TERMÉSZETTUDOMÁNYI
KÖNYVKIADÓ-VÁLLALAT
A M. T. AKADÉMIA SEGITKEZÉSÉVEL
KIADJA
A K. M. TERMÉSZETTUDOMÁNYI TÁRSULAT

XLIV.




A HEGYEK TÖRTÉNETE

IRTA
ÉLISÉE RECLUS

FORDÍTOTTA
GEŐCZE SAROLTA.

TIZENNYOLCZ EREDETI KÉPPEL.

BUDAPEST
1891.

A VII. (1890-1892. ÉVI) CZIKLUS
NEGYEDIK KÖTETE
A KÖNYVKIADÓ-VÁLLALAT ALÁÍRÓI SZÁMÁRA

Tömörítve (1,9M)

Elektronikus kiadás:
Németh Ferenc, 2005.

TARTALOM.

I. Fejezet. A menedék (1)
II. Fejezet. Az ormok és a völgyek (9)
III. Fejezet. Kőzetek és kristályok (20)
IV. Fejezet. A hegyek eredete (28)
V. Fejezet. A kövületek (39)
VI. Fejezet. A csúcsok szétrombolódása (47)
VII. Fejezet. A törmelék (54)
VIII. Fejezet. A felhők (63)
IX. Fejezet. A köd és a zivatar (71)
X. Fejezet. A hó (77)
XI. Fejezet. A lavina (89)
XII. Fejezet. A glecser (97)
XIII. Fejezet. A moréna s a zuhogó (107)
XIV. Fejezet. Az erdők és legelők (116)
XV. Fejezet. A hegyek állatvilága (126)
XVI. Fejezet. Az éghajlat lépcsőnkénti változása (135)
XVII. Fejezet. A szabad hegységi ember (146)
XVIII. Fejezet. A kretin (161)
XIX. Fejezet. A hegyimádás (172)
XX. Fejezet. Az Olimpus és az istenek (183)
XXI. Fejezet. A szellemek. (193)
XXII. Fejezet. Az ember (198)


ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ.

Szűkebb keretben megragadóbb képet a hegyek életéről talán még nem alkotott író, mint RECLUS e kis művében. Egész lelkét, az ő emberszeretettel, jósággal, könyörülettel teljes lelkét öntötte belé, az ő nemes idealizmusa csap felénk minden sorából, és van benne annyi poézis, a mennyi igen kevés, rímbe szedett poétai munkában.

Bár bírna ez a fordítás annyi gyönyörüséget szerezni másoknak, a mennyit nekem az eredeti szerzett.

De fogják-e nálunk olvasni a "hegyek" történetét?

Hisz a magyar ember nem igen szereti a hegyet. A hegyes vidéket "görbe ország"-nak csúfolja és alig várja, hogy szabaduljon belőle. A nép dalba foglalja az erdőt, a mezőt, a ligetet: de hegyről csak elvétve szól a népdal.

Rég volt, hogy a Kárpát tövében hazát szerzett a magyar; de akkor is a síkságot választotta magának, a hegyeket pedig meghagyta az idegen népfajoknak.

Magyarország földjét azonban harmadrészben hegység borítja, s azért nagyon kivánatos, hogy a magyarság életrevaló, művelt része figyelmét hazája hegyes vidéke felé fordítsa, hogy megismerje és megszeresse.

Ennek az eszmének szolgáljon RECLUS magyar kiadása. Vajha az ő eszméi megtermékenyítenék a magyar szellemet, hogy támadna magyar író, a ki magyar nyelven, szíve melegével írja meg hazája hegységeinek történetét.

Még egy pár szót a fordításról.

Hogy először olvastam át a nekem fordításra szánt könyvet, szinte megijedtem: hogyan tudjak én a hegyekről szeretettel írni, a ki alföldi, sík vidéken nőttem fel; a ki szülőföldem egyhangú lapályához szenvedélyesen ragaszkodom, ezekben a hegyekben pedig, a mik itt körülvesznek, csak komor börtönfalakat látok, a melyek szülőföldemtől elzárnak? Azt gondoltam azonban magamban: jó, majd előbb igyekszem megszeretni őket. Hátha rajtam beteljesedik, a mit RECLUS olyan szépen kigondolt, hogy megismervén őket igazán meg találom szeretni?

És azzal elkezdtem az ismerkedést.

Ha eddig ügyet se vetettem rájok, most keresve-kerestem az alkalmat, hogy közelükbe férkőzzem, hogy életük nyilvánulásait megfigyeljem, ellessem. A hol csak alkalmam nyilt, bejártam minden tetőt, minden völgyzugolyt; megfigyeltem a köveket, sziklákat, a vizek folyását, változásait; a növényeket, a hegyi és a síkságra termett állatok alkatát. Elmentem a bihari hegyekbe, hogy a hegyek maguk tanítsanak meg arra, a mit róluk tudni akartam, a mit felőlük tudnom kellett. Megfigyeltem a hegyi népet ott és itt: külsejét, tartását, eszejárását, szokásait, képzeletvilágát; felidéztem emlékemben mindazokat a képeket, a mik hegyes vidékeken jártomban mintegy akaratomon kívül lelkembe vésődtek; átkutattam gyermekkori emlékeimet, a meséket, mondákat, a mik a hegyekre vonatkoztak; meglestem a nép beszédjét, hogy megtudjam, mikép fogja fel a hegyeket, milyen babonákat, képzeteket fűz hozzájuk s mily szókkal jelöli alakjuk sokféleségét. És megszerettem a hegyeket. Új, gazdag világ tárult föl előttem.

Üde, eleven a lelkemben minden kép, minden benyomás még most is; azért könnyű volt nekem a munka. A mit RECLUS-nek az ő hegysége hazája nyelvén mondott el, azt elmondta nekem a magyar hegység magyarul. És hogy egészen őszinte legyek: nekem is megvolt a magam pásztora, az én csíki szolgálóleányom, a ki nekem a székely hegyek csúfolódó, csalogató "szépasszonyairól", az omlatag hegyoldalok "suvadásairól" és az ő bérczes szülőfölde egyéb megragadó természeti tüneményeiröl mesélgetett.

Igy jött létre ez a fordítás.

A mi a fordítás technikáját illeti, a népnyelvből régebben átvett szók közől ezeket alkalmaztam:

combe = szurdok,
promontoire = hegyfark,
versant = hágó, kaptató,
aiguille de rocher = bütű, szikla-szálka, felnyulakodó hegyes kő,
couloir = debrő, vízmosta mély völgy,
cirque = gyűrűvölgy, üstvölgy,
ravin = horhó,
crevasse = rianás,
défilé = sikátor,
torrent = sió, zuhogó, a glecserből eredő patak,
völgyfenék = vápa,
névé = jegeshó.

A székely népnyelvből ezekét vettem át:
ébouli = suvadás,
lavina = hósuvadás.

A bodrogközi népnyelvből pedig ezeket:
surplombant = lingó, az olyan szikla, a mely csak egy nyélen van összekötve a heggyel,
saillie = kiömlés, síma felület alól való kipattanás;
horizon = égalja,
profil = oldalvást, élben,
versant = garád, ároknak, szőlőnek vagy kertnek hirtelen lejtésű oldala,

a torrent = Wildbach helyett a vadvizet nem használtam, mert azzal a mi bodrogközi népünk a folyó vizek mentén esőzések idején fölfakadó, lappangó földárját jelöli.

Brassó, 1891 májusban.

A fordító.        


I. FEJEZET
A MENEDÉK

Szomorú, levert, életúnt voltam. A sors keményen bánt velem: a kiket szerettem, elvette tőlem; terveimet, reményeimet semmivé tette. Mikor látták, hogy a szerencsétlenség rám szakadt, ellenem fordultak azok, a kiket barátaimnak hívtam; meggyűlöltem az emberiséget fékevésztett szenvedélyeivel, érdekeinek harczával. Szabadulni akartam minden áron; akár csak azért, hogy meghaljak, akár pedig azért, hogy a magányosságban újra megleljem lelkemnek nyugodalmát, erejét.

Magam se tudva, hová jutok, elhagytam a zajos


2

várost, és a nagy hegységek felé vettem útamat, a melyek csipkésen szegték be az ég alját.

Mentem, mendegéltem a hegység irányában, esténként meg-megállva egy-egy félreeső korcsmánál. Az emberi hangra, az emberi lépések zajára összerezzentem; de mikor egyedül lehettem, mélabús gyönyörrel hallgattam a madarak dalát, a folyó zúgását és az ezerféle erdei neszt.

Folyvást találomra menve, hol szekérúton, hol ösvényen, végre a legelső hegyszoroshoz értem. A barázdával csíkozott téres síkság hirtelen megszakadt a sziklák tövénél, az árnyas gesztenyések borította lejtők aljában. A messzire ellátszó magas, kéklő csúcsok eltűntek a kisebb, de közelebbi ormok mögött. A folyó, melynek széles háta símán terült lenn a síkságon, itt feketés mohával benőtt sima sziklák közt rohant lefelé, fel-felfodorodva az útjába eső kövektől. Mindkét parton egy-egy magaslat meredezett, a hegységnek legszélsőbb domborulatai; teteiken bástyatorony romja, a mely hajdan őre volt a völgynek. Mintha az a két fal engem elzárt volna; túl voltam a zajos, füstös nagy városon; hátam mögött volt már ellenség, rossz barát.

Régtől fogva most éreztem először igazi örömet. Fürgébbé vált a járásom, bátrabbá a tekintetem. Megmegállva, kéjjel szívtam a hegyekből áradó tiszta levegőt.

Itt már nincs kavicsos, se poros vagy sáros országút; elmaradt az alacsony síkság, itt vagyok már az igát nem ismerő hegységben. A völgyfenéken jó széles szekérútacska visz végig; abból válik el egy kis ösvény, pásztorok és kecskék járta csapás, és tart rézsút hágva a hegyoldal-


3

2. kép. Az utolsó emberi lakás.


5

nak. Erre tértem én ís, hogy végtére egyes-egyedül lehessek. Lépésről-lépésre följebb érve, egyre apróbbaknak látom az embereket a völgyi úton. A házikókat, falvakat félig-meddig tulajdon füstjök rejti el előlem, mely kékes-szürke köd gyanánt lassacskán kóvályog fölfelé a hegyoldalon, útközben szétfoszladozva az erdőszéleken.

Estefelé, körüljárván nem egy meredek sziklát, elhagyván számos horhót,* kőről-kőre ugrálva, általmenvén sok csacsogó csermelyen, egy hegyfark tövéhez értem, a mely messzire uralkodott sziklán, erdőn, legelőn. Csúcsán füstös kunyhó látszott, körül a lejtőjén juhok legelésztek. A bársonyos pázsit közt sárgás szalagként húzódott az ösvény egész a kunyhóig, ott megszakadt. Távolabb nem látszott egyéb, mint kövecs, horhó, törmelék, zuhatag, hó és jég. Ez volt az utolsó emberi lakás (2-ik kép). Ez omlatag viskó lett hónapokig menedékhelyem. Ott egy kutya meg egy pásztorember barátságosan fogadott.

Szabad lévén azontúl, életem lassú megujhodását ráhagytam a természetre. Majd egy-egy sziklás tarajról lezuhant kőomladék közt járkáltam; majd elbolyongtam a fenyvesben; máskor a legmagasabb gerinczeket másztam meg, a csúcson pihenve meg, honnan az egész messzeséget be lehetett látni; sokszor pedig egy-egy mélységes sötét szurdokba tévedtem, a hol azt hihettem, hogy el vagyok temetve a Föld gyomrába. Az idő és a természet érintésétől lelkem gyötrő kisértetei las-

* Francziául ravin, magyarul vízmosás, árok, horhó.


6

sanként elmaradoztak. Már nem pusztán a végből járkáltam, hogy emlékeimtől szabaduljak, de érezni akartam környezetem hatását és élvezni mintegy öntudatlan.

Ha eleinte annak örültem, hogy a hegységben magányra találtam, s hogy erdő, bércz és egy egész világ állt közém és múltam közé: egyszer csak azon vettem magamat észre, hogy új szenvedély lopódzott a lelkembe – szeretni kezdtem a hegységet maga-magáért. Szerettem fenséges és nyugodt arczát, melyet megvilágított a Nap akkor is, mikor mi reánk már alkonyi árnyék borult; szerettem kékbe csillogó, jéggel terhelt erős vállát s széles oldalát, a hol kőomladék tarkázza az erdőt és a legelőt; szerettem hatalmas tövét, mely messzire elágazik, mint valami óriás fa gyökere, melynek szálait völgyecskék választják el egymástól, csermelyeikkel, zuhatagaikkal, tavaikkal, rétjeikkel; megszerettem a hegységet mindenestől, a kis sárgás zöldes mohától kezdve, mely a sziklán terem, a fényes kődarabkáig, mely a pázsit közül kicsillan.

Társamhoz, a pásztorhoz is hozzászoktam lassanként, bizalmat s barátságot kezdtem érezni iránta; pedig eleinte majdnem terhemre volt, mert annak az emberiségnek a képviselőjét láttam benne, a mely elől futottam. Már nem értem be azzal, hogy megköszönjem neki az eledelt és szolgálatát, hanem tanulmányozni kezdtem, és iparkodtam megtanulni, a mire ő taníthatott. Kicsi tarisznyával tellett az ő tudománya; de, a mint a természetet megszerettem, ő ismertetett meg azzal a hegységgel, a melyen nyáját legeltette, a melynek tövében


7

ő maga is született. Elmondogatta nekem a növények neveit, megmutogatta a sziklákat, melyekben a kristályok és más ritka kövek rejtőznek; elkisért a tátongó mélységek szédítő párkányaira, hogy megmutassa az útat a csúf helyeken végig. A csúcsok tetejéről megmutogatta nekem a völgyeket, a patakok folyását; otthon pedig, füstös kunyhónkban, el-elmesélgetett nekem a vidék történetéről és a helyi legendákról. Én pedig neki cserébe sok dolgot elmagyarázgattam, a mit ő nem értett, sőt a mit soha nem is kívánt megérteni. De értelme lassanként megnyílt, hogy szinte mohó is lett. Nekem pedig kedvem telt benne, hogy újra elmondogassam azt a kicsit, a mit tudtam, látva, hogy szeme fölragyog, szája meg elmosolyodik. Arra az esetlen, durva arczra kiült a lélek; abból a közönyös, részvétlen lényből, a ki volt, emberré lett, elmélkedővé magán és a körülötte lévő tárgyakon.

Társamat oktatva, okultam magam is, mert iparkodván neki megmagyarázni a természet tüneményeit, magam is jobban át kezdtem őket látni, s így saját magamnak lettem a tanítványa.

Kettős érdeklődés ösztönzött tehát: a természet szeretete és az embertársamhoz való rokonérzet, hogy megismerjem jelenlegi életét és elmúlt történetét annak a hegységnek, a melyen mi úgy éltünk, mint valami piczi férgecskék az elefánt bőrén. Megfigyeltem azt a rengeteg tömeget szikláiban, a mikből fölépült, talaja szeszélyes változataiban, a mik más-más pontról, más-más időszakban nézve, oly sokfélévé, majd kecsessé, majd rettenetessé teszik a hegységet; megfigyeltem


8

havát, jegét s a légköri változásokat, a miknek ki van téve; megfigyeltem az állatokat és a növényeket, melyek felszínét lakják. Iparkodtam megérteni azt is, hogy mi volt a hegység szerepe a nemzetek történetében és költészetében, hogy mi volt szerepe a népek mozgalmaiban és az emberiség haladásában.

A mit megtudtam, azt jórészt az én pásztoromnak köszönhettem; sőt – őszintén szólva – része volt benne a csúszó-mászó féregnek; a röpke pillangónak és a daloló madárnak is.

Ha nem hevertem volna a fűben órák hosszant, figyelve vagy hallgatva e parányi lényeket, a kik nekem testvéreim, talán meg se tudtam volna úgy érteni, milyen eleven maga a nagy Föld is, a mery magával hordozza e végtelen parányiságokat és sodorja őket velünk együtt a mérhetetlen világtérben.


9

II. FEJEZET.
AZ ORMOK ÉS A VÖLGYEK.

A síkságról nézve a hegység alakja igen egyszerű; egy kis csipkézett kúpból áll mindössze, mely egyéb kisebb-nagyobb emelkedések között nyúlik fel a rózsás és fehér felhőkkel csíkozott kék egen, a mely beszegi a szemhatár egyik szélét. Messziről furcsa, egyenetlen fogú, óriás fűrésznek tetszett; az a hegy, a merre én tévedtem, csak egyik foga volt a fűrésznek.

A lentről látott kisded kúp, az a homokszem azon a másik homokszemen, a minek neve Föld, most mégis úgy tűnik fel nekem, mint egy egész világ. A kunyhóból, néhány száz méternyire fejem fölött, látok ugyan egy szirtgerinczet, melyet a csúcsnak vélek; de, a mint megmászom, más orom meredezik túl a havon. S ha más tetőre érek, a hegység alakja ismét változik. Minden csúcsról, minden hágóról, minden horhóból más-más arczulata van a tájnak szemben és élben. Maga a hegy hegységek egész csoportjából áll, mint a hogy a tengeren mindegyik hullámot számtalan habocska fodrozza. Hogy a hegység egész alkatáról fogalmunk lehessen, be kell barangolni keresztül-kasul, meg kell mászni


10

minden kiszögellését, bele kell hatolni a legcsekélyebb völgyzugolyba. Mint minden egyéb, úgy a hegység is végtelen annak, aki minden ízében meg akarja ismerni. Az az orom, a hol legszívesebben ültem, nem legcsúcsa volt a hegynek, a hol úgy ül az ember, mint király a székében, hogy onnan nézzen széjjel a lábainál terülő országokon. Jobban szerettem a kisebbik csúcson, honnan tekintetem leszállhatott a mélyebb lejtőkre, majd hághatott följebb, bérczről-bérczre, a legfelső szirtfalak fölé, egész a kék égben fürdő csúcsig. Itten, a nélkül hogy vissza kellett volna fojtanom a fenhéjázásnak azt az érzetét, a mely akaratomon kívül támadt volna bennem a hegység legtetején, élveztem azt a gyönyört, hogy teljesen kielégíthettem szememet mind ama szépség láttára, mit a hó, a sziklák, erdők és legelők tártak elém. Középén voltam ott ég és Föld közt, szabadnak éreztem magamat, mégse mindentől elszakadtnak. A békének szelídebb érzete nem támadt bennem sehol.

De nagy öröm is az, ha az ember fölér egy magas csúcsra, a mely mintegy uralkodik az egész, az ormok, völgyek, síkok alkotta szemhatáron! Milyen kéjjel, az érzékek milyen elragadtatásával szemléli az ember egyetlen képben a rengeteg alkotmányt, melynek maga áll a legcsúcsán. Lenn, az alantas lejtőkről, a hegységnek csak egy része látszott, legfeljebb egy meredekség; de a tetőről minden gerinczet végiglátni, a mint messzebb-messzebb nyúlik, kirugóról kirugóra, meredekről meredekre, egész a hegység tövén lévő dombokig és hegyfarkakig. Az ember mintha egyenrangú társa volna a környzező hegyeknek; ő is fürdik a fényben és a tiszta


11

levegőben, mint az ő tetőik; fent van a magas égben, mint a sas, a kit könnyű szárnya tart az esetlen föld , felett. A csúcsnál jóval lejebb, lábánál látja az ember, a mit a nagy tömeg oda lenn már égnek nevez: a felhőket, a mint lassan úsznak a hegyek oldalán, el-elszakadozva a szirtek hegyes kiszögellésein és az erdőszéleken, elhagyogatva imitt-amott a mélyedésekben egy-egy ködfoszlányt; majd odébb szállva a síkság fölé, imbolygó nagy árnyukat vetik reá.

Arról a királyi figyelőhelyről a vizeket nem lehet úgy szemmel tartani, mint a felhőket, de folyásuk iránya mutatkozott hellyel-közzel, hol a glecser repedéseit elhagyogatva, hol a völgyi tavacskákban és zuhatagokban, hol csendes kanyargásukban a mélyebbi síkságon. E katlanokat, horhókat, völgyeléseket, szorosokat látva, mintha egyszerre halhatatlanná válnék az ember: nézője lehet annak a nagy geológiai munkának, a mit a vizek visznek véghez, mosva, vájva medröket mindenfelé a hegység őstömegében. Látni úgy szólván, hogy faragják szüntelen a rengeteg tömzsököt, hogy elhordhassák törmelékjét kiegyengetni vele a síkságot, vagy betömni vele egy-egy tengeröblöt. Látom jól azt az öblöt is, innen a tetőről; ott kéklik, ott vész a messzeségbe az a feneketlen mélység, az óczeán, a honnan a hegység kikelt, s a hová elébb-utóbb vissza fog kerülni!

Az embert innen nem látni, de sejthetni igen. Félig elrejtőzve, mint sürűben a fészek, egy-egy kunyhó, egy egy kisded falucska húzódik meg a zöldellő hegyoldalban vagy a völgyfenéken. Tova, a nagy füstön által


12

számtalan lehellet szen nyezte levegőréteg álatt szürkéllik valami: az a nagy város. Házak, paloták, tornyok, kupolák, minden egyazon rozsdás, piszkos színbe olvad össze, elütve a környező síkság üdébb színétől: úgy vélnéd, valami penészfolt. Es szomorún gondolod el mindazt a rosszat, gazságot, ami abban a nagy hangyabolyban végbe megy, mind azt a fekélyt, a mi ott evesedik abban a jóformán láthatatlan kelevényben; de a csúcsról nézve szép a síkság végtelen panorámája a maga egészében, városaival, falvaival, a messzeségben el perczegtetett magános házaival. Verőfényben fürdik az egész róna és azok a foltok összhangzó egésszé olvadnak környezetökkel; a levegőég sápadtkék köpenyével mindent beborít.

Milyen más e festői és változatos hegység igazi alakja, mint a milyennek én képzeltem gyerekkoromban a térképeket látva, a mikről tanítóm tanított. Elszigetelt, teljesen szabályos tömegnek képzeltem akkor, köröskörül egyenlő lejtőkkel, csúcsát szépen legömbölyítve, tövén kecsesen behajolván, észrevétlenül olvadva bele a síkságba. Ilyen hegység nincs a Földön sehol. Még a vulkánok közt sincs, a melyek pedig egyenként támadnak, távol bármily hegytömzsöktől, s melyek lassanként növekednek, hamuval meg lávával öntvén el lejtőjöket: még azokban sincs meg ez a mértani szabályosság. A belsejöket feszegető anyagok majd a központi kürtőn tódutnak kifelé, majd valamelyik oldalrepedésen; apró fiókvulkánok keletkeznek a főhegy lejtőin, a miktől kipúposodik felszíne. Még a szél is ellenére dolgozik a szabályosságnak, kénye szerint


13

hordván ide-oda a hegyből ki-kitóduló hamufelhőket.

De vajjon össze lehet-e hasonlítani ezt a mi hegységünket, az ős idők e vén tanúját, a vulkánokkal, a mik alig hogy tegnap támadtak és az idők ostromát még ki se állották? Attól a naptól fogva, mikor a földnek e pontján, a hol most állunk, a legelső gyűrődés mutatkozott, a mely fokozatosan hegységgé volt alakulandó, a természet, mely maga a mozgás, a szünetlen változás, pihenés nélkül dolgozott ezen kiemelkedésen: itt felemelte, másutt benyomta a tömeget; odébb csúcsokkal rakta meg és kupolákkal tetőzte be; mozgó felszinét behajlítgatta, redőbe szedte, felhasogatta, szántogatta, éste-véste s végét még sem érte, mert e munka folyton-foly, mind e mai napig, szemünk láttára.

Ha az ember a hegységet lelki szemével nézi, korszakról korszakra végig, csak olyan ingadozónak csak olyan bizonytalannak tűnik fel az is, mint maga a vihar csapdosta hullám: ez is csak hab, csak egy kis tajték, s ha egyszer elenyészik, ez is csak álom volt.

A hegységnek e változó és mindig változatos elrendezésében, min a természeti erők szakadatlanul dolgoznak, fenséges ritmus nyilatkozik annak, a ki azért kóborolja be, hogy alkatát megismerje. Legyen bár a hegység legteteje akár széles fensík, akár lekerekített tömeg, akár függőleges fal vagy egyedül álló kőszál vagy piramis, akár egész bütű-nyaláb, a hegység képének összhatása mindig egybehangzó a csúcséval. A hegység derekától a tövéig mindenfelé kisebb csúcsok vagy egész csúcscsoportok követik egymást néha még a


14

legszélső hegyfokon túl is látni egy-egy fiú-hegyet, a mezőből, a síksági áradvány közül domb képében, a tengerből szirt gyanánt felfelé ágaskodni. E hirtelen vagy lassánként alacsonyuló csúcsok a legkecsesebb görbületek sorát tüntetik elő. És az igazi lejtő ez a hajladozó vonal, mely a legmagasabb csúcstól kezdve valamennyit összeköti, le a síkságig. Ezen az úton menne föl a tetőre valami óriás az ő hétmérföldlépő csizmájában.

Az én hegységem valamennyinél szebb és derültebb vonásainak nyugalmas szabályossága miatt. A legfentesebb legelőkről látni a főcsúcsot, mely egyenetlen lépcsőfokú piramisként (3. kép) nyúlik felfelé; hajlásait hótáblák töltik ki, melyeknek vakító fehérsége mellett a sötét szikla majdnem feketének látszik; de a pázsit zöldje, mely a távoli kisebb tetőket belepi, annál kedvesebb a szemnek, mely az óriási, rettenetes tömeg nézése után kéjesen pihen még lent, a lágyan hullámzó legelőkön; ezeknek olyan kecsesek a körvonalaik, olyan puha-bársonyosak, hogy akaratlanul is az jut az embernek eszébe, milyen kellemes érzés volna valami óriásnak, ha a kezével végig simogathatná őket. Lejebb hirtelen ereszkedők, kiöklő sziklák és erdővel benőtt hegyfokok nagyrészt elfödik előlem a hegység oldalát; de az egész annál nagyszerűbbnek, annál fenségesebbnek tűnik fel, minthogy csak egy részét láthatom; olyan a tekintete, mint valami szoboré, melynek a talapzata el van födve; úgy ragyog fenn, a magas égben, a fellegek régiójában, a tiszta verőfényben.

Az ormok és mindenféle csúcsok szépségének meg-


15

3. kép. A főcsúcs piramisként nyúlik fölfelé.


17

felel a hajlások, völgyek, hasadékok szépsége. Hegységünk ormója és a szomszéd csúcs közt a gerincz nagyon behajlik és eléggé megkönnyíti a két ellenkező lejtő közt a közlekedést. A két hegy közt kigyódzó völgynek első barázdája itt kezdődik, a gerincznek e nyergén. Ehhez a barázdához mások csatlakoznak, majd megint mások, melyek a sziklák oldalát felszántogatván, horhókká egyesülnek; azok megint egy katlanvölgynek tartanak, honnan szurdokokon (4. kép) és egymás sorjában lépcsőzetesen elhelyezett medenczéken át van a hónak és a víznek lefolyása, le a völgységbe.

4. kép. A szurdok.

Ott, az alig lejtős talajon, már mutatkoznak a rétek, a szelíd fák ligetei, a házak csoportjai. A fővölgybe


18

mindenfelől majd komor, majd mosolygós völgyecskék ereszkednek. Egy távoli kanyarodón túl a völgy eltűnik szem elől; de ha a vápája * nem is látszik, körvonalait és irányát nagyjából mégis ki lehet venni a hegyfokok éleinek többé-kevésbbé egyközű [párhuzamos] vonalaiból. A völgy a maga egészében, a hegyek közé mindenfelé behatoló, számtalan elágazásaival, olyan mint a fa, melynek ezer ága megint apró, vékony ágacskákra oszlik. A völgyektől szeldelt hegység domborzatáról világos képet egyedül a fővölgy adhat az ő völgyerezetével.

Azokról a csúcsokról, honnan a szem legszabadabban tekinthet széjjel, nem látni-e sok-sok csúcsot, a melyek egybehasonlítva, úgy szólván egymást magyarázzák? A völgy túlsó oldalán emelkedő hegyek hajladozó élén túl már a távolban kéklő hegysort látni; azontúl egy harmadik meg egy negyedik azúrkék hegylánczot. A főgerinczhez csatlakozó e bérczsorok csipkés széleik daczára nagyjából egyközűek, és majd közelébb, majd távolabb látszanak egymástól a felhők játéka és a Nap járása szerint. Napjában kétszer tárul ki a hegység mérhetetlen képe: mikor a reggeli és alkonyi sugár árnyékba borítja a túlsó oldalt, és fényben füröszti a Nap felé fordultat. A legtávolabbi nyugati csúcsoktól kezdve a legközelebbiekig összehangzó fokozata látszik minden színnek, mely a napfényben és az átlátszó légben keletkezhetik. Van e bérczek közt olyan, mintha egy lehellet elfujhatná; olyan könnyed árnyalatú, olyan fínoman rajzolódik az égboltra!

* Vápa = völgyfenék.


19

Csak egy kis pára szálljon fel, csak egy kis, észre nem is vehető köd képződjék az ég alján, vagy csak a szálló Nap hagyja nagyobbra nőni az árnyékot: e gyönyörű hegyek, e jég, e hó, e csúcsok elenyésznek, néha fokonként, néha egy szempillantás alatt. Megcsodáltad őket tündöklésökben, és íme eltűntek az égről; most már mind csak álom, halavány emlék.


20

III. FEJEZET.
A KŐZETEK ÉS KRISTÁLYOK.

A hegységbeli kősziklát, valamint a síkság alatt húzódót csaknem mindenütt hol mélyebb, hol csekélyebb termőföld-réteg és különféle növények borítják. Majd erdő, majd bozót, mirtus, fenyér, magyalbokrok; máshol meg, még pedig legtöbb helyt, a legelők apró fűve. Még a hol a szikla meztelennek látszik is, és bütű vagy meredek fal módjára tör elő, ott is benövi a követ a fehéres, pirosas vagy sárga zuzmó, a mitől sokszor egyneműnek tetszik a legkülönbözőbb eredetű szikla is. A csupasz kő csak a csúcsok hideg régiójában, a glecserek tövében és a hó szélén bukkan ki a növényzet alól, a mely egyebütt elfödi. Homokkő, mészkő, gránit, minden egyazon formáczióként tűnnék föl a figyelmetlen útazónak.

Pedig a kőzet igen sokféle; a mineralógus, a ki kalapácsával járja be a hegyeket, százával, ezrével leli a különféle külsejű és szerkezetű köveket. Némelyik egész tömegében egyenlő szemű, mások különnemű részekből állanak, és alakra, fényre, szinre különbözők. Van közöttük tarka, csíkos, pettyes; átlátszó, áttetsző és át-


21

látszatlan. Találni köztük szép szabályos kristályokkal benőtteket; látni lombos szerkezetűt, hasonlót a tamariszka lombjához vagy a páfránylevélhez. Minden fém a kőzetekben fordul elő, vagy tisztán, vagy egymással elegyedve; majd kristály-, majd gumóalakban, olykor csak lehelletszerű befuttatások képében, hasonlóan a fényes szappanbuborékhoz. Máskor állatok és növények számtalan kövületét zárja magába a szikla és őrzi lenyomatukat. A hány elszórt töredék, annyi különböző tanúja oly lényeknek, a melyek a letűnt századoknak kiszámíthatatlan során át éltek.

A nélkül, hogy czéhbeli geológus avagy mineralógus lenne, láthatja az útas is jól, ha tud nézni, milyen csodálatosan változatos e sokféle szikla, a melyből a hegység áll. Olyan nagy a különbség a nagy alkotmány egyes részei közt, hogy sokszor már messziről megismerszik, mily formáczióhoz tartozik. Az olyan magányos csúcsról, a honnan ellátni a nagy messzeségbe, könnyű megismerni a gránit-kúpot avagy bütűt, a palapiramist és a mészkő sziklafalat.

A mi hegységünkben a gránit mindjárt a főcsúcs szomszédjában mutatkozik legjobban. Ott fekete sziklagerincz választ el két tündöklő hómezőt; mondhatnók: fekete gyöngy-diadém patyolat fátyolon. E gerinczen legkönnyebben feljuthatni a hegy legtetejére, mert így ki lehet kerülni az összeálló hó alatt leskelődő repedéseket; itt az ember bízvást megvetheti a lábát a földön, míg karjára támaszkodva könnyű szerrel emelkedik fokról fokra a meredek helyeken. Majd mindig erre mentem föl, ha az én pásztoromat meg a nyáját


22

ott hagyva, egy-két órát a nagy csúcson akartam tölteni.

Messziről nézve, a levegőég kékes ködén át, az a gránitgerincz meglehetősen egyenletesnek látszik; a hegységbeliek, a kik hasonlat dolgában praktikusak és szinte durvák, fésűnek nevezték el; és csakugyan olyan is, mint egy rendes sor hegyes fog. De fönn a sziklák között valóságos chaos van: bütűk,* ingó kövek, egymásra halmozott tuskók, rétegek, a mélység fölé hajló sziklatornyok, egymásnak dűlő falak s közöttük szűk sikátor – ilyen az a gerincz, a mely a hegy élét alkotja. Még itt is, e nagy magasságban is, majdnem mindenütt be van a szikla borítva zuzmó-vakolattal: de imitt-amott csupaszra horzsolódott a jégtől, a hóviztől, a fagytól, esőtől, széltől s a Nap hevétől; más sziklák pedig, miket a villám zúzott szét, mágnesesek maradtak az istennyila érintésétől.

E romok közt könnyű megfigyelni azt, a mi csak imént még belsejében volt a sziklának; látom kristályait teljes fényökben: a fehér kvarczot, a rózsaszínű földpátot s a csillám ezüstös pikkelyeit. A hegység más-más részében a meztelen gránit is más-másféle: némely sziklában fehér, mint a márvány és parányi fekete pontokkal van telehintve; máshol kékes és sötét. Majdnem mindenütt kemény, és tartós emlékköveket lehetne belőle faragni; de néhol annyira mállott, kristályai olyan lazán állanak össze, hogy az ember ujjával is szétmorzsolhatja. Egy ilyen hegyből kis csermely fakad;

* Francziául aiguille, magyarul hegyes csúcs, bütű.


23

a csermely alja fínom homokból van, mely csak úgy tündöklik a csillámtól, mintha arany meg ezüst csillogna a vízfenéken; ez a kis víz nem egy síksági embert csalt már meg, a ki mohón esett neki a kincsnek, a mit hanyagúl hord magával a csúfolódó patak.

A hó és víz szakadatlan müködése következtében egy más fajta sziklát is megfigyelhetünk, a mely jelentékeny részét teszi a hegység tömegének. Nem messze a gránitgerinczektől és kúpoktól, melyek a hegység legmagasb részei és úgyszólván magvának látszanak, kisebb csúcs ötlik szembe, melynek alakja meglepően szabályos; négyoldalú piramisnak is beillenék, talapzatát pedig a fensíkok és lejtők alkotják. Ez a csúcs palasziklákból van rakva, miket az idő szakadatlan gyalul, simít; simít rajta az eső, a hó, a köd, a szél, a napsugár. A lepattogott palalemezek meghasadoznak, szétzúzódnak és csuszamlós tömegekben suvadnak (csuszamlanak) le a lejtőn. Olykor a juh könnyü lépése is miriád követ, egy egész hegyoldalt indít meg.

A palasziklától egészen elüt a mészkő, mely a hegyfarkak egyikét-másikát alkotja. A mész-szikla nem töredezik dirib-darabra, mint a pala, hanem nagy tömegekbe repedezik szét. Némely repedés tövétől hegyéig ketté választott egy-egy háromszáz méteres sziklát is; mindkétfelől látni az égig nyulakodó két függőleges falat; a hasadék torkába a világosság alig alig hat be, és a víz, mely a havas tetőkről belé omolván, fenekét megtölti, a felülről jövő fényt csak sellői bugyborékolásában és zuhatagjainak habzásában tükrözi. Sehol, még tízszer akkora hegységekben sem tűnik fel a ter-


24

mészet nagyszerűbbnek. Messziről nézve, a hegység mészkő-része ismét fölveszi valódi arányait és jól látni, hogy sokkalta nagyobb sziklatömegek nyúlnak nálánál magasabbra; de azért mindig megdöbbentő marad tömegének és falainak nagyszerű szépségével; azt vélné az ember, babiloni templomok.

Nagyon festőiek szintén, noha aránylag kevéssé fontosak, a homokkő-szirtek, vagy a czementtel összekötött törmelékből álló konglomerát-sziklák. A hol a lejtős talaj kedvez a víz működésének, ott a víz kimossa a ragasztékot, árkot váj magának, valami szűk hasadékot, mígnem a sziklát kettéfűrészeli. Egyéb vizek közeltében [!] hasonlókép vájnak maguknak kisebb-nagyobb hasadékokat, a mik annál mélyebbek, mennél bőségesebben omlik a víztömeg; az így össze-vissza szeldelt szikla végtére obeliszkek, tornyok, bástyák valóságos útvesztőjének látszik. Látni néhol afféle töredezett hegyromokat, melyeknek a külseje valami elhagyatott városra emlékeztet, nyirkos, girbe-gurba utczáival, rovátkos szélű várfalaival, nagy bástyatornyaival, kiülő tornyocskáival, furcsa kőbálványaival. Még most is eszemben van az a megdöbbenéssel határos meglepetés, a mit akkor éreztem, mikor egyszer egy völgyszoros bejáratához értem, melyet az esteli árnyék már elborított. A sötét szakadékot messziről ki lehetett venni; de a szorostól oldalvást, a hegytetőn is sajátságos alakokat látott az ember: valóságos óriásokat. Nagy agyagoszlopok voltak azok, mindegyiknek a tetejében egy-egy hatalmas kerek kő, mely messziről úgy látszott, mintha a feje lett volna. Az esővíz lassanként föllazította és elmosta köröskörül


25

az egész talajt, de a súlyos köveket megkímélte és azok súlyukkal egyre növelték szilárdságát az óriási agyagpilléreknek, a melyeken nyugodtak.

Mindegyik hegynek, mindegyik sziklának megvan tehát a maga sajátságos külseje, alkotó anyaga is azon erő szerint, mellyel a bomlasztó elemeknek ellentáll. Így keletkezik az alakok végtelen változatossága, a melyet a sziklák felszínén a hó, a pázsit, az erdő és a mivelt földek közötti ellentét még sokszoroz. A körvonalak s a felszín festőiségét a díszletek folytonos változása emeli. S mégis mily csekély számúak a hegység alkotó elemei, melyek külsejét sokféle vegyületeik révén olyan csudálatosan változatossá tudják tenni!

A chémikusok, a kik műhelyeikben a sziklafajokat elemzik, meg tudják mondani, miből állnak a különféle kristályok. Azt mondják, hogy a kvarcz kovasavból van, azaz oxidált siliciumból, mely színállapotban fénylik mint az ezüst, a levegő oxigénjével egyesülve pedig fehéres sziklává változott. Azt is elmondják, hogy a földpát, a csillám, az augit, az amfiból és egyéb kristályok, melyek a hegyek szikláiban olyan változatos alakban találhatók, mind olyan vegyületek, melyekben a kovasavon kívül fémek, pl. aluminium és kálium is vannak a chemiai vonzódás törvényei szerint vegyülve. Ez az egész hegység, a közeli és távoli hegyek, tövükben a síkságok, de az egész Föld sem áll egyébből, mint fémvegyületekből; s ha a földgömbnek összeolvadt és vegyületekben lévő elemei hirtelen színállapotba jutnának, akkor a Föld, a Mars vagy a Vénus lakóinak, a kik


26

teleszkópjukat reá irányítanák, úgy tűnnék fel, mint a fekete égben tovagördülő ezüst gömb.

A kövek elemeit kutató tudós úgy találja, hógy a kristályokból vagy kristályos ásványos anyagokból álló kőzetek a gránithoz hasonlóan mind fémeknek kovasav-vegyületei; ilyenek a porfír, a szerpentin és a földből vulkáni kitörések alkalmával kitóduló kőzetek, mint a trachit, a bazalt, az obszidián, a horzsakő; mindezeknek silicium, aluminium, kálium, nátrium, calcium és oxigén az alkotó elemeik. A mi a levelesen vagy rétegesen egymás fölé rakodó kőzeteket illeti, hogy ne volnának azok is fémvegyületekből, mikor nagyrészt a tömeges sziklák elmállásából és újra összeállásából keletkeztek? A széttöredezett és újra összeállott kő, úgy az elébb szétzúzódott és elporlott, azután megint sziklává forrott homokkő, valamint a víz mosta, majd újra megszilárdult agyag – mindez csak korábbi sziklák törmeléke, s miként azok, maga is fémvegyületekből áll. A földburoknak csak egyik nevezetes alkotó része nem keletkezett közvetetlenül a régibb sziklák pusztulásából: a mészkő, hanem olyan törmelékből áll, mely a tengeri állatok szervezetén ment át, mely meg volt éve, meg is emésztve, de azért csak mégis megtartotta alkatát; e vegyületeknek bázisa a mész, mely a foszfor-, szén-, kénsavval egyesül. A fémek síma, egyöntetü áthatatlan tömege tehát a sokféle és egyre változó vegyületek révén merész és festői alakokat öltött, a tavak és folyók számára medenczékké, medrekké vájódott; termőfölddel vonódott be, sőt behatolt az állati vérbe és a növényi nedvekbe is.

A tiszta fém még megcsillan itt-ott a hegységbeli


27

kőzetek közt. A források medrében vagy a törmelék közt sokszor látni vasas anyagot; kristályok, melyek vas-, réz-, ólom-vegyületekből állanak, szintén találkoznak a szétszórt dirib-darabok közt; a patak vizében olykor megcsillan egy parányi aranyszemecske. De a kemény sziklában sem a nemes érez, sem a kristályok nincsenek úgy találomra elszórva; hanem elágazó erekben találhatók, melyek legtöbbször különböző formácziókhoz tartozó rétegek közt nyúlnak el. A bányászokat s az ő nyomukban a geológusokat ezek az érczerek vezették be a labirinthusbeli bűvös fonal módjára a hegység gyomrába s egyúttal történetébe is.

A mese azt beszéli, hogy hajdan könnyű volt a hegy belsejében mind e kincset meglelni, elegendő volt hozzá egy kis szerencse vagy az istenek kedvezése: ha az ember véletlenül egyet botlott, s megfogódzott a bokorba, a gyönge ág engedett, magával vívén egy nagy követ, mely soha nem látott üreget fedett volt el; a pásztorember valami varázsigét mormogott el, vagy az amulettjét érintette, azzal bátran lement a nyíláson; ment, mendegélt sokáig a sötét földalatti uton; egyszerre csak kristályos, gyémántos boltozatba ért; köröskörül arany, ezüstbálványok rubinttal, topázzal, smaragdkővel dúsan kirakva: csak le kellett a kincsért hajolnia. Manapság munka nélkül, puszta varázsígékkel nem boldogul senki, a ki aranyra, vagy a földben alvó, egyéb érczre akar szert tenni. A drága hulladékok ritkák, tisztátlanok, földdel kevertek és többnyire csak akkor válnak csillogókká és értékesekké, mikor már a kohóban megtisztultak.


28

IV. FEJEZET.
A HEGYEK EREDETE.

Tehát az egész rengeteg hegység legparányibb részéig egymással változó arányban vegyűlt, különböző elemekből áll; minden éreznek, minden kristálynak, minden homokszemnek vagy mészszemecskének megvan a maga végtelen története, mint akár a csillagoknak. A legcsekélyebb sziklamorzsának meg van a maga genezise, mint magának a világegyetemnek; de bár segítve egymást tudományukkal, a csillagász, a geológus, a fizikus, a chémikus, még most is aggódva kérdik akárhányszor, jól fogták-e föl ezt vagy azt a követ és származásának titkát?

És vajjon magoknak a hegyeknek eredetét biztos már, hogy fölfejtették? Elmondhatjuk-e mind e sziklák, homokkövek, mész-, pala- és gránittömegek láttára, hogyan halmozódott föl ez a csodás tömeg és hogyan nőtt föl az égig? És ha felséges szépségét szemlélve, mi bámuló, hitvány törpék, magunkba szállunk, elmondhatjuk-e a kielégített értelem öntudatos büszkeségével: "Köveid legparányibbja összezúzhat bennünket, de megértettünk; tudjuk, hogyan lettél és mi volt történeted!?"


29

A természeti jelenségek láttára úgy kérdezősködik a gyermek is, mint mi, sőt nálunknál jobban; de naiv bizalmánál fogva többnyire beéri azzal a bizonytalan vagy téves felelettel, a mit atyja vagy öregebb testvére mond neki, a ki maga sem tudja, vagy a tanítója, a ki ugy tesz, mintha mindent tudna. Ha nem felelnének neki, addig-addig kutatna, míg valamilyen magyarázatot nem lelne, mert a gyermek nem tűri a kételkedést; léte érzetével eltelve, győztesül jelenve meg az életben, ura akar lenni mindennek maga körül. Semminek sem szabad előtte rejtve maradnia.

A kezdetleges állapotukból alig kivetkőzött népek hasonlókép minden meglepő jelenségre találtak valami határozott magyarázatot; ha értelmök fokához és erkölcseikhez illett, jó volt nekik akármilyen értelmezés. Szájról-szájra szállva, a mondából végre isteni kinyilatkoztatás lett, és az álomfejtők kasztja kifejlődvén, azt erkölcsi (ekintélyével és szertartásaival támogatta. Így van meg csaknem minden nemzet míthoszi örökségében a hegyek keletkezésének története, valamint a Földé, az óczeáné, a folyóké, a növényeké, az állatoké, sőt magáé az emberé is.

Legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy az istenek vagy a szellemek a hegységeket az égből csak úgy találomra lehajigálták a Földre, vagy hogy gondosan megfaragták, egymás fölé rakták őket, az égboltozatot tartó oszlopokul. Így alkották a Libanont és a Hermon hegyét; így állították a világ végére az erős Atlaszt. Csakhogy akkoriban a hegyek sokszor elmozdultak a helyökről és az istenek nem egyszer még parittyáztak is velök.


30

A Titánok, a kik pedig istenek se voltak, Thesszália minden hegyét felforgatták, hogy rajtok az Olimpust elérjék; karjuknak még az óriási Athosz sem volt nagyon súlyos, mert Thráczia belsejéből ők vitték át a tengerbe, a hol mai napig áll. Északon egy óriási asszony teleszedte a kötényét halmokkal, és azután elhullogatta őket, hogy visszamenőben ráismerjen útjára. Visnu pedig egyszer meglátott egy alvó leánykát a forró napon; megsajnálta és egy hegyet kapott föl az újja hegyére, és ott tartotta fölötte, hogy a szép alvót megoltalmazza. A monda szerint ez volt eredete a napernyőnek.

De az isteneknek és óriásoknak a hegyeket nem is kellett mindig megfogniok, hogy más helyre tegyék őket; szót fogadtak azok egy intésre is. ORFEUS lantja szavára megmozdultak a kövek; a hegységek pedig fölemelkedtek, hogy APOLLÓ-t hallhassák: így támadt a Helikon, a Múzsák tanyája. MOHAMMED két ezer évvel megkésett; ha naivabb hit korában születik, nem kellett volna neki mennie a hegyhez, hanem jött volna az őhozzá.

Sok nép mithologiájában van a hegyek keletkezésének az isteni akaraton kívül más, kevésbbé erőszakos magyarázata is. Azt mondják ugyanis, hogy a hegyek meg a sziklák csak olyan eleven hajtásai a földnek, mint a porzószál a virágpártának. Míg a talaj egy helyt behorpadt, a tengert befogadni, máshol fölnyúlt a Nap felé, hogy éltető fényét közelébb érje; mint a hogy a virágos ág fölnyúlik, szirma pedig odafordul a Nap felé, a melytől színpompáját kapja. De a régi legendáknak


31

5. kép. Hogy tudtak úgy felnyúlni az égig?


33

hívőik kivesztek; csak poétikus emlékei már azok az emberiségnek, odakerűltek immár az álmok közé, és kibontakozva végre ezen illúziókból, a kutatók szelleme mohóbban űzi az igazság nyomát. Hiszen az aranyos fényben úszó csúcsok láttára elkérdezheti még a mai ember is a régiekkel: "Hogy tudtak úgy fölnyúlni, föl az égig?" (5. kép.)

Még most is, a mikor a tudósok fennen hirdetik, hogy elméleteiket csakis a megfigyelésre és a kísérletre alapítják, még most is akadnak, kiknek fölfogása a hegyek keletkezéséről szinte-szinte közel jár az ősi legendákéhoz. Egy vaskos modern könyv arról iparkodik bennünket meggyőzni, hogy a napvilág, melyben bolygónk fürdik, megsűrűdött és fensíkká, heggyé vált a Föld körűl. A másik azt vitatja [állítja], hogy a Nap és a Hold vonzása, nem érve be azzal, hogy napjában kétszer megdagasztja a tenger árját, felduzzasztja a Földet is és a szilárd földhullámokat fölhúzza egész a hó-régiókig. A harmadik végre úgy adja elő, hogy a világűrben eltévedt üstökösök hozzáütődtek Földünkhöz, burokját kilyukasztották, mint valami kő a jégburkot, és kipattantották belőle a hegyeket, majd hosszú lánczban, majd nagy tömegekben.

Szerencsére a Föld egyre tovább dolgozva teremtő munkáján, nem szűnik szemünk láttára működni, és maga mutatja meg, miképen változtatja át lassanként felszíne göröncseit. Hol rombol, hol újra alkot maga-magán napról-napra, szakadatlanul; lesimítja hegyeit, de csak azért, hogy helyettök másokat emeljen; völgyeket váj, de újra betömi őket. A ki a földet bejárja


34

és gondosan figyeli a természet tüneményeit, jól láthatja, hogy támadnak dombok, hegyek mostan is; az igaz, hogy nem tódúlnak hirtelen fölfelé, mint a hogy a csudák kedvelői szeretnék, hanem csak szép lassan. Láthatja őket kikelni, majd közvetetlen a Föld méhéből, majd csak közvetve, z fensíkoknak úgyszólván kimardosása (eroziója) révén, mint a hogy a szobor alakul ki lassanként a márványtömegből. Ha valami száz vagy ezer méteres magas földséget avagy szigetet bőségesen öntöz az esőzés, akkor lejtői apródonként horhókká, kisebb-nagyobb völgyekké vésődnek ki; a fensík egyenletes felülete csúcsokba, bütükbe, piramisokba metsződik ki; katlan-völgyekké, medenczékké, hegyszakadékokká vájódik; egész hegyrendszerek bontakoznak ki ott, a hol az egyenletes földtömeg véghetetlen területeken húzódott. Vannak a Földön olyan helyek is, hol a fensíkot az eső csak egyfelől mosván, csak az egyik lejtőjén vésődik ki hegységgé: ilyen Spanyolországban a lamanchai terrasz, a mely Andalúzia felé a Sierra-Morena fokain tart lefelé a síkságnák.

A fensíkokat és hegyeket megváltoztató e külső okokon kívül a Föld belsejében is megy végbe óriási felforgatásokkal járó, lassú átalakulás. Azok a szorgalmas kutatók, a kik kalapácsukkal évekig járják a hegyeket, hogy alakjukat és alkatukat kifürkésszék, a hegységnek nem kristályos részét alkotó tengeri formácziójú újabb rétegek közt óriási elvetődéseket, vagyis száz kilométerekre terjedő elválasztó hasadékokat találnak. Sok ezernyi méter vastagságú tömegek emelődtek föl az ilyen csuszamlások alkalmával, vagy néha egészen ki is


35

fordultak, úgy, hogy hajdani felszinök most belülre van fordulva. A csuszamlások során lesülyedt rétegek kitárták a kristályos sziklák vázát; leleplezték a hegység magvát, mint a szobor idomait a lehulló lepel.

De a Föld s a hegyek történetében maguk a sülyedések csekélyebb jelentőségűek voltak a gyűrödéseknél, melyek a Föld felszinének külső redőit szolgáltatták. A szikla, az agyag- és homokkő-rétegek s az ércz-erek évszázados lassú nyomás alatt csak úgy összegyűrődnek, mint akár a szövetek; és az így keletkezett gyűrődések alkotják a hegyeket, völgyeket. Valamint az óczeán felszíne, úgy hullámzik a Földé is, csakhogy a föld-hullámok hatalmasabbak: Andeseknek, Himalayának hívják őket, ha fölcsaptak a síkság közép-magassága fölé. A sziklatömegek szüntelen oldalnyomásnak vannak kitéve, a mi őket össze-vissza hajlítja, és rétegeik szakadatlan hullámzásban vannak. Így ránczosodik meg a gyümölcs héja is.

A síkságból közvetetlenül kiemelkedő s az óczeán színétől egész a jég-régióig felnyuló csúcsok a vulkánok, az ő láva- és hamutömegeikkel. Sokhelyt kényelmesen meg lehet figyelni szemlátomást végbemenő növekedésöket, emelkedésöket. A szoros értelemben vett vulkánok, egyéb hegyektől eltérőleg, központi kürtővel vannak keresztülfúrva, melyen kiégett sziklák porrá vált törmeléke és gőz tódul ki; de ha egyszer kialudt, a kürtő bedugul, a vulkáni kúp régi szabályossága az esőzések és a növényzet egyesült munkája következtében elenyészik, s végre hasonlóvá válik a többi hegyekhez. Némely sziklatömegek nem is a vulkánból törnek ki,


36

hanem folyékony vagy lágy állapotban csak valami hosszú talajrepedésből tódulnak elő, és épenséggel nem kraterból törtek ki, mint a Vezúv és az Etna salakja. Ez a csúcsokká halmozódó, hegyfarkakká elágazódó mai láva azonban a Föld felszínét máshol borító agg hegyektől csak fiatal korára nézve különbözik. A hajdan izzó láva idővel kihűl; megrepedezik és termőfölddel vonódik be; réseiben összegyűjti az esővizet, máshol pedig mint forrást és folyót ereszti ki magából; végre tövét új geológiai formácziók lepik be, mint más hegyekét: kavics-, homok-, agyagrétegek. Utóljára csak a tudós szeme képes megismerni, hogy valaha olvadt ércz gyanánt tódult ki abból a nagy olvasztó kemenczéből, a Föld gyomrából.

A földségek "hátgerinczének" mondott ősi hegyrendszerek közül akárhánynak sziklái hasonlók a jelenlegi lávához, még chemiai összetételökre is. Miként e lávák, úgy a porfír, diabáz, melafir, és egyéb eruptiv kőzetek is széles repedéseken törtek ki a Földből, és szétfolyván, megkeményedtek, mint a hogyan megkeményszik a levegőn a nyúlós mézga. A grántok nagy része is ilyen módon keletkezhetett; kristályosak ők is, mint a láva, és kristály-elemeik a silicium és aluminium, mint amannak. Nem okszerű-e az a föltevés, hogy valaha e gránitok is lágyak voltak és hogy a Föld hasadékain tört fel izzó árjuk? Azonban ez még csak vitatott hipothézis, nem pedig bebizonyított igazság. Mint a hogy a kitörő láva felszaggatja és fölemeli olykor a földet erdőstül, gyepestül, úgy képzelik, hogy a gránit vagy egyéb hasonló kőzetek feltörései okozták több-


37

nyire a hegyek legnagyobb tömegét alkotó, különböző formáczióju rétegek fölemelődését. A tenger- vagy tóvíz fenekén párhúzamos rétegekben ülepedett le a mész, homok, agyag, a Föld külső takaróját alkotván; ezeket a rétegeket emelgette, hajlítgatta meg az izzó tömeg, a mint a mélységből kifelé törve, rést keresett magának. Itt a gránit árja a felső rétegeket szigetekké szaggathatta széjjel, melyek most összehányva, hasogatva, bizarr ránczokba gyűrve szétszórvák a gránit horpadásain és púposodásain; máshol talán csak egyetlen rést nyitott magának, jobbra-balra döntögetve a külső rétegeket, a legváltozatosabb hajlású szögek irányában; végre akad olyan hely is, a hol a gránit ki se bukkanva, csak felduzzasztotta a felső tömegeket. Ezek azután, az alulról jövő nyomás következtében, megszűntek síkok lenni, hanem dombokká, hegyekké váltak. Ilyenformán még a békésen letelepedő rétegekből is keletkezhettek csúcsok, csak úgy mint a láva-kitörésekből; ha kútat fúrnának rajtuk keresztül, ráakadnának a porfír- vagy gránitmagra.

De megengedve, hogy a hegyek nagy része láva módjára jött létre, akkor is kérdés marad, mi űzte ki ez olvadt tömegeket a Föld belsejéből? Általában úgy képzelik, hogy mintegy kisajtolódtak a kisugárzástól kihűlő földgömb külső burkának összehúzódása következtében.

Földünk valaha izzó fémcsepp volt. A hideg világtérben keringve, idővel megkeményedett. De vajjon csak külső hártyája szilárdult-e meg, a mint hinni szeretik, vagy megkeményedett az egész csepp, egész a belső magváig? Még nem tudni; mert semmi sem bizonyítja, hogy a mi


38

láváink a földgömb egész belsejét megtöltő óriási lávatartóból jönnének. Mi csak annyit tudunk, hogy a láva olykor ki-kitódul a Föld repedésein és szétfoly a felszínén; így folyhattak ki a földkéreg repedésein a gránit, a porfir, és egyéb hasonló kőzetek, mint a hogyan a növény nedve is kiszivárog a megsérült kérgen. Az olvadt kőárnak belülről kellett dagadnia a földgömb nyomásától, mely tulajdon kihűlése következtében egyre jobban összehúzódott.


39

V. FEJEZET.
A KÖVÜLETEK.

Bárminő lett légyen a hegyek legelső eredete, története mégis tudva van előttünk sokkal előbbi korszaktól kezdve, mint a miről az emberiség évkönyvei szólanak. Őseink azon első cselekedetei óta, mikről biztos tanújelek maradtak fenn, alig élt százötven emberöltő; létezésöket ez időszak előtt csak kétes nyomok gyaníttatják. Az élettelen hegység története ellenben millió század óta látható írással van följegyezve.

Az elsó nagy tény, mely őseink figyelmét még a czivilizáczió gyermekkorában magára vonta, s a melyet mondáikban különfélekép adtak elő, az, hogy a szabályosan rétegezett kőzetek, a mik úgy vannak egymásra rakódva, mint épületben a kövek, a vízben ülepedtek le. Menjen ki az ember egyszer a folyam partjára; nézze meg egy esős napon az újon támadó barázdát a talaj mélyedésében, és meglátja a vizet, a mint porondot, homokot, port és mindenféle hulladékot elsodor, hogy aztán partján és medre fenekén szép rendesen ismét lerakja; a legsúlyosabb törmelék ott áll meg, a hol a víz sebessége először megcsökken; a könnyebb


40

szemecskék odébb szállnak le, szép síma rétegben; a finom iszap végre, mely alig valamivel súlyosabb a víznél, hártya gyanánt száll meg mindenütt, a hol a víz folyása megáll. Még szabályosabban ülepednek le e törmelék-rétegek a tengerparton, vagy a tó- és tengerfenéken, mert ott a víznek nincs olyan sebes árja, mint a folyó víznek, és a mi csak felszínére ér, minden leszáll csöndes mély vizében, s a hullámok és az áramlatok egyenletes működését nem zavarja semmi.

Így oszlik meg a munka a nagy természetben. Az óczeán szirtes partján (6. kép), melyet a sík tenger hullámai csapdosnak, nincs egyéb felhalmozott apróbb-nagyobb kavicsnál. Máshol, a meddig a szem ellát, nem látni egyebet finom homoknál, a mely fölött a tengerjárás göndör, tajtékzó hullámokban hömpölyög. A búvárok [kutatók], kik a tenger fenekét vizsgálják, azt állítják, hogy a törmelék, a mit szerszámjukkal kiemelnek, egész országnyi területeken nem áll egyébból, mint az egyes vidékek szerint, hol agyaggal, hol inkább fövénnyel elegyedett egyforma iszapból. Azt is megállapították, hogy a tengerfenéken néhol tiszta kréta-réteg képződik. Spongyatűk, kagylók, mindenféle parányi állatocskák, alsóbbrendű meszes vagy silikátos organizmusok eső gyanánt esnek szakadatlan a felszíni vizekből a fenékre, és összeelegyednek ama számtalan lénnyel, a mi ott él-hal és egymásra halmozódik olyan tömegben, hogy akkora rétegeket alkot, mint a mi hegyeink. De hát ezek vajjon nem hasonló módon származtak-e? Az ismeretlen jövendőben, a mikor az óczeán jelen feneketlen mélységei síkság gyanánt fognak elterülni vagy


41

6. kép. Az óczeán szirtes partján.


43

csúcsokként nyúlnak majd fel a napvilágra, utódaink a maiakhoz hasonló geológiai tömegeket fognak szemlélni, míg a mostaniak akkorra talán eltűnnek, összeaprózódnak, elporlódnak a folyóvizek működésétől. Korszakok egesz sora telt bele, mig a tengeri és édesvízi formácziójú rétegek, mik hegységeink legnagyobb részét alkotják, a tengerszín feletti nagy magasságukat elérték és bizarr ránczokba szedett lejtős alakjukat fölvették. Akár alulról eredő nyomás emelte föl őket; akár az óczeán sülyedt le a Föld kihülése és összehúzódása következtében vagy egyéb okból, mész- és homokkőrétegeket hagyva egykori fenekén, melyből immár szárazföld lett: e rétegek most megvannak és e tenger alatti világ maradványait mi most kényünkre vizsgálhatjuk.

E töredékek a kövületek, állati és növényi maradványok, mik a sziklában mostanig épen megmaradtak. Igaz, hogy az állati és növényi vázat alkotó részecskék eltűntek, el a vér is, meg a hússzövet, meg a növényi nedv is; de mindezeket kőszemecskék váltották fel, a mik megőrizték az elpusztúlt lénynek alakját, sőt színét is.

E kőzetekben bámulatos mennyiségű mollusca-héjat, foraminiféra- és diatomacea-korongot, gömböt, tüskét, hengert, kovasavas és meszes vesszőnyalábot találni; de vannak olyan alakok is, a mik hajszálra helyettesítik e szerves lények lágy húsrészeit; látni halcsontvázat, uszonyostul, pikkelyestül; ráismerhetni a rovarok fedőszárnyára, az ágacskákra és levelekre; még a lábnyom is megismerszik; és a kemény sziklán, a mi egykor a tengerpart lágy fövenye volt, megtalálhatni az esőcsepp


44

vájta mélyedést és a parti habocskák szántogatta barázdák kereszteződését.

Az idők sokán egymás fölé ülepedő rétegek viszonylagos korát a kövületekről tudhatni meg, mik némely tengeri eredetű kőzetben igen ritkák, máshol ellenben nagyon gyakoriak, sőt a márványnak és a krétának csaknem egész tömegét alkotják. Mert az elvetődések, szakadások, repedések nem forgatták fel, nem hányták össze-vissza valamennyi kövületes réteget; nagyobb részök azon módon maradt, szabályosan elhelyezve, úgy, hogy a kövületeket feltünésök rendje szerint lehet belőlük kiszedni és megvizsgálni. A hol a rétegek megmaradtak természetes állapotukban és hajdani helyzetökben úgy, a mint a tenger- vagy mocsár-víz őket lerakta, ott a felsőrétegbeli kagylóhéjak nyilván ifjabbak az alsó rétegbelieknél. A kétrendbeli lényeket évszázadok, de sőt évezredek választhatták el egymástól, miket a közbe lerakódott kréta vagy homok képvisel.

Ha attól a percztől fogva, hogy a Föld kihűlt kérgén először tűnt föl szerves lény, egyre ugyanazon növényi és állati fajok éltek volna, akkor a két elkülönített földréteg viszonylagos korát megítélni nem lehetne. De az egyes korszakokban és így az egymás fölötti rétegekben is egyre különböző lények következtek. Némely alak, mely a legősibb rétegekben sűrűn találkozik [akad], a kevésbbé régi képződésű sziklában egyre gyérül, mígnem végkép elmarad. A legelsőkre következő újabb fajok szintén átélték a keletkezés, az elszaporodás, az elsatnyulás és a kihalás fázisait, mint min-


45

den élő lény; mindegyik állati vagy növényi kövületfajt óriási fához lehet hasonlítani, melynek gyökerei benyúlnak az ősformácziók alsó, mély talajába s melyeknek a törzse elágazik és belevész a fentes, fiatalabb rétegekbe.

A geológusok, kik a világ minden részét bebarangolják, a sziklákat parányonként vizsgálva, hogy bennök hajdani élőlények maradványait fürkésszék, épen a különféle kövületek rendszeres egymásutánja révén voltak képesek megállapítani a beléjök zárt maradványok nyomán a víz lerakta különféle földrétegek viszonylagos korát. Mihelyt eléggé számosak voltak az egybehasonlított megfigyelések, majdnem könnyű lett egyetlen kovületről is megmondani, melyik földi korszakból való az a szikla, a melyben találták? Ha homokban, palában vagy mészkőben valami csigának vagy növénynek tiszta lenyomatát látjuk, az olykor elég. A természettudós tévedéstől nem félve kinyilatkoztatja, hogy a kő, melyben e lenyomat volt, eme vagy ama formáczióhoz tartozik, és a Föld történetének ilyen vagy olyan korszakába illeszthető.

A múlt időket feltáró e kövületek, miknek alakjai millió évek előtt elevenen nyüzsögtek a tengerfenék iszapjában, most mindenféle hegységben találhatók. A Pyréneusok legtöbb csúcsán látni őket; néhol egész Alpeseket alkotnak; találkoznak a Kaukázusban s a Cordillerákon; meglelné őket az ember a Himalayán is, ha kopár csúcsait el tudná érni. De többet mondok: e kövületrétegek, melyek ma a felhők közepes magasságát felülmúlják, egykor sokkal nagyobb magasságokat értek el. Be van bizonyítva, hogy a kőzetrétegek a


46

hegylejtőkön nem egy helyt többé-kevésbbé meg vannak szakítva. Imitt-amott rábukkan a geológus a völgyekben e kőzetek töredékére; de a réteg maga csak jó messze folytatódik, a túlsó lejtőn. Hová lettek a közbenső részek? Valaha lenniök kellett; mert a belülről felfelé tóduló gránittömeg, bár keresztültörve rajtuk, csak megszaggatni bírta őket; de azért a megrepedezett rétegek mégsem állottak meg a csuszamlós tetőn.


47

VI. FEJEZET.
A CSÚCSOK SZÉTROMBOLÓDÁSA.

És e rengeteg tömegek, e hegyekre halmozott hegyek mégis elmúltak, mint a felhő, a mit a szél elsöpör az égről; azok a három, négy, öt kilométer vastagságú rétegek, miknek egykori létezéséről a hegységek geológiai átmetszetei tanuskódnak, elenyésztek, hogy egy új teremtés körébe lépjenek. A hegység még most is rettenetesnek látszik és a felhők fölött a fagyos légbe nyúló felséges csúcsait rettegéssel vegyes csodálattal szemléljük. Olyan magasak e havas kúpok, hogy az égnek felét elrejtik előlünk; e meredekek, miket tekintetünk alulról hiába próbál megmérni, alulról nézve elszédítenek. S mégis mindez már csak rom, puszta töredék.

A pala-, mészkő-, homokkő-rétegek, mik a hegység tövének nekitámaszkodnak és itt-ott kisebb csúcsok gyanánt nyúlnak fel, egykor egyenletes rétegben értek össze a gránitorom felett rengeteg vastagságukkal még gyarapították a főcsúcsnak amúgy is szerfölötti magasságát. A hegység akkor kétszer olyan magas volt, mint most, a csúcs egész abbá a régióba ért fel, a hol már a levegő olyan ritka, hogy még a sast sem


48

bírja benne szárnya. Nem a szem, a képzelet döbben meg, elgondolva, mi volt a hegység akkor és hogy annyi korszak alatt mit vett el belőle a hó, a jég, az eső és vihar. Mily végtelen történet ez, mily számlálhatatlan váltakozása az egymást követő növényeknek, állatoknak és embereknek. mióta a hegyek alakja így megváltozott és magasságuk felét elvesztették!

E csodával határos lehordás azonban nem történt meg a nélkül, hogy néhol félreismerhetetlen nyoma ne maradt volna. A hóval együtt a tetőről lecsúszott, a jégtől maga előtt tolt, a víztől szétzúzott, elaprózott, kavicsúl, porondúl és fövenyűl elhordott törmelék nem mind tért vissza a tengerbe, honnan egy korábbi korszakban kikelt; rengeteg halmazai vannak még itt-ott azon a térségen, mely a merédek lejtőket a tengerparti sík vidéktől elválasztja. E közbeeső téreken, hol a halmok hosszan hullámzanak, mint a tenger habjai, a talaj csupa elsodort kőből és felhalmozott porladékból áll. Mindez a hegység maradványa, mit a víz elaprózott, szétporlasztott és a nagy völgyek torkolatánál áradványúl leülepesztett. A magaslatokról lefelé zuhogó hegyi patakok kényökre kotorásznak e törmelék-fensíkokban, és lejtőit beomlasztják azokba a mély barázdákba, a miket maguknak vájnak. A mély árok partján, melynek fenekén a vizek kígyódznak, látszólagos rendetlenségben felismerhetők a különféle sziklák, mik a hegységnek építő anyagáúl szolgáltak: itt a gránittömzsök és a porfirtöredék; ott, a talajba félig befúródva, a hegyes taréjú palák; máshol kvarcz-, komokkő-darabkák, mészkő-kavics, lekoptatott kristályok, vesés ér-


49

czek. Találni ott különböző korbeli kövületet is; a hol pedig a vizek sokáig kavarogtak, számtalan állati csontváz gyűlt össze, a mit a víz árja vitt oda. Ilyen helyeken ezrével találták a hippárion, a bölény, a jávorgím, a rhinoceros, a mastodon, a mammuth és egyéb óriás emlősök csontvázait, melyek hajdan mezőinken barangoltak és eltűntek, a Földön való uralkodást az embernek engedve át. A zuhogók, a mik mind e töredékeket ide hozták, el is hordják, el is porlasztják őket apródonként. Csontvázak és kövületek, agyag- és homok-, pala-, homokkő és porfir-tömegek, minden felforgatódik lassanként s a tengernek veszi útját; a nagy hegyekben végbement roppant kotrások kicsiben újra kezdődnek a romhalmazok közt; a víztől mosva, vájva, lassanként csökken a magasságuk és dombokká szakadoznak szét. De bár századok munkájától megapasztva, bár rommá vált es omlatag, a hegység tövén terülő törmelék-fensík a főcsúcsot mégis képes volna néhány ezer méterrel emelni, ha a kőzetrétegek közt eredeti helyére visszakerülhetne. A régi hindu imádság szerint "úgy keletkezett a mező, hogy az égi tehén (az eső) a hegyeket nyaldosta".

A sziklák lekotrása szemünk láttára is meglepő elevenséggel folytatódik. Vannak kevésbbé összeálló anyagú hegységek, a mik úgyszólván előttünk olvadnak el: a hegyoldaiban horhók vájódnak, a gerinczen rések nyúlnak, lavináktól és felhőszakadásoktól felárkolva, a hajdani egy tömeg lassanként ketté válik, két csúcscsá oszlik, a melyek látszólag egyre széjjelebb válnak egymástól, a mint köröttük a szakadék mélyebbre ásódik.


50

A hegyomlások, süppedések, kivájások főkép tavasszal, mikor a talaj az olvadó hótól felázik, olyan mértékben jelentkeznek, mintha az egész hegység el akarna sülyedni és a síkságnak venné útját. Egyszer egy enyhe, nedves, meleg napon elmentem egy völgyszorulatba, hogy még egyszer meglássam benne a havat, mielőtt a tavaszi víz elhordaná. A hó a horhó fenekébe vette be magát; de sokhelyt rá se lehetett ismerni, úgy belepte a sáros, barna kőmurva. A horhót környékező palássziklák mintegy péppé válva, széles csíkokban folytak lefelé; a hasadék faláról forrásképen szivárgó fekete sár tompa morajjal szakadt bele a félig olvadt hóba. Egyebet se láttam, mint szennyes hózuhatagot és törmeléket mindenfelé; ösztönszerűleg, szinte megrettenve gondoltam el, nem fognak-e a sziklák is, mint a hó, megolvadva, a völgy felett egyetlen nyúlós tömeggé egyesülni, és úgy rászakadni a síkságra? A zuhogó, melyett itt-ott azokról az aknákról vettem észre, mikbe a felső hórétegek belezuhantak, tinta-folyamnak látszott, úgy tele volt a vize törmelékkel; nem volt más, csak egy óriási, mozgó sártömeg. Vidor locsogása helyett, a mihez szokva voltam, a patak szünetlen bömbölt, az egymáshoz ütődő sziklaromtól, a mit fenekén magával sodort. A rombolásnak e csodálatos munkája főkép tavasszal, a Föld évenkénti megújulásakor szemlélhető.

Ezenkívül óriási munka megy végbe magában a kőben is. A légköri tényezők okozta változások mind csak felületes módosulások, mikkel a szikla molekuláiban folyó belső átalakulások eredmény dolgában legalább is egyenlő értékűek. Míg a hegység kívül széthasado-


51

zik, külseje pedig egyre változik: belső szerkezete megújúl, sőt magok a rétegek is módosulnak összetételökre nézve. Egészében tekintve a hegy óriási termeszetes műhely, a hol munkában van valamennyi fizikai és chémiai erő, munkájuk végrehajtásában szolgálatukra állván az a mindenható eszköz, a mellyel az ember nem rendelkezik: az idő.

Először is a hegység rengeteg, több száz milliárd tonnányi súlya olyan óriási erővel nehezedik az alsó sziklákra, hogy külsejöket egészen más formára változtatja, mint mikor a tengerből kikeltek: sok, sok ezer évszázad folyamán a rettenetes nyomástól a palák és réteges formácziók vékony lemezekké lapulnak, mik könnyen elválnak egymástól, ha valami geológiai forradalom ismét felszínre veti őket. A sziklák szövetének megváltoztatásához hozzájárul a Föld belső melege is, mely – legalább bizonyos határig növekedik a mélység arányában. Így lett a mészkőből márvány.

De nemcsak a sziklarészecskék közelednek, távolodnak vagy csoportosulnak sokfélekép, a fizikai feltételek szerint, miknek az idők folyamán kitéve vannak, hanem azonképen változik a kőzetek chémiai összetétele is; folytonos cserebere foly bennök, szünetlen vándorlása az egymást űző, pótló, az egymással keveredő anyagoknak. A víz, mely minden kis résen behatol a hegy belső tömegébe, másfelől meg a mélységekből gőzképen fölfelé száll, legfőbb szállítója ez egymást vonzó, taszító, s a geológiai élet örvénylő árjába kerülő anyagoknak. A hegyrepedésekben kristályt kristály űz ki; az agyagot vagy a meszet vas, réz, arany, ezüst


52

váltja fel; a fénytelen szikla szivárványszínt vált a belé hatoló sokféle anyagtól. A szén, kén és foszfor felcserélődése következtében a mészből márga, dolomit, kristályos gipsz vagy foszforit válik; ez új vegyületeknél fogva a szikla hol felduzzad, hol összehúzódik, és lassú forradalmak mennek végbe a hegy gyomrában. A szűk térbe szorított kő felemelinti, lehányja a ráborult rétegeket, rengeteg lapokat választ és omlaszt le, és lassú erőködéssel, melynek eredménye ugyanaz, mint valami rettenetes kitörésnek, megújítja a sziklák csoportosulását. Néha a kő összenyomúl, megrepedezik, üregek, aknák vájódnak benne és nagy omlások történnek belsejében, mik a hegy külső színét és alakját is módosítják. A szikla belsejében végbemenő mindenféle folyamat külső alakváltozással jár. A hegység kicsiben átélte valamennyi geológiai forradalmat. Évezredeken nőtt, évezredeken apadt, és rétegeiben egymást érik a fejlődésnek és pusztulásnak, a képződésnek és rombolásnak minden tüneményei, a mik nagyban magán a Földön végbemennek. A hegység története a Földnek is története; véget nem érő pusztulás az és szakadatlan megújhodás.

Mindenik szikla egy-egy geológiai korszaknak a rövid kivonata. E kecses körvonalú hegység, mely olyan nemes mozdulattal emelkedik ki a síkságból, mintha csak egy nap munkája volna, olyan igen egységes az egész, a részletek úgy hozzásimulnak az általános összhangzathoz. S e hegység mégis századok miriádján vésődött ki. Emitt valami vén gránit mesél a régi időkről, mikor még növénygyökerek nem hatoltak be a földkéregbe. A gnajsz, a mely talán maga is akkor lett,


53

mikor az állatok és növények még meg se születtek, azt beszéli, hogy mikor a tenger őtet partjára lerakta, a habok már egész hegységeket romboltak volt széjjel; a palalemez, mely állati csontot, avagy csak könnyed lenyomatot őriz magában, számtalan nemzedékről tud regét, a mik egymást a létért való szakadatlan küzdelemben a Föld színén felváltották; a kőszéntelepek azokról a rengeteg őserdőkről szólnak, a mik elhalván, csak egy-egy vékony szénréteget hagytak maguk után; a meredek mészkőfal, parányi, mikroszkópi állatkák e halmaza, a tengerfenéken nyüzsgött millió organizmusnak nézőivé tesz; a sok mindenféle morzsalék pedig az esővízet, a havat, a glecsereket s a patakokat mutogatja, a mint hajdan is mosták a hegyeket, épen úgy, mint ma, korszakról-korszakra más-más színtért keresve munkásságuknak.

Minde forradalmakra, e szünetlen átalakulásokra, ez egymást érő tüneményekre, s a hegységnek a Föld életében és az emberiség történetében jutott nagy szerepre gondolva, érti csak meg az ember a legelső költőket, kik a Pamir vagy a Bolor tövében énekelték az első mithoszokat, a melyekből a többiek eredtek. Azt mondják ugyanis, hogy a hegységben teremtő erő rejlik. Ők öntik a síkságra a termékenyítő vizeket és a kövér iszapot; ők szülik a napfénnyel együtt a növényeket, állatokat és az embert; ők virágoztatják fel a sivatagot, ők hintik be boldog városokkal. Az ős hellén monda szerint a hegyeket chaos első szülötte, az örökifjú örökké megújuló természet, az örök szeretet istene: EROS, emelte ki, véste ki a Földből.


54

VII. FEJEZET.
A TÖRMELÉK.

A hegységet nemcsak az eső, csuszamló hó, fagy és lavina nyaldossa, marja szüntelenül laposabbá, hanem néha jelentékeny darabok is szakadoznak le róla, a mik aztán egyszerre szétomlanak. Az ilyen katasztrófák az olyan hegyrészeken gyakoriak, hol a függélyesen vagy ferdén álló rétegeket különböző természetű anyag választja el egymástól, melyet a víz vagy elmoshat vagy feloldhat. A mint e közbenső anyagok eltűnnek, a támasz nélkül maradó rétegek is előbb-utóbb lezuhannak a völgybe. A meredek hegyfalak körül e lezuhanó romok hantokat, apró hegyeket, sőt kisebb hegységeket is alkotnak.

Volt egy magas csúcs, a melyet szerettem megmászni, elszigeteltsége és kőszálainak büszke szépsége miatt; azt hittem róla, hogy, miként a főcsúcs, az is független szikla, mélyebb rétegeivel a földben gyökerező. Mégse volt egyéb, mint a szomszéd hegység elszakadt része. A rétegek helyzetéről és a hasadási lapok külszínéről ismertem rá, mik a két megfelelő falon még láthatók voltak. A lezuhant tömegnek, melyet immár


55

erdők és mezők, falvak és legelők borítottak, leszakadása után csak sarkon kellett fordulnia és hanyatt dőlnie. Felszínének egy része belenyomult a földbe, másik végével pedig mintegy tövestül kiállott. Estében egy egész völgynyílást zárt el, és a hajdan csöndesen folydogáló patak kénytelen volt tóvá dagadni, hogy a völgyüst beteljék, a melybe immár el volt zárva és melyből mai nap sellők és zuhatagok során folyik tovább lefelé. E változások mindenesetre akkor estek meg, mikor még ez a táj lakatlan volt, mert az esetről a hagyomány nem szól. Csak a geológus tudja a földmívesnek tulajdon hegysége történetét elmondani.

A mi a csekélyebb szakadásokat illeti, ama sziklarogyásokat, mik bár nem változtatják meg feltűnően a vidék arczulatát, de mégis tönkre teszik a legelőket és falukat nyomnak agyon lakóstul, azokat nem szükséges a hegyi népnek leírni; voltak ők maguk is elégszer szemtanúi ilyen szörnyű eseménynek. Rendesen valamivel korábban vesznek hírt felőle. A munkában levő hegység belső nyomása tetőtől-talpig szünetlen rezgésben tartja a sziklafalakat. Félig meglódult kisebb kövek válnak le elébb és nagyokat szökdösve görögnek végig a lejtőkön. Utánok súlyosabb tömegek indulnak, hatalmas ívekben szökellve lejebb, mindig amazok nyomámában. Utóljára egész sziklalapok következnek; a mi csak omlékony, minden elszakasztja kapcsait, a mik odacsatolták a hegység belső csontvázához, és a sziklatömegek rettenetes jégverése rászakad a megingott síkságra. A robaj leírhatatlan; azt vélné az ember, ezer


56

fergeteg viaskodik. A növényi részekkel, termőfölddel, porral kevert kőtörmelék fényes nappal is teljesen elsötétíti az eget; az összeütődő sziklákból a sötétségben olykor rémes villám czikázik. A veszedelem után, mikor már a hegység nem szórja a síkságra szétpattogott szikláit, mikor az égbolt újra kiderült, a megkímélt tájak lakói elmennek megnézni a pusztulást (7. kép). A szörnyű kő-chaos elnyelt kunyhót, kertet, karámot, legelőt; barátaik, atyjuk fiai is ott alusszák nagy álmukat. Egyszer azt mesélték nekem az odavalók, hogy egy falut kétszer temetvén be a hegyomlás, harmadszor is a régi helyére építették. Lakói szívesen menekültek volna el onnan, valami jó széles völgyben új hazát keresni, de a szomszéd községek közöl egy sem akarta őket befogadni, egy sem akart nekik helyet adni; kénytelenek voltak szegények ott maradni a fenyegetőn függő sziklák tövében. Minden este meghúzták ott a harangot emlékeztetőül a rettenetes vészre és a fejök felett forgó veszedelemre, a mely talán még azon éjjel utóléri őket.

A mezőben szerteheverő sziklák közöl sokról szomorú monda szól; de mutogatnak egyet-egyet olyat is, a melyik elvétette áldozatát. Egy helyt egy ilyen kiülő, óriás kőszál áll az útfélen, töve körül mélyen beereszkedve a földbe. Fenséges arányait, hatalmas tömegét, szemecskéinek fínomságát bámulva, mégse tudtam valami félelemtől szabadulni. Egy kis ösvény, az úttól elválva, egyenesen egy iszonyú kő tövének tartott. Nem messze cserép- és szénmaradvány, halomban; a szikla mellett hirtelen szakadt meg egy kert-


57

7. kép. A lakosok elmennek megnézni a pusztulást.


59

kerítés, és az ormótlan tömeg fél oldalát félig felburjánzott zöldséges táblák fogták körül.

Ki választotta e bizarr helyet kertjéül, hogy ismét pusztulásnak hagyja? Lassanként rájöttem. Az ösvény, a szénhalom s a kis kert is egy kis házikóhoz tartozott valamikor, a szikla agyonnyomott. A rogyás éjszakáján – úgy hallám később – egy ember aludt egyedül a házikóban. Álmából fölriadva, hallotta a hegyoldalban csúcsról-csúcsra görgő kő dübörgését és rémületében kiugrott az ablakon s a patak meredek partja mögött keresett oltalmat. Alig volt kívül, hogy az óriási hulló kő nekizuhant kunyhójának és néhány méternyire maga alá vágta be a földbe. Megszabadulása után a derék ember újra fölépítette kunyhóját; a szörnyű falról leszakadt másik szikla tövébe húzódott meg vele bizodalmasan.

Nem egy völgyben az ily "rókalyuk"-nak, "vakandoktúrás"-nak vagy "chaos"-nak nevezett kőomlások alkotják a sikátorokat, miken nehezen törik magukat keresztül a zuhogók és ösvények. Mi sem lehet különösebb, mint e végtelen útvesztővé össze-vissza hányt-vetett tömegek rendetlensége. Fent a hegyoldalban a szikla színéről és alakjáról még meglátszik a kőszakadás helye; de elképedve kérdi az ember, hogy e csekély tér hogy okádhatott a völgybe ilyen kőözönt? E rettenetes és bizarr kőszálaknak közepette az útas más világba kepzeli magát, a hol semmi sem emlékeztet a síma és szelíden hullámzó felszínű jól ismert gömbre. Itt-ott fantasztikus kőemlék-forma sziklák meredeznek, tornyok, obeliszkek, csipkésszélű boltozott kapuk, oszlop-


60

sorok, álló vagy ledőlt sírkövek. Egyetlen kőszál áthidalja és elrejti a folyót; látni a vizet, a mint az óriás boltozat torkába omlik, majd eltűnik, hogy még a zúgása se hallik. E szörnyű alkotmányok közt óriási lények alakjai tűnnek elő, kövült állatok, miknek elhordott, elszórt csontját néha meglelik a Föld rétegeiben. Mammuthok, masztodonok, óriás teknősök, szárnyas gyíkok, mind e rémes lények csak úgy nyüzsögnek a rettenetes chaosban. Az ily kövek ezerszámra vannak a szorosokban felhalmozódva, pedig egy is elég volna kőbányának s egész falukat lehetne fölépítni belőle.

E "rókalyukak", miket megdöbbenve nézek, s mik közé csak habozva nyomulok, mégis semmiségek némely hegyrogyásokhoz képest, melyek nagy területeket temettek be. Vannak olyan hegytömegek, miknek csúcsaik tömör és súlyos sziklákból állnak, míg ők maguk mállott s a víztől könnyen elkotorható rétegeken nyugszanak. Az ilyen helyeken a kősuvadás ép olyan mindennapi tünemény, mint a lavina vagy az eső. Ott az emberek mindig nézegetik a tetőt, hogy nem készül-e még leszakadni? Nem messze innen van egy vidék, a mit "Romok földjének" neveznek, és azon két hegység; azokról az odavalók azt beszélik, hogy egykor viadalra keltek egymással. A két kőóriás megelevenedvén, tulajdon szikláikkal fegyverkeztek föl, hogy egymást pusztítsák és szétzúzzák. Az nekik nem sikerült, mivel még most is állnak; de elképzelhetni a sziklagarmadákat, miket a síkságra hánytak.

Néha az ember, gyöngesége daczára, megpróbálta


61

utánozni a hegyeket, hogy embertársait agyonverje. A hegységbeliek főleg a hegyszorosokat állták el, a hol az út legszűkebb és a hol meredek kőszálak uralkodnak felette, s onnan hengergették a köveket ellenségeikre. Így várták a baszkok, az Altabiscar hegy oldalát benőtt sűrűbe rejtőzve, ROLAND vitéz seregét, mely a roncevaux-i szűk szoroson akart által menni. Mikor az ellenséges hadoszlopok, mint valami hasadékban tovacsúszó kígyó, megtöltötték a hegyszorost, egy nagy csatakiáltás hallatszott, és a mélységben kígyózó tőmegre úgy hullott a szikla, mint a jégeső. A völgyi csermely megáradt a vértől, mely úgy bugyogott a szétzúzott testekből, mint sajtóból a bor; úgy sodorta a víz az emberi hullát és a széjjelvert húst, mint zivatarkor a követ. A franczia harczosok mind elvesztek, egy véres tömeggé elegyedve. Az Altabiscar tövében mai napig mutogatják ROLAND és társai pusztulásának helyét; de a köveket, a mik seregét szétzúzták, régen benőtte a bozót és fenyér.

A mi apró emberi munkáink eredménye szinte elvész a természetes omlásokéi mellett, mik a légköri tünemények vagy a hegyek belső feszültsége útján jönnek létre. A nagy kőomlások még századok múltán is iszonyattal és rettegéssel töltik el az embert. De ha egyszer a természet jóvátette a pusztulást, a legbájolóbb hegyi tájak épen ott keletkeznek, a hol a megrázkódott kőszálak sziklákat peregtettek tövükre. Idők folytán a víz is megtette a magáét; agyagot, fínom fövenyt hozott magának, a mivel a medrét megágyalja, partján pedig termőföld-réteget alkosson; a zuhogók lassan-


62

ként kimosták árkukat, kivájva vagy elhordva útjokból az alkalmatlan köveket; az óriási kövezet módjára apróbb sziklákból álló vápa pázsittal húzódott be, és kiöklő csúcsokkal hintett, dimbes-dombos legelővé vált; még a nagy sziklák is mohával nőttek be, és ittott festői hegyecskékké csoportosulnak; mindegyik kiülő szikla mellett egy-egy csoport fa ligetje, a legbájolóbb csalitokkal hintvén be az amúgy is olyan kecses vidéket. Mint az emberi arcz, úgy változik a természet kifejezése is: az eltorzulást felváltja a mosoly.


63

VIII. FEJEZET.
A FELHŐK.

A földgömb nagyságához képest a hegység, bármily magasnak tűnjék is fel, egyszerű ráncz, csekélyebb mint szemölcs az elefánton: csak egy kis pontocska, egy porszem. S mégis e kiszögellés, mely a Földhöz képest olyan parányi, oldalait és gerinczét egészen más levegő-régiókban füröszti, mint a népek lakóhelye, a rónaság.

A gyalogló, a ki néhány óra alatt a hegy tövétől egész a sziklás csúcsig fölmegy, tényleg nagyobb, ellentétekben gazdagabb útazást tesz, mintha sok év alatt megkerülné a Földet a tengereken s a földségek síkjain keresztül.

Mert a levegő súlyos tömegként üli az óczeánt és az olyan vidékeket, a mik kevéssé emelkednek a tengerszín fölé, mig a magasban egyre ritkul, egyre könnyebbé vahk. A Földön ezer meg ezer hegy nyújtja csúcsát olyan legkörbe, mely kétszerte ritkább, mint a síksági levegő. Növények, éghajlat, hő és fénytünemények, minden más odafent; a ritkult levegő könnyebben átereszti a hősugarakat, akár a Napból lefelé jövet, akár a Földbol felfelé szálltukban. Ha a Nap fényesen süt a tiszta


64

égen, a magas lejtőkön a hőmérséklet hirtelen emelkedik; de mihelyt felhő mögé búvik, a hegység felseje azon módon lehűl; a kisugárzás útján gyorsan elveszíti kölcsönvett melegét. Majdnem mindig hideg is van odafenn; a mi hegységeinkben átlag egy-egy fokkal van hidegebb minden függőlegesen számított kétszáz méterrel feljebb.

A mi bennünket szerencsétlen városiakat, a kik szennyes atmoszférára vagyunk kárhoztatva, a kik ezer más tüdőből kilehelt, méreggel telített levegőt szívunk, leginkább meglep és felvidít, mikor a magas ormokat mászkáljuk, az a levegőnek csodálatos tisztasága. Vidoran veszünk lélekzetet, isszuk a szellőt és megittasulunk tőle. Nekünk az az ambrózia, miről a régi mithosz regél. Lábunk alatt messze, nagy messze terül el egy ködös, piszkos térség, a hol a szem semmit se képes megkülönböztetni. Ott van a nagy város! És undorodva gondolunk rá, hogy évekig kellett ama füstből, porból és tisztátalan lehelletből szőtt lepel alatt élnünk.

Mily ellentét a síkság s e hegyek képe közt, mikor a csúcsról felszáll a pára és messziről ellátszik a sűrű levegőn keresztül, mely az alföldre nehezedik! Szép ez a látvány, kivált ha az eső a lebegő port leverte a földre, s a levegő mintegy meg van ifjúlva. A havas és sziklás él tisztán válik le a kék égről; a hegység maga is, azúrszínűen mint a mélységes levegőég, a nagy távolság daczára gerinczestül, hegyfokostul, egész domborzatával rajzolódik az égre; jól kivehetni völgyet, horhót, szakadékot; sőt egy-egy lassan tovamozgó


65

fekete pontot látván a havon, messzelátóval még barátját is megismerheti az ember, a mint a tetőt mássza. Alkonyatkor, napszállat után, a csúcs legragyogóbb és legtisztább szépségében látható. A Föld többi részére árnyék borult, a síkságot az esti szürkület takarta be fátyolával; a szurdokokban már sötétlik az éjszaka. De fenn minden csupa fény és derű. A hóról, melyet még ér a napsugár, rózsás fény verődik vissza; lángol a havas, és világossága annál elevenebb, mivel az árnyék kezd feljebb-feljebb szállni, erőt vesz a lejtőkön, fekete szemfedőt borítva reájok. Végre csak a csúcsot éri el a napfény a Föld hajlása felett; kigyulad, mint valami szikrától; azt hinné az ember, hogy a hindu regék csudálatos gyémántja, mely az isteni hegyek csúcsán tündöklik. De íme a láng eltűnt, elenyészett a messzeségben. Azonban ne hagyjunk fel a nézéssel: a Nap visszfényére az ég alján levő bíborszínű gőzök visszfénye következik. hegység még egyszer lángba borúl, csak; hogy szelídebb fénnyel. A kemény szikla mintha megszűnnék létezni súgárleple alatt; nem marad belőle egyéb, mint egy bűvös kép, valami légi fény; mintha a felséges hegy elvált volna a Földtől és fenn libegne a tiszta égben.

A magas levegőrétegek gyérsége ilyen módon növeli a csúcsok szépségét, nem engedvén, hogy az alantas légkör szenyje felérjen; de a síkságból és a tengerből felszálló láthatatlan gőzöket is kényszeríti. hogy megsűrűsödjenek és felhő képében a hegység vállához tapadjanak. Az alsó levegőrétegekben lebegő vízgőz rendesen nem elég arra, hogy közvetetlen felhővé váljék és


66

eső legyen belőle; a légkör láthatatlan gőzként tartja meg. De a mint a levegőréteg felszálltában gőzét magával viszi, fokonként lehül, és a benne levő víz észrevehető részekké sürűsödve, legott megismerszik. Eleinte alig látható felhőcske, fehér pehely a kék egen; de hozzá mások csatlakoznák; most már egész fátyol, melynek hasitékain bepillant a szem a végtelen ég mélységeibe; végre sűrű felleggé válik, mely majd kigomolyodva bontakozik szét, majd piramisokká tornyosodik fel. Némely felhő alakja valósággal olyan, mint a hegységé. Gerinczeik, kúpjaik, havuk, tündöklő jegök, árnyékba borult szakadékaik, mélységeik, szóval egész domborzatuk tisztán látható. Csakhogy a felhőhegyek ingadozók és tünékenyek; egyik szellő összehordta, a másik szétszaggatja, eloszlatja őket. Alig tartanak egy-két óráig, holott a kőhegyek millió évekig élnek; de hát igazán olyan nagy e különbség? A földgömb életéhez képest a felhő és a hegység egyaránt csak egy napi tünemény. Pillanatok és századok összezavarodnak, ha egyszer az idők árja elnyelte őket.

A felhők főkép a szabadon égbe nyúló sziklák körül szeretnek gyülekezni. Némelyeket az övékkel ellenkező elektromosság vonzza a sziklához; mások, széltől űzetve, megakadnak a hegyoldalban, a mely útjokat állja. Megint mások lanyha levegőben láthatatlanok, s csak a hideg kő és hó érintésére válnak láthatókká; a párát a hegység sűríti meg és sajtolja ki úgyszólván a levegőből. Egy-egy hegyfarkat vagy a csúcsot szemlélve, hányszor láttam a keletkező felhőpelyheket a fagyos orom körül összetömörűlni. Előbb egy kis füst


67

8. kép. És újra feltűnik az óriás.


69

támad, mintha kráterből szállna fel: nemsokára minden szikla sarkát beburkolja, végre a hegytetőt felhőturbán fedi be, a mit az átlátszó levegőből maga szőtt magának. Ugy látszik, mintha a viharok és esőzések keletkezésén láthatatlan kezek dolgoznának. Ha a hegység befellegzik és eltűnik szem elől, az óriás felhősüvegéről tudja azt a síksági ember jól, milyen látványosság van készülőben. Ha tetejében két levegőáramlat találkozik, egyik forró, a másik hideg, a hirtelen támadó felhő kavarogva tornyosodik fel az égnek; vulkánná válik a hegy, a pára szakadatlan száll fel belőle, eszeveszett sebességgel, hogy messze fenn az égben végtelen ívben forduljon vissza lefelé.

A szétvált felhők szabadon szóródnak szét az égen, űzik egymást, meg összegomolyodnak, szétfoszlódnak, elszakadoznak a szélben, tovaúsznak vagy felszállnak, egész a legfelső levegőrétegekbe, sokkal feljebb a legmagasabb földi csúcsoknál; alakjuk sokkalta változatosabb, mint a hegyormokat övedző felhőkéi. De azért ezeknek is sokfélekép változó a külsejök. Olykor egyes, elszigetelt fellegek, melyek a hideg levegőréteggel szállnak tovább; olyankor látni őket a horhókban kígyódzva, kóvályogva, vagy a hegytaraj szélén, kirojtolódva a hegyes sziklákon. Máskor sűrű fellegek, mik egyszerre elfedik a hegység fél oldalát; növekvő vagy fogyó, szállongó és szét-széthasadozo sűrű tömegök közül ki-kilátszik a jólismert csúcs, mely annyival nagyszerűbbek tűnik fel, mert mintha eleven volna és maga is tovább-tovább szállna a kavargó felhők közt. Máskor az egymás felett levő és különböző hőmérsékletű levegőrétegek


70

tökéletesen vízszintesek, s olyan élesen válnak el egymástól, mint akár a geológiai rétegek; a bennök keletkező felhők alakja szintén analóg: szabályos és egyközü csíkokban helyezvék el, majd elrejtve sziklát, havat, erdőt, levegőt, majd átlátszó fátyolként csak félig sejtetve őket. Néha végre a csúcsok, a magas lejtők, az egész hegység egyetlen nehéz fellegbe van burkolva, mintha az egész ólmos ég leszállt volna a földre; a hegység majd közelebb, majd messzebb látszik, a ritkuló vagy sűrűdő gőzök játékához képest. Hirtelen eltűnik tetőtől talpig: beléveszett a ködbe; majd a vihar leszáll a csúcsról, szétkorbácsolja az ólmos felhőt és újra feltűnik az óriás, (8. kép) "feketén, szomorún, az örökké űzött felhők között".


71

IX. FEJEZET.
A KÖD ÉS A ZIVATAR.

Mintha egy új világba tévedt volna az ember, borzadalmas és fantasztikus világba, ha ködös időben bolyongja be a hegyeket. Még ha enyhe lejtőn, járt ösvényen jár, akkor is meg-megborzong a körülötte imbolygó alakok láttára, miknek bizonytalan körvonalaik mintha inognának a hol sűrűdö, hol ritkuló ködben.

Igen be kell már avatva lennie a természet életébe, hogy ne nyugtalankodjék az ember, ha a köd foglyul ejti; a legcsekélyebb tárgy is óriási, végtelen arányokat ölt olyankor. Mintha valami feketeség jönne feléd, valami, magad se tudod, mi? – mintha utánad nyúlna. Gally-e, avagy fa? Talán csak egy csomó fűszál. Kötelekből karikába font háló állja el útadat: csak egy kis pókháló. Egyszer, mikor a megritkult ködben aranyos porként rezgett a ködpárán átszűrődött napsugár, elképedve, csodálkozva álltam meg egy faóriás előtt, mely gallyait bajnoki módra feszítette neki a szélnek egy hegyfark csúcsán. Sohse láttam fát erősebbet, lábát jobban megvetve, s készebben megvívni a zivatarral.


72

Sokáig néztem; de ime azt látom, hogy felém jő és egyre kisebbé-kisebbé válik. Mire a diadalmas napfény a ködöt szétszórta, vézna fácska lett belőle, mely egy szomszéd kőszál hasadékából hajtott ki.

A ködben bolyongó, eltévedt útas helyzete a mélységek és zuhogók közepett igazán rettenetes; mindenfelől veszedelem, mindenfelől a halál leselkedik reá. Sietnie kell, mennie lélekszakadva, hogy mielőbb biztos völgyi talajt, vagy enyhébb lejtésű legelőt érjen és valami szabadító ösvényre akadjon; csakhogy az imbolygó ködben semmit sem vehet biztos útmutatónak és minden akadálynak látszik. Egyfelől a föld szalad lába alól: mintha tátongó mélység szélén járna. A másik oldalon szikla meredezik; fala megmászhatatlannak tűnik fel. Hogy a mélységet kikerülje, mégis neki megy a meredek kőszálnak; lábát a kő egyenetlenségeibe feszíti, és azzal kirúgóról kirugóra kapaszkodik; mintha ég és Föld között függene. Végre felér a gerinczre; de ime az első szikla megett ott nyulakodik a második, imbolygó, bizonytalan körvonalaival. A sziklatetőkön hajtó fák, bozótok fenyegetőn meresztgetik a ködben ágaikat; olykor csak valami feketés tömeget látni hajlongni a szürke ködben: valami gally, melynek tövét nem látni. Arczát fínom eső veri; a pázsit, a bozót, mind egy-egy jéghideg víztartó, a hol úgy átnedvesedik, mintha vizet gázolna. Keze-lába megdermed; lépése bizonytalanná válik, minden lépten-nyomon elsíkulhat a vizes füvön, vagy a nedves sziklán és belezuhanhat a mélységbe. Alulról, végzetes sorsot jósoló, mindenféle rémületes zaj hallatszik fel hozzá: omló kövek dübörgése, eső-


73

víztől hajladozó ágak csikorgása, vízesések tompa dörgése és a partját csapkodó tó vizének vészes zajgása. Rémülve látja, hogy hatja át a ködöt esteli szürkület és borzadva találgatja, hogy a két halál közül melyik jobb: a lezuhanás-e, vagy a megfagyás?

Sok éghajlat alatt a hegyektől való félelem, sőt iszonyat onnan ered, hogy többnyire ködbe vannak burkolva. Skótországnak vagy Norvégiának nem egy hegysége tűnik fel rettenetesnek, noha tényleg kisebb, mint sok más csúcs a Földön. Sokszor látták őket köddel fátyolozottan, majd részben kibukkanva s ismét elrejtőzve, bujdosva a felhők közt, látszólag eltávozni, majd hirtelen előbukkanni; alacsonnyá válni, ha körvonalaikat a napfény tisztán megvilágítja, és ismét nagyra nőni, a mint szélök ködrojttal vevődik körűl. A hegységet e változó külseje, e hol lassú, hol hirtelen átalakulása hasonlóvá teszi valami csudálatos óriáshoz, a ki fejével bólingat a felhők felett. Be mások azok a bérczek, a mikről OSSIÁN énekel, mint Egyiptom tiszta körvonalú, fényben fürdő csúcsai! Azok mintha néznék az embert: mosolyognak néha, néha fenyegetnek; de mindig vele éreznek, egy életet élnek vele; legalább azt hitték rólok, és a költő, ki rólok énekel, emberi lélekkel ruházza fel őket.

Ha szép a felhőbe burkolt hegység alulról nézve a tiszta légen át, nem kevésbbé szép annak, a ki felülről tekint le rá, főkép reggel, mikor maga a csúcs a derült égbe merült, tövét pedig ködtenger hullámozza körül. Igazi óczeán, a meddig a szem ellát, mindenfelé. Fehér ködhullámok hömpölyögnek e tenger felszínén, nem a


74

folyékony hullámok szabályosságával, hanem nagyszerű rendetlenségben, melybe a tekintet belevész. Itt, mintha forronganának, füstölgő forgókká dagadnának, azután pelyhekké szakadoznak, mint a hó, és eltűnnek a semmiségben. Ott ellenben árnyékkal teli völgyekké árkolódnak. Máshol örökös kavargás van, egymást űző es elnyelő hullámok bizarr keringése. Néha a ködlepel eléggé síma; a ködhullámok színe csaknem valamennyi előrenyomuló sziklás hegyfok körül egyenletes; sokhelyt különálló dombok csúcsá nyúlik fel a ködből, mint valami szirtek vagy szigetek. Máskor a ködóczeán tisztán elkülönített tengerekre válik szét, bepillantást engedve itt-ott a völgyek fenekére, melyek, mintha egy külön világhoz tartoznának, melyben nincs semmi a csúcsok szelíd derűjéből. A Nap rézsútosan világítja meg valamennyi ködgomolyt, a mely a nagy tenger fölé emelkedik; a rózsás, bíbor, aranyos színek, mik a tiszta fehérrel elvegyűlnek, a végtelenségig változtatják a hullámzó sík felszínét. A hegyek árnyéka messzire vetődik a párák fölibe, és a Nap járásával szüntelenül változik. Meglepetve látja az ember tulajdon árnyékát olykor óriási arányokban nyúlni végig a ködleplen. Mint valami kísérteties óriás, a kit kényére mozgat az ember ide-oda, karját, lábát emelgetve.

A passzátszelék járta némely hegység csaknem mindig ködbe van félig borulva, s az a köd a csúcsról lenéző vándor elől majdnem mindig elrejti az azurkék tenger síkját; de a körül a bércz körül, melynek legelőin bolyongok, a köd szeszélyesen szállingózik fel s alá, fátyola, találomra alakú] át vagy oszlik széjjel: nincs


75

benne semmi állandóság. Órákig, sőt napokig tartó sötétség után a Nap áttöri a ködöt, széthasgatja, szétfoszlatja, porrá oszlatja a levegőben, s lenn a Föld, melynek a szelíd fényben sokáig nem volt része, újra megtelik éltető napfénnyel. De megesik az is, hogy a köd még sűrűbbé válik, kavargó, sötét fellegekké tornyosul. A felhők majd vonzzák, majd taszítják egymást, az elektromosság felgyűl bennök; kitör a zivatar és az alantas világ eltűnik az égiháború zűrzavarában.

De azért a fergeteg, ha el is szabadul, nem mindig tör fölfelé a fölötte uralkodó csúcsra; sokszor lenn marad, a légkör alsóbb rétegeiben, a hol keletkezett, és a néző, nyugodtan heverve a magas, Nap sütötte legelők száraz pázsitján, lába alatt láthatja az ellenséges felhők viaskodását és az eszeveszett dühhel neki zúduló záport. Felséges, de irtózatos egy kép. Fakó fény villog a forrongó tömegekben; a violaszínbe játszó, rézszínben lángoló felhalmozódott gőz mintha óriási olvasztó-kemencze olvadó ércze volna; mintha a Föld nyílt volna meg, méhéből lávaóczeánt zúdítva ki. A kavargó felhők közt sistergő tűzkígyók, villámok czikáznak. A bérczi visszhang végtelen dörgésekben veri vissza a megrázkódott levegőt; mintha minden sziklán egy-egy mennykő dördülne el. Az alanti tájakról tompa zaj hallatszik fel a gomolygó felhőkön keresztül: zápor zuhogása, jégeső kopogása, kitört fák recsegése, sziklák repedezése, kőlavinák dübörgése, partját szaggató, dagadó vízár bömbölése; de e sokféle zaj eggyé olvad, mire a derült csúcsra felér. Odafentről már csak egy búgás, egy nyögése az ember lakta síkságnak.


76

Fönn ülve egykor a bércztetőn, a csöndes, tiszta égben, míg lenn, a hegy tövén, ádázul dühöngött a fergeteg, nem bírtam ellentállni e hívásnak, mely mintha a halandók világából jött volna felém. Leszálltam a hegyről a feketén kavargó felhőtömeg közepébe; czikázott körültem a villám, hullott a mennykő, szakadt a zápor s jégeső. A patakmederré vált ösvényen kőről-kőre ugráltam lefelé. Az elemek bősz dühe, a mennydörgés moraja, a zuhogó eső, a vihar rázta fák süvítése megittasított, s szilaj gyönyörrel rohantam lefelé. Mikor végre csöndes helyre értem, a hol meleg tűz, kenyér, száraz ruha s a hegyi nép ősi vendégszeretetének minden áldása várt reám, szinte sajnáltam azt a hatalmas kéjt, a mit odakint élveztem. Úgy tetszett, mintha odafent a szélvész, zápor közepett én is részese lettem volna a zivatarnak, s mintha egy kis időre saját, öntudatos egyéniségemet vegyítettem volna a vakon viaskodó elemek harczába.


77

X. FEJEZET.
A HÓ.

"Fehér, tündöklő, havas", ezt jelenti eredetileg majdnem minden magas hegység neve, mellyel a tövükben egymást felváltó népek nevezték őket. A mint a csúcsok felé tekintettek, szemökbe tűnt a felhők felett a hó és jég szikrázó fehérsége, és annál inkább csodálták, mivel az alanti tájak egyhangú barnás színe csak megkapóbbá tette az ellentétet a fehér ormokkal. Nyár derekán, mikor forró por száll fel az útról, s a fáradt útas eltikkadva, az árnyékot keresi, olyankor néz az ember legszívesebben fölfelé, a fagyos tömegekre, mik a napsugárban ezüstös táblákként tündökölnek. Éjente pedig a bérczi havon szelíd, mintegy másvilági fény rezeg.

A közepes lejtőket s a kisebb hegyfarkakat gyakran takarja hó. Sokszor már nyár utólján, mikor a patakok a lavinákból kiolvadó vizet elhordták a síkságra; mikor a fák lerázták a súlyos havat, mely ágaikat lehúzta, sőt a parányi moha is, bemelegítvén környezetét, megszabadult a ráhullott hópelyhektől, hóvá változtatja a hegység páráját a levegő hirtelen lehűlése. Tegnap még a


78

havasi legelők s a hegyfokok mind menttek voltak a dértől; tisztán ki lehetett venni a csupasz sziklák sárgás vagy barna színét, az erdő s a pázsit zöldjét s a pirosló hangát. Reggelre pedig arra ébredt az ember, hogy hó lepi még a legtávolibb hegyfarkakat is. Azonban e hó-mez, e hópalást, melyet a költők emlegetnek, száz helyt is be van hasadva, szakadozva. A kirúgók e takarót áttörik s a sziklák sötét színe a hó vakító fehérsége mellett csak annál jobban kiélesíti a sziklatetők reliefjét. A mély horhókban a pelyhek vastag réteggé halmozódvák; a meredek lejtők hasadékain könnyed hímet varrnak, hasonlót valami finom csipkefátyolhóz; a szédítő szirtfalakon csak itt-ott mutatkoznak, csillogó pettyezet gyanánt. Tündöklő hóárok messziről jelzi mindegyik hegyhajlás igazi alakját; a csupasz kősziklával váltakozó, hol ritkább, hol sűrűbb hólepel a kirúgó sziklának minden barázdáját, minden bütykét elárulja. A hol a szikla szabályos rétegekből áll, ott a hó a legtisztábban jelzi a határvonalakat. A párkányokon megáll és a szakadások faláról leválik. Minde talajbeli egyenetlenségeken, kirúgókon és horpadásokon keresztül mérföldekre meglepő szabályossággal folytatódnak a rétegek határvonalai, mint valami óriás kőmíves rakta emeletek.

E múló nyári hó, a mi fátyol gyanánt lepi be a hegyet, s alakját nemhogy elfedné, hanem ellenkezőleg, legparányibb részleteiben is kiemeli, úgyszólván a természet kaczérkodása. Az alantas dombokról s az előbbre nyúló hegyekről mihamar eltűnik; határát a napfény napról-napra fellebb szorítja a csúcs felé; egy-egy szép napon óráról-órára szemmel tarthatja az ember


79

az olvadás haladását. A hegyet felemagasságában hasító mindegyik horhónak kétféle a partja: hótalan immár az egyik, melyre odatűz a déli Nap, tündöklő fehér a másik, a mely északnak van. Végre ennek is megszabadul a hótól pázsitja és sziklája, s a nyári hóból nem marad egyéb, mint imitt-amott egy-egy pocsolya, a hegytorkok mélyedéseit betöltő apró lavinák egyre kisebbedő nyomai. E pocséták összeelegyednek a földdel, a kavicscsal, s az arra kóválygó csermely cseppenként hordja el szennyes maradványukat.

Az ilyen egy-két napi havat gyönyörűség látni. Örömest figyeli az ember változó ékességét, mely alig hogy mutatkozik, már ismét eltűnt. De hogy a havat a maga igazi mivoltában lássa az ember, és hogy működését, mint természeti erőét, megértse, télen kell látnia, a kemény hidegek idején. Olyankor a kristályodott pelyhek és tűcskék vastag rétegben borítnak mindent; sem a hegység, sem farkai és dombjai nem mutatkoznak igazi alakjukban. A rájok borult vastag takaró domborzatukat elmossa, körvonalaikat megváltoztatja. Az élesen bevagdalt kirúgók, csipkézetek, csúcsok helyett a hegy oldala bájosan hullámzó, gerinczének éle merész, de mindig lekerekített. Valamint a víz felszínét a nehézség következtében vízszintes síkká egyenlíti ki, azonképen a hó is, saját törvényeinek engedelmeskedve, kerek halmokkal hintett rétegekben rakódik le. A mint a szél kavarogva hordozza, legelőször a gödröket tölti be, azután lesimítja a sarkakat s szelíd hajlásaival betakarja a kirúgókat; a vad, szaggatott, zordon hegységet szelíd és tiszta körvonalú, felséges hajlású hegység váltotta


80

fel. Dé az óriás vonalainak szelíd lágysága is rettenetes marad. A tündöklő fehérségű végtelen lejtők fölött itt-ott függőleges szirtek, meredekségek nyúlnak fölfelé, miken a hó nem bírt megállani, s most az ellentét miatt falaik majd egész feketéknek látszanak. Félelem fogja el az embert e mesés sziklák láttára, a melyek úgy nyúlnak ki a hóból, mint kőszén-szirtek valami sarki óczeánból.

Ezen átalakulás közben a róna még nagyobbat változik7 mint a hegység. Mindig lefelé szállva, a hó belepte a mélyedéseket, kiegyenlítette a gödröket, elenyésztette a talaj kisebb egyenetlenségeit; belepett folyót, zuhatagot; dermedten nyugszik minden a mérhetlen szemfedő alatt. Még a tavak is be vannak temetve; a felszínöket borító jég rengeteg hórétegeket hordoz, és sokszor azt se tudni, hol van a vízmedencze; valami repedésen olykor láthatni a mélység fenekén a tó csöndes, fekete, fénytelen felszínét; azt mondaná rá az ember: valami feneketlen mélység vagy akna.

A magas csúcsokon és azokon a magas katlan-völgyeken alul, mikben a hó olyan magasan áll, mint egy ház, ki-kilátszik néhol a fenyves, de csak félig. Kiterjesztett ágaik rogyásig tele vannak hóval; s a mint egymásba fogódznak, mintha egyenetlen hókupolákat hordozó bolthajtások volnának. Csak egy-két lázongó ágacska szabadul a jégbilincsből és szabadon szegzi íjas végét kifelé, de a majdnem feketészöld ágat a rajta levő nehéz hórakás lehúzza. Ha a szél végig fuj az ágak közt, csörömpölve hullik le rólok a fagyos hó; végigborzong tőle az egész láthatatlan erdő s a ragyogó tető,


81

a mely eltakarja; néha valami repedés támad benne, valami lavina zuhan le, és ott marad a tátongó mélység, míg egy új zivatar hídat nem ver rajta hóból. Mi sors várhat a tél idején eltévedt útasra az ilyen erdőben, a hol nyáron jókedvűen bolyongott e hatalmas fák árnyékában az apró pázsiton? Minden lépten-nyomon ki van téve annak, hogy valami mélységbe zuhanjon s belefuljon a hóomlásba.

Lenn a völgyben a falubeli házakat nehezebb észrevenni, mint az erdőket s a facsoportokat. A födeleket úgy belepi a vastag hó, hogy meghajlik belé a szarufa, és az egész összeolvad a környékező hómezőkkel; csak a könnyű kékes füst jelzi, hogy e fehér szemfedő alatt emberek élnek és munkálkodnak. Az egyhangú alapot itt-ott valami kiálló fal vagy templom tornya élénkíti; különben itt a vihar jobban megdolgozza a havat, mint az emberi lakásoktól távol; a házak között kavargó szél emitt fúvásokká, torlaszokká hordja össze, amonnan ellenben tisztára elsepri. A természetben az ember közellétét bizonyos rendetlenség árulja el; de most végtelen béke van mindenen; ritkán zavarja nesz a halálos csöndet, mely hegyen-völgyön uralkodik.

Azonban koronként mégis szükséges, hogy az ember s a hegység többi lakói, elhagyva odvaikat, megzavarják a természet mélységes nyugalmát. Csak a nagy hó alatt lyukában alvó marmota várhatja végig, látszólag holtan, a hosszú téli hónapokat, míg a tavasz felszabadít patakot, pázsitot, virágot. A zerge kevésbbé szerencsés; ha a hó leszorítja a magas tetőkről, kénytelen az erdők szomszédjában kóborolni, menedéket a sűrű fák közt


82

keres, rágja kérgöket, szúrós levelöket. Az ember meg azért kénytelen lakát el-elhagyni, hogy termékeit kicserélje, élelmiszert vásároljon, s családi vagy baráti kötelességét teljesítse. Olyankor el kell hányni a hófuvatagot az ajtó elől s kínosan törni útat a nagy hóban. Egyszer egy hegyfark tetején épült viskóból néztem ez alig látható lényeket, ez apró fekete emberi hangyákat, a mint lassan másztak két hófal között, mint valami kerékvágásban. Sohase látszott az ember nekem ilyen parányinak. Mintha csak a mesék országából tévedtek volna a végtelen hósivatagba; és azt kérdeztem magamban, hogy az a törpe faj hogyan vihette véghez a történelem nagy tetteit, s fokról-fokra hogyan valósíthatta meg azt, a mit ma czivilizácziónak hívnak, egy szabad, boldog jövendő zálogát?

De az emberi értelem és merészség még e rettenetes havakon is diadalmaskodott ama kereskedelmi útak által, melyekkel lehetővé vált, hogy az emberek árúikat télen-nyáron szabadon szállíthassák s útazhassanak majdnem akármikor maguk is. A zerge nem barangolja immar a csúcsokat, és sok madár, a mely nyárban a csúcsoknál jóval feljebb járt, bölcsen lehúzódott most az enyhébb sík tájakra; de az ember járja tovább az útakat, melyek szorosról-szorosra, hegyfokról-hegyfokra kapaszkodnak felfelé, egész a gerincz nyergéig s onnan fordulnak lefelé a túlsó lejtőn. Nyáron, mikor a vidám sió szökellve lejt az út mentén szikláról sziklára, még a csengős-bongós szekerek is baj nélkül mehetnek fölfelé a meredek oldalán nagy költséggel épített kaptatókon. Ha az útat a hó lepi be, meg kell cserélni az alkal-


83

matosságot, szekér helyett szánba fognak, s a szán csak úgy repül a sík havon. S az átkelés nem lassúbb, mint akár a legforróbb nyári napon; lefelé meg épen szédületes gyorsasággal visz az út.

A nagy havakat olyankor lehet legjobban megismerni, ha szánkán járja be az ember a hegyszorosokat. Nesztelen siklik a könnyű szán; nem érezni semmi rázást, mintha csak a semmiségben szállna az ember, mint valami szellem. Majd valami horhót kerül meg, majd valami meredekség kirúgó párkányát; mélységek fenekéről meredekek szélére hajt fel; de mindez egymást űző, változatos alakulatok mellett megőrzi a hegység sima fehérségét. Ha a Nap végig süt a sík havon, millió gyémánt tündöklik rajta; ha pedig az ég szürke s a felhő alant jár, mintha az elemek össze lennének zavarodva. Felhőfoszlányt, hóhalmot nem lehet egymástól megkülönböztetni; mintha a Földtől elszakadtan, a végtelenségben lebegne az ember.

És mennyivel inkább az álmok világába képzelheti magát, ha túl lévén az út tetőpontján, a túlsó lejtőn szörnyű sebességgel megindul lefelé, szinte ragadva fordulóról fordulóra! Ha a karaván útra kél, mire az utolsó szánka megindul, az első már eltűnt a mélységnek vagy egy kirúgója mögött. Most kibukkan, majd eltűnik; újra látni s ismét elvész szem elől. Szédületes örvénybe merül az ember, melybe akkora hóhalmazok szakadnak bele, akár egy-egy domb. Lavinává válva mintegy maga is, lavinák közt csúszik lefelé, és mintha szélvész űzné őket, úgy repülnek el az ember mellett horhók, katlanvölgyek, szirtfokok; még a csúcsokat is, melyek az égalján


84

rohannak, mintha rémes forgószél kapdosná el, mintha pokoli forgótánczot járnának. És ha az eszeveszett vágtatás után a hegy tövére ér az ember, a hóval alig hintett vagy teljesen hótalan síkságra, a hol más levegő, más természet, más éghajlat fogadja, azt kérdezi, nem volt-e valami halluczináczió játéka, ha valóban keresztül jött-e a mély havon, a felhő- és viharrétegek felett?

De zivatar idején az átkelés veszedelmes; az útas sokáig megemlegeti és nem felejti el viszontagságainak egyetlen részletét sem. A szél szünetlen kavargatja a havat, és behordja az útat; külsejét egyre változtatja, a lejtőket felhordja, a vert nyomot befújja. A milyen ügyesen jár a ló a kemény földön, olyan kínnal bír e süppedő hótömegben előre vergődni; szügyig dől bele az egyik, hófúvás felett ágaskodik a másik. A fülébe sivító szélvész, a szemébe, orralyukába vágó zuzmarás hó, a kocsis káromkodása megriasztja, megvadítja. A szán hánykódik a szűk úton: hol a sziklafalhoz csapódik, hol a mélység felé csusszan; mert ott tátong a mélység, szélét érintik, szemmel tarthatja az ember végtelen messzeségig, s úgy rémlik neki, mintha leesvén, meg se állna egész egy másvilágig. A kocsis elereszti az ostort, csak a kését tartja, hogy a szerszámot elmetszhesse, ha a ló rémületében elragadva, vagy a havon megcsúszva, a mélységnek találna rohanni (9. kép).

A szerencsétlen útasnak szörnyű a helyzete, ha gyalog vergődik a nagy hóban, mikor hirtelen utóléri a zivatar. A síkságról gyönyörűség azt nézni. A szél korbácsolta csúcs mint valami kráter, úgy füstölög; a millió fagyos hópehely, a melyet a vihar felkavar, fel hővé gomo-


85

9. kép. A ló a mélységnek rohan.


87

lyodik a csúcs felett. E kavargó hó ködében az ormok körvonalai elmosódnak; mintha a semmiségben lebegnének; mintha a hegység maga is ingadozna óriási alapzatán. Es e kavargó, szörnyű fergetegben, mely a magas csúcsok körül sivít, mivé lesz a szegény útas? A nyílzápor módjára szeme közé vágó jégtűk majd hogy meg nem vakítják; átjárják még a ruháját is: köpenyével alig tud ellenök védekezni. Ha pedig elbotolván, vagy ösvényét elvétvén, útjáról csak egy perczre is letér, menten halál fia. Akkor csak találomra botorkál tovább, gödörről gödörre; néha kötésig süpped valami lyukba a lágy hóban; egy kis ideig megáll, talán halálát várva, az alatta megnyílt gödörben; majd kétségbeesetten feltápászkodik és folytatja kínos útját a szélben, mely a fagyos zuzmarát marokszámra szórja a szeme közé. Egy-egy szélroham hol közelébb hozza, hol el-kapdossa előle az égalját; majd nem lát egyebet kavargó pelyheknek fehér örvényénél, majd egy-egy csöndes csúcs mered föl előtte, kiválva a felhőből, és "szeretet és gyülölség nélkül" néz le reá, közönnyel kétségbe esése iránt; mégis, legalább jegynek nézi az úton, és újra kezd egy parányit reménykedni. De hiába. A hideg elveszi a szemevilágát, elkábítja, megdermeszti; végre megszűnik akarata; visszafordúl és végkép eltéved. Végre, valami mélységbe zuhanván, bambán nézi a kavargó zivatart, nem erőködik az álom ellen, hagyja, hogy erőt vegyen rajta; pedig ez a halál hírnöke. Hónapok múltán, mikor már a hó elolvadt vagy a lavina elseprette, valami juhászkutya megleli a holttestet, és rémült vonításával odahívja gazdáját.


88

A hegyek közt talált emberi maradványokat régente ott hagyták, a hol rájok akadtak. A holttest fölé köveket halmoztak s az arra menő útas köteles volt a maga kövével gyarapítni a kőrakást. A hegységbeli ember mai napig hajít egy-egy követ az ilyen ősi sírok fölibe. A halottat elfeledték régen: talán soha meg se tudták, ki volt; de az arra menők évszázadok múltán is egyre rójják a kegyelet adóját, hogy lelkének nyugodalmat szerezzenek.


89

XI. FEJEZET.
A LAVINA.

A hosszú télre s rettenetes zivataira elkövetkezik végre az enyhe tavasz esőzéseivel, langy szelével, éltető melegével. Minden megifjul, új alakot ölt hegy és sík. A bércz megrázza hóköpenyét, és erdeje, pázsitja, zuhatagjai, tavai, minden újra napfényre kerül.

Lenn a völgyben először is az ember takarítja el az alkalmatlan hótömegeket. Háza elejét elsepri, az útakat kiigazgatja, háza tetejéről letolja, kis kertjéből kihordja a havat; a többit rábízza a Napra. Már a soulane-ok, vagy déli hegyoldalak is kezdik levetni fehér szemfedőjöket; a hó alól imitt-amott kezd kikandikálni a szikla, a föld vagy az aszú pázsit. Egyre nagyobb területeken kezd a föld kifeketélleni, mint valami szigetcsoportok, melyek addig-addig nőnek, míg össze nem érnek; a hótáblák egyre csökkennek, apadnak; lassanként elolvadnak s feljebb húzódnak a hegyen. Az erdei fákból kienged a dermedés és tavaszi öltözetökhöz készülnek; az ágról-ágra röpkedő kis madarak segítségével ágaikról lerázzák a havat, zuzmarát és szabadon fürösztik ifjú hajtásaikat a megenyhült levegőben.


90

A patakok is megelevenednek. Az oltalmazó hótakaró alatt a föld nem hűlt le annyira, mint felszíne, min a hideg szelek sepergettek végig; és a tél hosszú hónapjai alatt megmarad itt-ott a jég alatt egy-egy piczi víztartó, mint gyémántvályúban a csöppecske. E parányi edénykékben, melyek felé valamennyi hóvízerecske tart, tavasszal a folyékony tömeg már nem fér el; a jégburok megrepedezik, a medencze kiárad és a víz a hó alatt próbál magának útat vájni. Ez a rejtett munka így foly minden horhóban, minden földmélyedésben, és a völgy zuhogója, mindez erecskéktől táplálva, újra kezdi a téli hidegtől megakasztott futását. Eleinte mintegy alagútban jár a hófuvások alatt; de az olvadás szakadatlan előhaladtával egyre tágítja medrét, egyre emeli boltozatát. Végre a felette lévő tömeg nem bír egy darabban megmaradni: beroskad, mint valami templomboltozat, ha oszlopai megingottak. A völgyeket behantoló hóban aknák keletkeznek; ha az ember az ilyen mélységek széle fölé hajlik, a fenéken feketéllni lát valamit, mire egy kis tajték múló csipkézetet hímez: ez a sió vize; a zúzódó kavics tompa robaja hallszik fel a sötét nyílásból.

E legelső hószakadást mások követik, mind sűrűbben, s a jórészt szabaddá lett zuhogónak már csak a legvastagabb és legtömörebb hógátakat kell ledöntögetni. Egyik-másik ily töltés hetekig, hónapokig képes a víznek ellentállni. Még a zuhatagok aljában is akadnak ilyen hótömegek, a melyek a víztől folytonosan locsolva, átfagynak és makacsul megtarják alakjokat mintha ellene szegülnének az olvadásnak. Az eleven zuhatag előtt sok-


91

szor valami ellenzőformát lát az ember, a mit egy megdermedt zuhatag alkot, a megfagyott hóé, mely a víz útját télen megakasztotta.

A patakok, csermelyek vize az által, hogy minden völgyben, mely a hegyek tövén húzódik, minden horhóban, mely oldalaikat szeldeli, új medret váj magának, a lejtőkön levő hónak kimossa alapját, a melyre ránehezedett. A nehézségi erőnél fogva lavinák keletkeznek, s a hegység, mint valami élő lény, időnként lehullatja válláról a havas köntöst, a mivel fedve volt. Saját súlyuktól lehúzva mindig, még tél derekán is omlanak hótömegek a tetőkről és hegyoldalakról; de a míg a lavinák csak a felső hórétegekből állanak, mindaddig csekély jelentőségűek a hegység életében. Olykor azonban az egész hótömeg lesuvad a tetőről és belészakad a völgybe; a hóvíz, mely a még fagyos fenti rétegeken hatolt a hó alá, megsíkosította a talajt és így előkészítette a lavina útját. S elérkezik az a percz, mikor egy egész hómező nem áll meg tovább fenn a partos [meredek] lejtőn; enged és a rettenetes megrendülésnél fogva, melyet a szomszédos hómezőkkel közöl, megindítja azokat is. Egyszerre siklik le a lejtőn az egész tömeg, maga előtt tolva, a mit útjában lel: fatörzset, követ, sziklatömeget. Viszi magával a szomszéd réteket, kidöntögeti az erdőket; a rettenetes csuszamlás egy csapással végigsepri az egész hegyoldalt több száz méternyi területen, a völgyet pedig félig betömi. A mi zuhogó e gátba ütközik, egy időre kénytelen tóvá válni.

E tömeges lavinákról az odavalók s az útasok is csak iszonyodva szólanak. Sok olyan völgyet, mely az ilyen


92

veszedelemnek inkább ki van téve, vészjósló néven neveznek az ő lokális nyelvjárásukon, mint "Val-del'Épouvante" (a rettegés völgye) vagy "Gorge-du Tremblement" (a földindulás torka). Ismerek egyet, a többinél is iszonyatosabbat, hová az öszvéresek soha sem merészkednek, hogy szemöket a tetőre ne szegeznék. Kivált azokon a szép tavaszi napokon, mikor az enyhe, langy levegő párával van teli, olyankor nehéz a gondja és szűk a szava az útas embernek. Tudják, hogy a lavina csupán egy ütődésre vár, a levegő vagy a Föld egy rezzenésére, hogy meginduljon. Tolvajmódra hirtelen és loppal lépnek; néha még öszvérjök csörgőjét is bekötik szalmával, hogy a csengés-bongás fel ne ingerelje a gonosz szellemet, a ki őket fenyegeti. Ha végre túl vannak a rettenetes horhók kijáratán, hová a hegység debrői egyszerre többfelől eresztik kő- és hólavináikat, akkor nagyot lélekzenek és ráérnek személyes aggodalom nélkül gondolni kevésbbé szerencsés előzőikre, kiknek iszonytató történetét a múlt este mesélgették egymásnak. Gyakran, mikor már nyugodtan haladnak az úton tovább, a síkság felé, egy nagy mennydörgés, egy szikláról-sziklára terjedő hosszas robaj arra készti őket, hogy visszanézzenek: a hó omlott le és betemette az egész szorost, a hol egy-két percczel előbb eljöttek.

Szerencsére a lejtők helyzete és alakja világosan megmutatja a veszedelmes helyeket; s így kunyhójukat az odavalók nem építik lavina járta hegyoldalok aljába, ha pedig ösvényt készítnek, ügyelnek, hogy védett helyen vigyen. De a természetben minden változandó;


93

és nem egy házikó, nem egy ösvény, melynek egykor nem volt mitől félnie, végtére ki van téve a veszedelemnek; lehet, hogy valami hegyfok sarka enyészett el, lehet, hogy a lavina debrője módosult, vagy valami erdőszél engedett a nagy hónyomásnak, s így minden előrelátás hiába való.

A lavinák legjobb torlasza az erdő, tömötten álló ezer fatörzsével, és sok falunak nincs is egyéb védelmi eszköze a hó ellen. De aztán milyen kegyelettel, szinte vallásos áhitattal tekintenek föl erdejökre! Szent az előttük. Ha idegen ember járja be a hegyeket, az az erdőket csak szép fáikért, zöld lombjuknak a fehér hóval való ellentéteért csodálja; de ők neki köszönik életöket, nyugalmukat; neki köszönik, hogy este nyugodtan hajthatják le a fejöket, nem félve, hogy éjszaka agyonnyomja őket a hó. Hálával eltelve az oltalmazó erdőség iránt, istenítik. Jaj annak, a ki fejszéjével az oltalmazó törzsöket érinteni meri! "A ki a szent fát megöli, megöli a hegy lakólát is", így szól egyik közmondásuk.

És mégis akadtak ilyen gyilkosok, még pedig bőviben. Valaminthogy az úgymondott "czivilizált" katonák mai nap is azzal kényszerítik megadásra az oázis lakóit, hogy a pálmaligetet, a mi a néptörzsnek élete, kivágják, hasonlóképen megtörtént az is, hogy holmi portyázók, valami nagy ár zsoldjában, sőt más völgybeli pásztorok is, kivágták az erdőt, mely a falut a pusztulástól oltalmazta, hogy a népet megadásra bírják. Így tettek mindig, így tesznek most is háború idején. Nem kevésbbé kegyetlen a mohó üzérkedés. Ha valami pénz-


94

embere vétel, véletlen örökség vagy foglalás útján urává lett egy ilyen szent erdőnek, jaj azoknak, kiknek élete az ő szeszélyétől vagy jóindulatától függ! A favágók mihamar munkában vannak; a törzsek kivágva, ledöntve a völgybe, deszkává hasgatva és csengő pénzen eladva. A lavinának széles csapás van tárva. Gátjuktól megfosztva ugyan, a fenyegetett falu népe talán mégis ott marad, az apái tűzhelyéhez való ragaszkodásból; de a veszedelem elébb-utóbb halálossá válik, ki kell költözni lóhalálában, elhordani, a mi becses holmicskájok van, és ott hagyni a házat, martalékul az omlófélben levő hónak.

A hegyi falvakban mindenütt mesélik esténként a lavinák szörnyű krónikáját, s a gyermekek, a mint hallgatják, remegve húzódnak anyjukhoz. A mi a bányatűz a bányásznak, az a hegyi embernek a lavina. Fenyegeti az házát, csürét, jószágát; odaölheti őt magát is. Hány atyjafia, jó embere nyugszik a hó alatt! Estefelé, ha arra megy el, a hol a rengeteg hó őket betemette, a hegység, honnan a lavina leszakadt, mintha kajánul nézne rá, és sebesebben lépked, hogy maga megett hagyja a gonosz helyet. De néha az omlás maradványai pajtása nem remélt szabadulását is juttatják eszébe. Amott egy tavaszi éjjelen olyan vastag hómező szakadt le, hogy magasabb volt a fenyvesnél és a falu tornyánál. Egynehány kunyhót és csűrt temetett maga alá az irtózatos tömeg. A szomszéd kunyhókból összefutott emberek azt hitték, hogy a háztetők kétségkívül összeroppantak, a lakosok pedig odavesztek a romok alá. Mindamellett bátran munkához látnak és kezdik a rengeteg


95

havat elhányni. Négy nap és négy éjjel szakadatlan dolgoznak, és íme mikor ásójukkal az első kunyhó tetejét elérik, énekszót hallanak, felváltva hangzó éneket. S megismerik elveszetteknek hitt barátaik hangját. Lakásaik kiállották az irtóztató lökést, s a bennök volt levegő szerencsére elég volt számukra. Fogságuk idejét azzal töltötték, hogy egyik háztól a másikig alagútat és kijárót kezdtek ásni; közbe-közbe énekeltek, hogy biztassák egymást.

S ha egyszer az oltalmazó erdő eltűnt, nagyon nehéz pótolni. A fa lassan nő kivált a hegyen; a lavinadebrőkön meg épen nem. Igaz, hogy a havat a magas lejtőkön mesterségesen meg lehetne állítni, s így a völgybe való lezuhanásának is a vele járó vésszel együtt elejét lehetne venni, ha a lejtőbe vízszintes lépcsőt vésnének, hol a hórétegek kénytelenek volnának megállapodni, mint valami óriási garádicson; a fatörzseket szintén lehetne vasból vert jégtörő bakokkal, vagy czölöpökkel pótolni, melyek a hócsuszamlásnak gátat vetnének. Ilyen kísérleteket eredménnyel tettek is, de csak a hol a lakosság gazdag és sűrű. A szegény hegyi nép, hacsak a társadalom nem segíti őket, nem is gondolhat rá, hogy mintegy ujjá vésse a hegység domborzatát és a lavinák ezután is le fognak omlani szokott debrőiken földjeikre. Azzal kell beérniök, hogy viskójukat rengeteg kőbakokkal védelmezzék, melyek a leszakadó hó erejét megtörik és kétfelé osztják, hacsak a hótömeg nem elég erős arra, hogy mindent egy csapással tegyen tönkre.

Valamennyi hegységbeli romboló erő közt legeré-


96

lyesebb a lavina. Földet, sziklatöredéket, mindent elragad, mint valami kiáradt hegyi patak; sőt az alapját alkotó hó olvadása következtében úgy kimossa a talajt, hogy lágy, mély repedésekkel árkolt és saját súlyától lefelé csúszó, süppedő sárrá válik. A föld nagy mélységre folyékonynyá válik és folyik lefelé a lejtőkön, magával víve ösvényt, kősziklát, erdőt, mezőt. Egész hegyoldalok áznak így fel a hótól és suvadnak le mindenestül, mezőstül, legelőstül, erdőstül, lakóstul. Felhalmozódása s a hóvíz lassú beszivárgása következtében tehát a hópehely elegendő arra, hogy a hegységet lassanként lerombolja. Tavasszal minden horhó világosan bizonyítja e romboló munka nyomait; és vízesés, törmelék, lavina, hó, szikla és a vizek összekavarodva zúdulnak le a tetőről és mennek lefelé a síkságra.


97

XII. FEJEZET.
A GLECSER.

Még nyár derekán is, mikor már a forró széltől minden hó elolvadt, találni rengeteg jégtömegekre, melyek a magas völgyekbe elzárva, valóságos lokális telet idéznek elő, mely az ellentétnél fogva annál bizarrabb. Olyankor, mikor a Naptüzesen perzsel, nemcsak a közvetetlen, de a jég visszaverte meleg is gyötri az útast; látszólag még melegebb van odafenn, mint lenn a völgyben, a levegő szárazsága miatt, minthogy nedvességét mind elszívja a mohó glecser. A szomszédban kis madár dalol a lomb közt, virág tarkállik a pázsiton és érik a bogyó az áfonyaágon. Es e vidám élet mellett ím ott a zordon glecser tátongó rianásaival, kőhalmazaival, irtózatos hallgatásával, látszólagos mozdulatlanságával. Az élet mellett a halál.

E nagy, fagyos tömegnek azonban mégis megvan a maga mozgása; lassan, de legyőzhetetlen erővel dolgozik, valamint a szél, az eső, a hó, a vízár a Föld felszínének megujításán; valamerre a glecser egyik-másik földi korszakban általment, megváltoztatta a táj külsejét. Miként a lavina, viszi magával a sikságra ő is az


98

omladozó hegység törmelékjét, erőszak nélkül, lankadatlan, türelmes erőfeszítéssel.

A glecser titkos munkássága, melyet meglesni alig lehet, noha eredményeiben olyan hatalmas, magán a hegycsúcson, a hórétegek felszínén kezdődik. Odafent, a katlanvölgyekben, hol a vihar korbácsolta hófellegek kavarognak, a jegeshó egyhangú felszíne nem változik. Évről-évre, századról-századra ugyanaz a fehérség, fénytelen, ha felhő árnyékolja, vakító a napfényben. Úgy látszik, hogy az a hó örökös, s úgy is nevezi a síksági nép, a mint alulról tündökleni látja az égen. Azt hiszi, hogy örökké ott van a magas csúcsokon, s ha fel is kapja a zivatar, megint ugyanoda hordja vissza.

Szó sincs róla. A hónak egy része elpárolog és visszatér a felhők közé, a honnan jött. A napfénynek vagy a déli meleg szélnek kitett része pedig megolvadt csöppecskékkel hintődik be, melyek a felületént csúsznak lefelé vagy befuródnak az alsó rétegekbe, míg újra alig látható gyöngyökké nem fagynak. Ez ezernyi ezer meg-megolvadó, s újra meg-megfagyó, utoljára végkép megszilárduló millió pelyhecskétől a jeges hó tömege is észrevétlenül átalakul. Egyúttal egy piczivel lejebb is csúszik, mert az olvadó csöppek súlya nehány milliméterrel lejebb húzza és így a hegytetőn esett hó egyszer csak lenn van a lejtő aljában. Az ő helyét elfoglalja a friss hó, amely majdan átesvén a sokféle olvadáson, maga is le fog csúszni, noha látszólag mit sem változik. Az igaz, hogy előtte van az idők végtelensége; lassan igyekszik a tenger felé, a melybe valamikor belé fog szakadni. A síkságon két emberöltő is élt már azóta,


99

hogy az a kis hópehely a csúcson még el se hagyta a jegeshó tömegét.

De bármilyen lassan, mégis csak halad e kristállyá vált pehely. Az immár egyöntetű jéggé alakult jegeshó megindul lefelé a hegytoroknak, a merre súlya vonzza. Bár látszólag egyre mozdulatlan, a jéghalmaz most mégis valóságos folyammá lett sziklamedrében folyva. A lejtőkről jobbra-balra rég elolvadt a hó és helyét virító füvek lepték el. A legelők pázsitján millió bogár él és zümmög; a levegő enyhe és az ember gyepes sziklatetőkre hajtja nyáját, honnan szeme le-letéved a fagyos folyamra. Az pedig szakadatlan erőfeszítéssel folytatja útazását a síkság felé; rázúdulna egész a hegy alatt elterülő mezőségre, elérné magát a tengert is, ha a mély völgyek enyhe levegője, a langy szelek, a napsugár meg nem olvasztaná előbbre haladó jegét.

Útjában e szilárd folyam is csak úgy viselkedik, mint valami eleven vízből való igazi folyó. Neki is megvannak kanyargásai és örvényei, gázlói és gödrei, ő is hol megárad, hol elapad s folyásában meg-megáll, neki is vannak sellői és zuhatagjai. Valamint a víz, hol elterül, hol összébb szorul medre alkata szerint, úgy alkalmazkodik a jég is horhójához, a mely körülfogja; pontosan a szikla képére formálódik: a széles medenczében, hol a sziklafalak mindkét felől eltávolodnak, épen úgy, mint a szűk szorosban, a hol az út majdnem teljesen összezárul. Azoktól a tömegektől tolatva, melyekkel a felső hó szüntelenül táplálja, a glecser folyton csúszik tovább, akár ha alig észrevehe-


100

tőleg lejt a feneke, akár ha egymást éri benne a mélység.

De híjával lévén a víz gördülékenységének, simulékonyságának, a jég mindama mozdulatokat, mikre a talaj készteti, bizonyos barbár esetlenséggel viszi véghez. Estében nem tud egyetlen síma felülettel omolni, mint a víz; hanem feneke egyenetlensége szerint és a jégkristályok kapcsolatánál fogva megrepedezik, megtörik, jégsziklákká pattog szét, a melyek különfélekép hajladoznak, egymásra szakadoznak, bizarr obeliszkekké, tornyocskákká, fantasztikus csoportokká forrnak össze ujra. Még a hol az óriási árok feneke eléggé szabályosan hajlik, sem hasonlít a glecser felszíne a folyó víz síma árjához. Partjához való ütődése a jeget nem szedi apró fodrocskákba, mint a víz tükrét, hanem össze-vissza hasogatja, egymást keresztező rianásokká és tátongó mélységek útvesztőjévé változtatja.

Télen, de sőt mikor már az alanti mezőségek tavaszi díszt is öltöttek, sok hasadékot elfed a glecsert vastagon borító hó; ha olyankor a napfény a szemecskés havat meg nem lágyította, könnyű az elrejtett mélységek fölött járni; az útas fel se veszi őket, mint a hogy fel nem veszi a hegyek belsejében tátongó barlangokat. De az évenként visszatérő nyári meleg lassanként megolvasztja a felső hóréteget. A szünetlen haladó glecser, melynek repedezett tömege folytonos borzongásban, rezgésben van, lerázza hóköpenyét; a boltozatok itt-ott beszakadnak és nagy darabokban zuhannak a rianások (10. kép) mélységei közé; sokszor csak keskeny híd marad belőlük, melyre az ember nem mer rálépni,


101

10. kép. Glecserek és rianások.


103

csak ha lábával megtapogatta, elég szilárd-e még a hó?

Ilyenkor válik veszedelmessé nem egy glecser, a végtelenségig elágazó rianásainak szélessége miatt. A mélység párkányáról belenézve, néha kékes jégrétegeket lát az ember, a melyek valaha hó voltak, és miket feketés csík választ el egymástól: a jeges hóra omlott törmelék maradványa; máshol a jég tiszta és teljesen egyöntetű, mintha egyetlen kristály volna.

Milyen mély az az akna? Ki tudja? Egy-egy kiálló jégszál, de a sötétség miatt se láthat be a szem egész a sziklás fenékig; a mélységből csak titkos zaj hatol fel néha-néha: valami vizecske szivárog, valami kő szakad le, egy-egy jégdarab repedezik szét és hullik le.

A kutatók leszálltak e rianásokba, öblüket megmérni s a mélységbeli jég hőfokát és szerkezetét tanulmányozni. Néha nagyobb veszedelem nélkül megtehették, oldalvást hatolva be a nyílásokba a kiálló sziklák felől, melyek a glecser gátját alkotják. Sokszor meg kötélen kellett leereszkedniök, mint a bányásznak, mikor a Föld gyomrába száll le. De egy-egy ilyen szerencsés tudósra, a ki mindenféle szükséges vigyázattal kutatja ki a glecserek aknáit, hány szerencsétlen pásztorember esik, a kik belécsúsztak és bele is vesztek az örvénybe! Ámde akadt köztük nem egy, a ki lezuhanva, összetörve, vérezve, eltévedve a sötétségben, mégis megtartotta a bátorságát s eltökélte, hogy felvergődik a napvilágra. Az egyik egy jégalatti patak folyását követte és


104

így valóságos útazást tett a roskadó félen levő boltozat alatt. Ilyesmi után már nem marad az embernek egyéb tennivalója, mint hogy a kráterek torkába szálljon a földalatti láva-reservoirt kikutatni.

Dicsőítesre meltó a bátor tudós, a ki leszáll a glecser feneketlenségeibe, hogy a jégben levő buborékokat, vonalakat és kristályait tanulmányozza; de mennyi mindent figyelhetünk meg már a felszínen is, mily kecses részleteket lehet ellesnünk, hányféle törvény nyilatkozik szemünk előtt, ha látni akarunk!

E látszólagos zűrzavarban mindent törvény kormányoz. Miért képződik a part valamely kiszögellésével szemben a jégtömegben mindig rianás? Miért húzódik a hasadék valamivel lejebb, miután már jól kiszélesedett, megint összébb; s miért forr a jég végre össze? Miért duzzad fel a jég egyik ponton szabályosan, s rá miért reped meg máshol? Mind e tünemények láttára, melyek nagyjából csak ismétlődései a folyóvíz habfodrainak, forgóinak vagy síma árjának, jobban megérti az ember az egységet, mely a végtelen sokféle külső mellett is a természet minden tényében uralkodik.

Ha hosszas kutatások révén már jól megbarátkozott az ember a glecserrel, és okát tudja adni mindamaz apró változásoknak, melyek a felületén végbe mennek, akkor öröm, igazi gyönyörűség szép nyári napon bebarangolni. A meleg napfény visszaadta neki hangját, elevenségét. Eleinte észrevétlen vízerecskék támadnak itt-ott, majd csillámló csermelykékké folynak össze, a melyek maguk vájta medrecskékben kanyarognak és


105

hirtelen, halk, ezüstös csengésű panasszal tűnnek el egy jéghasadékban. Ez erecskék a hőmérséklet minden ingadozásához simulva hol megáradnak, hol elapadnak. Mihelyt felhő vonul el a Nap előtt, a levegőt lehűtvén, már csak alig hogy folynak; de a mint az idő jobban megmelegszik, a kisded csermely egészen folyam módjára kezd viselkedni: homokot, kavicsot ragad magával, szigeteket, partot építgetve belőle, vagy hozovány földkép rakva le, mint a gyermek, a ki a nagyokat utánozza; este felé aztán szépen elcsöndesedik s az éjszakai hidegben újra megfagy.

A napsugártól, mely a jégmezőt a felső réteg leolvasztása által futólag megeleveníti, a szomszéd sziklafalakról lehullott kavicsok apró világa is fészkelődni kezd. Emitt egy porondlejtő a mormoló vízerecske partján részleges omlások következtében leszakad és a rianásba zuhan. Máshol fekete kövecskék vannak szétszórva a glecseren; azok a meleget elnyelik, összpontosítják és kiolvasztva a jeget maguk alatt, apró hengeres lyukacskákkal vájkálják teli. Távolabb ellenben nagy kő- és törmelékhalmazok meggátolják, hogy a melegség alájok hatoljon; a jég köröskörül megolvad és elpárolog; e kövek ilyen módon idővel pillérekké válnak, a mik mintha egyre nőnének, és szakasztott olyanok, mint valami márványoszlopok; de gyengék lévén, végre mind összeroppannak a nagy súly alatt, és a sok kő, a mit hordanak, nagy robajjal egyszerre omlik le, hogy másnap újra kezdje munkáját. De mennyivel bájosabbak még a természetnek e kicsiny drámái, ha állatok és növények is részt vesznek bennök! Az enyhe levegőtől


106

odacsalogatva, ott szállong a pillangó, míg a szomszéd sziklával leszakadt növény rövidke életét arra használja, hogy újra gyökeret verve, a napfényen utolsó virágját kitárja. A sarki tengerparton a hajósok láttak egy magas szirtet növényi szőnyeggel benőve, melynek csúcsa földből volt, töve pedig jégből.


107

XIII. FEJEZET.
A MORÉNA S A ZUHOGÓ.

Mindezen apró tünemények, melyek naponként végbemennek, csekélységnek látszanak a Föld történetében. Hát mire is megy a glecser munkájával egy nyári napon? Tömege lankadatlan erőfeszítéssel alig halad egy-két centiméternyire; két-három szikla leválik a szikla-falról és lezuhan a mozgó jégmezőre; a csermely, mely a megolvadt vizet összegyűjti, kiszélesedik, medrében meggyűl a kavics és nagyobb robajjal koczódik össze. Egyébként minden megmarad a szokott kerékvágásban. Ugy látszik, hogy a természet örökké tartó megujhodási munkája sehol sem lassúbb.

És e naponkénti, perczenkénti apró átalakulások mégis óriási változást idéznek elő a Földön, valóságos geológiai forradalmakat. E kövecskék, e sziklatöredékek, melyek a felső sziklafokról hullanak a jégmederbe, a sziklafalak tövében idővel ormótlan kőbástyákká tornyosodnak; lassan mennek lefelé a jégtömeggel, a mely őket hordozza; de az ő régi helyöket más törmelék foglalja el, a hegységnek ugyanazon debrőin omolva le, a melyen ők. Ily módon a glecsert útjában rendet-


108

lenül halmozódó, hosszú szállítmányok kísérik; a glecserhez minden rommá vált hegyfarkról, mindegyik lavina horholta katlanvölgyből jövő kőözönök csatlakoznak.

A magas szorosokból végre enyhébb levegőjű vidékre érve, a glecser nem képes többé kristályos állapotban megmaradni; vízzé olvad és leveti kőterhét. Minde törmelék rengeteg chaosszá zúzódik, mely a völgyet eltorlaszolja; némely glecser végében nem valami szilárd lejtőjű, valóságos omló kőhegységek támadnak. Ha a glecser tömege sok havas esztendő folytán megdagad és hosszabbodik, kénytelen e törmelék-hegységeket újra fölvenni és a völgyben egy kicsinynyel tovább tolni. Ha ellenben később, enyhébb idők jártával, kevésbbé havas teleken a glecsernek egész alsó része megolvad, üresen hagyván a sziklavályút, mely medréül szolgált, a kőszál-moréna, megszabadulva a nyomástól, megáll, s ott marad elszigetelten, a glecsertől egy hajításnyira; nyomában kilátszik a csupasz, s a rajta azelőtt mozgott óriási súlytól símára gyalult kő, itt-ott a kavics szétzúzódásából s a glecser ragadta porondból keletkező vöröses sárral belepve. A glecser lejtője előtt pedig lassanként új törmelék-moréna keletkezik.

Nos, a völgynyílások előtt rengeteg távolságra, mérföldekre sőt tízmérföldekre is látni a jég egykori munkájának kétségbevonhatatlan nyomait. Valaha vízzel telt egész sikságok beteltek lassanként a glecsertől maga előtt tolt sárral, kaviccsal; a hegyek, dombok kirúgói, ha a szilárd áradatnak útjában voltak, kimar-


109

jultak, lecsiszolódtak; végre elszórt kősziklák és morénák rakódtak le a messzeségben, egészen a más hegytörzsökökhöz tartozó hegységek lejtőjéig. E kövek eredete könnyen felismerszik chemiai alkatukról, kristályaik csoportosulásáról vagy kövületeikről; sőt jellemző vonásaik sokszor olyan világosan látszanak, hogy magán a hegységen is biztosan meg lehet jelölni, melyik magas katlanvölgyből szakadt ki a vándor kőszál. Hány évig vagy hány századig tarthatott útazása? Sokáig, kétségkívül, ha azokról a nagy sziklákról következtetünk, miket a mai glecserek hordoznak, s miknek utja meg is van mérve. E vándorló kőszálak közül némelyek egész hírnévre vergődtek a tudósok révén, a kik őket megfigyelték; az ilyeneknek aztán úgy megszoktak ők örülni, mint valami rég nem látott jó barátnak.

A síkságra elvetődött e kövekről, e messzire elhordott sártengerről, az ősi glecser hagyta minde nyomokról elképzelhetjük most már, milyen óriási változásokon ment át az éghajlat, a Föld felszíne és külseje az egymást felváltó korszakokban. Abban a múltban, melyet e romok tárnak föl előttünk, hegységünk és szomszédai jóval meghaladták jelenlegi csúcsaikat; a főcsúcsok akkor feljebb értek a legmagasabban járó felhőnél, és a földi légkörben úszó valamennyi pára a rengeteg törzsök oldalán szállt meg fagyos hó vagy kristályképen; a legelők katlanvölgyei, a manapság fás lejtők, a zöldelő vápák egyhangú jégréteggel voltak bevonva; a völgyekben se tó, se vízesés, se csermely, se rét, még semmi sem mutatkozott; az óriási jégfolyam,


110

melynek mélysége nem volt csekélyebb a mai hegyrétegeknél, minden mélyedést betöltött; a szorosokat elhagyván pedig dombon-völgyön általmenve, messzire elözönlötte a síkságot. Ilyen tehetett a jég borította hegység képe őseink korában; a mi fiaink legkésőbbi unokái előtt, a századok bizonytalan távolában, e kép meg fog változni. Akkorra talán a glecser teljesen elolvad és csekélyke patak fog folyni a helyén; a hegység maga is megszűnik létezni, s csak a talaj könnyed duzzádása jelöli majd helyét; s a mai síkság, egészen felforgatva a magasságváltozásoktól, új hegyeket fog szülni, melyek majd lassanként az égig nyulnak!

S a míg mi a hegységnek és glecsernek történetén tűnődünk, s hogy mik voltak s mivé lesznek valaha, íme a kis sió, csacsogva tör ki a jég alól, és a mindenség parancsszavára indul a Föld szünetlen megújulásán dolgozni! Ez a víz, mely tejforma fehér a milliomezer szétporlott sziklamorzsikától, a mit magával sodor, nem egyéb, mint maga az egyszerre folyékonnyá vált glecser. S milyen ellentét mégis: e szilárd tömeg, hasadékaival, üregeivel, kőhalmazaival, sáros lejtőivel, és e víz, mely vidáman szökik ki a napfényre és locsogva kígyódzik virágos partja között! A hegység egyik legmeglepőbb látványa a zuhogónak e hirtelen megjelenése, mely egész felső folyásában árnyékban járt, a bottozat hasadékairól aláhulló millió csöppecskével dagasztva árját. Az üreg, melyből a patak kiszökell, a beomlások s a jégolvadás szerint nap-nap mellett változik; de rendesen könnyű valamennyire behatolni a barlangba, megcsudálni bolthajtásait, áttetsző falait, a


111

11. kép. A zuhogó.


113

kékes világosságot s a változó színjátékot. A látvány sajátossága, a bizonytalan félelem érzete, a mi ott elfogja, mindez azt hiteti el az emberrel, hogy valami szent helyen van. Azt hiszi a hindu zarándok, hogy "háromszor és ezerszer meg van áldva", ha fölmenvén a Ganges forrásához, még az alá a sötét boltozat alá is be mer menni, a mely alól a szent folyam előtör. A glecser zuhogói (11. kép) nagyon szabályosan, az évszakoknak megfelelőn, hordják szét a síkságba a termékenyítő vizet és az áradványos iszapot, a mely a glecser alatt szakadatlan működő óriási zúzó műhelyből kerül ki. Mérsékelt égaljunk hideg évszakában, mikor a síkságon leggyakoribb az eső, mely a nélkül, hogy elparologna, útját a folyókba veszi, olyankor a glecser összébb fagy, mindenütt szorosan hozzá simulva medenczéjéhez, a mely medréűl szolgál és csak kevés vizet enged elfolyni; néha egészen is elapad, egyetlen cseppecske víz nem megy le a hegyből. De a mint újra melegedni kezd, s a vídám növényzet levelének, virágjának több vízre van szüksége, a mint a párolgás gyorsabbá kezd válni s a folyók vízállása apadóban van: a glecserek zuhogói legott megdagadnak, egy időre folyóvá válnak és a szomjú mezőnek elegendő nedvességet szolgáltatnak. A legáldásosabb kárpótlás jő így létre azon vidékek felvirágoztatására, melyeket a glecserek táplálta vizek öntöznek. Mikor a mellékvizek az esőzéstől megáradtan bőven omlanak, a hegyi sió csak csekély vizet hord; ellenben kiárad olyánkor, mikor egyéb vizek majd hogy ki nem száradnak; e kiegyenlítődés következtében a folyó , vízállása, melyben


114

a különféle eredetű vizek összefolynak, csaknem állandó.

Az a látszólag mozdulatlan glecser tehát, mely erőkifejtésében mindig olyan lassú és nyugodt, nagy szabályozó eleme a Föld háztartásának. Előre nem látott zavart ritkán okoz a természetben. Ilyesmi akkor történhetik, ha például egy oldalsó glecser széles törmelékbástyát tolva, vagy maga haladván a főglecserből zuhogó patakon keresztül, eltorlaszolja a zuhogó vizét s ilyen módon egyre növekedő tóvá kényszeríti. A gát a folyékony tömeg nyomásának sokáig ellentáll; de valami jelentékeny hóolvadás következtében vagy az eltorlaszoló glecser hátrálásakor, vagy a víztől véghezvitt lassú kotrás révén megeshetik, hogy a jég- és kőtorlasz egyszer csak engedni kezd. Akkor a tó rettenetes lavinaként zúdul le; a köveket, jégtömegeket s a partjáról leszaggatott minden törmeléket magával ragadó víz őrült rohanással vágtat le a völgybe, elsodorja a hídakat, ízzé-porrá töri a malmokat, partjáról elsepri a házakat, a lejtőkről elhordja a fákat és felszaggatva magát a rétet is, mint valami óriási ekevas, maga előtt tolja őket is és árja óriási zűrzavara közé keveri. Elképzelhetetlen a pusztulás azokban a völgyekben, a melyeken ez özönvíz áthalad és nemzedékről-nemzedékre száll a mese róla.

De az ilyen eset igen ritka, sőt a czivilizált országokban jövőre lehetetlen is, mert a fenyegetett lakosság megelőzi a veszedelmet idejekorán a víztartóknak lefolyására ásott földalatti csatornákkal, mik egyegy mozgó jég- vagy kőgát megett képződnek. Igy a


115

saját határa korlátja közé szorítva, a glecser jóltevője marad a vizei mentén levő tájaknak. Ő öntözi őket, mikor leginkább tarthatnának a szárazságtól; ő újítja meg őket, egészen friss termőföldet hordva rájok, tele minden tápláló chemiai alkotó résszel. A glecser valójában tó vagy édesvizű tenger, milliárdnyi milliárd köbméternyi űrtartalmú; de ez a tó a hegyoldalon függve csak lassan, mintegy ütemre megy lefelé. Van vize elég, hogy elönthesse akár az alantas vidéket; de kincseit bölcs mérséklettel osztogatja. E holtnak látszó fagyos halott tehát csak annál inkább hozzájárul a Föld termékenyítéséhez és éltetéséhez.


116

XIV. FEJEZET.
AZ ERDŐK ÉS LEGELŐK.

Olvadozó hava és jege révén, mellyel a patakokat és folyókat nyáron át táplálja, a hegység tövétől óriási távolságra is fentartója a növényzetnek; de azért elegendő nedvességet hagy meg a saját moha, pázsit és erdő flórája számára is, mely a fajok számát tekintve, sokkal felülmúlja a hasonló kiterjedésű síksági területek flóráját. Alulról a szem a zöldelő hegység képének részleteit nem képes megfigyelni, csak a felséges egészet tekinti, és a tenyészetnek a magasság, a talajváltozások, a lejtők hajlása, a víz bősége, a hó szomszédsága és sok egyéb fizikai feltétel okozta végtelen sokféle ellentétében gyönyörködik.

Tavaszkor, mikor a természetben minden ujjászületik, öröm nézni, hogy győzedelmeskedik a lomb és a pázsit zöldje a hó fehérségén. A mint a fűvek szárát újra kezdi érni a levegő és a napfény, rozsdás színük aszott külsejök elenyészik s eleinte fehéres-sárgákká válnak, majd szépen kizöldülnek. Töménytelen virág tarkázza a rétet: itt csupa boglárka, máshol kökörcsinek vagy kankalin, csokrostul bólingatva; odébb a


117

zöld pázsit egészen elvész a költők kecses nárczisának havas fehérsége vagy a crocus lilaszínje alatt, melynek egész lénye csupa virág, a gyökerétől kezdve egész a pártája széléig; a vizek mentén a parnassia nyitogatja harmatgyönge virágját; az apró rózsaszínű, sárga, fehér vagy kék virágcsák néhol oly tömegesen nyílnak, hogy már a szemben levő hegyoldalból meg lehet látni, micsoda növényfaj uralkodik a réten, a mint a hó a virágos zöld szőnyeg elől a hegytetők felé húzódik vissza. Csakhamar ünnepi díszbe öltöznek a fák is. Lenn, a legszélső lejtőkön, a gyümölcsfákat, alig hogy a téli hótól megszabadultak, másféle hó lepi be: fehér virágjok hava. Feljebb a gesztenye, a bükk s a sokféle cserje borul zsenge zöld lombjába; mintha a hegység estétől reggelre csudaszép köntöst szőtt volna magának selyemből, bársonyból. Az erdő s berek zsenge zöldje terjedni kezd a tető felé; mintha ostrommal foglalná el a völgyeket és horhókat, hogy a glecserek közti legfelsőbb szikla-bástyákat is bevegye. Odafenn minden az öröm kifejezését ölti fel váratlanul. Még a hó mellett feketének látszó sötét sziklák is zöldelő fűcsomócskákkal ékesítik mélyedéseiket. Még ők is részt vesznek a tavaszi vídámságban.

Az alpesi legelőknek zöldje nincs olyan dús, nincs olyan pompás, nincs rajtuk a virágoknak az a csodálatos sokasúga, a mi az alantas réteken, de kedvesebbek; pázsitjuk vídámsága enyhébb, nyájasabb. Az apró füvön könnyű járni és könnyebb megismerkedni a virágokkal, a mik miriádszámra nyílnak a bokros pázsit közt. A virágpárták színpompája hasonlíthatatlan. A Nap su-


118

gára ott égetőbb, chemiai hatása erősebb és gyorsabb; a virág nedvében tökéletesebb szépségű festékeket készít. E tüneményt a nagyítójukkal fölfegyverkezett botanikusok és fizikusok illőképen méltányolják; de az egyszerű sétáló is jól láthatja szabad szemmel, az ő műszereik nélkül is, hogy semmiféle síksági virág kék színe nem éri utól a kis gentiana mélységes azúrját. A növényeknek ott sietniök kell az élettel és a gyönyörrel, azért szebbek; szebb színekkel ékesítik magukat, mert az öröm ideje nem tart soká; az eliramló nyár után meglepi őket a halál.

Káprázik a szem attól a színpompától, a mit a siléne élénk rózsaszín csillagaival, a nefelejts kék fürteivel, az alpesi őszirózsa sárga közepű nagy virágaival telehintett pázsit tár elé. A szárazabb lejtőkön, a kopár sziklák között terem a vanilia illatú fekete kosbor és a havasi gyopár, melynek a virága sohasem hervad el s az örök állandóság jelképe.

E tündöklő virágú füvek némelyikét még a hó vagy a jég sem ijeszti el. Egy csöppet se fázékonyak; a jeges hó kristályainak tőszomszédjában szabadon kering a nedv a soldanella gyöngéd szövetében, mely gyöngéd és tiszta színárnyalatú pártáját a hó fölé hajtogatja; mikor a Nap süt, jobban elmondhatni róla, mint az oázis pálmájáról, hogy lábával a jégben van, feje pedig tűzben. S a sió, melynek tejszerű vize mintha csak alig fagyott jég volna, a hol a havat elhagyja, parányi virágos szigetkét ölel körül; olyan az, mint egy bájos kis bokréta, melynek virágszálai szüntelen remegnek. Távolabb a hóágy, melyet a szikla árnyéka a Naptól megvédett.


119

egészen tarkállik a virágtól; az enyhe levegő, a mit kilehelnek, elolvasztotta a havat körülöttük; mintha kristály serlegből nőttek volna ki, melynek feneke kéklik az árnyéktól. Más, érzékenyebb virágok nem mernek a hóval közvetetlenül érintkezni; de jó meleg moha-takaróval látják el magukat. Így tesz a havas csúcsok apró piros szegfűje; vélnéd, rubintkövecske zöld bársony vánkoson, hófehér pehely közt.

A hegység lejtőin a pázsitos réttel erdők váltakoznak; de nem találomra. A fák jelenléte a hegyoldalban mindig eléggé vastag földrétegnek és annak a jele, hogy öntözésökre bőségesen van a víz; így hát az erdők és a legelők eloszlásából a hegység némely titkát messziről leolvashatni, föltéve, hogy az emberi durvaság nem lépett közbe, kivágván a fákat és megváltoztatván a hegy külséjét. Vannak nagy darab földek, hol gazdagodni mohón vágyó ember minden fát kivágott; még töve se marad a fának, mert a téli havat nem állítva meg többé eleven korlát, szabadon suvad le lavina-omláskor, és lekopasztja a talajt, legyalulja egész a szikláig, magával ragadva minden gyökérmaradványt.

A régi kegyelet majdnem kiveszett már. Hajdan a favágó remegve lépte át az erdő szélét, a nyögö szél neki az istenek hangja volt; a fakéreg alatt természetfölötti lények rejtőztek és a fa nedve a fa-istennek vére volt. Ha fejszéjöket bele kellett vágni egy-egy ilyen törzsbe, reszketve tették: "Ha isten vagy, ha istenasszony vagy, bocsáss meg!" – így szólt az apennini ember és buzgón elimádkozta az akkorra rendelt imád-


120

ságokat; de a sok térdhajtogatás után vajjon meg volt-e nyugodva?

Mikor a fejszével suhintott, feje felett megmozdult az ág; mintha a kéreg haragosan ránczolódott volna össze, s megelevenedve rettenetes tekintetet vetett volna rá; a nedves fa az első vágásra mintha a nimfa piros húsa lett volna. A pap, igaz, hogy megengedte. De mit szól majd hozzá maga az isten? Nem fog a fejsze arra pattanni vissza, a ki sujtott vele?

Még mai nap is vannak szentnek tartott fák; a hegyi ember nem igen tudja, mért, és nem is szereti, ha kérdezgetik felőle; de sok helyt látni még vén tölgyfákat, miket az odavalók körülkorlátoltak, hogy kóbor állat vagy ember ne bánthassa. A régi Bretagneban, ha valaki halálos veszedelemben forgott, pap pedig nem volt közel, meggyónhatott a fa tövében is; a faágak meghallották és susogásuk égnek vitte a haldokló imáját.

De ha még a régi időkből fenn is maradt egy kis kegyelet egy-egy vén törzs iránt, maga az erdő nem kelt többé szent borzadást; manapság a favágók nem teketóriáznak annyit, mint elődjeik, főkép ha olyan erdőnek vágnak neki, a mely nem áll a lavinának útjában. Csak jól ki tudják használni, vagyis hogy többet nyerjenek a faeladásból, mint a mibe a vágatás és szállítás kerül. Sok erdő megvan maig a maga szűziségében hozzáférhetetlensége miatt s mivel a kivágott fát úgy se lehetne belőle elhordani. De ha az erdőhöz könnyen lehet férni, ha a hegyen jó csúsztatók vannak, miken egy taszítással néhány száz méternyire lesiklíthatják a legallyazott


121

törzseket, s ha a lejtő aljában a völgyi zuhogó eléggé bővizű, hogy a szálakat egész a síkságra lehessen rajta úsztatni, vagy hogy nagy fűrészmalmokat hajtson: akkor az erdő aligha kerüli ki a favágók fejszéjét. Ha értelemmel vágják, ha a vágásokat gondosan szabályozzák, úgy hogy mindig lábon hagyják a következő évekre való vágni való fát, s ha az erdei föld termőképességét a lehetőségig fokozzák: csak örülni lehet az újon nyílt gazdagsági forrásnak. De ha egy huzomban kivágják, ha eszeveszettül pusztítják az egész erdőt, nem átkozni tudná-e őket az ember?

A megmaradt gyönyörű erdőket látván, annál inkább sajnálja az ember azt a pusztítást, a mit bennük telhetetlen űzérek véghez vittek. A síkság felőli szélső lejtőkön a gesztenyéseket megkimélték lombjukért, mert azt az odavaló pórnép alomnak szedi a jószág alá, és gyümölcsükért, melyet az emberek maguk esznek meg a téli estéken. Még a trópusi vidéken is, hol pedig a legkülönbözőbb fajtájú fák csoportjai váltakoznak, még ott is ritka erdő festőibb és változatosabb, mint a gesztenyések. A fák alatt terülő pázsitos lejtő eléggé ment a bozóttól, hogy a szem a nyílásokra a szétterülő ágak alól szabadon tekinthessen széjjel. A zöld boltozaton sok helyt átszűrődik a napsugár; s reszket a földön a szürke árnyék és a sárgás fény, a mint a lomb ide-oda mozog; a tűnő fény és árnyék játékát pedig még enyhíti a barázdás kérget belepő zuzmó, moha. A fák maguk, akár egyjével, akár kettesével, hármával állanak, különbözők alakra, külsőre. Kérgök barázdáiról s ágaik irányáról ítélve, mintha valamennyien balról jobb


122

felé volnának elcsavarintva; de míg némelyik törzs meglehetősen síma, gallyai pedig szabályosan ágaznak kétfelé: másoknak furcsa púpjaik, göcseik, ripacsaik vannak, csomónként sarjadzó lombbal bizarrul díszítve. Akadnak rengeteg törzsű vén fák, miknek a vihar mind letördelte nagy gallyait, s azok helyett csupa apró vesszőcskéket hajtottak, olyan hegyeseket, mint a lándsavég; másoknak az ágaik megmaradtak, de belük elkorhadt, az idő megrágta törzsüket, mély odvakat vájván belé; olykor az egész felső tenyészet súlyát tartani csak egy kéreggel bevont, vékony falemez marad. A földben itt-ott egy-egy hatalmas fatövet látni; maga a fa nincs sehol; de e növényi rom egész kerületén apró, satnya fácskák nőnek, hajdan egyetlen óriási törzsökké egyesülve, most külön-külön, elnyomorodva, a maga hitvány egyéniségére utalva. Ilyen változatos az erdő: szépen fejlett, méltóságos, királyi fák mellett olyan csoportok, melyeknek sajátságos alakulata az álom- avagy mesebeli szörnyetegekre emlékeztet.

Sokkal kevésbbé változatos a bükk, a mely ép úgy szeret erdővé csoportosulni, mint a gesztenye. Majdnem mind sugár, mint az oszlop, és köztük hosszú nyílásokon tekinthet a szem a messzeségbe. A bükkfa sima, fényes kérgén zuzmó terem; csak a tövét lepi be a zöld moha; törzse alját itt-ott egy-egy csomócska lomb díszíti; de ágai csak a földtől tizenöt méternyire terülnek szét. egyetlen boltozattá egyesülve a többi fák ágával, melyen az egyközű napsugarak általtörve, fényökkel tarkázzák a pázsitot. A bükkös külseje szigorú, mégis hivogató; a bolthajtásokat a lombon átszűrődő zöldes fény-


123

nyalábok enyhe fénnyel töltik be, mely az árnyékkal bizonytalan, hamvas félhomállyá vegyül, verőfény de sötétség nélkül is. E világításban tisztán látni, a mi a nagy fák tövében él: csúszó-mászó bogarat, himbálódó virágszálat, fagyökeret, földet belepő puha mohát, gombát; de magán a fán az aranyos napsugár elvegyül és összezavarodik a fehér vagy aranyszín zuzmóval. A bükkös külseje minden évszakkal változik. Ősszel lombja megszínesedik, a barnás, pirosas árnyalatok uralkodnak benne; majd elhervad és lehull, vastagon lepi be a földet a száraz levél s a legkisebbke szellőre megzörren. A kopár ágak közt szabadon süt be a nap, fény, de szabadon járja őket a hó, a köd is; a fa komor és bús marad egész tavaszig, míg az olvadó hó mellett az első virág nyílni nem kezd; akkor a pirosló rügyecskéktől hajnali fénnyel hintődik be a fa minden ága.

A bükkössel egyenlő magasan, de más fekvésű lejtőkön terem a fenyves, mely sötét és félelmes. Mintha rettenetes titkot őrizne: ágai közt tompa moraj kél, majd elhal és újra támad, mint távoli tenger mormolása. De a zaj fent kél, az ágak közt; lenn minden csöndes, komor, érzéketlen; a fekete tűvel borított ágak a földet seprik; e sötét boltozat alatt megremeg az ember.

Hiába terheli a tél hóval ez erős ágakat: nem roskadnak le, s csak ezüstös port hullatnak a fűre. Mintha e fáknak szívós akaratuk volna, mely annál hatalmasabb, minthogy közös gondolat egyesíti mindnyájukat. A mint a fenyvesben a csúcs felé halad az ember, azon veszi észre, hogy a fáknak egyre jobban kell küzdeniök, hogy a hidegülő légkörben megélhessenek. Törzsük repede-


124

zettebb, derekuk hajlottabb, ágaik görcsösebbek, lombjuk keményebb és ritkább: a hónak, viharnak, hidegnek nem tudnak ellentállani, hacsak egymást nem oltalmazzák; egyenként elvesznének: erdővé egyesülten élnek tovább. S mihelyt a külső védő bástyát alkotó szélső fák engednek, szomszédjaikat is megingatja és ledöntögeti a vihar. Olyan az erdő, mint egy hadsereg, szálfái a csatasorba állított katonák. Csak a többinél erősebb egy-két fa áll ki előre, mint a bajvívók. Szilárdan fogódzva a sziklába, zömök derekukra támaszkodva, göcsökkel és ripacsokkal vértezve, szállanak szembe a zivatarral, s büszkén lengetik itt-ott kicsi levél-forgójukat. Láttam egy ilyen hőst, a ki egy magányos bérczen vette meg magát, onnan uralkodva a völgyek és horhók végtelen kerületén. Gyökerei, miket a kevés termőföld nem bírt befedni, nagy messzeségre körülfogták a sziklát; kígyómódra kúszva girbe-gurbán, egyetlen alacsony, görcsös törzsökbe egyesültek, mely mintha birtokába vette volna a bérczet. Szélvésszel birkózó ágai elcsavarodtak az erőlködésben, de azért még megállják helyöket száz vihar ellen is.

A fenyvesen és az ő csekély előhadán felül még terem fa; de olyan fa, a mely nem a hogy sugáran az égnek nyúlna, ellenkezőleg kúszik a földön és félénken lapul meg a gödrökben a fagyok, viharok elől. Ezek a fák széltökben nőnek; ágaik kígyózók, mint a gyökerük; vissza-vissza hajladoznak, hogy azt a csekélyke meleget is maguknak tartsák, a mi máskülönben kisugároznék belőlük. Így bújnak össze a juhok téli éjszakákon, hogy melegebbjök legyen. Összegubbasz-


125

kodva, csak kis felületet tárva hideg s vihar elé, bír csak megélni a hegyi boróka; még a legmerészebb fenyőn túl is több száz méternyire látni, egész a havas csúcsokig. A cserjék, miként a havasi rózsa és a hanga, hasonló módon hatolnak igen magasra, szorosan egymáshoz simuló kúp- avagy gömbidomú termetöknél fogva; a szél lesiklik e növényi gömbökről. Feljebb azonban le kell mondaniok a hideg elleni harczról; helyöket a mohoknak engedik át, melyek a földet lepik el, és a zuzmónak, mely a sziklához tapad; valamint hogy eredetét a kövekből vette, úgy vész is bele a növényzet a kövekbe.


126

XV. FEJEZET.
A HEGYEK ÁLLATVILÁGA.

A mily dús a hegység tenyészete, a milyen dús erdőben, cserjében, pázsitban, mohában, ép olyan szegényesnek látszik állatok dolgában; majdnem elhagyottnak tűnnék fel, ha a pásztorok oda nem terelnék szarvasmarha- és juhnyájaikat, mik messziről fehér vagy pirosló foltoknak látszanak; s ha a juhászkutya, szakadatlanul futkarozva a nyáj körül, nem verné föl a bérczet ugatásával. De ezek mind csak időszaki vándorok, tavaszszal jöttek fel a síkságról s oda is térnek vissza télire, hacsak a völgyi kisded falvakban be nem istállózzák őket. A lejtőkön fölfelé menve, a hegység gyermekei közől nem lát az ember mást, mint a bogarakat, vagy a fű között futva át az ösvényen, vagy a levegőben zümmogve; azután nehány lepkét, melyek között feltűnik a gyászpillangó, barnába játszó fekete színével, s a pompás apolló-lepke, ez a virágok felett szállongó eleven virág; és itt-ott egy-egy hüllő surran el a kövek közt. Az erdők nagyon hallgatagok; csak kevés madár dalol bennök.

Azonban a hegységnek, miként a síkságból felnyula-


127

kodó természetes erődnek is megvannak a maga vendégei; félénk bujdosó egy részök, a melyik hozzáférhetetlen menedéket keres; vakmerő rabló a másik, véres ragadozó, a ki őrtornyából messze kémleli a szemhatárt, mielőtt zsákmányra indulna.

Furcsa jelenség, de érthetővé teszi az emberek gyávasága, hogy a hegyi állatok közül azokat csodálják legjobban, melyek a többit megölik, széttépik. Királlyá tennék meg őket, a mint hogy a mithosban, a mesében, a mondában, sőt nem egy régi természetrajzi könyvben igazán is úgy nevezik őket.

Ott van első sorban a sas és egyéb vérengző ragadozók, miket a földnek valamennyi ura jelképéül választott, olykor két fejjel is látván el őket, mintha ők maguknak is azt szeretnék, ha két csőrük volna, hogy többet nyelhessenek el. Bizony szép is a sas, mikor büszkén megáll a kőszál tetején, a hová emberi láb föl nem ér. és még nagyszerűbb akkor, ha szárnyát kibontja és csendesen úszik a légben, mint ura a végtelenségnek; de mit nekem szépsége? Ha a király csodálja, a pásztorember gyűlöli. Ellensége a nyájnak és a pásztor halálos háborút fogadott ellene. Nemsokára csak a múzeumokban lehet még látni sast, keselyűt, báránykeselyűt. Sok hegységben már egyetlen fészköket nem lelni, vagy ha van is, nincs már abban csak egy gyanakodó, magányos remete, félig béna, fakó, vedlett madár, melyet majd megesznek az élősdi férgek.

Pusztítója a nyájnak a medve is, és a pásztorok előbb-utóbb ki fogják irtani. Noha ereje bámulatos, a csontok zúzásához pedig művészileg ért, még se kedves


128

állata a királyoknak, a kik kétségkívül nem találják elég csinosnak, hogy czímerökbe tegyék; kárpótlásúl sok helyt a nép szereti, sőt még üldözője, a vadász, sem tud rá haragudni. Az osztyák, mikor már megadta neki a kegyelemdöfést és ott látja heverni véresen a hóban, rimánkodva borúl le előtte: "Megöltelek, én istenem! de éhes voltam és éhes volt a feleségem meg a gyermekem, és te olyan jó vagy, hogy megbocsátod vétkemet". Mi ugyan nem találjuk valami isteninek, de mennyi benne az emberség-tudás, a jámborság, a jóindulat! Milyen hűségesen gyakorolja a családi erényeket; hogy szereti fiait s milyen virgonczak, játékosak, jókedvűek a kis bocsok! Ezeket az ő magasztalt patriarkális erényeit ott kell meglesni a barlangjában vagy vaczkában, a mit mohával jó puhára kibéllelt magának. Az igaz, hogy egyszer-egyszer megtépi a juhokat; de rendszerint nem maga a mértékletesség-e? Beéri azzal, hogy a füvet legeli, egyet-egyet áfonyázik s néha elnyalja a vadméhek mézét; olykor a völgyekbe is ellátogat, nagy jámboran egy kis körtét, szőlőt enni.

TSCHUDI svájczi természettudós becsületszavára állítja, hogy ha a derék állat útközben eprésző kis leánynyal találkozik, beéri azzal, hogy az epres kosárkából vegye ki a maga részét, a kis leányt pedig nem bántja. Ha pedig az ember szolgálatába állott, milyen készséges, jókedvű, s a sértésekkel szemben milyen megvető és nagylelkű! Hiába, csak sajnálom ezt a jóravaló állatot, a mely maholnap kivész hegyeinkből, s melynek mancsát büszkén szegezi ki kunyhója fölibe a vadász. Fajtáját ki fogják irtani; de vajjon több értelemmel nem


129

lehetett volna-e megszelidíteni és az emberi munkához társul szegődtetni?

Már a farkast senki sem fogja sajnálni, ha majd egyszer végkép kipusztul a hegyekből. Farkas koma csúnya jószág; gonosz, vérszopó, álnok, gyáva. Egyéb sincs eszében, csak hogy a zsákmányát széttéphesse s bugyogó meleg vérét megihassa. Minden állat gyűlöli és gyűlöli ő is valamennyit; de megtámadni csak a gyengéket s a sebesülteket meri. Magánál erősebbre csak akkor ront, mikor az éhség űzi. De azután milyen mohón esik neki a kész, elesett zsákmánynak, a védtelen ellenségnek! Még ha farkastársuk esik is el, ha a vadász belélő, a többiek rárohannak és elevenen széttépik. A véres Róma minden kigondolható gonosztettel terhelte emlékét: ezrével rombolta le a városokat, majd belefúlt a három földrész kincseibe, erőszakkal, álnoksággal, számtalan alávalóság révén ura lett az akkori világnak: s mégis, minden bűne mellett megrágalmazta magát, mikor farkast választott anyjául és patrónájául. Az a nép, melynek törvényei, csekély változással, maig kormányoznak bennünket, bizonynyal kemény nép volt, egész a vadságig kemény; de mégse volt olyan rossz, a milyennek választott szimbólumáról hinni lehetne.

A ki szeretettel csügg a hegységen, annak jól eshetik tudni, hogy az a rút farkas a nagy síkságok állata. Az őserdők kiirtása s a vadászok szaporodása késztette menedéket keresni a szurdokokba, de azért ő ott mégis csak befurakodott jövevény; arra van alkotva, hogy egy huzomban ötven mér-


130

földet is fusson a pusztában, nem pedig, hogy a sziklákat mássza.

Izmainak rugalmasságánál s egész testalkatánál fogva a sziklákon szökellésre, mélységek átugrására termett állat a kecses zerge (12. kép), égaljunk antilopja. Ez az igazi hegyi állat! Nincs örvény, a mi elriassza; nincs hómező, a mi megtérítse; egy-két szökéssel olyan szédítő magas sziklára fut fel, hogy a legmohóbb vadász sem meri követni; más szökéssel olyan csúcson terem, hogy még a négy lábát sincs rajta hova tenni; földi állat, de mintha szárnya volna! S azonfelül szelíd és barátságos; szívesen elvegyülne a kecske- és juhnyájak közé; kevés fáradsággal szaporítni lehetne vele háziállataink csekély számát; de hát megölni még könnyebb, mint felnevelni; és a mi kevés zerge még van, a vadászok gyönyörűségére tartogatják. Valószinű, hogy fajuk nemsokára kivész. Végre is, nem jobb-e szabadon meghalni, mint szolgaságban élni?

A zergénél még feljebb, hóval bekerített sziklás lejtők között, más állatok választottak tanyát. Az egyik a havasi nyúl, a mely évszakonként ügyesen változtatja ruházatát, hogy mindig elvegyüljön a talaj színével. Így kerüli ki a sas éles szemét. Télen, mikor köröskörül mindent belep a hó, fehér a bundája, mint a hópehely; tavasszal, hogy a hó közül szürkés kavics, fűtorzs kezd kikandikálni, szőrét szürkés foltokkal tarkázza; nyáron barnás, mint a sziklák, s mint a leperzselt gyep; és a mint az idő télre fordul, hirtelen téli bundát ölt megint magára.

Még Jobban meg van védve a marmota; a telet


131

12. kép. A kecses zerge.


133

mély lyukban tölti, hol mindig egyforma meleg van a nagy hó alatt, és ott hónapokig szunnyad élte folyama, míg a virágillat s a tavaszi verőfény föl nem ébreszti dermedt álmából.

Végre egyik piczi, szűntelen eleven, szűntelen munkálkodó rágcsáló, a milyet mindenütt lelni, vállalkozott reá, hogy elérje a csúcsokat, alagútakat, folyosókat vájva a hó alatt: a kis pele. E hideg köpeny alatt keresi a földben sovány eleségét, és csodálatosképen meg is leli!

Olyan nagy a Föld termékenysége, hogy a létért való szüntelen küzdelem számára a pusztítóknak s az áldozatoknak egész nemzedékeit hozza létre kik a sötétben vívják harczukat, ezer méterrel följebb az örök hó határánál! A létért való e rettenetes harczot, melynek látványa elűzött a síkságról, ím itt újra feltalálom, a fagyos földrétegek alatt.

A ragadozó madár sokszor még feljebb száll, de csak azért, hogy a hegység egyik lejtőjéről a másikra menjen át, vagy hogy szétnézzen a messzeségben, vadját kikémlelni. A szitakötőt, a pillangót elragadja olykor az öröm, hogy a napfényen játszadozhatík; felszállnak olykor a legmagasabb csúcsig, s nem sejtve az éjszakai hideget, vígan száll nak feljebb a verőfényben; e szegény állatkákat, valamint a legyeket és egyéb bogarakat, még többször a vihar sodorja a csúcsok felé, hol porral keveredett hullájukkal teleszórja a havat. De ez idegeneken kívül, a kik akarva, nem akarva látogatják a halál és csendesség országát, vannak ott benszülöttek is, a kik igen jól érzik magukat; nekik ott nincs hideg, nekik


134

a talaj nem fagyos. Körültük terül a végtelen hómezö; de a sziklaormok, a mik itt-ott kifurakodnak a hóból, nekik oázisok a pusztában; ott lelik ők meg a zuzmók közt eledelüket. Valóban csuda, hogy meglelik, s e tényt a természettudósok meglepetve konstatálják.

Pókok, rovarok, hóatkák, mind e piczi lények tudhatják jól, mi az éhség, s életműködéseik talán nagyon lassan mennek végbe. Itt, a zuzmara birodalmában, a bábok sokáig lehetnek megdermedve, zsibbadt, halálos álmukban.

Azonban nemcsak a hó mellett nyilatkozik az élet, de mintha maga a hó elevenednék meg, annyi parányi állatka nyüzsög benne. A fehér havon messziről sárgás, vörhenyes foltokat látni. Rothad a hó, mondják az odavalók; milliárd nyüzsgő lény, szól a nagyítójával néző tudós, a kik élnek, szeretnek, szaporodnak és felfalják egymást.


135

XVI. FEJEZET.
AZ ÉGHAJLAT LÉPCSŐNKÉNTI VÁLTOZÁSA.

A természetvizsgálók, kik a hegyeket azért járják be, hogy a rajtok élő állati és növényi lényeket tanulmányozzák, nem érik be azzal, hogy a fajok jelenlegi alakját és szokásait figyeljék meg; tudni akarják elterjedésök határát is, képviselőiknek a lejtőkön való eloszlását és nemzetségöknek történetét. Egy egész emlős-, rovar- vagy növényfaj számtalan lényét egyetlen óriási individuumnak tekintik, melynek ismerni kell e Földön mintden lakóhelyét, valamint életkorát a végtelen időben.

A hegység valamelyik lejtőjének megmászása közben először is az tűnik fel az útasnak, milyen kevés növény kíséri fel egész a tetőig. A melyeket a hegy tövén s az alsó tetőkön látott, a felsőbb lejtőkön többé nem látja, vagy ha megakad is egy-egy, a hómezők közelében végkép eltűnnek és más fajok helyettesítik őket. A flóra egyre változik, a mint az ember a hideg csúcsok felé fölfelé halad. Még ha az alacsony dombok virága mutatkozik is a hómezők ösvénye mellett, mintha lassanként elváltoznék: lenn már elvirított, odafenn


136

pedig alig hogy bimbózik; lenn már túl van nyarán, fent még tavaszát éli.

Zsinórmértékkel pontosan kimérni nem lehetne, hogy milyen magasságban kezd valamely növény feltűnni s a másik hol szűnik meg teremni. A talaj és éghajlat ezerféle feltétele szünetlen változtatja, tágítja vagy szűkebbre szorítja a határt, a mely egy-egy faj természetes termővidékét bezárja. Ép ilyen ellentétek jönnek létre, ha a víz a földet feláztatja, vagy ha elapad a szomjú talajból; ha a szél kényére fúj egész dühével, vagy ha akadályokra bukkan, mik egyszersmind oltalmul is szolgálnak zordonsága ellen. A hegytorkok kijáratánál, hol a viharok megrekednek, a zord szélvész némely lejtőt úgy leseper, hogy fa, bokor megáll e rettenetes lehellet előtt, mint a hogy megszakad a tenyészet valami jégfal tövében. Máshol a növényzet a lejtők meredeksége szerint változik. A függőleges szirteken nem terem egyéb, mint moha; a mélységek előrehajló falába csak a bozót tud belefogódzni; ha a lejtő kevésbbé meredek, de azért emberi lábnak mégis járhatatlan, a fák vernek gyökeret a sziklarepedésekben; a terraszokon ellenben a szárak fölegyenesednek s a sokféle lomb fejlődik ki. A fák fajtái rendesen ép olyan különbözőek, mint magasságuk. A hol a lejtők különbözőségét az időjárástól többé-kevésbbé elmálasztott sziklarétegek különfélesége okozza, ott a hegység a tenyészetnek bizarr, meglepően párhuzamos lépcsőzetét tünteti fel. A növényzet a kőzettel együtt módosul, szabályos váltakozásban.

A tenyészetre nézve azonban semmiféle körül– mény sem fontosabb annál: ki van-é a lejtő a Napnak


137

téve, vagy sem? Hányszor látni, ha szabályos völgyben jár az ember, melynek oldalai egyenlők, egyikök északnak, másikuk délnek nézve, mennyire módosítja a fény és hő különbsége a két part tenyészetét!

Az ellentét sokszor éles: mintha egymástól száz mérföldre eső földrégiókat látna az ember. Egyfelől gyümölcsösök, mívelt földek, gazdag rétek; szemben se rét, se kert, csak erdő s legelő. Még az erdő is más-más fajta a szemben lévő lejtőkön. Odafenn, a bágyadt világosságban, a mit az északi égbolt ver vissza rá, sötét lúczfenyves (13. kép); s itt lenn, az éltető déli verőfényen, mint egy óriási léczezeten sütkörézve, a veres-fenyű gyöngéd zöldjével. Miként a növények, melyek a napfényben szeretnek fejlődni, lakóhelyéül az ember is a déli, napos oldalokat választotta. Ezen az oldalon az útat szakadatlan sorban házak szegélyezik; az elszórt vídám házikók olyanok, mint havasi legelőn a szürkés sziklák. A szemben meredező hideg lejtőn alig látni imitt-amott egy-egy kunyhót, meghúzódva valami horhó hasadékában.

Különfélék a hegység lejtői külsőre, éghajlatra, növényzetre; de megvan az a közös vonásuk, hogy felfelé menve rajtuk, mintha a Föld sarkaihoz közelednék az ember; a mint száz méterrel feljebb ér, mintha ötven kilométerrel volna északabbra az egyenlítőtől. A feje fölött tornyosodó csúcs Skandinávia flóráját juttatja eszébe; s ha ezt elhagyván, feljebb halad, Lappónia áll előtte; még feljebb a Spitzbergák tenyészetét találja. Növényzete szempontjából minden hegység úgyszólván kivonata a Föld azon egész vízszintes területének, mely,


138

földségeket s tengereket befoglalva, tövétől a sarkvidékig terjed. A botanikusok műveikben sokszor kifejezik azt az örömet, meghatottságot, a mit olyankor éreztek, mikor megmászván a kopár sziklákat, bejárván a hómezőket, elhaladván sok tátongó repedés mellett, végre nyilt térségre, az ő nyelvökön "kertbe" jutnak, melynek nyíló virágai a messze észak egy-egy kedves tájékát juttatják eszökbe, talán szülőföldjüket, a melytől sok ezer kilométernyire elszakadtak. Rajtok beteljesedett az ezeregyéj csudája: egy-két órai járkálás árán íme más világba, más éghajlat alá jutottak!

A flórának e szabályos, lépcsőzetes elhelyezkedésében évenként néhányszor heves, de múló bontás esik meg. Az újkeletű kőomlások vagy a patakvíztől felülről lehordott földhantok közt járkálva, a botanikus a növényi törzsek megoszlásában gyakran észlel zavart. Az ilyen tünemények megindítják, mert sokat foglalkozván a növényekkel, végre megszereti őket. A mire szíve megdobban, az a látvány, hogy némely fű vagy moha erőszakkal számkivetődik olyan éghajlat alá, a mely nem neki való. Estében vagy csúsztában a szikla magával hozta felülről egész flóráját, magvastul, tövestül, szárastul. Mint hogy ha távoli csillagból szakadna a Földre egy darab, magával hozva a másvilág lakóit, úgy szállítnak a magas hegyek csúcsából leszakadt sziklák is egész növénykolóniákat. Szegények megdöbbennek, hogy egyszerre más levegő veszi őket körül, hogy más rendben változik a hideg és a meleg, más rendben váltja fel a fényt az árnyék; iparkodnak akklimatizálódni új hazájokban. Az idegenek némelyike meg is él a


139

13. kép. Sötét luczfenyves


141

körülte lévő sok indigéna [bennszülött faj] között is; de a többiek hiába szedődnek csoportokba, hiába húzódnak egymáshoz, mint a menekültek, a kiket mindenki gyűlöl, s a kik egymást annál jobban szeretik: el vannak kárhoztatva, hogy rövidnap kiszenvedjenek. Mindenfelől szorongatva a régi birtokosoktól, végre átengedik a helyet, a melyet szülő sziklájok leomlása erőszakkal foglaltatott el velök. A botanikus, a ki őket új környezetökben figyeli, lassanként satnyulófélen látja őket; néhány évi időzés után e kolóniák csak nehány satnya egyedből állanak; végre ezeket is elöli a többi fű. Így halnak ki az emberi kolóniák is gyűlölködő nép közt és nem nekik való éghajlat alatt.

E múló szabálytalanságokat kivéve tehát a növények a hegyoldalokon törvényszerűleg helyezkednek el.

Honnan a növények e sajátságos eloszlása a Föld kerekén? Miért bocsátották rajukat a legtávolabbi országokból származó fajok a hegyek magas lejtőire? Némelyiknek a magvát kétségkívül a madár vagy a szélvész hordhatta el oda; de legtöbbnek a magvát nem is eszi a madár, és nehezebb is, hogysem gatyóikon hordhatnák el; s a hegységeket gyarmatosító e hideg égalji növények közől egész családok csak hagymáról szaporodnak, tehát bizonyos, hogy se madár, se szél nem vihette át őket országon, tengeren. Tehát a növényeknek nyomról-nyomra kellett tovább húzódniok, lépésről-lépésre való elbokrosodás által, mint a hogy most is történik a mezőn s a réten. Azok a kisded gyarmatok, miket ma látni a havasi "kertekben" hótól környékezetten, lassan-lassan húzód-


142

nak fel a síkságról; míg többi rokonaik, ellenkező irányban menve, a sarkvidék felé terjedtek el, a hol mai napig honosak. A mi mezőink éghajlatának akkoriban ép olyan hidegnek kellett lennie, mint most a havasoké vagy a sarkvidéké; de az időjárás lassanként megenyhült; a zordon hideget kedvelő növények kénytelenek voltak feljebb húzódni, vagy fel a hegytetőknek, vagy tova északnak. A két bujdosó sereg közül, melyeket egy folyton növekedő, ellenséges fajokkal népes földöv választott el egymástól, az egyik, az, a melyik a hegyek közé húzódott, egyre szűkülni látta a tért maga előtt, a mint lenn az éghajlat tovább enyhült; eleinte a hegy tövét foglalta el; majd a közepes lejtőket; később a magas ormokat; s mostanra némelyiknek végső menedékül csakis a legfelső hegygerincz maradt. S ha az időjárás valami kozmikus változás nyomában újra lehűl, e kisded vándorok újra kezdik útjokat, csakhogy immár visszafelé a síkságnak; akkor rajtok lesz a győzelem sora és ki fogják szorítni azokat a fajokat, a mik enyhébb éghajlatot kívánnak. Az éghajlati változások végtelen cziklusai szerint a növényhadseregek majd előrenyomulnak, majd visszahúzódnak a Földön, elhagyogatván a portyázókat, a kik nekünk megmutatják, merre ment valamikor a derékhad.

S ugyanazon tünemények az emberi, mint a növényi és állati törzsek életében! Az éghajlati ingadozások közben a különböző népfajok, nem tudván a környezet változásait megszokni, lassanként északnak vagy délnek húzódtak, vagy a hidegtől, vagy a nagy hőségtől űzetve. Szerencsétlenségre a történelem, mely akkor még nem


143

s született volt meg, nem adhat hírt a népek e jövés-menéséről; s különben is az emberiség nagy vándorlásaiban olyan sokféle szenvedélyek összeségének engedelmeskedik, hogy azokat analizálni nem is tudja. Hány törzs vándorolt így, telepedett által, a nélkül, hogy csak tudta volna is, miért? Későbbi hagyományaikban azután azt mesélték, hogy csillag vagy tűzoszlop vezérelte őket, vagy hogy sas röptét követték, vagy bölény nyomában jártak.

De ha a történelem néma, vagy legalább is szűkszavú a népek e jövése-menése felől, melyre őket az éghajlat-változás kényszerítette, elegendő egy pillantás a legtöbb hegység ellenkező két lejtőjére, hogy meggyőződjünk, mennyire megfelel a népek közötti különbség az éghajlat és környezet különféleségének. Ha az égalji ellentét a két lejtőn alig észlelhető, akár, mivel az egész hegysor északtól délnek tart, akár mivel mindkét lejtőt hasonló eredetű és egyenlő nedvességmennyiséget hordozó szelek járják: akkor egyazon fajbeli nép bátran terjeszkedhetik mindkétfelől és űzheti ugyanazt az ipart, tarthatja ugyanazt az erkölcsöt, és a műveltségnek ugyanazt a fokát érheti el. A köztük emelkedő fal, melyet talán sok rés is megszakít, nem elválasztó korlát. De ha a hegységnek és valamennyi csúcsának egyik lejtője északnak s az északi szeleknek van fordulva, ellenben a másik lejtőre egyenesen reátűz a déli enyhe verőfény; vagy ha egyik felén a tengeri pára patakokká gyülemlik, a másik oldal horhóin pedig állandó az aszály: flóra, fauna, sőt a két lejtő népe is bizonnyal a legnagyobb ellentétet tűnteti fel. A gerin-


144

czet áthágván, az útas lépésről-lépésre új életet lát; más világba hatol, a hol fölfedezés fölfedezést ér. Illatos fű előtt áll meg, a milyet sohasem látott; ismeretlen pillangó röpked előtte; s míg az új növény- és állatfajokat figyeli, vagy míg az előtte ismeretlen természet vonásairól egészben iparkodik önmagának számot adni, pásztorember akad útjába, más faj és más czivilizáczió embere; még a nyelve is más.

Két éghajlatot választván el, a hegygerincz választófala két népnek is; ez állandó jelenség a Földön mindenütt, a hol csak a hódítás a fajokat nem elegyítette vagy nem pusztította el erőszakkal; sőt e normális ellentét a két lejtő népe között sokszor az erőszakos hódítás ellenére is helyreállt. Példa rá Itália története. Ez ország gazdagsága elkápráztatta az északi és északnyugati barbárokat. Földjének termékenysége, városainak kincsei, gyümölcseinek zamatja és minden természeti szépsége hányszor, de hányszor elcsábított francziát, németet, hogy fegyveres haddal lepjék be a síkot, a melyet az Alpesek nagyszerű félköre foglal be! Hiába volt vérontás, gyujtogatás, pusztítás; hiába foglalták el a leigázottak helyét, városokat és fellegvárakat építvén: a tősgyökeres nép mindig felülkerekedett, és az idegenek, akár kelták, akár teutonok, kénytelenek voltak visszahúzódni az Alpesek mögé.

S így a hegyek, a földgömb e jelentéktelen türemlései, az embertől akár egy nap alatt áthágható e csekély akadályok, mégis rendkívül jelentékeny történelmi tényezők, mint természetes mesgyék a különféle nemzetek közt. S e szerepöket az emberiség történeté-


145

ben kevésbbé köszönik terméketlen szikláiknak s hómezőiknek, mint inkább a két lejtő aljában megtelepedett népek különbözőségének és többnyire ellenséges indulatának. A múltak története arra tanít, hogy a népfajok közé helyezett minden természetes mesgye, akár hegység, fensík, pusztaság vagy folyam, egyszersmind erkölcsileg is határt szabott az emberek közé; minta hogy a tündérmesében van, ők is láthatatlan fallal bástyázták körül magukat, gyűlölségből, megvetésből. A hegyentúlról jött ember nemcsak idegen volt, de ellenség is. A népek gyűlölték egymást; de olykor mégis akadt egy-egy szegény pásztor, a ki jobb volt egész fajánál, s egy-két naiv, szerető szót dalolt szelíden, a hegyek túlsó oldalára tekintve. Ő legalább által tudott lépni a sziklák és a hómezők korlátján, s szívével hazájává tudta tenni mind a két lejtőt. Egy pyrénéusi régi ének beszéli e szelíd érzés diadalát a természeten s a hagyományos nemzett gyűlölségen:

Baicha-bous, montagnos! Planos, haoussa-bous,
Daqué pousqui bede oun soun mas amous!

* Hajolj le hegység, kelj fel, te sík,
Hagy láthassam meg szép szeretőm!


146

XVII. FEJEZET.
A SZABAD HEGYSÉGI EMBER.

A földfelületnek hegyekké, völgyekké való barázdáltsága tehát elsőrangú esemény a népek történetében és sok esetben megmagyarázza vándorlásaikat, háborúikat és változó sorsukat. Mint a hogy a vakandok, felturkálván a rétet, a jövő-menő rovar-nemzetségeknek azonnal megváltoztatja minden tervét és a vándorló törzseket mindenfelé eltéríti útjokból.

De míg a tövének két oldalán lakó nemzeteket rengeteg tömegével elválasztja, addig azt a maroknyi népet, a mely völgyeiben keres menedéket, híven oltalmazza. Megvédi őket, sajátjaivá teszi, sajátos erkölcsökkel, különös életmóddal, sajátságos jellemmel ruházza fel őket. Bármilyen lett légyen eredete, a hegységi ember olyanná, a milyen, környezete hatására lett; a mászások és kínos lejövetelek fáradsága, az egyszerű táplálék, a kegyetlen téli hidegek, az időjárással való küzdelem egész más embert alkottak belőle, egész mássá tették járását, tartását, arcz- és kézjátékát, mint síksági szomszédjáé. Azonfelül megkülönböztető gondolkozás- és érzésmóddal látták el; mint a tengerészé-


147

ben, úgy az ő lelkében is tükröződik valami a nagy horizonok derűjéből; sokhelyt pedig a szabadság megbecsülhetetlen kincsét biztosították számára.

Némely hegyi népek függetlensége megőrzésének egyik nagy oka abban rejlik, hogy rájuk nézve a közös munka közös erőfeszítéssel kényszerűség. Mindnyája hasznára van mindegyiknek és mindegyik valamennyinek; a pásztor, a ki a község nyáját felhajtja az alpesi legelőre legeltetni, nem leghasznavehetetlenebb tényezője a közboldogulásnak. Ha csapás éri őket, valamennyinek segítni kell egymáson, hogy a kárt jóvá tegyék; ha a lavina nehány kunyhót betemetett, mind mennek a havat hányni; ha az eső a lejtőkön lépcsőnként mivelt földeket elmosta, mind hozzálátnak a mélységbe leomlott föld összekaparásához és puttonban hordják fel vissza a tetőre, a honnan leszakadt; ha a kiáradt patak a rétet kaviccsal hordta tele: nosza mind nekiállnak, hogy a gyepet a kőtől megszabadítsák. Télen, mikor a hónak nekimenni kész veszedelem, bízvást számítnak egymás vendégszeretetére; testvérek valamennyien, egy család tagjai. Azért is, ha megtámadják őket, közös megállapodás szerint védekeznek, mintegy közös érzéstöl indíttatva. E szakadatlan küzdelem, e fegyverszünetet nem ismerő harcz minden fajta veszedelemmel, s talán a tiszta levegő is, a mit szívnak: merész, halált megvető embereket csinál belőlük. Békés munkások, a kik nem igen támadnak, de tudják magukat védelmezni.

Az oltalmazó hegység ellátja őket védelmi eszközzel a betörés ellen. A völgyet szűk bejárókkal oltal-


148

mazza, a hol egy-két ember egész seregek feltartóztatására elegendő; termékeny völgyecskéit a magas terraszok mélyedéseibe rejti, mik nek meredek oldalai megmászhatatlanoknak látszanak; néhol közlekedő üregekkel van átfurdalva, a melyek kitünő búvóhelyül szolgálhatnak.

Egy sikátor falában, a mely mellett sokszor mentem el, volt egy ilyen rejtek-erőd. Nyílását csak alig-alig bírtam elérni, a szikla kiálló szögleteibe fogódzva, s egy-két szál puszpángba kapaszkodva, mely gyökerét a repedésekbe bocsátotta. Mennyivel nehezebb lett volna ostromlóknak mászni fel! A barlang szádánál kőtuskók voltak felgarmadázva, legurításra készen, hogy majdan csúcsról csúcsra vágódva, egész a patakig meg se álljanak. A nyílás körül a szikla egyenes volt és olyan síma, hogy még kígyó sem csúszhatott volna fel rajta; a szirt fölé hajlott, és kapuboltozat gyanánt őrködött a bejáratnál. S azonfelül egy nagy fal félig elzárta. A meglepetés esetét kivéve tehát e barlang hozzáférhetetlen az ostromlóknak. Az ellenségnek arra kell szorítkoznia, hogy távolról tartsa szemmel; de ha már a legcsekélyebb zaj se hallatszik ki belőle, ha végre föl mernek mászni, hogy a holttesteket megolvassák: a földalatti folyosókat teljesen üresen találják. Az ostromlottak üregből-üregbe lopóztak egész egy másik rejtekebb kijáratig a bozót közt. És újra kezdhették a hajszát, mely, hajh! olykor a vad kézrekerítésével végződött. Csak zsákmánya az ember az embernek.

Néhol, a hol a hegységben nincsenek alkalmas barlangok, egy-egy különálló, függőlegesen a völgyből


149

emelkedő szirt szolgált erődül. Az a három oldala, a merről tövét a patak folyta körül, függőlegesre lecsapva, csak egyetlen lejtője felől volt hozzáférhető és ezen az egy oldalon a hegyi népnek, a mely őrtornyát és bástyáját akarta belőle csinálni, csak a természet elkezdett munkáját kellett folytatnia. Meredekké faragták a kőszálat, emberi lábnak megmászhatatlanná és csak egyetlen földalatti bejárást hagytak rajta, csákánnyal a szikla belsejébe vágva. Ha egyszer fenn voltak sasfészkökben, az erősség lakói a nyílást egy kőszállal fedték be; olyankor csakis a madár járhatott fel hozzájuk. Ehhez a fellegvárhoz nem kellett építőmester. Olykor mégis, mintegy kaczérságból, rovátkos bástyával szegélyezték a mélység párkányát, hogy gyermekeik bátran játszhassanak az egész várfokon és hogy jobban láthassanak le róla az egész környékbeli lejtőkre. Kelet sok hegyes vidékén, melynek völgyeit ellenséges néptörzsek lakják, s kiknél ennélfogva az emberölés csekélyke vétség-számba megy, számos ilyen sziklaerősségben mai napig laknak. Ha vendég érkezik a szikla tövébe, kiabálással ad hírt jöttéről. Kis vártatva kosarat eresztenek le egy csapóajtón, a mi a sziklában nyílik; az útas beléül és barátjainak erős karja vigyázva húzza fel vele a mélység felett függő és forgolódó kosarat.

Ha a havasi szurdokok meredek sziklái a békés népet megvédték a betörések ellen, a síksági kisebb hegyek meg sokszor egy-egy rabló-lovagnak szolgáltak fészkéül és leshelyül.

Még nálunk* is hány falu építkezése rávall, hogy

* T. i. Francziaországban.


150

még ném régiben is állandó volt a háborúság s hogy minden perczben el lehettek készülve valami nagy úr vagy kóbor rabló támadására. A védtelen partokon nem látni magányos házat; mint mikor a juhok megijednek a vihartól, e kis házikók úgy húzódnak össze egyetlen csoportba, egyetlen kőhalmazba. Alulról csak a szikla folytatásának, az orom csipkézetének vélné az ember, a mint majd fényben úszva, majd árnyékba borulva látja őket; szédületes ösvények visznek oda fel, melyeken a paraszt embernek mindennap le kell jönnie, hogy földjét megmunkálja, s az egész napi nehéz munka után este megint oda kell nagy kínnal fölmásznia. A községbe egyetlen ajtón járnak be, s az oldalsó tornyokon még most is látni a vonóhidak és egyéb védelmi eszközök nyomát. A környező völgyek végtelen panorámájára egyetlen ablak senyílik: egyetlen nyílások azok a rések, miken hajdan a dárdát hajigálták és a puskacsöveket dugták ki. E nemzedékről-nemzedékre ostromlott szerencsétlenek maradékai házukat még mai napig se merik földjeik közepébe építeni. Most már tehetnék; de a szokás, a melynek minden zsarnok közt legjobban engedelmeskedik az ember, a régi börtönbe zárja el őket.

A havasi völgyek szabadok voltak s szabad maradt a hegyi nép is; de kívül a szűk sikátorokon, melyekbe a támadók sohasem merészkedtek büntetlenül, majdnem egyedül álló hegyen állott valami nagyúr megerősített vára. A saját és ősei bűneiért nemessé lett rabló onnan felülről jól szemmel tarthatta a környékbeli síkságot, valamint a hegyi szurdokokat és sikátorokat is. Mint


151

mikor az összegomolyodott kígyó a fiókákkal teli fészekre lesvén, nyugtalanul emelgeti föl fejét a szikláról, úgy nézeget ki tornyából a rabló; völgyeiben megtámadni a hegyi népet nem meri, de legalább azokat akarja megcsípni és szolgálatába hajtani, a kik a síkságra merészkednek.

A nemes fosztogató vára ma romban hever. Szederindával benőtt köves ösvény bujkál most ott, hol örvendező harczosok tánczoltatták paripájukat harczra indulás előtt, s az út helyén, hol a lánczra fűzött kereskedőket s a zsákmánnyal megrakott öszvéreket hajtották fel.

A vonóhíd helyén az árkot kő tömte be és azóta a szél s a járókelők lába egy kis termőföldet vitt oda, a melyben gyökeret eresztett a bodza. A falak nagyrészt leomlottak; óriási darabok, mintha sziklák volnának, úgy hevernek szanaszét a földön; máshol a lehullott kő törmeléke félig megtöltötte a vízi lencse szőnyegével vastagon bevont árkot. A hol hajdan a rablásra induló fegyveresek gyülekeztek, a tágas udvar tele van törmelékkel és fel van árkolva; a sűrű bozóton és dudván alig mer az ember magának útat törni; szinte fél, hogy a kövek közt meglapult viperára ne lépjen, vagy valami most is tátongó börtönnyílásba ne essék! Menjünk mégis előre, de jól vigyázzunk a lábunk alá! A kút széléhez érünk, a melynek szerencsére maradt még egy kis kávája. Iszonyodva hajlunk fekete torka fölé és iparkodunk mélységét a páfrány és szarvasnyelv-füzéreken keresztül megmérni. Mintha fenekén a mélységbe tévedt sugár bizonytalan fényét látnók mintha elfojtott mormolás hallszanék föl belőle. Valami eltévedt légáram-é,


152

mely a kútban kavarog? Forrás-e, melynek vize a kövek közt cseppenként szivárög? Gőte-é, mely a vízben mászkálván, locsogtatja? Ki tudja? A monda azt beszéli, hogy hajdan az a bizonytalan zaj, a mi e mélységből felhallatszott, az áldozatok kétségbeesett jajgatása, fuldoklása volt. A kút vize csontmederbe gyűlik.

Erőszakkal fordítom el szememet a mélységről, a mely leigéz, [!] és ismét a vártorony Nap sütötte, négyszögű tömegét nézem. A többi torony beomlott, ez egyedül áll még; sőt párkánya nehány csipkéjét is megőrizte. Fala a Naptól megsárgulva; de még most is síma, mint aznap, hogy a várúr először tartott a nagyteremben vendégséget; nincs azon egy repedés, alig egy karczolás; csak a puskarések módjára elhelyezett ablakoknak tűnt el a vasalása. A föld felett öt méternyire nyílik a vastag falba a bejárat; egy kiálló nagy kő a küszöbe s az összehajló boltívek csúcsát durva faragvány ékíti, rajta bizarr monogramm, s a régi bárói jelszó nyomai. A mozgó lépcső, mely a küszöbhöz kapcsolódott, ma már nincs többé, és a buzgó archaeológus, ha a kőbe vésett nehány büszke szót elolvasni, vagy inkább csak kitalálni akarja, létrára van utalva. Hogy a toronyba bejussanak, a parasztok erőszakosabb módot eszeltek ki; a falat földszint törték át. Ez bizony kemény munka lehetett; de lelket önthetett beléjök a bosszúvágy e torony iránt, melyben az övéik közől annyian vesztek éhen vagy haltak bele a kínzásba; vagy talán azt is hitték, hogy elásott kincsre fognak benne akadni.

Némi félelemmel búvok be e résen; a belső levegő, melyet Nap sohsem ér, megfagyaszt, mielőtt benn


153

lennék; de a világosság mégis leér a torony fenekére. A tető beomlott; a padló valami régi tűzkor elégett, itt-ott látni még a falban a megszenesedett gerendák végeit. Idővel mind e törmelék, fa, kő, hamu sárrá elegyedett, melyet az esővíz nedvesen tart, mintha kút fenekén volna. Ragadós agyag vonja be e lágy, csúszós talajt, melyre vonakodva lépek. Úgy rémlik, mintha már el volnék zárva az irtózatos tömlöczbe; dohos, dögleletes levegőjét undorral szívom. S ez a levegő mégis tiszta ahhoz a penészes csontszaghoz képest, mely a börtönlyukak kicsorbult száján tódul ki. Ráhajlok a sötét lyukra s iparkodom valamit megkülönböztetni; de nem látok semmit. Hosszas sötétségben kellett volna szememnek élesedni, hogy ez éjszakában az eltévedt fényt meglássa. Irtózatos gödör! Nem tudom a gyilkosságokat, a miknek bűnrészese volt; de ha látom, reszketek félelmemben; s mintegy erőt meritni tekintek fel a torony négy falától keretbe foglalt kék égre. Egy felzavart kuvik vijjogva repdes odafent.

A fal belsejébe vágott lépcsőn feljuthatni egész a torony-párkányig. Némely foka el van kopva, s így a lépcső nagyon nehezen járható síkos lejtővé vált; de neki támaszkodva a falnak, belefogódzva a kirúgókba, vagy négykézláb kúszva, mégis csak felérek. A kőpárkány széles, nincs ott veszedelem; mégis alig merek egyet-kettőt lépni, hogy le ne szédüljek. Fenn vagyok két mélység között, a madarak és felhők régiójában. Egyfelől a torony fekete torka, másfelől a sziklák és lejtők Nap sütötte mélysége. Mintha maga a hegyfok s, mely e bástyatornyot tartja, sok száz méteres torony


154

volna; és a folyam, mely töve körül kígyódzik, legfeljebb védelmi ároknak látszik innen. Azt beszélik, hogy e vár egyik urának az volt a gyönyörűsége, hogy foglyait a lapos toronytetőről ugratta le. A mély börtönökben való lassú halált csak leggyűlöltebb ellenségeinek tartogatta; de a mely foglyok ellen nem volt semmi oka a gyülölségre, azoknak megengedte, hogy innen leugorva, mutassák meg, milyen bátran és vidáman tudnak meghalni. Esténként azután ezekről folyt a beszéd a párolgó asztal körül; nevetgéltek azoknak a kínján, a kik rémülten hátráltak meg a mélység elől és megdícsérték azokat, kik egy ugrással önként mentek bele a halálba. És az a nemes úr egyik szomszéd kolostorban halt el és szent híre maradt.

A szikla tövében, rendetlen csoportokba verődve, gunnyadnak a hajdani zsellérségnek alázatos pala- vagy szalmafedelű kunyhói. Milyen változások mentek végbe nemcsak az erkölcsökön és intézményeken, de az emberi lélekben is azóta, mikor még az úr jobbágyait így a szeme és a lába alatt tartotta; mikor még nevének növekedő örököse azt mondhatta e rongyos lényekről, a kiket lent mozogni látott: "Valahány ember odalenn, csak húsa kardomnak, ha kedvem úgy tartja!" Hogyne támadt volna szilaj gőg még a legszelídebb, legáldottabb nemesfiú lelkében is e zsellér-földek, e porban csúszó falu, ez undok, trágyadombjaik közt nyüzsgő zsellérek láttára? (14. kép.) Ha talán képzelte is eleinte, hogy az embernek, mikor születik, egyenlő joga van a boldogságra; ha egyazon sárból alkotottnak vélte volna is magát: egyetlen pillantás a távolba sziklai vára büszke


155

14. kép. Zsellérföldek, falu láttára...


157

fokáról, elég lett volna, hogy kijózanítsa. Hogy az egyenlőséget elhigyje, nem az örömben, de a kétségbeesésben és lelki mardosásban: el kellett hagynia várát, betemetkeznie valamely szűk völgyi kolostorba és ott vernie homlokát a templom-kövezethez.

Ma már e régi lovagok utódja nem kénytelen porkolábja lenni a falunak, sem a falu népét féltékenyen vigyázni, hacsak kohótulajdonos nem lett s a falusiak nem gyára munkásai. Falusi laka, a melyet egyik domb lejtőjén épített, szinte elrejtőzik. A legközelebbi házak csoportját sűrű fasor fedi el; s ha látszik is egy-egy távoli falu, egyszerű tájképi motivum, semmi más, csak egy vonása a nagy képnek. A vár ura többé nem ura a vidéknek; mit érne hát, ha lakását uralkodó pontra helyezné? Többet ér egy kis magány, a hol békén élvezheti a természetet.

A középkor óta falu és vár nem alkot többé külön kis világot; akarva nem akarva részeseivé lettek egy nagyobb világnak, egy olyan társadalomnak, melynek harczai nagyobb szabásúak, melyben a haladás sokkal nagyobb. A kis királyság, melynek a főúr korlátlan ura volt, most egyszerű járás és a bárók utóda nem veszi hasznát ősei pallosának. Talán megpróbál még az atyái hatalmából rámaradt valódi vagy képzelt jogokból valamicskét fentartani; vagy megnyugodva polgári és alattvalói szerepében, egyszerűen a tömeg közé vegyül. Annyi áll, hogy ősei harcza és foglalásai másoknak használtak, királyoknak vagy népeknek. Ha ősei a hegyi nép ellen való hosszas háborúság után végre be is vették menedékeit, s ha birtokuk határát egész a hó födte


158

gerinczig ki is terjesztették: ellenük jöttek mások és birtokuk határa beleveszett egy-egy hatalmas birodalom kerületébe.

Gondolatomat a múltba egy bizarr név vitte, melyet a hegyek közt sokat emlegetnek. Egyik horhóban, mely könnyed redője a talajnak, messzire csillog egy forrás, mint valami kis rezgő gyémánt; haaz az egy napsugár el nem árulná, alig volna látható. Közelébb megyek; a zsázsalevelet meg-meghajlítja a hulló vízcsepp; körül madárkák csicseregnek és a fű, melynek gyökere az elrejtett vízben fürdik, szép zöld szárát és virágcsáit magasra kinyujtja a legelők aszú füve felé. Ez a kis zöld folt, melyet a pásztorok a hegység fakó és leperzselt lejtőjén messziről meglátnak, a "három nagyúr kútja."

Honnan e különös elnevezés? Honnan vette e csekély vizű forráska három hatalmas ember nevét? A monda azt beszéli, hogy egyszer régen, mikor még minden sikátor bejáratánál körülárkolt várkastélyok meredeztek, három gróf, a kik véletlenül nem álltak egymással háborúságban, találkozott vadászat közben a forráska mellett. Elfáradtak a vaddisznó- vagy szarvasűzésben és szakadt róluk az izzadság. Szolgáik raja ott sürgött körültök, sűrűn kínálgatva bort, méhsört; de a sziklahasadékból kibuggyanó vizecske kívánatosabbnak tűnt fel az ezüst kupában gyöngyöző drága italnál. Egymásután ráhajoltak a kisded forrásmedenczére, a kezökkel elhárították a vízen libegő füvet és úgy ittak belőle, mint a szegény pásztorember vagy mint az őzgida. Majd összenéztek, kezet fogtak, barátságot kötöttek és a szép pázsitra leheveredve, vídám beszélgetésbe


159

eredtek. Az idő szép volt, a Nap lemenőben; egy-egy bárányfelhő hosszú árnyat vetett a síksági sárguló mezőre; könnyű füst szállt fel imitt-amott egy-egy faluból. A három czimborának jó kedve kerekedett. Odáig birtokuk a hegyekben nem volt elmesgyézve; abban egyeztek hát meg, hogy uradalmuk határa az a forrás legyen, mely jéghideg vizével szomjukat eloltotta. Egyiké legyen a jobbpart, másiké a balpart; harmadiké az egész hegyhát a forrástól feljebb és a túlsó lejtő. A szerződés erejéül mind a hárman merítettek a forrásvízből és megpermetezték vele a saját birtokuk pázsitját.

De a szép napok mulandók s a nemes urak nem mindig mosolygósak és jó barátok. A három pajtás összezördült és kitört a háború. Az erdőkben és horhókban jobbágy, polgár, paraszt öldöste egymást, hogy a mesgyét eltolják. A síkság elpusztult és nemzedékeken folyt a vér azért a csöpp forrásért, a mely ott szivárog a békés hegyoldalban. Ma végre békesség van; s ha a háború újra kitör, nem három főúr fogja vívni egy csekélyke forrásért, de hatalmas uralkodók rengeteg területekért, hegységeikkel, erdeikkel, folyóikkal, népes városaikkal együtt. Nem is egyes rosszul fegyverzett csapatok öldösik majd egymást, hanem az emberek százezrei lesznek, a kik megütköznek és egymást mészárolják a legtudományosabb romboló eszközökkel felszerelve. Az emberiség bizonyára halad; de e rettenetes összeütközések láttára az ember olykor kételkedni kezd!

Mennyivel boldogabb a havasi völgyek népe, melynek sohasem kellett a háborútól szenvednie, vagy leg-


160

alább az átvonuló hadseregek távoztával végre mégis megtartotta függetlenségét! Sok hegyi népnek jutott az a boldog sors, hogy megvédve hegyeitől s egymással összetartva, szabad maradt. Tudják ők, hogy nemcsak hősi szívüknek, nemcsak karjuk erejének, nemcsak egyetértő akaratuknak köszönhetik, hogy soha leigázva nem voltak, hanem köszönik nagy havasaiknak: ezek az az erős oszlop, mely templomjuk bejáratát megvédte.


161

XVIII. FEJEZET.
A KRETIN.

E derék, bátor emberek mellett, kiknek mellök erős, szemök éles, kik biztos lépéssel járják a sziklákat, iszonytató eleven hústömegek vonszolódnak: a csüngő golyvás kretinek. Van köztük olyan is, a ki még mászni se bír; ott ülnek büzhödt székökben derekukkal és fejökkel bólingatva, míg nyáluk végigcsorog ragadós rongyaikon. E lények nem tudnak járni; sőt van köztük olyan, a ki még csak az ételt se tudja szájába tenni. Úgy duggatják őket és a mint érzik, hogy az eledel lefelé megy a gyomrukba, elégedetten dörmögnek egyet-egyet. Ezek hát utolsó képviselői az emberi nemnek, mely "arra van teremtve, hogy az ég felé tekintsen" (*). Hol van még e szegény kretin feje kifejezéstelen szemével, torzult vonalaival a pythiai Apollo ideális fejétől! A hüllőfej sokkal szebb, mert hiszen fajához hasonló és el vagyunk rá készülve, hogy olyan legyen; ellenben az idióta arcza irtózatosan el van korcsosulva: messziről emberformának látjuk, holott még az állati értelem sem mutatkozik e dúlt vonásokban!

S a mi mindennél szörnyűbb, hogy azok a kezdet-

(*) Az "ember" szó görögül "anthróposz," azaz a Platóntól származó magyarázat szerint "fölfelé tekintő." [NF]


162

leges érzések, mik e szerencsétlenekben nyilatkoznak, nem is mindig jók. Némely kretin gonosz. Fogát vicsorgatja, nekivadulva el-elbődül, mérgesen hadonázik esetlen karjával; toporzékol dühében és ha hagynák, húsát enné, vérét inná azoknak, a kik reá híven gondot viselnek. Mit bánja a naiv, jó hegyi nép veszett dühöket? Azért mégis "ártatlanoknak" (*) nevezték el őket, azt gondolva, hogy szegények úgy se tudják meggondolni, a mit tesznek, hogy úgy se érik föl ésszel a rosszat, és így megvan az a joguk, hogy lelkiismeretöket nem terhelheti bűn. Bölcsőjöktől fogva keresztények lévén, bizonnyal egyenesen a mennyországba jutnak. Így hajol meg a muzulmán az őrültek és a megbomlottak előtt, dicsőségének tartva, ha az őrült leköpi és bemocskolja: minthogy emberi alakban bár, az emberiségen kívül élnek, nyilván isteni álmot álmodnak.

E boldogtalanok közt azonban vannak igazán jók, a kik az ő szűk körükben szívesen tesznek jót. Egyszer lementem a völgybe, hogy a túlsó oldalon egy legelővel borított fensíkra másszam fel, melynek közepében messziről egy kis tavacska vizét láttam megcsillanni. Meg se állva, haladtam el egy égerfáktól körülvett, kis nedves kunyhó mellett, és bátran indultam meg egy ösvényen, melyet a sellő mentén az állati nyomok félig-meddig megjelöltek. Már egy kőhajításnyinál tovább lehettem a kunyhótól, mikor a hátam megett nehézkes sietős lépést hallok; egyszersmind valami torokhang vagy majdnem hörgés ütötte meg a fülemet, annak a hangja, a ki nyomomban volt és már-már utolért. Megfordultam s egy szegény kretin asszonyt láttam, kinek

(*) A "kretin" vagy "kretén" jelentése "keresztény" (chrétien); eredetileg bizonyára szépítő kifejezésként alkalmazták a gyengeelméjűekre. [NF]


163

súlyos golyvája futásközben ide-oda lóbálódzott, egyik válláról a másikra. Alig tudtam az iszonyatot visszafojtani, mikor ez az emberi szörnyeteg felém jött, hol az egyik. hol a másik lábára zöttyenve. Intett, hogy várjam meg, aztán megállt előttem, hülye szemét rám meresztve, hörgő csuklását arczomba lehelve. Intett, hogy ne menjek abban a völgyszorosban, a melyben elindultam; majd összetette a kezét, azzal mutatván, hogy hegyes sziklák zárják el az útat. "Arra, arra," hebegé, egy jobb ösvényre mutatva, mely zeg-zugban visz fel egy dűlős lejtőn a fensíkra, hogy az alsó hozzáférhetetlen sikátort megkerülje. A mint látta, hogy tanácsát megfogadva, felfelé megyek a lejtőn, kétszer-háromszor elégedetten dörmögött, még egy darabig utánam nézett, azután csendesen távozott, örülve jótettének. Megvallom, én kevésbbé voltam megelégedve nálánál, mert lelkemben megalázva éreztem magamat. Az a természet üldözöttje, az az iszonyatos lény, mely mintha valami névtelen és alaktalan tömeg volna, nem nyughatott, míg engem a rossz útról vissza nem térített; és én, a büszke ember, a ki azt tartja magáról, hogy a természet ésszel áldotta meg, és így eljutott az erkölcsi felelősségérzet magaslatára: hányszor nem hagytam másokat, még a kiket barátaimnak neveztem is, a hegyi sikátoroknál gonoszabb útakra is szó nélkül tévedni? Az az idióta, golyvás asszony tanított kötelességérzetre. Lám, még a kit az emberiségnél alább állónak tartottam, még abban is megtaláltam a jóakaratot, mely olyan gyakran hiányzik azokból, kik magukról azt mondják, hogy ők az erősek, a nagyok. Nincs lény olyán alacsony, hogy a


164

szeretéten sőt a tiszteleten kívül essék. Ki józanabb: a spártai, a ki a nyomorék gyermeket a tengerbe dobta, vagy az édes anya, a ki sírva, de mégis szoptatja, gegyéli hülye, idétlen fiát. Bizony, senki sem meri azt mondani, hogy az édes anyáknak nincs igazuk, ha szívök szakadtáig küzdenek, hogy gyermeköket a haláltól elvegyék; de a társadalomnak a tudomány és emberszeretet eszközeivel segítnie kell e boldogtalanokon, hogy meggyógyuljon, a ki gyógyítható; hogy minden lehető boldogságban részesüljenek, a kiknek állapotuk reménytelen és őrködnie kell, hogy az egészségről való tanítás megtartása s a fizikai törvények megértése az ilyen születések számát egyre jobban apassza.

Következetes nevelés e bárdolatlan természeteket kivetkőztetheti esetlenségökből s ha az anyai gyöngédséget olyan barát jóindulata váltja fel, a kinek sikerül a szegény ártatlannal valami egyszerű munkát véghezvitetni, ez lassanként fejlődni kezd s arczán végre az értelem egy kis fénye tünik fel. Ama számtalan kép közől, a mi a hegyek közt való barangolásaim közben emlékembe vésődött, van egy, a melyre még most, évek múltán, se tudok meghatottság nélkül gondolni. Estefelé volt az idő, nyár utóján. A völgyi rétet azelőtt kaszálták másodszor és elszórt apró boglyácskákból friss széna illatát hozta felém a szél. Girbe-gurba úton ballagtam, élvezve az esteli hűvösséget, a fű illatát, s a csúcsok szépségét, melyeket a lemenő Nap megvilágított. Egyik fordulónál egyszerre csak különös csoport elé jutottam. Egy golyvás kretin kötélhámmal egy kis szénás taliga elé volt fogva. Elég könnyen húzta a súlyos szekeret;


165

nem látva se a szakadékokat, se a szétszórt sziklatuskókat, csak húzott, mint egy lelketlen vak erő. De mellette ment kis öccse, egy bájos, fürge gyermek, arcza csupa mosoly, csupa szemesség; ő látott, ő gondolkozott a szörnyeteg helyett is. Egy intéssel, egy érintéssel hol jobbra, hol balra térítette, hogy az akadályokat kikerültesse vele, hol lassabban, hol sebesebben hagyta menni; ketten voltak a fogat (15. kép), melynek amaz volt a teste, emez a lelke. A mint mellém értek, a gyermek kedves mozdulattal köszöntött, és Calibánt a könyökével megtaszítva, levétette vele a sipkáját és felém fordíttatta lélek nélküli tekintetét. Mintha mégis látszott volna benne egy kis fény, egy kis emberi érzés: a barátság és tisztelet érzése. És én megilletődve, csaknem kegyelettel üdvözöltem e csoportot, ezt a megható csoportot, a jövendője felé haladó emberiség jelképét.

Magára hagyatva és az értelem világa helyett csak az állati ösztönre utalva, a kretin néha olyan dolgokat tud véghez vinni, melyek az értelmes és a maga értékét érző ember erejét meghaladnák. Az én pásztorom sokszor elbeszélte nekem, hogy esett be egyszer a glecser rianásába; még akkor is vaczogott belé a foga, mikor elmondta. Partos helyen ült, a glecser széle mellett, mikor egy kő leszakad alatta, s arra ő egyensúlyt vesztve, feltartóztathatatlanul csúszik lefelé, egy tátongó nyílásba, mely a szikla s a vaskos jégtömeg közt támadt volt; mintha kút fenekén lett volna, alig látott egy kicsi kis fényt. El volt szédülve, zúzódás is volt rajta elég, de nem törte el semmijét. Az önfentartás ösztönétől kész-


166

tetve, belefogódzott a sziklafalba és kirúgóról-kirúgóra támaszkodva, felért egész addig, hogy csak néhány méternyire volt már a nyílástól; újra látta a Napot, a legelőket, nyáját és kutyáját, a mely nem vette le róla a szemét. De e párkányra érve nem bírt tovább menni, feljebb a szikla olyan síma volt, hogy nem állt meg rajta a keze. A hű állat úgy el volt csüggedve, mint akár gazdája; neki-neki szaladt a mélység szélének, el-elugatta magát, aztán egyszerre nyílsebességgel neki iramodott a völgynek. Az én pásztoromnak azontúl nem volt mitől félnie. Tudta, hogy kutyája segítséget fog keresni s hogy nemsokára pásztorokkal tér vissza, a kik köteleket fognak hozni magokkal. Várakozás közben mégis gyötrő, halálos aggodalmat állott ki: úgy tetszett neki, mintha a hű állat sohasem térne vissza; látta már, hogyan fog ott éhen elveszni, és borzadva gondolt rá, hogy ha majd a sasok találnak jönni eleven testén lakmározni. De mégis eszébe jutott, hogy tett egyszer hasonló esetben egy "ártatlan". Beesvén a rianás fenekére, a honnan lehetetlen volt feljönnie, a kretin nem emésztette magát hiába való erőlködéssel; türelmesen várt, csak a lábával topogva, hogy meg ne fagyjon; és így várt egy egész este, aztán egy egész éjjel, majd egy álló fél napig. Akkor nevét hallván kiabálni azoktól, a kik keresték, felelt nekik és nemsokára kinn volt a mélységből, felhúzták. Csak azon panaszkodott, hogy nagyon megfázott odalenn.

De haj! bár mennyi is kiváltsága, bár mi mindentől ment is; noha szegény boldogtalannak nincs is mit félnie a gondtól, csalódástól, a mi az élete útját


167

15. kép. Ketten voltak a fogat.


169

maga-magának törő emberre vár: mégis meg kell próbálni a kretint "ártatlanságából" és undorító betegségeiből kiragadni, és testi erejével megadni neki saját erkölcsi felelőssége érzetét. Be kell vezetni őt is a szabad emberek társaságába; de hogy meggyógyíthassuk és fölemelhessük, tudnunk kell előbb, mi volt oka elkorcsosodásának. A könyveiket búvó, vagy retortáik mellett görnyedő tudósok sokfélekép felelnek; egyik azt mondja, hogy torkuk eltorzultsága attól van, mert az ivő vizben kevés a jód, s mivel a kereszteződés révén a testi formátlansághoz morális difformitás járult; mások azt hiszik, hogy golyva és kretinség a hóvíztől van, melynek nem volt ideje a levegővel eléggé elkeveredni, míg a faluig ért, vagy hogy magnéziumos sziklák felett folyt odáig. Bizonyos, hogy a rossz ivóvíz sokszor hozzájárul a betegségek kifejlesztéséhez, sőt előidézéséhez is; de hát eddig van-e?

Elég benyitni egy-egy kunyhóba, a hol az idióták születnek és tengődnek, hogy belássa az ember, mikép sanyarú sorsuknak egyéb oka is lehet. Sötét, füstös odú az; asztal, láda, gerenda szúette; a kuczkóban, a hova a szem nem lát be jól, bizonytalan alakok, pókhálóval beszőve, mocsok kal befödve. A deszkázatlan ház földje folyvást nyirkos és szinte nyúlós attól a sok mocskos létől, a mi hizlalja. Orrcsavarintó, büzhödt ott a levegő. Füstszag, avas szalonna, penészes kenyér, korhadt fa, szennyes ruha, emberi kigőzölgés szaga, minden érzik benne. Éjszakára minden nyílást elzárnak, hogy kívülről a hideg be ne jőjjön; apa, anya, aggok, gyermekek, mindnyájan valami polczos ágyban alusz-


170

nak, melynek kárpítja nappalra be van húzva, s így benne éjjelente még sokkal sűrűbb, tisztátalanabb levegő gyülemlik össze, mint a kunyhó többi részében. S ez nem elég: a téli hidegben, hogy melegebbje legyen, a háznép a földszintről levándorol a pinczébe, a mely egyúttal istálló is. Egyfelől a jószág hever a mocskos szalmán, másfelől az emberek és asszonyok feküsznek a piszoktól szinte megfeketedett pokróczuk alatt. A gerinczes emlősök két csoportját egy vizes árok választja el, de a lélekzésre való levegőjök közös; s hozzá a szűk pinczelyukakon a levegő hetekig se újulhat meg a nagy hó miatt, mely kint a földet belepi; valami kémény formát kell a hóba vájni, a min csak halovány fény hatol le. E pinczékben a nappal is olyan, mint a sarkvidéki éjszaka.

S meglepő-e hát, ha ilyen lakásokban görvélyes, angolkóros, nyomorék gyermekek születnek? Sok ujdonszülött egy hetes korában rettenetes vonaglásokba esik, mely többnyire megöli őket; néhol az anyák ágy rá vannak készülve gyermekök halálára, hogy eleven számba se veszik őket, míg a rettenetes "öt napos betegségen" túl nem esnek. S akik ki is állják, hányan meg hányan élnek nyavalyásan, őrülten! A milyen kitünő hatású a szabad hegyi levegő s a szabadban való munka a jól megtermett, ép ember erejének és ügyességének kifejtésére, ép olyan mértékben hozzájárul a szűk, sötét, kunyhó a kretin és golyvás sorsának nyomorúságához. Az egyik testvér mellett, kiből a legszebb, legderekabb legény válik, ott vonszolódik a másik, iszonyatos élő hústömeg!


171

Sok helyt építettek már kórházat e boldogtalanoknak. Nem hiányzik ott semmi. A tiszta levegő szabadon jár ki s be, a napsugár minden helyiségbe besüt, a víz tiszta és egészséges, minden bútor, de kivált az ágy tiszta, mint az arany; az "ártatlanokra" ápolójok úgy vigyáz, mintha dajkájok volna és tanárok fáradoznak, hogy az értelem egy sugarának útat nyissanak kemény agyukba. Sokszor sikerül is, és a kretin fokonként magasabb életműködésre fejlődik. De nem arról van szó, hogy a meglevő bajon segítsünk, mint inkább, hogy megelőzzük. E dögleletes kunyhóknak, melyek a tájképet olyan festőivé teszik, el kell tűnniök, hogy kényelmes és egészséges házaknak adjanak helyet; a levegőnek, napsugárnak szabadon kell bejárnia mihden emberi lakásba; a test tökéletes egészségtanát, valamint a morális méltóságot szem előtt kell tartani mindenütt. Ilyen áron a hegyi nép néhány emberöltő alatt teljes immunitásra fog szert tenni mind e betegségektől, melyek közőle annyit lealacsonyítanak. Akkor a nép méltó lesz környezetéhez; önérzetesen nézhetnek majd a magas, hó födte csúcsokra s elmondhatják a régi görögökkel "Íme őseink, s mi rájuk ütöttünk".


172

XIX. FEJEZET.
A HEGYIMÁDÁS.

A természet imádása maig is megvan köztünk, még pedig elevenebben, mintsem hinnők. Hányszor mutatott előttem egy-egy parasztember kalaplevéve a Napra, mondván: "Ez a mi istenünk!" És magam is – mondjam, ne mondjam? (*) – a síkok és völgyek fölött mintegy királyi székén ülő csúcsok láttára, hányszor nem nevezgettem őket magamban naivul istenieknek!

Egyszer csendesen mendegéltem egy menedékes völgyszorosban, melyet a legörgött kövek egészen elrekesztettek. Az átjáróban megrekedt szél a havas esőt csak úgy vágta arczomba; szürkés fátyol takarta el előlem a sziklákat; a bizonytalanságban csak itt-ott láttam egyes fenyegető tömegeket, melyek hol közelébb, hol távolabb látszottak, a mint a köd sűrűbb vagy ritkább lett körültök. Átjárt a hideg; levert, rossz kedvű voltam. Egyszerre csak valami fény csillant meg a milliom esőcseppecskében. Felnézek. Hát íme fejem fölött a havas, esős felhő kettészakadt. Ott ragyogott közte a kék ég, és fenn, e tiszta azúrban, feltűnt a hegység derült homloka. Sziklabütűkkel fínom arabeszk gyanánt

(*) Reclus ismert anarchista szocialista gondolkodó volt, nehezére eshetett ilyesmit kimondania. [NF]


173

hímezett hómezői ezüstös fényben tündököltek és a Nap aranyos szegéllyel vonta be szélöket. A csúcs körrajza olyan tisztán, olyan határozottan vált le, mint egy megvilágított szoboré az árnyékos háttérről; de mintha az a felséges piramis teljesen elvált volna a földtől. A mint ott állt, nyugodtan és erősen, csöndes mozdulatlanságban: mintha csak a mennybolton pihent volna; más világhoz tartozott, nem ehhez a szennyes köd- és felhőrongyaiba burkolt nehézkes sárgömbhöz. Ez a tünemény több volt nekem, mint a boldogság tanyája, több magánál az Olimpusnál, a halhatatlanok lakóhelyénél! De egy gonosz felhő hirtelen elzárta előlem a nyílást, a melyen a hegységet láthattam. Újra szél fujt körültem, köd, eső vett körül; de megvígasztalódtam, mondván: "Isteni jelenés volt!"

A történeti idők kezdetén a népek, ezek az ezerfejű naiv gyermekek, mind így tekintettek föl a hegységre; isteneiket látták bennük, vagy legalább a trónjokat, hol előtűnve, hol elrejtőzve a változó felhőfátyol mögött. E hegységekhez fűzték majdnem mindnyájan fajuk származását, oda helyezték hagyományaik és mondáik színterét; onnan várták a jövőben is nagyravágyásuk és álmaik valósulását; a megváltónak, a dicsőség vagy a szabadulás angyalának mindig onnan kellett leszállni. Olyan fontos volt a magas csúcsok szerepe a nemzetek életében, hogy a hegységek kultuszával egyúttal az emberiség történetét is el lehetne mondani; olyanok azok, mint valami nagy határkövek a vándor népek útján.

A tudósok szerint Közép-Ázsia nagy hegységeinek


174

völgyeiben először alkottak szervezett törzseket azon elődeink, kiktől az európai nyelvek származnak, és az egész világ legmagasabb hegytörzsének déli tövén élnek a hinduk, az árják azon sarja, melyet ősi czivilizácziójánál fogva mintegy elsőszülöttségi jog illet meg. Régi énekeik megmondják, milyen imádattal ünnepelték ama "nyolczvannégyezer aranyhegységet", a mely ott tornyosodott előttük a síkok, erdők felett. Temérdeken vannak köztük, kiknek a Himaláya havas fejű, glecserjök vizét bőven ontó hegységei maguk az erős, felséges istenek. A Gaurizankárt, melynek csúcsa az égbe fúródik s a Csumalárit, mely alacsonyabb, de egyedül állván, kolosszálisabbnak tűnik fel, kétszeresen imádták, mint a nagy istennel egyesült nagy istenasszonyt. Glecserje a kristály- és gyémántágy, a melyben nyugszik, bíboros és arany felhői pedig a szent fátyol, a melybe burkolódzik. Ott fenn lakozik Síva, a romboló és teremtő isten; ott van Sama istenasszony is, a Gauri, a ki fogantat és szül. Belőle erednek a folyók, a növények, az állatok s az ember.

A hindu tradicziók és epopéák eme csodálatos erdejében van a csírája sok egyéb, a Himaláya hegységeiről szóló legendáknak, mindegyik úgy tűntetvén fel őket, mint a kik magasztos életet élnek, vagy mint istenasszonyok, vagy mint a kontinenseknek és a nemzetek nek anyái. Ilyen az a poétikus legenda, a mely a lakható földben egy nagy lótuszvirágot lát, melynek levelei az óczeánon elterülő félszigetek s melynek bibéje és magrejtője a Merú hegységei, a melyek minden életnek nemzői. A glecserek, a magaslatokról lefelé zuhogó


175

folyók és patakok, melyek a jótékony áradványt hordják a földre, szintén élő lények, másodrendű istenek és istenasszonyok, kik a síkságon élő alázatos halandók s a felhők felett tündöklő fényben lakozó főistenek érintkezését közvetítik.

Nemcsak a Merú-hegy, a földgömbnek e tetőpontja, de minden más hegytörzs is, India minden csúcsa, imádat tárgya volt a tövükben és lejtőiken élő népeknek. A Vindjának, a Szatpurának, az Aravallinak, a Nilagerrinek, mindegyik hegységnek megvoltak a maga imádói. A mély síkságokon, hol a hívők nem szemlélhették a magas hegyeket, templomokat építettek maguknak, melyek óriási gránittuskókkal megrakott bizarr piramissoraikkal a Merú-hegy szent csúcsait jelképezték. Talán a magas csúcsok imádatának analóg érzete késztette a régi egyiptomiakat a piramisoknak, e mesterséges hegyeknek építésére, melyek az agyag és homok síma felszíne fölé emelkednek.

Ceylon szigetén, Lankán, a "tündöklőn", e boldogságos földön is, hová a keleti legenda szerint az első emberpárt a paradicsomból való kiűzetés után az isteni irgalom utasította, szent hegyek emelkednek ég felé. Ilyen többek közt az az elszigetelt csúcs, mely Amaradjapúra szent városában a síkságból nyúlik fel, a Mihintala hegysége. E sziklán állt meg röptében huszonkét évszázaddal ezelőtt a hindu térítő MAHINDÓ, ki a Ganges síkjáról azért szállt el, hogy a szingáliakat BUDDHA vallására térítse. A hol először ért földet a szent lába, azon a helyen ma templom áll. Magas, óriási az a pagóda; a zarándokok buzgósága mégis olyan nagy, hogy


176

néha tövétől hegyéig beborítják jázminvirággal. Az épület tetejében tűzszínű kárbunkulus tündöklött, messzire szórva a Nap sugarát. Egyik rájah egyszer tizenkét kilométernyi távolságig széles szőnyeget teríttetett a síkságra, hogy a hívők lábát a profán talaj porának érintése be ne szennyezze.

S a Mihintala szent hegyén mégis túltesz a híres Ádámcsúcsa, melyet a tengerészek messziről meglátnak, a mint Ceylonhoz közelébb érnek. A csúcs legtetején óriási, vagy tíz méteres ember lábanyoma van a sziklába vájva. A mahomedánok és zsidók szerint e nyom az ÁDÁM-é, az első emberé, ki azért ment föl e csúcsra, hogy a végtelen földkerekséget, a rengeteg erdőket, a hegyeket és síkságokát, az óczeánt, az ő szigeteit, szirtjeit és partját meglássa. A szingáliak és hinduk szerint nem emberi láb nyoma az, de Isten hagyta ott arra jártában. Ez a hatalmas isten SÍVA volt, mondják a bramánok: BUDDHA volt, állítják a buddhisták; JEHOVA volt, írják az első keresztény századok gnosztikusai. Mikor a portugallok először kötöttek ki győztesekül Ceylonban, mintegy degradálták e hegyet, melyet szerintük hasonítni se lehet a Szentföldön valókhoz: ők abban a titokzatos nyomban csak szent TAMÁS lába nyomát látták, vagy egy régi térítőet, a Candace-i eunukét, a ki csak olyan másodrangú apostol volt. Egy CHORÉNEI MÓZES nevezetű örmény pedig, féltékenyen az ő híres Ararát hegyére, még tiszteletlenebbül bánt el az Ádámcsúccsal, tetejében csak az örökös gonosz, Sátán lábanyomát látva. Végre az angol útasok, kik évről-évre nagyobb rajokban özönlik el a


177

szent hegységet, az "isteni lábnyomban" nem látnak egyebet megnagyobbított és belül durván kifaragott közönséges lyuknál. De bezzeg meg is vetik ez idegeneket a szentülhívő zarándokok, a kik a csúcson leborulva, áhítatosan csókolgatják azt a lábnyomot és Isten nevében való adományaikat a papnál leteszik. Nekik minden e csoda hitelességét bizonyítja. A csúcsnál néhány méternyivel alább kisded forrás fakad: azt az Isten botja fakasztotta a sziklából. A lejtőn sűrűn nő a fa; s mind e fák – ők legalább úgy látják – a csúcs felé hajtogatják egész koronájukat, hogy imádatában éljenek és nőjenek. A hegy sziklája drágakövekkel van tele: az az isten könnyje, a mit az emberek bűnei és szenvedései láttára hullatott. Hogy ne hinnének a csodában minde kincseket látva, melyek az Ezeregyéj meséit életre hívták? A hegységről leomló patak nem kavicson, nem közönséges homokon folyik, mint minálunk; rubin-, zafír-, gránátport hord magával s a ki fürödni habjukba merül, drágakő-homokban fürdik, mint a szirének.

A szélső kelet törzsei, kiknek czivilizácziójok más nyomon járt, mint az árjáké, hasonlókép imádták hegységeiket. Valamint Indiában, úgy Khinában és Japánban is templomok vannak építve a magas csúcsokra, ha ugyan őket magukat nem imádják bosszúálló vagy védő szellemek gyanánt. S ezen isteni hegyekhez iparkodnak a népek történetöket a hagyomány s a monda révén fűzni.

A khinai hegységek történelmileg a legrégibbek, mert a "Föld közepének" népe legelsőnek ébredt saját


178

öntudatára, legelsőnek írta meg a maga történetét hézagtalanul. E szent hegyek, számra öten, mind olyan vidékeken vannak, melyek híresek földmívelésökről, iparukról, a tövükben sűrűn élő népekről s a közelökben végbement eseményekről, A legszentebbik, a Taj-Sán, a Sárga-tenger két öble közti San-Tung nevű gazdag félszigetnek minden egyéb bércze fölött uralkodik. A csúcsról, hová kövezett út s a sziklába vésett lépcső visz fel, az ember lába alatt látja a Hoang-ho öntözte dús síkságot, hol az egyik, hol a másik öböl felé kanyarodva, több embert itatván vizével, mint a hány kalász van a mezőn. SUNG császár négyszázharmincz esztendővel ezelőtt felment a tetejébe, mint az ottani jeles évkönyvekben írva vagyon; KONFÚCSE is meg akarta mászni, de az út kemény volt, a bölcs férfiúnak félbe kellett hagynia, és még most is mutogatják azt a helyet, a hol a síkság felé visszafordult. A szent bérczen minden nagy istennek, minden főbb szellemnek megvan a maga imahelye és temploma; nemkülönben a felhőknek, az égnek, a gönczöl-szekerének s az észak csillagának. A tízezer szellem oda száll le röptében, onnan nézi a földet s az emberek városait. "A Taj-Sán olyan érdemes, mint maga az ég. Ő a világ ura; ő gyűjti össze a felhőt, az esot ő küldi; tőle függ a születés és a halál, a szerencse vagy a balsors, a dicsőség és a gyalázat. Valamennyi égbe nyúló csúcs közt egy sincs, a melyre méltóbb fölmenni". Járnak is fel rá a zarándokok seregestül, mindenféle áldást kérni, és az út mentén sebes testű koldusok fetrengenek a sziklaodúkban, iszonyatára a járókelőknek.


179

A khinaiaknál jogosultabban, minthogy az ő tűzhányó hegyeik tökéletes szépségű alkotásúak, a japániak is imádattal tekintettek föl a havas csúcsokra. Van-e bálvány a világon hasonlítható az ő remek Tuzi-Jámájukhoz, [!] a "páratlan hegységhez", mely a mezőségből csaknem egymagában nyúlik fel, alul erdővel, feljebb hóval borítva? Hajdan e vulkán lávát és tüzet okádott: most pihen; de a japáni szigetcsoporton nincsen-e máig több testvére, mely most is tűzfolyamot áraszt a reszkető földre? Van e hegyek közt egy, a legborzasztóbb, a melyet azzal akartak megengesztelni, hogy ezrivel hányták belé a keresztényeket. Igy próbálták az újvilágban a Monotombót lecsillapítni, a papokat hajigálván belé, a kik ellene prédikálni mertek, azt állítva, hogy nem isten, de a pokol torka. Azonban a vulkánok rendesen nem igen várják be, hogy az áldozatot a torkukba hajítsák: meg tudják ők azt szerezni maguk is, mikor a földet megrepesztik, pokolsarat okádva, hamuval temetve be egész tartományokat. Egy csapással egész ország népét veszitik el. Nem elég ez arra, hogy mindazok imádják őket, kik az erő előtt meghajolnak?

Igy hát a hegység vallása az embert ép úgy, mint a többi vallás, lénye különféle érzéseinél fogva kerítette hatalmába. A lávát okádó hegy tövében az ember félelmében borult arczra; az aszú vidékeken a szomjúság fordította könyörgő, sóvárgó tekintetöket a források anyja, a havas felé; s a hála tette imádóikká azokat, a kik a völgyben vagy a meredek hegyfarkon biztos menedékre leltek; végre a csodálatnak kellett meglepnie


180

minden embert, a mint a szép érzete bennök fejlődésnek indult, sőt a míg csak ösztönképen szunnyadt is lelkökben. És melyik hegység ne volna szép vagy ne nyujtana biztos menedéket? Melyik nem jótékony vagy rettenetes, sőt csaknem mindig mind a kettő egyszerre? A Föld kerekségén elszéledő népek könnyen fűzhették vallásukat és hagyományaikat a bérczhez, mely horizonjukon uralkodott. Nagy vándorlásuk minden állomásán egy-egy új templom nyúlt fölfelé. A perzsa fensíkon egykor bolyongó népek a por lepte síkság fölött minden estefelé egy magas bérczet pillantottak meg: a Teezmus hegye volt az, az isteni "Talizmán", mely imádóit földi zarándoklásukban kísérte. S ha hosszas vándorlás után a messziről látott hegy nem volt csalóka kép, hanem igazi csúcs, havas, sziklás orom: ki kételkedhetett volna benne, hogy az isten maga is útra kelt népét kísérni?

Igy az a hegység sem szűnt meg a földön vándorolni, mely a vízözön elől menekülőket csúcsára fogadta. A pentateuchos szamaritán változata szerint N bárkája az Ádámcsúcson állott meg; a többi verziók szerint az igazi csúcs az Ararát; de melyik Ararát? Az örményországi vagy a többi csúcsok, miken a pásztoremberek állítólag a szent hajó darabjait meglelték? Kelet népei e dicsőséget mindig a magok oltalmazó hegységöknek tulajdonítják, annak, mely vizeivel az ő földjeiket öntözi. Az ő hegységök az a hegy, honnan a megújult élet, a hóvíz és a patakok útján a földre leszállott! S mind e hagyományok igazsága mellett sohasem hiányzott a bizonyság. Nem leltek-e megkövesült fát


181

még a jég, még a szikla alatt is? És magukban a sziklákban nem lelték-e a "vízözöni gyűrűknek" rozsdás nyomait, melyekről mai tudósaink azt állítják, hogy ammonit-kövületek? Perzsiának, Szíriának, Arábiának és Kis-Ázsiának legalább is száz hegyét tartották annak, melyen az emberiség második atyja, N, a bárkával kikötött. Görögország is mutogatta Parnasszusát, melynek kövei a vízözöni iszapra hajigálva emberekké váltak. Még Francziaországban is van olyan hegy, a min a bárka megállott; ez isteni csúcsok egyike a grenoblei Grande Chartreuse melletti Chamechaude; másika az Aude forrásvidékén uralkodó Puy de Brigue.

A mythos maga tehát állandó; az emberek nyilván a magas csúcsokról szállottak alá. Az isteni szózat is, mely a halandóknak kötelességeiket hirdette, e magas tetőkről, az istenség trónusairól, hallatszott. A zsidók istene a Sinai csúcsán lakozott felhők és villámok között és a mennykövek nyelvén szólott a síkságon táborozó népéhez. Szintúgy Bál és Moloch, s a keleti népek többi vérengző istenei is a hegycsúcsokon jelentek meg híveiknek. Köves Arábiában, Edom és Moab országában nincs egyetlen halom, egyetlen domb, egyetlen szikla, melyen nagy kőrakás, oltár ne volna, a min a papok vért ontottak, hogy isteneik kegyét megnyerjék. Bábelben, a hol hegy nem volt, azzal a híres toronnyal pótolták, melynek az égig kellett volna érnie. A költő képzelete újra felépítette az óriási alkotványt, nem olyannak, a milyen volt, de a milyennek a népek képzelték:


182

"Gránit-oldalához minden nagy hegységből
Nem volt szabad venni, csak egyetlen követ.

Az idegen vallásokra való féltékeny gyülölségökben a zsidó próféták sokszor megátkozták a "magas tetőket", a melyekre pogány szomszédaik bálványaikat helyezték; de azért ők maguk sem cselekedtek különben, és a hegységek felől várták segítő angyalaikat. Templomuk hegytetőn volt; ILLÉS próféta is egy nagy hegyen társalkodott Istennel; és a GALILAEI [!] a Tábor hegyére méne föl, mikor színeváltozása történt és MÓZES-sel és ILLÉS-sel a teremtetlen fénybe szállott; s a két lator közé a Golgotán feszítették keresztre s ha majd újra eljövend – úgy szól a jövendölés – ha újra eljövend angyalai és szentjei kíséretében, hogy megbüntesse ellenségeit: akkor is egy nagy hegyre fog leszállani, de össze fogja azt zúzni lába dobbantása. És más hegység, egy eszményi csúcs, fog a ragyogó világtérből kiemelkedni; tetejében aranyból, gyémántból épült város lesz, és ott fognak élni a választottak mindörökké, a vídám tetőkön a tiszta égben, magasan e fájdalommal, szenvedéssel teljes Föld fölött!


183

XX. FEJEZET.
AZ OLIMPUS ÉS AZ ISTENEK.

Valamint a kisded Görögország dicsősége felülmúlja fényével valamennyi keleti nemzetét, azonképen az Olimpus is, a hellének szent hegyeinek legszebbike és legnagyobbika, a népek képzeletében a hegyek hegye lett; semmiféle más csúcs, sem a Merú, sem az Elbrusz, sem az Ararát, sem a Libanon nem kelt az ember lelkében olyan fenséges és nagyszerű emlékeket. Kevés hegy is áll olyan csodálatosan szép helyen, hogy az ember tekintetét úgy meglepje és a földön vándorló népfajoknak olyan biztos útmutatójuk lehessen. Az Aegaei-tenger fordulójánál állva, s magassága felével uralkodva valamennyi szomszéd-csúcson, az Olimpust a tengerészek végtelen messzeségről megláthatják. Maczedónia síkjairól, Thesszália gazdag völgyeiből s az Othrys, Finde, Bermins és Athos hegyéről is látszik hármas csúcsa és "ezerbarázdájú oldala", melyről HOMERUS énekel. A tövében terülő vidék termékenysége mindenfelől odacsalogatta a népeket, a melyek ott találkozván, vagy összeelegyedtek, vagy irtották egymás faját. Az Olimpus végre ama szorosokon is


184

uralkodik, melyeken az Ázsiából Európába vagy Görögországból az északi barbár országok felé vonuló népeknek, seregeknek vagy törzseknek át kellett menniök; úgy áll ott, mint égy nagy mérföldmutató a nemzetek akkori útján.

A hellén világban sok más hegy köszönte szikrázó havának az olimpus, vagyis "fényes" nevet; de egyik sem érdemelte meg inkább, mint a thesszáliai, melynek csúcsán az istenek laktak.

Hiszen maga a hellén nép is ott töltötte gyermekkorát e nagy hegy árnyékában terülő völgyeken és síkokon. Thesszáliából kerültek Attika s a Peloponnézus hellénjei; ott vívtak meg a szörnyetegekkel legelső hőseik; a Pieridák (muzsák) szavától vezetve, ott szerzették első költőik a himnusokat, s az öröm és győzelem dalait. Messzi földre elrajzódván, a görög törzsek mégis megemlékeztek az isteni hegységről, melynek völgyeiben naggyá nőttek.

A mithologiai történetnek majdnem minden nagy eseménye ott esett meg s az a legfontosabb is, mely az ég és föld sorsát eldöntötte. Az Olimpus volt az új istenek választotta fellegvár és körülte táboroztak a régi istenek, Chaos fiai, a szörnyeteg titánok. Az Othrys hegyein állva, melyek dél felől tágas félkörben terülnek, az óriások rengeteg kőszálakat kaptak fel, egész hegységeket, és a tövéből félig kiszakadt Olimpust hajigálták velök. Hogy feljebb érjenek az égbe, a vén Titánok hegytetőre hegyet hánytak és arra állottak; de a nagy havas tetőt még se érték el; sötét felhőkbe burkolódzott, mikből villámok czikáztak. Az óriások-


185

nak, kiket maga a föld tartott erővel, hangjukban a vihar üvöltött, karjukban a szélvész ereje volt; száz karjukkal csak úgy szórták a sziklaesőt; de az okos fiatal istenek ellen ők csak az elemek vak erejével küzdöttek. Legyőzettek és a hegyek romjai egész népeket temettek el velük. Mint a hogy a királyok szeszélye nemzeteket mészároltat le tévedésből.

Ez olimpusi csodás harczok már sok nemzedékkel elmúltak volt, mikor a dór és jón népeknek költőik támadtak, a kik tetteiket megénekeljék, majd történetíróik, a kik felírják. Akkor már az istenek és emberek atyja, Zeus, békén székelt a szent hegyen; trónusa a legmagasabb ormon volt; mellette Hera, az örök-asszony és örökszűz istennő; körültök a többi örökszép és örökvídám halhatatlanok. Fényes éther fürösztötte az Olimpus csúcsát és játszadozott az istenek hajával; e boldogságos lények nyugodalmát vihar sohasem zavarta; a fényes csúcsot se eső nem verte, se hó nem lepte. A Zeus gyüjtötte felhők lába alatt kavarogtak a sziklák körül, miken trónja nyugodott. E fátyolnak, melyet a Hórák urok kénye szerint majd föllebbentettek, majd lebocsátottak, nyílásain nézett le a földre és a tengerre, a városokra és a népekre. A lenn mozgó emberek fejére megmásíthatatlan végzetet mondott, halált vágy életet ítélt, s kényére osztotta a jótékony esőt vagy a bosszúálló mennykövet. Az istenek nyugalmát nem zavarta semmi alulról jövő panasz. Nektárjuk mindig édes volt, ambróziájuk mindig zamatos. Ők gyönyörrel szívták a hekatombák [százbikás áldozatok] illatát s a könyörgők hangja zeneként hangzott fülökben. Alattok végtelen


186

szinjáték gyanánt vonult el az emberi nyomor és küzdelem képe. Látták megütközni a hadseregeket, egymást elsülyeszteni a hajóhadakat, tűzben hamuvá válni a városokat: látták a szegény földmívelő népet, azt a jóformán láthatatlan, törpe sereget, izzadni azért a kis aratásért, a mit egy erősebb úr úgy is elveendő volt tőlük; még a házfedeleken is beláttak a síró özvegyasszonyokhoz és jajgató gyermekekhez. Messze, a Kaukázus szikláján, ellenségök, Prometheus, nyögése hallatszott. Ilyen volt az istenek boldogsága.

Vajjon hellén, akár pásztor, akár pap vagy király, meg merte valaha mászni az Olimpust, völgyeinek és nyergeinek havasi legelőin felül? Egyetlenegy is föl mert-e menni a havas csúcsra, hogy egyszerre szemben álljon a rettenetes istenekkel? A régi írók említik, hogy a bölcsek nem borzadtak az Etnát megmászni, mely sokkalta nagyobb az Olimpusnál; dc nem említnek egyetlen halandót sem, a kiben lett volna lélek az istenek hegyére fölmenni, még a tudományok korában sem, mikor a bölcs azt tanította, hogy Zeus s a többi istenek az emberi elme puszta szüleményei.

A környéken megtelepedett különféle hitű népek révén később más vallások vették birtokukba és más isteneknek szentelték a hegységet. A keresztény görögök Zeus helyett a Szentháromságot imádták ottan és három csúcsában mai napig a három mennyei trónust látják. Egyik legmagasabb hegyfokán, melyen talán hajdan Apolló temploma állott, most szent ILLÉS kolostora van; egyik völgyét, hol a bacchansok zengették Dyonizos dicsőségét, jelenleg szent DÉNES szerzetesei


187

lakják. A papokat más papok követték, s a régiek imádatát a mostani nép babonás kegyelete váltotta föl; de legcsúcsa talán még mai napig is szűz az embernyomtól; az a szelíd fény, mely haván és szikláin tündöklik, még nem világított senkinek, a mióta hellén istenek elköltöztek róla.

Európai ember csak néhány évvel ezelőtt is nehezen juthatott volna fel a csúcsra, mert a csalhatatlan golyójú hellén klefták minden völgytorkot elfoglalva tartottak; úgy elsánczolták ott magukat, mint valami fellegvárban és onnan – újra kezdve az istenek harczát a Titánok ellen – ki-kirohantak az Ossa-hegyi törökökre. Vitézségökre büszkén, legyőzhetetleneknek hitték magukat, mint maga a hegység, a melyen laktak; mintha ők személyesítették volna az Olimpust. Egyik régi énekök így szólt: "Én vagyok az Olimpus az örökidőtől híres és ünnepelt a nemzetektől; negyvenkét csúcs mered homlokomon, hetvenkét forrás folyik horhóimban és legmagasabb csúcsomra száll le egy nagy sas, szájában egy derék hős feje". Ez a sas nyilván a régi Zeus-féle sas volt. Mai napig az egymást ölő embereken lakmározik.

A népek képzelete szabadon csapong, mikor az istenekről van szó, a melyeket maguknak alkottak. A történeti válságok, a nyelvi változások, a hagyományok egyéni és nemzeti változatai szerint elforgatják a századok folyamán nevöket, jelvényeiket, hatalmukat; végre meghalatják őket, mint a hogy fogantatták és másokat állítnak a helyökre. Az se esik tehát nehezökre, hogy hegységről-hegységre útaztassák őket. Meg


188

is volt minden csúcsnak a maga istene, sőt egész isteni pléjádja. Zeus épen úgy élt az Ida hegyén, mint a görög Olimpuson vagy a krétain és cyprusin s az aeginai sziklákon. Apolló a Parnasszuson és a Helikonon lakott, de a Cyllénén és a Tajgetuson is, és minden elszórt hegyen, mely az Aegaei-tengeren kívül emelkedik. Azokat a csúcsokat, miket a fölkelő Nap első sugara szokott bearanyozni, mindenütt a napistennek szentelték. Manapság pedig Hellasnak majdnem minden magányos csúcsát Illés-hegynek neveznek. A zsidó próféta, nevénél fogva, egy kegyeletes szójáték következtében örököse lett Héliosnak, Jupiter fiának.

"Nézzétek ezt a trónt, a föld közepét", szólott AESCHYLUS, Delphiről beszélve. Ez a középső oszlop nagyon sok helyt nyúlt fölfelé a költő képzelete vagy a népies képzelődés szerint. PINDARUS az Etnában látta a nagy határkövet; a görög szigetség hajósai az Athos hegyét tartották annak, a melyet mindig láttak a víz fölött, akár Ázsia partján szálltak hajóra, akár Európa vizem hajókáztak. Ezen a hegyen, azt mondták, hogy a Nap három órával később szállt le, mint más egyebütt, olyan igen magas volt; túllátott még a Föld határán is. Mikor a szabad Hellászt a maczedon leigázta és szolgaságra jutott, találkozott [akadt] olyan aljas hízelkedő, oly csúszómászó ember, a ki arra kérte a magát istennek nyilvánított NAGY SÁNDOR-t, hogy seregével faragtassa ki az Athos hegyét Zeus új fia képére, ki "hatalmasabb atyjánál". A lehetetlen mű csábíthatott volna egy parvenüistent, a ki megbomlott a gőgtől; de ez mégse mert belefogni. A nagy hegység tövében evező hajósok azon-


189

16. kép. A szikrázó csúcsokat meg-megpillantották.


191

túl is a régi istent látták benne, egész azon napig, mikor a történelem új cziklusa kezdődött, új vallást és új isteneket hozván magával. Akkor aztán azt regélték, hogy az Athos az a hegy, hová a Sátán galilaei JÉZUS-t vitte, hogy e Föld minden birodalmát megmutassa neki: lába alatt elterülve Európát, Ázsiát s a tenger szigeteit. Az athosiak ezt szentül hiszik ma is; és igazán van-e csúcs, melyről a kilátás hacsak nagyobb nem, de legalább szebb és változatosabb lehetne?

Nemcsak a hellének, kikben a népies képzelet olyan , dús és poétikus volt, a többi népek is a Föld és ég urainak trónját látták bérczeikben. És nemcsak az Alpesek nagy csúcsait imádták isteni lakhely, sőt isten gyanánt: de egész a német és dán síkságig, valahány kis dombocska kinyúlik az egyhangú lande-okból, mindegyik egy-egy kis Olimpus volt, nem kevesebb kegyelettel véve körül, mint a görögök részéről a thesszáliai. Még a fagyos Izlandban is, az örök fagy és örök köd honában, a sziget belsejében levő hegyek felé pillantottak a mennyei fejedelmek imádói, ott vélvén isteneik székhelyét. Ha vulkánjaik szaggatott oldalát egész a csúcsig megmászhatták volna, ha bepillanthattak volna a kráter iszonyaiba, hol a láva a hóval szünetlen harczban áll: bizony nem jutott volna eszökbe e szörnyű helyet jelölni ki boldog isteneik bűvös lakául. De ők a hegységet csak messziről látták; szikrázó csúcsait meg-megpillantották (16. kép) a szétszakadozó felhők közt és annál szebbnek képzelték, mennél zordabb és járhatatlanabb volt a síkság odalenn. Ez áthidalhatatlan örvényekkel a földtől s az emberektől elzárt hegyek voltak nekik


192

Azgard városa, hol örökké derült, enyhe ég alatt éltek a vídám istenek. Az a nagy párafelhő, mely az isteni hegység csúcsától ég felé szállt, nekik nem hamuoszlop volt, hanem az Ygdrazil nevű kőrisfa, melynek árnyékában a mindenség urai pihentek.


193

XXI. FEJEZET.
A SZELLEMEK.

A vallások lassan változnak át. A régi világ vallásai látszólag kialudva, annyi nemzedék óta, tovább élnek az új vallások külszíne alatt. Az istenek neve sokszor megváltozott, de az oltár a régi maradt. Az isteni attributumok ma is azok, a mik kétezer évvel ezelőtt voltak és a hozzájok fohászkodó hit régi fanatizmusának "szent együgyűségét" megőrizte. Az Olimpus vad völgyeiben, hol a kibontott hajú bacchansok ugrándoztak, barátok mormolják imáikat; Athos szent hegyén, melyet minden nemzet és faj hajósai imádtak, a mormoló habokon hajózván: kilenczszázharminczöt templom áll minden szentek tiszteletére; a keresztények istene lett örököse Zeusnak, a ki maga is csak más, régibb isteneket váltott fel. Syracusában Minerva temploma, melyen az istenasszony aranyos lándsáját a hajósok messziről üdvözölték, egy pohár bort öntvén a tengerbe, hasonlókép a Boldogságos Szűz templomává vált. Minden tengeri szirtfoknak s minden belföldi dombtetőnek, mmden templom koronázta hegyoromnak megmaradtak hívei, habár neve megváltozott is. Az útas Aphrodite


194

templomát keresi Cypruson. "Már nem hívjuk Aphroditének", felel buzgón az asszony, a kitől kérdezősködik, "most Chrysopolita Szűz Máriának hívjuk!"

De a keresztény népek nemcsak hogy tovább imádták a rómaiak és görögök szent hegyeit, hanem e régi vallást a maguk módja szerint elterjesztették minden országban, a hol letelepedtek. Valamint a mondai időben élt eleink, úgy közelebbi középkorbeli őseink sem nézhették a hegységet a nélkül, hogy képzeletök a titkos völgyekben és tündöklő csúcsokon ne teremtett volna felsőbb lényeket. Igaz, hogy e lények nem tartottak just az isten névre; ha az egyház elátkozta őket, akkor ördögökké, gonosz szellemekké változtak át; ha pedig megtűrte őket, akkor védő szellemek lettek, afféle csak suttyomban segítségűl hítt, csempészett istenek.

Jupiter, Apolló, Vénus, leszálltak trónjukról és a barlangokba menekültek; a kiknek felséges arczuk örökös napfényben ragyogott volt, arra lőnek kárhoztatva, hogy azontúl a barlangok sötét éjszakájában éljenek. Az olimpusi ünnepekből boszorkányok napja lett, hová a förtelmes boszorkányok seprűnyélen lovagoltak zivataros éjeken az ördöggel czimborálni. Különben a régi istenek ilyetén elzárásában az északi országok hideg égaljának, felhős egének is jó része lehetett. Hogy is folytathatták volna vídám vendégségeiket hóban, szélben, viharban; hogy éldelhették volna az ambroziát, hogy pengethették volna aranyos lantjukat? Hiszen alighogy odaálmodhatta az ember őket azokba a fantasztikus palotákba, miket a napfény egy pillanat alatt épített a tündöklő csúcsokra és mik ép olyan hirtelen


195

elmúltak, mint valami álom, mint valami puszta káprázat!

Istenek és nemtők [védőangyalok] személyesítői annak, a mitől az ember fél és a mit óhajt. Hajdan minden rettegése, minden szenvedélye természetfölötti alakot öltött. A hegyi szellemeknek is egyik fele rettenetes bűbájos, a ki felperzseli a füvet a legelőn, megöli a jószágot, rontást vet a járókelőknek; a többiek ellenben jótékony tündérek, kiknek kegyét egy fazék tej elöntésével, sőt egyszerű idézéssel is meg lehet nyerni. A pásztor e jó szellemekhez fohászkodik, hogy nyája erős báránykákkal, gulyája szeplőtlen borjúcskákkal gyarapodjék. Leginkább tőlük kérik mindannyian, fiatalja-vénje, embere-asszonya, a mi szerencsétlenségre majdnem mindnyájuk legfőbb életöröme volna: az aranyat, ezüstöt, kincset. Régi hagyományok szólnak arról, hogy ereszkedik a hegyi szellem a kőerekbe, hogy rejti beléjök az érczet s a kristályt, hogy főzi-keveri össze-vissza a földet az ércczel. Más mesében az van elmondva, nűkép, mily órában kell megkopogtatni a bűvös követ, mely a kincset elfedi, milyen jelt kell csinálni, miféle bűvös szókat kiejteni. De csak egyről felejtkezzék meg az ember, csak másnak a helyére álljon: már az egész varázslat hiábavaló!

Láttam a hegyi néptől rengeteg ásatásokat olyan szikla tetejében, melyet évenként kilencz hónapig hó fedez. E csúcs valami szentnek volt szentelve, ki maga is valami pogány istent váltott volt föl. A kincskeresők minden isten adta nyáron újra kezdték az ásást, bűbájos szókat mormolva, bűbájos mozdulatokat téve. Nem lel-


196

tek egyebet, mint leveles palát leveles palán; de egyegy mohó kincskereső csüggedetlenül ásott tovább, a hegy szellemét egy-egy újabb formulával, egy-egy diadalmas kiáltással iparkodván idézni.

E kincsőrző szellemeknél érdekesebbek azok, kik az üregekbe egy egész faj fentartására vannak rendelve. A sziklába elrejtőzve, az egész nép hagyományait, történetét, jövendőjét képviselik. Olyan vének, mint a hegy s addig is fognak élni; és a mig ők élnek, élni fog a törzs is, melynek ágai a völgyekben elszóródva vannak. A szellem összpontosítja mély gondolatában a lába alatt munkálkodó népnek minden tettét, apadását, növekedését. Büszkén néz a baszk az Anie-fokra, hol istene rejtőzik, kiről a papok nem tudnak, de ki csak annál elevenebben él. "A míg ő ott lesz, addig mi is itt leszünk!" És szívesen hiszik, hogy örökéletűek ők, kiknek a nyelvök maholnap eltűnik!

Hasonló népies eszmekörhöz tartoznak ama híres harczosokról vagy prófétákról szóló mondák is, kik évszázadok óta várnak egy napra, valami mély hegyi üregbe rejtőzve. Ilyen a német császárról szóló rege, a ki kőasztalára könyökölve álmodik; hosszú fehér szakálla általnőtt már a sziklán. Olykor egy-egy vadász vagy rabló behatol az üregbe és megzavarja álmát a hatalmas aggastyánnak. Az lassan fölemeli a fejét, valami kérdést intéz a reszkető emberhez és tovább álmodik. "Még se!" – sohajtja. Mire vár hát, hogy békén meghaljon? Nyilván valami nagy csata visszhangját, egy nagy embervér-áradat szagát, valami óriási mészárlást birodalma dicsőségére. Hajh! bár zajlott


197

volna már le ez az utolsó csata, hogy a vésztjósló alvó fejedelem immár hamuvá lenne!

Mennyivel szebb és megindítóbb a három svájczi mondája, kik a vén kantonok nagy hegyeiben várják szintén nagy napjukat! Hárman vannak, mint a kik Rütli mezején megfogadták, hogy felszabadítják magukat; mindhármukat TELL-nek hívják, mint a ki a zsarnokot ledöntötte. Ők is szunyadnak; ők is álmodnak; de nem dicsőségről, hanem szabadságról; nemcsak a svájczi szabadságról, de az egész emberiség szabadságáról. Időnként fel-felkél egyikök, ki-kinéz a tavakra, síkokra; majd szomorún tér társaihoz: "Még sem!" – sóhajtja. A nagy fölszabadulás napja még nem érkezett el. A népek mégis rabszolgák és mégis meghajtják térdöket urok süvegje előtt!


198

XXII. FEJEZET.
AZ EMBER.

Várjunk mégis, bizalommal várjunk; az a nap eljövend! Az istenek elmennek és magukkal viszik királyokból álló kíséretöket, siralmas képviselőiket e földön. Az ember lassacskán megtanulja a szabadság beszédjét; majd meg fogja tanulni erkölcseit is.

A hegyek, miknek legalább megvan az az érdemök, hogy szépek, szintén azon istenek közé tartoznak, a melyeket kezdik többé nem imádni. Mennydörgésök, lavinájok nekünk többé nem a Jupiter villámai; felhőik már nem a Júnó köntöse. A havasi völgyeket, az istenek székhelyét, vagy a szellemek tanyáját, immár félelem nélkül járjuk. Az egykor rettegett csúcsok épen czélpontjai lettek a hegymászók ezreinek, kik feladatukut tűzték ki, hogy egyetlen szikla, egyetlen jégmező ne maradjon szűzen az emberi nyomtól. Nyugat-Európa népes országaiban már csaknem minden csúcsot hatalmukba kerítettek; Ázsia, Afrika, Amerika csúcsaira is rákerül majd a sor. Minthogy a nagy földrajzi fölfedezések kora már csaknem lejárt s a földségek, némely hézagocskát kivéve, egészökben ismeretesek, az útasok


199

kénytelenek lévén csekélyebb dicsőséggel beérni, azon viaskodnak, hogy melyikök ér fel előbb az eddig járatlan csúcsokra. Egész Grönlandig járnak az amateur-hegymászók, ismeretlen csúcsokat keresni.

E hegymászók között, kik minden nyáron iparkodnak valami nehezen járható, magas csúcsra fölmászni, úgy tetszik, sokat a hiú dicsőség ösztönöz. Fáradságos, de biztos módot keresnek arra, hogy nevök hírlapból-hírlapba jusson, mintha puszta fölmenetelökkel valami nagy hasznára lettek volna az emberiségnek. A csúcsot elérve, dermedt kezökkel dideregve írják meg dicsőségük jegyzőkönyvét, nagy ostentatióval [magamutogatással] nyitogatják ki a pezsgős üvegeket, igazi hódítók módjára lövöldöznek pisztolyukból és eszeveszettül lobogtatják zászlóikat.

A hol a hegycsúcsot nem lepi vastagon a hó, köveket hordanak föléje, hogy valamicskével még magasabban álljanak. Királyok ők, a világ urai, mivel nekik az egész hegység csak egy óriási talapzat, az országok pedig mind ott vannak a lábok alatt. Kinyújtják a kezöket, mintegy azért, hogy elérjék. Úgy tesznek, mint az egyszeri fűzfapoéta, a kit életében először hívtak meg a királyi udvarba és engedelmet kért, hogy beleülhessen a trónusba. Mikor már benne ült, fejébe szállt az uralkodás mámora. Meglátott egy legyet, mely körülte röpködött: "Most én király vagyok, tehát agyonzúzlak, nyomorúlt!" – és a szegény párát a tenyerével odalapította az aranyos szék karjára.

De a szerény ember is, a ki nem dicsekedik feljutásával s nem vágyik arra a muló dicsőségre, hogy vallamely nehezen hozzáférhető csúcsot ő is megmászott


200

légyen, még az olyan is nagy örömet érez, mikor lábával egy magas csúcsot ér. De SAUSSURE nem egyedül a tudományért nézte évekig merőn a Mont-Blanc tetejét, nem tisztán azért próbálta annyiszor megmászni. Ha BALMAT után felért az addig érintetlen hómezőkig, nemcsak annak örvendett, hogy újabb megfigyeléseket tehet, de átengedte magát annak a naiv örömnek is, hogy azt a rebellis hegységet meghódította. Az emberi vagy állati vadat űző vadásznak is gyönyörűség, ha hegyen-völgyön, árkon-bokron való elkeseredett hajsza után golyójával eléri áldozatát. Nem riasztotta se fáradság, se veszedelem; lelket öntött belé a reménység és most elesett zsákmánya mellett pihenvén meg, minden fáradsága feledve van. A hegymászó is élvezi, mint a vadász, az erőfeszítéssel járó diadal örömét, csakhogy ő boldogabb, mert egyedül a maga életét koczkáztatta: az ő keze tiszta maradt.

A nagy hegyek megmászása közben a veszedelem sokszor igen közel van és az ember minden perczben életével játszik; de mégis megy tovább, mert mintha támogatná, mintha emelné az a nagy öröm, a melyet mindama veszedelmek láttára érez, miket izmai megbízhatósága és lélekjelenléte által ki tudott kerülni. Sokszor fagyos hólejtőn kell megtartózkodnia, honnan a legcsekélyebb botlás a mélységbe zuhintja az embert. Máskor a glecseren kell kúsznia puszta hópárkányba fogódzva, amely ha alatta leszakadna, olyan örvénybe esnék, melynek még a fenekét se látni. Olyan sziklafalakra is föl kell kúszni, melyeknek keskeny kiállóin alig fér el a lába és síkjég-kéreg burkolja be, lüktetve úgyszól-


201

ván a jeges víztől, a mely alája folyik. De olyan nagy a bátorság és a lélekjelenlét, hogy egyetlen izom sem enged meg magának hibás mozdulatot és valamennyi összhangzatosan fejti ki erejét, hogy a veszedelmet kikerüljék. Az útas elcsúszik egy síma és nagyon lejtős palasziklán, melyet hirtelen több száz méteres mélység szakít meg. Szédítő sebesen siklik le a síkos lejtőn; de olyan jól elnyújtózik, nagyobb felületet szolgáltatva a surlódásnak, úgy odatapad a sziklának minden parányi érdességéhez, olyan ügyesen használja karját, lábát fék gyanánt, hogy a mélység szélén mégis megáll. Ép e helyen egy csermelyke terül szét a kövön, mielőtt zuhatagban leomlanék. Az útas megszomjazott. Nyugodtan iszik, beléhajolva a vízbe, mielőtt kevésbbé veszedelmes hely után nézne, a hol talpra állhatna.

A hegymászó annál jobban szereti a hegységet, minél nagyobb veszedelemben forgott benne. De a leküzdött veszély érzete a felmászásnak nem egyetlen öröme, főkép olyan embernél, a ki életében nehéz harczokat vívott, hogy kötelességét teljesíthesse. A megtett útban veszedelmes helyeivel, havával, repedéseivel, mindenfajta akadályaival akaratlanul is az erény rögös útját látja; az anyagi és erkölcsi világ összehasonlítása valósággal feltolakodik lelke elé. "Győztem a természet ellenére", így szól magában; "a csúcs ím lábam alatt van. Szenvedtem, az igaz, de győztem; és a kötelesség teljesítve van." Ez az érzés teljes erejében érvényesül azoknál, a kik valódi tudományos küldetésben másznak meg valami veszedelmes csúcsot: vagy hogy szikláit és kövületeit tanulmányozzák, vagy hogy háromszögeik


202

hálózatába vonják, a vidék térképét készítvén. Az ilyenek joggal örülnek, ha a csúcsot elérik; s ha ők járnak szerencsétlenül, őket megilleti a martir név. A hálás emberiség megemlegetheti nevöket, a kik derekabbak sok híres nagy embernél!

A hegyek kikutatásának hőskora előbb-utóbb le fog járni, mint a hogy lejárt a nagy földrajzi fölfedezések kora is és a híres hegymászók emléke legendává fog válni. A népes országok hegységeit egymás után fogják megmászni; kényelmes gyalogútak, majd szekérútak is fognak épülni a hegy tövétől hegyéig, hogy még a dologtalanoknak s a blazírtaknak is könnyű legyen följutni; a glecser rianásai közt aknákat fognak robbantgatni, hogy a naplopóknak is megmutassák a jég kristály szerkezetét; emelő gépek fognak járni az egykor hozzáférhetlen csúcsokon, és a "turisták" majd szivarozva s a legújabb botrányokról csevegve fogják magukat felhúzatni.

Hiszen nem járnak-e már vasúton a tetőkre? A feltalálók hegyi lokomotivokat eszeltek ki, hogy ebéd után az emésztés idejét fenn töltsük a szabad levegőégben. A hegymászásnak ez új nemét az amerikaiak találták fel. a kik poézis dolgában nagyon praktikusak. Hogy könnyen és fáradság nélkül érhessék el legnagyobb kegyeletben tartott hegységök csúcsát, a melyet WASHINGTON-ról neveztek el, belevonták vasúti hálózatukba. A vágányok csigavonalban csavarodnak sziklák, legelők körül, rajtuk vonatok járnak le s fel, fütyölve és ki-kigomolyodva, mint valami óriási kígyók. A csúcson állomás van meg khinai izlésű vendéglők és


203

kioszkok. A hangulatot kereső útas bőven lel ott piskótát, likőrt és költeményeket a kelő Napról.

A mit az amerikaiak a Washington hegyéért cselekedtek, a svájcziak siettek utánozni a Rigin, hegységeik és tavaik felséges panorámájának e középpontján. Ugy tettek a Rütlin s úgy fognak tenni más hegyeikkel is; tetőiket úgy szólván le fogják szállítani a föld színére. A lokomotiv völgyről-völgyre fog járni, keresztül-kasul a csúcsokon, mint a hogy a hajó jár a tenger hullámain. Az olyan magas csúcsoknak, mint a Himalaya vagy az Andesek, hol hidegebb van, hogy sem egyenesen megmászhatók lennének, majd szinte el fog jönni a napjok, a mikor feljutnak rájok is. A léggömb már is két-három kilométerrel feljebb hord; más légi hajók ott fogják letenni az embert a Gaurizankáron, a "tündöklő ég diadémján".

A természet kihasználásának e nagy munkájában nem érik be azzal, hogy a hegyeket kényelmesen megjárhatókká tegyék: szükség esetén el is teszik őket láb alól. Nem érve be azzal, hogy kocsiútjaikat a legmeredekebb tetőkre felviszik, a mérnökök az útjokban álló sziklákat kifúrják, hogy vasútaik völgyből-völgybe járhassanak. Az ember megy tovább, mindama gát daczára, mit a természet emel útjába; s újjá alkotja a földet a maga kívánságaihoz képest. Ha hajóinak nagy oltalmazó kikötőre van szükségök, neki áll egy tengerparti hegyfarknak és hullámtörő baknak és szikláit egyenként hányja bele a tengerbe. Mért ne zúzhatna szét, ha kedve kerekedik, egy egész nagy hegységet is, hogy törmelékjét szétszórja a síkságon?


204

De hisz ez a munka már elkezdődött. A kaliforniai bányászok megúnták várni, hogy a patakvíz hordozza nekik az aranyport; azt gondolták ki, hogy magát a hegyet kezdik ki. Neki mennek a kemény sziklának, összezúzzák az érczért; de ez a munka nehéz és költséges. Könnyebb a sorjuk, ha hozovány földdel van dolguk, mint a futóhomok vagy a kavics. Olyankor rengeteg vízipuskákat szegeznek a hegynek és azzal szünetlen fecskendezik a hegyoldalt, lassanként szétrombolva a hegyet, hogy minden szemecske aranyat kiszedhessenek belőle. Francziaországban hasonló módon mosták el a Pyrénéusok előtt fensíkká gyülemlett ős áradványok óriás tömegét; a termékenyítő, kövér iszappá változtatott törmelék a csatornák útján a lande-ok kopár síkjait van hivatva termékenyíteni és följebb emelni.

Ezek valóban jelentékeny haladások. Ma már elmúlt az az idő, mikor a hegyi útak magok is olyan szűkek voltak, hogy ha két gyalogember találkozott, az egyiknek végig kellett az ösvényen feküdni, hogy a másik átmehessen rajta. A Föld minden pontja hozzáférhetove fog válni még a betegeknek, rokkantaknak is; és kihasználható lesz egyúttal minden forrás: az emberi élet megnyúlik minden órával, valahányat a nagy fáradságoktól megkímélhet; vagyona pedig a Föld minden kincsével gyarapodni fog. De mint minden emberi dolog, úgy ezek is magukkal fogják hozni a velök járó visszaéléseket; lesz idő, hogy megátkozzák őket, mint a hogy megátkozták már a beszédet, az irást, a könyvet, sőt magát a gondolatot is. De akármit beszélnek a


205

régi jó idők kedvelői: az élet, a mely az emberek nagy részére nézve olyan terhes, egyre könnyebbé fog válni. Rajtunk áll, hogy a szigorú nevelés az ifjúságot erős akarattal fegyverezze föl, és mindenkor késszé tegye hősies erőkifejtésre, a mi egyetlen módja annak, hogy az emberiség erkölcsi és testi ereje fenmaradjon. Rajtunk áll, hogy módszeres megpróbáltatásokkal pótoljuk a lét kemény küzdelmét, a melynek árán ma vesszük meg a lelki erőt. Hajdan, mikor még az élet szünetlen harczból állott ember-ember vagy ember és fenevad közt, az ifjút gyereknek nézték, a míg véres diadalmi jelt nem hozott haza apja kunyhójába. Be kellett bizonyítnia karja erejét, bátorsága szilárdságát, mielőtt bele mert volna szólni a harczosok tanácsába. Más vidéken, a hol kevésbbé kellett az ellenséges mérkőzés veszélyétől tartani mint inkább az éhség, siomjúság, a hideg elviselésére késznek lenni, a mely ifjú férfiszámba akart menni azt kitették az erdőbe étlen, szomjan, meztelen, fagyos szélre, rovarok csípésének; ott kellett állnia mozdulatlan, nyugodt, büszke arczczal, és napok múltán is kellett erejének lennie, hogy magát jajszó nélkül kínoztassa; hogy végignézze a bőséges lakomát, s keze ne nyúljon az étel után. Most az ifjakat nem kényszerítik ilyen barbár megpróbáltatásra; de ha nem akarják, hogy elpetyhüdjenek és eltunyuljanak, tudni kell az ifjúságba fenkölt és szilárd lelket önteni, nemcsak a lehető szerencsétlenségekkel, de még inkább az élet kényelmességeivel szemben. Legyünk rajta az emberiség boldogulásán, de tanítsuk meg egyúttal diadalmaskodni a maga szerencséjén az erény által.


206

A gyermeknevelés e fontos mozzanatában, s az ő révükön a jövendő emberiség nevelésében is a hegységnek a legnagyobb szerep jut. A természet legyen az igazi iskola, szép tájaival, melyekben gyönyörködik, törvényeivel, melyeket eleven példán tanul meg, de akadályaival is együtt, miket kénytelen az ember leküzdeni. A bátor és tiszta lelkű emberek nem a rácsablakos, szűk termekben nőnek fel. Hadd élvezzék a gyermekek a fürdést a hegyi tóban, hegyi patakban, hadd járják be a glecsert és a hómezőt, hadd másszák meg a magas ormokat. Nemcsak azt tanulják majd meg könnyű szerrel, a mire őket semmiféle könyv meg nem tanítja; nemcsak hogy el nem felejtik soha, amit e boldog napokban tanultak, mikor tanárjok szava egyetlen benyomásban olvad össze a bájos és nagyszerű vidékek képével: de szembe jutnak a veszedelemmel és vídáman legyőzik. A tanulás gyönyör lesz nekik és az örömben ki fog fejlődni jellemök.

Ki kételkednék, hogy úgy a természet, mint az emberiség életében nagy változások, a legnagyobbak küszöbén állunk; a külső világot, melynek alakját máris olyan hatalmasan módosítottuk, még sokkal nagyobb tűzzel fogjuk használatunkra átalakítani. A milyen mértékben gyarapszik tudásunk és anyagi erőnk, azon mértékben nyilatkozik emberi akaratunk parancsolóbban a természettel szemben. Jelenleg még csaknem minden czivilizáltnak tartott nép évi megtakarításának legnagyobb részét öldöklési és egymás területének rombolására szánt eszközök készítésére fordítja; de ha okulván, ezen összegeket a talaj termőerejének


207

fokozására, a földi erők közös kihasználására, a szabad mozgásunkat gátló természeti akadályok legyőzésére fogják fordítni: akkor szemlátomást meg fog változni e gömb külseje, mely forogtában ragad magával minket is. Úgyszólván minden nép megváltoztatja majd a körülte levő természetnek mezét. Mezői és útjai, lakásai és mindenfajta építményei, a fák csoportosítása és a vidékek általános szabályozása útján mindegyik nép megadja majd a maga eszményének mértékét. Ha igazán meglesz benne a szép érzete, szebbé fogja tenni a természetet; de ha az emberiség nagy tömege akkor is csak az fogna megmaradni, a mi ma: durva, önző, álnok, akkor továbbra is szomorú nyomokat hagyna e Földön. Akkor igazzá válnék a költő kétségbeesett kiáltása:

"Rútul a természet! – Hová legyek?"

De bármilyen lesz is az emberiség jövendője, bárminő alakú lesz is lakóhelye, a melyet magának teremt a magány, abban a kicsiben, a mi még megmarad a szabad természetből, egyre szükségesebbé fog válni az embernek, ha lelkét a hangok és a pártok zűrzavarától távol fel akarja üdíteni. Ha a Föld legszebb tájai valaha csak a dologtalanok találkozóhelyei lesznek, akkor azoknak, a kik a természettel meghitten szeretnek érintkezni, nem marad egyéb hátra, mint csónakba ülni és a hullámok közé menekülni, vagy megvárni azt a napot, mikor madármódra szállhatnak majd fel a végtelenségbe; de örökké fogják sajnálni az üde hegyi völgyeket, az érintetlen hóból fakadó zuhogókat és a kék


208

égben fürdő fehér vagy rózsaszínű csúcsokat. Szerencsére a hegység mindig tartogat kedves kis búvóhelyecskéket azok számára, kik a divat vágta csapásokat kerülik. Még sokáig húzódhatik az ember oda vissza a frivol világ elől és föllelheti gondolata igazságát, távol ama közönséges és mesterkélt áramlatoktól, a melyek még a legőszintébb elméket is megzavarják és eltérítik...

Milyen meglepő volt, mennyire ki voltam véve megszokott sodromból, a mint az utolsó sikátort elhagyva, ismét lenn voltam a határtalan bizonytalan messzeségbe vesző síkságon! Nyitva volt előttem a végtelen világ; mehettem, a merre tetszett: s mégis, hiába mentem, úgy látszott, mintha ki se mozdultam volna helyemből, úgy elvesztette a környező természet varázsát és változatosságát. Nem hallottam többé a patakzúgást, nem láttam a sziklát s a havat; ugyanaz az egyhangú tájék volt mindenütt. Utam szabad volt s mégis inkább fogolynak éreztem magamat, mint a hegyek közt; egyetlen fa, egyetlen bokrocska is el tudta állni kilátásomat; sehol egy út, hogy ne lett volna korláttal vagy sövénnyel befogva.

A mint messzebb távolodtam a hegyektől, a melyek mintha futottak volna tőlem, holott úgy szerettem őket, sokszor vissza-visszafordultam, hogy egyre kisebbedő alakjokat láthassam. A lejtők lassanként egyetlen kéklő tömeggé folytak össze; a mély völgybevágásokat már nem lehetett látni; a kisebb csúcsok elvesztek, csakis a magas ormok körvonala rajzolódott a fényes háttéren. Végre a tisztátlan köd és por, mely a síkságról felszállt, elrejté előlem a hegység alacsony lejtőit; nem maradt


209

egyéb, mint valami díszlet-forma a felhők felett, és alig tudtam egy-egy csúcsot, a mit egykor megmásztam, a szememmel meglelni. Majd a körvonalak mind elenyésztek a ködben; határtalan rónaság vett körül mindenfelől. Azontúl a hegység messze maradt tőlem; újra benne voltam az emberi zajban. De megőriztem a kedves múlt emlékét. Újra látom magam előtt a hegység szeretett körrajzát; lelkem visszaszáll a hűvös völgyi rejtekekbe és egy-egy pillanatra újra meghittje vagyok a sziklának, a bogárkának és a fűszálnak.