kellemetlenségek, melyek egy tiltott diákösszejövetelen való részvételből támadtak, nem akadályozták meg az utazás lehetőségét, és Kastner ajánlása után hat héttel 300 forint utazási ösztöndíjat kapott, amely később többféle forrásból kiegészítődött, és összesen
183
1680 forintra rúgott, ami akkoriban bizonyára tekintélyes összeg számba ment; kétségtelennek tartjuk, hogy Liebig későbbi hihetetlen tudományos és szervező munkássága ennek az idején való elismerésnek és segélynek köszönhető. Ha ifjú energiájának egy részét kellemetlen külső viszonyok leküzdésére lett volna kénytelen felemészleni, akkor soha sem vitte volna sokra.
Tizenkilencedik évében, 1822 őszén Liebig Párizsba utazott, ahol szívesen fogadták. Önéletrajzában a következőleg nyilatkozik erről: "Később gyakran tapasztaltam, hogy a hivatott tehetség mindenki másban – mondhatni kivétel nélkül – a tehetség kifejlesztésének ellenállhatatlan vágyát ébreszti fel; mindenki segít a maga módja szerint, és mindnyájan együtt, mintha összebeszéltek volna; a tehetséges ember azonban csak akkor ér el eredményeket, ha a tehetség komoly és megrendíthetetlen akaraterővel párosul. A kifejlődés külső akadályai többnyire jelentéktelenebbek a belső akadályoknál, mert amint egy természeti erő, bármily hatalmas legyen is, egymagában sohasem idéz elő külső hatást, hanem csak más erőkkel kapcsolatban, az ember is, amit könnyen megtanul vagy elsajátít, azaz amihez természetes hajlama vau, csak akkor tudja értékesíteni, ha sok más mindenfélét tesz szel-
184
lemi tulajdonává, esetleg több fáradsággal, mint bárki más.
Ebből a kijelentésből arra következtethetünk, hogy Liebig maga sokoldalú támogatásban részesült, ami különben rokonszenves egyéniségével magyarázható. Mindamellett csak egy futó pillantást kell vetni Mayer sorsára, és meggyőződhetünk arról, hogy környezetének barátságos magatartása nem volt általános, sőt életét végeredményben az ellenkező véglet tette tönkre.
Liebig különben hangsúlyozza, hogy a francia nyelvű előadások logikai világossága szinte elbűvölte és összefüggő rendet teremtett a sok kuszált képzet közt, melyekkel régibb vegytani irodalmi búvárkodása alatt agyát teletömte. Meg kell még jegyeznünk, hogy Liebig szellemét elméleti téren valósággal felszabadította az a körülmény, hogy eddigi ismereteit át kellett formuláznia az antiflogisztikus tudományos nyelvre, (amelyet Párizsban kizárólagosan használtak) és ez a felszabadulás nem jutott volna osztályrészéül, ha elejétől kezdve a modern elméletekkel foglalkozik. Ő maga szintén kiemeli: "Ami a párizsi előadásokban újnak vagy megszakítottnak volt ténybelileg feltüntetve, nékem a megelőző tényekkel szoros kapcsolatban lévőnek tetszett, ugyannyira, hogy az utóbbiak nélkül az előzőek sem állhattak meg."
185
Láthatjuk, hogy Liebig a tudomány genetikai összefüggésének megismerése által még tanárai, a nagy francia fizikusok és kémikusok felett is jelentős elŐnybe jutott, ahogy később ez nyilvánvalóvá is lett. Össze kell csak hasonlítanunk Liebig hatásának tartós voltát, egyik kortársának, Dumas-nak rövidéletű dicsőségével, hogy a nagyszabású és a kicsinyes tudományos perspektívák viszonylagos értékét szembeállíthassuk egymással. Liebig francia tanulmányai révén a tudományos gondolkozás szigorúan tárgyilagos és kísérleti irányítását is magáévá tudta tenni. Németországban a tizenkilencedik század elején a természetfilozófiai munka rendje egymástól távoleső, ennélfogva titokzatos jellegű analógiák bizonytalan keresztülvezetésében állott, s a világos gondolati összefüggéseket inkább kerülték, mint keresték. A francia tudomány következetes pozitivizmusa – amelynek eredményei közkézen forogtak – annál inkább lebilincselte az ifjú Liebiget, mert az erlangeni tanok és tanárok alacsonyrangú voltát nagyon is érezte.
Liebiget azonban két oldalról is igyekeztek céljaitól elterelni. Sok ajánlólevele volt, de azok a társaságok, melyekhez meghívást kapott, nem voltak kedvére, és így hamarosan felhagyott velük. Másrészt Platennel való barát-
186
sága is megújult, s a költő nagyon szerette volna rideg kémiai munkásságától elvonni, hogy a nyelvek és a történelem tanulmányozásával "általános" műveltséget szerezhessen. Ha elképzeljük, mennyit ártott volna a tudomány jelenlegi kifejlettségének, ha Platen tanácsát elfogadja, akkor látjuk csak be, milyen csekély értéke van a még ma is túlbecsült filológiának. Liebig azzal tért ki Platen buzdítása elől, hogy a materializmushoz van kötve, és figyelmeztette, milyen gyarló eredménnyel próbálkozott az angol és olasz nyelv elsajátításával. Platen kétségtelenül nem volt annyira engedékeny, mint Wöhler, aki hasonló ajánlatának elhárítása után azt írja Liebignek: "Különben, hogyan is jutok én ahhoz, hogy az oroszlánnak cukrot kínáljak!"
Liebig mindenesetre igyekezett Platen kedvében járni, és a "Felszabadított Jeruzsálemet" majdnem végig is olvasta; kedves és tanulságos dolog azonban, hogy egy bájos szonettről való kedvező véleményét fizikai és kémiai fogalmak igénybevételével tudja csak kifejezni, és Gay-Lussacnak a gázokról tartott felolvasása után akként áradozott, hogy maga is gázként szeretné barátját körülölelni.
Közben folytatta kémiai munkálatait Gautier de Claubry laboratóriumában és Thenard ta-
187
nácsai nyomán. Kísérletei természetesen újra a robbanó vegyületekre vonatkoztak, de időközben való rendszeres iskolázottsága meglátszik azon, hogy természetüket lehető sok és közelálló kémiai egyesülésből akarta kimutatni. A robbanó vegyületek, mint már Kastner is sejtette, saját savuk sói gyanánt alakultak ki. A nehézség abban állott, hogy, mint ma mondanók, komplex sókról volt szó, amelyeknél a fém felerészben savba megy át, és a szokott reakció elmarad. Így preperálta Liebig az ezüstnitrát és a higany robbanó savainak alkalikus sóit; sikerült is rezet behelyettesítenie. Ama megállapítása folytán, hogy elégett magnézium feleslegével explóziós szétbontás elkerülhető, e kapcsolatok összetételét is meg tudta határozni, és kitűnt, hogy az új sav is éppen szénsavvá és ammóniákká esik szét.
Ezeken a határozott eredményeken kívül még sok másra is utalhatunk, melyek azonban még nem tisztázódtak teljesen; a tanulmány azzal a jellemző vallomással kezdődik, hogy a fiatal szerzőnek régebbi írásaiban az elméleti felfogást illetőleg ugyan tévedések is találhatók, de a megállapított eljárási mód fenntarthatónak mutatkozik.
Ez a munka, melyben a francia befolyást még az olvasó figyelmének az eredmények jelen-
188
tőségére való felhívása is bizonyítja, tényleg nagy feltűnést keltett. A francia akadémia közzétette a "Külföldi tudósok értekezései"-ben, és német nyelven is többször megjelentek. Ha elgondoljuk, hogy Liebig akkoriban húsz éves volt, ismét a nagy emberek jellegzetes koraérettségét látjuk, amely különösen a romantikus típusnál tapasztalható, egyszersmind meggyőződhetünk arról, hogy az ilyen korai érettség semmi tekintetben sem hátráltatja a szervezet szabályszerű, sőt előnyös fejlődését, ahogy sok gynevezett pedagógus látatlanban szabályba szereti foglalni. Természetesen: könnyebb egy korán érett gyermeket helytelen neveléssel elrontani, mint egy olyat, akinél az agy önálló működése egyáltalában meg sem indult; de korán érett gyermekek a szabad fejlődés útján már annyiszor váltak kitűnő emberekké, hogy inkább tartunk a fejlődési törekvések erőszakos visszaszorításának megnyomorító hatásától, mint attól, hogy a szabad szárnyalás és szakszerű támogatás esetleg idő előtti kimerültséget fog előidézni.
A francia akadémia közlésének legfontosabh következménye azonban Humboldt Sándorral való megismerkedése volt. Miután Humboldt klasszikus útleírásainak nyilvánosságra hozatalával a legteljesebb tudományos tekintélyre tett szert, azt a nemes feladatot tűzte ki maga elé,
189
hogy tehetséges fiatal tudósokat fedezzen fel, és mindenben melléjük álljon. Az akadémia ülése után felkereste Liebiget, aki preparátumainak összegyűjtésével volt elfoglalva, megismerkedett vele, és annyira pártját fogta, hogy barátjának, Gay-Lussacnak magánlaboratóriumába is bevezette, és Gay-Lussacot rábírta, hogy Liebiggel személyesen foglalkozzék. Tudományos kötelességének ez a nagyszerű felismerése kibékít bennünket Humboldt egynémely személyi hiúságával. Így például mindjárt másnap meghívta Gay-Lussacot, Thenard-t és Liebiget ebédre; utóbbi azonban nem jelent meg. Humboldt ugyanis nemrég jött vissza hosszabb utazásából Párizsba, és természetesnek találta, hogy őt látásból mindenki ismeri; Liebig azonban csupa szerénységből nem kérdezte meg nevét, és az akadémiai szolga sem tudott a kis úrról semmi közelebbit. Liebig később azután kimentette magát, és Humboldt még többször volt fontos időkben segítségére.
Liebig ezt az értékes támogatást mindig elismerte, és ennek jeléül legjelentékenyebb művét Humboldtnak ajánlotta. Az előszóban megemlékezik találkozásukról, és így folytatja: "Vele való találkozásom egész jövőmnek alapköve lett; a leghatalmasabb és legszeretetreméltóbb tudós támogatóra és barátra találtam benne. Ismeretle-
190
nül, ajánlólevél nélkül voltam egy óriás városban, ahol a nemzetközi nagy emberáradat az ottani kiváló természetbúvárokkal és tudósokkal való érintkezést annyira megnehezíti, hogy magam is, mint sokan mások, észrevétlenül pusztultam volna el; Humboldt révén ez a veszély elmúlt felettem. Ettől a naptól kezdve minden intézet és minden laboratoriuni tárva állott előttem; meleg érdeklődést és ennek révén olyan hű és állandó barátokat tudtam szerezni, mint kitűnő tanáraim, Gay-Lussac, Dulong és Thenard. Az ő bizalmuk tette lehetővé, hogy méltó voltam arra a működési körre, amelynek határain belül tizenhat évig szakadatlanul dolgoztam."
Az utóbbi megjegyzés Humboldt közhenjárására vonatkozik a giesseni tanári állás neki juttatása körül, amiről alább lesz szó. Egyidejűleg olyan szoros baráti viszony fejlődött ki a negyvenöt éves Gay-Lussac, (aki tudományos pályafutása javarészén már túl volt) és a fiatal kezdő közt, hogy a kitűnő tudós együtt dolgozott Liebig munkálatain vele, és egyik nehéz kísérlet sikerülte után valóságos diadaltáncot járt a laboratóriumi asztal körül. Liebig is egész életén át hálás lekötelezettje maradt Gay-Lussacnak, és mindig síkra szállt mellette, amikor igazságtalan támadások érték.
A közös munka, tudományos szempontból,
191
rendszeres továbbfejlesztését jelenti Liebig próbálkozásainak, és a Gay-Lussac technikai segédeszközeinek eredményes hatása nyilvánvaló. Sikerült is a robbanó ezüstöt teljesen analizálni és az eredményt sokoldalú kísérletezéssel megtámasztani; egynéhány további kémiai termékre is rábukkantak. A tudomány akkori felszereltsége mellett lehetetlen volt az összetételek szervezetébe behatolniok, miután a szükséges előfeltételek hiányoztak.
Ezirányú munkássága is élénk feltűnést keltett, a legtöbb szakfolyóirat hírt adott róla, és Berzelius is felvette az évi jelentésbe, részletesen és elismerő hangon; ez utóbbi körülmény sokkal nagyobb jelentőségű volt, mint a "Külföldi tudósok tanulmányai"-ban való közzététel, miután a jelentés álláspontja teljességgel befolyásolhatatlan volt.
Liebig 1824 elején visszaérkezett hazájába és kereste az alkalmat, hogy szerzett tudását és ismereteit értékesíthesse. Még Párizsból megszerezte in absentia [távollétében] az erlangeni tudorságot; az értekezés elméleti tartalmú volt, és a szervetlen kémiának a szerveshez való viszonyát tárgyalta; szövege, úgy látszik, elkallódott. Kastner meleg ajánlatára a felavatást engedélyezték. Arról volt szó tudniillik, hogy a külföldön (Bajorországban) szerzett rangfokozat a giesseni országos
192
egyetemen is érvényesíthető legyen, ami Schmidt fizikai és Zimmermann kémiai tanár vizsgái alapján történt csak meg. Azután Humboldt befolyása is hatott, és a kormány – az egyetem megkérdezése nélkül – Liebiget rendkívüli tanárrá nevezte ki 1824. május 24-én. Liebig akkor alig volt több 21 évesnél.
Mint említettük, a kémiai tanszéket Giessenben Zimmermann töltötte be. Eleinte teológiát tanult, azután a természettudományokhoz és a pedagógiához tért át, és az akkori természetfilozóflai stílusban működött. Egy kis kerti házban volt a laboratórium, és 220 forint fenntartási költség lett részére évenként folyósítva. Liebig folyamodott, hogy a laboratórium és ez a fenntartási költség neki is rendelkezésére álljon; természetesen e kérését elutasították; mindössze évi 100 forintnyi javadalmazást kapott. Megkezdte előadásait, és a váratlan és diadalmas versengés úgy látszik, Zimmermanra nézve tragikusan végződött. 1825 nyarán ugyanis mindketten ötórás vegytani kollégiumot hirdettek, Zimmermann azonban nem tudta összehozni. Erre előbb utazási ösztöndíjat kért, és miután visszautasították, szabadságért folyamodott, amelyet azonban, úgy látszik, meg sem kezdhetett, mert nem sokára ezután vízbe fúlt. A halálfelvételi jegyzőkönyvben ez utóbbi két szó át van húzva, és he-
193
lyettük "halálát lelte" áll; a temetés már másnap este megtörtént "Wagner pedellus jelenlétében, aki ezen jegyzőkönyvet a pappal együtt aláírta." Miután az eset tisztázásához nincs elegendő anyagunk, és nehezen is volna megszerezhető, tekintsük az ügyet befejezettnek.
Liebig elragadó személyiségével hamarosan legyőzte azt a tartózkodó magatartást, amelyet a túlságosan fiatal és "rendszertelenül kiképzett" tudós gyors kineveztetése idősebb tanártársainál előidézett; különösen Vogt tanárban akadt igen értelmes és készséges támogatóra. Ha meggondoljuk, hogy ma ilyen kinevezés, mint a főiskolák belső szabadságának megsértése, minden egyetemen viharos felzúdulást támasztana, ha a közoktatásügyi miniszternek egyáltalán bátorsága volna olyan valakinek juttatni tanszéket, aki még az érettségin sem esett keresztül, sőt a gimnáziumból alkalmatlan volta miatt egyszerűen eltávolították, meg kell állapítanunk, hogy Németország azóta rohamléptekkel közeledett a kínai [zsarnoki] ideálok felé.
Liebig főtörekvése mindjárt állásának elfoglalása után abból állt, hogy a tanítási rendszert a lehetőségekhez mérten fejlessze. Egyrészt az átélt nehézségek tették előtte kívánatossá, hogy fiatalabb kartársainak útját egyengesse, másrészt és főleg az a belső ellenállhatatlan vágy uralta, amely
194
személyiségében és szellemi szervezetében rejlett és gondolatai és munkatervei lehető legszélesebb elterjesztésében valósult volna meg. Ez a cél volt a legfontosabb előtte jó ideig, erre áldozta legtöbb idejét és pénzét, s a kutatók kiművelésére szolgáló laboratórium megteremtése volt minden alkotása közt a legeredetibb és leglényegesebb.
A kezdet meglehetősen szerény volt: néhány kollégájával összeállott, hogy gyógyszerészjelöltek és technikusok részére olyan intézetet alapítson, amelyben egy éven át hivatásukra külön kiképzést nyernének. Az egyetemi tanács (a filológusok testülete) ellene volt a tervnek, a minisztérium pedig az ajánlattévők magánvállalkozásának minősítette. Ők azután meg is valósították az ötletet, beállították az előadások rendjét, úgyhogy a megfelelő felhívás a szaklapokban már 1826 folyamán megjelenhetett. Bár először csak ketten iratkoztak be, az eredmény annyira kedvező volt, hogy nemsokára a rövid laboratóriumi oktatást az egész téli szemeszterre ki kellett terjeszteni. Az 1827–28-as téli félévre már októberben lefoglalták az összes helyet. A laboratórium egy hajdani kaszárnya őrségi helyiségében volt berendezve, és tulajdonképp csak az egyetlen őrszobából állott; egy kis kamrácska szolgált mérleghelyül és egyúttal preparáló szo-
195
bául, minélfogva télen nem volt szabad fűteni. Elől egy nyílt oszlopcsarnok volt, ahol valamikor az őr járt fel és alá; itt mérges gázokkal kísérleteztek. Így kezdődött meg a kémiai oktató-laboratórium kifejlődése, mely minden egyetemi tanításnak alapvető intézménye lett vagy azzá lesz ezután.
Dacára annak, hogy a helyzet tarthatatlan volta néhány év múlva nyilvánvalóvá lett, és Liebig állandóan orvoslást és javítást sürgetett, mégis 1833-ig tartott, míg ezzel az üggyel érdemben foglalkoztak, és csak akkor, midőn Liebig kijelentette, hogy a következő télen – mivelhogy ismét indokolatlanul húzták-halasztották a dolgot – sem előadni, sem tanítani nem fog. Lindéhez, az egyetemi tanács elnökéhez intézett levelében, mely őszinteség tekintetében semmi kívánnivalót nem hagy maga után, Liebig panaszkodik a lealázó bánásmód miatt, és értesíti, hogy miután a négy éve óta nélkülözhetetlen fizetésemelést megtagadták, gondoskodott arról, hogy – irodalmi tevékenysége által – lehetőleg függetlenítse magát az egyetemtől.
Az elnök azután mindent megtett, hogy Liebiget kielégítse; kiengesztelő levelet írt hozzá, melyben a súlyosabb sérelmekért mentegetődzik, a többiekre vonatkozólag pedig szóbeli elin-
196
tézést helyez kilátásba; értesíti továbbá, hogy az épitési engedély már rendben van. Arról volt ugyanis szó, hogy az őrház a mellette lévő főépülettel kétemeletes összeköttetést nyerjen, miáltal Liebig elegendő helyhez jutott volna. Ez a terv két éven belül végrehajtódott, de csak rövid ideig volt elegendő a folytonosan szaporodó tanítványok befogadására, úgy hogy néhány év múlva az egész kezdő tanfolyamot kihelyezték innen és Liebig ezután kizárólag a haladókkal és végzett növendékeivel foglalkozott. Ez az állapot 1852 végéig tartott, amidőn Liebig Gicssent otthagyta.
Liebig giesseni harminc éves tanári tevékenységének eredményei addig és azóta is páratlanul állanak. Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy Liebig ez idő alatt az egész művelt világot ellátta kémiatanárokkal. Ha tekintetbe vesszük, hogy az úttörés után sokkal könnyebb lett volna hasonló eredményeket elérni, és mégsem sikerült, akkor tudjuk őt érdeme szerint megbecsülni. Különösen kiemelendő, hogy Liebig sok tanítványát úgy irányította, hogy később is, amidőn már önállóak lettek és tanáruk buzdító befolyásától felszabadultak, alkotólag tudtak működni. Elsőrangú tanári tehetség volt: minta nélkül, de habozás nélkül is megtalálta a lénye-
197
ges eszközt, amelyeknek segítségével rendkívüli sikerek érhetők el.
Ez az eszköz: az önálló gondolkozásnak a munkánál való kifejlesztése. Különösen hangzik, és mégis oly nehéz a tanítványt szárnyra bocsátani, amikor gondolatmenete más útra tér, mint amelyet a tanár feltételezett. Tudok róla, hogy egy kiváló tudós és köztiszteletben álló tanár hiába dolgozott, mert tanítványait öntudatlanul rákényszerítette, hogy csak arra az eredményre bukkanjanak, amelyet maga előre várt. Így aztán több száz doktort avatott fel ugyan, alighanem azonban egy tanítványa sem múlta felül, későbben, az átlagot. Liebig a maga rendszeréről önéletrajzában így nyilatkozik:
"A laboratóriumban, melyet gyakorlott asszisztensek vezettek, csakis a kezdőket illetőleg volt tulajdonképpeni oktatásról szó; a magam tanítványait mindössze annyiban befolyásoltam, hogy feladatokat tűztem ki nekik és ellenőriztem a megoldást: bennem, mint a kör sugarainak, mindannyiuknak egy közös középpontjuk volt. Különös utasításokat nem adtam, reggelenként mindenkitől átvettem a jelentést, hogy előző napon mit dolgozott és mit akar csinálni; én vagy hozzájárultam vagy megtettem ellenvetéseimet. Mindenki kénytelen volt a maga útját egyedül megtalálni. Az együttlét és állandó
198
érintkezés folytán mindegyik részt vett valamennyiük munkájában, kölcsönösen mindenki tanult a többitől. Télen kétszer hetenként áttekintő előadást tartottam a legfontosabb napi kérdésekről. Jórészt szemléltető képet adtam a magam és az ő munkáikról, összeköttetésben más kémikusok kísérleteivel. Kora reggeltől késő estig dolgoztunk; szórakozás és mulatság Giessenben ismeretlen fogalmak voltak. Csak a szolga panaszkodott ismételten, hogy este, amikor tisztogatnia kellett volna, tanítványaimat nem bírta a laboratóriumból kizavarni. Giessenben való tartózkodásuk emléke, amint többször hallottam, tanítványaim legtöbbjénél a hasznosan alkalmazott idő kellemes tudatát ébresztette fel."
Megismerkedünk egy második ténnyel is, mely Liebig eredményeire mértékadó: a munka közösségével. Abban az időben, midőn a rendszeres kémia, főleg Liebig munkálkodása folytán, gyors fejlődésnek indult, az ő érdeklődése és munkaköre e tudományág minden területét felölelte; tanítványai így abba a megbecsülhetlen előnybe jutottak, hogy egyrészt mesterük munkatársainak érezték magukat, másrészt tudatában voltak annak, hogy nem végeznek hiábavaló munkát, hanem a tudomány rohamos fejlődéséből maguk is kiveszik a részüket.
199
Ezáltal tanáruk egyéni lelkesedéseit teljesen átérezték; hiszen semmit sem lehet könnyebben fiatal emberekkel megosztani, mint becsületes hitet, és semmi sem teszi őket boldogabbá, mint a közös munka. Liebig kutatói jelentősége tehát szükséges előfeltétele volt rendkívüli tanári sikereinek. Nincs kizárva, hogy egyéb jeles tulajdonságaival másodrangú tudós még eredeti kutatók kiképzésében is szép tanári sikerekre viszi; de csak egynéhányról, esetleg egyről lehet szó, aki az ő révén magasra emelkedik. Állandó iskola megteremtéséhez nagy horderejű alkotó-gondolatra van szükség.
Liebig tudományos munkásságát eleinte jórészt az oktatási rendszer megszervezése foglalja le; mindössze a szervetlen és szerves kémiára vonatkozó néhány érdekes vizsgálódáshoz tudott magának időt szakítani. Ha magunk elé képzeljük, hogy e munkálatait a régi őrszobában nyüzsgő tanítványai közt kellett végeznie, csodálkozunk tartalmasságukon és ötletességükön. A részletekre nincs helyünk kitérni, a robbanó vegyületek kiindulási pontjáról kell csak megemlékeznünk, miután életbevágó hatással volt reá. Liebig a durranó ezüstnek köszönheti nemcsak a gimnáziumból való kicsapatását, nemcsak kémikusi pályafutását és giesseni tanszékét, hanem leghűbb barátját is. Mi-
200
után a durranó ezüst e szolgálatot Liebignek megtette, többé – egy rövid későbbi időköztől eltekintve – nem alkalmatlankodott nála.
Ugyanakkor, amikor Liebig Párizsban a robbanó savakkal bajlódott, Wöhler Frigyes, a berlini ipariskola tanára a ciánsavakkal kísérletezett, s ugyanahhoz az összetételhez jutott, mint időközben Liebig és Gay-Lussac a robbanó savakra vonatkozólag. Kérdéses volt, vajon kinek az analízise téves, miután – az egyenlő megoszlás [izoméria] ténye még ismeretlen lévén – kizártnak látszott, hogy két különböző anyagnak azonos összetétele legyen. Gay-Lussac mindjárt utalt arra a lehetőségre, hogy az atomoknak különböző elrendezéséről volna szó; Liebig viszont Wöhler tévedését tartja valószínűbbnek, amit analízis útján próbál bebizonyítani, és különben más ellentmondásokat is talál nála. Wöhler fölháborodva írja Berzeliusnak, hogy Liebig hat százalékos tévedéssel vádolja, holott Liebig munkájának elhibázott volta minden különös újabb vizsgálódás nélkül is nyilvánvaló. Szerencsére 1826-ben Wöhler szülővárosáhan, Frankfurtban személyesen találkozhattak, s hamar megbarátkoztak egymással, olyannyira, hogy az ütközőpontot közös fáradsággal kiküszöbölték, mintán Liebig belátta tévedését. Ezt különben a nyilvánosság előtt is beismerte, első jelenté-
201
keny munkájában pedig, amelyet a robbanó vegyületekről írt, oxálsavas tartalmuk felől vallott hitéért is megvezekelt. Liebig gyors és szenvedélyes állásfoglalása kémiai kérdésekben még többször vezetett hasonló eredményre, s Liebig mindig beismerte botlásait. A nitrogén-szénsav salétromtartalmának kérdése is barátságosan intéződött el közöttük, sőt a két ellentétes vérmérsékletű tudós (Wöhler ti. a klasszikus típushoz tartozott) olyan benső viszonyba került egymáshoz, amelyhez eredmények tekintetében csak a Goethéé és Schilleré hasonlítható. A kettejük levélváltása (amelyet Wöhler leánya és Hoffmann adott ki, fájdalom, Wöhler kívánságához képest csonkán), roppantul értékes adatokat tartalmaz a kutatók biológiájához, és a harmonikus tulajdonságokat kettejük között világosan megjelöli.
Röviddel halála előtt, 1871. évi Szilveszter estéjén, Liebig a következőket írja Wöhlernek:
"Ha meghaltunk és rég porrá váltunk, ama kötelékek, melyek bennünket az életben egyesítettek, az emberek emlékezetében is örökké összefűznek; ritka példája leszünk annak, hogy két ember, akik híven, irigység és rosszakarat nélkül ugyanazon a téren küzdött és verekedett, mindig szoros barátságban maradt."
Előbb elválasztó, később összekötő munká-
202
juk az egyenlő megoszlású vegyületekről Berzeliusnál azután az egyenlő megoszlás fogalmához vezetett, amely éppen a szerves kémiában nagy fontosságúvá vált. Figyelemreméltó, hogy a két barát e nagyjelentőségű fogalom kiképzésének alkalmát nem használta fel, dacára annak, hogy legközelebb jártak hozzá. Valószínű, hogy ehhez a munkához még nagyon fiatalok voltak.
A leírt szerves kutatások, valamint a többiek is pontos analíziseket igényeltek az akkori technikai alkalmatosságok fejletlen volta ellenére. Az elv ugyan már megállapítást nyert; Lavoisier az elsó tájékoztató lépéseket megtette akörül, hogy milyen szerepe van az oxigénnek az állati testben, ti. a teljes elégés a képződött víz és széndioxid meghatározása mellett. De hogy miként kellene e meghatározásokat a legjobban csinálni, arra nézve nagyon eltérő nézetek uralkodtak, és egy lelkiismeretes kutató, Chevreul, minden egyes zsírszövet analízisével heteket és hónapokat töltött el, mintha előre tudta volna, hogy száz és egynéhány éve mellett nem kell nagyon sietnie.
Liebig ezekre a problémákra Gay-Lussac-kal való együttműködése alatt bukkant rá először, és valószínű, hogy az ő hatása bilincselte le Giessenben, midőn már a szerves anyagok tömege
203
hirtelen felszaporodott, és az analízis feladatainak gyors megoldása az egész kutatási ágnak életkérdése lett. Liebig különféle közléseiben meg lehet figyelni az egyes fokozatokat, melyeken át eljárási módja lassan megérett; amaz úgy a tudományban, mint az életben elfogadott tételt illetőleg, hogy a legegyszerűbbre legkésőbb jövünk rá: Liebig kiáltó példát szolgáltatott. Készülékéről, amelyen időközben változtatást alig eszközölt, a következőket jegyzi meg: "E készüléken nincs semmi új, csak egyszerűsége és tökéletes megbízhatósága." Ez az eljárási mód lett később mégis az ütközőpont, melyből Berzelius és Liebig közt elkeseredett harc pattant ki.
Liebig az általa megteremtett egyszerűsítés jelentőségét abban látja, hogy új anyagok megvizsgálásánál a szerves analízis reagensül szolgál az anyagok tisztaságának megállapítására és másokkal való azonosításukra. A reakciónak megbízhatóságán kívül, lehetőleg kevés időt és munkát kell igényelnie: "Németországban, különösen Berlinben a sok bonyolult készülékkel csak analíziseket végeznek, nem pedig vizsgálatokat."
Hasonló jelentőségűek Liebig munkálatai a gyökelméletről és a többértékű savakról, amelyek giesseni működésének kezdetére esnek. A szerves kémia útvesztőin egyrészt csak
204
analitikus segédeszközökkel tudott eligazodni, másfelől még elméleti, azaz összefoglaló és rendet teremtő áttekintésre volt szüksége. Ha meggondoljuk, hogy ez a tudományág azóta milyen nagyszabású fejlődésnek indult és hogy az egyes anyagok megismerése nem rendszeresen és fokozatosan a legegyszerűbb elemekből indult ki, hanem a véletlen esélyeitől és a kísérletező tudós önkényétől függött, be kell vallanunk, hogy egy eredményes rendszer éppen eleinte, a már ismert anyagok csekély számánál fogva a legnagyobb nehézségekbe ütközött. Heves harcok indultak is meg akkoriban az új javak mikénti rendezése és alkalmazása körül.
A tudományban is, mint az élet más vonatkozasaiban, úgy szokás ilyenkor eljárni, hogy régi jó példákat keresnek, amelyek szerint az új feladatok megoldhatók volnának. A sablonos mintákban való csalódás után ismerik csak fel a speciális rendszerbeli elveket, amelyekre különben a részletkérdések teljesebb megértése után jóval könnyebb ráakadni. Az autonóm rendszer már felépülhet, később javítások és pótlások is eszközölhetők rajta, de alapjában mégis megáll.
A szervetlen kémiának már volt egy igen hatékony szisztémája: az elektrokémiai dualizmus, amely ugyan a sók sajátos tulajdonságaira
205
támaszkodik, de a többi anyagokra is megfelelően alkalmazható volt, lévén a sók a legfontosabb és legnagyobb csoport. Ennélfogva a dualizmus eszméje a szerves kémiában is megváltó ötletnek látszott, és Liebig gyökelmélete segédeszköznek pompásan beillett.
Liebig Gay-Lussac révén került a gyök fogalmához (olyan atomcsoport, amely egyes elemeknek bizonyos vegyületekben való funkcióit végzi), miután kiváló tanára a ciánról írt szép tanulmányában egy tipikus gyökre mutatott rá. Hasonló alapgondolatra jutott Wöhlerrel való egyik közös búvárkodásában, amellyel különös jelentősége folytán bővebben is foglalkozunk.
Már első leveleikben tárgyalják az együttes munkálkodás szükséges voltát; sok propozíciót azonban egyiküknek vagy másikuknak vissza kellett utasítania, úgyhogy csak kisebb tudományos feladatokat intéztek el közösen. Végül 1832. május 16-án írja Wöhlcr KasselbŐl, ahová időközben átköltözött: "Komolyabb munka után vágyom; ne csináljunk talán rendet a keserűmandula-olaj kérdésének zűrzavarában?"
Liebig hozzájárult a javaslathoz és Berzeliusnak ezidejűleg így ír: "Wöhlerrel kezdek összeveszni; úgy látszik, a sors nem engedi, hogy olyan valamit legyünk, amit a másik már nem csinált volna meg, vagy legalább ne készülne
206
reá; így minden eredetiségnek vége van! Legutóbb például a keserűmandula-olajjal való kísérletezésre hív fel, s én, mielőtt még levelét megkaptam volna, összes gyógyszerész-ismerősömet felkértem, szerezzenek nekem keserűmandula-olajat, mert foglalkozni akarok vele." E közös munka, bár nagyon szomorú körülmények közt, kezdetét is vette. Wöhler tudniillik még 1832. május 30-án azt írja: "Örülök, hogy a kérdés tetszik neked; lássunk mielőbb hozzá! " – mikor váratlanul elvesztette szeretett, fiatal nejét. Liebig június 15-én írja hozzá: "Szegény, drága barátom, ki hitte volna ezt a rettenetes szerencsétlenséget a boldog órák között; szegény barátom, milyen üres volna itt minden vigasztalás. Nem tudom Néked kifejezni, milyen fájdalmas érzés fogott el, amikor ezt a híradást megkaptam; úgy hatott rám, mintha velem történt volna meg. Ha elgondolom, mennyire örültetek a költözködésnek, hogy szerettétek egymást, és mennyire ragaszkodtatok egymáshoz – és most vége, gyászos vége minden reménységnek és kívánságnak! Milyen fiatal volt, milyen jó és kedves, mennyire pótolhatatlan a Szülők és a Te számodra. Jöjj hozzánk, kedves Wöhler; ha nem is tudunk vigaszt nyújtani, talán segítségedre lehetünk gyászod enyhítésében; Kasselben csak saját egészségedet teszed tönkre."
207
"Majd dolgozni fogunk együtt valamin; Párizsból amigdalint hozattam, és mindjárt rendeltem 25 font keserű mandulát. Nem szabad utazgatnod; dolgoznod kell, de nem Kasselben. Érzem, mennyire ellenszenves lehet most minden munka néked – és mégis jobb, mintha egészen odaadnád magad a fájdalomnak. Nem is mertem eddig a hírt feleségemmel közölni, csak lassan-lassan fogom megmondani, mert tudom, mennyire le fogja sújtani őt. Jöjj hozzánk, a hét végére várlak."
A szívélyes meghívás eredménnyel járt; együtt folytatták le a mandulaolajjal való vizsgálódásaikat. Augusztus 30-án írja Wöhler: "Megint itthon vagyok szomorú elhagyatottságban, és nem tudom nektek megköszönni azt a sok szeretetet, amellyel magatokhoz vettetek és magatoknál tartottatok. Boldog voltam, hogy együtt dolgozhattunk; a keserűmandula-olajra vonatkozó értekezést mellékelem."
Ez a munkálat rendkívüli feltűnést keltett, amelynek okát abban kell keresnünk, hogy egy csomó olyan vegyületet írtak le, amelyek egymásból keletkeztek és szorosan egymáshoz tartoznak, s mégsem sorozhatók be az oxidok vagy sók ismert típusai közé. Azt hitték tehát, hogy megvan az alapja, legalább is egyik alapja annak, hogy a szerves kémia temérdek anyaga
208
áttekinthető rendszerbe foglaltassék. Berzelius is épp ezért ír róla Évi jelentésében olyan szokatlan áradozással, s egy új vegytan hajnalhasadását üdvözli benne.
A legfeltűnőbb eredményt abban látták, hogy amorf szénből, hidrogénből és oxigénből egy igen bonyolult vegyületet, a benzoylt állítolták elő, amely e genetikusan összefüggő anyagok közös alkotórésze gyanánt jelentkezett, s így ez anyagok a benzoylből épp úgy levezethetők, mint egyik elemnek vegyületei. A gyökelmélet ezzel hatalmas oszlopra támaszkodhatott, és Liebig elméletének súlyát kellően értékesítette is, amíg a strukturális elmélet fel nem váltotta az övének egyeduralmát, amely azonban, megtörve bár, még ma is érvényesül.
Licbig egy másik alapvető tevékenysége: a többértékű savak tana és a savaknak, mint hidrogénvegyületeknek általánosabb alkalmazása. Ez utóbbi nézet Davytől ered, aki a klórról írt munkájában utal rá, de Lavoisier elmélete (az oxigén döntő szerepe a savak körül) akkoriban minden mást elnyomott, miután Berzelius is az övét vette fel a maga elektrokémikus rendszerébe. Graham másfelől a különböző kénsavak vonatkozásait világította meg, amennyiben a kénpentoxidnak egy, két vagy három vízmolekulával való vegyületeinek tekintette őket. Liebig
209
ezt a két feltevést egyesítette: a savakat hidrogénvegyületeknek fogta fel, amelyekbe fém helyettesíthető be. Aszerint, hogy a kérdéses savnak egy vagy több helyettesíthető hidrogénatomja van: egy vagy többértékű. Ez a tétel ma is áll, s mindössze egy lényeges kiegészülés járult hozzá: a savak molekuláris mennyiségének meghatározása. Így azokat a formulákat, amelyekre a hidrogénatomok száma vonatkoztatandó, egyértelműleg fel lehet állítani. Liebignek csak a savanyú és kettős sók kriteriuma állt rendelkezésére, amelyekben a hidrogénatómokat részben vagy egészben különböző fémek helyettesítik, s így egyértékű savaknál nem fordulhatnak elő. A két kritérium nem felel meg, miután az egyértékű savak is alkothatnak savanyú sókat s ezen a hiányosságon, legalább némileg, csak a molekuláris kapcsolatokkal lehet segíteni.
Liebig idevonatkozó eszméit – ami nála szokatlan – habozva és lassan képezte ki teljesen, és 1837-ben vázlatszerűen nyilvánosságra hozta; a kimerítő feldolgozás a következő évben került közkézre. Feltűnő nála, aki máskor oly pazarul bánik az elméleti általánosításokkal, hogy ez a könyv három fejezetre oszlik: Tények, Elmélet, Feltevések; az utolsó fejezet a savaknak fentebb említett, ma már
210
általánosan elfogadott hidrogén-elméletét tárgyalja.
Liebig szokatlan tartózkodása többször felötlik, és a könyv végén hangsúlyozva is van: "Említettem, hogy e nézetem néhány szerves sav vegyületeinek megvizsgálására csábított; eredményeim az első fejezetben találhatók... Joggal kérdezhetné valaki: helyes volna ez a feltevés, azért, mert esetleg felfedezésekhez vezet? Nehéz a válasz: az új elmélet mérlegelésénél és alkalmazásánál nem szabad, hogy e nézetek bárkit is levegyenek a lábáról. Minden nézetnek az a sajátsága, hogy bírálatot, kísérletezéseket, munkavágyat ébreszt. Így áll a dolog az én elméletemmel is, amely kémiai vegyületeket határozott vonatkozásokba akar hozni egymással. Nem bizonyos, hogy ez a feltevés a valóságnak megfelel, csak annyi kétségtelen, hogy a jelenlegi szempontok nagyon hézagosak és a régi módokon már nem egészíthetők ki. Ez új elmélet új utakkal próbálkozik; ki tudja, célhoz fog-e érni? Arról azonban meg vagyok győződve, hogy ezen az úton mindenki fontos és nagyszabású felfedezésekhez juthat; elméletem a kémiai vegyületeket harmonikus egésszé egyesíti; éter és ammóniák, terpentinolaj és kénhidrogén egy és ugyanazon táborba tartoznak. A sötétség után virradást érünk!"
211
Óvatos felépítését annak tulajdoníthatjuk, hogy feltevései a Berzeliuséval ellenkeznek. Mialatt ezen a munkán dolgozott, kisebb nézeteltéresek zavarták meg a kiváló mesterrel való jó viszonyát, s mindenféle pletyka révén lassanként végleges szakításhoz vezettek. Liebignek mindenesetre becsületére válik, hogy a mestert kímélendő, annyira mérsékelte szokott szenvedélyességét, hogy rendszert alapító gondolatait nem hangsúlyozta értékük szerint, hanem puszta feltevések szerény köntösébe bújtatta őket.
Hogy milyen nehezére esett Liebignek a hidrogénsavakról való nézetét átgyúrnia, egy Berzeliushoz intézett leveléből is láthatjuk, amely az 1836. év február 23-áról (tehát mindössze egy évvel Dumas-val való közös munkálata és új elmélete publikálása előtt) van keltezve. Lőwig nézeteit bírálgatja benne, aki a spireaolajat hidrogénsavnak mondotta, mert hidrogén kifejlődése mellett kálium oldódik benne és kálisó képződik ki. "A szekfűsav és baldriánsav is ugyanígy viselkedik káliummal szemben. Ha tiszta szekfűsavban káliumot hevítünk, hidrogéngáz bőséges kiáradása kapcsán kristályos szekfűsavas kálium jön létre, ami különben igen természetes jelenség, mert a sav hidrátot tartalmaz, ami azután kiválasztható belőle. Az ecetsav- és a hangyasavhidrát ugyanígy viselkedik, és
212
ha a következtetést végletekig visszük, az összes ilynemű savat bátran hidrogénsavnak tekinthetjük."
E szavaknál a következetes megfigyelés lebilincselő erejét érezzük. Liebig az elfogadott szempontokból indult ki, és egész nyugodtan fejti ki őket alapítójuk, Berzelius ellenében. De talán öntudatlanul is felmerült benne a gondolat: hátha mégis úgy volna? Nem lehetne tényleg az összes savat hidrogénsavnak tekinteni? Ha hozzávesszük még, hogy a következő évben, 1837-ben utazott először Angliába s személyesen megismerkedett Grahammel, akinek foszforsavas munkálatai jelentékeny segítségeül szolgáltak, akkor látjuk külön-külön azokat az összetevőket, amelyek Liebig alapvető elméletét eredményezik.
Tisztán látjuk végre Liebig valódi hivatását a majdnem kész elméletek pompás egésszé foglalásában. Egyes anyagok vagy reakciók felfedezései közt alig van igazi eredményt jelentő, ami pedig Wöhlernél például gyakran előfordul. Viszont Liebig meglepő képletmemóriája révén messzefekvő dolgokat tudott összefogni és a következéseket messze előrelátta, ahogy a szerves savaknak és később a kémiának a fiziológiára való alkalmazásánál látjuk.
A keserűmandula-olaj tanulmányozásához,
213
– amelyet Wöhler közreműködésével az amigdalinnak mandulaolajjá és cukorrá való átváltozásának megfigyelésével egészített ki – a húgysavak bomlási termékeinek nagyszabású munkálatai csatlakoztak. Ezzel is jelentékeny feltűnést keltett, de ebből a feltűnésből több rész jutott a sok új anyag és reakció miatti csodálkozásnak, mint a tudomány általános fejlesztése örömének. A kísérletezések 1837-ben kezdődtek, a fentebb említett munka befejezése után; Wöhler junius 20-án a következőket írja: "Vegyük elő a régi jó húgysavakat, s tegyük közös vizsgálat tárgyává. Tegnap láttam csak hozzá, és máris olyan eredményekhez jutottam, amelyek talán a célhoz vezető utat mutatják." Leírja az allantoin előállítását, amelyet Liebig egy régebbi saját kísérletéhŐl már ismert. Liebig a maga részéről szívesen belement a közös munkásságba, három éven át sűrűn leveleztek is egymással, s e levelek a rendkívüli nehézségek egész teugerét tárják fel az olvasó előtt. Még a munkálatok nyilvánosságra hozatala után is mindenfajta kísérletezésekbe bocsátkoztak, hogy a régebbi eredményeket lehetőleg kibővítsék vagy véglegesen igazolják.
A sok fáradozás ellenére sem volt azonban ennek a munkálatnak mélyebb hatása a tudomány fejlődésére. Sokkal később sikerült csak a
214
szóban forgó anyagok rendszeres összefüggéseit és a húgysav mibenlétét megállapítani, s ezek a megállapítások már a szerves kémia fejlődési történetének külön fejezetébe tartoznak.
Miután a negyvenes évek Liebig munkájában és érdeklődéseiben lényegbevágó átalakulást jelentenek, nem lesz felesleges, ha eddigi fejlődésére innen visszatekintünk. Fiatalon és könnyű sikerrel kezdte: saját laboratóriuma és a tanítványok serege már biztos útra kanyarította. Alig 23 éves korában megnősült, és neje egész életében, amennyire tudjuk, csak javára volt; legalábbis nincs semmi bizonyíték az ellenkezőre. Az asszony megkímélte őt a kicsinyes napi gondoktól, s ezen kívül nemigen avatkozott bele semmibe. Az első túlságos erőfeszítéseket és kezdetleges laboratóriumának egészségrontó hatását hamarosan legyőzte, egy évtized múlva kezd csak betegeskedni. Wöhlernek írja 1832. május l-én Darmstadtból: "Sajnos, egészségemmel az egész szünidő alatt olyan rossz lábon állottam, hogy nem tudok örülni a hazatérésnek; kerülnöm kell a társaságot, hogy el ne rontsam a gyomromat, mert a legcsekélyebb könnyelműséget is napokig megsínylem. Kedélyemről nem is akarok írni, egészen életunttá lettem, és el tudom képzelni, hogy agyonlövetés vagy lenyakazás néha enyhítő szer lehet... Szinte hal-
215
lom, amint azt mondod magadban: mire jó ez a sok fecsegés; látom ajkad fölött azt a bizonyos ráncot, amely szívedet meghazudtolja ugyan, de engem a kétségbeesésbe kerget. Kedves jó barátom, már jobban is vagyok; ha ez lett volna az egyetlen oka ostobaságaim lefirkálásának, már nem fogsz haragudni értük reám."
Világosan jelentkeznek nála a kezdődő neuraszténia tünetei: rossz emésztés és szuggesztiós hajlam. Wöhler erre való tekintettel válaszolja: "Kedves barátom, megint beteg vagy, a kémikus sajátos baja bánt, hysteria chemicorum, amely a túlzott szellemi erőfeszítésből ered. Minden kémikus ezzel küszködik. Berzelius is érdeklődött irántad: hogy érzi magát Liebig? Utolsó levele szerint idegei meggyöngültek; nagyon gyors tempóban dolgozik; nyáron majd utaznia kell!"
Az a levél, amelyre Berzelius hivatkozik, a következő részt tartalmazza: "Állandóan beteg vagyok, és attól félek, hogy életem fonala már nem fog hosszúra nyúlni; akármit dolgozom, még rosszabbul leszek tőle, minden kis erőfeszítés annyira felizgat, mintha lázas volnék."
Nemsokára meghalt Wöhler első felesége, és az özvegy tudós egy pár hónapra Giessenbe költözött, hogy Liebiggel együtt dolgozhasson. Feltételezzük, hogy barátja iránt való gondoskodása Liebiget egy kissé felrázta rossz hangulatából.
216
Októberben azonban Berlinből, ahol látogatóban volt, már megint így ír: "Az utazás meglehetősen kimerített és tűrhetetlen hipochondriám csak erősbödött; igazán vigasztalan dolog, ha a fantázia a legkisebb és legjelentéktelenebb bajt is annyira kiszínezi, hogy minden élvezettől megfoszt és minden kellemes percet elront. Meg akarok szabadulni ettől az elviselhetetlen szenvedéstől, még ha egész télen át semmit sem tudok is dolgozni."
Berzeliusnak írja valamivel később: "Csak kegyetlen bajom engedne egy pár kellemes pillanatot! Ha nem volnék nős és nem volna három gyermekem, a legszívesebben megmérgezném magam! Láthatja, milyen kétségbeejtő lehet a helyzetem. Nem tudok aludni!"
Két évvel később, a Mitscherlich-hel való erőszakos összetűzése után a következőket írja: "Egészségemmel tűrhetően vagyok; a beteges izgalom, amelyet legutolsó munkámnak köszönhetek, végre megszűnt, csak a laboratóriumtól borzadok." 1839 januárjában pedig: "Őszintén szólva, undorodom a vegytantól; okvetlen el kell utaznom valahova." Augusztusban így ír: "Okvetlenül számítok arra, hogy feleségeddel együtt hozzám jössz; legalább élvezni fogom az életemet. Tényleg, kevés örömöm van most benne; nem is érdemes élni – addig robotolunk, amíg meg
217
nem betegszünk, s ha öszeszedjük magunkat, dolgozunk újra, és így tovább." Végül 1841-ben felkéri Wöhlert, hogy működjön közre kémiai szótárának szerkesztésében, és hozzáteszi: "A műhelymunka öröme nem tart sokáig; eleget laboráltunk, s én a magam részéről rettenetesen belefáradtam. A részletkérdések nem érdekelnek, csak az alkalmazási módok; velük akarok ezentúl foglalkozni."
E későbbi munkálatokat – messzeágazó egységesítő eszmék a kémiának a fiziológiára való alkalmazásáról – az az irodalmi tevékenység készítette elő, amelynek Liebig mind teljesebben odaadta magát. Mindenekelőtt fórumot kellett biztosítania, hogy újító gondolatait Németországban érvényesíthesse; 1831-ben tehát belépett a Geiger kiadásában megjelenő Magazin für Pharmazie szerkesztőségébe, amely külön kritikai rovatot bocsátott rendelkezésére, és Liehig érdekes anyagról bőségesen gondoskodott is. A folyóirat címe töbször változott (konkurens lapok miatt) végre az Annalen der Chemie und Pharmazie címet vette fel, miután már régen a vegytani elem volt túltengő benne.
Az évkönyvek Liebig közreműködésétől kezdve az ő egyéniségének bélyegét viselik. Liebig izgékony szellem volt; a magánérintkezésben szeretetreméltóságával elragadott mindenkit,
218
de a tollforgatásnál nem ismert tréfát. A leggorornbább kitételektől sem félt, s miután rövidesen első ember lelt a lapnál, minden írása nyomdafesték alá is került. Wöhler békítő kísérletei rendszerint későn jöttek.
Liebig kritikái sokszor igazoltak, de sokszor igazságtalanok is voltak; nehéz megállapítani, vajon többet használtak-e, mint amennyit ártottak az ügynek. Nem tudunk róla, hogy Liebig ellenfelei az ő kritikáinak hatása alatt megtértek volna; a haszon tehát nagyon is kétséges. Viszont egyrészt bizonyos, másrészt valószínű, hogy szellemi mozgalmakat tudott felkelteni, és egyes könnyelmű szerzőket a kérlelhetetlen kritika veszedelme révén nagyobb óvatossághoz szoktatott. Mégis kételkednem kell a pozitív eredmény jelentőségében. Rossz munka nem lehet hosszú életű, meglehetősen felesleges tehát az óva intés és ócsárlás. Ahol pedig a zsenge erők megvédéséről van szó, ott a szakszerű bírálat mindig több eredménvnyel jár, mint a keserű kifakadás. Nem tartom tehát, sokakkal ellentétben, Liebig ezirányú tevékenységét különösen értékesnek. Bizonyos, hogy a tudomány őszinte szeretete irányította, de Wöhlernek van igaza, amikor munkásságának célszerű és hasznos voltát kétségbe vonja. A Mitscherlich-hel való harc alkalmával írja: "Gondold, hogy 1890-ben élsz, tehát már pártat-
219
lan szemlélő lehetsz, és képzeld el, hogy M. a támadásokra szépen hallgatott és dolgozott volna eredményesen tovább: mi volna a véleményed M.-ről és magadról, ha az 1834-es újságokat és az akkori csetepatékat olvasnád? Mi volt az eredmény? Semmi, éppenséggel semmi; M.-et egy kicsit felbosszantottad, a közönségnek szórakozást nyújtottál, a magad életét pedig elkeseríted és az egészségednek nyakára hágsz."
Liebig persze nem sokat adott ezekre a józan figyelmeztetésekre, sőt irodalmi csatái idővel csak szaporodtak. A növényi és állattani fiziológia terén való újító tevékenységével sok gyakorlati és elméleti tudóssal keveredett ellentétbe, és bár alárendeltebb érvek tekintetében sokszor vértezetlen maradt, a hadizsákmányt mindig újra és újra ki kellett kaparnia a föld alól – ami, úgy látszik, nem is esett nehezére.
Két kritikájának különös jelentősége van, mert nem egyes művekkel, hanem egész államokkal foglalkozik. A kémiának Ausztriában, valamint Poroszországban való állapotáról szól ez a két tanulmány, amely 1838-ban és 1840-ben került nyilvánosságra. Egy-egy új kísérletről van szó, hogy egész államok gazdasági viszonyai a meglevő hiányokra és azok megjavítási eszközeire való hivatkozással – közvetlenül irányíthatók legyenek.
220
Az első tanulmány azzal a tétellel foglalkozik, hogy míg a kémiával vonatkozásban álló gazdasági területek, például a bányászat és a vasipar, Ausztriában szépen virágzanak, addig a kémiától független iparágak egészen fejletlenek. Liebig az alapokok keresése közben arra az eredményre jut, hogy az illető kémiatanárok nem felelnek meg igazi hivatásuknak. Különösen Meisner bécsi politechnikai tanárt okozza, aki növendékeit megfosztja a vegytan irodalma megértésének képességétól, mert olyan sajátságos kifejezései és nézetei vannak, amelyekkel egészen magára marad. "Ma már senki sem tanul kémiát, mert se vagyont, se tisztességet nem lehet vele szerezni, s így a kémiai tudomány a gyengék és gyámoltalanok menedékhelyévé vált." Liebig tehát azt követeli, hogy alaposan képzett tanárokat hívjanak meg a vegytani székre, akkor a kémiai iparágak is kifejlődnek, ahogy a Glasgow-ban egy évszázad óta működő, kiváló tanári gárda a környékbeli ipar kivirágzásához is nagyban hozzájárult.
A második tanulmány kifejti, hogy bár Poroszországban, főleg Berlinben kitűnő kémikusok vannak, de tanítási tevékenységüket az állam fukarsága megnehezíti, s így nem tudnak igazán értékes eredményekre hivatkozni. A másik lényeges akadályt a "klasszikus nevelés"
221
babonás tiszteletében látja: "Különös, hogy egy valóban felvilágosodott nemzet a műveltség fogalmát a klasszikus nyelvekkel, történelemmel és irodalommal kimeríti ... A gimnáziumnak az ipariskola ellen való küzdelme a szappanfőző tiltakozása a gázfény ellen, a vendéglősé a gyorsposta és a szekeresé a csatornával és vasúttal szemben ... Tagadhatatlan, hogy a humanizmus túltengése a természet- és orvostudományok térhódítását megakadályozza, mégpedig olyan elvek következtében, amelyeket egy félszázad múlva szégyenkezve és szánakozva fognak lemosolyogni." Liebig az időpont megadásában egy kicsit optimista volt, mert az ötven esztendő 1890-ben letelt, és a megjövendölt átalakulás még nem következett be. Igaz, hogy a főiskoláink háztartásában a legnagyobb tételekkel a természet- és orvostudományi intézetek és tanári testületek szerepelnek, de a nemzet belső meggyőződése még a régi téves hittel azonos.
E két cikknek jelentékeny hatása volt, de a két illetékes helyen egymással éppen ellenkező irányban. Az osztrák kormány a kéretlen és kellemetlen tanácsot szívesen vette, és nagy áldozatok árán előbb Liebiget akarta Bécsbe meghívni, mintán pedig ez a kísérlet nem sikerült, legalább Giessenben kiképzett kémikusokkal töltötte be a vezető állások java részét. Amíg
222
azonban Ausztriában Liebig a körülményekhez mérten célt ért, Poroszországban fellépését illetéktelen beavatkozásnak tekintették, és nemcsak hogy tanítványokat nem biztosítottak neki, hanem a porosz alattvalókat eltiltották attól, hogy Giessenben tanuljanak. Mitscherlich még jóval később is terjedelmes beadványokat intézett a felsőbb hatóságokhoz, amelyekben a vegytani oktatás szükségszerű csődjével fenyegetőzik, ha Rose önálló laboratóriumot kap, és a berlini egyetem tényleg csak akkor jutott Hofmann révén hozzá, amikor szerte Németországban mindenhol már nagy laboratóriumok működtek.
A fárasztó szerkesztői munkásságon kívül később egyéb irodalmi feladatokat is vállalt, nyilvánvalólag azért, hogy az egyetemtől anyagilag függetleníthesse magát; hozzálátott a szerves vegytan és egy kémiai szótár megírásához. Szokott temperamentumos módján írja 1839-ben: "Ez az átkozott könyvírás egészen kétségbeejt; soha többé nem fogok ilyesmit vállalni, még ha gyémánthegyeket ígérnek is érte!" 1840-ben pedig: "Csak panaszkodni tudok, keseregni feldúlt életemen, amelyet a papír fal fel. A szerves vegytan első kötete kész, de előszót és bevezetést kellett hozzá írnom, ami sok időmbe került. Mást nem tudok veled közölni."
223
Ez a munkásság is jelentékenyen hozzájárult Liebig gyakorlati irányváltoztatásához: liverpooli 1837-ben való utazása is sokat lendített rajta: jelen volt a British Association ülésein, és a szerves kémia előadójává választották. Felkeresett egy csomó ipartelepet, s itt ismerte meg tulajdonképpen a kémiai iparágak óriási jelentőségét és a tudomány eddigi közönyének hátrányait.
A növények fejlődésének kémiai feltételeiről vallott gondolatait kialakulásukban Wöhlerrel és Berzeliusszal váltott leveleiből követhetjük nyomon; ezek az eszmék 1840. elején hirtelen megértek és már írásba is foglalódtak, sőt valószínűnek tartjuk, hogy a papíron öltöttek testet. Berzeliusszal megelőzőleg több éven át levelezett a szerves vegyületek rendszeréről, s közben sok apró szőrszálhasogatással és veszekedéssel pazarolták el idejüket. Liebig 1840. április 26-án többek közt a következőket írja néki:
"Előre bevallom, hogy rettenetesen utálom és húzódozom a mai kémiai tudományos hercehurcáktól; az egész tan a feje tetejére van állítva a behelyettesítési elmélet körül való verekedés miatt. Amit cselekedtünk és dolgoztunk, csak arra jó, hogy aranypapírba burkoljanak. Nem is hinnéd, milyen szerény, rideg és józan lettem, mióta Persoz könyvét, Dumas és mások
224
fecsegéseit olvastam; egészen meggyógvultani tőlük, szinte hánytatószernek illettek be, s ha rajtam áll, a lapban nem lesz többé róluk szó... komolyan kérdőre vontam magamat, vajon mire kellett ez a sok piszkálódás: sem az orvostudomány, sem a fiziológia, sem az ipar nem fejlődött tőle; az a kísérleti anyag, ami rendelkezésünkre áll, sokkal újabb és gyengébb, semhogy egy hónapnál hosszabb életű törvényeket alapíthatnának rájuk. Helyénvaló volna talán, hogy az organikus természet helyett az átalakulásokat tanulmányozzuk és klór útján való behelyettesítéseket keressünk? Ez a szerencsétlen klór-őrjöngés az oka ennek a sok nyomorúságos és haszontalan vizsgálódásnak! Nem is mondhatom, milyen beteggé és fáradttá tesz már a puszta olvasás is, és mindebben te vagy hibás, ne vedd rossz néven, mert ha nem ellenzékeskedtél volna, akkor senki sem törődne az egész dologgal; így azonban már jelentősége van az ügynek, s ez a te hibád; belső igazság nem volt benne, össze kellett volna az egész gyámoltnlan épületnek magától dőlnie... Négy hónapja egész mással foglalkozom: a szerves kémia ama törvényeivel, amelyek a mezőgazdaságra és fiziológiára vonatkoznak, s érdekes eredményekhez jutottam. A szalma, széna és a magok analízise által megállapítottam, hogy egyenlő
225
terjedelmű mező, erdő vagy szántóföld egyenlő mennyiségű amorf szenet termel; egy hektár gabonaföld annyit, mint egy hektár répaföld. A fű, a fa, vagy a termés, amit kapunk: 2500 méteres térségnél, közel 1000 font szénanyagot tartalmaz. Ez az eredmény nagyon meglepett. A mező és erdő nem kap trágyát, évenkint megfosztjuk fában és szénábarm egy csomó szénanyagtól, anélkül, hogy pótolnók, és a szén mégis gyarapodik a humuszban; nyilvánvaló, hogy a szénkészlet a légkör közreműködésével halmozódik fel. Nagyon egyszerű módon jöttem rá, hogy a növények minden széntartalma a légkör szénsavaiból ered... A szénanyagokat tehát a levegő szüli, de a közelebbi forrást soká kerestem. Miután azonban a jávorfa, a szőlő, a nyírfa és minden más növény váladékában ammóniákot találtam, nem kételkedhettem eredetében: az esőnek kell ammóniákot tartalmaznia, amit különben vizsgálódásaim egyértelműen igazoltak ... Figyelemmel voltam a növények alkalikus elemeire, illetve az alkalikus termőföldre és abban a biztos feltevésben, hogy nélkülözhetetlen alkotórészről van szó, a talaj szerint való mennyiségi különbségeiket vettem közelebbi revízió alá... Így akadtam rá a trágya igazi hatásképességére: ammóniák, kovasavas kálium, foszforsavas kalcium és mag-
226
nézia tartalmánál fogva és az egyes anyagok mennyiségi megoszlása szerint működik." Hozzáteszi még Liebig, hogy minderről részletesebben két hónap múlva megjelenő könyvében fog írni.
Ez a könyv nem tetszett Berzeliusnak, még kevésbé az a neki ajánlott munka, amely hasonló szempontokat alkalmaz az állati fiziológiára is. Nézeteltérésükről, amely Liebig tudománvos pálfordulásával kapcsolatos, Berzelius a következő érdekes sorokat írja: "Amíg a tudomány határainak kibővítésén fáradoztál, őszinte csodálattal adóztam érte; felfedezéseid fontossága és bősége a tudomány vezérei közé emelt. Költői és eleven szellemi energiád új és meglepő utakat tárt fel előtted; természetes hajlandóságaid szabadon érvényesültek. Az angol társaság felszólítása, hogy a szerves vegytan állásáról tarts beszámolót és a Geiger-féle folyóirat kiadása a hivatásos irodalomhoz terelt át. Ezirányú hajlamaid az előadás nagy könnyedségével párosulva az elméletek beláthatatlan végleteibe sodortak, ahol éppen a költői lélek a legveszedelmesebb kalauz. Ragyogó álmokat szőttél, amelyeket komoly meggyőződéssel adtál át a nagy nyilvánosságnak. A kémiában való gazdag gyakorlati ismereteid olyan szomszédos mezőkre csábítottak, amelyeken
227
anatómiai és fiziológiai tudásod fogyatékossága miatt nem tudsz helytállni; írásaid félreérthetetlenül emellett tanúskodnak. Európai és amerikai kezdők és amatőrök dicsőítenek, de a hivatottak előtt napról-napra veszítettél tekintélyedből, ahogy csalóka ábrándokért elhagytad a tiszta igazságokat, és nem törődtél a veszélyes következményekkel."
A szigoru bírálatot Berzelius a helyes irány megjelölésével fejezi be:
"Véleményem a tapasztalati tudományok terén való elméleti tevékenységről a következő: Annak, aki valamely elméletet akar felállítani, minden vonatkozó tényt elfogulatlanul meg kell vizsgálnia, kedvező és ellentmondó jelentőségüket nyíltan ki kell emelnie. Nem szabad meggyőződésről beszélni, hanem mindig csak valószínűségről, különben akaratlanul is tévútra vezethet sokakat. Newton alapelvét kell minden elméleti tudósnak követnie, aki ma is az első, bár utána a legtermékenyebb évszázad következett, amely a természettudományokat előbbre vitte, mint az előtte lévő évezredek együttvéve. Csak az ő módja szerint lehet az utókor tiszteletét is megőrizni. Szememre fogod vetni, hogy ezt az elvet magam sem követtem mindig; fájdalom, igazad van. A nitrogén és klór összetett voltának kimutatása, amire fia-
228
tal koromban törekedtem, nem így sikerült volna, ha Newton elvét kellően értékelem. Meggyőződésemnek akkoriban volt némi valószínűsége; csakhamar azonban be kellett látnom, hogy tévedek. Okosabb lettem, miután tévedéseimért megbűnhődtem és kigyógyultam belőlük."
Szinte tragikus ezek után, hogy Berzelius maga is az irodalomnak esett neki, mikor már kísérletezni nem tudott, és végső energiáival próbálta a szerves kémiára elektrokémikai feltevéseit ráerőszakolni, anélkül, hogy az elfogulatlan mértékelés elve eszébe jutott volna. Azóta hatvan év múlt el; a történelmi kritika érvényhez jutott, s leszögezte, hogy Liebig költői képzelő ereje mégis életrevaló gondolatokat hozott világra, amelyek nemcsak a tudományos vitákat, hanem a gyakorlati alkalmazás kíméletlen próbáit is kiállják.
E levéltöredékek különben szemléltetően bemutatják a két típusnak (a romantikus Liebignek és a klasszikus Berzeliusnak) ellentétes vonásait, s ennyiben magasan kiemelkednek az aktuális eset fölé.
Liebig könyvének rendkívüli sikere volt. Évről-évre újabb kiadásban jelent meg, és a fiziológiának olyan szigorú bírája is, mint Müller, a legteljesebb elismeréssel adózott Liebig
229
világosságot árasztó tevékenységének. A fiziológia csakhamar bekövetkezett hatalmas fellendülése lényeges részben Liebignek köszönhető, akit a botanikusok, elméleti mezőgazdák és a többi "szakemberek" amatőrnek és jövevénynek csúfoltak.
Ugyanabban az évben, amikor a Mezőgazdasági Kémia megjelent (1840.), Liebig meghívást kapott a bécsi egyetem természettudományi karának újjászervezésére. A nyár folyamán Bécsben is volt, s megjelenésével ott is igen kedvező benyomást keltett. Hosszú habozás után elutasította a meghívást, miután Giessenben minden igényét (fizetés és laboratórium tekintetében) teljesítették.
Liebig a növények fiziológiáján kívül az állatokéra is alkalmazni akarta elveit, és hozzá is látott a fiziológiára és patológiára alkalmazott szerves vegytan megírásához, amelyet Berzeliusnak ajánlott. Wöhler írja Liebignek: "Nagyszerű feladatot választottál, olyat, amelyre sem egy ember erői, sem az emberi élet terjedelme nem elegendő. Tied marad a dicsőség, hogy ezen a téren korszakot teremtettél." Wöhler szava döntött, és Liebig így válaszol: "Leveledtől valósággal felüdültem. Ha meggondolod, milyen óriási befolyásod van munkámra és gondolkozásomra
230
öntudatlanul is, olyannyira, hogy egy kérdőjeledet is sokáig fontolóra veszem, és ha meggondobd, hogy te vagy az egyetlen, akihez tanácsért fordulok, akkor elképzelheted, milyen boldoggá tett, hogy nem találtál visszamenőleg semmiféle tapasztalati tényt, amely végkövetkeztetésemmel közvetlenül ellenkeznék." Miközben a szótárral mindenféle kellemetlensége volt, amelyeket valószínűleg saját idegességének és kíméletben szigorának köszönhetett, s amelyeket Wöhlernek kellett rendbehoznia, állandóan főeszméjével foglalkozik, olyan odaadással, hogy maga írja: "A fiziológiám egészen megőrjít." Ezt az állítást szó szerint lehet venni, mert egy semmiségért úgy nekitámad Wöhlernek, hogy a legkomolyabb figyelmeztetésekkel kellett őt megfékeznie; Liebig azután így védekezik: "Egész lelkem sebbel van tele; több kíméletre van szükségem, mint másnak." Fiziológiai elveit felolvasásaiban közreadta, sőt hallgatóinak kimerítően lediktálta. Vetélytársa, Dumas valahogy elorozta ezeket a jegyzeteket, a szokott lármával nyilvánosságra hozta, és a francia iskola ragyogó, új termékének jelentette ki őket, anélkül, hogy Liebig nevét egyáltalán említette volna. Berzeliusszal való levelezése mindinkább megnehezült, mióta Évi jelentésében kirohant Liebig ellen, és Wöhlert, a jelentés német nyelvű
231
közrebocsátóját a legkínosabb helyzetbe juttatta.
A sok izgalom után valósággal felüdítette Liebiget az a diadalmenet, amellyé Angliába való utazása kiszélesedett. Az elismerés főleg a mezőgazdasági kémiáról írt könyvének szólt; Angliában a földművelésről az iparra való átmenet éppen folyamatban volt, s így Liebig problémája különösen izgató. A teljes eliparosodás a föld hozadékának megjavításával, még feltartható lett volna, Liebig gyakorlati kutatásai tehát közérdekűekké váltak, annál is inkább, mert Angliában a tudományos kémia kifejletlen állapota folytán mint absztrakt tudóst nem méltányolták volna ennyire.
Az utazás erőfeszítéseit jól bírta, sőt életmódjának alapos megváltoztatása kedvezően hatott egészségére is. Új erőkre is szüksége volt, mert a mezőgazdasági kémiáról vallott nézetei Németországban és Ausztriában egyre harciasabb ellenzéki hangulatot provokáltak. Nem kell csodálkoznunk tehát, hogy 1843 januárjában már megint hitványul érzi magát, haragszik Marchandra és támadásra készül ellene. Wöhler erre vonatkozólag írja hozzá: "ha Marchand-nal vagy bárki mással megint hadba szállasz, sem magadnak nem hoz áldást, sem a tudománynak hasznot. Felemészted az egészsé-
232
gedet, Morrison-pirulákkal tönkreteszed az idegeidet. Gondolj arra, hogy 1900-ban, amikor már mi is szénsavvá, vízzé és ammóniákká bomlunk szét, és csontjainkon kutyák marakodnak – ki fog majd azzal törődni, hogy békében vagy harcban éltünk-e, ki fog emlékezni tudományos viaskodásaidra, nyugalmad és egészséged feláldozására? Senki sem. Helyes elveid és ténymegállapításaid azonban, megtisztulva minden feleslegestől, ismertek és elismertek lesznek mindenkor. Különben: hogy jutok ahhoz, hogy az oroszlánt cukorral etessem?
Liebig ezalatt tovább vergődik; negyvenéves korában már komolyan búcsúzni akar az élettől, amely semmi örömöt nem tud néki nyújtani. Bevallja, hogy az íróasztal mellett annyira elszokott a mesterségbeli gyakorlattól, hogy a laboratóriumi munkához egyáltalán nincs türelme. 1844 tavaszán végül teljesen szakított Berzeliusszal, amikor már igazán tarthatatlan volt köztük a viszony: Berzelius nemcsak Liebig új elméletét ostromolta, hanem megvetéssel nyilatkozott régebbi munkásságáról is, amelyért azelőtt rajongott. Liebig is hibázott: többször megsértette ellenfelét, vagy legalább engedte, hogy mások az ő hozzájárulásával megbántsák. Az Évkönyvekben történt a szakítás, és szinte tudományos leszámolássá bővült.
233
Testi és szellemi frisseségét újra visszanyerte 1844-es angliai útja alatt. Elhalmozták kitüntetésekkel és hízelgő elismeréssel, mint külföldi tudóst addig soha és talán azóta sem. "Ha a megtiszteltetésektől hízni lehetne, akkor Falstaff volnék már; de elég is volt belőle" – írja barátjának visszaérkezte után. Úgy látszik azonban, hogy Angliában szorosabb összeköttetéseket is létesített, mer fél év múlva újra kiutazott, hogy egynéhány tőkéssel a növények ásványi anyagainak értékesítését megszervezze. Itt különösen az a körülmény okozott nehézségeket, hogy a kálisókat – amelynek általános fontosságát laboratóriumi hamuvizsgálataiból állapította meg – könnyen oldható voltuk következtében az eső magával sodorhatja. Végül a kálium- és kalcium-karbonát egy vegyületére bukkant rá, amely vízben alig oldódik, s így a szóban forgó veszélynek nincs kitéve. Az új műtrágya technikai előállítását a liverpooli Muspratt vállalta, s ott az ő házában még ma is kegyelettel emlékeznek meg Liebigről.
Liebig egyidejűleg Giessen mellett ugarföldet vásárolt, hogy a szükségelt ásványi anyagok felhasználásával elmélete szerint termőfölddé varázsolja át. Liebig azonban csalódott; a csoda szépen elmaradt, a műtrágya hatott ugyan, de nagyon kevéssé. A gyártás sem sike-
234
rült, s elképzelhetjük, hogy ez a lassan bekövetkező kiábrándulás mennyire tönkretette Liebig szellemi energiáit.
Eközben újra a kísérleti kutatás felé fordult, amely iránt való érdeklődése már lelohadt, és Wöhlerrel együtt könyvet akart írni. Wöhler azonban előre tiltakozott azellen, hogy Liebig, ha belefárad, a megfigyeléseket egyszerűen segédeire bízza, és kijelenti, hogy ebben az esetben nem hajlandó vele dolgozni. A régi kedv, legalábbis Liebignél, oda van és mesterségesen nem lehet kicsiholni.
A tudományos polémia ezalatt folyik tovább; mégpedig Laurent és Gerhardt ellen, akik szembeszállottak Dumas cselszövéseivel, és ebben a közdelemben annyira nem válogattak az eszközök közt, hogy német felfedezéseket alkalmilag magukévá tettek, miután Franciaországban a német nyelv ismeretlen volta miatt nem kellett leleplezéstől tartaniok. Láttuk, hogy Dumas is így járt el: ez a gyakorlat a Rajnán túl nyilvánvalóan szokásjoggá fejlődött. Természetesen Liebig feszült lelki izgalmai közepette maga is túllépi a vita illő és célszerű határait.
A laboratóriumi munka módszerében is jelentős változás állott be. Liebig maga alig kísérletezik, és a praktikánsokkal sem törődik sokat, viszont panaszkodik, hogy kiváló tanítványait
235
nem tudja megfelelő teendóvel ellátni. Az ifjú erőket az általános elméleti tevékenységre utalja: hamuanalízissel, állatok és növények alkotórészeinek vizsgálatával, talajkutatásokkal és ammóniákkérdéssel foglalkoztatja növendékeit; inkább munkaanyagban, mint eredetiségben nyújtott sokat. Már régebben is rendezett tömeges zsírvizsgálódásokat, most a hús alkotórészei körül végezteti ugyanezt, s az eredmények alapján 1847-ben nagyszabású könyvet adott ki, amely egy csomó új anyaggal ismerteti meg a tudományt. Utolsó jelentékeny kísérleti kutatása volt ez, mindössze 44 éves korában. Anyagi függetlensége végre biztosítva volt, s meg kell jegyeznünk, hogy ebben az esetben egyáltalán nem gondolt arra, hogy szabadalmat kérjen, ahogy az ásványi trágyával és néhány más alkalommal pénzbeli eredmények nélkül megpróbálta. Úgy látszik tehát, mégis jobb, ha a kutató vár, amíg a haszon magától jelentkezik.
A Berzeliusszal való békítési kísérlet nem sikerült. Rose rávette Liebiget, hívja meg magához Berzeliust, amikor karlsbadi üdüléséből Németországon át hazautazik, s Liebig írt is néki. Berzelius azonban (három héttel elutazása előtt) azzal válaszolt, hogy a visszautazásra már minden előkészületeket megtett, s így, ha Liebig
236
találkozni akar vele, akkor Bonnban vagy Göttingenben, ahol három-négy napig marad, rendelkezésére áll. Liebig erre nem volt hajlandó, s inkább lemondott Wöhler meglátogatásáról is.
Egészségi állapotáról folytonosan panaszkodik. Reumája van, örökös fejfájással súlyosbítva, és a sok kitüntetés sem tudja kárpótolni fájdalmaiért. Egynek volt csak különös hatása rá: a francia becsületrend tiszti keresztjének, amelyet Dumas, aki időközben miniszter lett, személyesen nyújtott át neki. Ugyanakkor nevetségesnek találja, hogy Wöhler egy volt segédje nála akarja folytatni tanulmányait. 1850-ben ezeket írja Wöhlernek: "Mióta megint Giessenben vagyok, hitványul érzem magam; enni és aludni tudok ugyan, de be se bírok lépni dolgozószobámba; ha mégis megteszem, odavan az emésztésem, és egész éjjeleken át virrasztok, még ha semmit sem akarok is csinálni... Szinte szeretném, ha a gép megállna már, és szépen elcsöndesülne minden. Amennyire szerettem azelőtt fiatalokkal foglalkozni, oly kínosan esik most; egy kérdés vagy felvilágosítás egészen tönkretesz."
Az utóbbi tétel különösen figyelemreméltó. Láttuk, hogy a tanításban Liebig mily sokra vitte, egész lelke a tanítványaié volt. Meg kell állapítanunk, hogy ez a képessége nemcsak
237
hogy eltűnt, hanem épp ellenkező érzelmeknek adott helyet. És hogy nem a szokásos múló rosszkedvről van szó, abból a körülményből következik, hogy két év múlva, mikor Münchenbe telepedett át, biztosítékot kívánt arra nézve, hogy nem kell laboratóriumi oktatást végeznie.
Már előbb kifejezést adtam ama véleményemnek, hogy a megfelelő agysejtek fiziológiai elhasználtságát kell magyarázatul feltennünk. Ha elgondoljuk, hogy mindennap egypár tucat tudományos munkálatba kellett otthonosan behelyezkednie (a tanítványok természetesnek tartják, hogy a tanár ugyis ura az egésznek), elképzelhetővé válik, hogy a szellemi tevékenység ilyen sokoldalú igénybevétele milyen kimerültséget eredményezhet. Az utasítások pedig, ha lelkiismeretesek, az illető kísérletbe való olyan feltétlen elmélyedést feltételeznek, hogy a teremtő képesség, amelyhez a tudós legkésőbb jut el és legrövidebb idő alatt felemészt, valóságos tűzpróbának van állandóan kitéve. Egy kiváló laboratóriumi tanár később mindig önkéntelenül leült, ha ilyen súlyos feladat elé jutott, annak jeléül, hogy minden felesleges energiapazarlást ösztönszerűleg meg kell takarítania, amikor fáradt szellemi erőire komoly munka vár. Hozzátehetjük még, hogy az elöre-
238
gedéssel együtt a környezet, foglalkozás és hangulat, szóval az egész szellemi állapot gyors és szaggatott változásai lassankint lehetetlenné válnak, sőt önkéntelenül is borzad tőlük az illető. Liebig levelezéseiben is számos bizonyítékot találunk erre a tudományos tünetre, amikor a nyári utazások terveiről esik szó.
Augusztus 6-án éjjel Berzelius meghalt. Még januárban betegedett meg. Liebig, mihelyt erről értesült, kész volt engesztelő levelet írni; Wöhler azonban figyelmeztette, hogy írása aligha fogja már életben találni, s ugyanekkor kiderült, hogy a nyomás alatt lévő Jelentés Liebig ellen igen szenvedélyes támadásokat tartalmaz. Wöhler igyekezett tőle telhetőleg a legdurvább részeket kiküszöbölni, de épp Liebig francia ellenfelei siettek éppen ezeket a tételeket francia kivonatban Franciaországban elterjeszteni, így azután az eredeti szöveg került nyilvánosságra. Liebig Wöhlerhez fordult tanácsért, előre is alávetvén magát néki, de Wöhler sem tudott tenni semmit. Liebig végül is a legkíméletlenebb vonatkozásokat külön kinyomatta, és szétosztotta a laboratórium látogatói közt. E támadás utolsó része, amely Liebiget azzal vádolja, hogy segédeit adott utasításokkal uszította rá idősebb tanártársaira, továbbá kényszermunkára fogja be, és ha saját útmutatásai nyomán nem tud-
239
nak eredményhez jutni, egyszerűen cserbenhagyja őket, – a következő hozzáfűzött megjegyzéssel végződik: "Mindenki tudja, hogyan bünteti a törvény azokat a jogászokat, akik hasonló módon járnak el; tán kevésbé tisztességtelen dolog a tudományos vitában ilyen eszközökre vetemedni?"
Wöhlernek írja: "Berzelius szempontjai és elméletei a maga korának szemléltető kifejezései voltak, s ezért értékesek is; viszont semmivel sem jelentenek többet ennél. Nem mondom, hogy ez hiba; előnyére szolgált volna azonban, ha a természetbuvárok "költői" alkotásai iránt fogékonyabbnak mutatkozik." Ezt a megállapítást teljesen a magunkévá tehetjük, s érdekesen egészítik ki Berzelius fejtegetéseit.
Wöhlernek volt egy rokonszenves ötlete, amely azonban sajnos nem valósult meg. Mikor Liebig az 1848-as év kedvezőtlen következményeire mutat rá, Wöhler ezeket írja: "Volna egy ajánlatom: add el a házad, búcsúzz el, és hívasd meg magad ide, második vegyésznek. Akkor együtt vezetnők az itteni vegytani intézetet, és megfelelően kibővíthetnők. Te igazgatsz és előadod a szerves kémiát, én pedig a szervetlent. Így megvolna a helyes munkamegosztás, egyikünknek sem kellene halálra dolgoznia magát, és nagyszerű eredményeket érhet-
240
nénk el." Fájdalom, nem áll módunkban a hiányos levelezésből megállapítani, válaszolt-e Liebig erre az okos tanácsra, és ha igen, mit. Megint csak panaszokat hallunk tőle: "A mi életmódunk, a munka és tanulmányozás vas-rendszere korán összetör és aggastyánná gyöngít bennünket."
Ugyanerre az időre esnek Liebig Kémiai levelei, amelyek először az Augsburger Allgemeine Zeitungban, majd könyvalakban jelentek meg és nagy érdeklődésre találtak: sok kiadást értek, bár nem valami népszerűen, illetve nem egyszerű és szórakoztató módon írta meg őket. A széleskörű érdeklődést valószínűleg a gyakorlati alkalmazásra vonatkozó, lelkes hévvel előadott útmutatásainak köszönheti.
Épp amikor már komolyan foglalkozott a visszavonulás gondolatával, új életet ígért néki az a meghívás, amely a legkedvezőbb feltételek mellett Münchenbe szólította. Közvetlenül előtte Heidelbergből kapott hasonló ajánlatot, miután azonban itt új laboratóriumot kellett volna létesítenie, nagyon húzódozott tőle. A müncheni meghívás körülményei azonban oly rendkívüli módon előnyösek voltak, hogy némi habozás után, kivált saját kormányának hűvös magatartása következtében, az ajánlatot elfogadta. Áttelepedését, amennyire tudjuk, sohasem kellett megbánnia.
241
1852 április havában írja Wöhlernek: "Ami Münchent illeti, a király ugyan nagyon szép ajánlatokat tett, mégsincs sok kedvem hozzá. A király a mezőgazdaság kifejlesztésére akar felhasználni, amin már régen túl vagyok. Viszont kellemes, hogy nem igényelnek tőlem oktatást; tanítani, mikor az ember már öregszik, nagyon ellenszenves foglalkozás... Drága barátom, Te meg fogsz engem érteni; huszonnyolc évig húztam ezt az igát, és most már nincs többé erőm hozzá. Ha még dolgozni akarok, mérsékelni kell magamat. Érzem, mennyire felüdít az a tudat, hogy gyötrelmeimtől megszabadulok; évek óta nem volt oly jó telem, mint az idén, mert kevesebbet törtem a fejem. Néked is eljő majd a magad ideje... Eleget produkáltunk és dolgoztunk, nyugodtan mondhatom: senki sem fogja utánunk csinálni." Amikor Liebig az ajánlat végleges elfogadásáról értesíti, Wöhler így válaszol: "Ha egyáltalán irigység élne bennem ellened, most volna okom rá, hogy irigyeljelek, már csak azért is, hogy nem kell kísérletezned; én sem fogom ezt az unalmas, testet-lelket megőrlő terhet sokáig bírni."
Érdekes, hogy mindketten a gyakorlati tevékenységtől való felszabadulást tekintik a legfontosabb és legkívánatosabb tényezőnek; ez a
242
körülmény tényleg a legnagyobb jelentőségü is a kutatók teljes kiérése szempontjából, akár a maguk, akár az illető hatóság elhatározásáról van szó. Főiskolákon nagy tudósok állandó szép eredményeket csakis a laboratóriumi munkának ifjabb erőkre való áthárításával érhetnek el, bármennyire is rajonganak ezért a munkáért, amíg maguk is fiatalabbak.
Liebignek a mezőgazdaságra tett fanyar megjegyzése ama súlyos csalódással magyarázható, amelyet a mesterséges trágya használhatatlan volta idézett elő. Évekig tartott, amíg ez a kérdés végre megoldásra került.
Liebig 1852 őszén Münchenbe telepedett át, és eleinte az intézet építése és berendezése foglalkoztatta, miután rajta kívül alig értett valaki hozzá. Az új otthon jól sikerült, és Wöhler egyik volt tanítványa, Müller, mindjárt jelentkezett is, hogy nála dolgozhasson. Liebig megüzentette néki, hogy nincs kifogása ellene, de személyes oktatásra ne számítson. "Szilárdul elhatároztam, hogy gyakorlati kurzust itt nem nyitok, hiszen ebben sorvadtam el, ezért menekültem Giessenből. Tanítási kötelezettség mellett senkit sem veszek fel laboratóriumomba."
Viszont sok felolvasást tartott, miután rendes előadásain kívül Miksa király intenciói értelmében nyilvános felolvasó-estéket kellett ren-
243
deznie, amelyeket az udvar és az előkelő körök sűrűn látogattak; a tudomány más érdekes területeiről mások adtak kóstolót. Egyik ilyen estéjén meglehetősen erős robbanás történt, amely nemcsak magát Liebiget, hanem egy pár udvari méltóságot is könnyen megsebesített. Ez utóbbiak mindamellett szorgalmasan résztvettek Liebig következő felolvasásain, a tudós azonban gondoskodott arról, hogy hasonló baleset többé elő ne fordulhasson.
Liebig eleinte csak annyiban volt hatással a mezőgazdaságra, hogy a ledorongolt elméleti gazdák elkeseredetten megtámadták az ő ásványitrágya-elméletét. Evvel az elméletével tényleg bajba került, amikor a nitrogén-trágyázás szükségességét (a légkör és az eső ammóniákjának megfelelő nitrogéntermelése folytán) kétségbe vonta; könnyű volt ugyanis a nitrogéntrágyázás eredményeit beigazolni, éppen a guanó alkalmazásával. Liebig a hatást kénsavas alkatrészeknek tulajdonította, és bennük látta a talaj termékenységének legfontosabb tényezőjét. Ma úgy áll a dolog, hogy mindkét fajta trágyázást szükségesnek ismerik el, ha intenzív termelés a cél; a nitrogén a mezőgazda számvetésében viszonylagosan a legnagyobb tétellel szerepel.
A mezőgazdák felvilágosítását csaknem ki-
244
zárólag irodalmi úton folytatta. Lawes és Gilbert angliai kísérleteit, amelyek látszólag az ásványelmélet teljes cáfolatát eredményezték, Liebig azzal a magyarázattal kísérte, hogy az ottani talaj ásványanyagban oly gazdag, hogy újabb, mesterséges szaporítása nem járhat észrevehető hatással. A szabadalmazott trágya (nehezen oldható kálium) csődjét a termőföld kálisót lekötő sajátosságával mentegette, aminek folytán az oldhatatlanság nemcsak hogy felesleges, hanem egyenesen károssá is válhat. Ezt az érdekes tünetet, amelyet talán csak napjainkban fognak a földkolloid révén teljesen megmagyarázni, Bronner már 1836-ban észrevette, Huxtable és Thomson 1848-ban újra, Way pedig 1850-ben harmadszor is felfedezte. Liebig sem tudott elődei megfigyeléseiről, és csak 1858-ban ismételte meg kísérleteiket, igazolta helyes voltukat; a gyötrő nagy rejtély kulcsát végre a markában érezte. Elvesztett területeket azonban, köztudomás szerint, sokkal nehezebb visszahódítani, mint először megszerezni; Liebignek is folytonos irodalmi harcban kellett állnia, hogy eszméjét mindenféle irányban érvényesíthesse. Szerencsére új hívők szegődtek melléje, és segítségükkel a növényi tápanyagok alapelveit a hatvanas években nagynehezen gyakorlati sikerhez juttatta. E mező-
245
gazdasági kémiának sok új, gondosan átdolgozott kiadása, a siker bizonyságait képviseli.
Müncheni tartózkodása az irodalmi munkásság jegyét viselte mindvégig magán. Wöhler hiába ajánlja néki a húgysavvizsgálatok folytatását, Liebig így válaszol: "Használhatatlan és tehetetlen munkatársra akadnál bennem; szívesen látnék hozzá, de nem volnék semmiképpen segítségedre. Az időm sokfelé le van kötve, szellemileg pedig egyoldalú munka foglal el: többek közt épp most akarok a mezőgazdasági kémia terén Stöckhardt ellen állást foglalni, és Kémiai leveleim új kiadása is küszöbön van."
Saját maga nagyon változóan értékeli munkájának becsét: sokszor komolyan rajong érte, máskor elátkozza. 1875-ben Wöhlernek ezeket írja: "Csodállak Téged és szép eredményeidet; milyen boldog is vagy a magad birodalmában! Idősebb vagy nálam, és mégis én vagyok az eltompultabb kettőnk közül; az indiai mese emberére gondolok, akinek nevető szájából rózsák hulltak ki. A mezőgazdákkal a rossz sors hozott össze: a danaidák hordóját töltögetem; minden hiába, fogytán az erőm, és eredmény nincs semmi. A Kémiai levelekkel egyetlenegy embert se hódítottam meg magamnak." 1861-ben mégis a következőképp ír: "Legforróbb vágyam, hogy mezőgazdasági ké-
246
miámat bevégezzem; sok új ötletem van raktáron, amely a mezőgazdaságra bizonyos befolyással lehet. Ha azután a könyv végre készen lesz, nyugdíjaztatom magam, és szép csöndesen éldegélek. De jó erre még gondolni is!" Máskor pedig: "Borzasztó elgondolni is, hogy elég ostobák vagyunk mindig robotolni és soha se pihenni!" ... "Könyvem már vajúdik; milyen bátran és gyorsan gördülnek a sorok, amíg fiatalok vagyunk, és milyen keserves dolog az írás vénségünkre, amikor folyton emlékeink közt kell tapogatóznunk, és ezerfelé aggodalom kísért ... A könyv épp annyi gyönyörűséget okoz, mint vesződséget ... Amit csak teszünk, alkotunk és felfedezünk, parányi porszem ahhoz képest, amit a mezőgazda elérhet. A művészet és tudomány vívmányai az emberiség megélhetési feltételeit nem javítják, s ha egy töredék szellemi és anyagi élvezethez is jut általuk, a nagy tömeg nyomora állandó és változatlan marad ... A gazdálkodás fejlődése ellenben a gondok és bajok mértékét leszállítja, a művészet és tudomány szépségei iránt megértést kelt, talajt és súlyt ad a mi egyetemes előrehaladásunk számára" ... "Ki tudja, lesz-e hatása a könyvnek és elérem-e vele célomat; nem tudok annyira uralkodni az anyagon, mint máskor szoktam, s a szenvedély hiányát a lassu, megfe-
247
szített munkának kell pótolnia. Emlékezőtehetségem folyton csökken, s ez nagyon elszomorít. Hatvanéves vagyok, s várhatok soká, amíg eszméim megérnek; egyedüli vigaszom, hogy ebből a művemből hasznos eredmények is ki fognak hajtani."
* * *
Említettük, hogy Liebig már kevéssel első növényfiziológiai művének megjelenése után elhatározta elméletének az állati test folyamataira való kiterjesztését is; idővel és a küzdelmek során bizonyos módosítások váltak szükségessé, különösen a fermentumok tanával volt sok kellemetlensége. Liebig tudniillik mindig elkeseredetten cáfolta a "feloldó erő"-nek Berzelius által puszta gyűjtőnév gyanánt s minden határozott jelentőség nélkül bevezetett fogalmát, különösen azért, mert Berzelius Mitscherlich munkálataira hivatkozott, aki a borszesznek kénsav által 120° mellett való állandó szétbontását olyan kölcsönhatásnak tekintette, amelynél egy anyag puszta jelenvalóságával hat, és maga nem emésztődik fel. Liebig ezzel a rendszeres fogalomképzéssel szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fermentumok bomlásnak induló anyagok, amelyek továbbadják a maguk kémiai mozgását. Wöhler ellenvetéseket
248
hozott fel, és Pasteur biológiai kutatásai is ledöntötték Liebig nézeteit. Ma már tudjuk, hogy a fermentumok és a bomlasztó anyagok hatása a kémiai dinamika egyik kérdése, hogy egy már magában lehetséges folyamat gyorsításárót van szó; a mai felfogás mindenesetre inkább Berzelius szempontjával egyezik meg, mint Liebigével, akit pedig egész az utóbbi időkig minden hasznos eredmény nélkül a probléma mesterének tartottak.
Ez a tévedés annál inkább is figyelemreméltó, mert Liebig és Wöhler maguk is az amigdalinnak emulzin (a mandulában előforduló fermentum) által keserűmandula-olajjá, kéksavvá és cukorrá való szétbontásával a fermentumoknak élő szervezet nélküli hatását igazolták, amelynél rothadó anyagok nem voltak megállapíthatók. Liebig nem akarta az egyezőséget elismerni, s így maga zárta magára az ajtót.
E felötlő rövidlátás magyarázata a személyes körülményekből hámozható ki. A katalízis kérdésének harcában Liebig és Berzelius közt komoly nézeteltérések merültek fel, és miután Mitscherlich tudományos munkásságával és egyéni befolyásával Liebig ellen hangolta Berzeliust, s kegyetlen gyűlölséget szított közöttük, természetes, hogy Liebig sem tudta a tudományos kérdést és értékelést a kellemetlen és fájdalmas
249
személyi sértésektől később sem teljesen elkülöníteni.
Ebből az egyetlen hamis hangból egész tudományos macskazene keletkezett: Pasteur az élesztő szerves természetét diadalmasan érvényesítette Liebig elméletével szemben. Pasteur saját nézetei nagyon korlátoltak ugyan, mert mellőzi azt a következtetést, hogy az élesztő minéműségének kimutatásával az erjedés kémiai okainak kérdése még eldöntetlen, mégis háttérbe szorította Liebiget, aki utolsó nagy munkájában is hiába igyekezett saját elmélete szerint az állati test folyamatainak kémiai tényezőjét megállapítani és megfelelően alkalmazni.
Az a húsz év, amelyet Liebig Münchenben töltött, kémiko-fiziológiai elvei irodalmi úton való kifejlesztésének és érvényesítésének volt szentelve. Sokoldalúsága és mozgékonysága azonban most is több problémának egyidőben való tanulmányozására csábította, amelyek azután tudományos elméletek alkalmazásában csúcsosodtak ki. Az emberiség java volt mindenkor a vezető gondolata, természetesen azonban, amikor alkalom nyílt reá, a maga jogos hasznáról sem feledkezett meg. Szabadalmazott trágyájának Muspratt által való értékesítéséről már említést tettünk; az üvegnek tükrök céljaira való ezüstözésével is sokat bajlódott, de szintén anyagi
250
eredmény nélkül. Egész váratlanul sok hasznot húzott abból a nagy munkájából, amelyet Giessenben a húslé alkotórészeiről írt.
Már "Kémiai levelei"-ben említést tesz arról, hogy azt a sok dél-amerikai, ausztráliai és egyéb hús-anyagot, amelyet ott fel nem használnak (csak a marhák bőrét és zsírját), kivonatolás és bepácolás útján kellene értékesíteni, és a húsléből nyert kivonatot olcsón az európai fogyasztóközönség rendelkezésére bocsátani. Liebig maga alig gondolt ötletének a gyakorlatban való megvalósítására, Giebert hamburgi mérnök azonban, akinek ez az odavetett ötlet feltűnt, (annál is inkább, mert a dél-amerikai viszonyokat személyesen ismerte) Liebighez fordult, és közelebbi felvilágosításokat kért tőle. Sikerült is azután Fray Bentosban gyárat berendezniök; Liebig vállalta a gyártott termékek ellenőrzését, és odaadta hozzá a nevét. Rövid idő alatt kiterjedt ipari üzem fejlődött, amely nemcsak Liebignek, hanem valószínűleg örököseinek is jelentékeny jövedelmet hozott és hoz még ma is.
A húskivonat kérdésében is mindenféle polémiába sodródott, miután sajátos tápláló erőt tulajdonított neki: szerinte burgonya és húskivonat felér a tiszta hústáplálékkal. Más kutatók rendszeres kísérletei nyomán azonban kiderült, hogy a húskivonatnak csak mint élvezeti cikknek
251
van jelentősége, miután az emésztési nedveket kiválasztja, és ezáltal az egyidejűleg felhasznált tápanyagokat jobban értékesíti is, viszont energiaforrásnak magában véve nem tekinthető, annál kevésbé, mert az elégésnél igen kevés kalóriatartalommal rendelkezik. Sok keserves veszekedésbe került, amíg Liebig Voit és Pettenkofer álláspontjának helyes voltát elismerte. Wöhlernek írja 1870-ben: "Régibb feltevéseimmel furcsán állok; a fehérje jelentőségét és fogalmát túlbecsülték, és most lassanként az egész felfujt elméletet meg kell semmisítenem." Később pedig így panaszkodik: "Komolyan foglalkozom azzal a gondolattal, hogy a nyári felolvasás alól kibújok; jobban kimerít, mint a téli, és úgy érzem, hogy magával a kérdéssel is meghasonlottam. Nyáron tudniillik állati kémiát, táplálkozási elméleteket olvasgatok, s olyan kevés dolog érdekel a mások eredményeiből, hogy magamnak is elmegy tőle a kedvem. Kicsinyes próbálkozások, – semmit se lehet velük kezdeni; a modern fiziológusoknál hiányzik az egységes nagy, minden kutatást lekötő eszme."
A sok panaszból az a megismerés kacsingat ki, hogy új gondolatok szerzői, amikor már beleverték kortársaik fejébe eszméjüket és érdeklődést tudnak kelteni iránta, maguk már rég túl vanak rajta. Ami a többieknek friss szenzá-
252
ció, számukra már régi mese; és a tömeges elismerés csökönyös volta a kutatót magát is zavarba ejti. A felidézett szellemek nem eresztik ki a körmük közül, az egyéni gondolat önálló életet kezd, amelyet a tudós előre nem szabhat meg, és sokszor nem is helyesel. Liebig is ellentmondásba került utolsó éveiben önmagával, ha nem is annyira, mint például Berzelius. A szülők is ugyanígy vannak gyermekeikkel, s annál hamarabb, minél tehetségesebbek és kiválóbbak, mint ők.
A többi probléma is, amellyel ekkoriban foglalkozott, csaknem kizárólag gyakorlati jelentőségű volt. A csecsemőlevessel (maláta, liszt és sók keveréke) körülbelül úgy járt, mint az ásványi trágyával: saját unokáin nagyon jó eredménnyel alkalmazta, másoknál azonban olyan utóhatások léptek fel, hogy fel kellett hagyni vele. A kellemetlen következmények okát utóbb felismerte és kiküszöbölte, s egyik ellenfelét a saját gyermekével térítette meg; a csecsemőleves azonban mégsem tudott meghonosodni. * Kenyérporral is próbálkozott, amellyel az erjedésnél való anyagveszteség elkerülhető. Egyik régebbi tanítványa, Horsford ugyanezel az ötlettel Amerikában nagy vagyont szerzett, Liebignek ellen-
* Újabban más formában megint eredményesen használják.
253
ben nem sikerült a dolog, és ma is csak nagy elvétve alkalmazzák némely süteményfajtánál. Utolsó éveiben egy kávékivonat tervével foglalkozott, de saját maga sem volt az eredménnyel megelégedve. Említettük már az üveg ezüstözését; célja a higanymérgezés megakadályozása volt, amely ellen a munkások az amalgámozott tükröknél alig védekezhettek.
A kutató tehát tényleg a legokosabban teszi, ha ismeretei határain belül marad: új ténykörülményeket fedez fel s a gyakorlati értékesítést másokra bízza. Az anyagi haszon elmaradását az emberiségnek kellene kárpótolnia; a köz jótevőinek olyan pozíciót és olyan megélhetést kell biztosítani, hogy gondtalanul, sőt gazdagon munkálkodhassanak. Minden nemzetnek saját érdeke ez, mert az illető tudós nagyszerű cselekvései annyi energiaveszteséget hárítanak el, amely a miniszteri fizetéssel bizonyára felér. Liebig példája különben a húskivonattal bizonyítja, hogy a tudományos tekintély elegendő ahhoz, hogy a kutatót fizikai fáradság nélkül is dús jövedelmi forráshoz juttassa.
Liebig 1863-ban tudományos fordulópontra került, amiről Baconról tartott emlékbeszédéből értesülünk. Wöhlerhez intézett, nyilvánosságra akkor nem jutott leveleiben már van egynémely hivatkozás ismeretelméleti tanulmányaira, ame-
254
lyekben a gyakorlati felfedezés elvi jelentőségeiről számol be. Bacon írásait nyilvánvalóan azért forgatta, hogy történetileg megalapozott nézetei legyenek, miután Bacon akkortájt a szakfilozófusok szemében a természettudományi korszak megalapítója volt. Annál jobban meglepődött, hogy a dilettáns jogász utalásaiban egyáltalán nem ismert rá a maga és mások eljárási módszerére. Bacon egyszerűen a jogászi bizonyítást alkalmazza a természettudományi problémákra is, magától értetődik, hogy minden számbavehető eredmény nélkül. Dilettánsok kezdeményezték, történetírók és filozófusok terjesztették Bacon hírnevét évszázadokon át; olyanok, akik a természettudományhoz oly keveset értettek, mint maga Bacon, a dicsőített újító.
Liebig persze darázsfészekbe nyúlt, és Sigwart filozófus védelmére is kelt Baconnak. Beismerte ugyan, hogy Bacon bölcsészeti szolgáltatásai nem maradandó értékűek, de a természetkutatás terén való fejlesztő hatását kétségtelennek tartotta. Legkedvesebb az egész hercehurcában, amelyben Liebig is élénk részt vett, hogy a bölcsész milyen lelki nyugalommal próbálja a felfedezőt a saját tudományában kioktatni. Meg kell említenünk, hogy Angliában is rossz néven vették a "nemzeti szent" megtépázását.
Akadémiai beszédek alkalmából Liebig is-
255
mételten természetfilozófiai területekre csapott át, amelyek saját tapasztalataira való vonatkozásaikban tanulságosak.
Liebig ezirányú ötletei közben még egyáltalán nem gyümölcsöztek: fiziológiai elméleteinél is jobban megelőzték korát. Alapgondolata: az emberiség fejlődését csakis a természet ismerete és leigázása viszi előbbre. A természet- és kultúrtudománynak újabban divatozó szembeállítását Liebig már negyven évvel ezelőtt akként döntötte meg, hogy a természettudományt a kultúra tulajdonképpeni tudományának vette; szerinte: "a történelem a politikai és egyházi hatalmak amaz eszeveszett törekvéseiről ad hírt, hogy az embereket szellemi és testi rabszolgaságban tartsák; a jövendő történelmi tudománya a szabadság diadalát fogja leírni, amelyet az emberek a dolgok és az igazság lényegének megállapításával vívnak majd ki, mégpedig olyan fegyverekkel, amelyekhez nem tapad vér, és olyan harcban, amelyben a vallás és az erkölcs nagyon elenyésző kis segédcsapat lesz."
Egy Wöhlerhez intézett levelében még élesebben foglalja össze gondolatait: "Megpróbáltanm annak kimutatását, hogy az emberiség fejlődését lényegileg a civilizáló feltalálások és a természetbúvárkodás révén nyert tapasztalati fogalmak határozzák meg. Minden más (val-
256
lás, filozófia, stb.) annyiban jelent csak valamit, amennyiben alkalmazkodik a tapasztalati fogalmakhoz. Ha az állami és egyházi hatalom szövetségben lett volna a természettudománnyal, egy lépéssel sem jutott volna előbbre, és nem fejlődött volna ki korábban vagy máskép. Mint ellenfelek azonban nem tartóztatták fel, legalább véleményem szerint, a legkevésbbé sem egymást. Luthert a természettudományi felfedezések híján éppúgy elégették volna, mint Huszt: a föld alakjának felfedezésével azonban leszakadt az "ég" az egyházra, a tűz meghatározásával a "pokol", a légnyomás fogalma révén vége lett a "boszorkány"-hitnek, a természet pedig elvesztette "akaratát", mihelyt eltűnt a "légüres tér iszonya". Mint a filozófia dilettáns művelője: igy gondolkozom."
Ugyanilyen szempontokból magyarázta meg Liebig az 1866-os és 1870-es politikai eseményeket. Az első alkalommal így ír: "A tudomány, azaz értelem és tudás győzött, és a tanulság a franciáknak is sokat ér. A brutális erőszak empirizmusának vége mindörökre. Mindenhol javulni fognak a viszonyok; a legkonokabb ellenállás persze Bajorországban, e régi római jogászállamban lesz."
Az 1870-es német győzelem kapcsán írja: "A tudás vagy tudomány mérkőzött az empiriz-
257
mussal vagy rutinnal, s itt is, mint a mezőgazdaságban, a tudás győzött." Meg kell itt jegyeznünk, hogy Liebig egész életében küzdött a klasszikus nevelési rendszer ellen. A természettudományok gyorsan növekvő jelentőségét a filológiai oktatás hátramaradottságával szemben oly felötlőnek tartotta, hogy ez ósdi relikvia elpusztulását nagyon közelre is remélte. Mennyire csodálkozna, ha látná a mai állapotokat, amelyek az ő indokolt és alapos támadása óta alig hogy valamicskét javultak!
Liebig tehát mozgalmas és sokoldalú tevékenységet fejtett ki Münchenben; elismeréssel kell adóznunk Miksa császárnak, hogy e pálfordulást épp akkor tette lehetővé, amikor már életkérdéssé vált nála. Egész másfajta eredményekre hivatkozhatott, mint Giessenben, de bizonyára éppoly értékesekre. Igaz, hogy Liebig kitüntetések iránt is fogékonnyá vált, de ez a kis hiúság sem tevékenységének, sem jellemének nem ártott, Említsük meg, hogy ellenfelének, Mitscherlichnek kieszközölte a Miksa-rendet, a porosz Pour le mérite bajor mását, még pedig olyan diszkréten, hogy Mitscherlich a legnagyobb meglepetéssel tudta meg Wöhlertől, hogy Liebig keze van a dologban.
Az emberiség sorsának a tudomány szolgálatai által való megkönnyítése volt Liebig vezető
258
eszméje életének ebben a korszakában. Amit hibázott, heves és kíméletlen természetének tulajdoníthatjuk, amelyen sohasem tudott teljesen erőt venni. Szubjektíve azonban mindig őszinte és becsületes maradt, habár objektíve sokszor igazságtalan volt is. 1863- ban így nyilatkozott saját magáról: "Nem vagyok természettől fogva harcias, de ha belekergetnek, akkor nekifekszem a dolognak s minden erőn megfeszül; nem vakít el a szenvedély, a küzdelem vágya ragad magával; minden érzekem kiélesül és új energiák ömlenek belém." Tekintve, hogy ezt hatvanéves korában írja, el lehet képzelni, miért foglalta le a polémia életének javarészét.
Az aggkor fokozódó gyengeségeiről Wöhler utján szerzünk tudomást. Az első feltűnő jel: a személyes laboratóriumi közreműködés abbahagyása, ha a harmincéves korában fellépő, a kortól független kimerülési tünetektől eltekintünk. Az ötvenes évek elején érzi a fáradtságot először, tíz évvel később végét sejti, s vissza akar utoljára összefoglalólag egész életére tekinteni; 1860-ban írja Wöhlernek: "Szeretnék veled közösen egy regényt írni: "Emlékezések régi időkre" címen. Ha visszagondolok harminchárom év előtt Frankfurtban való találkozásunkra, szinte csodálatosnak tetszik az egész; elmondhatjuk,
259
hogy a mai kor sok munkáján a mi eredményeink tükröződnek; kenyéren és vízen éltünk, hisz' a mai gazdag laboratóriumoknak még hírük-hamvuk sem volt. Regényt lehetne írni erről, érdekesebb és szórakoztatóbb volna, mint egy komoly és unalmas történet, amelynek nincsenek epizódjai." 1861-ben mondja: "Megint vége egy évnek, és nemsokára a mi öreg fejünknek is! Nem tudom, Te hogyan vagy, én azonban olyan kicsinek érzem magam tanári állásomra, hogy gyakran elkedvetlenedem és szomorú leszek. A mezőgazdasági kémia révén csaknem elszoktam a kémiától, sőt a fejemre is nőtt." 1863-ban pedig: "Hétfőn este Heidelbergben voltam Bunsennel, Vangerow-val és Kirchhoffal, s láttam, milyen messze kerülnek idővel az emberek egymástól, ha az érdekköreik különbözők; heidelbergi barátaink szociális és politikai gondolatmenete annyira más területeken mozog, és az én tudományos működésem annyira izolált, hogy a kölcsönös érintkezés helyes kiindulópontjai hiányoznak. Ezért marad magára az öreg ember: sokakkal vagyunk együtt, de a lelkünk és kedélyünk idegen tőlük." 1865-ben Berlinbe hívják meg, amiről ezt írja: "Talán hallottad, hogy Berlinbe szeretnének vinni, mint egy rokokó tárgyat díszül; a mezőgazdasághoz kellenék, de ez a nagy működési
260
kór, amelyre azelőtt annyira vágytam, az én koromban már nem nekem való." 1870-ben Wöhler közös munkára buzdítja; Liebig így válaszol: "A mezőgazdasági kémia új kiadásával vagyok elfoglalva délelőttönként néhány óráig. Olyan munkához azonban, amilyet Te szeretnél, már nincs elég erőm. Utolsó tannlmányommal * lezárom életpályámat." 1872: "Mi dolgunk van még ezen a világon? ... Egyikünk a másik után pusztul el. Már nem akarok rossz szivart szívni, ki tudja, meddig szívhatok még jót?" Halálának évében viszont ellenkező érzelmek támadnak benne. Január végén írja: "Előadásaim egész jól mennek; inkább felfrissítenek, mint kifárasztanak. Kémiai dolgokról már alig olvasok fel; a régi érdeklődés hogy is aludhatott ki ennyire!"
Még márciusban is felolvasásairól számol be. Egyszer azután kerti székében elaludt, meghűlt, tüdőhurutot, majd tüdőgyulladást kapott, és 1873 április 18-án, csaknem hetvenéves korában kiszenvedett.
* * *
Liebig testi és szellemi szervezetének energetikai jellemzése bizonyítja, hogy a "nép"-ből
* Az erjedésről és az izomerő forrásáról szóló nagy munkája, amely néha tényleg már az aggkor tüneteit igazolja.
261
való származásának egy csomó felhalmozott, fejlődésre képes energiát köszönhet. Különben kétségtelenül a szerencse gyermeke volt: mindenki önkéntelenül is jóakarattal közeledett feléje, mindenki örült, ha meglátta. Platen odaadó barátsága is erről tanúskodik, pedig szellemrokonság nemigen volt köztük. Örökölt energiakészlete körülbelül harmincadik évéig fedezte minden erőszükségletét; innen kezdve fáradsági és kimerülési tünetek lépnek fel. Liebig utazgatással próbált rajtuk segíteni, hogy a laboratórium gondjait feledtesse magával. Esti kártyázása is nagyon szórakoztatta, sőt élete vége felé napi szükséglelévé is vált, hogy túlterhelt agyát elvonja az akaratlan szellemi munkától, ami ilyen külső eszközök nélkül nem sikerült volna.
Liebig szeretett jól és sokat enni; az ivásban mértékletes volt, a szivarozásban annál kevésbé. Wöhlerrel való levelezésében tekintélyes helyet foglalnak el a kölcsönös szivarkaküldemények, és amikor Liebig egy pár évvel halála előtt súlyosan megbetegedett s leszámolt az élettel, összes jó szivarját Wöhlerre hagyományozta. Mikor azután fölépült, rövidesen azt írhatta barátjának, hogy már a szivart saját maga el szívta. Szívesen látott társaságot, de csak a maga házában. Lefeküdni, különösen
262
későbbi éveiben, korán szeretett: 9 és 10 között. Komoly baja, az említett eseten kívül alig lehetett, általános rosszullétról azonban gyakran panaszkodott.
Liebig életét tehát túlnyomóan boldognak mondhatjuk, főleg azért, mert haláláig elegendő energiája volt ahhoz, hogy az emberiség szolgálatában álljon, és így belső tartalmat nyerjen.
Liebig egyéniségéről és tevékenységéről áttekinthető képet adnunk igen nehéz feladat, mert szokatlan sokoldalúsággal kerülünk össze. Feltűnő nagy és gyors szellemi reagálóképessége, ami a romantikus típus jellemzője a klasszikussal szemben; ennek megfelelőleg koraérett is volt, s ezt a tulajdonságát azzal is elárulta, hogy a latin iskola szellemi zsarnokságát nem sokáig tűrte. Ugyanerre mutat munkásságának korai kezdete: még mint gyermek érdeklődik a robbanóanyagok iránt, majd új kémiai gondolatok támadnak benne, s a durranó ezüst előállításának saját maga adja meg a receptjét. Liebignél hatványozott mértékben jelentkezett a fiatalembereknek az a képessége, hogy másokat könnyen megnyerjenek maguknak és érdekköreiknek. Ezt öregkoráig tartó arcbeli szépsége is elősegítette.
Így azután kispolgári származása ellenére sem kellett sok akadállyal megküzdeni, hogy a maga óhajtott útján járhasson. Igen fiatalon ke-
263
rült abba a kellemes helyzetbe, hogy korának első emberei (Párizsban) vezették be a tudományos munka területeire, és személyesen is támogatták. Hnmboldt hathatós jóakarata (amelyet szintén csak rokonszenves egyéniségének köszönhetett) megmentette attól, hogy magántanároskodással morzsolja szét nagyra hivatott tehetségét, és felszabadította őt már első szárnypróbálgatásai után. Egy célra egyesítette minden erejét, s ezt meglepő rövid idő alatt elérte. Hamarosan volt laboratóriuma is, ahol nemcsak saját kutatásait végezhette, hanem tanítványokat is gyűjthetett maga köré, eszméi és lelkesedései feleslegét nekik ajándékozta, és önálló kntatókká nevelte őket. Igaz, hogy tanítványai néha ellenvetésekben, sőt személyes támadásokban is részesítették, ami azonban csak tanári hivatottságát bizonyította: félelmetesen súlyos egyénisége ellenére is meg tudta óvni és ki tudta fejleszteni növendékei egyéniségét is olyannyira, hogy alkalmilag még ellene is fordultak. E támadások tehát, még ha igazoltak voltak is, végeredményben az ő dicsőségét szolgálták.
Tevékenységének első és legfontosabb periódusa: a laboratórium kiképzése és a megfelelő oktatás igen rövid időre korlátozódik. A negyvenes években, amint már jeleztük, tanítványai-
264
hoz való viszonya nagyon megváltozik: az egyéni tanítás mértéke csökkent. Ötvenedik életéve elérése előtt már annyira kimerült, hogy ezen a téren egyáltalán nem tud tovább működni; a személyes tanítás egyszer s mindenkorra véget ér.
Körülbelül ugyanebben az időben fejeződik be a szabad tudományok terén való kísérleti búvárkodása, miután később csakis az alkalmazott tudomány kérdéseivel foglalkozik, nem is annyira maga, mint inkább asszisztensei az ő felügyelete alatt.
Tevékenységének harmadik mezeje irodalmi munkássága volt, amely a többivel egyszerre vette kezdetét, de életének második szakában előtérbe vonul, s gazdaggá és termékennyé teszi későbbi éveit. Eleinte kritizált, negyvenes éveiben pedig nagyobb munkákhoz látott. Kettős alkalom adódott hozzá: egyrészt elhunyt szerkesztőtársa, Geiger özvegyének felsegítése a gyógyszertani kémia kézikönyvének újabb átdolgozott kiadása által, másrészt az egyetemtől való anyagi függetlenség vágya. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy sem a kézikönyvnek, sem a hozzáfűzött kéziszótárnak nem volt valami nagy, számottevő sikere; a szerves kémiának a mezőgazdaságra, illetve a fiziológiára való alkalmazásáról írt műveinek annál inkább.
Természetes és szükségszerű fejlődést lá-
265
tunk magunk előtt. Azok a hatalmas gondolatok, amelyek az utóbbi könyvekben foglaltatnak, túlnőnek a folyóirat hasábjain; nem keresi és nem olvassa ott senki, mert az apró és érdekes közleményekkel szemben végtelen hosszúaknak látszanak. A könyv az adott és szükséges forma ilyen munkához, s igen természetes, hogy ettől fogva Liebig is ragaszkodik hozzá. A sikernek köszönheti azt is, hogy sokan észrevették, akik az Évkönyvekbe soha bele nem néztek volna.
Az alkalmazott vegytan problémája, amely innen kezdve Liebig érdeklődését leköti, megvalósulásához feltétlenül széleskörű érdeklődésre kell, hogy igényt tartson. Egy tudományos ténymegállapítás valamely ismert folyóiratban a természetes talajra akad, és érdeme szerint érvényesülhet tovább; egy új gyakorlati belátás azonban mindenekelőtt nagyszabású gyakorlati próbát követel meg. Ehhez azonban sok embert kell mozgósítani, s nem elég a meggondolást egyszerűen kimondani, hanem folyton az érdekeltek szeme elé kell tartani, népszerűsíteni kell az eszmét, el kell söpörni a kényelmi akadályokat, vagyis: a munka nehezebb fele az élő emberek befolyásolásában, nem pedig új fogalmak és szempontok képzésében áll. Liebig könyve írásával egyidejűleg élénk újságírói tevékenységet fejtett ki, s például Kémiai leveleit előbb a napi-
266
sajtóban adta közre s csak azután könyvalakban.
Különös szerencse tehát, hogy Liebig megtalálta az új és hatékony érvényesülési formát, amellyel hátralevő életenergiáit teljesen kiaknázhatta. Liebig sokkal termékenyebb volt, mint például a visszavonult Davy, akit előkelő magatartása sem óvott meg sok csalódástól és keserűségtől. Liebig jóformán kiuzsorázia saját életét, és munka közben halt meg, az emberiség műhelyében.
Heves természete sokszor elfátyolozza életének derűs menetét, nem annyira a személyes érintkezésben, mint inkább irodalmi munkássága során. Maga említi, hogyan ragadta őt el a polemikus láz. Azáltal, hogy külső akadályokkal nem igen kellett küzdenie, egyrészt jelentékeny energiafeleslege maradt, amelyet intenzív örömmel használt fel, másrészt ez az örömérzet még akkor is nyomon követte a vita mezején, amikor már energiakészlete jórészt felemésztődött. Érdekes, hogy olyan nagylelkű természet, mint az övé volt, egyáltalában nem törődött túlzott támadásainak fájdalmas következményeivel: übermensch volt jóval Nietzsche előtt.
Meg kell azonban bocsátanunk tulzásait és mértéktelenségeit is. Bármennyire személyeskedett és gorombáskodott, mindig érezzük, hogy
267
nem apró személyes érdekekért, hanem nagy eszmékért harcol. Még amikor nincs is igaza, és szenvedélyes hitében nem tudja ellenfele álláspontját nyugodtan mérlegelni, e fogyatékossága soha sem hívja ki a szigorú erkölcsi kritikát.