Visszapillantás

Ha mármost magunk elé tartjuk a nagyembernek ezt a három esetét, jelentékeny eltéréseket észlelünk. Láttunk először is egy kutatót, akinek csak egyetlenegy eszméje van, s aki nem tudja az utókor figyelmét eszményeire ráirányítani; később ugyanazt az eszmét mások dobják piacra, és ekkor a tudós és felfedezése végre érvényesül. Azután ott van a második, aki egyik felfedezést a másikra halmoz, de működése elvont marad; tanít, de egyáltalán nem csinál iskolát, és fiatalabb erőket hasonló tevékenységre nem buzdít. Végre a harmadik kutatóval ismerkedünk meg, aki gazdag termékenységén kívül tanítványaira majdnem olyan hathatós befolyást gyakorolt, és mások buzdítása és támogatása által többet tett saját tudományágának fejlesztése érdekében, mint a maga búvárkodásával és sikereivel. Amilyen különbségeket láttunk a kortársakra való hatásuknál, hasonló eltérések mutatkoznak éle-


268

tük során is: egyiknél az életöröm majdnem teljes megsemmisülését, a másiknál előkelő, kényelmes és egyenletes sikerű életet, a harmadiknál pedig rendkívüli diadalok és heves támadások váltakozó viharait, aránylag rövid idők alatt.

És így ki lehetne még néhány ellentétet emelni, miután a példákat, tekintettel a lehető legnagyobb különbségekre, szűk körből választottuk. A közösségre, amit keresünk, ráismerünk, ha általános kérdéseket vetünk fel és olyan összefoglaló szempontokat választunk ki, amilyeneket alább fogunk alkalmazni.

A született kutató

Állítsuk fel előbb a kérdést: vajon a kutató szellem eredeti-e vagy fejleszthető? Erre a kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy mindkét fajta; bár a születéssel adódik, viszont fejleszteni is kell. Vagyis más szavakkal: nem lehet minden gyerekből kutatót nevelni, másrészt tényleg nem minden gyerekből nevelünk felfedezőt, aki pedig azzá lehetne.

A leendő kutatónak született hajlandósága már abból is kitűnik, hogy majdnem mindig sok testvére van, rendszerint ugyanolyan viszonyok közt nőnek fel, mint az illető, ennélfogva azonos


269

fejlődési lehetőségeik voltak, anélkül, hogy a megfelelő fejlődés náluk is beállott volna.

Különös fiziológiai feltételekről van tehát szó, amelyek ugyanazon szülők gyermekeinél is csak ritkán találhatók meg együtt, s amelyek a kutató szellem kialakulásának alapját képezik. Közeledünk némileg az igazsághoz, ha elsősorban az agyvelőnek egy különösen szerencsés kiképződését tételezzük fel. Nem ritka az az eset, hogy kiváló szellemi képesség a test gyenge, sőt visszamaradt fejlődésével kapcsolatos; így például Helmholtz gyermekkorában igen nyápic volt, és az előírt időben nem látogathatta az elemi iskolát. Hogy melyek e fiziológiai feltételek, ma látszólag még egyáltalán nem lehet megállapítani. Nem lehet közvetlen öröklésről beszélni, mert a leendő nagy emberek felmenői rendesen nem emelkednek jelentékenyen környezetük fölé, és a szellemi óriások gyermekei rendszerint, legalább is kevés kivétellel, visszaesnek a közepes tehetségek közé. Ennélfogva a kérdéses feltételeket leghelyesebben úgy képzelhetjük el, hogy bizonyos számú egymástól független tényezőnek egyazon időben különös értékeket kell felvenniök, hogy a kitűnő tehetség kialakulhasson.

Így tehát minden iskolában vagy más gyermekcsoportoknál az a lehetőség feltételezhető, hogy egyikben vagy másikban megvannak a


270

rendkívüliség kvalifikációi, és csakis a későbbi befolyásoktól függ, vajon ez a csíra eltikkad-e, vagy pedig megfelelő teljesítőképességgé hajt ki.

Mikor valamely különös tehetség a környezettel ellentétes irányban fejlődik, a tehetség veleszületett voltát kell védelmeznünk. Mayer későbbi sorsa világosan megmutatta, hogy környezete mennyire nem volt alkalmas az ő eredeti gondolat-berendezkedésének fejlesztésére, sőt tőlük indult ki a legerősebb s legkártékonyabb ellenállás, amellyel még akkor sem hagytak fel, midőn Mayert már külső elismerések érték. Épp így Helmholtznál is a közvetlen befolyások inkább a természettudományoktól való eltántorítására voltak alkalmasak, mint az ellenkezőre; atyja, aki nagyon odaadóan foglalkozott fia fejlődésével, az ő élénk szellemi érdeklődését mindenképpen a filológiai és metafizikai irányba terelte, és rossz szemmel nézte fia materialisztikus hajlandóságát, úgyhogy végül a fiú munkálatai befejezése előtt atyjával semmit sem közölt belőlük. Liebig maga említi, hogy tanára, egy különösen felötlő filológiai botlás után, reménytelen iróniával megkérdezte tőle: tulajdonképen mi is lesz belőle – és mikor ő azt felelte, hogy vegyész, az egész osztály (a tanárral az élén) viharos kacagásban tört ki.


271

A nem

Talán itt volna alkalmunk azt a kérdést megvizsgálni, milyen befolyása is van a nemeknek a tudományos vagy a feltalálóképességre.

Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a teremtő tehetségek majdnem kizárólag a férfinemhez tartoznak. A kis számú asszonyi tudós közül alig van olyan, akinek határozott teremtő-tehetsége volna. A tudomány és a technika új utjait majdnem kizárólag férfiak fedezték fel és járták be; a nőknek azután kijutott néha a kiegyenlítés, simítás és csiszolgatás munkájából, ennél többre azonban nemigen vitték.

Ezzel a kétségtelen ténnyel szemben azt szokás felhozni, hogy a nőknek sohasem volt alkalmuk tudományos kiképzésre; ez a kifogás azonban a történelmi kritika előtt nem tarthatja magát. Mindig voltak egyes nők, akik a férfi tudományos munkájában részt vettek, és a férfiak nem akadályozták meg őket abban, hogy annyit segítsenek, amennyit akarnak és tudnak. Ha tehát a nőt a társadalmi életben hathatós tényező sohasem terelte is a tudományok felé, mégis az a tény, hogy minden időben voltak tudományosan felszerelt asszonyok, bizonyságul szolgál, hogy legyőzhetlen akadályok nem tornyosultak elébük. Midőn tíz évvel ezelőtt – a


272

közóhajnak megfelelőleg – a német egyetemek a nők számára is hozzáférhetőkké váltak, az asszonyi tudományosság különösen gazdag termésére számíthattunk. Ez a fejlődés azonban nem állott be; sőt az az impresszióm, hogy a jelenlegi eredményekből a nők javára kisebb törtrész esik, mint ahogy a két nembeli számarányokból következtetni lehetne.

A másik ellenvetés: az évezredeken át való kiválasztódás folytán a tudományos munka szervei a nőknél visszafejlődtek, és így megfelelő változás csak több nemzedék leperdülése után lesz észlelhető. Ezt a feltevést magában véve nem lehet megcáfolni, mert sem mellette, sem ellene bizonyíték mindaddig nincs, míg ezek a nemzedékek el nem tűntek. De ez az ellenvetés kifejezetten azt tételezi fel, hogy a tudományos képesség hiánya ez idő szerint nembeli sajátosság, akár szerzett, akár eredeti legyen is – s nem tudom, vajon ez a következtetés megfelel-e ellenfeleink intencióinak.

Ezzel kapcsolatosan mérlegelendő, vajon egyáltalán a tudományos munka késői terméke-e az emberi fejlődésnek, s így szorosan az utolsó évezredekhez tartozik-e?

Mindenképpen szerzett tulajdonságról volna tehát szó, amely a kutatóknál különös mértékben van kifejlődve. Eszerint kézenfekvő lenne


273

ez a feltevés, hogy ez újszerű képességből a férfinem oly túlnyomó mértékben részesedett, hogy jellegzetes nemi sajátosságukká vált. Személyes tapasztalataim arra vallanak, hogy a leányoknak a hajlam és érdeklődés szabad kifejthetése esetén sem kedvükre való az elvont tudományok megismerése, még akkor sem, ha testvéreiknél ily irányú érdeklődés jeleit közvetlentil észlelhetik. A mai regényirodalomban is, amelyben a férfi-hivatásokat űző leányoknak oly jelentős szerep jut, az írónők (nyilvánvaló okoknál fogva itt csakis asszony-írók nyilatkozhatnak szakszerűen) rendszerint csakis valami külső okkal indokolják a nőknek tudományos munkához való eltérülését, és sohasem a tudományos szellemi tevékenységért való közvetlen lelkesedéssel. Ez a tapasztalat is igazolja ama feltevést, hogy a hajlandóság és képesség az elvont szellemi munkához a férfiaknál annyira ki van fejlődve, hogy tényleg eredeti vagy szerzett nemi sajátosságnak tekinthető. (*)

A környezet

Kiváló fontossága van a kutató fejlődésére ifjúkori környezetének is. A született hajlandóság kimutatása céljából előbb egyes esetekre kell utalnunk, amikor a kedvezőtlen körülmé-

(*) A témának azóta könyvtárnyi irodalma keletkezett, és az Ostwaldtól megpendített szempontok mellé felsorakoztak a gazdasági, pszichológiai, élettani és más meggondolások. A kérdésben nehéz úgy szólni, hogy az senkit meg ne bántson, mivel a XX. század végére a nemi szerepek általános összezavarodása olyan mértékben vonta kétségbe a száz éve még támadhatatlannak hitt tételeket, hogy Ostwald e fejtegetései már csak vitaindítónak számíthatnának. [NF]


274

nyek ellenére is érvényesült. De nincs kétség aziránt, hogy nem minden tehetség győzi le az ilyen ellenállást, és még kevésbbé kétséges, hogy erős és állandó jellegű ellenhatások a fejlődés ártalmára vannak, sőt teljesen el is nyomhatják.

Mint minden biológiai képződmény, a kutató is egy sokszemű lánchoz hasonlítható, amely egészben is csak annyit bír el, mint a leggyengébb szem külön. Az algebrában is az érték semmivé válik, ha a tényezők egyike nulla; sok összetett képződménynél is egy csomó hasonló jellegű, fontos körülmény szerepel. Gyomor, szív, tüdő nélkül egy melegvérű állat sem élhet, a kutatónak is szellemi felszereléséhez sok olyan tényezőre van szüksége, amelyek mindegyikének nagy értékűnek kell lennie, hogy a teljes eredményt biztosítsák. E tényezők egy része attól a környezettől függ, amelyben a leendő kutató felnövekszik.

Ha a tudományos kutatás terén kimagasló férfiak szüleit vizsgáljuk, legnagyobb részüket a középosztályban találjuk. Egyrészt azt tapasztaljuk, hogy a paraszti származású szülők ritkábbak, mint a lakosság számaránya szerint várható volna, másrészt ugyanilyen ritkák az arisztokrata családok hozzátartozóinál is, sőt az egyszerű nemesi családok leszármazottjait is


275

csak kivételesen látjuk a tudományos testületek névsorában; ha kutatásunkat az összes művelt nemzetre kíterjesztjük, akkor is csak itt-ott akadunk előkelő nevekre. Egy olyan tényezőnek kell tehát lennie, amely magasabb körökben a kutató szellem fejlődését jelentékenyen csökkenti, sőt majdnem teljesen megakadályozza.

Kísértésbe jövünk, hogy tisztán statisztikai arányokra gondoljunk, amelyek szerint az előkelő családok száma elenyészően csekély a polgári elemhez viszonyítva. Ez az aránytalanság viszont azzal egyenlítődik ki, hogy, majdnem kivétel nélkül, anyagilag oly kedvező helyzetben vannak, hogy fiaiknak megfelelő iskolai kiképzést biztosíthatnak, és a műveltség egy bizonyos foka náluk rangbeli kötelesség. Miután kétségtelen, hogy az általános műveltség fontos előfeltétele a kutató szellem érvényesülésének, ez a lehetőség azonban a középosztálynál nem mindig adódik, az előkelő családok gyermekei jelentékeny előnyben vannak fölöttük. A kutató tehetségek feltűnő hiányát hajlandó volnék kizárólag ama környezet befolyásának tulajdonítani, amelyben a tudományos ideálokat vagy egyáltalán nem vagy csak a legutóbbi időkben értékelik.

A magasabb intelligenciák közöttük, amennyiben nem gazdálkodásra szorítkoznak, majd-


276

nem kizárólag diplomáciai és katonai szolgálatba állnak, úgyhogy a tudományos életpálya nem is jut eszükbe. Sőt ma is, amikor a tudomány jelentősége mindinkább kidomborodik, még mindig le kell győzniök bizonyos előítéleteket, amelyek nemzedékről-nemzedékre halmozódtak fel, és csak fokozatosan tűnhetnek el. Nem kell külön megindokolnunk, hogy az alacsony műveltségi fokon álló környezet a kutató tehetség kifejlődésére szintén nagyon hátrányos. Hiszen kizárólag értelmi szolgáltatásokról van szó, amelyek megfelelő, korai kiképzést igényelnek, hogy olyan mértéket üthessenek meg, amilyen itt már tekintetbe jön. Egész kivételesen találunk arra is példát, hogy egy-egy kutató ily alacsony körökből támad. Igen kiterjedt néprétegek jönnék azonban számításba, amelyeknek tehát nagyobb számú kutatót kellene termelniök, ha az említett hátrányok nem gátolnák, amelyek a meglevő tehetségeket sem engedik érvényesülni.

A mi három emberünk például olyan környezetben nőtt fel, amely a magasabb műveltség elsajátítását nem nehezítette meg különösen. Hogy bár különböző mértékben, de elég rossz tanulók voltak, gyakori csoportjelenség, amelyet azonban csak később fognak behatóbban tárgyalhatni.


277

Személyes tapasztalataim szerint is ugyanerre az eredményre jutottam. Többször volt alkalmam olyan fiatalembereket megfigyelni, akik előtt nehéz és küzdelmes ifjúság után, később a tudományos munka lehetősége tárult fel, s hihetetlen lelkesedéssel vetették magukat reá. Az általános nézettel szemben, melyet pedig akkor magam is osztottam, nem tapasztaltam, hogy e buzgó és jóakaratú férfiak kielégítették volna a várakozásokat, amelyeket tudományos működésükhöz maguk és mások fűztek. Meg kellett győződnöm arról, hogy az ifjúkori küzdelmek a szervezetet már annyira igénybe vették, hogy nem maradt elegendő erő későbbi jelentékeny teljesítményekre. Technikai eredményeket még el tudtak valahogy érni, de az energiáknak kiváló tudományos sikerekhez szükséges teljes kihasználása már nem állott módjukban.

A sok szép mese, amely alacsony sorsból tekintélyre és tiszteletre vergődött emberekről szól, a tudományos felfedezőkre alig vonatkozik, inkább a feltalálók, legtöbbnyire azonban ügyes iparosok és kereskedők bizonyítják az igazát. Az ismert nagy férfiak közül ragadjuk ki Edisont. Érdekes, hogy ez a férfiú, aki talán többet kísérletezett, mint bárki más, – igazi tudományos felfedezéssel nem dicsekedhetik. Kétségtelen, hogy sok új dolgot észrevett, amely


278

egy jelentéktelenebb, de tudományosan gondolkodó embert legott új felfedezéshez segített volna, őt azonban semmi sem érdekelte, aminek gyakorlati alkalmazhatósága nem volt kézenfekvő. Ha végig kísérjük élete során, azt találjuk, hogy majdnem teljesen műveltség híján nőtt fel, fiatal korában rikkancs volt, de a legnagyobb erőfeszitéssel igyekezett azt a műveltségi fokot és technikai képességet elérni, amelyet egy amerikai újság igényel és közvetít. Később például maga állította elő, vagyis maga írta és nyomtatta azt az újságot, amelyet a vasúton árusított. Ilyen gondolatkörben a tudományos munkásság fogalma, illetve az ismeretlen felderítésére irányuló érdeklődés nem léphet fel, s ezt később sem szerezte meg. Mayer, Liebig és Helmholtz eseteiben a tudományos munka eme feltétele már ifjúkori benyomásaiban adva volt. Az újabb időkből jóformán csak egyetlenegy esetet tudok, hogy a legnagyobb felfedezők egyike majdnem teljesen műveletlen környezetből származott: Faraday, akinek atyja egy szegény kovácsmester volt. Nála azonban meglehetős korai tudományos befolyások lépnek fel, egyrészt a könyvek révén, miután könyvkötő tanonc volt, másrészt ama szerencsés véletlen folytán, hogy Davynak a Royal Institutionban tartott felolvasásait meghallgathatta.


279

Faraday tudományos elfogulatlansága főleg a hagyományos fizikai gondolkodás aránylag csekély ismeretére vezethető vissza.

A nevelés

Ha most már a nevelés és tanítás feltételeihez fordulunk, azt látjuk, hogy a nagy emberek nevelése, amit értelmes szülők néha megkísérlenek, majdnem biztosan balul üt ki; többnyire szerencsétlen emberek kerülnek ki a próbából. Az illetők tudniillik erre a feladatra a született alkalmassággal nem rendelkeztek, mert ha véletlenül megfelelnek, bizonyára a leghatározottabban védekeztek volna ilyetén módon való neveltetésük ellen. Emlékezzünk vissza arra a ferde helyzetre, amelybe a nagy emberek jó része gyermekkorában iskolájával szemben került: feltűnő ellentmondás áll fenn az okos kiképzésnek hangsúlyozott és igazolt szükségessége és a szokásos neveltetésnek ösztönszerű visszautasítása közt.

Ez ellentmondás megoldását már előbb jeleztem: a tanítás minéműsége idézi elő az ellentétet. Liebig a gimnáziumban az utolsó, vagy legutolsó helyet foglalta el, Mayert is ugyanez a sors érte. Helmholtz később bevallotta, hogy a latinórák alatt titokban a geometriai optika kö-


280

réből vett számításokat oldott meg, habár az apai házban dívó kötelességérzet révén nagyobb összetűzések elkerülhetővé váltak; különben sem volt erőszakos természetű.

Viszont azt találjuk, hogy épp ebben a korban él a gyermekben a legnagyobb hajlandóság a meglevő érdeklődésével összhangzó munkásság iránt. Liebig írja, hogy mikor a darmstadti udvari könyvtáros a könyvekre szabadította, válogatás nélkül, mindent befalt, ami csak a kémiára vonatkozott; Mayer a hajón való tanulmányokba merült életét is hasonló színekkel festi. Faraday pedig a bekötés végett átadott könyveket előbb mind elolvasta. A lázas vágy: a kedvelt tudományos területeknek teljesen urává lenni, a kutató tehetségnek még a legkedvezőtlenebb körülmények közt is általános ismertető jele.

Nem mondhatnók, hogy a német iskolákban ma uralkodó tanítási szellem e vágyódásnak kedvezne. Az elemi iskolában a hittan-magolást, a középiskolában pedig a nyelvek tanítását viszik túlzásba. Mindkettő egy középkori világnézetnek maradéka, bár más tereken. A vallásos felfogásnak a mai embereknél már nincs az a benső jelentősége, mint a középkorban, mikor az egész szellemi életet felszítta és betöltötte. Arról nem lehet szó, hogy ezt a kort ismét visszaállítsuk; ehhez a mi szellemi értékünk még az úgy-


281

nevezett alsóbb osztályoknál is nagyon gazdag és sokoldalú. Sőt az egyes embernek növekvő részvétele hazájának s a közügyeknek intézésében az érdeklődést ellenállhatlanul, mindinkább a világi ügyek felé tereli. Az egyidejűleg gyarapodó szellemi önállóság természetszerűen ellenszegül a kötelező valláserkölcsi felfogás lenyelésének; az a követelés tehát, hogy a vallásoktatás az előírt tananyag közül az állami népiskolákban kiküszöböltessék, a dolog természeténél fogva kikerülhetetlen és ellenállhatatlan. Azt a belső szükségletet, hogy a "nép részére a vallás megóvassék", leginkább azok érzik, akik maguk a vallásos hitet már régen elveszítették. A vallásoktatásnak az iskolákból való kizárása ellenére is különben igen élénk vallásos élet fejlődhetik ki. Észak-Amerika keleti államaiban a hagyományos puritán érzület nemzedékeken át fennmaradt az állami vallásoktatás igénybevétele nélkül.

Hogy azonban a dogmatikus tanítás akár-mily módjának is a kutatószellem kifejlődésére káros hatással kell lennie, a kiváló egyén lélektani feltételeinek és tulajdonságainak elemzéséből is nyilvánvaló. Ismertető jele: új utakon jár és megnyitja mások számára is őket, aminek viszont szükségszerű kelléke, hogy a kutató előtt ne legyen tekintélye a járt utaknak, vagyis örök-


282

lött nézeteknek, hanem szokásból vagy ösztönszerűen megvizsgálja, hogy helyesek-e. Minden létezővel szemben való e kritikai hajlandóságon kívül szüksége van a járatlan, aki nem próbált és ki nem gondolt dolgok szenvedélyes kívánására is. Gyermekek és fiatal állatok ugyanezt a hajlamot mutatják: mindent kikutatni és mindenbe beledugni az orrukat. Általában meg van tehát az alapösztön a kutatáshoz, többnyire azonban nem elég hatékony, hogy mint az életnek irányító tényezője huzamosan fenntarthassa magát. Ennek az ösztönnek fentartását azonban az a ténykörülmény veszélyezteti legjobban, hogy a tanítási rendszer ellenőrizetlen adatok szellemi befogadását kényszeríti ki.

A népiskolában egyáltalában nem vehető észre valami nagy ellenállás a szokott nevelési rendszerrel szemben, ami a tanuló zsenge korával függ össze: eszébe sem juthat tanítójával belső vagy külső harcba bocsátkozni. A mai tanítás különben némi kárpótlást is nyújt: az utolsó időben mindinkább szakszerűbbé válik, és a tanulóval azokat az ismereteket is közli, amelyek iránt a legélénkebben érdeklődik; legalábbis azt hiszem, hogy Németország mai népiskoláiban ilyen tendencia kap lábra.

Rendkívül erősen mutatkozik a leendő kutatónak ellenszegülése a középiskolákban,


283

még pedig rendszerint a nyelvek körül, miután az eljárás dogmatikus. A tényleges viszonyok bámulatos félreismerése következtében az antik nyelvek Németországszerte egy évszázad óta szinte vallásos tiszteletnek örvendenek, és szószólóik türelmetlenség dolgában a középkor papjaival vetekedhetnek. Hogy az ilyen türelmetlenségnek megfelelő korlátoltság az előfeltétele, csak jelezni akarjuk. E korlátoltság az igazi tudományok terén való járatlanságban és e tudományok megvetésében nyilvánul, ama képtelen ürügy alatt, hogy az ókor népei már az emberi tökéletesség legfőbb fokát érték el. Az antik nyelvek imádása azután a többi nyelv túlbecsülésére is vezetett, amelyeknek különös "műveltségi értéket" tulajdonítanak, de a bizonyítás eddig még nem sikerült. Vagy láttuk-e már, hogy egy sok nyelvet beszélő ember valami rendkívülit hozott létre? Ha így volna, akkor a nemzetközi szállodák portásai és a hálókocsik ellenőrei, akik egy fél, sőt egész tucat nyelvet beszélnek, az emberiség értelmi virágát képviselnék. A nők különösen alkalmasak idegen nyelvek tökéletes elsajátítására, viszont már határozottan meggyőződhettünk arról, hogy a női lélek a kutató képességet általában nélkülözi.

A fenti megjegyzés váratlan világításba is


284

helyezte a nyelvtanítás állítólagos logikai értékét, amit szintén határozottan kétségbe kell vonnunk. A geometria logikai értékét például el lehet ismernünk, mert e tudományban rendszeres meghatározások és következtetések vannak, és ezáltal a gyakorlati logika iskolájául szolgálhat, mindaddig, míg a tanítás üres formulákba nem fúl. A nyelveknél azonban csak önkényes szabályok alkalmazásáról van szó, melyek épp ilyen önkényes kivételek által mindenütt megtörnek. Abban a számtalan esetben, amikor a logika, vagyis egy éppen megtanult szabály szakszerű alkalmazása határozott formákat kívánna, a tanulónak azt kell megjegyeznie magának, hogy ez a forma – tilos. Ez a gyakorlat homlokegyenest ellenkezője annak, amire a matematika és a természettudományok oktatnak, és az a tanuló, aki nyelvek közt növekedik fel, kénytelen szellemi szempontjait alapjukban megváltoztatni, ha például fizikát akar elsajátítani.

A nyelvtanítás olyan baj, amelynek szükségszerűségét nagyban túlozzák. Azt mondják mindig, hogy csakis a nyelv által lehet az idegen népek szellemébe és lelkébe behatolni. Milyen jelentősége van a középiskolai tanuló számára, hogy az idegen népek szellemébe és lelkébe behatoljon? Legközelebb fekvő feladata


285

mégis az, hogy a maga népének szellemét és lelkét ismerje meg, és az iskola e kézenfekvő fontos feladatot illuzórikus célok javára hanyagolja el.

Az idegen népek belső megértéséhez olyan érettség kell, amilyent egy középiskolai tanulónál nem szabad föltételeznünk, és ha elérhető volna is, vajon érthető értékviszonyban állna az eredmény ahhoz az óriási idő- és energiapazarláshoz, amelyet reá fordítottak? Akkor kell ilyesmivel foglalkozni, amikor az iskolával szemben mindenfelől sürgős követeléseket támasztanak, amelyek csakis azért nem teljesíthetők, mert a szükségtelen nyelvtanítás több szabad teret nem engedhet?

A helyzet még rosszabbodik amaz aprólékoskodó módszer miatt, ahogy a régi filológiai hagyományok szerint a modern nyelvek tanítása is folyik. Míg a pincérek, kereskedelmi tanoncok, hálókocsi-kalauzok rövid idő alatt sajátítják el az idegen nyelveket, gimnazistáink sok évi tanulás után jóval kevesebb eredményt érnek el. Itt van azután a modern ifjú, akitől a tanuláshoz való kedvét s látóköre kiterjesztésének vágyát egész életére elrabolták, és aki már csak azt akarja tanulni, amivel leggyorsabban karriert csinálhat. Szerencsére nem mindnyájan ilyenek.


286

E fejtegetéseimet nem személyes ízlés, hanem sajnos teljesen reális viszonyok igazolják: az a rendszeres ellenszenv, amely a későbbi nagy kutatók és felfedezők, vagyis az emberiség értelmi vezetői részéről az iskolák nyelvi zsarnoksága ellen mindig megnyilvánult. Ifjúkorukban mohó tudásvágyukkal tűnnek ki a reális tárgyak iránt, könnyen megkülönböztethetők tehát azoktól, akik csakis lustaságból szegülnek ellene az iskolai követelményeknek. Éppen a nagy kutatók azok, akik a legtöbb ellenállást fejtik ki; a körülményekhez képest úgy-ahogy keresztülcsúsznak vagy hajótörést szenvednek, később azután, mint nagy férfiak "rendszertelen kiképzés"-ük folytán öreg nyelvtanáruk fejcsóválásait provokálják.

A leendő kutató felismerése

E meggondolásaink nagyon fontos alkalmazást találnak annál a kérdésnél, hogyan lehet a leendő kutatókat vagy felfedezőket a lehető legkorábban felismerni. Laboratóriumom virágkorában, amikor már az első tanítványok saját munkájukkal is a tudományos világ figyelmét vonták magukra, egyik japán tanítványom révén a japán közoktatási minisztérium azt a kérdést intézte hozzám, vajon minő eszközökkel


287

lehetne a különös munkaképességű tanítványokat lehető legkorábban felismerni? Ez az eset gondolkodóba ejtett, hogy én magam miképpen is találtam rá tanítványaim sokaságában azokra, akiktől valami különöset várhattam, és akiket asszisztensekül magam mellé vettem vagy pedig kartársaimnak melegen ajánlottam, és így a tudomány számára biztosítani igyekeztem. A tényleges eredmény meggyőzött arról, hogy könnyen meg lehet őket a többiektől különböztetni, és az egyes esetekben valóban nem volt soha kétségem fiatal munkatársaim jövendő jelentősége felől. Az utólagos számadás, amelyet eljárásom felől magammal szoktam elintézni, arra az ismertetőjelre vezetett, hogy leendő kimagasló tanítványaim sohasem elégedtek meg azzal, ami tudományos fejlesztésük érdekében a rendes tanítás folyamán nyújtható volt; mindig akadtak kételyeik vagy legalább is kérdéseik, amelyek állandó lelki közreműködésük szükségszerű következményei voltak. A közepes diáknak elég dolgot ad a tantárgy megértése és elsajátítása is; a kiváló tehetségűnek azonban a tárgy maga csak serkentés, hogy mielőbb tovább haladjon és mély vízre kerüljön. Mindig az önálló felfogás és munkásság képessége és vágya az, ami a jeleseket már ifjúkorukban kiemeli.


288

Mármost képzeljük el, hogy egy ilyen kiváló szellem az iskolában a szigorú órarendhez és tantervhez van láncolva; kenyér gyanánt követ, önálló szellemi tevékenység helyett könyvnélküli magolást és gépies szabályalkalmazást kap! Képzeljük el a határtalan kapacitású fiatal szellem mohó éhségét az igazi tudás után – és szótagokat kell tanulnia! Szüksége van a házi nevelés teljes súlyára, ha az áldozat a parancsolólag megkívánt szellemi táplálékot csak titokban az óra alatt szerzi meg, és a ráerőszakolt szalmacsépléssel szemben a passzív ellenállással megelégszik, amint Helmholtz tette. Legtöbb esetben azonban a harciasabb összeütközések is kikerülhetlenek. Nem áll az az ellenvetés, hogy olyan életkorról van szó, amelyben a szellemi érettség, amely ily ellenszegülésre hajt, még nincs kifejlődve. A tények épp az ellenkezőjét tanúsítják, s legott látni fogjuk, hogy a koraérettség a későbbi nagy embereknek szintén igen általános ismertetőjelük.

Gyakorlati alkalmazások

E fejtegetéseink olyan végkövetkeztetésekhez vezetnek, amelyekre ezúttal csak utalhatunk. Megmutatják az utat a már égetővé vált iskolai reform felé, olyan formában, hogy a nyelvtani-


289

tás nagy mértékben korlátozódik. Ha a "nyelveknek és művészeteknek" az egyetemen való szerepét a rajz, torna, lovaglás és vívás után szembeállítjuk a középiskoláéval, alig érthető meg, hogy ez a kontraszt az illetékeseknek még mindig nem ötlött a szemükbe. Egy másik önkéntelen megállapítás: ma a középiskolai oktatás néhány évvel tovább tart, mint kellene, miután olyan korban is lebéklyózza a diákokat, amikor a legnagyobb mértékben ártalmas, sőt gyakran végzetes az önálló szellemi fejlődésre. Láttuk, hogy Liebig 16 éves korában ment az egyetemre, 17 1/2 éves korában Párizsba; Helmholtz 16 1/2, Mayer pedig 17 éves korában került az egyetemre, vagyis olyan időben, amelyben manapság szerencsétlen fiatalságunk még a középiskola padjaiban görnyed. A mai iskolai rendszer átka: a gimnáziumi évek indokolatlan kitolása a nyilvánosságot eddig még alig foglalkoztatta, bár az egyéni fejlődés legszebb két-három éve elvész általuk. Miért nem zárul le nálunk az iskolai oktatás természetszerűleg az önkéntesi szolgálat jogosultságával? Az ebből származható előny olyan sokoldalú, hogy ehelyütt nem térhetek ki bővebben reá.


290

Korai érettség

Említettük a kiváló emberek általános jellemző vonását: a koraérettséget. Egyértelműleg olyan példák vannak előttünk, amelyek e kiváló férfiak meglepő ifjúkori próbálkozásairól szólnak, s hajlandó volnék ezt a jelenséget általánosnak és szükségszerűnek, vagyis a körülmények által meghatározottnak tekinteni. Habár azt hiszem, hogy a korai érettség nem a teremtőképesség másodlagos következménye, hanem elsődlegesen fontos tulajdonság, amelynek meglététől a későbbi alkotások függnek. Arról is meggyőződhetünk tudniillik, hogy maguk a nagy, kiemelkedő eredmények szintén a fiatalkori évekre esnek. Az energiaelmélet múlt [XIX.] századbeli megteremtői: Mayer, Helmholtz, Joule, Clausius, William Thomson és Carnot közül egyik sem volt 28 évesnél több, amikor alapvető munkája megjelent, ha pedig a nyilvánosságrahozatal szükségszerű elh]zódását leszámitjuk, a 25. életév volna a legteljesebb virágzás kora. Azoknál pedig, akik csak egyetlenegy művet hoztak világra, ez az egy mindig fiatalkori alkotás volt, másoknál pedig, akik munkaképességüket meg is tudták őrizni, későbbi eredményeik messze elmaradnak. Ez a ténymegállapítás is messzemenő következtetésekre nyújt alkalmat, amelyek közül elsősorban a lélektaniakkal akarunk foglalkozni.


291

Meggyőződtünk arról, hogy a felfedező legfontosabb sajátsága a gondolkodás és cselekvés független voltában található; szükséges még a kritikai érzék megfelelő mértéke, amely a helyes lehetőségeket a temérdek kínálkozó közül kiválasztja. A bátor fellépés általános tulajdonsága minden fiatalembernek, viszont az elmeél már előrehaladottabb szellemi fejlődés terméke, és az öregkorig fokozódni szokott. A legkiválóbb alkotás tehát olyan időre esik, amikor a bátorság még nem csökkent lényegesen, a kritikai érzék ellenben már elegendően kialakult. Ebből is láthatjuk, hogy milyen fontos az utóbbi tulajdonság korai megérése, hogy a végső szellemi erőfeszítésnél megtehesse a maga szolgálatait. A koraérettséget épp ezért tartom a kutató szellem előfeltételének, nem pedig következményének.

Az iskola problémájára vonatkozólag alkalmazható következtetések ugyanabban az irányban keresendők, mint az önállóság követelményei: a fiatal szellemnek az önálló kifejlődés lehetőségét a lehető legkorábban meg kell adni. Ez a cél a mai középiskolai keretekben, amelyeket a "klasszikus" és "harmonikns" nevelés jeligéje zár be, egyelőre kivihetetlen. A porosz közoktatásügyi miniszterium csak a legújabb időben kibocsátott rendeleteivel árulja el azt a belátást, hogy az eddigi irányzat teljességgel el-


292

hibázott. Az eredeti és alkotó gondolat értéke oly rendkívüli, hogy az oktatást legalább is annyira módosítani kell, hogy az ilyen gondolatokat meg nem fojthassa. Eddig az a gyilkos elv uralkodott, hogy kivételes szolgáltatásokra a többiek kárán nincs szükség. Igaz, hogy a szigor nem volt következetes, és a kiváló nyelvtehetségeknek elnézték matematikai és természettudományi fogyatékosságait, visszafelé azonban ez nem így történt, aminthogy egész iskolapolitikánk is fejetetejére van állítva. Mihelyt valamely területen szokatlan virágok feslenek, ápolni is kell őket, megbecsülni és a kivirágzás teljes szabadságát is biztosítani. Az "egyoldalúság" félelme a nyelvnek elhanyagolása esetén, csak szokásos előnybehelyezésük megnyilvánulása; hiszen a nyelvismeretekben való egyoldalúságot nemcsak szívesen látják, hanem bizonyos elégtétellel is hivatkoznak reá. Az egyes tárgyakban való kivételes sikerek ezerszer értékesebbek és becsületesebbek, mint az összes szakokban való egyforma jó eredmény, amely kétségtelen bizonyossággal a közepes tanulót jellemzi. Amilyen gyakori a rossz bizonyítvány a jövendő nagy embereinél, épp annyira csodálkozhat a tanító is, hogy kitűnő diákjai az életben semmire sem viszik, ami pedig szempontunk szerint magától értetődő.

Meggondolásaink gyakorlati kivitelét úgy


293

képzelem el, hogy minden tanító törekvésének arra kell irányulnia, hogy tanítványai köréből emeljen ki egy párat, akikkel ő s akik vele teljesen azonosítják magukat. Őket azután fejlessze olyan egyoldalúan, ahogy csak lehet, s ne törődjék vele, ha más mezőkön kevésre viszik. Felesleges talán bizonyítanom, milyen lelki kielégülést szerezhetnének úgy a tanárok, mint a tanulók és termelőképességük milyen hatványozottan érvényesülne. Meg kell jegyeznem, hogy a középiskola gyakorlati rendszerét többévi tanári tevékenységemből ismerem, természetesen teljes egyéni szabadság mellett, s így hangsúlyoznom lehet, hogy személyes tapasztalatok nyomán mondok ítéletet.

A mű és következményei

A teremtő szellemek tulajdonképpeni szolgáltalásaihoz értünk; megállapítottuk és megértettük már, hogy nagyon fiatal éveikben szoktak jelentkezni. Ha azonban utánanézünk, vajon ez tényleg az első tudományos termésük-e, rendszerint tagadó választ kell adnunk. Ne felejtsük el azonban, hogy a mai tudósnak külső előrehaladása bizonyos próbamunkákat követel meg (doktori értekezés, stb.), amelyek rendszerint a kezdő tapogatózásaiból állanak. Miután pedig az


294

ilyen műveket szokás szerint kinyomatják, igazi produktumaikat a nyilvánosság előtt is megelőzik, és a szerző jellemét és értékét rendszerint homályban hagyják. Mayernek a szantoninról szóló értekezése példának okáért abszolút átlagmunka, nem is sejteti az író belső mozgató eszméit. Más esetekben is így áll a dolog, ami különben nagyon természetes. Az első nyilvános fellépést habozás s óvatosság előzi meg, s a titkos szerelmek nem szólalnak meg mindjárt, hanem a meglévő anyaghoz fordulnak. Kivétel csak akkor fordul elő, ha a felfedezőnek előbb egyáltalán nem volt alkalma a piacra lépni, így Sadi Carnot esetében, az energetika második főtétele felfedezőjénél, akinek mindössze egy rövid, de világhírű mesterműve van.

E külső tüneteket azonban nem szabad akként értelmeznünk, mintha az alapvető munka gondolatai is később támadtak volna. Sok bizonyságunk van arra, hogy olyan gondolkodási irányokról van szó, amelyek már igen korán felléptek, gyerekkori benyomások, személyes tapasztalatok vagy idősebbek szellemi befolyásolásai alakjában. Ilyen nagyszerű alkotások nem egy-egy szerencsés pillanat kincsei, hanem csak hosszú les után jönnek puskára. Fájdalom, ritkán követjük visszafelé az első nyomokat: Mayernél azonban látjuk azt a rettenetes, meg-


295

megújuló erőfeszítést, amely a gondolat tiszta fogalmazását megelőzi; öreg, tapasztalt pisztrángot kell horogra kapni: tudjuk, hogy itt van, néha fel-felcsillan, majd megint eltűnik, már a magunkénak hisszük, amikor újra elvesztjük szem elől. Sok meddő kísérlet után ismerjük ki csak annyira, hogy a kezünk közé kerül, s még akkor, az utolsó pillanatban is hányszor kicsúszik! De végül meg kell kerítení; a felfedezőnek nem lehet addig nyugta, amig az adott kérdésnek ura nem lesz.

Mindenesetre tehát: ez a munka összes erejét és egész odaadását kívánja meg a lelkes fiatal tudóstól. Hozzá nem értő emberek azt híresztelik, hogy a felfedező olyan könnyen arathatja le a maga gyümölcseit, ahogy egy körtét megeszünk. Ezzel szemben nemcsak a tudomány, hanem a művészet nagy alkotásaira is áll, hogy minden egyes ilyen mű az alkotó minden erőfeszítésének végső kimerítésével született. A kész dolog azután frissnek és könnyednek tetszhet, ez a látszat azonban csak a tökéletesen kivitt munka eredménye, nem pedig a légbőlkapottság bizonyítéka.

A teljes odaadást utólag az a gyakori tény bizonyítja, hogy a szerző összes energiája ezzel az egy terméssel kimerül. Mayer is példa erre, úgyszintén Sadi Carnot is; a tudománynak még


296

sok ilyen Siegfriedje van; gyakran az életükkel fizetnek érte, s ezek még a szerencsésebbek. A többiek azzal a tudattal tengődnek tovább, hogy első alkotásuk volt ugyan a legnagyobb, egyszersmind azonban az egyetlen, s ez a meggyőződés nem aranyozza be senki életét sem, legalább addig, amíg a méltó reprodukció képességének hiánya rendszerint szemrehányásként esik vissza az illetőre. Ha e jelenség szükségszerűségét belátnák, mindenesetre könnyebben és derűsebben lehetne elviselni; természeti törvények ellen úgysem lehet boldogulni. Keller az, aki Seldwyla lakóiról meséli, hogy fiatalságukban mindegyiknek megvolt a maga fénykora, azután leáldozott, és szürke öregség mered reménytelenül reájuk. A felfedezőre is ez a sors vár, annál valószínűbben, minél jelentékenyebb volt felfedezése, és minél fiatalabban bukkant rá. Akadnak rendkívüli szervezetű emberek, akiknek jelentékeny felfedezésekhez való képességük érettebb korukra is megmarad; a következményeket is azután sokkal könnyebben elviselik, mint a fiatalok kevésbbé ellenálló és kevésbé megkérgesedett természete.

E ténybeli megállapítások is ellentétben állnak a népszerű gondolkozással, amely szerint valaki annál alkalmasabb jövendő felfedezésekre, minél jelentékenyebbek vannak már a


297

háta mögött. Ez a feltevés a való viszonyokkal teljesen ellenkezik; minél súlyosabb volt az első felfedezés, annál kevésbé várható, hogy hasonló értékben megismétlődjék. A tapasztalat is gyakran megerősíti a mi véleményünket; amikor Kirchhoffot és Kundtot, e két kitűnő fizikust Berlinbe meghívták, abban a reményben történt, hogy megkezdett pályájukat emelkedő tendenciával folytathatják, de épp az ellenkezője következett he. A feltalálókkal is így vagyunk; Edisont nagyszerű találmányai után elhalmozták minden képzelhető támogatással, és mégsem tudta már sokra vinni, évek óta alig produkált valamit, ami régi sikereihez fogható volna. Ha a vállalkozó szellemű üzletemberek, akik vele rosszul spekuláltak, a feltalálás lélektani feltételeivel tisztában lettek volna, inkább fiatal és tehetséges tudósokra szánták volna a pénzüket, akiknek az érvényesüléshez éppen csak a mód és alkalom hiányzik. Abbe, aki a szociálpolitikában és a szervezési munkában még többre vitte, mint az optika területén, a helyes úton járt; egész Németországban keresett-kutatott fiatal emberek után, akiket gyakorlati próbák alapján lekötött magának, hogy teremtő erejüket gyárai részére biztosíthassa.

Jeleztük, hogy valamely kiváló felfedezés


298

hátrányos következményei, amelyek a fiatal korban annyira gyakoriak, később arányosan csökkennek. Természetesen más tényezők is számításba jönnek, főleg a felfedezés érvényesítésének több-kevesebb nehézségei, amelyek a szervezetet újabb erőveszteségnek vetik alá és további munkára már alkalmatlanabbá teszik. Az idejekorán érvényesülőknek tehát kettős szerencséjük van: a fel nem ismerés keserveit megtakarítják, és több kilátásuk marad, hogy még érdemleges eredményeket érhetnek el, s az önvád furdalásai ellen védve lesznek. Helmholtz példájára hivatkozunk: az erő megmaradásáról való munkáját nem tekintette egyéni reformalkotásnak, hanem lényegében már ismeretes, csak észrevétlenül maradt vonatkozások összefoglalásának és átdolgozásának. Hamarosan azonban baráti kör veszi körül, amely új ötleteit a legmelegebben pártjába veszi, és a külső elismerés jelei sem késtek sokáig. Nem is tört meg időnek előtte, sőt rendkívüli munkaképessége haláláig szinte csorbítatlan volt, amit persze jórészt munkamezeje alkalmas felcserélésének is köszönhetett.

Valószínű tehát, hogy a jeles felfedezéseket a kimerülés tünetei váltják fel, de a körülményektől függ, mennyire. Általános fejtegetéseink az egyes esetek megítélését mindenesetre megkönnyítik.


299

A kutató hivatása

Nem ismerünk ez idő szerint olyan társadalmi állást, amelynek tartalmi foglalata kizárólag a tudomány megfelelő termékenyítéséből állna. Vannak egyes esetek, amikor kitűnő kutatóknak elnézik gyönge tanári eredményeiket, és másokkal helyettesítették őket, újabban pedig olyan akadémiai pozíciókat is létesítenek, ahol alig kell tanítani, és az anyagi javadalmazás felmenti az illetőt egyéb foglalkozás szükségétől. Mindig kompromissziumról lehet azonban csak beszélni, s az állam még manapság is tartózkodik a szabad tudományos kutatás személyi kérdéseinek megbolygatásától. Tárgyi támogatás Németországban inkább, mint bárhol, bőven akad, hiszen a természettudományi intézetek háztartásában a legnagyobb tétel nem a tanításra, hanem a kutatásokra esik, s a tanárok és tanítványok ügyét egyaránt teljes készséggel pártolják.

Különös, hogy a személyi és anyagi érdeklődés mennyire eltérő mértékű, s a tanárok alkalmazásánál (legalább formailag) a tanítási kötelezettségtől sehogy sem akarnak eltekinteni. Igaz, hogy nem annyira a kormányok copfosak, mint inkább a tanárok, akiknek javarésze főleg előadásainak él, s kisebbítésnek érezué, ha kutató-


300

kollégáikat a tanítástól felszabadítanák. A kutatói tevékenység magasabb értékűsége olyan nyílt titok, amelyről az érdekelt körökben nem illik beszélni, mert társadalmi repressziót támasztana maga ellen.

A kutató tanári hivatottsága

A szakszerű mellékfoglatkozás, amely formálisan főfoglalkozássá lép elő, jelenleg a tanításban merül ki. A tartalmi azonossággal (a tudományossággal) alkalmazkodik ugyan a célhoz, de fennmarad a kérdés, hogy ebből az egyesítésből nem származnak-e jelentékeny hátrányok. Tényleg így is áll a dolog.

Még manapság is, mikor a tudományos kutatás alapvető fontossága már általánosan elismertetik, és jóformán a népszerű igazságok közt foglal helyet, ezt a mellékfoglalkozást ajándékként várják és fogadják attól, aki rátermettnek bizonyul. A kutatónak tulajdonképpeni hivatását kell időben és energiában megrabolnia, és a legjobb esetben sem kap más kárpótlást, mint némi hivatali megkönnyebbítést. Természetesen csak idő, mégpedig rövid idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzék, és a szabad, tudományos működés olyan élethivatásnak legyen tekinthető, amely az illető tudósnak gazdasági sorsát biztosítja. Ebben az esetben a kutató benső hi-


301

vatottságát kielégítendő, nem lesz kénytelen más működési területre lépni, a puszta megélhetés és a tovább való búvárkodás kedvéért.

Ha a nagy felfedezők tanítói tevékenységét szemügyre veszszük, azt kell tapasztalnunk, hogy új igazságok megismerése és a tudomány terjesztése közt nincs meghatározott viszony. Talán épp annyi elsőrangú kutató akad, aki nem tud tanítani, mint ahány kitűnő tanár, akinek soha újat felfedeznie nem adatott meg, bár az utóbbi eset mégis ritkább. Vannak viszont adataink, hogy mindkét fajta kiválóság egy személyben egyesül, s a tanári pályától egészen elzárkózott tudóssal is találkoztunk már. Ez utóbbi csoport jelenleg fejlődési tendenciát mutat, aminek magyarázata egyrészt abban rejlik, hogy manapság több tudományos előkészültséget igénylő pálya van, mint valaha, másrészt természetesen folyton szaporodik az egyetemi képzettségűek száma, akik a tudományos munka vágyával és technikai készségével szívesen ragadják meg a gyakorlati érvényesülés alkalmait. Ezzel kapcsolatosan azonban a tudománnyal foglalkozók egy értékes fajtája kezd kialakulni: az amatőr kutatóké, akik anyagi érdek nélkül, lelki szükségből fognak a munkához. Eddig ez a típus Angliára, a vagyoni függetlenség ősi és általános fészkére szorítkozott,


302

harminc év óta azonban Németország is a gazdag államok sorába lépett, és a német nemzet fontos létérdeke, hogy az örökölt és szerzett vagyon ilyen célú értékesítése nemzeti szokássá váljék. Jellemző, hogy Siemens, az ipar e valódi fejedelme, minden siker és kitüntetés közül a berlini akadémiába való felvételét s az ebben rejlő megbecsülést tartja a legtöbbre. Természetesen a vagyon és a kutatási tehetség elegendő mértékben ritkán van meg egy emberben; akinek azonban magának nincs kellő tehetsége, űzzön sportot abból és gyarapítsa a nemzet javait azzal, hogy fiatal zseniket szegényes viszonyaikból kiemel és kitanít. Ezzel a helyes eljárással szemben az az amerikai szokás, hogy a kétes eszközökkel összeharácsolt milliók egy parányát tudományos célokra dobják oda, durva és esztelen felfogás.

A tanítói és kutatói hivatás egyesítésénél két teljesen különböző csoportra akadunk: egyfelől azokya a kutatókra, akik kitűnő tanárkodásukkal személyi iskolát teremtenek, másrészt azokra, akik kedvetlenül és közvetlen hatás nélkül adnak elő. Láttuk a mi példáinknál is e két élesen eltérő válfajt: Liebiget, az intenzív oktatás nagymesterét és Helmholtzot, akit sokoldalú tehetsége éppen a katedrán hagyott cserben.


303

Sokszor felhívtam az illetékes körök figyelmét erre a két típusra, és azt javasoltam, hogy klasszikus és romantikus névvel illessük őket. Ez a megjelölés magától érletődőleg csak az általános irányt szabja ki, az egyes összeférő vagy összeütköző tulajdonságokat ezen a nyomon kell keresni és kiválasztani: főleg a temperamentum stíluskülönbségeiről van szó.

A klasszikus típus, amelyet Helmholtzban látunk megtestesülve, melankolikus vérmérsékletű és lassan reagáló; a mindennapi érintkezésben tartózkodóak, őrizkednek minden könnyelmű közlékenységtől, akár személyükre, akár tudományos eredményeikre vonatkoznék. Ha később tekintélyre és társadalmi pozícióra tesznek szert, tartózkodásuk méltóságteljes magatartásban nyilvánul meg, amit rendszerint túlzott gőggel magyaráznak, pedig csak a rettegett, váratlan helyzetek megelőzését célozza. Agybeli reagálóképességük viszonylagos lassúságát (magaviseletük forrás-okát), munkaterveik makacs kivitelével és az adott problémának való teljes odaadásukkal gazdagon ki tudják egyenlíteni. Newton, a jellegzetes klasszikus, arra kérdésre, hogyan bukkant rá felfedezéseire, a közismert feleletet adta: folytonos gondolkodással.

Ebből következik írásaik és tanulmányaik


304

karaktere is. Elviselhetetlennek érzik azt a lehetőséget, hogy valaki esetleg valamely hibát süthetne reájuk, tehát végtelen gondossággal dolgozzák ki eredményeiket, hogy minden oldalról megtámadhatatlanok legyenek. Gyakran megesik velük, hogy valamely kísérleti eredmény már régen kész, és mégsem találják a nyilvánosságra érettnek. Ezt a körülményt Gaussnak, egy tipikusan klasszikus tudósnak szavaival világítjuk meg, aki, mikor munkájának állása iránt érdeklődtek, azt válaszolta: "eredményeim már rég megvannak, csak azt nem tudom még pontosan, hogyan fogok hozzájuk jutni." Vagyis: annyira fontosnak tartotta eredményei levezetését, bizonyítását és más problémákhoz való vonatkoztatásait, hogy mindezen feladatok megoldása előtt munkáját tökéletlennek érezte.

A reakció lassú menetéből következik a tanításra való alkalmatlanságuk is. Az eleven és hatékony előadás a rögtönzés nagy készségét feltételezi; a lelkes hevület nem valami tartósítható dolog, ha azonban maga a tanár is unja a dolgot, tanítványait sem tudja elragadni. Régi, elfogadott tények viszont nem izgatnak senkit, de új és nagy eszmék, amelyek az előadó tanár ajkán születtek, feltétlenül meghódítják a hallgatóságot is. Ebben van a nagy romantikusok feledhetetlen sikereinek titka, pedig retorikai és alaki tekin-


305

tetben ugyancsak kifogás alá esnek. A klasszikus tudós természeténél fogva sohasem számíthat olyan diadalokra, hiszen a rögtönzést ösztönszerűleg és meggyőződésből is utálja. A legokosabb, amit tehet, ha felolvasását gondosan kidolgozza, és minden előrelátható ellenvetéssel szemben felvértezi, vagyis beszélő könyvvé alakul át. Miután ez a megoldás nem nagyon ésszerű, meg kell bocsátanunk, ha a klasszikus tanár a személyes oktatást egyáltalán nem szereti, és lehetőleg megszökik előle.

A laboratóriumi vagy szemináriumi oktatás még inkább gyors és lényegbevágó tudományos reagáló képességet követel; nem elég, ha a tanár határozott feladatokat tűz ki, hanem meg kell mutatnia, hogyan lehet ügyesen és szakszerűen az ismeretlen területeken való búvárkodás számtalan akadályát legyőzni. Hogyha a tanár minden egyes esetben azt kénytelen mondani, hogy "először gondolkodni akarok a dolog fölött," s másnapra azután pompás megoldást süt ki, a tanítvány már idegenül érzi magát és munkáját nem fogja önállóan és öntudatosan tovább folytatni. Ha azonban tanárja így szólhat: majd együtt gondolkodunk a dolgon, s bizalmas fesztelenséggel hányják-vetik meg a lehetőségek sorát, a tanítvány – még ha a sikerhez kevéssel járult is – a megoldás mikéntjét látja és érti, s a legköze-


306

lebbi alkalommal már egyedül fog megpróbálkozni vele. Erre a tanári hivatásra viszont csak a rögtönzés mestere vallalkozhat, akinek olyan gyakorlata van, hogy a sikerben nem kell kételkednie: tehát a romantikus jellegzetes vonásáről beszélünk.

Ezzel a jellemvonással különben a romantikus lényege már adva is van. Agybeli berendezkedése a szellemi visszahatás rendkívüli gyorsaságában és a meginduló gondolatsorok eleven és bőséges leperdülésében jelentkezik, s egyéb ismérvei is közvetlenül ettől a berendezkedéstől függnek. Szangvinikusnak kell lennie, és dús szellemi termelését közre kell árasztania. Nem fog egy határozott kérdésen évekig rágódni, hanem egy csomó érdekkört egyszerre vagy legalább gyors egymásutánban követ, miután minden külső befolyásra azonnal reagál. Szellemi mozgékonyságánál fogva a jelentkező tudományos kérdésekre a felelet csaknem egyidejűleg adódik, a kérdések roppant tömege azonban lehetetlenné teszi, hogy mindegyiket olyan aprólékos gonddal dolgozza ki, ahogy a klasszikus szokta. Szellemi tulajdonaikkal szemben is másféleképpen viselkednek: a klasszikus tudós egyéni birtoknak tekinti, olyan sokáig és olyan teljes odaadással dolgozott rajta, hogy szinte vérévé vált, s ha más tart rá igényt, úgy védi,


307

mint a saját gyermekét. A romantikus fajta ellenben olyan könnyen és gazdagon termel, hogy inkább helyet kell a régi kidobásával az új részére teremteni, mintsem hogy a befejezett munkával való személyes összefüggésért kardoskodjék. A klasszikus nem szeret készülő műveiről beszélni, a romantikus viszont nemcsak hogy szívesen és kimerítően cseveg róluk, hanem gondolatait, szempontjait és belső vajúdásait világgá bocsátja, mindenki alapul veheti őket a maga munkájához vagy felfedezéséhez, és a romantikus nem veszi rossz néven, ha tőle elemelnek valamit. Magának is több van belőle, mint amennyit felhasználhat.

Nem kell részletesebben bizonyítani, hogy éppen e tulajdonságok révén lesz a romantikushól kitűnő tanár. Gondolatokhan és problémákban való túlterheltség sehol sem csappantható le jobban és természetszerűbben, mint szorgalmas tanítványok körében, sőt a tanár lelkesedése még a hanyagokat is ösztökéli. Liebig, a nagy romantikus a legkedvezőtlenebb körülmények közt is, mihelyt lehet, iskolát alapít; olyan erős belső szükség készteti erre, hogy áldozatok árán rendezi be és tartja fenn, s rövid idő alatt olyan sikerekre hivatkozhat, hogy a tanítványok az egész művelt világból tódulnak hozzá. A kicsi és jelentéktelen Giessen néhány


308

év alatt nemzetközi hirességre tesz szert; a német határon idegenek bukkannak fel: merre visz az út Giessenbe?

Liebig hatásának döntő motívumát tanítványai egyértelműleg abban állapítják meg, hogy állandóan lelkesedést tudott bennük kelteni és ébrentartani tudományos munkásságuk iránt. A kikerülhetetlen elkedvetlenedési időszakokat egy pár gyújtó szóval mindig át tudta ugrani, és tanítványai gyengülő kitartását megszilárdítani, s ez volt az igazi eredmények kulcsa. Tény, hogy az akarat képessége minden más közül a legritkábban van kifejlődve. Sokan vannak, akik minden jóra hajlanak, de akarni nem tudnak, legalább is olyan eltökéltséggel, hogy akaratukat minden nehézség és akadály ellenére érvényesíthessék. Ezekben a jelenségekben is a félremagyarázott oktatási politika a bűnös. Ha a tanuló a tanár rendelkezéseihez lehetőleg alkalmazkodik, ez a tanárnak igen kényelmes s ösztönszerűleg feléleszti benne azt a gondolatot, hogy az ilyen gyerek egyszersmind nagyon jó diák. A nevelés jeligéje tehát: a lehető legengedelmesebb tanítványokat! Az életben azonban engedelmességgel nem lehet zöldágra vergődni, sőt éppen megfordítva: azok jutnak legtöbbre, akiket erős akarat vezet, s akik nem törődnek azzal, mit tartanak mások róluk, hanem a ma-


309

guk céljaival akarnak tisztában lenni. Nemcsak az egoisták ilyenek, hanem az emberiség nagy jótevői is; hajthatatlan akaraterő nélkül az emberi viszonyok megjavítása nem sikerülhet, még a legnemesebb és legértékesebb célokat is egy konzervatív többség fogja mindig ellenezni. Lélektani szükségszerűség ez; a tétlenségi elv a szellemi életre is áll, nemcsak a mechanikára.

Az akarathiány általános voltát a romantikus tanár, aki fölös és meggyőző akaraterővel van telítve, tiszteletreméltó módon csökkenti. Társas együttműködés és egy tekintélyes idegen akarat mellett az átlagember akarat-érvényesítése sokkal könnyebb; nemcsak szívesen teszi meg, amire biztatják, hanem még hálás is érte. A tanár egyénisége a közvetlen hatás folytán tanítványaiban szinte megsokszorozódik, és időben és térben valósággal hihetetlen eredményeket hozhat világra.

A klasszikus minderre képtelen, és még külső lehetőség esetén sem fog ilyesmire törekedni. Mikor Gauss göttingeni professzor volt, még dívott az a szokás, hogy a tanítványok félév elején személyesen jelentkeztek. Gauss tudomásul vette a jelentkezést, de minden diáknak egész őszintén megmondotta, hogy a felolvasásokból valószínűleg nem lesz semmi – abban a reményben, hogy majd csak visszalépnek. A


310

klasszikus tudósnak viszont roppant nagy személytelen és a jövőbe nyúló hatásképessége van. Műveinek kerek tökéletessége gondolatbirodalmát soká és változatlanul megőrzi. Tudjuk, hogy egy csiszolt üveglap kémiai és egyéb mechanikai hatásoknak jóval tovább ellent tud állni, mint a csiszolatlan; a klasszikus művet is belső lezártsága tartósabbá teszi, mint amilyen puszta anyaga szerint lehetne. Ilyen összhangzatos alkotás módosításának ötlete azután mindig körülményesen bizonyítandó, mielőtt hitelre taláma: ezért van a klasszikus stílusú tudományos munkának bár később beálló, de huzamosabb és teljesebb hatása, mint a romantikus tudósénak.

A romantikus mű hatása másban rejlik; nem tökéletessége és lezárt volta, hanem az eleven élettel való kapcsolata jellemzi. Gyakran maga a romantikus tudós hívta ki az általános figyelmet problémáira, s így munkáját a napi eseményekbe ojthatta bele. Gyors és széleskörű hatását ez a körülmény biztosítja, viszont művének állandóságát is letöri. A piramis köveinek megbolygatása nélkül évezredekig megáll, az erdő csak folytonos ültetés és pótlás által élhet tovább. A fiatal fák viszont elődeik megtermékenyített talajából hajtanak ki; azok az elemek tehát, amelyeket a faősök a sziklákból szerves


311

életre asszimiláltak, örökkétartó hatást fejtenek ki. A két típusnak a gondolkodás időbeli mértékében rejlő eltérése műveik hatásmódjában is visszaverődik: az egyik lassan és nyomatékosan, a másik gyorsan és széles körben érvényesül.

A vég

Eddig főleg a felfedezők fénykorát állítottuk szembe életük többi szakaszaival, lássuk most már amaz eseteket, amikor az ellentétek belső lefolyásuk következtében nem olyan nagyok és feltűnőek. A felfedezők és feltalálók jórésze tényleg veszély nélkül éli túl legjelentékenyebb eredménye kritikus idejét, és ha elég szerencsések, hogy hamaros elismerésre találnak, életük alkonya hosszú és boldog. Díszes és tekintélyes helyre kerülnek, és anyagi megélhetésük sokszor dúsan biztosítva lesz; minél tovább élnek, munkáik értéke annál nyilvánvalóbbá válik, kormányok és testületek vetélkedve halmozzák el őket kitüntetésekkel, és tisztelik meg általuk saját magukat, hogy az idején való elismerés bizonyítvékaival kérkedhessenek. A laikus tehát irigylésreméltó életet lát maga előtt.

A kutató, még abban az esetben is, ha az általános elismerés sokáig késik, manapság már


312

rendszerint élvezi munkája gyümölcsét. A tudomány fejlődésének mai gyorsított tempója, a népek legkiválóbbjainak megsokszorozódott részvétele folytán, az elmúlt évszázadokhoz képest, még a legmerészebb felfedezéseket is hamarabb hódítja meg az egyetemes ismeretek számára. Ma már kizárt dolog, hogy az alapvető gondolat évszázadokon át, sőt akár néhány évtizedig is észrevétlenül maradjon: ha nem is az első szerző megállapításának alakjában, de hamarosan másodszor is felfedezik, és feltétlenül a nagyközönség tudomására jut. A tudomány gyarapodásának a vezető szellemek egyéni érdekeitől való látszólagos függése ellenére, félelmetes szabályozottsággal és logikus rendben halad előre, és különös, objektiv törvényei kalauzolják. Mennél fejlettebb valamely határos tudományág, a tudomány egyes szervében meglévő hiányosságok annál kirívóbbak, miután minden részletkérdés szükségszerűen ezer mással van vonatkozásban. A megfelelő pótlás és kiegészítés folyton sürgetőbbé válik, ami a gondolkodókat hathatósan oda tereli, ahol még tennivaló van. A tudomány történetírójának folytonosan csodálkoznia is kell a fejlődés következetessége felett.

A tudománynak épp e következetes és esetlegességektől önmagában felszabaduló meneté-


313

ből következik, hogy az egyes tudós vagy kutató előrehaladásával soha sincs összehangolva. A legkedvezőbb egyéni esetben a dolog így áll: Eleinte a felfedező jóval megelőzi korát. Tegyük fel, hogy új megállapításait hamarosan és általánosan megérteti és hozzáférhetővé teszi, s tekintélyes iskola alapításával vagy irodalmi tevékenysége révén annyira érvényesíteni tudja, hogy rövid idő alatt egy csomó munkatársa akad. A tudomány ebben az irányban gyors fejlődésnek is lendül, eleinte a mester kizárólagos vezetése mellett. Csakhamar azonban a tanítványok serege és a munka terjedelme annyira megszaporodik, hogy a vezető tudós nem lehet a dolgoknak teljes ura. Fiatalabb, az úttörő munkában fel nem emésztődött erők friss és szabad energiájukat viszik a mester megcsappant erői helyére, és az új elvet olyan irányban fejlesztik tovább, amelyeket az eredeti szerző annak idején figyelmen kívül hagyott. A tudománynak ez az ifjú hajtása mindinkább terjed és gyarapszik, a mester pedig mind öregebb lesz, és a fiatalos rohamot nem bírja tovább. Nem marad végül más választás, mint félreállani vagy letiportatni magát; mindkét megoldás rosszul esik, de általános és egyéni szempontból mégis az első a jobbik.

Volta, az elektromosság tudományos alap-


314

vetője, életfeladatának megoldásául végre a nevéről elkeresztelt elektromos oszlopra rábukkanva, olyan mérhetetlen fejlődés előtt tette szabaddá az utat, amelynek területét csak akkor képzelhetjük el, ha technikai és tudományos eletünknek az elektromossággal való telítettségére gondolunk. Mielőtt még híres értekezését nyomdába adhatta volna, az elektrokémiai felfedezések a puszta szóbeszéd alapján már kezdetüket vették, és a következő tudományos korszakot jóformán ki is sajátították. Feltehető volna, hogy Volta alaposan kiaknázta nagyszerű ötletét. De szó sincs róla: gazdag tevékenysége ezzel a tanulmányával jóformán teljesen lezárult, pedig mindössze ötven éves volt, és még negyedszázadnál tovább élt. Tudományos működésével azonban végleg felhagyott, családja körében általános tisztelet közepette éldegélt, és gyér közleményei nyilvánvalóvá teszik, hogy a maga részéről egyáltalán nem volt megelégedve amaz iránnyal, amely felé az ő tudományos gyermeke elkalandozott.

Nincsenek közelebbi adataim Volta öregkori szellemi állapotáról, s így nem állapíthatom meg, vajon önként és szívesen vonult-e vissza vagy pedig kényszerűségből. Mindenesetre megtette és jól választott. Rosszabb lett volna, ha a csatatéren marad, és véleményét fiatal társaival


315

szemben érvényesíteni akarta volna. Később ehhez az elhatározáshoz folyamodott Berzelius, aki Volta felfedezéseit továbbfejlesztette, és az elektromos és kémiai tünemények vonatkozásait, amelyektől Volta húzódozott, megállapította és közzétette. Fiatalkori tanulmányai alapján a kémiai vegyületek egy elektromossági rendszerét alapította meg, és rendkívüli módszertani hivatottságával s kitartó és klasszikus tudóshoz méltóan egzakt kutatásaival a tudomány fejedelmei közé sorakozott. Évi jelentéseiben dicséretet és gáncsot teli kézzel szórt minden tudományos eseményre, és nézete annyira megbízható és becsületes volt, hogy javarészt még ma is helytállanak, aminthogy akkoriban is a piacra dobott új kémiai értékek árfolyamát ő határozta meg.

Amikor azonban őt is elérte a Volta végzete, amely senkit sem kerül ki, ha a halhatatlan tudomány olyan vágására csap át, amelyet fogyatékos emlékezőtehetséggel és aggkori elgyengüléssel nem lehet megjárni – Berzelius nem vonult félre. A tudomány menetét a maga régi zenéjére akarta szabályozni, még pedig eleinte atyai hangon, később komolyabban emelte fel tekintélyes és parancsoló szavát, végül fékeveszett haraggal minden határt legázolt; semmi sem használt. Fiatal szaktársai,


316

akiket annak idején ő maga kalauzolt a tudomány felé, elpártoltak tőle. Nagy külső tisztességben, de lelkileg összetörve s abban a meggyőződésben halt el, hogy a tudomány, amelynek egész életét áldozta, reménytelen örvénybe került.

Az ő esete, amelyet idevázoltam, nem véletlen és kivételes, s nemcsak a tudomány vezető emberének hasznos és impozáns életpályája fúl ilyen tragikus befejezésbe. Mindazok erre a sorsra jutnak, akik az egyes emberi életnek és az általános emberinek eltérő görbéjét nem méltatják vagy nem akarják figyelemre méltatni. Az emberi élet iránya gyorsan emelkedik, és ha nagy emberé, a környezetnek hamar ura lesz, viszont éppen a kivételes élet hatása alatt a környezet nívója is magasabb lesz. Ha azután az egyéni élet delelőre jutott, szükségszerűen le kell alkonyodnia, sokszor hirtelen, néha lassan, de minden körülmények között. Végtelenül nehéz azt a pillanatot megismerni, mikor saját életük vonala a környezeté alá esik, s mikor a megszokott tevékenység folytatása már nem a fejlődéssel, hanem az egyéni élet jelentőségének csorbításával egyenértékű. A tudomány gyönyörű békemunkája itt sem marad tétlen: aki a természeti törvényeket teljesen átérti, lemond az ellenállásról és a szükségszerű folyamatot lehe-


317

tőleg kevés fájdalommal igyekszik elviselni. A tudomány óriás csataterei mellett nyájas kertek zöldellnek, ahova a vásári lárma nem hat el; olyan virágok nyitnak benne, amelyeket azelőtt is láthatott mindenki, de a pillanat elfutó izgalmában észrevétlenül maradtak.

Ha valaki nem ragadja meg a visszavonulás időszerű pillanatát, jól vigyázzon: csak korábban lehet, későn soha; és ha az igazi alkalom elrepült, a döntő elhatározás már meg nem érlelődik. Eljő a szenilis becsvágy: mutassuk meg a világnak, hogy még fiatalak vagyunk! – és mindennek vége: a józan belátás örökre elköltözött. Igen, inkább előbb, mint később; ha meggondoljuk, hogy a közeli jövendő ifjú hősei a kapunál türelmetlenül várják, mikor lesz már a pálya szabad, örömmel kell félreállani és szívesen tisztelegni a fiatal titánok előtt.