II. FEJEZET.
A szárazföldek és tengerek kiterjedése.

A tengerek és szárazföldek területe közti viszony. – A sarki tengerek aránytalan eloszlása. – Tengeri és szárazföldi félgömb. – A Föld lemerült és kiemelkedett domborzata közti viszony: a legmagasabb hegy és a legmélyebb tengerfenék. – A tenger közepes szintje. – A különböző mélységek és magasságok területi viszonya. – A partvonalak összes hossza. – A mélységet ábrázoló térképek. – A wiesbadeni konferenczia. – THOULET batimetrikus térképének terve, melyet a monacói herczeg megvalósított. – Tengerfenéki terminológia. – Az óczeánok fenekének domború alakja. – A különböző tengerfenekek helyrajza. – Kontinentális talp. – Tengeralatti völgyek.

Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy bár egyes újabb szerzők körtealakot akartak tulajdonítani a Földnek, az mégis csak a sarkoknál lapult szféroid, a melynek a forgástengelybe eső sugara 21 kilométerrel rövidebb az egyenlítői sugárnál. A lapultság 1/294 és 1/300 között van.

  CLARKE szerint BESSEL szerint
Az egyenlítői sugár
A sarki       "
Különbség 		6378284 m.
6356607   "
21677   "		 6377397 m.
6356079   "
21318   "

A közepes sugár 6371 km., a mi megfelel az Amazon torkolata és a Horn-fok közti távolságnak.

56

Természetes hajlamunk azt akarja elhitetni velünk, hogy bolygónk teljesen szabályos geométriai alakot képvisel, a milyent szivesen tulajdonítunk az égitesteknek is, mert ezt szükségesnek találjuk csillagászati számításaink matematikai pontosságához. Ma már tudjuk, hogy a Föld alakja nem olyan szabályos, hogy pl. a tengerek szabad felülete nem szféroidfelület és ez utóbbi nem mindenütt merőleges a függőtől kijelölt vertikálisra; látni fogjuk, hogy a tenger felületét módosítja a szomszéd kontinensek tömegvonzása. Így aztán megállapították, hogy az óczeánok felemelkedése a partok közelében 250 m.-t érhet el a tenger közepes szintje felett. A tengerfelületnek, az elmélet szerint forgási ellipszoidnak kellene lennie; ezt az alakot a valóságban elég jelentékenyen módosítják a kiemelkedő szárazföldi tömegek és azzá alakítják, a mit geoidnak nevezünk. Ez utóbbi határozottan különbözik az elméleti ellipszoidtól a tengerfelület szabálytalanságában, a mi a szárazföldi tömegek vonzásának eredménye. Szabálytalan és jelentéktelen voltuk miatt mellőzzük a tengerszintnek ama változásait, a melyek a különböző helyek sótartalmának egyenlőtlenségéből származó sűrűségkülönbségnek, továbbá a szeleknek és az áramlásoknak a következményei.

Említsük még meg, hogy a Föld közepes sűrűsége 5.5. Minthogy a tengervíz sűrűsége alig haladja meg az egységet, míg majdnem az összes, a földkérget alkotó kőzetek sűrűsége 2 és 3 között van, kénytelenek vagyunk feltenni, hogy a mélységi rétegek sűrűsége igen jelentékeny.

A legelső pontok egyike, a melyeket tekintetbe kell venni, a tengerek és szárazföldek területének viszonya. A Föld egész felszínét 510 000 000 km2-re teszik, ebből MURRAY szerint 334 062 350, KRÜMMEL szerint 361 100 000 km2-t foglalnak el a tengerek. WAGNER szerint 365 501 000, vagyis kerek számban 365 000 000 km2 a tengervíz felülete és 145 000 000 a szárazföldeké. E szerint minden száz szárazföldi területegységre 252 egységnyi tengerfelület jut, vagyis a tengerfelület az egész földfelületnek majdnem háromnegyedrésze (71%).

Másrészt a tengerek és szárazföldek eloszlása igen egyenlőtlen; valamely világtérkép, vagy még inkább föld-glóbus megtekintése világosan és közvetlenül mutatja. Könnyen észrevehető, hogy a szárazföldek főképpen az északi félgömbön fog-

57

lalnak el nagy helyet és pedig annál jobban, minél inkább emelkedünk a sarkkör felé, míg az ellenkező esetet látjuk a déli félgömbön; eltekintve a sarki kontinenstől, mind kevesebb lesz a szárazföld, a mint dél felé haladunk. A kiemelkedett szárazföldek aránya olyan, hogy az északi félgömb szárazföldjeinek kiterjedése körülbelül 2 1/4-szer lehet nagyobb a déli félgömbéinél. De még szembeszökőbb felosztást is találhatunk. A klasszikus félgömbök helyett kövessük PENCK példáját, a ki pólusként Cloyes közelében, Orléanstól némi távolságra eső pontot választott; így olyan gömbhöz jutunk, a melynek egyenlítője körülbelül a Jóreménység fokon megy keresztül, továbbá Malacca félsziget és Kalifornia csúcsán, azután ferdén átszeli Dél-Amerikát (30. rajz). Az így definiált északi félgömböt PENCK szárazföldi félgömbnek nevezte; itt a szárazföldek felülete nagyjában egyenlő a tengerekével (viszonyuk annyi, mint 1 az 1.1), míg a déli félgömbön a vízfelület 8 1/2-szer nagyobb a szárazföldek területénél. Ez a tengeri félgömb nem foglal magában egyéb szárazföldet, mint a sarki kontinenst, Ausztráliát, Újguineát, a Szunda-szigeteket és a Csendes-óczeán apró szigetcsoportjait. Elmondhatjuk LAPPARENT-nal, hogy a Berlin, London és Páris közt levő terület a közepe a szárazföldeknek, mert ezt a darabot véve középpontnak, a föntebbi eredmények alig módosulnak érezhetően.

Visszatérve a klasszikus pólusokra, valamely földgömb vizsgálata meggyőzhet bennünket még néhány tényről, melyeket több-kevesebb idővel ezelőtt már jeleztek a geográfusok és geológusok; pl. az antarktikus kontinens ellentéte az arktikus óczeánnal, a melyben NANSEN 3800 méteres mélységet talált, vagy az, hogy a Csendes-óczeán közepének antipódusa körülbelül az európa-ázsiai tömeg közepére esik. Ugyancsak régen észrevették, hogy a szárazföldek összesége 3 tömeget alkot, a melyek mindegyike dél felé csúcsban végződik: a két Amerika, Európa-Afrika, Ázsia-Ausztrália; az óczeáni tömegek elrendezése ennek fordítottja; a főtömeg körülfogja az antarktikus szárazföldet és három nyúlványt bocsát északnak: Az Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óczeánt. E viszonyok összessége vezetett arra, hogy a Föld szilárd kérgét 4 háromszög-lapú piramishoz hasonlítsák, a melynek három sarka az arktikus óczeán körül domborul ki, míg a negyedik az ellentétes sarkon levő szárazföldet alkotja.

58

39. tajz. Tengeri félgömb és szárazföldi félgömb.
[JPG]

59

Észrevesszük továbbá, hogy a három szárazföldi tömeg hegyes végei kelet felé térnek ki. Ezt az eltolódást főképpen Dél-Amerika és Ausztrália mutatja, mely utóbbit bízvást Azsia tömegéhez számíthatjuk. Megállapították, hogy az az öv, a melyben ez a kelet felé való eltérés jelentkezik, mindenütt egybeesik valamely beszakadási övvel, a mely Földünket körülfogja és a melyet mediterrán depressziónak nevezünk, mert a Földközi-tenger az egésznek a legjellemzőbb része. Ez a beszakadt öv folytatódik a Vörös-tengerben, majd az Indiai-óczeánban, átszeli a Csendes-tengert, a Panama-földszorost, az Atlanti-óczeánt egészen Gibraltárig, a mint azt e vidékek geológiai és batimetrikus tanulmánya mutatja. Úgy látszik tehát, hogy a kontinentális csúcsoknak ez a kelet felé való eltolódása Földünknek az őt körülvevő depresszió mentén való elcsavarásából származik.

A Föld tengerpartjainak összes hossza PENCK szerint 261 700 km. KRÜMMEL szerint 259 000 km., –- kerekszámban 260 000 km. tehát az egyenlítő egész kerületének több, mint hatszorosa. HANSEN ANDRÁS szerint a fjordok és a főbb szigetek szegélyének csipkézettségét beszámítva, egyedül Norvégiának parthossza meglepő nagy számot, 20000 km.-t ér el, vagyis a Föld kerületének a felét. RECLUS-nek köszönhetjük a következő táblát, a mely megadja, hány négyzetkilométernyi terület jut, különböző vidékeken, egy-egy kilométer partvonalra.

Afrika
Ázsia
Dél-Amerika
Ausztrália
Észak-Amerika
Egész Európa
Görög- és Törökország
Peloponnesos
Norvégia		 1420
763
689
534
407
289.0
83.0
20.0
16.2

A tömeges Afrika mutatja fel a legkisebb parthosszúságot a felülethez képest, míg a csipkézett Peloponnesos az ellenkező végletek egyike; de Norvégia 1 km. parthosszal 16.2 km2 -re még ezen is túltesz.

Nagyon nehéz tiszta fogalmat alkotni arról a viszonyról, a mely Földünk vízfeletti vagy vízalatti domborzata és Földünk méretei között van. Mondhatjuk pl., hogy a legmagasabb hegy, az Everest, a mely 8840 m. magasságba nyúlik, a földsugárnak csak 720-ad része; a Mont-Blanc pedig (4810 m.) 1321-szer kisebb

60

a földsugárnál; mindez nem elégséges a mi szellemünknek arra, hogy tiszta fogalmat alkossunk e viszonyokról. Ellenben könnyű e viszonyokat szemléletünkhöz közelebb férhető alakban bemutatnunk, ha olyan méretekre alkalmazzuk, a melyekkel már jobban megbarátkoztunk; egyméteres átmérőjű gömbön az Everestet 0.7 mm.-es, tehát egy milliméternél is kisebb domborulat képviseli! Az eddig ismeretes legnagyobb mélység 9636 m., vagyis 660-szor kisebb, mint a földsugár, tehát az 1 m.-es átmérőjű glóbuson bolygónk legnagyobb mélységét 0.75 mm. mélységű lyuk képviselné. Az összes magasságkülönbség, a mely a szárazföld legmagasabb csúcsa és az oczeánok legmélyebb feneke közti különbséget jelenti, nem lenne több, mint 1,45 mm., vagyis kevesebb, mint másfél mm. az egy méter átmérőjű gömbön. Így joggal mondták ki, hogy a domborulat jelentőségének szempontjából a földfelület a tojáshéjhoz hasonlítható és pedig annál inkább, mert az Everesthez hasonló magasságok és a 6000 m.-nél nagyobb mélységek ugyancsak ritkák. A valóságban bármint lássuk is, a földi domborulat valóban jelentéktelen bolygónk méreteihez képest, a mi azonban nem akadályozhat meg bennünket benne, hogy óriási mélységekről beszéljünk, hozzátéve néha a mérhetetlen jelzőt!

Az imént a legmagasabb hegyekről és a legnagyobb tengermélységekről beszéltünk; tehát hol van e mérések kiindulópontja? Ez a tenger szintje és ezt a kifejezést mindennap használjuk vagy olvassuk anélkül, hogy számot vetnénk ama nehézségekkel a melyekkel e fogalom meghatározása jár. Már láttuk, hogy ez a szint még akkor is, ha szél, vagy áramlás nem zavarja, nem mindenütt ugyanaz, hiszen a szárazföldi tömegek közelében a tömegvonzás hatása alatt fölemelkedik; ott van még a tengerjárás, az esőnek, a légnyomásnak hatása, és maga a szél szintén előidézhet jelentékeny magasságkülönbségeket, melyek bizonyos feltételek közt 2, sőt 3 m.-t is túlhaladhatnak. Ha kiindulópontul a tenger közepes szintjét akarjuk választani, számításba kell vennünk az említett összes változásokat és ez esetben évek hosszú során át kell folytatnunk mareográfikus megfigyeléseket (BOUQUET DE LA GRYE szerint 18 év), vagy pedig más eljárást kell alkalmaznunk, a mit a következőkben lesz alkalmunk megismerni. Mindezekhez járul még, hogy a tengerszint nem egyforma a külön-

61

böző tengerekben, a melyeknek sótartalma és ezzel együtt sűrűsége is különböző; ezek a tengerek, amelyek egymással közlekednek, ugyanazon törvényeknek vannak alávetve, mint a különböző 5űrúségű folyadékokkal telt közlekedőedények.

Kiindulásul tehát egy határozott kezdőpontot kell választanunk. Francziaország általános felmérésének zéruspontja abban a mareográfkútban van, mely a marseillei kikötő Calvo nevű öblében van elhelyezve. Az országos szintezés, a melyet 1884-ben LALLEMAND mérnök kezdett, olyan pontos, hogy a Dunkerque és Perpignan két alapjele közti magasságkülönbség valószínű hibája nem haladja túl a 7 cm.-t. Manapság már tudjuk, hogy Brestnél a tenger szintje nem különbözik a marseilleitől 0.17 m.-nél többel, míg azelőtt 1.62 m.-re gondoltak; hogy az észrevehetőség határain belül Genova és Venezia között szintkülönbség nincsen, míg Trieszt és Amsterdam között a különbség 0.18 m.

A tengerek mélysége. Az eddig ismert hiteles legnagyobb mélység Guam-sziget közelében, tőle délkeletre a Csöndes-óczeán Marianna-szigetcsoportjában található; a mélység itt eléri a 9636 m.-t; az Everest ott teljesen eltűnne és csaknem 800 méteres víz maradna még a csúcsa fölött. A mint láthatjuk, a legmagasabb csúcsok abszolut mértékben meglehetősen megfelelnek a legnagyobb mélységeknek, mert az egykor találni vélt 15000 és 16000 méteres mélységek hibás mérések eredményeinek bizonyultak.

A tengerek közepes mélységének értéke folyton növekszik, a mint az erre vonatkozó ismereteink gyarapodnak. KRÜMMEL tanár először 3438 m.-t talált, azután SUPAN 3650-et vett föl; újabban PENCK 3650-et talált, WAGNER pedig 3500-at. Tekintve, hogy a mérések új mély árkok fölfedezését vonják maguk után és hogy az Antarktiszt, a melyet egykor a tengerek közé számítottak, vissza kell adnunk a kontinenseknek, LAPPARENT úgy véli, hogy nem követünk el nagy hibát, ha 4000 m.-t veszünk föl a földi tengerek közepes mélységeként. Ezt a számot elfogadva, a tengeri víztömeg térfogata 1500 millió km3 volna, vagyis 15-ször akkora, mint a kontinenseké, de csak 12–13-szor nagyobb, ha 3500 métert veszünk fel mint közepes mélységet. A szárazföldek közepes magasságát ugyanazon geológus szerint 700 méterre tehetjük.

62

40. rajz. A víz alatti és szárazföldi domborzat.

A 40-ik rajzon látható diagramm összefoglalja a legfontosabb adatokat, melyek Földünk lemerült és kiemelkedett részeinek domborzatára és kiterjedésére vonatkoznak. A diagramm SUPAN, PENCK, MURRAY stb. adatai alapján készült. A tenger szintjét ábrázoló ab vonal két oldalánl áthatók a domborzat vertikális skálái, balról a szárazföldi 8840 m.-ig (Everest), jobbról a tengeri, egészen a 9636 m.-es mélységig. Az ac hosszúság 145 millió négyzetkm.-nyi szárazföldi területet képvisel, míg cb 365 millió tengeri felületet, együttvéve Földünknek 510 millió négyzetkm.-ét. A tengerszint vonalának úgy szárazföldi, mint tengeri részére rakott közök arányosan képviselik az illető szintben levő területeket. Pl. az op köz annak a területnek felel meg, a melynek mélysége 3000 és 4000 m. között van. A rajzból könnyen megállapíthatjuk, hogy a szárazföldek ama részeinek területe, a melyeknek magassága az 1000 m. alatt marad, tetemesen nagy és jelentékenyen felülmúlja az 1000 m. fölé eső területeket, míg az alámerült felületnek 1000 m.-nél sekélyebb része éppen ellenkezőleg igen csekély a többihez képest; a legnagyobb lemerült területek mélysége 4000 és 5000 m. között van. A diagrammból láthatjuk még azt is, hogy az igen nagy magasságok és az igen nagy mélységek kivételek és Földünknek csak igen kis részét foglalják el, a mint a nekik megfelelő közök csekélysége mutatja.

SUPAN igen helyesen jegyezte meg a fentebb említett diagramm alapján, hogy a szárazföldi domborulat görbéje kifelé homorú és

63

hogy ez a profil az eróziónak (kimarásnak) tulajdonítandó, míg a vízalatti domborulat görbéje két igen határozott domborodást mutat: az egyik 0 és 2000 m., a másik 5000 és 9000 m. között. Ezek a domborulatok a talaj ránczolódásait jellemzik, a melyek meg lévén védve az erózió ellen érintetlenül maradtak.

Ha a diagrammban a 2360 méteres mélységen keresztül ABC párhuzamost húzzuk a tenger szintjével, ez a vonal képviseli ROMIEUX aequideformácziós felületét, mert a tengerek térfogata e vonal alatt pontosan egyenlő a szárazföldek térfogatával. Végre, ha a szárazföldek és a tengerfenekek ki volnának egyenlítve, a tenger az egészet 2500 m. vastag egyenletes vízréteggel borítaná.

Batimetrikus térképek. A fentebb leírt módszerek és műszerek segítségével jelentékeny számú mélységmérést végeztek a különböző nemzetek hajói – egyrészt hadihajók, másrészt tudományos expedicziók, vagy igen nagy részben távírókábel-társaságok hajói Földünknek összes tengereiben. Csakhamar érezték annak szükségét, hogy az egészről oly térképeket készítsenek a melyek lehetségessé teszik, hogy közvetlenül megismerjük a tengerfenék képét és változatosságát elegendő részletességgel. Nem adhatjuk itt a batimetrikus térképek részletes történetét, és nem foglalkozhatunk különösen a parti térképekkel, a melyeket a különböző államok vízrajzi hivatalai kizárólag hajózási czélokra szerkesztettek és a melyek alig foglalkoznak a 200 m.-nél nagyobb mélységekkel.

A fentebb jelölt czélból készült batimetrikus általános térképek között kétségkívül legjelentékenyebbek az 1893-ban a német császári tengerészeti hivatalban (Reichs-Marine-Amt) nyomott térképek, majd sir MURRAY JOHN csatolt a Challenger-expediczió közleményeihez egy ilyen térképet (Summary of results, 1895); ez utóbbi térképnek három lapja megadja egyszerre a szárazföldi és a tengeralatti domborzatot. A szerző egyesítette a hármat egy kisebb térképen, de ezt kiegészítette a legújabb felfedezésekkel (1899) *); ugyanazon évben SUPAN tanár bemutatott egy kis általános batimetrikus térképet.**) Csak futólagosan említhetjük még azokat a részletes térképeket, a melyek a Travailleur, Talisman,

*) Scotish geogr. magazine, 1899 október.
**) Petermanns geogr. Mitteilungen, 1899.

64

Blake, Albatross, Pola, Siboga, Valdivia, Scotia expedicziók közleményeihez vannak csatolva, hogy csak a legfontosabbakat nevezzük meg.

Azonban az egészet felölelő térképek oly kis skálában készültek, hogy nem lehet rajtuk megjelölni az oczeánográfiai kutatásokhoz szükséges összes részleteket, a melyek pedig igen nagy lendületet vettek, másrészt nem felelhetnek meg azon kutatások követelményeinek sem, a melyek a halászat és különböző iparágak haladását szolgálják, nem is szólva a tisztán tudományos szükségletekről. Ez volt az oka annak, hogy a berlini nemzetközi földrajzi kongresszus (1899), azután a stockholmi (1899), majd a krisztiániai (1901) oczeánográfiai nemzetközi konferencziák kifejezték abbeli óhajukat, hogy mielőbb megjelenjen az oczeánok batimetrikus általános térképe és a tengeralatti helyszínrajz terminologiája megállapíttassék. E czélból a berlini kongresszus bizottságot küldött ki. A bizottság Wiesbadenben, 1903 április 15–16-án ült össze, RICHTHOFEN báró távollétében ALBERT monacói herczeg elnöklete alatt; a 41. rajzon látható egybegyűlt tagok valamennyie jól ismert oczeánográfus; KRÜMMEL kieli, HUGH RÓBERT MILL edinburghi, PETTERSSON O. stockholmi, SUPAN és THOULET nancyi tanár; A többi tag nem vehetett részt a konferenczián (MAKAROFF admirális, sir MURRAY JOHN, NANSEN F.). THOULET ekkor bemutatta az általános térképről kidolgozott tervét,*) a melyet a bizottság egyhangúlag elfogadott; nem maradt egyéb hátra, minta terv végrehajtása. De ekkor mutatkoztak a nehézségek is és pedig elsősorban a legnagyobb, a pénzkérdés, mert a THOULET tervében megjelölt munka jelentékeny költségeket von maga után és a wiesbadeni bizottság nem tudott volna megfelelni feladatának, ha elnöke, a monacói herczeg nem vállalta volna magára a közzétételnek nehéz terhét. A munkálat vezetését hadsegédére, SAUERWEIN-re bízta, a ki a franczia haditengerészet hadnagya és a ki a bizottság ülésein is a titkári teendőket látta el. Így aztán THOULET bemutathatta a washingtoni kongresszusnak a térképnek kézirati vázlalát, a melyet TOLLEMER szerkesztett és az 1904 szeptember 13-iki kongresszus elfogadott. A térkép első kiadása 1905 júniusában került kiosztásra. Ez az általános térkép 1:10 000 000

41. rajz. A wiesbadeni bizottság tagjai.

*) Bulletin du Musée océanographique de Monaco, 21. sz. (1904.)

65

mértékben készült 24 lapon, a melyek mindegyike 1 m. × 0.59 m.; kezdő meridián a greenwichi; a mélységek méterekben vannak jelölve; a mélységi vonalak a 200 m. 500, 1000, 2000 stb. méteres mélységeket jelölik; két, egymásután következő szintgörbe között lévő terület mindinkább sötétebb kékkel van jelölve, a mint a mélység növekszik.

Ez a jelentékeny munka, a mely ALBERT monacói herczeg tudományszeretetének és bőkezűségének köszönheti megjelenését, megérdemelte, hogy itt különösen kiemeljük, mert fontos korszakot jelöl az oczeánográfia történetében. Ilyen munka nem érheti el azonnal a megkívánható tökéletességet, de ha a tengeri kutatók szakadatlan munkáit állandóan tekintetbe veszik, könnyű lesz fokozatosan javítani és a készülő második kiadás jelentékeny haladást fog mutatni az elsőhöz képest.

Egyik és talán a leghatározottabb az első jelentős eredmények közül, a melyeket egy ilynemű összefoglaló és kiigazító munka ad, abban áll, hogy kidomborítja a rendelkezésünkre álló adatok

66

67

Az Atlanti-óczán batimetrikus térképe.
[JPG]

68

elégtelenségét. E nagy térkép vizsgálatánál az tűnik fel leginkább, hogy még mindig vannak roppant kiterjedésű tengerek, melyeken mélységmérést még nem végeztek; ilyen főképpen a Csendes-óczeán, de nem is kell olyan messze mennünk, hatalmas üresség tátong a Földközi-tengerben Sardinia és a Baleárok között; egészen közel Portugália partjaihoz találunk akkora területet, mint maga az egész ország, a melybe még szondáló nem merült le. Olyan munkában, mint a mienk, kénytelenek voltunk kisméretű batimetrikus térképet bemutatni, a melynek berendezése különbözik az imént említett nagy térképétől; legjobbnak láttuk SIR MURRAY JOHN példáját követni és három lapon adni ezt a térképet. Mindegyik lap egy-egy nagy óczeánt ábrázol: az Atlantit, az Indiait és a Csendest; de felhasználtuk a nagy batimetrikus térkép adatait, hogy térképünket a legújabb tudomány színvonalára emeljük.

A wiesbadeni konherenczia tanulmányozta továbbá és elfogadta a tengeralatti domborzat formáinak SUPAN-féle terminológiáját; a washingtoni kongresszus ehhez elvben hozzájárult. Mi a határozatoknak csak kivonatos közlésére szorítkozunk.*)

Elsőrendű alakulatok; azaz nagyobb kiterjedéssel bíró alakzatok, az óczeáni meder alapvázának elemei.

1. Kontinentális párkány vagy padka, gyönge lejtésű kontinentális szegély a parttól körülbelül 200 m. mélységig, a mely azután hirtelen meredek lejtővel bukik alá.

2. Minden oldalról tengeralatti emelkedésekkel körülzárt mélyedések; a) a medenczék, a melyeknek két horizontális kiterjedése nagyjából egyenlő; b) völgyek, széles és megnyúlt bevágódások, enyhén lejtő oldalakkal; ezek a völgyek medenczékre oszolhatnak; c) árkok, megnyúlt bevágódások, de aránylag keskenyek, meredek oldalakkal, a melyeknek kontinentális szegélye magasabl az óczeánikusnál.

A völgyek és medenczék elágazásai; a) széles kerek, vagy háromszögletű s akkor öböl a neve; b) ha megnyúlt, akkor csatorna (a Faröer- és a Norvég-csatorna).

3. A kiemelkedéseket minden oldalról mélyedések veszik körül, vagy pedig a kontinentális szegélyből indulnak ki; a) küszöbök

*) Bull. du Musée océanogr. de Monaco 21. sz. 24–27. l. (1904).

69

mindazok az akár széles, akár megnyúlt, bármily magasságú kiemelkedések, a melyek enyhén, csak egynéhány perczes szögek alatt lejtenek. Szerepük kevéssé jelentős, éppen lapultságuk miatt.

Elsőrendű alakzatnak tekintik őket, mert vízválasztók szerepét vinnék ha az óczeán medre szárazfölddé válna; b) a tarajok, megnyúlt kiemelkedések, meredek oldalakkal; c) a fennföldek, meredek, nagykiterjedésű kiemelkedések, melyeknek hosszúsága és szélessége nagyjából egyenlő.

4. A mélyedések legalacsonyabb pontjait gödröknek nevezzük.

II. Másodrendű alakzatok, csekély kiterjedéssel, de a melyek határozottan elválnak a környező talajtól meredekebb lejtőkkel.

1. Kiemelkedések; a) megnyúlt, keskeny taraj; b) elszigetelt, vagy tengeralatti hegységek: α) kupolák, alapjuk kicsiny, oldaluk meredek, 200 méternél nagyobb mélységekben fordulnak elő (pl. a Dacia-kupola); β) padok 200 m.-nél kisebb mélységekig, de legalább 11 méterrel a víz szintje alatt (pl. a Princesse Alice padja Fayal-tól délre- az Azori-szigetek közt); γ) zátonyok vagy magas fenekek, a melyek felett a tenger mélysége 11 m.-nél kisebb és a melyek veszedelmesek a hajózásra.

2. Mélyedések; a) katlanok, többé-kevésbbé meredek, aránylag csekély területű bemélyedések; b) barázdák, völgy- vagy csatorna-alakú bemélyedések, melyek belevágódnak a kontinentális fennföldbe, többé-kevésbbé merőleges irányok alatt.

43. rajz. Az óczeán domború fenekének vázlata; csak a-ban homorú a fenék.

Földünk alakja miatt a tengerek felszíne domború és egy óczeán két ellentétes partját összekötő vonal oly körív (ACB), a melynek húrja (AB) majdnem mindig a tengerfenék alatt halad; más szóval ez a fenék csaknem mindig domború (43. rajz). Ahhoz, hogy homorú legyen, szükséges volna, hogy a víz az AB húrnál mélyebbre szálljon alá. Már pedig, ha függőleges szelvényt készítünk az Atlanti-óczeánon keresztül, úgy találjuk, hogy az egy akkora ívet foglal magában, melynek CD magassága 1150km. "Eszerint – mondja DE LAPPARENT – ha fölteszszük, hogy ez óczeánnak AB feneke egyik parttól a másikig sík, a vízréteg

70

vastagsága a középen 150-szer akkora volna, mint az Atlanti-óczeánban valóban megfigyelt legnagyobb mélység." Legfeljebb néhány szűk és mély ároknak, mint a Marianna- vagy a Tonga-mélységnek, vagy pedig néhány szorosnak van homorú feneke. A calaisi csatorna feltűnő példája ennek az esetnek; az ACB ív 32 km.; az ilyen ív magassága 19 m.; minthogy a szoros

44. rajz. Az Indiai-óczeán batimetrikus térképe.
[JPG]

71

mélysége eléri a 60 m.-t, feneke egész határozottan homorú. Éppen ellenkezőjeképpen annak, a mit KIRCHER atya kétségtelenül a részarányosság gondolatától csábítva állított, az óczeánok legnagyobb mélységei nem a középső részeken fordulnak elő, hanem éppen a partok vagy szigetcsoportok közelében. Hogy erről meggyőződjünk, ahhoz elegendő egy batimetrikus térkép

72

vizsgálata. Például megállapíthatjuk, hogy az Atlanti-óczeán legnagyobb mélysége a Puerto-Rico-sziget közvetlen közelébe esik (8526 m.); a Csöndes-óczeánban ugyanezt a különös jelenséget még feltűnőbben látjuk. A legnagyobb mélységek sehol sem czentrálisak, az Atlanti-óczeán czentrális részét úgy délen, mint északon éppen ellenkezőleg az atlantikus hát foglalja el, egy hosszú emelkedés, a mely az Azorokat hordja magán és az Atlanti-óczeánt két mély hosszanti völgyre osztja.

A batimetrikus térképek vizsgálata meggyőz tehát bennünket róla, hogy az óczeánok fenekének domborzata sem mutat nagyobb rendet és szabályosságot, mint a szárazföldeké. "Egészen hiába keresünk – mondja DE LAPPARENT – az óczeánban valami egységes alakot, melyet az összes lejtőknek egy czentrális gödör felé való hajlása jelöl ki; az egészet helyesen hasonlíthatjuk berakott famunkához, a melynek egyes részei sokszorosan vetődtek." Csak egyes, többé-kevésbbé mély darabokat találunk, melyek függetleneknek látszanak a környezettől. Ilyen alásülyedt daraboknak egész határozott példái a Szunda-szigetek tengerei: a Czelebesz-, Banda- stb. tengerek vagy medenczék, a melyeket minden oldalról hegyfödte szigetek lánczolatai vagy magas fenekek szegélyeznek, a melyek között ezek a medenczék igen mélyre nyúlnak le (4000–6000 m.). A tengeralatti talaj tehát csak részleteiben különbözik attól, a mely a levegőtenger alján terül el és a különbség főképpen abban van, hogy az alámerült talaj vonalai egyszerűbbek és szabályosabbak, míg a szárazföld domborzatai az erózió következtében szaggatottak és szabálytalanok. De mindkét esetben a domborzat ugyanazon okok eredménye; a földkéreg összehúzódásából származó oldali összenyomás folytán keletkezett ránczok alakulása és a helyi sülyedések. (*) A Csöndes-óczeán a legnagyobb e lesülyedt felületek közül; láthatjuk, hogy összes partjait magas hegységek gerinczei alkotják, melyek gyakran vulkánikusak, úgy keleten, mint nyugaton; a tenger alatt folytatódnak szertelen mély árkokig, míg a fenék általában véve lapos és többé-kevésbbé másodrendű egységekre oszlik. Láttuk, hogy az Atlanti-óczeán mennyire különbözik ettől a képtől; különbözik abban is, hogy a mély tengereket, például a Csöndes-óczeánt is jellemző meredek, majdnem függőleges meredélyek helyett a partjai szelíd lejtésűek; a szárazföld gyakran nagy

(*) A kőzetlemezek vízszintes mozgásáról a könyv írásakor még nem dolgoztak ki elméleteket. [NF]

73

távolságra nyúlik a vizek alá, még mielőtt elérné a 200 méteres mélységet és így a kontinentális párkány vagy padka név alatt ismeretes táblát alkotja, a mely a Csöndes-óczeánban, vagy egészen hiányzik, vagy teljesen jelentéktelen. Csakis e tengeralatti tábla után válnak a mélységek hirtelen nagyobbakká, a párkánynak a profilja domború görbében megy át a mélységbe, a mint a 40. rajzon látható diagramm szándékosan túlozva ábrázolja. Nem bocsátkozhatunk a különböző óczeánok helyszínrajzának részleteibe, csak néhány jelentékenyebb feltűnő jelenség jelzésére szorítkozunk; a könyvhöz csatolt térképek figyelmes vizsgálata pótolni fogja a hosszú leírásokat. A Wyville-Thomson-taraj azzal

74

a fennsíkkal együtt, a mely Izlandot hordozza a hátán, szétválasztja az aránylag meleg atlanti mélyvizeket a sarki hidegvizektől.

45. rajz. Az Atlanti-óczeán metszete Picó-n (Azorok) keresztül.

Az Atlanti-óczeánt két hatalmas völgyre osztja egy küszöb, a mely Izlandtól a Jóreménység fokának vonalán túl nyúlik és a mely felszínre bukkan az Azori-hátságban. A 45. rajz mutatja ez óczeán jellemző, Picó-n (Azorok) keresztül fektetett kereszt-

75

46. rajz. A Puerto-Rico-i árok, az óczeánok batimetrikus térképe szerint.

metszetét az ő küszöbével és a két völgyével. A puerto-ricoi árok (46. rajz) az Atlanti-óczeán legmélyebb depressziója, a mely 8526 m.-t ér el. A Tizard-gödör északi vége felé, az egyenlítő alatt, a Romanche hajó a Horn-fokról visszajövet egy 7370 méteres feneket fedezett föl ; a német térképeken ez a Romanche-árok néven van jelölve, és érdekes, hogy a Gauss német délsarki expedíczió hajója ugyanazon a ponton 7230 m.-es mélységet talált; ez a 140 méterre való egyezés valóban említésre méltó ilyen nagy mélységek esetén és alkalmas arra, hogy eloszlassa azokat a kétségeket, a melyek a Romanche mélységméréseinek értékére nézve eleinte fölmerültek.

48. rajz. Az Hirondelle-gödör. Keresztmetszet. A magasság a hosszúsághoz képest tízszeres nagyításban.

De az Azori-hátságon magán is van egy gödör, melyet 1887-ben az Hirondelle fedezett fel, s a melyet a monacói herczeg többízben tanulmányozott (47. és 48. rajz). Ennek délkeleti széle és a Ferraria-csúcs között merült fel 1811 június 18-án a nevezetes Sabrina-szigete, a mely csakhamar ismét eltűnt. Ennek a gödörnek a kiterjedése valamivel nagyobb, mint a Léman-tóé; THOULET vizsgálatai szerint*) az obszidián- és horzsakőből következtetve, a melyek ezt a feneket alkotják, ez a mélyedés az Azorok egyik mellékkrátere lehet.

47. rajz. Az Hirondelle-gödör és Sao Miguel szigete (Azorok)

Az Atlanti-óczeánhoz tartozó medenczékről csak azt akarjuk

*) Comptes rendus de l'Acad. des Sciences, Paris. 1904 jul. 18.

76

77

49. rajz. A Csöndes-óczeán batimetrikus térképe.
[JPG]

78

még megemlíteni, hogy a Földközi-tengerben, a melynek pedig a legismertebbnek kellene lennie, egy hatalmas darab van Corsica, Sardinia és a Baleárok között, a mely mélységi szempontból csaknem teljesen ismeretlen.

Az Indiai-óczeánnak 7000 m.-es legnagyobb mélységét legújabban (1906) fedezték fel, egy Jávától délre eső kis gödörben, a német Planet tudományos expedíczió alkalmával.

A legnagyobb ismert mélységeket a Csöndes-óczeánban találták: a Tonga-mélység lejtőssége közepén 15%, mert a feneke 9184 m. mély és mindössze 60 km. távolságban van egyes zátonyoktól (50. rajz), hanem az eddig elért legnagyobb mélység mégis a Karolinák árka (51. rajz), 9636 méterrel.

51. rajz. A Karolina- és Marianna-árok az óczeánok batimetrikus térképe szerint.

50. rajz. A Tonga-mélység keresztmetszete.

A Csöndes-óczeánhoz csatlakoznak a Zulu Czelebesz, Banda, Molukki, Timor és a Flores medenczek vagy beltengerek a maláji szigetvilágban; legmélyebb köztük a Banda-medencze, a hol állítólag 7315 m.-et találtak Czerám-szigetétől délre. WEBER MAX, a ki számos szondálást végzett a Siboga hajóval ebben a tengerben, azt állítja, hogy ez a mélység nem létezik és a legnagyobb, a mit ő elért, 6500 m. Valljuk azonban be, hogy ez is elég szép.

Mindezek a mély medenczék úgy egymás közt, mint a Csöndes-óczeánnal csak többé-kevésbbé széles és a feneküktől számítva többé-kevésbbé magas szorosokon és csatornákon keresztül közlekednek, úgy hogy itt is előfordul a Földközi- és más hasonló tengerekben jelentkező tünemény: a fenékvíz hőmérséklete a küszöbtől kezdve lefelé állandóan ugyanaz, mint a Csöndes-óczeáné a küszöb szintjében. WEBER MAX-nak a Sibogán többízben volt alkalma ezt igazolni és egyben megállapítani azt is, hogy az a szoros, a mely a Bali- és Lombok-szigeteket egymástól elválasztja, nem mélyebb 312 m.-nél. Ez a körülmény nem nagyon kedvez WALLACE elméletének, a mely részben e szoros feltételezett nagy mélységén alapult. Ugyanis ezen a

79

szoroson halad keresztül a híres WALLACE-féle vonal, a mely elválasztja egymástól a nagyon különböző faunájú indiai és ausztráliai vidéket.

Érdekes tünemény a szárazföldi növények, hatalmas faágak, fatörzsek feltűnő nagy száma, a melyek ezeknek a gazdag növényzettől körülvett medenczéknek fenekére sülyedtek.

Északsarki-óczeán. Ez a Déli-sarknak ellentéte, nem gyűrűképpen veszi körül a sarkot, hanem czentrális és a legnagyobb szárazföldi tömegek övezik. Mint a délsarkinál, itt is távol állunk még attól, hogy ennek a medenczének mélységi viszonyait kielégítően ismerjük, a minek oka főképpen a jégmezőktől elfoglalt óriási területekben rejlik. Sokáig azt hitték, hogy ennek a medenczének csak kevéssé mély vizei vannak, mert a kikutatott részek, mint a Behring-szoros vidéke és az az egész öv, a mely Szibéria északi partja mentén húzódik, csakugyan sekélyek és úgy tüntetik fel az ázsiai kontinentális párkányt, mint a mely 200 m.-ig sem nyúl víz alá. Pl. a Behring-szoros vidékén mostanáig végzett mérések csak 150 m.-t adnak. A Kara-tengerben a 200 m.-nél mélyebb fenék a ritkaságok közé tartozik, azonban már a Vajgács-szigettől keletre találtak egy 743 m.-es mélyedést; ugyanezt mondhatjuk arról a

80

kis darabról, a mit Amerika északi partjainál ismerünk egészen a Parry-szigetekig. Azonban a mint eltávozunk a kontinentális párkánytól, a mely Ázsiától északra igen széles (átlag 300–600 km.), hirtelen mély medenczére bukkanunk, a melynek létezését a híres NANSEN mutatta ki a Fram emlékezetes expedícziója. folyamán. Míg az Új-Szibériai-szigetek közelében a nyílt tengeren 100 m.-es mélységet talált 78°31' N alatt, addig már 1463 m.-es. mélységre akadt 78°42' alatt, azaz 20 km.-nyire észak felé; azután a mélységek növekedtek egészen 3999 m.-ig, majd ingadoztak 3500 m. körül, hogy megint elérjék a 3800 m.-t 84°30'-nél és 3399-et 83°-nál, a Spitzbergáktól északra, bár MAKAROFF admirális nagy szárazföldet sejtett ebben az irányban.

Antarktikus óczeán. Ez a hatalmas vízsüveg a 40° déli szélességtől a sarki kontinensig terjed. Ez a süveg folytonos és ez a tünemény magyarázza meg a szelek és hullámok szabályosságát ebben az óczeánban, a hol semmiféle domborzat nem tompítja vagy akadályozza hatásukat. A süveg legszükebb része a Horn-fok és a déli Shetland-szigetek között, körülbelül 1500 km. Ez az antarktikus süveg folytatódik észak felé, a 40-ik déli szélességi fokon túl alkotva a három óczeánt: a Csendest, az Atlantit és az Indiait.

Kontinentális párkány és parti szegély. A tengerek jelenlegi partvonalának igen nagy hosszúságán, a parttól kisebb-nagyobb távolságra terjeszkedik egy alámerült szegély igen csekély lejtéssel, nagyon egyenletes szintben és miután elérte a maximális mélységet, 200 m.-ben hirtelen megszűnik egyenletessége és. domború görbével, meredek lejtővel esik a nyílt tenger nagy mélységei felé. Ez a kontinentális párkány vagy plató a kontinentális tömegeknek szélesebb vagy keskenyebb és többé-kevésbbé megszakított szegélye.

Ez a kontinentális plató különösen az Északsarki-óczeánban van kifejlődve, a hol NANSEN igen alaposan tanulmányozta. A Spitzbergák, Ferencz-József-föld, Novája Zemlja és Új-Szibéria arktikus szigetei ezen a mérhetetlen, többé-kevésbbé szaggatott táblán helyezkednek el, a mely a vízalatti folytatása Szibéria partjainak. Ez a tábla folytatódik Európa felé és a másik oldalon az amerikai arktikus kontinentális párkány az ő szigetvilágával sem egyéb, mint a szibiriai párkány folytatása. A fenék gyakran

81

100 m.-nél is sekélyebb. Szibériától északra a párkány szélessége 300 és 640 km. között váltakozik, feneke nagyon egyenletes, mert a torlaszjégről levált, és a széltől vagy áramlástól tovahajtott hatalmas jégtömbök lecsiszolták az egyenlőtlenségeit. Ezzel magyarázza NANSEN, hogy a Vega és a Fram oly sokat hajózhattak Kelet-Szibéria hosszában, csak néhány méteres vízzel a hajó feneke alatt anélkül, hogy a hirtelen zátonyrajutás veszélyének lettek volna kitéve; a nagy jégtömbök és jéghegyek kiegyenesítették az útjukat. A szibériai kontinentális párkány lejtése 1/2480 és 1/5500, azaz 1',23'' és 38'' közt van, vagyis rendkívül gyönge. NANSEN pl. úgy találta, hogy neki 400 km.-nyi utat kellet haladnia ahhoz, hogy 14 m.-es melységből 100 méteresbe érjen. Több helyen, nevezetesen a nyílt tenger felé a párkány bevágódásokat mutat, a melyek a parti völgyek, vagy fjordok tengeralatti folytatásai. Ezeket a bemélyedéseket többé-kevésbbé betölthették a glacziális lerakódások, vagy pedig a folyók hordaléka, különösen a partok közelében, a hol kevésbbé tisztán vehetők ki, mint a párkány meredekebb szélén. Ugyanezek a jellemző vonások találhatók fel kisebb-nagyobb módosítással és kifejlődéssel a Kara-tengerben és a Barent-tengerben.

Legrészletesebben tanulmányozták a kontinentális párkányt Norvégiában; számos geológus, köztük különösen NANSEN foglalkozott vele igen alaposan.*) A párkány nagyon szabálytalan külső szegélyének mélysége 80 és 300 m., szélessége 18 és 260 km. között váltakozik. A térképekből látható, hogy a hosszanti és harántos nagy völgyek és fjordok folytatódnak benne. A tengeralatti fjordok egyik jellemző vonása, hogy legnagyobb mélységük (400, sőt több mint 500 m.) közelebb van a parthoz, mint a kontinentális párkány szabad széléhez; ezen az oldalon néha teljesen megakadnak, vagy pedig zátony vagy küszöb választja el őket a nagy mélységektől. A küszöbök mélysége pl. 280 vagy 300 m. lehet, míg a fjordoknak megfelelő legnagyobb mélysége 430 és 553 m. között van.

Másik jellemző vonása a tengeralatti fjordoknak az, hogy kevésbbé mélyek, mint a szárazföldbe ékelt folytatásaik, például a Bindál-fjord 725 m.-re száll alá, a folytatásába eső tenger

*) Az északsarki tengerek mélységei, Christiania, 1904.

82

alatti fjord mélysége csak 480–510 m.-t ér el; a Trondhjem-fjord 578 m., tengeralatti folytatása 500–520 m., a Veszt fjordban 650 m. a szárazföldbe ékelt rész és körülbelül 460 m. a tengeri szakasz.

A párkány szélessége és mélysége a talaj természetével és a hullámok erejével változik; ott, a hol a kőzet kemény, a párkány mélysége és szélessége csekélyebb, mint ott, a hol a talaj olyan anyagokból áll, a melyeket könnyebb lerombolni. A meredek lejtő, mely a párkány széléről a nagy mélységekbe vezet, néha eléri az 1/11,3 sőt az 1/3-ot, vagyis 5°30' és 20°-ot a Lofoten vidéken.

52. rajz. A kontinentális párkány keresztmetszete a sarki kör közelében NANSEN szerint.

Általában véve Norvégiában a kontinentális párkánynak és tartozékainak képét a mellékelt metszet mutatja (52. rajz), melyet NANSEN után közlünk. A kiindulópont Valvaer-szigete, a sarkkörön valamivel túl fekszik. A hegyes csúcsok egész sorozatát látjuk, melyeknek legmagasabbja, a Snetind 1599 m.-t ér el, utolsója pedig a Tjong-fjordban 350 m. mélységbe esik. Azután egy partvidéki tábla következik, melynek váltakozó szélessége itt átlagban 25 km. és a melyet szigetecskék és magas fenekek alkotnak, földalatti fjordoktól keresztülszelve; ezek közül kettő itt száz méter mélységet ér el. Mint a metszetből látjuk, ezt a parti táblát a Sneting masszivjához hasonló csúcsok maradványai alkotják, a melyeket a tengeri és légköri erózió együtt rombolt le. Azután hirtelen esés következik és gyakran egyes mélyedések, melyek két lekoptatott hegység közti völgyet képviselnek

83

és végre a kontinentális párkány, a mely a választott példában 150 km.-es szélességet ér el.

A parti tábla Norvégia partjainak csaknem egész hosszában föltalálható és Nordland tartományban 60 km. szélességet ér el. Sziklák és lekerekített szigetecskék ezreit alkotja, melyeket a jég lesímított és a melyek 0-tól 40 méter magasságig emelkednek. Mellettük megszámlálhatatlan zátony, és sziklaszirt, 0-tól 10 vagy 15 méter mélységig lemerült veszedelmek találhatók. Azon a 148 km.-nyi darabon, a mely Leköt Traenentől elválasztja, százezer ilyen, a víz fölé emelkedő sziklafejet számláltak össze. Ez a parti tábla nagyon jellemző képet tár elénk az ő alacsony szigeteinek sorozatával, melyeket néha magasabb sziklás dombok koronáznak. Olyan ez, mint a fjordoktól elszeldelt és magas hegyek lábánál elterülő alföld. Ha nem volnának itt a fjordok és a szorosok, melyek elválasztják egymástól ezeket az apró szigeteket, rendkívül egyenletes és még a kontinentális párkánynál is szabályosabb síkság tárulna itt elénk, mely utóbbit nem szabad összetéveszteni a parti táblával. Az 53. rajzon látható fénykép, a melyet 1906 nyarán vettem föl, fogalmat nyujt erről a sajátos alakulásról.

53. rajz. A parti tábla képe Norvégiában.

Úgy látszik, hogy Norvégiától délre a kontinentális párkány hiányzik, de az a tengeralatti csatorna, a mely a part e részének hosszában vonul végig, alámerült fjordnak tekintendő, bevágódva

84

a kontinentális párkányba, a mely itt nem egyéb, mint az Északi-tenger feneke. A fjordnak hosszúsága nem kevesebb, mint 890, szélessége 104 km. középben, legnagyobb mélysége eléri a 700 m.-t, és – mint a tipikus fjordoknál általában – közelebb van a parthoz, mint a nyílt tengerhez. NANSEN ezt a mélyedést a régi Balti folyó medre egy részének tekinti, mely levezette a Balti-medencze vizeit épp úgy, mint déli Svédország és Norvégia vizeit.

54. rajz. A Gascogne-öböl kontinentális párkánya és a Breton-foki mélység.

A Brit-szigetek és az Északi-tenger kontinentális párkánya folytatódik Francziaország partjainak mentén, a hol a Gascogne-i (Biskayai) öbölben igen széles (54. rajz). Itt igen egyenletes, nagyon csekély lejtésű síkságnak mutatkozik, a melynek közepes mélysége 100–150 méter, szélessége Lorient-nal szemben meghaladja a 300 km.-t. A lejtés itt 1/1500, vagyis 0,06%. Azután a síkföld véget ér és igen hirtelen lejtő vezet a nagy mélységekhez; Lorient-nal szemben ez a lejtő meghaladja az 1/10-et, vagyis 10%-ot. A La Chapelle padjánál 182 m. mélységtől elegendő 35 km.-t mennünk a nyílt tenger felé, hogy 3475 méteres mélységet találjunk (55. és 56. rajz). Coubre-foknál, a Gironde torkolatával szemben, a párkány szélessége 182 km., és 1/22, vagyis 4,5%-os lejtőben végződik. A spanyol parton ez a lejtő eléri a

55. rajz. A szárazföldi párkány metszete Lorient-on át. A hosszúságok és a mélységek skálája különböző.

85

56. rajz. A szárazföldi párkány metszete Lorient-on át. A hosszúságok és mélységek skálája ugyanaz.

36°-ot (1/1,6) a Torinana-foknál, a Finisterre-foktól északra. A meredek lejtő kifejezés csak relativ fogalmat jelöl. Az 1/10-es lejtő meredek az 1/1500-os lejtőhöz képest, a melyet föntebb, mint a Lorient előtt fekvő párkány lejtőjét említettünk; hogy jobban kifejezzük grafikusan a tényt, általában különböző skálát alkalmazunk a hosszúságokra és magasságokra; az itt látható két ábra a kontinentális párkánynak ugyanazon részét mutatja, vagyis azt a lejtőt, a mely szélső szegélyüket összeköti a 3475 méteres mélységgel; az elsőben a mélységek skálája tízszer akkora, mint a hosszúságoké, míg a másodikban a két kiterjedés skálája ugyanaz, és így tisztább fogalmat nyujt a valóságról. Ugyanilyen példát mutat a 48. rajz, a melyen a magasságok skálája tízszer akkora, mint a hosszúságoké. Ha olyan grafikonok vizsgálatára szorítkozunk, a melyeknek a skálája a különböző kiterjedések számára nem ugyanaz, könnyen helytelen fogalmakat alkothatunk a valóságról. Szükséges volt e pontra ráterelni a figyelmet.

A kontinentális párkány legérdekesebb sajátságainak egyike ugyanazon térszíní változatok jelenléte, mint a melyek a kiemelkedett vidék megfelelő részében találhatók. Felismerésük hol könnyebb,

86

hol nehezebb; erről már beszéltünk ugyan Norvégiának annyira jellemző fjordjai alkalmával, de még vissza kell reá térnünk, hogy részletesebben ismertessük az alámerült völgyeket, melyek egymástól igen távoleső vidékeken találhatók. HULL pl. a részletes batimetrikus térképek figyelmes tanulmánya alapján és az egyes szintgörbék megrajzolása után megállapította, hogy a Brit-szigetek és Francziaország kontinentális párkányát tengeralatti völgyek szelik át, melyek a jelenlegi folyóvölgyek meghosszabbításába esnek és néha az amerikai kanyonok összes jelenségeit utánozzák.

Felismerte bennük a folyóktól alakított völgyek összes jellemző tulajdonságait, t. i. hogy a meder mélysége és szélessége abban a mértékben növekszik, a mint távolodik a forrástól; a menete kígyózó és jelentékenyen különbözik a diszlokácziótól alakított nyílegyenes hasadásoktól; gyakran oldalmélyedések mutatkoznak, a melyek mellékfolyók jelentőségével bírnak. E tengeralatti völgyek könnyen felismerhetők Spanyolország északi partjain (nevezetesen a Caneira-völgye), valamint Spanyolország és Portugália nyugati partjain (a Duero-, Mondego- és főképp a Tajo-völgye). Francziaország partjain e völgyek már nehezebben követhetők, különösen ott, a hol a kontinentális párkány széles és sekély; a tengeralatti meder ilyenkor homok és alluvium alatt rejtőzik ezen a vidéken, a mely nagyon ki van téve a heves viharoknak. Éppen így alig lehet követni a Loire és a Garonne tengeralatti medrét.

Nem így van a dolog annál a mélyedésnél, a mely a Gascogne-öböl délkeleti sarkában fekszik és a melyet Bretonfoki-gödörnek neveznek (54. rajz). 1880-ban a Travailleur kutatta ki és MILNE-EDWARDS A. az Adour régi medrének tekintette. Ugyanez a véleménye ama tudósok legnagyobb részének, a kik ezt tanulmányozták; köztük HULL és NANSEN megtalálták ott a jellemző kígyózó menetet. Ez a tengeralatti meder 350 m. mélységet ér el a parttól mindössze 10 km. távolságban, a mi ezen a helyen megfelel 234 méteres mélységnek a tengeralatti párkány szintje alatt. A völgy folytatódik és a Bretonfoknál levő kezdetétől számított 40 km. távolságban 1120 méter mélységet ér el, majd belevész az óczeánba, körülbelül 3000 méter mély fenéken.

Hasonlóképpen találhatók tengeralatti völgyek a Kongo, a Hudson és más nagy folyók folytatásában.

A Gangest és az Indust szintén tengeralatti völgyek foly-

87

tatják, a melyek belevágódnak India kontinentális párkányába; mint általában, a völgy kezdete itt sem vehető észre a part mellett, mert a folyó üledékei 20–30 km.-nyire a parttól elfödik, hanem azután messzire követhetők. THORPE *) térképein a Ganges tengeralatti torkolata 140 km.-nyire esik a legközelebbi parttól. Az Indus alámerült medre (57. rajz) kígyózó barázda alakját mutatja, körül-

57. rajz. Az Indus tengeralatti völgye THORPE szerint.

*) The geographical Journal, 1905 november, 568. l.

88

belül 110 km.-es hosszúságban a 30 méteres izobátvonal és a torkolata között, a hol a mélység 1134 métert ér el, míg igen kis távolságra, mindkét oldalon a mélység 200 m.-nél is kisebb; itt van a kontinentális párkány hatása, melyből 20 km.-nél kisebb szélességben nyílik a tengeralatti völgy.

A Földközi-tengerben HULL-nak sikerült felismerni az Ebro és a Rhône folyók tengeralatti medreit. 1887 óta ISSEL A. leírta a liguriai part folyóinak tengeralatti folytatásait; noha egész sorozatot tesznek ki, mégsem sikerült ráirányítani kutatásaira azt a figyelmet, a melyet érdemeltek. MAGNAGHI admirálisnak a Washington hajón végzett szondálásai tanulmányozása közben ismerte fel ISSEL ezeket a mély kigyózó barázdákat, a melyek a part felé irányulnak és különösen határozottak a kontinentális párkány szélén, a melynek szélessége itt alig haladja meg a 12 km.-t.

E tengeralatti völgyek közül többnek, köztük a Roya-nak létezését megerősítették újabban azok a mélységmérések, a melyeket BOULE kérésére a monacói herczeg végeztetett SAUERWEIN-nal 1905 márczius havában a Princesse Alice hajón. BOULE a tenger-alatti talaj menetét akarta megismerni Menton és Ventimiglia közt azoknak a sztatigráfiai kutatásoknak szempontjából, a melyekre grimaldi-i prehisztórikus barlangok adtak alkalmat. "A visszahúzódó tengertől szárazon hagyott kontinentális párkány elég terjedelmes helyet hagyott – mondja BOULE *) arra, hogy elefántok, rinoczeroszok és vízilovak kényük-kedvük szerint mozoghassanak, a mit a jelenlegi helyszín nem engedhetne meg.

Látjuk tehát, hogy egy többé-kevésbbé kifejlett kontinentális párkány általános jelenségnek tekintendő. Ugyancsak általános tény az is, hogy a kiemelkedett talaj egyenlőtlenségei többé-kevésbbé eszrevehetően folytatódnak ebben a kontinentális párkányban: fjordok, tengeralatti folyóvölgyek stb. Ezek a tengeralatti mélyedések egyes esetekben diszlokáczióknak köszönhetik létüket (a kéreg gyűrődéseinek, hasadásai alakulásának stb.), és ez éppen a főoka a fjordok alakulásának. Továbbá keletkezhettek a folyóvizek eróziójának hatása alatt akkor, a mikor a kontinentális párkányzat még többé-kevésbbé magasan áll a tenger jelenlegi szintje felett. A tengeri erózió szerepe a fokozatos lemerülés közben kezdő-

*) Les grottes de Grimaldi I. k., 2. füzet, 125. l. (Monaco, 1906.)

89

dött: simította a kontinentális párkányt és ez a folyamat különösen hatásos lehetett a tengerpartnak többszörös kisebb-nagyobb ingadozásai közben.

Nincs módunkban, hogy belemenjünk azoknak a még nyílt kérdéseknek tárgyalásába, a melyek az ingadozások különböző korszakaira és okaira vonatkoznak. Csak annak elmondására szorítkozunk, hogy közülük némelyek általánosak voltak, mint pl. azok, a melyek létrehozták a kontinentális párkányt, ugyanabban a közepes szintben és egymástól ugyancsak nagy távolságra eső vidékeken; míg mások a multban úgymint a jelenben többé-kevésbbé lokálisak és különböző okoknak tudandók be.

Némelyek azt állítják, hogy a talaj maga sülyed vagy emelkedik, míg mások ezeket a szintváltozásokat az óczeán emelkedésének vagy sülyedésének tulajdonítják. Kétségtelenül helyesebb az a felfogás, hogy a két ok előfordulhat együttesen is, sőt hogy a leggyakrabban épp ezen esettel találkozunk, *) a tenger szintjét emelhetik a rajta úszó jégtömegek, a szárazföldek lesülyedhetnek a vastag jégrétegek súlya alatt és NANSEN éppen ennek a súlynak az ingadozásaival magyarázza pl. azokat a tengeri terraszoktól jelölt, egymásután következett ingadozásokat, a melyek különböző szintben Norvégia fjordjaiban és számos északsarki vidéken találhatók; a mint a jég súlya csökken, a talaj felemelkedik, és visszakerülhet eredeti szintjére, ha a jégtakaró teljesen eltűnik. Különböző megfigyelések, a melyeknek elsorolása nagyon hosszadalmas volna, arra mutatnak, hogy a NANSEN-től és másoktól **) feltételezett ok sokkal jelentékenyebb eredményeket idézhet elő, mint a milyet hajlandók volnánk várni tőle. A legnagyobb jégkorszak alatt a sülyedés 110–130 métert ért el Norvégia jelenlegi tengerei szintjéhez képest, és lehetségessé tette, hogy a tengeri erózió kivájja a Torghatten híres alagútját és különböző magas szintben fekvő barlangokat, a melyekről előbb szólottunk; azután a jégtakaró vastagságának csökkenésével a tenger visszahúzódik és különböző szintekben szubfosszilis tengeri kagylókkal borított terraszokat hagy hátra.

Sir MURRAY JOHN***)-nal meg kell engedünk továbbá, hogy az

*) MURRAY J. The Geogr. Jourual, 1905 decz., 610. l.
**) Ugyanott, 608. lap.
***) Ugyanott 610. l.

90

üledékek növelik a tengeralatti talaj terhét, míg eltűnésük a szárazföldről megengedi az utóbbinak felemelkedését.

Történnek helyi talajmozgásból eredő tengerparti szintváltozások is, mint pl. azok, a melyeket Skandináviában és a Balti-tenger partjain figyeltek meg, a hol egyidőben és egymástót csekély távolságra különböző irányú szintváltozásokat tapasztaltak, holott ha az óczeán emelkedéséről vagy visszavonulásáról lehetne itt szó, akkor a szintváltozás egyenlő és ugyanazon irányú volna igen nagy kiterjedésű partokon.

Bármint legyen is, a kontinensek partvonalának közepes szintje hosszú geológiai korszakok óta csaknem teljesen ugyanaz mint ma a Földnek nagy kiterjedésű vidékein; ennek a partvonalnak a szabályossága mutatja, hogy ha nagymérvű ingadozásokat szenvedett is, mégis jelentékeny állandóságot mutat bizonyos szint mellett, a melyhez úgy látszik mindenütt egyformán visszatér; a mint NANSEN megjegyzi, minden úgy folyik le, mintha a földkéreg határozottan arra igyekeznék, hogy egy bizonyos tökéletes egyensúlyi helyzetet érjen el, a melyet valószínűleg ennek a kéregnek a czentrális folyékony tömegen való úszása szab meg.