TERMÉSZETTUDOMÁNYI
KÖNYVKIADÓ-VÁLLALAT
KIADJA
A K. M. TERMÉSZETTUDOMÁNYI TÁRSULAT
XLIV.
A HEGYEK TÖRTÉNETE
IRTA
ÉLISÉE RECLUS
FORDÍTOTTA
GEŐCZE SAROLTA.
TIZENNYOLCZ EREDETI KÉPPEL.
BUDAPEST
1891.
A VII. (1890-1892. ÉVI) CZIKLUS
NEGYEDIK KÖTETE
A KÖNYVKIADÓ-VÁLLALAT ALÁÍRÓI SZÁMÁRA
Tömörítve (1,9M)
Elektronikus kiadás:
Németh Ferenc, 2005.
|
TARTALOM. I. Fejezet. A menedék (1)II. Fejezet. Az ormok és a völgyek (9) III. Fejezet. Kőzetek és kristályok (20) IV. Fejezet. A hegyek eredete (28) V. Fejezet. A kövületek (39) VI. Fejezet. A csúcsok szétrombolódása (47) VII. Fejezet. A törmelék (54) VIII. Fejezet. A felhők (63) IX. Fejezet. A köd és a zivatar (71) X. Fejezet. A hó (77) XI. Fejezet. A lavina (89) XII. Fejezet. A glecser (97) XIII. Fejezet. A moréna s a zuhogó (107) XIV. Fejezet. Az erdők és legelők (116) XV. Fejezet. A hegyek állatvilága (126) XVI. Fejezet. Az éghajlat lépcsőnkénti változása (135) XVII. Fejezet. A szabad hegységi ember (146) XVIII. Fejezet. A kretin (161) XIX. Fejezet. A hegyimádás (172) XX. Fejezet. Az Olimpus és az istenek (183) XXI. Fejezet. A szellemek. (193) XXII. Fejezet. Az ember (198) |
ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ.
Szűkebb keretben megragadóbb képet a hegyek életéről talán még nem alkotott író, mint RECLUS e kis művében. Egész lelkét, az ő emberszeretettel, jósággal, könyörülettel teljes lelkét öntötte belé, az ő nemes idealizmusa csap felénk minden sorából, és van benne annyi poézis, a mennyi igen kevés, rímbe szedett poétai munkában.
Bár bírna ez a fordítás annyi gyönyörüséget szerezni másoknak, a mennyit nekem az eredeti szerzett.
De fogják-e nálunk olvasni a "hegyek" történetét?
Hisz a magyar ember nem igen szereti a hegyet. A hegyes vidéket "görbe ország"-nak csúfolja és alig várja, hogy szabaduljon belőle. A nép dalba foglalja az erdőt, a mezőt, a ligetet: de hegyről csak elvétve szól a népdal.
Rég volt, hogy a Kárpát tövében hazát szerzett a magyar; de akkor is a síkságot választotta magának, a hegyeket pedig meghagyta az idegen népfajoknak.
Magyarország földjét azonban harmadrészben hegység borítja, s azért nagyon kivánatos, hogy a magyarság életrevaló, művelt része figyelmét hazája hegyes vidéke felé fordítsa, hogy megismerje és megszeresse.
Ennek az eszmének szolgáljon RECLUS magyar kiadása. Vajha az ő eszméi megtermékenyítenék a magyar szellemet, hogy támadna magyar író, a ki magyar nyelven, szíve melegével írja meg hazája hegységeinek történetét.
Még egy pár szót a fordításról.
Hogy először olvastam át a nekem fordításra szánt könyvet, szinte megijedtem: hogyan tudjak én a hegyekről szeretettel írni, a ki alföldi, sík vidéken nőttem fel; a ki szülőföldem egyhangú lapályához szenvedélyesen ragaszkodom, ezekben a hegyekben pedig, a mik itt körülvesznek, csak komor börtönfalakat látok, a melyek szülőföldemtől elzárnak? Azt gondoltam azonban magamban: jó, majd előbb igyekszem megszeretni őket. Hátha rajtam beteljesedik, a mit RECLUS olyan szépen kigondolt, hogy megismervén őket igazán meg találom szeretni?
És azzal elkezdtem az ismerkedést.
Ha eddig ügyet se vetettem rájok, most keresve-kerestem az alkalmat, hogy közelükbe férkőzzem, hogy életük nyilvánulásait megfigyeljem, ellessem. A hol csak alkalmam nyilt, bejártam minden tetőt, minden völgyzugolyt; megfigyeltem a köveket, sziklákat, a vizek folyását, változásait; a növényeket, a hegyi és a síkságra termett állatok alkatát. Elmentem a bihari hegyekbe, hogy a hegyek maguk tanítsanak meg arra, a mit róluk tudni akartam, a mit felőlük tudnom kellett. Megfigyeltem a hegyi népet ott és itt: külsejét, tartását, eszejárását, szokásait, képzeletvilágát; felidéztem emlékemben mindazokat a képeket, a mik hegyes vidékeken jártomban mintegy akaratomon kívül lelkembe vésődtek; átkutattam gyermekkori emlékeimet, a meséket, mondákat, a mik a hegyekre vonatkoztak; meglestem a nép beszédjét, hogy megtudjam, mikép fogja fel a hegyeket, milyen babonákat, képzeteket fűz hozzájuk s mily szókkal jelöli alakjuk sokféleségét. És megszerettem a hegyeket. Új, gazdag világ tárult föl előttem.
Üde, eleven a lelkemben minden kép, minden benyomás még most is; azért könnyű volt nekem a munka. A mit RECLUS-nek az ő hegysége hazája nyelvén mondott el, azt elmondta nekem a magyar hegység magyarul. És hogy egészen őszinte legyek: nekem is megvolt a magam pásztora, az én csíki szolgálóleányom, a ki nekem a székely hegyek csúfolódó, csalogató "szépasszonyairól", az omlatag hegyoldalok "suvadásairól" és az ő bérczes szülőfölde egyéb megragadó természeti tüneményeiröl mesélgetett.
Igy jött létre ez a fordítás.
A mi a fordítás technikáját illeti, a népnyelvből régebben átvett szók közől ezeket alkalmaztam:
combe = szurdok,
promontoire = hegyfark,
versant = hágó, kaptató,
aiguille de rocher = bütű, szikla-szálka, felnyulakodó hegyes kő,
couloir = debrő, vízmosta mély völgy,
cirque = gyűrűvölgy, üstvölgy,
ravin = horhó,
crevasse = rianás,
défilé = sikátor,
torrent = sió, zuhogó, a glecserből eredő patak,
völgyfenék = vápa,
névé = jegeshó.
A székely népnyelvből ezekét vettem át:
ébouli = suvadás,
lavina = hósuvadás.
A bodrogközi népnyelvből pedig ezeket:
surplombant = lingó, az olyan szikla, a mely csak egy nyélen van összekötve a heggyel,
saillie = kiömlés, síma felület alól való kipattanás;
horizon = égalja,
profil = oldalvást, élben,
versant = garád, ároknak, szőlőnek vagy kertnek
hirtelen lejtésű oldala,
a torrent = Wildbach helyett a vadvizet nem használtam, mert azzal a mi bodrogközi népünk a folyó vizek mentén esőzések idején fölfakadó, lappangó földárját jelöli.
Brassó, 1891 májusban.
A fordító.
|
Baicha-bous, montagnos! Planos, haoussa-bous, Daqué pousqui bede oun soun mas amous! |
* Hajolj le hegység, kelj fel, te sík,
Hagy láthassam meg szép szeretőm!
XVII. FEJEZET.
A SZABAD HEGYSÉGI EMBER.
A földfelületnek hegyekké, völgyekké való barázdáltsága tehát elsőrangú esemény a népek történetében és sok esetben megmagyarázza vándorlásaikat, háborúikat és változó sorsukat. Mint a hogy a vakandok, felturkálván a rétet, a jövő-menő rovar-nemzetségeknek azonnal megváltoztatja minden tervét és a vándorló törzseket mindenfelé eltéríti útjokból.
De míg a tövének két oldalán lakó nemzeteket rengeteg tömegével elválasztja, addig azt a maroknyi népet, a mely völgyeiben keres menedéket, híven oltalmazza. Megvédi őket, sajátjaivá teszi, sajátos erkölcsökkel, különös életmóddal, sajátságos jellemmel ruházza fel őket. Bármilyen lett légyen eredete, a hegységi ember olyanná, a milyen, környezete hatására lett; a mászások és kínos lejövetelek fáradsága, az egyszerű táplálék, a kegyetlen téli hidegek, az időjárással való küzdelem egész más embert alkottak belőle, egész mássá tették járását, tartását, arcz- és kézjátékát, mint síksági szomszédjáé. Azonfelül megkülönböztető gondolkozás- és érzésmóddal látták el; mint a tengerészé-
ben, úgy az ő lelkében is tükröződik valami a nagy horizonok derűjéből; sokhelyt pedig a szabadság megbecsülhetetlen kincsét biztosították számára.
Némely hegyi népek függetlensége megőrzésének egyik nagy oka abban rejlik, hogy rájuk nézve a közös munka közös erőfeszítéssel kényszerűség. Mindnyája hasznára van mindegyiknek és mindegyik valamennyinek; a pásztor, a ki a község nyáját felhajtja az alpesi legelőre legeltetni, nem leghasznavehetetlenebb tényezője a közboldogulásnak. Ha csapás éri őket, valamennyinek segítni kell egymáson, hogy a kárt jóvá tegyék; ha a lavina nehány kunyhót betemetett, mind mennek a havat hányni; ha az eső a lejtőkön lépcsőnként mivelt földeket elmosta, mind hozzálátnak a mélységbe leomlott föld összekaparásához és puttonban hordják fel vissza a tetőre, a honnan leszakadt; ha a kiáradt patak a rétet kaviccsal hordta tele: nosza mind nekiállnak, hogy a gyepet a kőtől megszabadítsák. Télen, mikor a hónak nekimenni kész veszedelem, bízvást számítnak egymás vendégszeretetére; testvérek valamennyien, egy család tagjai. Azért is, ha megtámadják őket, közös megállapodás szerint védekeznek, mintegy közös érzéstöl indíttatva. E szakadatlan küzdelem, e fegyverszünetet nem ismerő harcz minden fajta veszedelemmel, s talán a tiszta levegő is, a mit szívnak: merész, halált megvető embereket csinál belőlük. Békés munkások, a kik nem igen támadnak, de tudják magukat védelmezni.
Az oltalmazó hegység ellátja őket védelmi eszközzel a betörés ellen. A völgyet szűk bejárókkal oltal-
mazza, a hol egy-két ember egész seregek feltartóztatására elegendő; termékeny völgyecskéit a magas terraszok mélyedéseibe rejti, mik nek meredek oldalai megmászhatatlanoknak látszanak; néhol közlekedő üregekkel van átfurdalva, a melyek kitünő búvóhelyül szolgálhatnak.
Egy sikátor falában, a mely mellett sokszor mentem el, volt egy ilyen rejtek-erőd. Nyílását csak alig-alig bírtam elérni, a szikla kiálló szögleteibe fogódzva, s egy-két szál puszpángba kapaszkodva, mely gyökerét a repedésekbe bocsátotta. Mennyivel nehezebb lett volna ostromlóknak mászni fel! A barlang szádánál kőtuskók voltak felgarmadázva, legurításra készen, hogy majdan csúcsról csúcsra vágódva, egész a patakig meg se álljanak. A nyílás körül a szikla egyenes volt és olyan síma, hogy még kígyó sem csúszhatott volna fel rajta; a szirt fölé hajlott, és kapuboltozat gyanánt őrködött a bejáratnál. S azonfelül egy nagy fal félig elzárta. A meglepetés esetét kivéve tehát e barlang hozzáférhetetlen az ostromlóknak. Az ellenségnek arra kell szorítkoznia, hogy távolról tartsa szemmel; de ha már a legcsekélyebb zaj se hallatszik ki belőle, ha végre föl mernek mászni, hogy a holttesteket megolvassák: a földalatti folyosókat teljesen üresen találják. Az ostromlottak üregből-üregbe lopóztak egész egy másik rejtekebb kijáratig a bozót közt. És újra kezdhették a hajszát, mely, hajh! olykor a vad kézrekerítésével végződött. Csak zsákmánya az ember az embernek.
Néhol, a hol a hegységben nincsenek alkalmas barlangok, egy-egy különálló, függőlegesen a völgyből
emelkedő szirt szolgált erődül. Az a három oldala, a merről tövét a patak folyta körül, függőlegesre lecsapva, csak egyetlen lejtője felől volt hozzáférhető és ezen az egy oldalon a hegyi népnek, a mely őrtornyát és bástyáját akarta belőle csinálni, csak a természet elkezdett munkáját kellett folytatnia. Meredekké faragták a kőszálat, emberi lábnak megmászhatatlanná és csak egyetlen földalatti bejárást hagytak rajta, csákánnyal a szikla belsejébe vágva. Ha egyszer fenn voltak sasfészkökben, az erősség lakói a nyílást egy kőszállal fedték be; olyankor csakis a madár járhatott fel hozzájuk. Ehhez a fellegvárhoz nem kellett építőmester. Olykor mégis, mintegy kaczérságból, rovátkos bástyával szegélyezték a mélység párkányát, hogy gyermekeik bátran játszhassanak az egész várfokon és hogy jobban láthassanak le róla az egész környékbeli lejtőkre. Kelet sok hegyes vidékén, melynek völgyeit ellenséges néptörzsek lakják, s kiknél ennélfogva az emberölés csekélyke vétség-számba megy, számos ilyen sziklaerősségben mai napig laknak. Ha vendég érkezik a szikla tövébe, kiabálással ad hírt jöttéről. Kis vártatva kosarat eresztenek le egy csapóajtón, a mi a sziklában nyílik; az útas beléül és barátjainak erős karja vigyázva húzza fel vele a mélység felett függő és forgolódó kosarat.
Ha a havasi szurdokok meredek sziklái a békés népet megvédték a betörések ellen, a síksági kisebb hegyek meg sokszor egy-egy rabló-lovagnak szolgáltak fészkéül és leshelyül.
Még nálunk* is hány falu építkezése rávall, hogy
* T. i. Francziaországban.
még ném régiben is állandó volt a háborúság s hogy minden perczben el lehettek készülve valami nagy úr vagy kóbor rabló támadására. A védtelen partokon nem látni magányos házat; mint mikor a juhok megijednek a vihartól, e kis házikók úgy húzódnak össze egyetlen csoportba, egyetlen kőhalmazba. Alulról csak a szikla folytatásának, az orom csipkézetének vélné az ember, a mint majd fényben úszva, majd árnyékba borulva látja őket; szédületes ösvények visznek oda fel, melyeken a paraszt embernek mindennap le kell jönnie, hogy földjét megmunkálja, s az egész napi nehéz munka után este megint oda kell nagy kínnal fölmásznia. A községbe egyetlen ajtón járnak be, s az oldalsó tornyokon még most is látni a vonóhidak és egyéb védelmi eszközök nyomát. A környező völgyek végtelen panorámájára egyetlen ablak senyílik: egyetlen nyílások azok a rések, miken hajdan a dárdát hajigálták és a puskacsöveket dugták ki. E nemzedékről-nemzedékre ostromlott szerencsétlenek maradékai házukat még mai napig se merik földjeik közepébe építeni. Most már tehetnék; de a szokás, a melynek minden zsarnok közt legjobban engedelmeskedik az ember, a régi börtönbe zárja el őket.
A havasi völgyek szabadok voltak s szabad maradt a hegyi nép is; de kívül a szűk sikátorokon, melyekbe a támadók sohasem merészkedtek büntetlenül, majdnem egyedül álló hegyen állott valami nagyúr megerősített vára. A saját és ősei bűneiért nemessé lett rabló onnan felülről jól szemmel tarthatta a környékbeli síkságot, valamint a hegyi szurdokokat és sikátorokat is. Mint
mikor az összegomolyodott kígyó a fiókákkal teli fészekre lesvén, nyugtalanul emelgeti föl fejét a szikláról, úgy nézeget ki tornyából a rabló; völgyeiben megtámadni a hegyi népet nem meri, de legalább azokat akarja megcsípni és szolgálatába hajtani, a kik a síkságra merészkednek.
A nemes fosztogató vára ma romban hever. Szederindával benőtt köves ösvény bujkál most ott, hol örvendező harczosok tánczoltatták paripájukat harczra indulás előtt, s az út helyén, hol a lánczra fűzött kereskedőket s a zsákmánnyal megrakott öszvéreket hajtották fel.
A vonóhíd helyén az árkot kő tömte be és azóta a szél s a járókelők lába egy kis termőföldet vitt oda, a melyben gyökeret eresztett a bodza. A falak nagyrészt leomlottak; óriási darabok, mintha sziklák volnának, úgy hevernek szanaszét a földön; máshol a lehullott kő törmeléke félig megtöltötte a vízi lencse szőnyegével vastagon bevont árkot. A hol hajdan a rablásra induló fegyveresek gyülekeztek, a tágas udvar tele van törmelékkel és fel van árkolva; a sűrű bozóton és dudván alig mer az ember magának útat törni; szinte fél, hogy a kövek közt meglapult viperára ne lépjen, vagy valami most is tátongó börtönnyílásba ne essék! Menjünk mégis előre, de jól vigyázzunk a lábunk alá! A kút széléhez érünk, a melynek szerencsére maradt még egy kis kávája. Iszonyodva hajlunk fekete torka fölé és iparkodunk mélységét a páfrány és szarvasnyelv-füzéreken keresztül megmérni. Mintha fenekén a mélységbe tévedt sugár bizonytalan fényét látnók mintha elfojtott mormolás hallszanék föl belőle. Valami eltévedt légáram-é,
mely a kútban kavarog? Forrás-e, melynek vize a kövek közt cseppenként szivárög? Gőte-é, mely a vízben mászkálván, locsogtatja? Ki tudja? A monda azt beszéli, hogy hajdan az a bizonytalan zaj, a mi e mélységből felhallatszott, az áldozatok kétségbeesett jajgatása, fuldoklása volt. A kút vize csontmederbe gyűlik.
Erőszakkal fordítom el szememet a mélységről, a mely leigéz, [!] és ismét a vártorony Nap sütötte, négyszögű tömegét nézem. A többi torony beomlott, ez egyedül áll még; sőt párkánya nehány csipkéjét is megőrizte. Fala a Naptól megsárgulva; de még most is síma, mint aznap, hogy a várúr először tartott a nagyteremben vendégséget; nincs azon egy repedés, alig egy karczolás; csak a puskarések módjára elhelyezett ablakoknak tűnt el a vasalása. A föld felett öt méternyire nyílik a vastag falba a bejárat; egy kiálló nagy kő a küszöbe s az összehajló boltívek csúcsát durva faragvány ékíti, rajta bizarr monogramm, s a régi bárói jelszó nyomai. A mozgó lépcső, mely a küszöbhöz kapcsolódott, ma már nincs többé, és a buzgó archaeológus, ha a kőbe vésett nehány büszke szót elolvasni, vagy inkább csak kitalálni akarja, létrára van utalva. Hogy a toronyba bejussanak, a parasztok erőszakosabb módot eszeltek ki; a falat földszint törték át. Ez bizony kemény munka lehetett; de lelket önthetett beléjök a bosszúvágy e torony iránt, melyben az övéik közől annyian vesztek éhen vagy haltak bele a kínzásba; vagy talán azt is hitték, hogy elásott kincsre fognak benne akadni.
Némi félelemmel búvok be e résen; a belső levegő, melyet Nap sohsem ér, megfagyaszt, mielőtt benn
lennék; de a világosság mégis leér a torony fenekére. A tető beomlott; a padló valami régi tűzkor elégett, itt-ott látni még a falban a megszenesedett gerendák végeit. Idővel mind e törmelék, fa, kő, hamu sárrá elegyedett, melyet az esővíz nedvesen tart, mintha kút fenekén volna. Ragadós agyag vonja be e lágy, csúszós talajt, melyre vonakodva lépek. Úgy rémlik, mintha már el volnék zárva az irtózatos tömlöczbe; dohos, dögleletes levegőjét undorral szívom. S ez a levegő mégis tiszta ahhoz a penészes csontszaghoz képest, mely a börtönlyukak kicsorbult száján tódul ki. Ráhajlok a sötét lyukra s iparkodom valamit megkülönböztetni; de nem látok semmit. Hosszas sötétségben kellett volna szememnek élesedni, hogy ez éjszakában az eltévedt fényt meglássa. Irtózatos gödör! Nem tudom a gyilkosságokat, a miknek bűnrészese volt; de ha látom, reszketek félelmemben; s mintegy erőt meritni tekintek fel a torony négy falától keretbe foglalt kék égre. Egy felzavart kuvik vijjogva repdes odafent.
A fal belsejébe vágott lépcsőn feljuthatni egész a torony-párkányig. Némely foka el van kopva, s így a lépcső nagyon nehezen járható síkos lejtővé vált; de neki támaszkodva a falnak, belefogódzva a kirúgókba, vagy négykézláb kúszva, mégis csak felérek. A kőpárkány széles, nincs ott veszedelem; mégis alig merek egyet-kettőt lépni, hogy le ne szédüljek. Fenn vagyok két mélység között, a madarak és felhők régiójában. Egyfelől a torony fekete torka, másfelől a sziklák és lejtők Nap sütötte mélysége. Mintha maga a hegyfok s, mely e bástyatornyot tartja, sok száz méteres torony
volna; és a folyam, mely töve körül kígyódzik, legfeljebb védelmi ároknak látszik innen. Azt beszélik, hogy e vár egyik urának az volt a gyönyörűsége, hogy foglyait a lapos toronytetőről ugratta le. A mély börtönökben való lassú halált csak leggyűlöltebb ellenségeinek tartogatta; de a mely foglyok ellen nem volt semmi oka a gyülölségre, azoknak megengedte, hogy innen leugorva, mutassák meg, milyen bátran és vidáman tudnak meghalni. Esténként azután ezekről folyt a beszéd a párolgó asztal körül; nevetgéltek azoknak a kínján, a kik rémülten hátráltak meg a mélység elől és megdícsérték azokat, kik egy ugrással önként mentek bele a halálba. És az a nemes úr egyik szomszéd kolostorban halt el és szent híre maradt.
A szikla tövében, rendetlen csoportokba verődve, gunnyadnak a hajdani zsellérségnek alázatos pala- vagy szalmafedelű kunyhói. Milyen változások mentek végbe nemcsak az erkölcsökön és intézményeken, de az emberi lélekben is azóta, mikor még az úr jobbágyait így a szeme és a lába alatt tartotta; mikor még nevének növekedő örököse azt mondhatta e rongyos lényekről, a kiket lent mozogni látott: "Valahány ember odalenn, csak húsa kardomnak, ha kedvem úgy tartja!" Hogyne támadt volna szilaj gőg még a legszelídebb, legáldottabb nemesfiú lelkében is e zsellér-földek, e porban csúszó falu, ez undok, trágyadombjaik közt nyüzsgő zsellérek láttára? (14. kép.) Ha talán képzelte is eleinte, hogy az embernek, mikor születik, egyenlő joga van a boldogságra; ha egyazon sárból alkotottnak vélte volna is magát: egyetlen pillantás a távolba sziklai vára büszke
14. kép. Zsellérföldek, falu láttára...
fokáról, elég lett volna, hogy kijózanítsa. Hogy az egyenlőséget elhigyje, nem az örömben, de a kétségbeesésben és lelki mardosásban: el kellett hagynia várát, betemetkeznie valamely szűk völgyi kolostorba és ott vernie homlokát a templom-kövezethez.
Ma már e régi lovagok utódja nem kénytelen porkolábja lenni a falunak, sem a falu népét féltékenyen vigyázni, hacsak kohótulajdonos nem lett s a falusiak nem gyára munkásai. Falusi laka, a melyet egyik domb lejtőjén épített, szinte elrejtőzik. A legközelebbi házak csoportját sűrű fasor fedi el; s ha látszik is egy-egy távoli falu, egyszerű tájképi motivum, semmi más, csak egy vonása a nagy képnek. A vár ura többé nem ura a vidéknek; mit érne hát, ha lakását uralkodó pontra helyezné? Többet ér egy kis magány, a hol békén élvezheti a természetet.
A középkor óta falu és vár nem alkot többé külön kis világot; akarva nem akarva részeseivé lettek egy nagyobb világnak, egy olyan társadalomnak, melynek harczai nagyobb szabásúak, melyben a haladás sokkal nagyobb. A kis királyság, melynek a főúr korlátlan ura volt, most egyszerű járás és a bárók utóda nem veszi hasznát ősei pallosának. Talán megpróbál még az atyái hatalmából rámaradt valódi vagy képzelt jogokból valamicskét fentartani; vagy megnyugodva polgári és alattvalói szerepében, egyszerűen a tömeg közé vegyül. Annyi áll, hogy ősei harcza és foglalásai másoknak használtak, királyoknak vagy népeknek. Ha ősei a hegyi nép ellen való hosszas háborúság után végre be is vették menedékeit, s ha birtokuk határát egész a hó födte
gerinczig ki is terjesztették: ellenük jöttek mások és birtokuk határa beleveszett egy-egy hatalmas birodalom kerületébe.
Gondolatomat a múltba egy bizarr név vitte, melyet a hegyek közt sokat emlegetnek. Egyik horhóban, mely könnyed redője a talajnak, messzire csillog egy forrás, mint valami kis rezgő gyémánt; haaz az egy napsugár el nem árulná, alig volna látható. Közelébb megyek; a zsázsalevelet meg-meghajlítja a hulló vízcsepp; körül madárkák csicseregnek és a fű, melynek gyökere az elrejtett vízben fürdik, szép zöld szárát és virágcsáit magasra kinyujtja a legelők aszú füve felé. Ez a kis zöld folt, melyet a pásztorok a hegység fakó és leperzselt lejtőjén messziről meglátnak, a "három nagyúr kútja."
Honnan e különös elnevezés? Honnan vette e csekély vizű forráska három hatalmas ember nevét? A monda azt beszéli, hogy egyszer régen, mikor még minden sikátor bejáratánál körülárkolt várkastélyok meredeztek, három gróf, a kik véletlenül nem álltak egymással háborúságban, találkozott vadászat közben a forráska mellett. Elfáradtak a vaddisznó- vagy szarvasűzésben és szakadt róluk az izzadság. Szolgáik raja ott sürgött körültök, sűrűn kínálgatva bort, méhsört; de a sziklahasadékból kibuggyanó vizecske kívánatosabbnak tűnt fel az ezüst kupában gyöngyöző drága italnál. Egymásután ráhajoltak a kisded forrásmedenczére, a kezökkel elhárították a vízen libegő füvet és úgy ittak belőle, mint a szegény pásztorember vagy mint az őzgida. Majd összenéztek, kezet fogtak, barátságot kötöttek és a szép pázsitra leheveredve, vídám beszélgetésbe
eredtek. Az idő szép volt, a Nap lemenőben; egy-egy bárányfelhő hosszú árnyat vetett a síksági sárguló mezőre; könnyű füst szállt fel imitt-amott egy-egy faluból. A három czimborának jó kedve kerekedett. Odáig birtokuk a hegyekben nem volt elmesgyézve; abban egyeztek hát meg, hogy uradalmuk határa az a forrás legyen, mely jéghideg vizével szomjukat eloltotta. Egyiké legyen a jobbpart, másiké a balpart; harmadiké az egész hegyhát a forrástól feljebb és a túlsó lejtő. A szerződés erejéül mind a hárman merítettek a forrásvízből és megpermetezték vele a saját birtokuk pázsitját.
De a szép napok mulandók s a nemes urak nem mindig mosolygósak és jó barátok. A három pajtás összezördült és kitört a háború. Az erdőkben és horhókban jobbágy, polgár, paraszt öldöste egymást, hogy a mesgyét eltolják. A síkság elpusztult és nemzedékeken folyt a vér azért a csöpp forrásért, a mely ott szivárog a békés hegyoldalban. Ma végre békesség van; s ha a háború újra kitör, nem három főúr fogja vívni egy csekélyke forrásért, de hatalmas uralkodók rengeteg területekért, hegységeikkel, erdeikkel, folyóikkal, népes városaikkal együtt. Nem is egyes rosszul fegyverzett csapatok öldösik majd egymást, hanem az emberek százezrei lesznek, a kik megütköznek és egymást mészárolják a legtudományosabb romboló eszközökkel felszerelve. Az emberiség bizonyára halad; de e rettenetes összeütközések láttára az ember olykor kételkedni kezd!
Mennyivel boldogabb a havasi völgyek népe, melynek sohasem kellett a háborútól szenvednie, vagy leg-
alább az átvonuló hadseregek távoztával végre mégis megtartotta függetlenségét! Sok hegyi népnek jutott az a boldog sors, hogy megvédve hegyeitől s egymással összetartva, szabad maradt. Tudják ők, hogy nemcsak hősi szívüknek, nemcsak karjuk erejének, nemcsak egyetértő akaratuknak köszönhetik, hogy soha leigázva nem voltak, hanem köszönik nagy havasaiknak: ezek az az erős oszlop, mely templomjuk bejáratát megvédte.
XVIII. FEJEZET.
A KRETIN.
E derék, bátor emberek mellett, kiknek mellök erős, szemök éles, kik biztos lépéssel járják a sziklákat, iszonytató eleven hústömegek vonszolódnak: a csüngő golyvás kretinek. Van köztük olyan is, a ki még mászni se bír; ott ülnek büzhödt székökben derekukkal és fejökkel bólingatva, míg nyáluk végigcsorog ragadós rongyaikon. E lények nem tudnak járni; sőt van köztük olyan, a ki még csak az ételt se tudja szájába tenni. Úgy duggatják őket és a mint érzik, hogy az eledel lefelé megy a gyomrukba, elégedetten dörmögnek egyet-egyet. Ezek hát utolsó képviselői az emberi nemnek, mely "arra van teremtve, hogy az ég felé tekintsen" (*). Hol van még e szegény kretin feje kifejezéstelen szemével, torzult vonalaival a pythiai Apollo ideális fejétől! A hüllőfej sokkal szebb, mert hiszen fajához hasonló és el vagyunk rá készülve, hogy olyan legyen; ellenben az idióta arcza irtózatosan el van korcsosulva: messziről emberformának látjuk, holott még az állati értelem sem mutatkozik e dúlt vonásokban!
S a mi mindennél szörnyűbb, hogy azok a kezdet-
(*) Az "ember" szó görögül "anthróposz," azaz a Platóntól származó magyarázat szerint "fölfelé tekintő." [NF]
leges érzések, mik e szerencsétlenekben nyilatkoznak, nem is mindig jók. Némely kretin gonosz. Fogát vicsorgatja, nekivadulva el-elbődül, mérgesen hadonázik esetlen karjával; toporzékol dühében és ha hagynák, húsát enné, vérét inná azoknak, a kik reá híven gondot viselnek. Mit bánja a naiv, jó hegyi nép veszett dühöket? Azért mégis "ártatlanoknak" (*) nevezték el őket, azt gondolva, hogy szegények úgy se tudják meggondolni, a mit tesznek, hogy úgy se érik föl ésszel a rosszat, és így megvan az a joguk, hogy lelkiismeretöket nem terhelheti bűn. Bölcsőjöktől fogva keresztények lévén, bizonnyal egyenesen a mennyországba jutnak. Így hajol meg a muzulmán az őrültek és a megbomlottak előtt, dicsőségének tartva, ha az őrült leköpi és bemocskolja: minthogy emberi alakban bár, az emberiségen kívül élnek, nyilván isteni álmot álmodnak.
E boldogtalanok közt azonban vannak igazán jók, a kik az ő szűk körükben szívesen tesznek jót. Egyszer lementem a völgybe, hogy a túlsó oldalon egy legelővel borított fensíkra másszam fel, melynek közepében messziről egy kis tavacska vizét láttam megcsillanni. Meg se állva, haladtam el egy égerfáktól körülvett, kis nedves kunyhó mellett, és bátran indultam meg egy ösvényen, melyet a sellő mentén az állati nyomok félig-meddig megjelöltek. Már egy kőhajításnyinál tovább lehettem a kunyhótól, mikor a hátam megett nehézkes sietős lépést hallok; egyszersmind valami torokhang vagy majdnem hörgés ütötte meg a fülemet, annak a hangja, a ki nyomomban volt és már-már utolért. Megfordultam s egy szegény kretin asszonyt láttam, kinek
(*) A "kretin" vagy "kretén" jelentése "keresztény" (chrétien); eredetileg bizonyára szépítő kifejezésként alkalmazták a gyengeelméjűekre. [NF]
súlyos golyvája futásközben ide-oda lóbálódzott, egyik válláról a másikra. Alig tudtam az iszonyatot visszafojtani, mikor ez az emberi szörnyeteg felém jött, hol az egyik. hol a másik lábára zöttyenve. Intett, hogy várjam meg, aztán megállt előttem, hülye szemét rám meresztve, hörgő csuklását arczomba lehelve. Intett, hogy ne menjek abban a völgyszorosban, a melyben elindultam; majd összetette a kezét, azzal mutatván, hogy hegyes sziklák zárják el az útat. "Arra, arra," hebegé, egy jobb ösvényre mutatva, mely zeg-zugban visz fel egy dűlős lejtőn a fensíkra, hogy az alsó hozzáférhetetlen sikátort megkerülje. A mint látta, hogy tanácsát megfogadva, felfelé megyek a lejtőn, kétszer-háromszor elégedetten dörmögött, még egy darabig utánam nézett, azután csendesen távozott, örülve jótettének. Megvallom, én kevésbbé voltam megelégedve nálánál, mert lelkemben megalázva éreztem magamat. Az a természet üldözöttje, az az iszonyatos lény, mely mintha valami névtelen és alaktalan tömeg volna, nem nyughatott, míg engem a rossz útról vissza nem térített; és én, a büszke ember, a ki azt tartja magáról, hogy a természet ésszel áldotta meg, és így eljutott az erkölcsi felelősségérzet magaslatára: hányszor nem hagytam másokat, még a kiket barátaimnak neveztem is, a hegyi sikátoroknál gonoszabb útakra is szó nélkül tévedni? Az az idióta, golyvás asszony tanított kötelességérzetre. Lám, még a kit az emberiségnél alább állónak tartottam, még abban is megtaláltam a jóakaratot, mely olyan gyakran hiányzik azokból, kik magukról azt mondják, hogy ők az erősek, a nagyok. Nincs lény olyán alacsony, hogy a
szeretéten sőt a tiszteleten kívül essék. Ki józanabb: a spártai, a ki a nyomorék gyermeket a tengerbe dobta, vagy az édes anya, a ki sírva, de mégis szoptatja, gegyéli hülye, idétlen fiát. Bizony, senki sem meri azt mondani, hogy az édes anyáknak nincs igazuk, ha szívök szakadtáig küzdenek, hogy gyermeköket a haláltól elvegyék; de a társadalomnak a tudomány és emberszeretet eszközeivel segítnie kell e boldogtalanokon, hogy meggyógyuljon, a ki gyógyítható; hogy minden lehető boldogságban részesüljenek, a kiknek állapotuk reménytelen és őrködnie kell, hogy az egészségről való tanítás megtartása s a fizikai törvények megértése az ilyen születések számát egyre jobban apassza.
Következetes nevelés e bárdolatlan természeteket kivetkőztetheti esetlenségökből s ha az anyai gyöngédséget olyan barát jóindulata váltja fel, a kinek sikerül a szegény ártatlannal valami egyszerű munkát véghezvitetni, ez lassanként fejlődni kezd s arczán végre az értelem egy kis fénye tünik fel. Ama számtalan kép közől, a mi a hegyek közt való barangolásaim közben emlékembe vésődött, van egy, a melyre még most, évek múltán, se tudok meghatottság nélkül gondolni. Estefelé volt az idő, nyár utóján. A völgyi rétet azelőtt kaszálták másodszor és elszórt apró boglyácskákból friss széna illatát hozta felém a szél. Girbe-gurba úton ballagtam, élvezve az esteli hűvösséget, a fű illatát, s a csúcsok szépségét, melyeket a lemenő Nap megvilágított. Egyik fordulónál egyszerre csak különös csoport elé jutottam. Egy golyvás kretin kötélhámmal egy kis szénás taliga elé volt fogva. Elég könnyen húzta a súlyos szekeret;
nem látva se a szakadékokat, se a szétszórt sziklatuskókat, csak húzott, mint egy lelketlen vak erő. De mellette ment kis öccse, egy bájos, fürge gyermek, arcza csupa mosoly, csupa szemesség; ő látott, ő gondolkozott a szörnyeteg helyett is. Egy intéssel, egy érintéssel hol jobbra, hol balra térítette, hogy az akadályokat kikerültesse vele, hol lassabban, hol sebesebben hagyta menni; ketten voltak a fogat (15. kép), melynek amaz volt a teste, emez a lelke. A mint mellém értek, a gyermek kedves mozdulattal köszöntött, és Calibánt a könyökével megtaszítva, levétette vele a sipkáját és felém fordíttatta lélek nélküli tekintetét. Mintha mégis látszott volna benne egy kis fény, egy kis emberi érzés: a barátság és tisztelet érzése. És én megilletődve, csaknem kegyelettel üdvözöltem e csoportot, ezt a megható csoportot, a jövendője felé haladó emberiség jelképét.
Magára hagyatva és az értelem világa helyett csak az állati ösztönre utalva, a kretin néha olyan dolgokat tud véghez vinni, melyek az értelmes és a maga értékét érző ember erejét meghaladnák. Az én pásztorom sokszor elbeszélte nekem, hogy esett be egyszer a glecser rianásába; még akkor is vaczogott belé a foga, mikor elmondta. Partos helyen ült, a glecser széle mellett, mikor egy kő leszakad alatta, s arra ő egyensúlyt vesztve, feltartóztathatatlanul csúszik lefelé, egy tátongó nyílásba, mely a szikla s a vaskos jégtömeg közt támadt volt; mintha kút fenekén lett volna, alig látott egy kicsi kis fényt. El volt szédülve, zúzódás is volt rajta elég, de nem törte el semmijét. Az önfentartás ösztönétől kész-
tetve, belefogódzott a sziklafalba és kirúgóról-kirúgóra támaszkodva, felért egész addig, hogy csak néhány méternyire volt már a nyílástól; újra látta a Napot, a legelőket, nyáját és kutyáját, a mely nem vette le róla a szemét. De e párkányra érve nem bírt tovább menni, feljebb a szikla olyan síma volt, hogy nem állt meg rajta a keze. A hű állat úgy el volt csüggedve, mint akár gazdája; neki-neki szaladt a mélység szélének, el-elugatta magát, aztán egyszerre nyílsebességgel neki iramodott a völgynek. Az én pásztoromnak azontúl nem volt mitől félnie. Tudta, hogy kutyája segítséget fog keresni s hogy nemsokára pásztorokkal tér vissza, a kik köteleket fognak hozni magokkal. Várakozás közben mégis gyötrő, halálos aggodalmat állott ki: úgy tetszett neki, mintha a hű állat sohasem térne vissza; látta már, hogyan fog ott éhen elveszni, és borzadva gondolt rá, hogy ha majd a sasok találnak jönni eleven testén lakmározni. De mégis eszébe jutott, hogy tett egyszer hasonló esetben egy "ártatlan". Beesvén a rianás fenekére, a honnan lehetetlen volt feljönnie, a kretin nem emésztette magát hiába való erőlködéssel; türelmesen várt, csak a lábával topogva, hogy meg ne fagyjon; és így várt egy egész este, aztán egy egész éjjel, majd egy álló fél napig. Akkor nevét hallván kiabálni azoktól, a kik keresték, felelt nekik és nemsokára kinn volt a mélységből, felhúzták. Csak azon panaszkodott, hogy nagyon megfázott odalenn.
De haj! bár mennyi is kiváltsága, bár mi mindentől ment is; noha szegény boldogtalannak nincs is mit félnie a gondtól, csalódástól, a mi az élete útját
15. kép. Ketten voltak a fogat.
maga-magának törő emberre vár: mégis meg kell próbálni a kretint "ártatlanságából" és undorító betegségeiből kiragadni, és testi erejével megadni neki saját erkölcsi felelőssége érzetét. Be kell vezetni őt is a szabad emberek társaságába; de hogy meggyógyíthassuk és fölemelhessük, tudnunk kell előbb, mi volt oka elkorcsosodásának. A könyveiket búvó, vagy retortáik mellett görnyedő tudósok sokfélekép felelnek; egyik azt mondja, hogy torkuk eltorzultsága attól van, mert az ivő vizben kevés a jód, s mivel a kereszteződés révén a testi formátlansághoz morális difformitás járult; mások azt hiszik, hogy golyva és kretinség a hóvíztől van, melynek nem volt ideje a levegővel eléggé elkeveredni, míg a faluig ért, vagy hogy magnéziumos sziklák felett folyt odáig. Bizonyos, hogy a rossz ivóvíz sokszor hozzájárul a betegségek kifejlesztéséhez, sőt előidézéséhez is; de hát eddig van-e?
Elég benyitni egy-egy kunyhóba, a hol az idióták születnek és tengődnek, hogy belássa az ember, mikép sanyarú sorsuknak egyéb oka is lehet. Sötét, füstös odú az; asztal, láda, gerenda szúette; a kuczkóban, a hova a szem nem lát be jól, bizonytalan alakok, pókhálóval beszőve, mocsok kal befödve. A deszkázatlan ház földje folyvást nyirkos és szinte nyúlós attól a sok mocskos létől, a mi hizlalja. Orrcsavarintó, büzhödt ott a levegő. Füstszag, avas szalonna, penészes kenyér, korhadt fa, szennyes ruha, emberi kigőzölgés szaga, minden érzik benne. Éjszakára minden nyílást elzárnak, hogy kívülről a hideg be ne jőjjön; apa, anya, aggok, gyermekek, mindnyájan valami polczos ágyban alusz-
nak, melynek kárpítja nappalra be van húzva, s így benne éjjelente még sokkal sűrűbb, tisztátalanabb levegő gyülemlik össze, mint a kunyhó többi részében. S ez nem elég: a téli hidegben, hogy melegebbje legyen, a háznép a földszintről levándorol a pinczébe, a mely egyúttal istálló is. Egyfelől a jószág hever a mocskos szalmán, másfelől az emberek és asszonyok feküsznek a piszoktól szinte megfeketedett pokróczuk alatt. A gerinczes emlősök két csoportját egy vizes árok választja el, de a lélekzésre való levegőjök közös; s hozzá a szűk pinczelyukakon a levegő hetekig se újulhat meg a nagy hó miatt, mely kint a földet belepi; valami kémény formát kell a hóba vájni, a min csak halovány fény hatol le. E pinczékben a nappal is olyan, mint a sarkvidéki éjszaka.
S meglepő-e hát, ha ilyen lakásokban görvélyes, angolkóros, nyomorék gyermekek születnek? Sok ujdonszülött egy hetes korában rettenetes vonaglásokba esik, mely többnyire megöli őket; néhol az anyák ágy rá vannak készülve gyermekök halálára, hogy eleven számba se veszik őket, míg a rettenetes "öt napos betegségen" túl nem esnek. S akik ki is állják, hányan meg hányan élnek nyavalyásan, őrülten! A milyen kitünő hatású a szabad hegyi levegő s a szabadban való munka a jól megtermett, ép ember erejének és ügyességének kifejtésére, ép olyan mértékben hozzájárul a szűk, sötét, kunyhó a kretin és golyvás sorsának nyomorúságához. Az egyik testvér mellett, kiből a legszebb, legderekabb legény válik, ott vonszolódik a másik, iszonyatos élő hústömeg!
Sok helyt építettek már kórházat e boldogtalanoknak. Nem hiányzik ott semmi. A tiszta levegő szabadon jár ki s be, a napsugár minden helyiségbe besüt, a víz tiszta és egészséges, minden bútor, de kivált az ágy tiszta, mint az arany; az "ártatlanokra" ápolójok úgy vigyáz, mintha dajkájok volna és tanárok fáradoznak, hogy az értelem egy sugarának útat nyissanak kemény agyukba. Sokszor sikerül is, és a kretin fokonként magasabb életműködésre fejlődik. De nem arról van szó, hogy a meglevő bajon segítsünk, mint inkább, hogy megelőzzük. E dögleletes kunyhóknak, melyek a tájképet olyan festőivé teszik, el kell tűnniök, hogy kényelmes és egészséges házaknak adjanak helyet; a levegőnek, napsugárnak szabadon kell bejárnia mihden emberi lakásba; a test tökéletes egészségtanát, valamint a morális méltóságot szem előtt kell tartani mindenütt. Ilyen áron a hegyi nép néhány emberöltő alatt teljes immunitásra fog szert tenni mind e betegségektől, melyek közőle annyit lealacsonyítanak. Akkor a nép méltó lesz környezetéhez; önérzetesen nézhetnek majd a magas, hó födte csúcsokra s elmondhatják a régi görögökkel "Íme őseink, s mi rájuk ütöttünk".
XIX. FEJEZET.
A HEGYIMÁDÁS.
A természet imádása maig is megvan köztünk, még pedig elevenebben, mintsem hinnők. Hányszor mutatott előttem egy-egy parasztember kalaplevéve a Napra, mondván: "Ez a mi istenünk!" És magam is – mondjam, ne mondjam? (*) – a síkok és völgyek fölött mintegy királyi székén ülő csúcsok láttára, hányszor nem nevezgettem őket magamban naivul istenieknek!
Egyszer csendesen mendegéltem egy menedékes völgyszorosban, melyet a legörgött kövek egészen elrekesztettek. Az átjáróban megrekedt szél a havas esőt csak úgy vágta arczomba; szürkés fátyol takarta el előlem a sziklákat; a bizonytalanságban csak itt-ott láttam egyes fenyegető tömegeket, melyek hol közelébb, hol távolabb látszottak, a mint a köd sűrűbb vagy ritkább lett körültök. Átjárt a hideg; levert, rossz kedvű voltam. Egyszerre csak valami fény csillant meg a milliom esőcseppecskében. Felnézek. Hát íme fejem fölött a havas, esős felhő kettészakadt. Ott ragyogott közte a kék ég, és fenn, e tiszta azúrban, feltűnt a hegység derült homloka. Sziklabütűkkel fínom arabeszk gyanánt
(*) Reclus ismert anarchista szocialista gondolkodó volt, nehezére eshetett ilyesmit kimondania. [NF]
hímezett hómezői ezüstös fényben tündököltek és a Nap aranyos szegéllyel vonta be szélöket. A csúcs körrajza olyan tisztán, olyan határozottan vált le, mint egy megvilágított szoboré az árnyékos háttérről; de mintha az a felséges piramis teljesen elvált volna a földtől. A mint ott állt, nyugodtan és erősen, csöndes mozdulatlanságban: mintha csak a mennybolton pihent volna; más világhoz tartozott, nem ehhez a szennyes köd- és felhőrongyaiba burkolt nehézkes sárgömbhöz. Ez a tünemény több volt nekem, mint a boldogság tanyája, több magánál az Olimpusnál, a halhatatlanok lakóhelyénél! De egy gonosz felhő hirtelen elzárta előlem a nyílást, a melyen a hegységet láthattam. Újra szél fujt körültem, köd, eső vett körül; de megvígasztalódtam, mondván: "Isteni jelenés volt!"
A történeti idők kezdetén a népek, ezek az ezerfejű naiv gyermekek, mind így tekintettek föl a hegységre; isteneiket látták bennük, vagy legalább a trónjokat, hol előtűnve, hol elrejtőzve a változó felhőfátyol mögött. E hegységekhez fűzték majdnem mindnyájan fajuk származását, oda helyezték hagyományaik és mondáik színterét; onnan várták a jövőben is nagyravágyásuk és álmaik valósulását; a megváltónak, a dicsőség vagy a szabadulás angyalának mindig onnan kellett leszállni. Olyan fontos volt a magas csúcsok szerepe a nemzetek életében, hogy a hegységek kultuszával egyúttal az emberiség történetét is el lehetne mondani; olyanok azok, mint valami nagy határkövek a vándor népek útján.
A tudósok szerint Közép-Ázsia nagy hegységeinek
völgyeiben először alkottak szervezett törzseket azon elődeink, kiktől az európai nyelvek származnak, és az egész világ legmagasabb hegytörzsének déli tövén élnek a hinduk, az árják azon sarja, melyet ősi czivilizácziójánál fogva mintegy elsőszülöttségi jog illet meg. Régi énekeik megmondják, milyen imádattal ünnepelték ama "nyolczvannégyezer aranyhegységet", a mely ott tornyosodott előttük a síkok, erdők felett. Temérdeken vannak köztük, kiknek a Himaláya havas fejű, glecserjök vizét bőven ontó hegységei maguk az erős, felséges istenek. A Gaurizankárt, melynek csúcsa az égbe fúródik s a Csumalárit, mely alacsonyabb, de egyedül állván, kolosszálisabbnak tűnik fel, kétszeresen imádták, mint a nagy istennel egyesült nagy istenasszonyt. Glecserje a kristály- és gyémántágy, a melyben nyugszik, bíboros és arany felhői pedig a szent fátyol, a melybe burkolódzik. Ott fenn lakozik Síva, a romboló és teremtő isten; ott van Sama istenasszony is, a Gauri, a ki fogantat és szül. Belőle erednek a folyók, a növények, az állatok s az ember.
A hindu tradicziók és epopéák eme csodálatos erdejében van a csírája sok egyéb, a Himaláya hegységeiről szóló legendáknak, mindegyik úgy tűntetvén fel őket, mint a kik magasztos életet élnek, vagy mint istenasszonyok, vagy mint a kontinenseknek és a nemzetek nek anyái. Ilyen az a poétikus legenda, a mely a lakható földben egy nagy lótuszvirágot lát, melynek levelei az óczeánon elterülő félszigetek s melynek bibéje és magrejtője a Merú hegységei, a melyek minden életnek nemzői. A glecserek, a magaslatokról lefelé zuhogó
folyók és patakok, melyek a jótékony áradványt hordják a földre, szintén élő lények, másodrendű istenek és istenasszonyok, kik a síkságon élő alázatos halandók s a felhők felett tündöklő fényben lakozó főistenek érintkezését közvetítik.
Nemcsak a Merú-hegy, a földgömbnek e tetőpontja, de minden más hegytörzs is, India minden csúcsa, imádat tárgya volt a tövükben és lejtőiken élő népeknek. A Vindjának, a Szatpurának, az Aravallinak, a Nilagerrinek, mindegyik hegységnek megvoltak a maga imádói. A mély síkságokon, hol a hívők nem szemlélhették a magas hegyeket, templomokat építettek maguknak, melyek óriási gránittuskókkal megrakott bizarr piramissoraikkal a Merú-hegy szent csúcsait jelképezték. Talán a magas csúcsok imádatának analóg érzete késztette a régi egyiptomiakat a piramisoknak, e mesterséges hegyeknek építésére, melyek az agyag és homok síma felszíne fölé emelkednek.
Ceylon szigetén, Lankán, a "tündöklőn", e boldogságos földön is, hová a keleti legenda szerint az első emberpárt a paradicsomból való kiűzetés után az isteni irgalom utasította, szent hegyek emelkednek ég felé. Ilyen többek közt az az elszigetelt csúcs, mely Amaradjapúra szent városában a síkságból nyúlik fel, a Mihintala hegysége. E sziklán állt meg röptében huszonkét évszázaddal ezelőtt a hindu térítő MAHINDÓ, ki a Ganges síkjáról azért szállt el, hogy a szingáliakat BUDDHA vallására térítse. A hol először ért földet a szent lába, azon a helyen ma templom áll. Magas, óriási az a pagóda; a zarándokok buzgósága mégis olyan nagy, hogy
néha tövétől hegyéig beborítják jázminvirággal. Az épület tetejében tűzszínű kárbunkulus tündöklött, messzire szórva a Nap sugarát. Egyik rájah egyszer tizenkét kilométernyi távolságig széles szőnyeget teríttetett a síkságra, hogy a hívők lábát a profán talaj porának érintése be ne szennyezze.
S a Mihintala szent hegyén mégis túltesz a híres Ádámcsúcsa, melyet a tengerészek messziről meglátnak, a mint Ceylonhoz közelébb érnek. A csúcs legtetején óriási, vagy tíz méteres ember lábanyoma van a sziklába vájva. A mahomedánok és zsidók szerint e nyom az ÁDÁM-é, az első emberé, ki azért ment föl e csúcsra, hogy a végtelen földkerekséget, a rengeteg erdőket, a hegyeket és síkságokát, az óczeánt, az ő szigeteit, szirtjeit és partját meglássa. A szingáliak és hinduk szerint nem emberi láb nyoma az, de Isten hagyta ott arra jártában. Ez a hatalmas isten SÍVA volt, mondják a bramánok: BUDDHA volt, állítják a buddhisták; JEHOVA volt, írják az első keresztény századok gnosztikusai. Mikor a portugallok először kötöttek ki győztesekül Ceylonban, mintegy degradálták e hegyet, melyet szerintük hasonítni se lehet a Szentföldön valókhoz: ők abban a titokzatos nyomban csak szent TAMÁS lába nyomát látták, vagy egy régi térítőet, a Candace-i eunukét, a ki csak olyan másodrangú apostol volt. Egy CHORÉNEI MÓZES nevezetű örmény pedig, féltékenyen az ő híres Ararát hegyére, még tiszteletlenebbül bánt el az Ádámcsúccsal, tetejében csak az örökös gonosz, Sátán lábanyomát látva. Végre az angol útasok, kik évről-évre nagyobb rajokban özönlik el a
szent hegységet, az "isteni lábnyomban" nem látnak egyebet megnagyobbított és belül durván kifaragott közönséges lyuknál. De bezzeg meg is vetik ez idegeneket a szentülhívő zarándokok, a kik a csúcson leborulva, áhítatosan csókolgatják azt a lábnyomot és Isten nevében való adományaikat a papnál leteszik. Nekik minden e csoda hitelességét bizonyítja. A csúcsnál néhány méternyivel alább kisded forrás fakad: azt az Isten botja fakasztotta a sziklából. A lejtőn sűrűn nő a fa; s mind e fák – ők legalább úgy látják – a csúcs felé hajtogatják egész koronájukat, hogy imádatában éljenek és nőjenek. A hegy sziklája drágakövekkel van tele: az az isten könnyje, a mit az emberek bűnei és szenvedései láttára hullatott. Hogy ne hinnének a csodában minde kincseket látva, melyek az Ezeregyéj meséit életre hívták? A hegységről leomló patak nem kavicson, nem közönséges homokon folyik, mint minálunk; rubin-, zafír-, gránátport hord magával s a ki fürödni habjukba merül, drágakő-homokban fürdik, mint a szirének.
A szélső kelet törzsei, kiknek czivilizácziójok más nyomon járt, mint az árjáké, hasonlókép imádták hegységeiket. Valamint Indiában, úgy Khinában és Japánban is templomok vannak építve a magas csúcsokra, ha ugyan őket magukat nem imádják bosszúálló vagy védő szellemek gyanánt. S ezen isteni hegyekhez iparkodnak a népek történetöket a hagyomány s a monda révén fűzni.
A khinai hegységek történelmileg a legrégibbek, mert a "Föld közepének" népe legelsőnek ébredt saját
öntudatára, legelsőnek írta meg a maga történetét hézagtalanul. E szent hegyek, számra öten, mind olyan vidékeken vannak, melyek híresek földmívelésökről, iparukról, a tövükben sűrűn élő népekről s a közelökben végbement eseményekről, A legszentebbik, a Taj-Sán, a Sárga-tenger két öble közti San-Tung nevű gazdag félszigetnek minden egyéb bércze fölött uralkodik. A csúcsról, hová kövezett út s a sziklába vésett lépcső visz fel, az ember lába alatt látja a Hoang-ho öntözte dús síkságot, hol az egyik, hol a másik öböl felé kanyarodva, több embert itatván vizével, mint a hány kalász van a mezőn. SUNG császár négyszázharmincz esztendővel ezelőtt felment a tetejébe, mint az ottani jeles évkönyvekben írva vagyon; KONFÚCSE is meg akarta mászni, de az út kemény volt, a bölcs férfiúnak félbe kellett hagynia, és még most is mutogatják azt a helyet, a hol a síkság felé visszafordult. A szent bérczen minden nagy istennek, minden főbb szellemnek megvan a maga imahelye és temploma; nemkülönben a felhőknek, az égnek, a gönczöl-szekerének s az észak csillagának. A tízezer szellem oda száll le röptében, onnan nézi a földet s az emberek városait. "A Taj-Sán olyan érdemes, mint maga az ég. Ő a világ ura; ő gyűjti össze a felhőt, az esot ő küldi; tőle függ a születés és a halál, a szerencse vagy a balsors, a dicsőség és a gyalázat. Valamennyi égbe nyúló csúcs közt egy sincs, a melyre méltóbb fölmenni". Járnak is fel rá a zarándokok seregestül, mindenféle áldást kérni, és az út mentén sebes testű koldusok fetrengenek a sziklaodúkban, iszonyatára a járókelőknek.
A khinaiaknál jogosultabban, minthogy az ő tűzhányó hegyeik tökéletes szépségű alkotásúak, a japániak is imádattal tekintettek föl a havas csúcsokra. Van-e bálvány a világon hasonlítható az ő remek Tuzi-Jámájukhoz, [!] a "páratlan hegységhez", mely a mezőségből csaknem egymagában nyúlik fel, alul erdővel, feljebb hóval borítva? Hajdan e vulkán lávát és tüzet okádott: most pihen; de a japáni szigetcsoporton nincsen-e máig több testvére, mely most is tűzfolyamot áraszt a reszkető földre? Van e hegyek közt egy, a legborzasztóbb, a melyet azzal akartak megengesztelni, hogy ezrivel hányták belé a keresztényeket. Igy próbálták az újvilágban a Monotombót lecsillapítni, a papokat hajigálván belé, a kik ellene prédikálni mertek, azt állítva, hogy nem isten, de a pokol torka. Azonban a vulkánok rendesen nem igen várják be, hogy az áldozatot a torkukba hajítsák: meg tudják ők azt szerezni maguk is, mikor a földet megrepesztik, pokolsarat okádva, hamuval temetve be egész tartományokat. Egy csapással egész ország népét veszitik el. Nem elég ez arra, hogy mindazok imádják őket, kik az erő előtt meghajolnak?
Igy hát a hegység vallása az embert ép úgy, mint a többi vallás, lénye különféle érzéseinél fogva kerítette hatalmába. A lávát okádó hegy tövében az ember félelmében borult arczra; az aszú vidékeken a szomjúság fordította könyörgő, sóvárgó tekintetöket a források anyja, a havas felé; s a hála tette imádóikká azokat, a kik a völgyben vagy a meredek hegyfarkon biztos menedékre leltek; végre a csodálatnak kellett meglepnie
minden embert, a mint a szép érzete bennök fejlődésnek indult, sőt a míg csak ösztönképen szunnyadt is lelkökben. És melyik hegység ne volna szép vagy ne nyujtana biztos menedéket? Melyik nem jótékony vagy rettenetes, sőt csaknem mindig mind a kettő egyszerre? A Föld kerekségén elszéledő népek könnyen fűzhették vallásukat és hagyományaikat a bérczhez, mely horizonjukon uralkodott. Nagy vándorlásuk minden állomásán egy-egy új templom nyúlt fölfelé. A perzsa fensíkon egykor bolyongó népek a por lepte síkság fölött minden estefelé egy magas bérczet pillantottak meg: a Teezmus hegye volt az, az isteni "Talizmán", mely imádóit földi zarándoklásukban kísérte. S ha hosszas vándorlás után a messziről látott hegy nem volt csalóka kép, hanem igazi csúcs, havas, sziklás orom: ki kételkedhetett volna benne, hogy az isten maga is útra kelt népét kísérni?
Igy az a hegység sem szűnt meg a földön vándorolni, mely a vízözön elől menekülőket csúcsára fogadta. A pentateuchos szamaritán változata szerint NOÉ bárkája az Ádámcsúcson állott meg; a többi verziók szerint az igazi csúcs az Ararát; de melyik Ararát? Az örményországi vagy a többi csúcsok, miken a pásztoremberek állítólag a szent hajó darabjait meglelték? Kelet népei e dicsőséget mindig a magok oltalmazó hegységöknek tulajdonítják, annak, mely vizeivel az ő földjeiket öntözi. Az ő hegységök az a hegy, honnan a megújult élet, a hóvíz és a patakok útján a földre leszállott! S mind e hagyományok igazsága mellett sohasem hiányzott a bizonyság. Nem leltek-e megkövesült fát
még a jég, még a szikla alatt is? És magukban a sziklákban nem lelték-e a "vízözöni gyűrűknek" rozsdás nyomait, melyekről mai tudósaink azt állítják, hogy ammonit-kövületek? Perzsiának, Szíriának, Arábiának és Kis-Ázsiának legalább is száz hegyét tartották annak, melyen az emberiség második atyja, NOÉ, a bárkával kikötött. Görögország is mutogatta Parnasszusát, melynek kövei a vízözöni iszapra hajigálva emberekké váltak. Még Francziaországban is van olyan hegy, a min a bárka megállott; ez isteni csúcsok egyike a grenoblei Grande Chartreuse melletti Chamechaude; másika az Aude forrásvidékén uralkodó Puy de Brigue.
A mythos maga tehát állandó; az emberek nyilván a magas csúcsokról szállottak alá. Az isteni szózat is, mely a halandóknak kötelességeiket hirdette, e magas tetőkről, az istenség trónusairól, hallatszott. A zsidók istene a Sinai csúcsán lakozott felhők és villámok között és a mennykövek nyelvén szólott a síkságon táborozó népéhez. Szintúgy Bál és Moloch, s a keleti népek többi vérengző istenei is a hegycsúcsokon jelentek meg híveiknek. Köves Arábiában, Edom és Moab országában nincs egyetlen halom, egyetlen domb, egyetlen szikla, melyen nagy kőrakás, oltár ne volna, a min a papok vért ontottak, hogy isteneik kegyét megnyerjék. Bábelben, a hol hegy nem volt, azzal a híres toronnyal pótolták, melynek az égig kellett volna érnie. A költő képzelete újra felépítette az óriási alkotványt, nem olyannak, a milyen volt, de a milyennek a népek képzelték:
|
"Gránit-oldalához minden nagy hegységből Nem volt szabad venni, csak egyetlen követ. |
Az idegen vallásokra való féltékeny gyülölségökben a zsidó próféták sokszor megátkozták a "magas tetőket", a melyekre pogány szomszédaik bálványaikat helyezték; de azért ők maguk sem cselekedtek különben, és a hegységek felől várták segítő angyalaikat. Templomuk hegytetőn volt; ILLÉS próféta is egy nagy hegyen társalkodott Istennel; és a GALILAEI [!] a Tábor hegyére méne föl, mikor színeváltozása történt és MÓZES-sel és ILLÉS-sel a teremtetlen fénybe szállott; s a két lator közé a Golgotán feszítették keresztre s ha majd újra eljövend – úgy szól a jövendölés – ha újra eljövend angyalai és szentjei kíséretében, hogy megbüntesse ellenségeit: akkor is egy nagy hegyre fog leszállani, de össze fogja azt zúzni lába dobbantása. És más hegység, egy eszményi csúcs, fog a ragyogó világtérből kiemelkedni; tetejében aranyból, gyémántból épült város lesz, és ott fognak élni a választottak mindörökké, a vídám tetőkön a tiszta égben, magasan e fájdalommal, szenvedéssel teljes Föld fölött!
XX. FEJEZET.
AZ OLIMPUS ÉS AZ ISTENEK.
Valamint a kisded Görögország dicsősége felülmúlja fényével valamennyi keleti nemzetét, azonképen az Olimpus is, a hellének szent hegyeinek legszebbike és legnagyobbika, a népek képzeletében a hegyek hegye lett; semmiféle más csúcs, sem a Merú, sem az Elbrusz, sem az Ararát, sem a Libanon nem kelt az ember lelkében olyan fenséges és nagyszerű emlékeket. Kevés hegy is áll olyan csodálatosan szép helyen, hogy az ember tekintetét úgy meglepje és a földön vándorló népfajoknak olyan biztos útmutatójuk lehessen. Az Aegaei-tenger fordulójánál állva, s magassága felével uralkodva valamennyi szomszéd-csúcson, az Olimpust a tengerészek végtelen messzeségről megláthatják. Maczedónia síkjairól, Thesszália gazdag völgyeiből s az Othrys, Finde, Bermins és Athos hegyéről is látszik hármas csúcsa és "ezerbarázdájú oldala", melyről HOMERUS énekel. A tövében terülő vidék termékenysége mindenfelől odacsalogatta a népeket, a melyek ott találkozván, vagy összeelegyedtek, vagy irtották egymás faját. Az Olimpus végre ama szorosokon is
uralkodik, melyeken az Ázsiából Európába vagy Görögországból az északi barbár országok felé vonuló népeknek, seregeknek vagy törzseknek át kellett menniök; úgy áll ott, mint égy nagy mérföldmutató a nemzetek akkori útján.
A hellén világban sok más hegy köszönte szikrázó havának az olimpus, vagyis "fényes" nevet; de egyik sem érdemelte meg inkább, mint a thesszáliai, melynek csúcsán az istenek laktak.
Hiszen maga a hellén nép is ott töltötte gyermekkorát e nagy hegy árnyékában terülő völgyeken és síkokon. Thesszáliából kerültek Attika s a Peloponnézus hellénjei; ott vívtak meg a szörnyetegekkel legelső hőseik; a Pieridák (muzsák) szavától vezetve, ott szerzették első költőik a himnusokat, s az öröm és győzelem dalait. Messzi földre elrajzódván, a görög törzsek mégis megemlékeztek az isteni hegységről, melynek völgyeiben naggyá nőttek.
A mithologiai történetnek majdnem minden nagy eseménye ott esett meg s az a legfontosabb is, mely az ég és föld sorsát eldöntötte. Az Olimpus volt az új istenek választotta fellegvár és körülte táboroztak a régi istenek, Chaos fiai, a szörnyeteg titánok. Az Othrys hegyein állva, melyek dél felől tágas félkörben terülnek, az óriások rengeteg kőszálakat kaptak fel, egész hegységeket, és a tövéből félig kiszakadt Olimpust hajigálták velök. Hogy feljebb érjenek az égbe, a vén Titánok hegytetőre hegyet hánytak és arra állottak; de a nagy havas tetőt még se érték el; sötét felhőkbe burkolódzott, mikből villámok czikáztak. Az óriások-
nak, kiket maga a föld tartott erővel, hangjukban a vihar üvöltött, karjukban a szélvész ereje volt; száz karjukkal csak úgy szórták a sziklaesőt; de az okos fiatal istenek ellen ők csak az elemek vak erejével küzdöttek. Legyőzettek és a hegyek romjai egész népeket temettek el velük. Mint a hogy a királyok szeszélye nemzeteket mészároltat le tévedésből.
Ez olimpusi csodás harczok már sok nemzedékkel elmúltak volt, mikor a dór és jón népeknek költőik támadtak, a kik tetteiket megénekeljék, majd történetíróik, a kik felírják. Akkor már az istenek és emberek atyja, Zeus, békén székelt a szent hegyen; trónusa a legmagasabb ormon volt; mellette Hera, az örök-asszony és örökszűz istennő; körültök a többi örökszép és örökvídám halhatatlanok. Fényes éther fürösztötte az Olimpus csúcsát és játszadozott az istenek hajával; e boldogságos lények nyugodalmát vihar sohasem zavarta; a fényes csúcsot se eső nem verte, se hó nem lepte. A Zeus gyüjtötte felhők lába alatt kavarogtak a sziklák körül, miken trónja nyugodott. E fátyolnak, melyet a Hórák urok kénye szerint majd föllebbentettek, majd lebocsátottak, nyílásain nézett le a földre és a tengerre, a városokra és a népekre. A lenn mozgó emberek fejére megmásíthatatlan végzetet mondott, halált vágy életet ítélt, s kényére osztotta a jótékony esőt vagy a bosszúálló mennykövet. Az istenek nyugalmát nem zavarta semmi alulról jövő panasz. Nektárjuk mindig édes volt, ambróziájuk mindig zamatos. Ők gyönyörrel szívták a hekatombák [százbikás áldozatok] illatát s a könyörgők hangja zeneként hangzott fülökben. Alattok végtelen
szinjáték gyanánt vonult el az emberi nyomor és küzdelem képe. Látták megütközni a hadseregeket, egymást elsülyeszteni a hajóhadakat, tűzben hamuvá válni a városokat: látták a szegény földmívelő népet, azt a jóformán láthatatlan, törpe sereget, izzadni azért a kis aratásért, a mit egy erősebb úr úgy is elveendő volt tőlük; még a házfedeleken is beláttak a síró özvegyasszonyokhoz és jajgató gyermekekhez. Messze, a Kaukázus szikláján, ellenségök, Prometheus, nyögése hallatszott. Ilyen volt az istenek boldogsága.
Vajjon hellén, akár pásztor, akár pap vagy király, meg merte valaha mászni az Olimpust, völgyeinek és nyergeinek havasi legelőin felül? Egyetlenegy is föl mert-e menni a havas csúcsra, hogy egyszerre szemben álljon a rettenetes istenekkel? A régi írók említik, hogy a bölcsek nem borzadtak az Etnát megmászni, mely sokkalta nagyobb az Olimpusnál; dc nem említnek egyetlen halandót sem, a kiben lett volna lélek az istenek hegyére fölmenni, még a tudományok korában sem, mikor a bölcs azt tanította, hogy Zeus s a többi istenek az emberi elme puszta szüleményei.
A környéken megtelepedett különféle hitű népek révén később más vallások vették birtokukba és más isteneknek szentelték a hegységet. A keresztény görögök Zeus helyett a Szentháromságot imádták ottan és három csúcsában mai napig a három mennyei trónust látják. Egyik legmagasabb hegyfokán, melyen talán hajdan Apolló temploma állott, most szent ILLÉS kolostora van; egyik völgyét, hol a bacchansok zengették Dyonizos dicsőségét, jelenleg szent DÉNES szerzetesei
lakják. A papokat más papok követték, s a régiek imádatát a mostani nép babonás kegyelete váltotta föl; de legcsúcsa talán még mai napig is szűz az embernyomtól; az a szelíd fény, mely haván és szikláin tündöklik, még nem világított senkinek, a mióta hellén istenek elköltöztek róla.
Európai ember csak néhány évvel ezelőtt is nehezen juthatott volna fel a csúcsra, mert a csalhatatlan golyójú hellén klefták minden völgytorkot elfoglalva tartottak; úgy elsánczolták ott magukat, mint valami fellegvárban és onnan – újra kezdve az istenek harczát a Titánok ellen – ki-kirohantak az Ossa-hegyi törökökre. Vitézségökre büszkén, legyőzhetetleneknek hitték magukat, mint maga a hegység, a melyen laktak; mintha ők személyesítették volna az Olimpust. Egyik régi énekök így szólt: "Én vagyok az Olimpus az örökidőtől híres és ünnepelt a nemzetektől; negyvenkét csúcs mered homlokomon, hetvenkét forrás folyik horhóimban és legmagasabb csúcsomra száll le egy nagy sas, szájában egy derék hős feje". Ez a sas nyilván a régi Zeus-féle sas volt. Mai napig az egymást ölő embereken lakmározik.
A népek képzelete szabadon csapong, mikor az istenekről van szó, a melyeket maguknak alkottak. A történeti válságok, a nyelvi változások, a hagyományok egyéni és nemzeti változatai szerint elforgatják a századok folyamán nevöket, jelvényeiket, hatalmukat; végre meghalatják őket, mint a hogy fogantatták és másokat állítnak a helyökre. Az se esik tehát nehezökre, hogy hegységről-hegységre útaztassák őket. Meg
is volt minden csúcsnak a maga istene, sőt egész isteni pléjádja. Zeus épen úgy élt az Ida hegyén, mint a görög Olimpuson vagy a krétain és cyprusin s az aeginai sziklákon. Apolló a Parnasszuson és a Helikonon lakott, de a Cyllénén és a Tajgetuson is, és minden elszórt hegyen, mely az Aegaei-tengeren kívül emelkedik. Azokat a csúcsokat, miket a fölkelő Nap első sugara szokott bearanyozni, mindenütt a napistennek szentelték. Manapság pedig Hellasnak majdnem minden magányos csúcsát Illés-hegynek neveznek. A zsidó próféta, nevénél fogva, egy kegyeletes szójáték következtében örököse lett Héliosnak, Jupiter fiának.
"Nézzétek ezt a trónt, a föld közepét", szólott AESCHYLUS, Delphiről beszélve. Ez a középső oszlop nagyon sok helyt nyúlt fölfelé a költő képzelete vagy a népies képzelődés szerint. PINDARUS az Etnában látta a nagy határkövet; a görög szigetség hajósai az Athos hegyét tartották annak, a melyet mindig láttak a víz fölött, akár Ázsia partján szálltak hajóra, akár Európa vizem hajókáztak. Ezen a hegyen, azt mondták, hogy a Nap három órával később szállt le, mint más egyebütt, olyan igen magas volt; túllátott még a Föld határán is. Mikor a szabad Hellászt a maczedon leigázta és szolgaságra jutott, találkozott [akadt] olyan aljas hízelkedő, oly csúszómászó ember, a ki arra kérte a magát istennek nyilvánított NAGY SÁNDOR-t, hogy seregével faragtassa ki az Athos hegyét Zeus új fia képére, ki "hatalmasabb atyjánál". A lehetetlen mű csábíthatott volna egy parvenüistent, a ki megbomlott a gőgtől; de ez mégse mert belefogni. A nagy hegység tövében evező hajósok azon-
16. kép. A szikrázó csúcsokat meg-megpillantották.
túl is a régi istent látták benne, egész azon napig, mikor a történelem új cziklusa kezdődött, új vallást és új isteneket hozván magával. Akkor aztán azt regélték, hogy az Athos az a hegy, hová a Sátán galilaei JÉZUS-t vitte, hogy e Föld minden birodalmát megmutassa neki: lába alatt elterülve Európát, Ázsiát s a tenger szigeteit. Az athosiak ezt szentül hiszik ma is; és igazán van-e csúcs, melyről a kilátás hacsak nagyobb nem, de legalább szebb és változatosabb lehetne?
Nemcsak a hellének, kikben a népies képzelet olyan , dús és poétikus volt, a többi népek is a Föld és ég urainak trónját látták bérczeikben. És nemcsak az Alpesek nagy csúcsait imádták isteni lakhely, sőt isten gyanánt: de egész a német és dán síkságig, valahány kis dombocska kinyúlik az egyhangú lande-okból, mindegyik egy-egy kis Olimpus volt, nem kevesebb kegyelettel véve körül, mint a görögök részéről a thesszáliai. Még a fagyos Izlandban is, az örök fagy és örök köd honában, a sziget belsejében levő hegyek felé pillantottak a mennyei fejedelmek imádói, ott vélvén isteneik székhelyét. Ha vulkánjaik szaggatott oldalát egész a csúcsig megmászhatták volna, ha bepillanthattak volna a kráter iszonyaiba, hol a láva a hóval szünetlen harczban áll: bizony nem jutott volna eszökbe e szörnyű helyet jelölni ki boldog isteneik bűvös lakául. De ők a hegységet csak messziről látták; szikrázó csúcsait meg-megpillantották (16. kép) a szétszakadozó felhők közt és annál szebbnek képzelték, mennél zordabb és járhatatlanabb volt a síkság odalenn. Ez áthidalhatatlan örvényekkel a földtől s az emberektől elzárt hegyek voltak nekik
Azgard városa, hol örökké derült, enyhe ég alatt éltek a vídám istenek. Az a nagy párafelhő, mely az isteni hegység csúcsától ég felé szállt, nekik nem hamuoszlop volt, hanem az Ygdrazil nevű kőrisfa, melynek árnyékában a mindenség urai pihentek.
XXI. FEJEZET.
A SZELLEMEK.
A vallások lassan változnak át. A régi világ vallásai látszólag kialudva, annyi nemzedék óta, tovább élnek az új vallások külszíne alatt. Az istenek neve sokszor megváltozott, de az oltár a régi maradt. Az isteni attributumok ma is azok, a mik kétezer évvel ezelőtt voltak és a hozzájok fohászkodó hit régi fanatizmusának "szent együgyűségét" megőrizte. Az Olimpus vad völgyeiben, hol a kibontott hajú bacchansok ugrándoztak, barátok mormolják imáikat; Athos szent hegyén, melyet minden nemzet és faj hajósai imádtak, a mormoló habokon hajózván: kilenczszázharminczöt templom áll minden szentek tiszteletére; a keresztények istene lett örököse Zeusnak, a ki maga is csak más, régibb isteneket váltott fel. Syracusában Minerva temploma, melyen az istenasszony aranyos lándsáját a hajósok messziről üdvözölték, egy pohár bort öntvén a tengerbe, hasonlókép a Boldogságos Szűz templomává vált. Minden tengeri szirtfoknak s minden belföldi dombtetőnek, mmden templom koronázta hegyoromnak megmaradtak hívei, habár neve megváltozott is. Az útas Aphrodite
templomát keresi Cypruson. "Már nem hívjuk Aphroditének", felel buzgón az asszony, a kitől kérdezősködik, "most Chrysopolita Szűz Máriának hívjuk!"
De a keresztény népek nemcsak hogy tovább imádták a rómaiak és görögök szent hegyeit, hanem e régi vallást a maguk módja szerint elterjesztették minden országban, a hol letelepedtek. Valamint a mondai időben élt eleink, úgy közelebbi középkorbeli őseink sem nézhették a hegységet a nélkül, hogy képzeletök a titkos völgyekben és tündöklő csúcsokon ne teremtett volna felsőbb lényeket. Igaz, hogy e lények nem tartottak just az isten névre; ha az egyház elátkozta őket, akkor ördögökké, gonosz szellemekké változtak át; ha pedig megtűrte őket, akkor védő szellemek lettek, afféle csak suttyomban segítségűl hítt, csempészett istenek.
Jupiter, Apolló, Vénus, leszálltak trónjukról és a barlangokba menekültek; a kiknek felséges arczuk örökös napfényben ragyogott volt, arra lőnek kárhoztatva, hogy azontúl a barlangok sötét éjszakájában éljenek. Az olimpusi ünnepekből boszorkányok napja lett, hová a förtelmes boszorkányok seprűnyélen lovagoltak zivataros éjeken az ördöggel czimborálni. Különben a régi istenek ilyetén elzárásában az északi országok hideg égaljának, felhős egének is jó része lehetett. Hogy is folytathatták volna vídám vendégségeiket hóban, szélben, viharban; hogy éldelhették volna az ambroziát, hogy pengethették volna aranyos lantjukat? Hiszen alighogy odaálmodhatta az ember őket azokba a fantasztikus palotákba, miket a napfény egy pillanat alatt épített a tündöklő csúcsokra és mik ép olyan hirtelen
elmúltak, mint valami álom, mint valami puszta káprázat!
Istenek és nemtők [védőangyalok] személyesítői annak, a mitől az ember fél és a mit óhajt. Hajdan minden rettegése, minden szenvedélye természetfölötti alakot öltött. A hegyi szellemeknek is egyik fele rettenetes bűbájos, a ki felperzseli a füvet a legelőn, megöli a jószágot, rontást vet a járókelőknek; a többiek ellenben jótékony tündérek, kiknek kegyét egy fazék tej elöntésével, sőt egyszerű idézéssel is meg lehet nyerni. A pásztor e jó szellemekhez fohászkodik, hogy nyája erős báránykákkal, gulyája szeplőtlen borjúcskákkal gyarapodjék. Leginkább tőlük kérik mindannyian, fiatalja-vénje, embere-asszonya, a mi szerencsétlenségre majdnem mindnyájuk legfőbb életöröme volna: az aranyat, ezüstöt, kincset. Régi hagyományok szólnak arról, hogy ereszkedik a hegyi szellem a kőerekbe, hogy rejti beléjök az érczet s a kristályt, hogy főzi-keveri össze-vissza a földet az ércczel. Más mesében az van elmondva, nűkép, mily órában kell megkopogtatni a bűvös követ, mely a kincset elfedi, milyen jelt kell csinálni, miféle bűvös szókat kiejteni. De csak egyről felejtkezzék meg az ember, csak másnak a helyére álljon: már az egész varázslat hiábavaló!
Láttam a hegyi néptől rengeteg ásatásokat olyan szikla tetejében, melyet évenként kilencz hónapig hó fedez. E csúcs valami szentnek volt szentelve, ki maga is valami pogány istent váltott volt föl. A kincskeresők minden isten adta nyáron újra kezdték az ásást, bűbájos szókat mormolva, bűbájos mozdulatokat téve. Nem lel-
tek egyebet, mint leveles palát leveles palán; de egyegy mohó kincskereső csüggedetlenül ásott tovább, a hegy szellemét egy-egy újabb formulával, egy-egy diadalmas kiáltással iparkodván idézni.
E kincsőrző szellemeknél érdekesebbek azok, kik az üregekbe egy egész faj fentartására vannak rendelve. A sziklába elrejtőzve, az egész nép hagyományait, történetét, jövendőjét képviselik. Olyan vének, mint a hegy s addig is fognak élni; és a mig ők élnek, élni fog a törzs is, melynek ágai a völgyekben elszóródva vannak. A szellem összpontosítja mély gondolatában a lába alatt munkálkodó népnek minden tettét, apadását, növekedését. Büszkén néz a baszk az Anie-fokra, hol istene rejtőzik, kiről a papok nem tudnak, de ki csak annál elevenebben él. "A míg ő ott lesz, addig mi is itt leszünk!" És szívesen hiszik, hogy örökéletűek ők, kiknek a nyelvök maholnap eltűnik!
Hasonló népies eszmekörhöz tartoznak ama híres harczosokról vagy prófétákról szóló mondák is, kik évszázadok óta várnak egy napra, valami mély hegyi üregbe rejtőzve. Ilyen a német császárról szóló rege, a ki kőasztalára könyökölve álmodik; hosszú fehér szakálla általnőtt már a sziklán. Olykor egy-egy vadász vagy rabló behatol az üregbe és megzavarja álmát a hatalmas aggastyánnak. Az lassan fölemeli a fejét, valami kérdést intéz a reszkető emberhez és tovább álmodik. "Még se!" – sohajtja. Mire vár hát, hogy békén meghaljon? Nyilván valami nagy csata visszhangját, egy nagy embervér-áradat szagát, valami óriási mészárlást birodalma dicsőségére. Hajh! bár zajlott
volna már le ez az utolsó csata, hogy a vésztjósló alvó fejedelem immár hamuvá lenne!
Mennyivel szebb és megindítóbb a három svájczi mondája, kik a vén kantonok nagy hegyeiben várják szintén nagy napjukat! Hárman vannak, mint a kik Rütli mezején megfogadták, hogy felszabadítják magukat; mindhármukat TELL-nek hívják, mint a ki a zsarnokot ledöntötte. Ők is szunyadnak; ők is álmodnak; de nem dicsőségről, hanem szabadságról; nemcsak a svájczi szabadságról, de az egész emberiség szabadságáról. Időnként fel-felkél egyikök, ki-kinéz a tavakra, síkokra; majd szomorún tér társaihoz: "Még sem!" – sóhajtja. A nagy fölszabadulás napja még nem érkezett el. A népek mégis rabszolgák és mégis meghajtják térdöket urok süvegje előtt!
XXII. FEJEZET.
AZ EMBER.
Várjunk mégis, bizalommal várjunk; az a nap eljövend! Az istenek elmennek és magukkal viszik királyokból álló kíséretöket, siralmas képviselőiket e földön. Az ember lassacskán megtanulja a szabadság beszédjét; majd meg fogja tanulni erkölcseit is.
A hegyek, miknek legalább megvan az az érdemök, hogy szépek, szintén azon istenek közé tartoznak, a melyeket kezdik többé nem imádni. Mennydörgésök, lavinájok nekünk többé nem a Jupiter villámai; felhőik már nem a Júnó köntöse. A havasi völgyeket, az istenek székhelyét, vagy a szellemek tanyáját, immár félelem nélkül járjuk. Az egykor rettegett csúcsok épen czélpontjai lettek a hegymászók ezreinek, kik feladatukut tűzték ki, hogy egyetlen szikla, egyetlen jégmező ne maradjon szűzen az emberi nyomtól. Nyugat-Európa népes országaiban már csaknem minden csúcsot hatalmukba kerítettek; Ázsia, Afrika, Amerika csúcsaira is rákerül majd a sor. Minthogy a nagy földrajzi fölfedezések kora már csaknem lejárt s a földségek, némely hézagocskát kivéve, egészökben ismeretesek, az útasok
kénytelenek lévén csekélyebb dicsőséggel beérni, azon viaskodnak, hogy melyikök ér fel előbb az eddig járatlan csúcsokra. Egész Grönlandig járnak az amateur-hegymászók, ismeretlen csúcsokat keresni.
E hegymászók között, kik minden nyáron iparkodnak valami nehezen járható, magas csúcsra fölmászni, úgy tetszik, sokat a hiú dicsőség ösztönöz. Fáradságos, de biztos módot keresnek arra, hogy nevök hírlapból-hírlapba jusson, mintha puszta fölmenetelökkel valami nagy hasznára lettek volna az emberiségnek. A csúcsot elérve, dermedt kezökkel dideregve írják meg dicsőségük jegyzőkönyvét, nagy ostentatióval [magamutogatással] nyitogatják ki a pezsgős üvegeket, igazi hódítók módjára lövöldöznek pisztolyukból és eszeveszettül lobogtatják zászlóikat.
A hol a hegycsúcsot nem lepi vastagon a hó, köveket hordanak föléje, hogy valamicskével még magasabban álljanak. Királyok ők, a világ urai, mivel nekik az egész hegység csak egy óriási talapzat, az országok pedig mind ott vannak a lábok alatt. Kinyújtják a kezöket, mintegy azért, hogy elérjék. Úgy tesznek, mint az egyszeri fűzfapoéta, a kit életében először hívtak meg a királyi udvarba és engedelmet kért, hogy beleülhessen a trónusba. Mikor már benne ült, fejébe szállt az uralkodás mámora. Meglátott egy legyet, mely körülte röpködött: "Most én király vagyok, tehát agyonzúzlak, nyomorúlt!" – és a szegény párát a tenyerével odalapította az aranyos szék karjára.
De a szerény ember is, a ki nem dicsekedik feljutásával s nem vágyik arra a muló dicsőségre, hogy vallamely nehezen hozzáférhető csúcsot ő is megmászott
légyen, még az olyan is nagy örömet érez, mikor lábával egy magas csúcsot ér. De SAUSSURE nem egyedül a tudományért nézte évekig merőn a Mont-Blanc tetejét, nem tisztán azért próbálta annyiszor megmászni. Ha BALMAT után felért az addig érintetlen hómezőkig, nemcsak annak örvendett, hogy újabb megfigyeléseket tehet, de átengedte magát annak a naiv örömnek is, hogy azt a rebellis hegységet meghódította. Az emberi vagy állati vadat űző vadásznak is gyönyörűség, ha hegyen-völgyön, árkon-bokron való elkeseredett hajsza után golyójával eléri áldozatát. Nem riasztotta se fáradság, se veszedelem; lelket öntött belé a reménység és most elesett zsákmánya mellett pihenvén meg, minden fáradsága feledve van. A hegymászó is élvezi, mint a vadász, az erőfeszítéssel járó diadal örömét, csakhogy ő boldogabb, mert egyedül a maga életét koczkáztatta: az ő keze tiszta maradt.
A nagy hegyek megmászása közben a veszedelem sokszor igen közel van és az ember minden perczben életével játszik; de mégis megy tovább, mert mintha támogatná, mintha emelné az a nagy öröm, a melyet mindama veszedelmek láttára érez, miket izmai megbízhatósága és lélekjelenléte által ki tudott kerülni. Sokszor fagyos hólejtőn kell megtartózkodnia, honnan a legcsekélyebb botlás a mélységbe zuhintja az embert. Máskor a glecseren kell kúsznia puszta hópárkányba fogódzva, amely ha alatta leszakadna, olyan örvénybe esnék, melynek még a fenekét se látni. Olyan sziklafalakra is föl kell kúszni, melyeknek keskeny kiállóin alig fér el a lába és síkjég-kéreg burkolja be, lüktetve úgyszól-
ván a jeges víztől, a mely alája folyik. De olyan nagy a bátorság és a lélekjelenlét, hogy egyetlen izom sem enged meg magának hibás mozdulatot és valamennyi összhangzatosan fejti ki erejét, hogy a veszedelmet kikerüljék. Az útas elcsúszik egy síma és nagyon lejtős palasziklán, melyet hirtelen több száz méteres mélység szakít meg. Szédítő sebesen siklik le a síkos lejtőn; de olyan jól elnyújtózik, nagyobb felületet szolgáltatva a surlódásnak, úgy odatapad a sziklának minden parányi érdességéhez, olyan ügyesen használja karját, lábát fék gyanánt, hogy a mélység szélén mégis megáll. Ép e helyen egy csermelyke terül szét a kövön, mielőtt zuhatagban leomlanék. Az útas megszomjazott. Nyugodtan iszik, beléhajolva a vízbe, mielőtt kevésbbé veszedelmes hely után nézne, a hol talpra állhatna.
A hegymászó annál jobban szereti a hegységet, minél nagyobb veszedelemben forgott benne. De a leküzdött veszély érzete a felmászásnak nem egyetlen öröme, főkép olyan embernél, a ki életében nehéz harczokat vívott, hogy kötelességét teljesíthesse. A megtett útban veszedelmes helyeivel, havával, repedéseivel, mindenfajta akadályaival akaratlanul is az erény rögös útját látja; az anyagi és erkölcsi világ összehasonlítása valósággal feltolakodik lelke elé. "Győztem a természet ellenére", így szól magában; "a csúcs ím lábam alatt van. Szenvedtem, az igaz, de győztem; és a kötelesség teljesítve van." Ez az érzés teljes erejében érvényesül azoknál, a kik valódi tudományos küldetésben másznak meg valami veszedelmes csúcsot: vagy hogy szikláit és kövületeit tanulmányozzák, vagy hogy háromszögeik
hálózatába vonják, a vidék térképét készítvén. Az ilyenek joggal örülnek, ha a csúcsot elérik; s ha ők járnak szerencsétlenül, őket megilleti a martir név. A hálás emberiség megemlegetheti nevöket, a kik derekabbak sok híres nagy embernél!
A hegyek kikutatásának hőskora előbb-utóbb le fog járni, mint a hogy lejárt a nagy földrajzi fölfedezések kora is és a híres hegymászók emléke legendává fog válni. A népes országok hegységeit egymás után fogják megmászni; kényelmes gyalogútak, majd szekérútak is fognak épülni a hegy tövétől hegyéig, hogy még a dologtalanoknak s a blazírtaknak is könnyű legyen följutni; a glecser rianásai közt aknákat fognak robbantgatni, hogy a naplopóknak is megmutassák a jég kristály szerkezetét; emelő gépek fognak járni az egykor hozzáférhetlen csúcsokon, és a "turisták" majd szivarozva s a legújabb botrányokról csevegve fogják magukat felhúzatni.
Hiszen nem járnak-e már vasúton a tetőkre? A feltalálók hegyi lokomotivokat eszeltek ki, hogy ebéd után az emésztés idejét fenn töltsük a szabad levegőégben. A hegymászásnak ez új nemét az amerikaiak találták fel. a kik poézis dolgában nagyon praktikusak. Hogy könnyen és fáradság nélkül érhessék el legnagyobb kegyeletben tartott hegységök csúcsát, a melyet WASHINGTON-ról neveztek el, belevonták vasúti hálózatukba. A vágányok csigavonalban csavarodnak sziklák, legelők körül, rajtuk vonatok járnak le s fel, fütyölve és ki-kigomolyodva, mint valami óriási kígyók. A csúcson állomás van meg khinai izlésű vendéglők és
kioszkok. A hangulatot kereső útas bőven lel ott piskótát, likőrt és költeményeket a kelő Napról.
A mit az amerikaiak a Washington hegyéért cselekedtek, a svájcziak siettek utánozni a Rigin, hegységeik és tavaik felséges panorámájának e középpontján. Ugy tettek a Rütlin s úgy fognak tenni más hegyeikkel is; tetőiket úgy szólván le fogják szállítani a föld színére. A lokomotiv völgyről-völgyre fog járni, keresztül-kasul a csúcsokon, mint a hogy a hajó jár a tenger hullámain. Az olyan magas csúcsoknak, mint a Himalaya vagy az Andesek, hol hidegebb van, hogy sem egyenesen megmászhatók lennének, majd szinte el fog jönni a napjok, a mikor feljutnak rájok is. A léggömb már is két-három kilométerrel feljebb hord; más légi hajók ott fogják letenni az embert a Gaurizankáron, a "tündöklő ég diadémján".
A természet kihasználásának e nagy munkájában nem érik be azzal, hogy a hegyeket kényelmesen megjárhatókká tegyék: szükség esetén el is teszik őket láb alól. Nem érve be azzal, hogy kocsiútjaikat a legmeredekebb tetőkre felviszik, a mérnökök az útjokban álló sziklákat kifúrják, hogy vasútaik völgyből-völgybe járhassanak. Az ember megy tovább, mindama gát daczára, mit a természet emel útjába; s újjá alkotja a földet a maga kívánságaihoz képest. Ha hajóinak nagy oltalmazó kikötőre van szükségök, neki áll egy tengerparti hegyfarknak és hullámtörő baknak és szikláit egyenként hányja bele a tengerbe. Mért ne zúzhatna szét, ha kedve kerekedik, egy egész nagy hegységet is, hogy törmelékjét szétszórja a síkságon?
De hisz ez a munka már elkezdődött. A kaliforniai bányászok megúnták várni, hogy a patakvíz hordozza nekik az aranyport; azt gondolták ki, hogy magát a hegyet kezdik ki. Neki mennek a kemény sziklának, összezúzzák az érczért; de ez a munka nehéz és költséges. Könnyebb a sorjuk, ha hozovány földdel van dolguk, mint a futóhomok vagy a kavics. Olyankor rengeteg vízipuskákat szegeznek a hegynek és azzal szünetlen fecskendezik a hegyoldalt, lassanként szétrombolva a hegyet, hogy minden szemecske aranyat kiszedhessenek belőle. Francziaországban hasonló módon mosták el a Pyrénéusok előtt fensíkká gyülemlett ős áradványok óriás tömegét; a termékenyítő, kövér iszappá változtatott törmelék a csatornák útján a lande-ok kopár síkjait van hivatva termékenyíteni és följebb emelni.
Ezek valóban jelentékeny haladások. Ma már elmúlt az az idő, mikor a hegyi útak magok is olyan szűkek voltak, hogy ha két gyalogember találkozott, az egyiknek végig kellett az ösvényen feküdni, hogy a másik átmehessen rajta. A Föld minden pontja hozzáférhetove fog válni még a betegeknek, rokkantaknak is; és kihasználható lesz egyúttal minden forrás: az emberi élet megnyúlik minden órával, valahányat a nagy fáradságoktól megkímélhet; vagyona pedig a Föld minden kincsével gyarapodni fog. De mint minden emberi dolog, úgy ezek is magukkal fogják hozni a velök járó visszaéléseket; lesz idő, hogy megátkozzák őket, mint a hogy megátkozták már a beszédet, az irást, a könyvet, sőt magát a gondolatot is. De akármit beszélnek a
régi jó idők kedvelői: az élet, a mely az emberek nagy részére nézve olyan terhes, egyre könnyebbé fog válni. Rajtunk áll, hogy a szigorú nevelés az ifjúságot erős akarattal fegyverezze föl, és mindenkor késszé tegye hősies erőkifejtésre, a mi egyetlen módja annak, hogy az emberiség erkölcsi és testi ereje fenmaradjon. Rajtunk áll, hogy módszeres megpróbáltatásokkal pótoljuk a lét kemény küzdelmét, a melynek árán ma vesszük meg a lelki erőt. Hajdan, mikor még az élet szünetlen harczból állott ember-ember vagy ember és fenevad közt, az ifjút gyereknek nézték, a míg véres diadalmi jelt nem hozott haza apja kunyhójába. Be kellett bizonyítnia karja erejét, bátorsága szilárdságát, mielőtt bele mert volna szólni a harczosok tanácsába. Más vidéken, a hol kevésbbé kellett az ellenséges mérkőzés veszélyétől tartani mint inkább az éhség, siomjúság, a hideg elviselésére késznek lenni, a mely ifjú férfiszámba akart menni azt kitették az erdőbe étlen, szomjan, meztelen, fagyos szélre, rovarok csípésének; ott kellett állnia mozdulatlan, nyugodt, büszke arczczal, és napok múltán is kellett erejének lennie, hogy magát jajszó nélkül kínoztassa; hogy végignézze a bőséges lakomát, s keze ne nyúljon az étel után. Most az ifjakat nem kényszerítik ilyen barbár megpróbáltatásra; de ha nem akarják, hogy elpetyhüdjenek és eltunyuljanak, tudni kell az ifjúságba fenkölt és szilárd lelket önteni, nemcsak a lehető szerencsétlenségekkel, de még inkább az élet kényelmességeivel szemben. Legyünk rajta az emberiség boldogulásán, de tanítsuk meg egyúttal diadalmaskodni a maga szerencséjén az erény által.
A gyermeknevelés e fontos mozzanatában, s az ő révükön a jövendő emberiség nevelésében is a hegységnek a legnagyobb szerep jut. A természet legyen az igazi iskola, szép tájaival, melyekben gyönyörködik, törvényeivel, melyeket eleven példán tanul meg, de akadályaival is együtt, miket kénytelen az ember leküzdeni. A bátor és tiszta lelkű emberek nem a rácsablakos, szűk termekben nőnek fel. Hadd élvezzék a gyermekek a fürdést a hegyi tóban, hegyi patakban, hadd járják be a glecsert és a hómezőt, hadd másszák meg a magas ormokat. Nemcsak azt tanulják majd meg könnyű szerrel, a mire őket semmiféle könyv meg nem tanítja; nemcsak hogy el nem felejtik soha, amit e boldog napokban tanultak, mikor tanárjok szava egyetlen benyomásban olvad össze a bájos és nagyszerű vidékek képével: de szembe jutnak a veszedelemmel és vídáman legyőzik. A tanulás gyönyör lesz nekik és az örömben ki fog fejlődni jellemök.
Ki kételkednék, hogy úgy a természet, mint az emberiség életében nagy változások, a legnagyobbak küszöbén állunk; a külső világot, melynek alakját máris olyan hatalmasan módosítottuk, még sokkal nagyobb tűzzel fogjuk használatunkra átalakítani. A milyen mértékben gyarapszik tudásunk és anyagi erőnk, azon mértékben nyilatkozik emberi akaratunk parancsolóbban a természettel szemben. Jelenleg még csaknem minden czivilizáltnak tartott nép évi megtakarításának legnagyobb részét öldöklési és egymás területének rombolására szánt eszközök készítésére fordítja; de ha okulván, ezen összegeket a talaj termőerejének
fokozására, a földi erők közös kihasználására, a szabad mozgásunkat gátló természeti akadályok legyőzésére fogják fordítni: akkor szemlátomást meg fog változni e gömb külseje, mely forogtában ragad magával minket is. Úgyszólván minden nép megváltoztatja majd a körülte levő természetnek mezét. Mezői és útjai, lakásai és mindenfajta építményei, a fák csoportosítása és a vidékek általános szabályozása útján mindegyik nép megadja majd a maga eszményének mértékét. Ha igazán meglesz benne a szép érzete, szebbé fogja tenni a természetet; de ha az emberiség nagy tömege akkor is csak az fogna megmaradni, a mi ma: durva, önző, álnok, akkor továbbra is szomorú nyomokat hagyna e Földön. Akkor igazzá válnék a költő kétségbeesett kiáltása:
| "Rútul a természet! – Hová legyek?" |
De bármilyen lesz is az emberiség jövendője, bárminő alakú lesz is lakóhelye, a melyet magának teremt a magány, abban a kicsiben, a mi még megmarad a szabad természetből, egyre szükségesebbé fog válni az embernek, ha lelkét a hangok és a pártok zűrzavarától távol fel akarja üdíteni. Ha a Föld legszebb tájai valaha csak a dologtalanok találkozóhelyei lesznek, akkor azoknak, a kik a természettel meghitten szeretnek érintkezni, nem marad egyéb hátra, mint csónakba ülni és a hullámok közé menekülni, vagy megvárni azt a napot, mikor madármódra szállhatnak majd fel a végtelenségbe; de örökké fogják sajnálni az üde hegyi völgyeket, az érintetlen hóból fakadó zuhogókat és a kék
égben fürdő fehér vagy rózsaszínű csúcsokat. Szerencsére a hegység mindig tartogat kedves kis búvóhelyecskéket azok számára, kik a divat vágta csapásokat kerülik. Még sokáig húzódhatik az ember oda vissza a frivol világ elől és föllelheti gondolata igazságát, távol ama közönséges és mesterkélt áramlatoktól, a melyek még a legőszintébb elméket is megzavarják és eltérítik...
Milyen meglepő volt, mennyire ki voltam véve megszokott sodromból, a mint az utolsó sikátort elhagyva, ismét lenn voltam a határtalan bizonytalan messzeségbe vesző síkságon! Nyitva volt előttem a végtelen világ; mehettem, a merre tetszett: s mégis, hiába mentem, úgy látszott, mintha ki se mozdultam volna helyemből, úgy elvesztette a környező természet varázsát és változatosságát. Nem hallottam többé a patakzúgást, nem láttam a sziklát s a havat; ugyanaz az egyhangú tájék volt mindenütt. Utam szabad volt s mégis inkább fogolynak éreztem magamat, mint a hegyek közt; egyetlen fa, egyetlen bokrocska is el tudta állni kilátásomat; sehol egy út, hogy ne lett volna korláttal vagy sövénnyel befogva.
A mint messzebb távolodtam a hegyektől, a melyek mintha futottak volna tőlem, holott úgy szerettem őket, sokszor vissza-visszafordultam, hogy egyre kisebbedő alakjokat láthassam. A lejtők lassanként egyetlen kéklő tömeggé folytak össze; a mély völgybevágásokat már nem lehetett látni; a kisebb csúcsok elvesztek, csakis a magas ormok körvonala rajzolódott a fényes háttéren. Végre a tisztátlan köd és por, mely a síkságról felszállt, elrejté előlem a hegység alacsony lejtőit; nem maradt
egyéb, mint valami díszlet-forma a felhők felett, és alig tudtam egy-egy csúcsot, a mit egykor megmásztam, a szememmel meglelni. Majd a körvonalak mind elenyésztek a ködben; határtalan rónaság vett körül mindenfelől. Azontúl a hegység messze maradt tőlem; újra benne voltam az emberi zajban. De megőriztem a kedves múlt emlékét. Újra látom magam előtt a hegység szeretett körrajzát; lelkem visszaszáll a hűvös völgyi rejtekekbe és egy-egy pillanatra újra meghittje vagyok a sziklának, a bogárkának és a fűszálnak.
