A turistaság és a vadászat.
A vadász és a turista a sportok társadalmában a kutya és a macska szerepét töltik be. E két háziállat a köztudatban mint egymás ellensége szerepel, annak ellenére, hogy mindenikünk látott már kutyát és macskát együtt, szerető egyetértésben. Tehát meg tudnak férni egymás mellett, csak akarják azt.
Épúgy a turista és a vadász is meglehetnek egymás mellett a nélkül, hogy egymás érdekeit lényegileg sértenék.
Sőt tovább mehetünk. Lehet valaki egy személyben egyformán lelkes turista és szenvedélyes vadász, a nélkül, hogy önmagával különösebb collisióba [összeütközésbe] kerülne. Miért? Mert úgy a turistának, mint az igazi vadásznak csak egy vezérlő csillaga lehet s ez: a természet szeretete.
Az legyen a vadász nemes törekvése,
hogy a vadat óvja, klmélje és védje.
Vadásszon, mint törvény és szokás kívánja,
S teremtményeiben a Teremtőt áldja."
Ha ebből a mottóból indulunk ki, akkor a turista szemében a vadász nem lesz valami kegyetlen szörny, aki csak pecsenyére vadászik és vérszomját elégíti ki, hanem kartársa annak a turistának, ki a természetet szereti, annak teremtményeit óvja. Hiszen, ha a szó nemes értelmében vett vadász nem volna, nem volna vad sem s nem gyönyörködhetnék abban a turista sem. Mert, ha – tegyük fel – egészen betiltanák a vadászatot, akkor is volna orvvadász, ki a törvényes rendelkezések ellenére sokkal inkább pusztítaná a vadat mint most, mikor piszkos mesterségének gátat vet az igazi vadászúr, vagy annak alkalmazottja, ki fegyveresen járja az erdőt s ki – amennyire teheti – megóvja vadját annak legnagyobb ellenségétől. Vajjon megtenné azt akkor
is, ha ő maga sohase vadászhatna, ha soha nem elégíthetné ki egy szép trofea megszerzésére, vagy egy sikeres vadászeredmény elérésére irányuló vágyát?
Erre azt kérdezhetné valaki: "Hát nem mindegy az, hogy ki vadászik, az igazi vadász-e, vagy a vadorzó?"
Bizony nem mindegy. S itt van a nagy különbség s egyúttal ennek a kérdésnek punctum saliense [kulcspontja].
A szó nemes értelmében vett vadász betartja a törvény korlátait, sőt önként állít fel további korlátokat, nem pusztítja a vadat nemre, korra való tekintet nélkül és minden időben, hanem selectál, ahol rossz az ivararány, azt okszerű lelövéssel szabályozza, a gyenge egyedeket kilövi s így a fajfentartást az erősebb egyedekre bízza, vérfelfrissítésről gondoskodik, vadállományát eteti s törekvése általában odairányul, hogy az okszerű vadászat ezerféle szabályait betartva, vadállományát megjavítsa.
Természetes, hogy a vadászembernek a vadóváson kívül célja az is, hogy vadállományának egy-egy példányát elejtse s ezzel emberi szempontból egészen természetes vágyát kielégítse.
De hát kérdezzük: a virágot nem kaszálják le, az erdőt nem tarolják le s a virág és erdő nem gyönyörködtet-e? S jut-e valakinek eszébe felháborodni azon, hogy a fát kivágják, vagy a virágot letépik?
Nem. Egyszerűen az a sorsa a virágnak, az erdőnek, az őznek, a szarvasnak egyaránt, hogy elmúljon.
De ha arra kérjük a turistát, ne legyen elfogult a vadásszal szemben, akkor a vadászt is arra kérjük, ne legyen elfogult a turistával szemben.
A mindennapi életben elfáradt, beteg idegzetű embernek szüksége van a szabad természetben való tartózkodásra, testének, lelkének felüdítésére. S a jóérzésű vadász erkölcsileg sem vállalhatja a felelősséget azért ha a szabad természetet kizárólag önmagának sajátítja ki és rút önzéssel elzárja az erdőt, a hegyet embertársai elől.
Mindenkinek joga van arra, hogy a szabad természetben tartózkodjék, annak szépségeit élvezhesse. Nem olyan nagy szerencsétlenség, ha az erdei úton csendesen haladva, a madárdalban és virágfakadásban gyönyörködő turista a legrosszabb esetben megzavarja egy ugyanezen élvezetben elmerült, lesben ülő vadász szerencséjét. Majd meglövi azt az őzbakot máskor.
Jelen sorok írója egyszer a Tátrában, a nagyszalóki Három-tónál egy legelésző zergecsapatot figyelt puskával a kezében, egy szikla mögött ülve. Kiválasztott magának egy erős bakot s arra várt, hogy a csapat közelebb jöjjön. A Sziléziai ház felől azonban az ösvényen egy úr jött feléje két hölggyel: Eötvös báró két leányával. Csendesen haladtak egymás után, meg-megálltak, körülnéztek s az egyik hölgy, mikor a leshelytól alig 2 méternyire haladt el, felkiáltott: "Milyen szép itt!" Arcáról le lehetett olvasni, hogy mennyire élvezi a szép tátrai alkonyt.
Ők a vadászt nem vették észre és csendesen, boldogan haladtak tovább. Hát, lett volna a vadásznak joga, rájuk haragudni, őket ettől a nemes élvezettől megfosztani? – Dehogy lett volna, boldog volt, hogy mást is boldognak látott!
Azért azt se vegye a turista rossznéven, ha a vadász helyhez vagy időhöz kötött mérsékelt tilalmat állít fel vadászterületén. Vannak kivételes esetek, mikor ez indokolt. A két érdek egyébként is nagyon jól összeegyeztethető.
Nem beszélünk arról, hogy a hangosan kiabáló, lármázó, útját papír- és ételhulladékkal jelző turista kellemetlen idegen a vadászterületen, de viszont, ha a vadásztársaság az ebédhelyen egy jóízűen elköltött ebéd után énekszó mellett mulat az erdőben, miért ne tehetné ugyanazt a turista is?
Nemzetgazdasági szempontból mindkét sportnem egyaránt fontos. Sok milliárdot tesz ki az évenként elejtett vad értéke és a turistaság és idegenforgalom is sok milliárddal gyarapítja az érdekelt vidék lakosainak jövedelmét.
Mindkét sportnemben három jellemerősítő tulajdonság nyilvánul meg: a célkitűzés, a kitartás és a veszéllyel való férfias küzdés. Mindkét sportnem egyéb közös szempontokon (pl. honvédelmen) kívül egyformán fontos egészségi szempontból is, úgy testünket, mint lelkünket erősíti, nemes, szép gondolatokat ébreszt bennünk, szeretetet olt belénk a természet, a haza és egymás iránt, sok tekintetben tehát rokonfogalmak!
Hogy a turistaság és vadászat érdekei mily szépen hozhatók összhangba, errenézve csak arra utalunk, hogy amíg egyrészt a turista járhat vadászati célra készült cserkészúton (pl. Lomnici gerinc), úgy viszont a vadász turistacélra készült ösvényeket is felhasználhat (pl. Dr. Weiss-út). Nem egyszer fog a vadász turista-menedékházban megpihenni, míg máskor a turista vadászkunyhóban talál menedéket.
De a turista különben is csak látszólag van útjában a vadásznak, erdésznek. A valóságban, ellenkezőleg, sokszor öntudatlanul is segítségükre van. Számtalan példát hozhatnánk fel arranézve, hogy a turistákjárta vidéken kevésbbé mer garázdálkodni a fatolvaj s az orvvadász. A Mátrában pedig ép errevaló tekintettel az egyik erdőbirtokos és vadászúr nemcsak hogy megengedte turista-menedékház építését, hanem az építkezést ingyen faanyag stb. adományozásával elő is mozdította, mondván, hogy a turisták neki csak hasznára lehetnek, amikor az erdőt járják és így akaratlanul is ellenőrzik a hegyi falvak lakóit.
Tehát egy kis kölcsönös megértéssel, megbecsüléssel, emberszeretettel és némi előítélet leküzdésével nemcsak hogy szent lesz a béke, hanem a vadász és a turista vállvetett munkával fogja látszólag ellentétes, a valóságban azonban közös szent célját szolgálhatni!
* * *
Az erdőkről.
A suttogó, madárdalos, titkos misztikummal telített erdő a turista vágya, igazi terepe, otthona...
A kataszter az ország területét művelési ágak szerint belsőségekre [belterületekre], gazdászati és erdészeti területekre osztja. Az erdészeti területekhez számítandók nemcsak a fával benőtt területek, hanem az összes közben elterülő hegyek – még ha kopárak is –, valamint a rétek és legelők is. Minthogy pedig a belsőségeken és a gazdasági területeken (kertek és szántóföldek) a turista rendszerint csak keresztülsiet, hogy célját – az erdős hegyeket – elérje, bátran mondhatjuk, hogy a turista majdnem mindig erdőterületen jár és az erdész állandó házigazdája. Illik tehát, hogy legalább fogalmunk legyen arról, kicsoda, micsoda házigazdánk és hogy születik, növekedik és hal meg az erdő?
Az erdészeti személyzet tiszti, altiszti és szolgaszemélyzetből áll.
A tiszti személyzetet képezik az erdőmérnökök, akik a cseh megszállás előtt az 1762. óta fennálló selmecbányai bányászati és erdészeti akadémián végezték tanulmányaikat. Jelenleg ez az intézet főiskolai minősítéssel (m. kir. bányamérnöki és erdőmérnöki főiskola) Sopronban van elhelyezve. A végzett erdőmérnökök szolgálati rangfokozata a következő: erdőmérnökgyakornok, segéderdőmérnök, erdőmérnök, főerdőmérnök, erdőtanácsos, főerdőtanácsos, miniszteri tanácsos, államtitkár, esetleg miniszter.
Vannak még erdőtisztek, akik nem végeztek főiskolát vagy akadémiát; rangfokozatuk: erdész, főerdész, erdőmester.
Ezek az erdőőri szakiskolát járó altiszti személyzetből kerülnek ki, amennyiben az ügyesebbek, érdemesebbek és intelligensebbek az erdészeti középiskolába vétetnek át, ott nyernek kiképzést és a gyakorlatban a fenti, második tiszti rangsorba jutnak.
Az erdőőri szakiskolát végzett altisztek hivatalos rangfokozata: erdőlegény, kinevezésük után segéderdőőr, erdőőr, főerdőőr, de a közéletben általában erdészeknek neveztetnek. Ezekkel találkozunk leggyakrabban az erdőben, mert a műszaki segédszolgálat mellett ezek őrzik és kezelik az erdőket.
A kincstári erdőkben ugyanezek végzik a vadőri teendőket is. Magánalkalmazásban lehetnek még külön vadőrök, kik vadőri szaktanfolyamot végeznek, de erdészeti teendőkre képesítve nincsenek.
Szakiskolai képzettség nélküli szolgai minőségben működnek az erdőszolgák és a csőszök.
A m. kir. földmívelésügyi minisztérium és az alája rendelt erdőigazgatóságok és erdőhivatalok végzik az erdőügyi adminisztrációt, amely felöleli az erdőfelfigyeletet, az erdőgazdasági üzemterveket, a kísérleti ügyeket, a statisztikát az állami kezelésbe vett erdők gazdasági és igazgatási ügyeit, a birtokügyeket, a műszaki és erdőrendezési ügyeket, a kopár és szikes területek és futóhomok beerdősítését, az alföldi fásításokat, a vadászatot, a halászatot, a legelők, az állami gyógyfürdők és nyaralótelepek ügyeit. Csak a kisebb jelentőségű közalapítványi (vallás- és tanulmányalapítványi, terézianumi s megürült egyházi és papi) erdők adminisztrációját végzi a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium.
Csonkamagyarország erdőterülete a következőképen oszlik meg: tölgyerdő 6319, bükk és más lombfa 4953, fenyőerdő 480, összesen 11,752 km2. Ezzel szemben Nagymagyarország 63 vármegyéjében (Horvát-Szlavonországon kívül) volt: tölgyerdő 23,831, bükk és más lombfa 47,220, fenyőerdő 19,040, összesen 90,091 km2. Ebből: véderdő 3833, futóhomokon álló erdő 1192, feltétlen erdőtalajon álló erdő 68,306, nem feltétlen erdőtalajon álló erdő 16,760 km2. Nagymagyarország területének 32%~a erdő volt, míg Csonkamagyarország területének csak 13%-a erdő. Régi erdőségeinknek csak kb. 13%-a maradt meg birtokunkban.
A nagy erdőveszteség következtében serény mozgalom indult meg abból a célból, hogy befásítsák a nagy magyar Alföldet, ahol Mátyás király idejében nagykiterjedésű erdők voltak és nagy vadászatokat is tartottak. Ezek az alföldi erdők hivatva lesznek nemcsak erdőgazdaságilag emelni az ország fakészletét, hanem lehetővé fogják tenni a nagykiterjedésű és eddig kihasználatlan futóhomok és szikes területek hasznosítását is; nagy befolyással lesznek továbbá a klimára, a közegészségre, a harmatképződésre, a szárazság enyhítésére, a termés fokozására és így közvetve hazánk egész közgazdaságára. Ime az erdők jelentősége!
Az erdőben járva, mindenekelőtt megkülönböztethetjük fanemek szerint a fenyő- és lombfaerdőket és ezek számos ismeretes alfaját. Az erdő művelése szempontjából különbséget kell
tennünk a szál- és sarjerdők között. Kor szerint az erdő neve: vetés, ültetés, fiatalos, rudas, középkorú és vágható erdő.
Az erdők keletkezésének szempontjából megkülönböztetünk mesterséges erdősítéseket és természetes felújulásokat.
A mesters4ges erdősítést kezdik a magok szedésével. A lombos fák lehullott érett magjait ősszel összeszedik és lehetőleg mindjárt elvetik. A fenyőfáknál ellenben a tobozokat szedik össze és azokból előbb mesterséges úton, magpergetőkben, kellő hőfok mellett kipergetik a magokat és csak azután vetik el. A magokat csemetekertekben ágyakba vetik és itt kerti munkálatok módjára nevelik a kiültetésre szánt csemetéket. Ezeket ősszel vagy tavasszal ültetik el az erdőben sorokba rakott kis gödrökbe. A mesterséges felújításnak egyik neme az úgynevezett mezőköztes használattal való erdősítás. Ezt csak a tölgynál, lapályos vidéken alkalmazzák, olyképen, hogy a talajt ősszel felszántva, rendszerint minden ötödik ekeforduló után a barázdába sorba lerakják a tölgymakkot és azt a következő ekefordulóval letakarva, tetejébe gabonát vetnek, melynek megfelelően magas tarlóval történő learatása után megmaradnak a csemetesorok. A sorok között még 1–2 évig kapásnövényeket is termelnek és az evvel járó kapálással stb. elősegítik a csemeték fejlődését. Fenyveserdők helyén némely vidéken, ahol ezt a terep megengedi, a letarolás után első évben rozsot, a 2., esetleg 3. évben is burgonyát termelnek és így készítik elő az új erdő talaját.
A természetes felújításnál a természet maga végzi az erdőtelepítés munkáját. Ősszel lehull az érett mag, azt a lehulló lomb eltakarja, majd pedig a téli hó födi el. Tavasszal a mag kicsirázik, a gyökér a földbe fúródik, a kis palánta pedig keresztül töri a korhadásnak induló lombtakarót. Az így kicsírázott magok az erdőirtásnál e célra szabályos közökben meghagyott egészséges, erős magtermő fákról hullanak. Barangolásaink között gyakran találhatunk az irtás sűrűjéből kiemelkedő ilyen megkímélt hatalmas ősfákat. Fájdalmasan gondolunk ilyenkor arra, hogy milyen hatalmas erdő lehetett itt azelőtt, amely ilyen óriás fákból állott, de kevesen ismerik ezeknek a fáknak a rendeltetését. Ha az ilyen erdőket nem is az ember ültette, mégis az erdész irányító munkájára itt is szükség van. Csak szakszerű és tervszerű gyérítés (ritkítás) és tarolás mellett kapunk bő magtermést ígérő, hatalmas koronájú, egészséges magfákat és a letarolandó erdő helye csak ilyen gondos előmunka mellett fog egyenletesen alátelepülni. A mesterséges erdősítéssel és a természetes felújításnak fentemlített módjával keletkeznek a szép öreg szálerdők, melyek az értékes műfát szolgáltatják.
A sarjerdők szintén természetes felújítás útján keletkeznek. Ezeknél a letarolt fák tuskóiból és gyökereiből nőnek ki a sarjhajtások és ezek gondozásával nyerik az új erdőt. Természetes, hogy az ilyen sarjerdők sohasem vetekedhetnek a magból kelt vagy ültetett szálerdővel; satnyábbak a rendesen csak tüzelésre
szánt fák, rövidebb életűek és hamarább kerülnek letarolásra is.
Akár mesterséges, akár természetes úton keletkezik az erdő, rendes erdőgazdaságban a fákat állandóan gondozzák. A gondos erdész minden tíz évben gyökeres ápolás, tisztítás, gyérítés, szálalás (a korhadt stb. fák kidöntése), végül a teljes letarolás előtt előkészítő vágás alá veszi az erdőt. Az első két évtizedben az erdőt a fiatalosban felnevelni kívánt értékes fanemek közé keveredett egyéb értéktelenebb fanemektől, cserjéktől, bokroktól, gaztól stb. tisztítják meg. A további két évtizedben az elnyomott, kiszáradt, elkorcsosodott fákat kivágják, a sűrűbb részleteket ritkítják. Minden további tizedik évben az elszáradt, hitványabb fákat a szebb növésű, egyenesebb, értékesebb fák növésének és a természetes felújításhoz szükséges termőképesség elősegítése céljából gyéríteni és kiszálalni kell, míg végre bekövetkezik a szomorú vég: az öregerdő kidől a favágók fejszecsapásai alatt, hogy helyet adjon a fiatal új nemzedéknek.
Az erdőtarolás a földművelésügyi minisztérium részéről jóváhagyott és ellenőrzött erdőgazdasági üzemtervek alapján történik. Magánbirtokban levő erdőknél az üzemtervek alapján történő kezelés nem kötelező, de előnyöket biztosít a tulajdonos részére. Az állami felügyelet ellenben az összes, tehát a magánerdőkre is kiterjed. Az említett üzemtervek az illető erdőket annyi részre osztják, ahányszor bizonyos üzemidő alatt azokat tarolni akarják. Minden alkalommal csak egy ilyen részt szabad letarolni és az ismét beerdősítendő, úgyhogy mire a tervezet szerint az utolsó részt tarolják, az első rész erdeje újból elérte a letarolásra kitűzött kort. Pl. ha 80 éves fordulóban évente akarnak tarolni, az erdőt 80 részre osztják, évente egy részt tarolnak le és erdősítenek be újból. Amire a 80-ik rész erdejét letarolták, addig az első rész erdeje újból 80 éves, a második rész erdeje 79 éves lett és így tovább. A szálerdőket 60, 80, 100, 120 éves, ellenben a sarjerdőket 20, 40, 60 éves fordulókban kezelik, aszerint, amint ez az erdő növése, vágható kora, az illető vidék klimatikus, talaj- és keresleti viszonyai szerint a legracionálisabb. A 20 éves fordulóval kezelt sarjerdők rendesen olyan csererdők, melyekben a fiatal tölgyfa kérgét cserzésre lehántják; a lehántott fehér vékony dorongfa a keresett varga- és pékfa.
A kidöntött fenyőfák kérgét frissen, még az erdőben hántják le; az egyéb szálfáknál ez nem szokásos. A szálfák köbtartalmát szintén a tarolás helyén számítják ki, naplózzák és a szálfák oldallapjába ütött számokkal jelzik. A tűzifát az erdőben ölbe rakják és így állapítják meg a letarolt mennyiséget.
Vannak erdőrészletek, amelyekben az irtás és tarvágás egyszer és mindenkorra törvényileg tilos és ezekben mérsékelt szálalás is csak kivételesen van megengedve. Ezek a véderdők. Ilyenek lehetnek a havasokon (felső erdőhatár), a magasabb hegytetőkön és gerinceken, meredek hegyoldalakon és lejtőkön stb., céljuk pedig, hogy a szélvészek rombolását, továbbá hegy-
omlások, kő- vagy hógörgetegek (lavinák), vízmosások keletkezését és terjedését megakadályozzák, vagy alantabb fekvő területek termőképességét, közlekedési utak biztonságát fokozzák stb.
Az erdők legnagyobb részére vonatkozólag s törvény kimondja, hogy azok más gazdasági művelés alá nem vehetők, mindenkor feltétlenül mint erdők tartandók fenn, letarolásuk után tehát újból beerdősítendők. Ezek a feltétlen erdőtalajon álló erdők. A torvénynek ez az intézkedése kihat a magánkézben levő erdőkre is. A feltételes erdők rendszerint jótalajú lapályon álló erdők szoktak lenni és ezek területe mezőgazdasági művelésre is felhasználható, ezeknél tehát s magánbirtokosnsk szabad keze van.
A magyar erdészek és a magyar turisták között sok szellemi kapcsolat van. A keleti népek sajátos termászetszeretete, a növények kedvelése (japán virágkultusz) nyilvánul meg a turáni magyar fajban, a magyar erdészben és a magyar turistában: mindkettő szereti és megbecsüli az erdőt. Isten ezen szabad templomában kifejlődik és állandósul mindkettőnél a kedély és szív nemessége is. A turistaság a legönzetlenebb, legideálissbb sport, az erdészet pedig a legönzetlenebb és legideálisabb foglalkozás, mert hiszen – mint ezt fentebb láttuk – az erdész sohasem aratja le azt, amit vetett, a sok fáradsággal elültetett és fel nevelt erdő hasznát 80–120 év mulva s következő nemzedékek élvezik. Ez a szellemi kapcsolat is hozzájárul ahhoz, hogy az erdész mindig szívesen látta és látja a turistát, mindaddig, amíg a turista megbecsüli az erdész odaadó, önzetlen, szorgalmas munkáját. Első szent kötelességünk legyen tehát, mihelyt erdőterületre lépünk, hogy az erdészeti szabályokat pontosan betartsuk és azok ellen ne vétkezzünk soha! Erről részletesebben szólunk "A turistaság gyakorlása" és "A turisták viselkedéséről" című fejezetekben.
* * *
A rengeteg útvesztőjében az ember megtalálja önmagát.
*
Könnyebben lehet a zsarnok ellen büntetlenül merényletet elkövetni, mint a természet ellen.
*
Az is lehet igazi turista, aki nem jár nyaktörő utakon.
*
A magas csúcson törpe lesz a fenyő.
*
A lángész és az embergyűlölő egyedül jár.
A barlangokról.
Ma még sok barlang nincs teljesen kikutatva és legalább a nagyközönség a barlangokat alig, vagy egyáltalában nem ismeri. Részben a turistára hárul tehát az a feladat is, hogy a barlangokat átkutassa, feltárja, hozzáférhetővé és ismertté tegye. De a már teljesen kikutatott barlangokban is egészen más érzéssel fogunk járni, ha legalább fogalmunk van a barlangok keletkezéséről, azokról a misztikus erőkről, amelyek azokat létrehozták. Akár barlangok kutatásával foglalkozunk, vagy akár csak egyes barlangok puszta megtekintésére szorítkozunk is, szükségünk van tehát némi szaktudásra, amit szakkönyvekből sajátíthatunk el. A következőkben csak vázlatszerűen tudunk a legszükségesebb alapismeretekre rámutatni.
A barlangok legnagyobbrészt a víz mechanikai és chémiai hatása alatt keletkeznek. A folyó víz romboló hatását eroziónak, az ennél nagyobb jelentőségű chémiai hatását korroziónsk nevezzük.
A víz ezen romboló hatását főleg a könnyebben oldódó kőzetek repedéseinek felhasználásával fejti ki, amennyiben ezekből a repedésekből s kőzet felolvasztásával barlangokat alkothat.
A Föld szilárd kérgét alkotó kőzetek részben izzó állapotban tódultak fel a föld belsejéből; ezek a vízben nehezen oldódó és összeálló, repedéseket alig tartalmazó, barlangképződésre tehát kevásbbé alkalmas tömeges kőzetek (gránit, bazalt, trahit stb.). A vízből leülepedett üledékes kőzetek közül egyesek hasonlóképen chémiai és mechanikai ellenállóképességük következtében nem alkalmasak barlangok képződésére (agyagpala, homokkő, konglomerát stb.), míg más kőzetekben (kősó, gipsz stb.) keletkező barlangok hamar összeomlanak. Tartós, nagy barlangok keletkezésére legalkalmasabb aa mészkő és dolomit, minthogy pl.
1 rész mészkő 10,000 rész hideg vízben oldódik, de a szénsav-tartalmú esővíz tízszer annyi mészkövet képes feloldani. Feltétel azonban ezen kőzeteknél is, hogy a kőzet rétegezetlen, vagy vastag rétegekből álljon, mert a vékony rétegekből álló kőzet barlangjainak mennyezete csakhamar beomlik.
A korrozió útján keletkezett barlangoknál a víz korrodáló hatását főleg a kőzet finomabb és sűrű repedéseiben fejti ki, minthogy ezeken a víz lassan szivárog át és így nagyobb mennyiségű kőzetet oldhat fel. Így keletkeznek a tágasabb kamrás barlangok. Tág hasadékokban a víz hamar lefolyik és így kevesebb kőzetet oldhat fel; az így keletkezett hosszú, keskeny barlangok a hasadék-barlangok.
A víz addig hatol a földbe, amíg oly kőzetre nem akad, amely a vizet át nem engedi (agyagpala, homokkő, őskőzet). Ezen kőzet fölött talajvíz gyűl össze, amely addig emelkedik, míg valahol a föld felületét el nem éri, ahol mint forrás jut napfényre. A víznek ez a folyása képezheti a patakos barlangokat.
A barlangok keletkezése tehát a repedések kibővülésével kezdődik, folytatódik az üregek teljes kialakulásával, amit végül az üregek pusztulása, összeomlása követ.
A beomlott barlangok helyén tölcséralakú töbrök: dolinák keletkezhetnek; egész barlangjáratok helyén uvalák, barlang-rendszerek helyén poljék jönnek létre. Az így keletkezett alakulatokat karsztnak nevezzük.
A víz függőleges szivárgása folytán keletkező, rendszerint igen változó alakú szivárgós barlangokkal (Pálvölgyi barlang) szemben állnak a talajvíz vízszintes folyása következtében keletkező, többé-kevésbbé egyforma alagútszerű, hosszú folyóvizű barlangok. (Aggteleki Baradla-barlang.) Utóbbiakban a folyóvíz a barlang levegőjét vízpárával telítheti, a barlang falain leszivárgó víz párolgása pedig ily esetben minimális és ezért az ilyen barlangokban rendszerint nem képződhetnek cseppkövek. A párolgás lehetővé válik azonban, ha a barlangok és a külvilág levegője között légáramlás keletkezik. A párolgás következtében a barlang mennyezetén kiszivárgó vízben feloldott mészkő, illetőleg dolomit egy része szénsavas mészhártya alakjában kiválik. A mindinkább nagyobbodó vízcsepp végül leesik, miközben a vékony hártya elszakad, nagyobb része a vízcseppel együtt lehull és felépíti a barlang talpán kialakuló cseppköveket – stalagmitokat –, míg a mennyezethez tapadt szélei köralakban a mennyezeten idővel finom csőalakot, majd mészcsapokat – stalaktitokat – alkot[nak]. A kettő – folytonos hosszabbodás által – idővel egységes oszloppá nőhet össze. A cseppkövek alakja a legkülönbözőbb lehet és cseppköveket alkothat a barlang oldalfalairól lecsurgó víz is.
A korroziós barlangokat alakjuk szerint a következőképen osztályozhatjuk: odú (kisméretű üreg), kőfülke (kisebb méretű üreg, melynek mélysége kisebb szélességénél), rókalyuk (keskeny,
alacsony barlangjárat), ördöglyuk (függélyes üres), barlang (különböző alakú nagyobb üregek, esetleg az előbbiekkel kombinálva), átjáró (kétnyílású kisebb üreg), sziklakapu (ívalakú sziklahajlás, elpusztult barlang maradványa), sziklaüreg (szabálytalan üreg, amely a fent felsorolt típusok közé nem sorolható).
Errozió útján keletkező barlangoknál a víz mechanikai hatása közvetlenül hullámzás által és közvetve a víz hordalékának (iszap, homok, kavics) horzsolása útján érvényesül. A folyó víz errodáló munkáját evorziónak, a tenger ezen munkáját abraziónak is nevezik.
Sivatagokban a szélhordta homok is vájhat ki barlangokat. A szél ezen játékát deflaciónak nevezzük.
Az eddig említett barlangtipusok – vagyis a barlangok túlnyomórészt – később keletkeztek, mint az őket rejtő kőzetek. Megemlítendők még a kőzetek kifejlődésével egyidőben keletkezett ú. n. eredetileg létrejött barlangok. Ezek a korallzátonyokban rejlő üregek, a korall-barlangok, a vulkáni kőzetek kihülése alatt keletkezett és később a föld színén megnyílt üregek – hólyag-barlangok – és a láva-barlangok, amelyek akkor keletkeznek, ha a láva a külső, már megdermedt kéreg alól továbbfolyt, vagy repedéseken elszivárgott.
A barlangok hőmérséklete általánosságban olyan, mint a mély pincéké. A barlangok hőmérsékletét ellenben befolyásolhatja a külső levegő hőmérséklete. Ez történik a jégbarlangok keletkezésénél is. Utóbbiak keletkezésének feltételei az északi fekvés mellett: hogy azon a vidéken télen a hőmérséklet lényegesen a fagypont alá süllyedjen; hogy a barlang tág nyílással zsákszerűen a mélységbe vezessen; hogy a barlangba csak annyi víz szivárogjon, amennyi a jégképződéshiez szükséges, mert túlsok víz nyáron a jeget olvasztaná; végül, hogy a barlang ne legyen szellős, mert ez esetben a nyári meleg levegő keveredne a barlang hideg levegőjével és szintén olvasztaná a jeget. Ezen feltételek mellett télen a nehezebb fajsúlyú hideg levegő a barlang aljára száll, ott a leszivárgó és lecsöpögő vizet megfagyasztja, míg nyáron ugyanazon oknál fogva a barlangba szorul és hőmérséklete 0° körül marad.
A barlangokat cseppköveken és jégen kívül egyéb lerakódások is kitölthetik. Ezek: kőzetmálladék (a barlang kőzetének málladéka), barlangi agyag (főleg mangán és vasoxid elmállásából keletkezik), mésztufa-kiválás (a barlangfenéken összegyűlő meszes víz elpárolgása után visszamaradó mész), pataklerakódás (a barlangban folyó, vagy egykor folyt patak hordaléka), lősz-lerakódás (a szél hordja be), állati hulladék (ide tartozik a denevérguano is), emberi hulladék (tűzhelyek, konyhahulladékok, szerszámok stb., az ú. n. kultúr-rétegek).
Az említett lerakódások tartalmazhatják s jégkorszakok emlőseinek (barlangi medve, oroszlán és hiéna, őskori farkas és róka) csontjait, az ezen ősragadozók részéről behurcolt állatok
csontjait, a baglyok köpedékéből keletkezett csontfészkeket és a barlanglakó ember konyha-hulladékait, eszközeit, cserépedényeit stb. Ritkábbak az emberi csontok. Az egyes rétegek leleteiből az akkori kornak barlangon kívüli életére következtethetünk és így azok ősrégészeti jelentősége kézenfekvő. Ezen tudományos megállapítások azonban csak szakszerű és rendszeres ásatás (barlangkutatás) mellett lehetségesek.
A barlangkutatók feladatai: a barlangok felkeresése (a lakosság adatai alapján, elsó megfigyelések és feljegyzések), bejárása (megfelelő társakkal és felszereléssel!), feltárása (járhatóvá tétele anélkül, hogy a barlang jellegében kárt tegyünk!), felmérése, fényképezése, elnevezése (csak ha a barlangnak még nincs neve és csak valamely tudományos barlangkutató- vagy turista-egyesület, illetőleg -szövetség hozzájárulásával), nyilvántartása (a barlangkutató-egyesületek részéről), hidrológiai kutatása (a víz mozgásának útja), meteorológiai kutatása (hőmérséklet, légáramlás útja), geológiai kutatása, felásatása (csakis szakszerű hozzáértéssel, geológus vezetésével!), őslénytani, embertani ősrégészeti és biológiai kutatása (jelenkor), ismertetése és végül a barlangkutatás népszerűsítése.
Ezen munkálatokból különösen a barlangok fekvésének megállapítása, a barlangok bejárása, feltárása és turista-körökben való ismertetése képezik a turisták feladatát.
A tudományos barlangkutatás története a 18. század közepén kezdődik. A kutatások nagyobb mértéket a 19. század elején öltöttek, de a rendszeres kutatás csak a legutolsó nehány évtizedben indult meg. A hazai barlangok régibb leírásának ideje a 16., 17. és 18. századba nyúlik vissza. A 19. század elején jelennek meg hazánkban is az első tudományos alapon megírt dolgozatok. A hazai barlangok elsó összefoglalását Hunfalvy János 1864-ben megjelent műve tartalmazza. Több értékes munka megjelenése után 1906-ban új korszak kezdődött, amikor Herman Ottó egy felfedezésével kapcsolatban a M. Kir. Földtani Intézet vállalta a Bükkhegység barlangjainak rendszeres kutatását. 1910-ben a Magyarhoni Földtani Társulat kebelében barlangkutató-bizottság, 1913-ban barlangkutató-szakosztály alakult, amely egyúttal megindította a "Barlangkutatás" című folyóiratot. Azóta több turista-egyesület is alakított barlangkutató-osztályokat, amelyek serény munkásságot fejtenek ki. Legújabban pedig (1926.) önálló Magyar Barlangkutató Társulat alakult, amely úgy turista-, mint tudományos szempontból a hazai barlangkutatás összes teendőinek ellátására hivatott.
* * *
A barlangban a legérdekesebb látnivaló a sötétség.
*
A leglátogatottabb barlangok a bűnbarlangok.
*
A turistaság és tudomány egymás szolgálatában.
A tudósok rendesen lenézik a turistákat s az egész turistáskodást. Pedig nincs igazuk. Eltekintve kézikönyvünk más helyén már részletesen méltatott jelentőségétŐl, a turistaság kitűnő szolgálatokat tehet a tudománynak is. De épen ezt szeretik kétségbevonni, sőt némelyek épen tudományos szempontból kárhoztatják a turistákat, mert dilettantizmusukkal sok kárt is okozhatnak. és ebben van is sok igazság.
De az igazán megértő, lelkiismeretes és értelmes turistáskodásról akarunk itt szólani.
Amikor a turisták utak készítésével, menedékházak berendezésével stb. a kirándulásokat könnyebbé, biztosabbá teszik, evvel kapcsolatban egyszersmind turistákká nevelik az ifjúságot s azt korán hozzászoktatják a természet megfigyeléséhez és szeretetéhez, egyúttal pedig hozzáedzik őket a fáradalmakhoz, hegymászáshoz, igénytelenséghez stb. Az ilyen jól edzett fiúkból lesznek az igazán jó természetvizsgálók. Ezek nem lesznek szobatudósok és ez fontos, mert szobatudósra minél kevesebb szükség van. Hazánkban nagyon sok a szobatudós, a filológus, a könyvmoly, a kompilátor [ollózó], de annál kevesebb az igazán edzett, rajongó természetvizsgáló. Hazánk érdekes tájait sokszor idegenek kutatják föl tudományos szempontból, mert tudósaink nagyrészt a szobában ülnek s ott gyártják a rossz könyveket.
Kétségtelen tehát, hogy a turisták az ifjúság turistanevelésével a tudománynak nagyon hasznos szolgálatot tesznek.
Geológust és geografust pl. alig lehet elképzelni a nélkül, hogy az illető jó turista ne legyen. De szüksége van erre a botanikusnak, zoológusnak, sőt az etnografusnak is. Az Alpok
geológiai tanulmányozása lehetséges volna-e a nélkül, hogy az illető geológus ügyes hegymászó is legyen? Tanulmányutakat tenni, idegen, alacsony műveltségű népek közt utazni pedig épen lehetetlen a nélkül, hogy az utazó testileg edzett legyen, és épen az ilyen fáradalmakra készíti elő a fiatal tanulót a turistáskodás. A jó turista függetlenné tudja tenni magát mindenféle kényelmi eszköztől. Elalszik az erdőben is; ha nincs járómű, eljár gyalog is, nem árt meg neki sem az eső, sem a szél, könnyen koplal és beéri kevésbbé ízletes táplálékkal is.
Ez az első nagy jelentősége a turistaságnak a tudományra nézve.
A turisták azonban egyúttal valósággal a tudományos munka előőrsei. Különösen a nehezen járható hegyvidéken a turisták az első "úttörők". Ők jutnak legelőször föl a hozzáférhetetlennek látszó sziklafalakra, tornyokra. Ők tiporják az első ösvényt a rengetegen át. Hány tudósnak a munkáját könnyítették meg a turisták! Ott van a Tátra hajdani eljegesedáséről szóló, nemrégiben megjelent szép kötet. A szerzője, Joseph Partsch leipzigi professzor, szép szavakkal ismeri el Dénes Ferenc kedves turista-társunk megbecsülhetetlen szolgálatait.
A legtöbb ismeretlen vidéken legelőször tágabb értelemben vett turisták, explorátorok fordultak meg. Explorátor volt Teleki Samu gróf, Magyar László, Stanley, Livingstone, Przsevalszkij, Amundsen stb., stb. Ezeknek nyomában jelentek meg a tudósok, rendesen szintén explorátorok kiséretében.
A magas hegyek kutatásában egyszerű turisták és turista-tudósok végezték az alapvető munkát. Tyndall keményen edzett hegymászó volt, Eötvös Loránd nem kevésbbé; a magas régiók geológiai felvételét pedig a tudósok mindig igen edzett turisták társaságában végezték.
Bizony nélkülözhetetlenek ők a tudományban s ezt el kell ismerni. A művelt lelkű, helyesen észlelő turista mindig tud a szakembernek olyan felvilágosítást adni, aminek értéke, haszna van. A gyakorlott turista élesen és helyesen lát; nem vezet félre, helyesen becsüli meg a magasságokat, távolságokat, az út megtevéséhez szükséges időt stb. Ebben rendesen a tudós fölött áll. De még anyagiakban is. A tudós tarisznyájából kiszedi a súlyos dolgokat s maga cipeli, hogy a tudományos munkát ez ne nehezítse meg. Segít neki a mászásban, élelmiszer-beszerzésben, hálóhely-készítésben stb., mert ezt ő esetleg mind jobban érti és jobban bírja, mint a tudós. Igy a tudós a turistában jó barátját, segítőtársát, megértő munkását találja meg! Lehetne-e barlangot felkutatni és feltárni, lehetne-e az Alpok zergejárta, égbe-nyúló sziklatornyain a geológusnak dolgoznia és lehetne-e ismeretlen vidékek felkutatására indulni turista-edzettség, turista-leleményesség, turista-kedély nélkül? Olvassuk el a Ruvenzori fölfedezésének történetét a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtárában s itt is látni fogjuk, hogy miért szorult rá a tudomány a turistákra.
A gyakorlott, edzett turista tehát a kevésbbé gyakorlott természetvizsgátónak nélkülözhetetlen útitársa lesz és mint ilyen is megbecsülhetetlen szolgálatot tehet a tudománynak!
De még ha a turista magában jár is, akkor is rendkívüli hasznot hajthat a tudománynak. Ehhez azonban két szigorú feltétel szükséges.
Először is semmi körülmények között se tartsa magát tudósnak s ne akarjon a szakemberekkel a tudományos téren vetélkedni.
Másodszor pedig legyen annyi tudása, hogy fölismerje az értékeset, a tudományra nézve becseset s legyen benne annyi műveltség, hogy a természeti ritkaságok vagy régiségek lelőhelyét dilettáns kézzel ne pusztítsa el.
Az első feltétel szigorú betartására nagyon kell figyelmeztetni egyes turistákat. Vannak, akik a szakembert a kirándulásokon lekicsinylik s elbizakodottsággal hozakodnak elő azzal, amit a lexikonból tanultak, de nem jól értettek meg. A szakember az ilyen turistával szemben mindig nehéz helyzetben van. Fél, hogy megbántja a kérkedőt és vele együtt a turista-társakat is s ezzel elrontja a kirándulás hangulatát. Mert legjobban szeretné a kérkedőt "megbuktatni", mint a gyönge vizsgázót; szeretné azzal az egy szóval elintézni, hogy "szamárság". De ezt tiltja az illem és a társaság iránt való kíméletesség. Szerencsére mindig akadnak a turisták között olyan kevesebbet tudó, de sokkal műveltebb lelkű laikusok, akik mindjárt észreveszik, hogy egyik turistatársuk éretlen kincsével kérkedik s aztán ezek a maguk módja szerint "elintézik" a közbeszónokot.
De nem ez a legnagyobb veszedelem, amit az ilyen lexikon-dilettáns a tudományra zúdit. Sokkal nagyobb veszedelem az, hogy az ilyen ember az egyszerűbb képzettségű turistatársakat is elbolondítja, a vidéki ujságokba félkegyelmű cikkeket ír s lassankint saját nagyságának őszinte bámulatába teljesen elmerülve, nekiáll ásatni vagy gyüjtetni s feldúlja a lelőhelyeket, tönkreteszi a gyüjtőhelyeket.
A nem szakavatott tudós turista sohase legyen elbizakodott s ne tartsa magát tudósnak!
Viszont azonban a turistának, hpgy a tudósnak hasznos munkatársa lehessen, sokat kell tanulnia. Föltétlenül legyen magas lelki műveltsége. A természettudományok, történelem, művészet alapelemeit ismerje, hogy ne lehessen félrevezetni s meglássa azt, ami igazán érdekes és a tudományra nézve értékes. Mindezek szakszerű gyüjtéséről a következő fejezetben szólunk részletesebben.
Ugyancsak külön fejezetben szólunk a turistaság és a meteorológia kapcsolatáról, nemkülönben azokról a szolgálatokról, amelyeket a turista a térképezés terén tehet.
Ha a tudomány rászorul a művelt és finom lelkű turistákra, vjszont a turista is rászorul a tudományra. Jó térképek nélkül
vakon járna a világban, némi természettudományi és történelmi ismeretek nélkül olyan lesz az utazása, mint a birkáé, akit végigvezetnek a hegyek közt s csak azt jegyzi meg, hogy hol lehet jól legelni. Igenis, a tudomány adja meg az utazások, kirándulások igazi értékét, igazi tartalmát. Magasabb turista-célok pedig komoly tudomanyos műveltség nélkül elérhetetlenek.
A természet, a Föld, az élet megismerése valóban közös munkája egy oldalon a turistáknak, explorátoroknak, felfedezőknek, más oldalon a tudósoknak. Igy függ össze a turistaság és a tudomány.
* * *
Ész nélkül tehetetlen az erő, de az ész is erő nélkül.
*
Meglehet, hogy a szobatudós tanulva élvez, de bizonyos, hogy a turista élvezve tanul.
*
A művelt turista a maga teljében élvezi az életet.
*
A turista a tudomány cserkésze.
*
Ha mindig keletnek megyünk, nyugatra jutunk.
*
Az úttörő rendesen nemcsak az utat töri, hanem önmagát is.
*
A turista élvező geografus.
*
Az őskorban az ember a természet rabja volt, az ókorban félt tőle, a középkorban megtagadta és elszakadt tőle, az újkorban leigázta, hogy kizsákmányolja. A jövő korban örök frigyre kell vele lépnie, hogy igazán a természet koronája lehessen.
*
Meddig a lábad elér, mind a tiéd a világ.
*
A természetet és a kenyeret nem lehet megúnni.
*
A betű közellátóvá és szűkkeblűvé tesz, a természet messzelátóvá és nyiltszívűvé.
*
Mit és hogyan kell a turistának gyüjtenie?
A turisták, amikor kinn járnak a szabad természetben, minduntalan akadhatnak olyan dologra, ami esetleg a tudományra nézve értékes. Az ilyesmit felszedni és szakemberekhez vinni kötelessége minden turistának.
De láthat a turista valami olyat is, ami őt érdekli, bár a tudomány előtt már régen ismeretes, a turista azonban nem szakember, tehát nem tudhatja közelebbről, mi az, pedig szeretné tudni. Az ilyesmit is szedjük föl és vigyük szakemberhez. Ő majd megmondja, hogy mi az, ami a turista figyelmét fölkeltette s ezzel tanulunk legtöbbet.
Ezért a turista gyűjtése két célt szolgálhat: vagy a tudományt, vagy saját tudását gyarapíthatja vele.
Dehát mit vegyünk föl? mit hozzunk el, mire figyeljünk?
A turista útközben sok mindenfélét láthat és találhat. Lehet ez az ásványtan, kőzettan és geológia köréből, vagy a növénytan, állattan köréből, de lehet valami néprajzi, régészeti, történelmi stb. lelet is, ami figyelmét megragadja.
Hogy miféle anyag épiti föl a hegyeket, az fogja mindig talán elsősorban érdekelni a turistákat. Jó geológiai térképek ugyan rendesen tájékoztatnak a hegyet felépítő kőzetek koráról, de csak nagyon ritkán a kőzetek minőségéről. Geológiai térképet sem könnyű olvasni, azért a turista, még ha részletes geológiai térkép van is a kezében, nem igen boldogul vele s nem tud tiszta fogalmat szerezni a hegy fölépítéséről. Legjobban teszi a turista, ha a hegyet fölépítő kőzetekből mintát hoz, s azokat bemutatja a szakembernek.
De persze ez sem könnyű feladat. Sokszor a hegynek nagyon bonyolult szerkezete van és sokféle kori és sokféle minőségű kőzet található rajta.
Általános szabályul a következőket kell tanácsolnunk:
1. Az útról és az út közvetlen közeléből sohase vegyünk föl mintát, mert lehet, hogy azt úgy hordták ide az út kavicsolására vagy javítására. Sokszor építőkövek szállítása közben hullanak el darabok. Jelen sorok írója egyszer a Bakonyban járva, a kocsin rendezte a gyűjtött köveket s a fölös példányokat elhajigálta; képzelhető, milyen zavarba jön a kezdő geológus, ha megtalálja a mészkőterületen az elhajított bazalt-darabot.
2. Lehetőleg szálban álló szikláról törjünk le friss, el nem mállott darabot. A mészkő és a dolomit mindig letörhető, ezek nem mállnak el, de már a homokkő kötőanyaga mállott lehet. A mállott darabot megismerjük fakósárga színéről, puhaságáról, ellentétben az üde, kékes, vörösesszinű, kemény, csillogó, friss darabbal. Különösen a tömeges kőzetekben vigyázzunk, csak olyan darabot vigyünk magunkkal, amelyben minden kristály épen, frissen ragyog s bicskával nem tudjuk megkarcolni. A gránit, vagy a vulkáni tömeges kőzetek kristályai mindig keményebbek, mint a kés acélja, azért nem tudjuk a friss kristályt megkarcolni. Különösen a földpátkristályok mállnak el nagyon hamar s kaolinná lesznek. Fehéresszínű, porló vagy nedvesen képlékeny agyag tölti ki a hajdani kristály helyét. Az ilyen mállott kőzetről a petrografus sokszor nem tudja megmondani, hogy mi volt eredetileg, azért az ilyen darabok nem tanulságosak. Persze ezek az itt elmondottak is csak nagy általánosságban érvényesek, mert vannak olyan mállások, mint pl. a solfatara-működés folytán történt elmállások, amelyek tudományos szempontból nagyon is érdekesek. De ilyen részletekbe a laikus nem mehet bele.
3. Csak olyan kőzetből vegyünk mintát, amelyről meggyőződtünk, hogy nagy tömegben fordul elő. A kőzeteket sokszor átjárják másféle kőzetek erei, "intrúziói", behatolásai. Ezek a hegyképződésben rendesen kisebb jelentőségűek. Vannak sokszor a tömeges (nem réteges) kőzetekben idegen zárványok is. Ezek sem lényegesek a hegy fölépítésében. A főkőzet a fontos, ezt kell különösen megismernünk. Ha azonban azt vesszük észre, hogy a főkőzetet igen sok helyen járja át feltűnő erekben valami idegen kőzet, akkor ebből is hozzunk haza, mert akkor ez jellemző a hegyre s esetleg a hegy formáira is jelentős befolyása van.
4. A réteges kőzeteket nehéz megfigyelni, mert ezekben sokszor nagy a változatosság s ha nem tudjuk, hogy az egyik réteg hogyan fekszik a másikon, akkor nagyon nehéz helyesen kiválasztani a mintákat. Ilyen esetben megint csak abból a kőzetfajtából hozzunk, amelyikről meglátni, hogy vastag rétegekben fekszik s mindenesetre figyeljünk arra, hogy egyik réteg hogyan fekszik a másikhoz képest. Helytelenül összeszedett kövekkel csak zavarba hozzuk a szakembert.
5. Nagy darab kőre nincs szükség. Elég akkora darab, mint egy mosdószappan, sőt néha még kisebb is megfelel.
Ilyen követ gyüjteménybevaló, jóformájú darabban geológus-kalapács nélkül nagyon nehéz letörni. Közönséges kalapácsot ne használjunk, mert az kicsorbul. A lehullott követ pedig fölvenni nem tanácsos. Legjobb, ha nagyobb kődarabbal letörünk egy darabot s azt szintén nagyobb kődarabbal széttörjük, hogy frisstörésű lapot kapjunk s megnézhessük, hogy nem mállott-e a kő? A megfelelő nagyságú darabról a kőkorszakbeli ősember módjára lepattogtatjuk az éleket, szögleteket, csúcsokat, hogy tarisznyánkat, vagy a benne levő holmit meg ne sértsük vele.
A felszedett és elviendő követ azonnal papirosba csomagoljuk, miután egy fél névjegyet tettünk melléje, amelyikre ráírtuk a dátumot, a lelőhely pontos megnevezését s a kő helyzetét, pl. így:
"1926. augusztus 20. – Az X hegy déli lejtőjén, a 236-os magassági ponttól mintegy 300 lépésre délnyugat felé. Heverő kő, széttörve. Szálban álló nincs, de a többi heverő kő egészen hasonló minőségű."
Vagy:
"1925. szept. 5. – Y hegy teteje. Szálban álló szikláról törtem le. Az egész hegytető ebből van.
Az ilyen jól meghatározott, jól csomagolt kő mindig elég értékes. A meghatározást írjuk mindig névjegy-darabra, mert ez keményebb, tartósabb papiros és nem pusztul el olyan könnyen, mint a közönséges vékony papiros.
Ha a követ aztán a szakember pontosan meghatározta, ezt a meghatározást ráírhatjuk kemény papirosra s a kő mellé csomagolva eltesszük mindaddig, amíg egész kis gyüjteményünk lesz, csinos, egyforma, szappanalakú kövekből. Akkor aztán valami szekrényfiókot berendezhetünk a gyűjtemény számára. Csinosan elkészített kis papírlemez-tálcára helyezzük mindegyiket s még évtizedek mulva is tanulságos lesz és örömet okoz. Nagyítóüveggel nézegetve a köveket, igen-igen sokat tanulhatunk. Persze, hogy a kövek el ne cserélődjenek, mindegyikre sűrű festékkel számot írunk s ugyanezt a számot rávezetjük a meghatározó cédulára is. A kövekre cédulácskát ragasztani nem célszerű, mert idővel leválik róla.
Ilyen okos, kitartó gyüjtéssel még a tudománynak is szolgálatot tehetünk.
A tudomány érdekét előmozdítjuk, ha a kőzet repedéseit kitöltő, vagy egyébként megjelenő, szép kristályokat is magunkkal hozzuk. Leggyakrabban ugyan csak kalcit-kristályokat találni s ezek sokszor diónyi nagyságúak, feltűnően szépek, de a szakember bizonyos "lenézéssel" adja vissza. Ez azonban ne vegye el a kedvünket, sokszor nagyon érdekes kombinációk kerülhetnek elő.
Sokszor nagyértékűek a kövületek is. Ezeknek segítségével határozzuk meg a kőzetek korát. Csigák, kagylók, koralliumok, krinoida-szárak, nummulitesek, ammonitesek stb. a leg-
közönségesebbek. Ha szép példányokat találunk belőlük, minden esetre pontos helymeghatározással hozzuk el őket a szakembetnek. Turistáknak nincs gyakorlatuk kövület-keresésben, azért rendesen csak a nagyon gyakran előforduló, közönséges fajtákat találják meg. Érdemes ezeket is egyszer hazahozni, hogy a szakembertől nyert felvilágosítás után többé ne terheljük velük a tarisznyánkat. Igy pl. az eocén-kori mészkőrétegekben rendesen kosárszámra lehet gyűjteni a nummuliteseket (pénzalakú foraminifer-félék, ma csak mikroszkopikus kis rokonaik élnek), echinusokat (tüskebőrüek, olyan császárzsemlye alakú, apró dudorokkal díszített kövületek), osztrigaféléket, vagy csigákat stb., de ezek a tudományra nem érdekesek, csak a saját okulásunkra szedhetünk belőlük jól megtartott példányokat.
A kövületek közül talán legértékesebbek lesznek a laza, fiatalkori rétegekben előforduló csontok. Ha ilyeneket találunk, vegyünk ki nagyon pontos helymeghatározással egyetlen darabot és azt gondosan csomagoljuk el, hogy útközben össze ne zúzódjék, azután vezessük oda a szakembert. Mert az ilyen csontlelőhelyeket megbolygatni laikusnak és dilettánsnak nem szabad. Sőt ha azt látnók, hogy kevésbbé okosan gondolkozó turistatársunk csupa kiváncsiságból vagy dicsvágyból elkezdené megturkálni a helyet, ezt minden módon akadályozzuk meg. A tudománynak nincsenek nagyobb ellenségei, mint a lelőhely-dulók, az elbizakodott dilettánsok, a kérkedni akaró gyűjtők. Mamutcsontok kiásásához nagy türelem és szakértelem kell. Sokszor, mielőtt a csontot kiemelhetnők, valami tapasztó, összecementező anyaggal meg kell szilárdítanunk, különben porrá hull a kezünkben.
Ha az ilyen csontlelő-helyről kivettük az elviendő darabot, akkor még jó, ha az egész lelőhelyet eltakarjuk, láthatatlanná tesszük, mert utánunk ráakadhat valami alacsony műveltségű ember és szétdúlja a lelőhelyet.
Teljesen ugyanez áll a régészeti (archeológiai) lelőhelyekre is. Az archeológiába, sajnos, mindenféle félművelt ember bele szokott kontárkodni s megsemmisíti úgynevezett "ásatások"-kal a lelőhelyet. A régiségek maguk is nagyon érdekesek ugyan, de még érdekesebbek azok a körülmények, amelyek között a régiségek előfordulnak. Márpedig a körülmények pontos tanulmányozása okvetlenül nagy szaktudást igényel.
A turistának talán fontosabb feladata a dilettáns ásás-túrás megakadályozása, mint maga a gyűjtés. A lelőhelyről azonnal értesítse a szakköröket, mégpedig legjobb ha írásban, mert "verba volant" [a szó elszáll]. S az írás mellé mellékeljük az elhozott mutatót, pl. embercsontot, bögrét, kőszerszámot, bronzszerszámot, pénzt stb. Ha a leletről írásban számolunk be, akkor a felfedezés dicsőségét – ami elvégre nem szégyenlenivaló és nem megvetendő dolog – mindig megőrizhetjük, mert az írás tanuskodni fog róla. A jelentést legjobb a M. Nemzeti Múzeum Igazgatóságához beküldeni.
Növényeket mi turisták igazán csak azért gyüjthetünk, hogy egy-egy emlékül magunkkal vitt virágban otthon is gyönyörködhessünk, vagy hogy magunk tanuljunk belőle, mert ma már annyira ismerik a turistáktól járt vidékek növényzetét, hogy a tudomány számára újat hozni alig lehet. Ha fáról akarjuk megtudni, hogy miféle, elég egy gallyat letörni belőle néhány ép levéllel. Arról a botanikus majdnem teljes biztossággal mindig megmondja a is nevét. A dudvafélékból elég, ha virágot és levelet, egy szárat hozunk, a gyökér fölösleges. Erről is mindig meg tudja mondani a botanikus, hogy miféle. A mohák, zúzmók szintén érdekesek lehetnek. Ezekből is egy kevés elegendő. A tudomány számára újságot rendesen csak növényi betegségek, torz-alakok, rendellenességek gyűjtésével tudunk szerezni.
A botanikusok számára hasznos munkát végezhetünk azzal, ha valami feltűnő növénycsoportosulásról, vagy rendellenes növésről, vagy valami feltűnően szép formájú fáról, bokorról stb. jó fényképet készítünk.
Állatokat gyűjteni nehéz. A bogarakat, lepkéket, szitakötőket stb., azután meg pókokat, százlábúakat stb. nagyon jól ismerik már mindenfelé. A pillék és hernyók gyűjtéséhez különös szerszámok kellenek és turista ritkán fog ezekkel vesződni. A bogarakhoz borszesz vagy formalina kell, de ezt nem szoktuk és ne is cipeljük magunkkal, hacsak magunk okulására vagy iskolai tanítás céljára nem akarunk gyűjteni. Egyetlen egy esetben fogjunk okvetlenül bogarat. A barlangokban. Ha a sötét barlangban akármiféle bogarat, legyet vagy más "rovott lábú barmot" találunk, azt óvatosan fogjuk meg és ha más nincs, tegyük nemcukros pálinkába, vagy üres dobozba. De ennek a leletnek csak úgy van tudományos értéke, ha méter-pontossággal. meg tudjuk jelölni a helyet, ahol fogtuk.
Kígyót meg lehet fogni; de vigyázzunk, mert különösen mészkőhegyeken vipera mindig előfordulhat. A kígyót is legjobb borszeszbe fojtani. (*) Semmiesetre se kínozzuk. Békát nem kell gyüjtenünk, a gyíkokat sem érdemes, mert ezeket elég jól ismeri a tudomány, saját céljainkra pedig nem érdemes vele vesződni.
Madarakhoz meg ne nyúljunk, mert kár a madár életét kioltani kétes tudományos nyereség ellenében. Hagyjuk az élő állatok gyűjtését szakemberre, hogy minél kevesebb életet pusztítsunk el.
Igen hasznos szolgálatot tehetnek a turisták néprajzi (etnografiai) tárgyak és néplélektani (folklorisztikai) adatok gyűjtésével. A gyorsan fejlődő technika és gyáripar lassankint minden népies szerszámot kiszorít. A régimódi sótörők, mézprések, falapítók, gyertyatartók stb. a padlásra kerülnek s lassankint elpusztulnak. Ezeket minden értelmes embernek kötelessége lehetőleg megmenteni. Csekély pénzért, néha jószóért odaadják a múzeum számára. Ha megkaptuk, akkor kössünk rá jó erősen névjegyet s a névjegyre írjuk rá mindazt, amit megtudtunk róla. Pl.
(*) Ez az egyetlen megjegyzés mindenképpen idekívánkozik a könyv főrészébe: ma Magyarországon minden kétéltű, hüllő és madár védett, engedély nélküli gyűjtésük tilos. [NF]
– Szentpálfalva, Sánta Kovács János háza. A padláson találtam, odaajándékozták a Nemzeti Múzeumnak. "Szívalekvár-kafirculó, má kiment a divatbú." (Idézőjelbe tesszük a tulajdonos eredeti meghatározását, lehetőleg a hallott dialektus szerint leírva.) Jó megtudni róla mindent, hogy hogyan használták, mikor használták utoljára, stb. A jól meghatározott, kellő magyarázattal ellátott népies tárgynak, legyen az házi vagy népies ipari eszköz, öltözetdarab ékszer, szobadísz, lószerszám stb., mindig nagy tudományos értéke van. A szűcs-, bognár-, kovács-, gyertyaöntő-, fazekas-, bábos-iparosok szerszámai, mintái, a pásztor, halász, vadász, földműves eszközei stb. mind-mind értékesek. Nekünk, jó hazafi turistáknak nem szabad kimélni némi kis pénzt a megvásárlásra s a fáradságot, hogy lecipeljük az esetleg nehéz szerszámot a pályaudvarra. Ott az állomásfőnök minden körülmények közt segítségünkre lesz, hogy a tárgyat mint teherárut feladhassuk a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya címére.
Különösen nagy kincs, ha valahol megtaláljuk a céhládát, céhkorsót és -írásokat.
A néplélektani gyűjtés kissé körülményesebb. Megesik, hogy valahol bezár bennünket a rossz idő vagy egyéb kellemetlensig. Faluhelyen nagyon hasznosan tölthetjük az időt, ha a falubeli mesemondót – mert rendesen van ilyen is – előköveteljük s mesét mondatunk vele. Különösen aki gyorsíráshoz jól árt, az mondasson magának mesét s azt nagy gonddal jegyezze le. De ne szóljunk közbe, ne kérdezzünk semmit, ne magyaráztassuk a dolgot, mindegy, ha első hallásra nem is értjük meg teljesen, hanem úgy, amint halljuk, dialektusban jegyezzük le és ne igazítsunk rajta semmit. Eleinte nehezen megy a dialektust jegyezni, de később hozzászokunk s igen értékes megfigyeléseink lehetnek.
A mesemondón kívül a regősök, énekesek, versfaragók, tréfacsinálók is nagyon érdekesek. Unalmas órákat rendkívül érdekessé lehet ilyesmivel tenni s nagy haszna is lesz belőle a tudománynak. A babonákat, szokásokat, időjósló észrevételeket mind fel lehet jegyezni s gyüjteményesen beküldeni a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának.
Végül még a fényképekről és ezek gyüjtéséról kell szólnunk. A tájkép érdekességeit vagy szép részleteit minden turista szereti fotografálni, de sokan elrontják a képet azzal, hogy szembenéző turistákat állítanak az előtérbe. Az ilyen kép egy ideig kedves emlék, de idővel elértéktelenedik s aztán senki se néz rájuk többet. A jó tájképfelvétel azonban idővel mind értékesebb lesz!
Különösen kevébbé ismert tájakon fényképezzünk le mindent, ami szép, érdekes vagy nevezetes. Ha a hegytetőről a kilátás kivételesen tiszta, vagy egy-egy felvételhez egyéb kivételes
alkalom nyílik, azt feltétlenül használjuk fel, mert kérdés, mikor nyílik megint hasonló alkalom és lesz-e ott akkor is jó fényképező?
Ha valami érdekes dolgot találtunk, a lelet helyét szintén jó lefotografálni. Nagyon jól tesszük, ha minél több fényképet készítünk romokról, kúnhalmokról, régi, nevezetes épületekről, mert ezek pusztulásnak vannak kitéve. Csak mindig jegyezzük föl pontosan, milyen napon, milyen napszakban és milyen világtáj felől vettük fel a képet. Az ilyen felvételeknél törekedjünk arra, hogy éles képeket kapjunk.
Az arra érdemes fényképeket juttassuk el esetleg a turistaegyesületek és -szövetség útján tudós szakemberhez, mert miként az egyéb összegyűjtött tárgyakat, úgy az ilyen értékes fényképeket is csak így tudjuk a tudomány céljaira értékesíteni és megőrizni, míg különben magánkézben azok előbb-utóbb elkallódnak.
* * *
A néprajz a legérdekesebb virág az eszmélve járó turista útja szélén.
*
Ritka növény- vagy állatfaj irtása nagyobb vandalizmus mint műemlékek pusztítása.
*
A százados rom nemcsak történelmi emlék, hanem a táji romantika gyökere is. Konzerváljuk a romokat.
*
A monda a tájék lelke.
*
A természet szertára szemléltetőbb, mint az iskoláé.
*
A tájék igazi szépsége a saját lelkünkben van.
*
Akármeddig megyünk: vágyunk és szemünk tovább ér.
*
Minél emelkedettebb a lélek, annál tágabb a szemhatár.
*
A szabadban sétálni hasznosabb munka, mint az íróasztalnál görnyedni.
*
A regényes vidék ritkán termékeny, a regényes ember ritkán produktív.
*
Turistaság és térképészet.
A térképolvasásban tökéletesen jártas vándor igényeit ezidőszerint általában véve az 1:75,000 méretarányú katonai térkép elégítheti ki legjobban. A jó térképolvasó ezeken a térképeken – mint ez a térkép használatáról szóló fejezetünkben leírt példából is kitűnik – megállapíthatja útja minden kis részletét és annak aránylag apró lejtőviszonyait is.
Mindazonáltal a katonai térkép természetesen elsősorban hadi érdekekre van figyelemmel, amelyek nem mindig azonosak a különleges turista-érdekekkel, sőt ezek a katonai térképeken részben teljesen el vannak hanyagolva, bár újabban itt is javulás észlelhető. Igy pl. az erdők, tekintet nélkül a faállományra, egyformán vannak jelezve és csak egy újabb intézkedés gondoskodik arról, hogy a tű- és lomblevelű fákból álló erdők a térképen is megkülönböztessenek. A letarolt erdők, ha az irtás nem végleges jellegű, mint erdők vannak jelezve (még akkor is, ha a terület közben szántás alá kerülne), mert katonai szempontból a bokros fiatalos is fedezék, másrészt a térkép újbóli kiadásáig az erdő is újból megnőhet. A turista szempontjából ellenben az irtás, vagy a bokros új ültetvény nem erdő; az ő szempontjából fontos lehet a fiatalosnak az öreg szálerdőtől való megkülönböztetése is. A turistautakra a katonai térkép csak újabban fordít nagyobb gondot; a kisebb ösvényeket általában véve csak ott jelzi, ahol a szomszédos terepen a mozgás nehéz és inkább a turistát kevésbbé érdeklő kocsiutakra helyez súlyt. Az erdőben csak a tájékozódásra különösen alkalmas, jellegzetes sziklákat jelzi; a vízeséseket csak az átgázolhatatlan vizeknél tünteti fel; egyáltalán nem különbözteti meg az állandó folyóvizeket az időközi vízfolyásoktól, árkoktól. Igen fontos a turistára nézve az is, hogy a térképen
felleljen minden forrást, menedékkunyhót, barlangot stb. Hátrányos a turistára nézve az is, hogy a katonai térképek az összefüggő vidékeket sokszor 2, sőt 4 lapra osztva nyujtják csak, miáltal fölös, a turistát nem érdeklő részleteket is meg kell vásárolni és magával vinnie – mert a katonai térképek országos hálózatának beosztása a vidékek összefüggésére nem lehet tekintettel.
Bármennyire is tökéletesek tehát a katonai térképek, ezek a hiányok gyakran válhatnak érezhetőkké. Ha ellenben ezeket a hiányokat kiküszöböljük, úgy a különleges turista-érdekek figyelembevételével többé-kevésbbé helyesbített katonai térkép a hozzáértő turista kezében igen hathatós segédeszköz lesz.
Más a helyzet azonban, ha a térképolvasasásban kevésbbé jártas nagyközönség igényeit tartjuk szem előtt. A katonai részletes térkép ugyanis a kevésbbé avatott szemében nem látszik eléggé áttekinthetőnek és azon nehezen tud eligazodni.
Oka ennek a térkép rendszerinti fekete egyszinűségén kívül a lejtőknek csíkozással is történő részletezett ábrázolása, minthogy az – különösen a meredekebb térszinformáknál – mindent ellep, ennélfogva akadályozza az egyéb térképrajzot és így – habár magát a domborzatot igen plasztikusan tárja is elénk – főleg a hozzá nem értő szemében megnehezíti a tájékozódást. Ez a hátrány elesik a csíkozás nélküli, rendszerint nagyobb (1:50,000) méretarányú kirándulási-térképeknél, amelyeken a domborzat ábrázolása csíkozás helyett színtörléssel (Schumierung) történik. Ez az ábrázolási mód ugyan a hegyrajznak a katonai térképek csíkozásával elért plasztikus voltát távolról sem közelíti meg, tehát a domborzat elképzelését is megnehezíti, de viszont az ilyen térképen elesik a katonai térkép csíkozásának olykor mindent ellepő rajza és így több gond fordítható az úthálózat pontos és részletes ábrázolására. Az ilyen egyszerűbb kivitelű kirándulási-térképen tehát nem a hegyrajz dominál, hanem inkább az úthálózat rajza, minthogy pedig a legtöbb, térképolvasásban kevésbbé jártas turista a térképen elsősorban nem a hegyrajzot tartja szem előtt, hanem a térképbe rajzolt út irányát, reá nézve az ilyen térkép áttekinthetőbb.
Az eredeti katonai térkép és az egyszerű kirándulási-térkép között foglal helyett az olyan térkép, amelyen a csíkozás fekete szín helyett világosabb, kevésbbé zavaró barna színnel van alkalmazva, de itt is fontos kellék a nagyobb méretarány.
Bár a szakavatott térkép-olvasó igényeit rendszerint a katonai részletes térkép is kielégítheti, az ilyen térképek használatában való jártasság, illetőleg ennek gyakorlása pedig honvédelmi szempontból is figyelemre méltó, mégis a fentiekből önként következik, hogy a turistaság általános elterjedése szempontjából külön jó turista-térképek is mennyire szükségesek és fontosak lehetnek.
De ha ilyen turista-térképet készítünk, úgy az tényleg feleljen meg minden turista-érdeknek. Legyen az tehát elsősorban
pontos és áttekinthető, minden turista-érdekű részletre kiterjedő, de amellett lehetőleg szép, művészies kivitelű is. Előnyös, ha a térkép több halavány színben készül: a hegyrajz barna, a vízrajz kék, a név-, út- és jelrajz fekete, esetleg az erdők zöld színben. A színes útjelzéseknek megjelölése eredeti színekben igen célszerű, de csak ha ez pontosan és finom kivitelben történik, mert különben a színes útjelzés teljesen elronthatja az egész térképrajzot.
Emelhetjük a turista-térképek áttekinthetőségét a katonai térképek tisztán harcászati vonatkozású jelei és megnevezései elhagyásával is.
A névrajz tekintetében szintén különleges követelmények jöhetnek figyelembe. Nagyobb betűkkel azok a helyek nevei írandók, amelyek a turistát elsősorban érdeklik, tehát pl. a tágasabb körképet nyujtó, vagy messzebbről látható magasabb ormok stb. A földrajzi elnevezésekről külön fejezetbe foglalt észrevételek természetesen a térképekre is vonatkoznak. A különböző fajtájú objektumoknak különböző típusú betűkkel történő névrajzával a térképet könnyebben megérthetővé tehetjük.
Egész hegyláncolatok, országrészek áttekintő ábrázolása 1:200,000 méretarányú térképekkel történhetik, míg az egyes vidékek részletes térképének legcélszerűbb méretaránya 1:50,000. Bonyolultabb kisebb tereprészletek ábrázolására 1:25,000, sőt ennél is nagyobb méretarányú térképeket használhatunk. Ezek terjedelmét célszerű a nagy áttekintő-térképen színes bekeretezéssel megjelölni.
A nagyobb méretarányú térképeken a hegyrajz részleteinek pontosabb ábrázolása kis magasságkülönbözetű, tehát bőven alkalmazott szintvonalak sűrű hálózatával történhetik. Igy laikusok szemében talán kevésbbé plasztikus, de igen pontos rajzú, fokozott tökéletességű modern turista-térképet kaphatunk. A sűrű szintvonalak labirintusában eligazodni azonban szintén nem könnyű feladat és csak tényleg képzett térképolvasó tudja az ilyen fokozottan pontos térkép minden előnyét igazán felhasználni.
Természetes, hogy turista-térképeket csak nagyobb turista-forgalommal bíró, főleg hegyvidékekről érdemes készíteni. Egyébként a katonai térképekre leszünk utalva és ebből önként következik annak fontossága, hogy a térképolvasás minden fortélyát alaposan elsajátítsuk.
Legújabban a katonai térképek is a modern térképrajzolás fentemlített szempontjai szerint sűrű szintvonalakkal, csíkozás nélkül és négyféle színben (hegyrajz barna, vízrajz kék, név-, út- és jelrajz fekete, erdők zöld színben) készülnek Mint a turista-térképek, ezek is nélkülözik a régi feketerajzú katonai térképek plaszticitását, ellenben jellemzi őket a pontos, apró részletekre is kiterjedő tökéletes rajz. A térképolvasásban kevésbbé jártas turista azonban ezeknek a különben kétségen kívül magasabb színvonalg és tetszetősebb térképeknek hegy-
rajzán époly nehezen fog eligazodni, mint az eddigi katonai térképekéti, a síkrajzot ellenben az enyhébb színű hegyrajz nem rontja el s így az a gyakorlatlanabb térképolvasó részére is használhatóvá válik.
Miután a turista-térképeknek, illetőleg a turista-szempontokból helyesbített katonai térképeknek sok oly részletet kell feltüntetniök, amelyek a rendes katonai térképen esetleg, mint mellékesek, el vannak hagyva, nem másolhatók le egyszerűen az utóbbiakról, és itt igen jelentős, szép munka hárul a térképolvasásban és rajzolásban jártas turistára. Eddig a térképről csak mint a turista nélkülözhetetlen segédeszközéről beszéltünk, lássak immár, milyen szolgálatot tehet a turista a térképészetnek!
A turista-térképeknek a katonai térképen hiányzó anyagát nagyrészt a turistának kell összegyűjtenie. Ezt legjobban ő teheti, mert hiszen legkedvesebb kirándulóhelyei éppen a legelhagyatottabb, legvadabb vidékek, járhatatlan sziklás terep, őserdők –ilyenekben úgyszólván otthon van –, míg főleg éppen ezek tekintetében a különben pontos katonai térképek is gyakran javításra vagy kiegészítésre szorulnak, ily tekintetben pedig a turista megfigyelései is felhasználhatók.
Evvel a turistának egy további rendkívüli fontos feladatához értünk. Nemcsak a turista-, de a katonai (újabb hivatalos elnevezés szerint "topografiai") térképeknek is idószerűeknek kell maradniok, azokat tehát a terepen időnként beálló természeti erő, vagy emberi kéz okozta változásoknak megfelelően módosítani kell. Ez történik akkor, amikor az állami topografusok a térképeket helyszínelés útján igazítják ki, megújítják (revizió, reambulálás) ami azonban rendszerint több év munkája. Ezért szükség van egy rövidebb, gyorsabb eljárásra, amit a térképnyilvántartás (helyesbítés) útján érnek el. Erre a célra a külön pontos topografiai mérések és felvételek nélkül megállapított helyesbítéseket gyűjtik és az így nyert adatokat a térképek újabb kiadásánál figyelembe veszik. Ez a turistatérképeknél a szerkesztő és a kiadó, a katonai vagy topografiai térképeknél a m. kir. pénzügyminiszteríum XIII. C. oszt. (állami térképészet Budapest, II., Retek-u. 45.) feladata.
Utóbbi, amidőn a Magyar Turista Szövetség 1920. elején [a] szerkesztő inditványára felajánlotta segítségét, felismerte azt az értéket, amely a turisták helyes megfigyeléseiben rejlik és szívesen fogadta a felajánlott munkát. Ezt követőleg kölcsönös segítséggel több turista-érdekű térkép jelent meg, viszont a topografiai térképeknél felhasználták a turisták megfigyeléseit és így a turisták már eddig is jelentős munkát végeztek. Azóta a fentemlített m. kir. állami térképező szervezet ezekre a munkákra nézve utasítást is adott ki ("Útmutatás a m. kir. pénzügyminiszterium XIII. C. osztálya állami térképészet által készített és kezelt topografiai térképek nyilvántartását szolgáló térképhelyesbítési adatoknak gyűjtésére és közlésére. Budapest, 1923."), amelyben részletesen kitér az adatok közlésének módjára (írásban és rajz-
ban, törlés sárga színnel, új részletek vörös festékkel, benyujtás vagy esetenkint azonnal, vagy összegyüjtve legkésőbb minden év ápr. és okt. elején stb.) és ugyanitt meg van említve a különféle vízrajzi, erdészeti és bányászati hatóságok, vasutak, katonaság és csendőrség, cserkész-szövetség, a Magyar Földrajzi Társaság stb. mellett, mint a topografiai térképek nyilvántartására vonatkozó belyesbítő adatok beküldésére hivatott szerv, a Magyar Turista Szövetség (térképügyi bizottsága útján a különböző turistaegyesületek). Ezzel a közös munka intézményesen is biztosíttatott.
Ez a helyesbítő munka a hozzáértő turista legfontosabb és legszebb feladatai közé tartozik. Könnyűszerrel résztvehet abban bárki, ha nem is kíván rendszeresen foglalkozni a reambulálással. Minden térképet olvasni tudó turista túraközben amúgyis figyeli térképét. Ilyenkor rögtön a helyszínen rajzoljuk be térképünkbe az ott még fel nem tüntetett forrásokat, utakat, vadászlakokat stb. és javítsuk ki a netán helytelen ábrázolást. Esetleg külön kis vázlatokat is készíthetünk. (Erdőirtásoknál figyeljünk a turista- és a katonai térképek közötti, föntebb említett különbségre!)
Az ilyen térképjavításoknak magunk is jó hasznát vehetjük, , ha más alkalommal megint arra a vidékre jutunk. De csekély fáradsággal a köz és a honvédelem érdekét is szolgáljuk, tehát hazafias szolgálatot teljesítünk, ha az ilyen pótlásokat és javításokat – lehetőleg a fentemlített hivatalos utasítás figyelembevételével – közöljük akár az állami térképészeti szervvel, akár – esetleg egyesületeink útján – a turista-szövetséggel, mely az így gyűjtött anyagot megfelelő ellenőrzés után továbbítja. Munkánk értékét nem csökkenti, ha mások is elvégzik esetleg ugyanazt a helyesbítést vagy pótlást, sőt ellenkezőleg, ily módon ellenőrizve, annál megbízhatóbb, tehát értékesebb is a gyűjtött anyag.
* * *
A hegycsúcson minden út találkozik.
*
Nehéz ott járni, ahol nagyon sok ember, vagy senkisem jár.
*
Sok út együtt: útvesztő.
*
A csúcson túl lejtő van.
*
A nagy csúcsokat többnyire csak távolról látjuk.
*
Aki felfelé megy, nem lát annyit, mint aki már lefelé jön.
*
A turistaság és a meteorológia.
A turistaság gyakorlása nincsen kizárólag a magas hegyvidékekhez kötve, mert épúgy hódolhatunk neki a síkságon, mint a lankás hegyoldalakon, erdőkben, meredek sziklákon, sőt vizeken is, bár igazi hazája mindenütt a középhegység. De bármily sokféle ága legyen is ennek az elsőrendű testedző és nemesítő sportnak, az bizonyos, hogy épen egyike azoknak, amelyek az időjárástól függnek. Az időjárás pedig a földnek főképen azon területein, amelyeken a turistaság különféle ágainak legkedvezőbb vidékeket találjuk, rendkívül változó, mert mindannyia a mérsékelt égövbe esik bele. De nemcsak a turisták száma van az időjárástól függőleg bizonyos ingadozásnak alávetve, hanem az éghajlat maga is, ami legjellegzetesebben az évszakok változásában jut kifejezésre. Az éghajlat viszont rányomja bélyegét a turistáskodásra és kialakítja annak bizonyos ágait. Elég csak a téli sportokra rámutatni, amelyek oly szoros kapcsolatban vannak a turistáskodással. Bizonyos kedvező feltételek mellett a subtropikus, vagy akár subarktikus égövben is lehet turistáskodni, de maga az odavaló lakosságnak még legtöbbször nincs meg sem az a műveltsége, sem testi- és lelkiszüksége arra, hogy turistáskodjék, de meg maga az éghajlat sem kedvez annak kialakulására. Ha ezek a népek már tesznek is nagyobb utakat vagy kirándulásokat, akkor az rendszerint szorosan összefügg a létért való küzdelemmel, vagy néha a vallás kultuszával. Ezeken a helyeken az európai ember az általa vezetett expediciókon végzi turistaútjait, amelyek azonban már inkább a felfedező utazások közé tartoznak.
De térjünk vissza kiindulópontunkhoz és lássuk, mily összefüggés van az időjárás és a turistaság között. A kedvezően
végbement turistakirándulásnak – akár egy félnapos út, vagy a magashegységben végzett merészebb túra legyen annak tárgya – egyik fontos előfeltétele a "jó", azaz megfelelő időjárás. Ezért a várható időjárás iránt a tanult turistának komolyan érdeklődnie kell. és itten kapcsolódik bele ismét az időjárás tudománya a gyakorlatba, illetve a gyakorlati alkalmazásba. Ma már olyan sok tapasztalati tényt és természettudományilag jól megalapozott törvényt ismerünk, hogy azok segítségével az időjárás változásait igen nagy valószínűséggel már előre megállapíthatjuk. Ezen ismereteket ma már minden turistának módjában áll figyelembe venni és a természettudományi haladás lehetővé teszi azt, hogy az e téren meglévő ismereteket úgy a saját, mint turistatársai érdekében hasznosítsa. Természetes, hogy itt nem lehet szó pontos útbaigazításról, mint amilyent nekünk a vonatok indulásáról és érkezéséről a menetrend nyujt. Ezt sohasem fogjuk elérhetni, de kétségtelen, hogy aki egyszer már figyelemmel elolvasott egy meteorológiai kézikönyvet és abból a gyakorlati helyi időprognózis szabályait magának feljegyezte, feltétlenül előnyben van avval a turistával szemben, aki azokat nem ismeri. Még egy kisebb vasárnapi, középhegységi kirándulásnál is nagy fontossága lehet annak, hogy idejekorán megtudjuk azt, vajjon a mindjobban fenyegető Cumulo-Nimbusból (zivatarfelhő) nem szakad-e a nyakunkba zápor. Különösen ha könnyedén öltözött hölgyek is vannak velünk, az ilyen záporban való bőrigázás már erős meghűlésnek, egyeseknél komoly betegségnek lehet az okozója, mert a levegő 5–600 m magasságban vagy azon túl az eső után eléggé lehűl. Különösen a vezetőknek kell tehát e téren kellő ismeretekkel rendelkezniök, hogy még idejekorán fedél alá hozzák társaikat, vagy addig ne induljanak el, amíg a veszedelem el nem vonult a fejük felett. Nemcsak arról van szó, hogy aki figyelemmel kíséri a légnyomás-változásokat és a meteorológiai intézetnek prognózisait, de méginkább az időjárási térképeket és azok adatait kissé részletesebben átnézi, megfigyeli az égboltot, az nem ázik meg egy hirtelen felvonult zivatar záporesőjétől, hanem igen sokszor egy-egy kirándulásnál az emberek élete, illetve annak megmentése jöhet szóba. Hány magashegyi turistakirándulás végződött már halálos szerencsétlenséggel, amelyet hirtelen kitört hóvihar vagy zivatar, felhőszakadás, patakok áradása, esetleg orkán dühöngése, vagy váratlanul megindult lavinaomlás idézett elő. Ezen szerencsétlen áldozatok nagyrésze vagy saját könnyelműségének, vagy a természettudományok terén való tudatlansága következtében pusztult el és igazán kis százalék az, amely a véletlennek, az elemi csapásnak vált áldozatává.
Münchenben a bajor meteorológiai intézetet magashegyi túrák előtt, de általában minden ünnep- és vasárnap előtt a turistaegyesületek megkérdezik, hogy milyen időjárás várható? Bizony sokszor megkapják a kellő óvást, ami már számos értékes emberéletet mentett meg az ideje előtt való elpusztulástól.
Igaz ugyan, a turista-szerencsétlenségekkel – a magashegyi túrák alattiakat értjük – is úgy vagyunk, mint a gyermekhalandósággal. Egy bizonyos százalékig leküzdhetjük, azon túl már nem lehet menni. Lehetséges, hogy eljön az idő, amikor a gyermekhalandóságot még kedvezőbb arányra szoríthatjuk le, de egy bizonyos hányad minden körülmények között elpusztul. A turista-szerencsétlenségeknek is egy bizonyos hányadát mindenkor az időjárási elemek fogják okozni. De ezeknek a száma állandóan kisebbedik, bár maga a turistáskodás mindnagyobb mérveket ölt. Ez a javulás nagyrészt annak tulajdonítható, hogy az emberek mindjobban mérlegelik az időjárás esélyeit is és a természettudományi általános műveltség is nagyban hozzájárul ehhez.
A turista legyen bizalommal a meteorológiai prognózisok iránt, de egyúttal tisztában kell lennie azzal is, hogy az időjárási elemek hirtelen változásait nem mindig lehet előre látni és a prognózis sem foglalhat magába minden időváltozást. Nem szabad elfelejtenünk azt, amit Schmauss müncheni meteorológus a kritikánál mindig szem előtt tartandónak mond: 1. kis okok nagy következményeket szülhetnek és 2. különféle okok ugyanazt eredményezhetik. Ebben a két tételben rejlik a meteorológiai prognosztika óriási nehézsége. Az időjárás egyes elemei nagyon sokszor roppant ingatag egyensúlyban vannak és kis erőhatások várakozás ellenére egészen másirányú változást válthatnak ki; viszont különféle erőhatások egymást lerontva oly eredményeket szülhetnek, mint teljesen más erőhatások. A légkör gyakori labilis egyensúlyának megingása – akkor is, amikor azt a talajmenti adatok nem is sejtetik – halomra dönthetik a legjobban felépített prognózis értékét, mert egészen más következik be, mint amit vártunk. Ezt csak annak megvilágítására említjük, hogy a meteorológiai prognosztikában a prognózist kiadó néha mily felette nehéz helyzetbe jut és hogy nem áll módjában minden kis erőhatást kellő időben figyelembe venni. Egy folyton változó, végtelenül sok ismeretlennel bíró egyenlethez lehetne hasonlítani a prognózis felállítását.
A turistának tehát arra kell törekednie, hogy maga is meteorológiai ismeretekre tegyen szert, vagy hogy ismereteit mélyítse és így a legutolsó hivatalos prognózis után – esetleg már a túra alatt – beálló változásokat idejekorán felismerhesse.
Tapasztalataink gyűjtését már otthon kezdhetjük meg, olyképen, hogy összehasonlítjuk a napilapok meteorológiai híreit a valóságban bekövetkezett időjárással, a barométer állásával, a szél irányával stb. Feljegyzéseinket, összehasonlító megfigyeléseinket azután túraközben is folytatjuk. Az időjárás egyes tényezői közötti összefüggést így hamarosan felismerjük és abból azután következtethetünk az időjárásban várható változásokrá is.
Megfigyeléseink észszerű összehasonlitásához azonban feltétlenül szükséges, hogy a turista bizonyos alaptudással bírjon. Tisztában kelt lennünk a felől, hogy tulajdonképen mit is mutat
a barométer, hogyan kell azt otthon kezelnünk, mit kell figyelembe vennünk, amikor a barométert elvisszük kirándulásra és hogyan állítsuk be műszerünket.
A barométer megfigyelésénél szem előtt kell tartanunk az évszakot is. Télen olyan magas barométerállás mellett is havazhatik, aminőnél nyáron gondolni sem lehet csapadékra.
Meg kell ismerkednünk az időjárási térképekkel, hogy így megerthessuk azt a prognózist, amit a meteorológiai intézetek kiadnak. Célszerű egy kissé ebbe a műhelybe is belenézni, mert akkor az abból kikerülő jóslatok előttünk nem lesznek misztikusak és nem fogunk a véletlenül hibás prognózisokon nevetni, nem fogjuk azokat kicsúfolni – mint azt sokszor éretlen, fiatal újságírók megteszik –, hanem a másnapi adatokból rájövünk arra, hogy valóban előre nem látható okok hoztak létre oly változást, amely miatt egészen más időjárásnak kellett bekövetkeznie.
A meteorológiai térképeken figyelemmel megvizsgáljuk az izobár-vonalakat és az azok jelezte légnyomás viszonyát a mi tartózkodási helyünkhöz. A légnyomás befolyásolja a szelek irányát ts. Ha a maximum északra esik, úgy hűvösebb, de szép idő várható. Ellenben délről jövő maximumnál meleg szél és eső valószínű. Nyugati szél változó, esős időt hozhat. Ha nyugat-felőli depresszió után esős időben hirtelen heves déli szél kerekedik, félnapon belül gyönyörű tiszta, felhőtlen idő állhat be, de rendszerint 1–2 napi szép idő után újból eső következhetik. A keleti szél nyáron rendesen száraz, télen olykor havat hozhat.
Kísérjük tehát figyelemmel kirándulásaink előtt és alatt a szél irányát, valamint az abban esetleg beálló fordulatot. Amikor a szél irányában és erejében is számottevő fordulat áll be, már el lehetünk készülve arra, hogy rövidesen az uralkodó időjárást is teljesen más időjárás váltja fel.
Ismerjük meg a felhőket. Vannak felhőalakok, amelyek már egy-két nappal előre hirdetik az időjárás változását, míg más felhők csak egy-egy hirtelen küszöbön álló változást sejtetnek, sőt biztosra is vehetjük annak bekövetkeztét. Az előbbi felhőalakok a Cirrusok, az utóbbiak a Cumulusok és Cumulo-Nimbusok. A borulás beálltának módja, a felhőtakaró szétszakadása és a derülés mikéntje is arra enged következtetni, hogy tényleg beáll-e a rossz idő, vagy a várva-várt jó idő küszöbén vagyunk-e.
Ha alanti déli szél mellett a magasban a felhők már nyugat felől jönnek, vagy ha a felhők ékalakú szögben egymást keresztezik, tehát ha különböző magasságban ennek megfelelően különböző irányú szél fúj, biztosra vehető az esős idő. Ugyanígy rossz idő előjele az is, ha a hegyek ormán a fent uralkodó déli szél következtében melegebb van, mint az ellenkező légáramlatú hűvösebb völgyben; fent a magasban azonban az erőteljes napsugárzás is okozhat nagyobb meleget. Felhők szétfoszló széle erősbödő szélre, jó időre enged következtetni. A nyári meleg
időben keletkező tömör felhők délután a meleg csökkenésével szétoszlanak; ha estére is megmaradnak, úgy másnapra esőt várhatunk.
Optikai jelek is segítségünkre lehetnek. Pl., ha a távoli hegyek igen közelállóknak látszanak, ez esőt jelent és viszont ha reggel a hegyek párásak, délre nagy forróság várható. Feltűnő reggeli, vagy rendkívül soká tartó esti pír rossz idő kezdetét jelezheti. Reszkető csillagfény erős légmozgásra vall.
A hold különböző negyedeire ne legyen senki figyelemmel. Ezt a jó öreget küldje el már mindenki végleg nyugdíjba. A meteorológiában ezt már régesrégen megérdemelte ez a teljesen létszám feletti tisztes öregúr. Nem érdemes vele foglalkozni. A hold az éjjeli turistakirándulásoknál mint világító égitest tesz igen jó szolgálatot, bár ezt is csak másodkézből nyujtja. Ellenben nagy jelentősége van a helyi prognózis szempontjából a nap és a hold körül látható fénytüneményeknek (udvarok és gyűrűk), mert ezek sok évezredes tapasztalat szerint tényleg időjárásváltozás előjelei. Ilyen alkalommal rendszerint finom Cirrus-fátyolfelhőn át derengenek az égitestek, vagy nagyobb mélységben igen finom ködfelhő borítja az eget. Ezek époly fontos előjelek, mint a szépen kifejlődött fínem Cirrus-felhők.
Ne adjunk semmit a százéves naptárakra, viszont ne nevessük ki a hegyi lakók hosszú évek tapasztalatain alapuló szabályait. Köztudomású pl., hogy ha egyes hegyek (Királyhegy, Murány stb.) "pipálnak", ez bizonyos tájakra nézve esőt jelent. Ha nagy hegyekben a szél nappal a völgyből a hegyek felé, este pedig megfordítva fúj: tartós szép idő várható.
Ebből a néhány példából is kitűnik már, hogy milyen különböző tényezők és ezek milyen csekély árnyalatai befolyásolhatják a prognózist és ha főleg ilyenek összehalmozódása és hirtelen változása nem is teheti teljesen biztossá jóslásunkat, mégis megfigyeléseink és tapasztalataink alapján gyakran helyesen fogjuk megállapítani a várható időjárást.
Azonban nemcsak a meteorológiai ismeretek állhatnak a turista szolgálatában, hanem a turistaegyesületek is nagy szolgálatot tehetnek e téren. Elsősorban a menedékházak, amelyekben télen-nyáron őr tartózkodik, felette alkalmasak magasan fekvő meteorológiai állomások elhelyezésére. Ezek az állomások, ha telefonnal rendelkeznek, szolgáltathatják a napi időjárási jelentéseket, vagy ha nem, úgy az ország illető hegyvidéke éghajlatának feltárásához nyujthatnak értékes adatokat. Azelőtt Magyarországon több menedékházban végeztek rendszeres meteorológiai megfigyeléseket. Igy a Dobogókőn (1896 óta), a Babiagórán, a Keresztényhavason, a Nagykőhavason, a Bükktetőn (Árpádmenedékház), a Dobrinhavason és a Gainán. Ma a Dobogókőn, a Galyatetőn és a budapesti Jánoshegyen van meteorológiai megfigyelő-állomásunk.
A turistáknak tehát egyéni meteorológiai tudásuk kibővítésén kívül törekedniök kell arra is, hogy minden főleg magasabb fekvésű menedékházunkban legalább a legfontosabb időjárási elemeket – csapadék, hőmérséklet és szél – lehetőleg télen-nyáron megfigyeljék. Ez nemcsak a tudománynak, a hazai klimatológiai ismeretek öregbítésének, hanem magának a turistaságnak is nagy érdeke.
* * *
A havas csúcsa legközelebb van a naphoz és mégis a leghidegebb.
*
Borult égből gyakoribb, mint derült égből villám.
*
Az igazi turista nem válogat az évszakokban.
*
Minél közelebb emelkedünk a hegyen a naphoz, annál hidegebb van. Minél mélyebbre szállunk le a földbe, annál melegebb van.
*
A havason a lélek fehér és puha lesz, mint a gyopár.
*
A havasi gyopár nem terem üvegházban.
*
Az alpinizmus a turistaság szublimálása.
*
Az öt érzéket legteljesebben a turista használja ki.
*
Aki egész nap szembe akar menni a nappal, annak délben meg kell fordulnia.
*
A villamosság korszakával szemben is haladást jelentene az ózon kora.
*
A havason kisebb a föld vonzóereje, mint a völgyben.
*
A nagyon korán és a nagyon későn nyíló virágot megveszi a fagy.
*
A turistaság az egészségápolás szempontjából.
A modern ember egészségét számos olyan veszedelem fenyegeti, amelyeket napjaink kultúrája, társadalmi élete, berendezései idéztek elő. Az ember a mérsékelt égöv alatt idegen s csakis saját domesticatiója alatt élhet meg, mint kényeztetett növényeinknek, állatainknak legnagyobb része, melyek rövidesen kipusztulnának, ha nélkülözni volnának kénytelenek az ember oltalmát, ha nem élveznék a természettől kierőszakolt mesterséges viszonyokat.
A modern ember, kit házaknak nevezett sötét barlangjaiba zár munkája olyankor is, mikor a lakásnak, mint az időjárás viszontagságai ellen védő berendezésnek voltaképen nincsen jelentősége, sőt csak káros mellékhatásai érvényesülnek; ki akarva sem jut abba a helyzetbe, hogy izomerejét, hőszabályozó képességét, szívműködésének alkalmazkodását s szervezetének egyéb múkődéseit, melyek a természetes élet alapjait s így az egészség biztosítékait képezik, kifejlessze és gyakorolja; kit a társadalmi rend, a szokások, a divat, a hivatás s különösen a városi élet, mint olyan, természetellenes életre kényszerít: annál nagyobb veszedelemben forog, minél kevésbbé igyekszik a kultúr-élet ártalmait tudatosan elkerülni s visszatérni ahhoz az élethez, mely szervezetének, testi állapotának megfelel, melyet a biológia szempontjából is természetesnek kell mondanpnk.
Rousseau jelszava: "Visszatérés a természethez" az egészségtannak egyik legfontosabb, nagy horderejű principiuma lett. Bizonyos, hogy minden, ami az embert a domesticatio túlzásai s a szervezetnek meg nem felelő életmód hatásai alól kivonja,
az egészség ápolásának, a betegségek elkerülésének, a szervezet ellenállóképessége fokozásának hatalmas eszköze.
A mai kor emberét, különösen a városlakót, sok oldalról fenyegeti veszedelem, mert: 1. izomzatát nem használja kellő módon és mértékben, 2. rossz, idegen anyagokat tartalmazó levegőben él, 3. testét nem éri napfény, 4. nem gyakorolja szervezetének hőszabályozó képességét. Van persze még nagyon-nagyon sok más veszedelme is az ember mai életének, de az előrebocsátott szempontokból nézve minket elsősorban ezek érdekelnek.
Az embertan és az orvostudomány a bizonyítékok ezreivel igazolják, hogy a modern ember mindennapos mozgási élete minden, csak nem természetes. Az emberek ezrei élnek közöttünk, kik éveken át nem emelik fejük fölé karjukat, kik lábujjhegyre nem emelkednek, kik soha súlyos tárgyat nem emelnek, kik soha nem sietnek, kik lejtőt nem járnak stb. Ha meggondoljuk, hogy az ember még máig sem alkalmazkodott tökéletesen a két lábon való járáshoz, hogy szervezetünk tökéletes ősi mozgásai a kúszó-mozgások, beláthatjuk, mily igen nagy az eltérés a természetes rendtől. Az ülés emeltebb szinten, például széken, padon, egészen természetellenes valami; még 30-ik ősapánk is csak vajmi ritkán ült, mert vagy guggolt, vagy hevert.
A tagok mozgatása, használata az izületek épségének alapföltétele. A nem használt izom gyenge, sorvadt és betegségekre hajló. Csak az izommunka fejleszti és erősíti a szívet, tökéletesíti a lélekzést és nincs semmi néven nevezendő más módunk a szívizom fejlesztésére, mint a mozgás, a torna, a sport, a testi munka.
Az egészségtan s a meteorológia tanusága szerint a szobák, a városok levegője mindig "rossz". Mindenkor tartalmaz idegen gázokat, lebegő alkatrészeket, melyek a levegő "respirabilitását" rontják. "Az a levegő jó, amelyik ízlik", írja Pettenkoffer, s csak az a levegő jó, melyet az ember, a kultúra nem rontott el. A szabad természetben – kevés kivétellel – mindenkor és mindenütt "jó" a levegő, melyben szabadon, akaratlanul is mélyen és gyérebben lélekzünk, úgyhogy tágul a tüdőnk, erősödnek lélekző szerveink.
A városi ember életének egyik jellemző vonása a fénytelenség. A nap ritkábban s mindenkor tompult fénnyel süt a kormos, poros, piszkos légkörű városokban s legjobban gyengülnek a legnagyobb biológiai hatású, rövidhullámú ultraviola sugárzásai. A csukott ablakon a napfény e legértékesebb elemei alig hatolnak át s az ibolyántúli láthatatlan sugarak szempontjából a verőfényes szobában is vak sötétség honol. Csukott ablak mögött nem lehet lesülni. Ruháinkon nem hatol át a napfény s turistáskodó hölgyeink bájos nyakára néha árnyékképet fotografál még a könnyű csipke is.
S végül, hogy a hőszabályozás kérdésére térjünk, meg kell állapítanunk, hogy a "viharedzett" pásztorok, matrózok, hegyi
vezetők, sőt menjünk tovább: a konflis-kocsisok, az utcai kofák stb., egyszóval, akik kénytelenek az időjárás viszontagságait átszenvedni, nagyobb ellenállóképességgel bírnak bizonyos betegségekkel szemben, mint az "elpuhult" szobalakó, ki minden szellő ellen bundával védekezik. Nem fejthetjük itt ki a hőszabályozás érdekes élettanát s egészségtani jelentőségét, nem térhetünk ki a "meghűlés" kórtani problémájára, elég arra a köztudomású tényre utalnunk, hogy "edzett" ember csak az, aki az időjárás viszontagságaival, megerőltetésekkel, nélkülözésekkel dacolni tud. Vajjon e képességeket megszerezhetjük-e természetellenes városi életünkben?
Nyilvánvaló, hogy az egészségápolásnak elemi feltétele, hogy időnként elhagyjuk a várost, a szobát, a műhelyt, az üzletet, az irodát, az iskolát s kimenjünk a szabadba, a síkságra vagy a hegyek közé, völgyek aljára és szintek tetejére s távol az autók tülkölésétől s a villamosok zajától felkeressük a szabad természetet.
A szabad természetben vagyunk otthon; rendes lakásunk, rendes hivatalunk börtön, amelyet nem mi választottunk, melybe a körülmények kényszerítettek. A közegészségügyi intézkedések egész légiója írott malaszt az egészségnek ahhoz a védelméhez képest, melyet az egyéni egészségtan utasításai szerint akkor élvezünk, ha a turistaság nemes sportját kultiváljuk.
Odakinn jó levegőben, verő napfényben – vagy üvöltő viharban – dolgozik minden izmunk. Szervezetünk minden ősi, abszolut qualitása érvényrejut s fejlődik, tökéletesedik. Erősödik izomzatunk, csontrendszerünk, tökéletesedik idegrendszerünk s izületeink működése, javul vérkeringésünk és belégzésünk s általában szervezetünknek működése.
De a lelki hatásokről még nem is szóltunk, pedig nyilvánvaló, hogy a megszokott gondolat- és érzelemvilág tökéletes kicserélődése, egész animális és vegetatív idegrendszerünknek új foglalkoztatása mélyreható befolyással van életünkre, egészségünkre. Okozza az idegességet akár túlerőltetés, akár szerelmi bánat, gondok halmaza vagy öröklött constitutio: az orvosságok egyik legjobbika a turistáskodás lesz.
A turistáskodás tehát kötelessége minden egészségére vigyázó embernek, de tudni kell vele élni, mert mint minden hatásos orvosságot, ezt is lehet eredménytelenül, sót károsan használni. A turista keressen levegőt, izommunkát, törekedjék tagjai sokoldalú használatára, exponálja testét a napfénynek s az időjárás viszontagságainak, de mindenkor módjával, fokozatosan emelve szervezete megerőltetését, mert minden túlzás árt és keservesen megbosszúlja magát.
A turistaság azon kivételes sportok egyike, amelyeknél a trainingnek sohasem kell teljesen szünetelnie. A levegő télen is jó a szabadban s a természet akkor is csodás. A főidénye a turistaságnak mégis a nyár, mert a legtöbb embernek külső körülményei csak akkor engedik meg rendszeres gyakorlását.
Fontos, hogy a testi munkához, a gyalogláshoz, a terhelt hátizsák cipeléséhez, a meredek utakon járáshoz, a napfürdőzéshez stb. évről-évre új fokozatos gyakorlással szoktassuk magunkat. Hibázik és vét önmaga ellene ki 6–8 hónapros – vagy talán többéves – szünet után ott akarja folytatni, ahol elhagyta.
Képességeinket meghaladó feladatokat ne tűzzünk magunk elé s – ha rezignáltan is – ismerjük el az életkor mindenek-fölött parancsoló szavát. 40 éves ember nem 20 éves. Mindenkor vegyük figyelembe szervezetünk adott állapotát. Túlfeszült munkában eltöltött napok, átélt betegség (nátha, gyomorrontás, menstruatio, átmulatott éjszaka stb.) után nincsen olyan teljesítőképességünk, mint volna különben.
Aki beteg, ne turistáskodjék. Kinek szívbaja, tüdőtágulása, lázra hajló tüdőcsúcshurutja van, más eszközökkel, más módon keresse egészségét. Aki érzi, hogy a turistáskodás terhére van, elfullad, elbágyad, kimerül, lázas lesz stb., forduljon orvosához s ne erőltesse azt, ami nem neki való. De viszont mindenki törekedjék a turistáskodást gátló, de elhárítható szervezeti akadályokat megszüntetni.
Mondanunk sem kell, hogy még az egészséges is vigyázzon magára. Helytelen öltözködés, rossz cipő, túlerőltetés és más hibák néha keservesen megbosszúlják magukat.
A turistaság a legnemesebb sportok egyike, amely a legtökéletesebb mértékben individualizálható s helyesen alkalmazva csak áldást, de kárt nem hoz soha.
* * *
A szabad természet igazi szanatórium. Minden testi-lelki bajnak elejét veszi, a meglevőt enyhíti és gyógyítja.
*
A turistaság szelep, mely elvezeti a civilizáció vegyi folyamatának mérges gázait.
*
A turistaság az egészség takarékpénztára.
*
Turistaság és patika fordított arányban állanak egymáshoz.
*
Ha divatba jön a turistaság, kimegy a divatból sok divatos nyavalya.
*
Ép testben ép lélek: az emberiség fejlődésének e fontos problémáját oldja meg a turistaság.
*
Levegő, verőfény, mozgás: e triász az egészség koaliciója.
*
Túra = kúra.
*