XII. FEJEZET.
Az óczeán biológiája.
(Folytatás.)
A tengeri állatok.
A Protozoák, a Bathybius, a Foraminiferák, a Radiolariák, a Noctilucák. – A foszforeszkálás és a tejtenger. – A szivacsok. – A tömlőállatok: csalánsejtek, Hydrariák, Medúzák, Siphonophorák, hypnotoxin, Alcyonariák, Actiniák, polipok, korallzátonyok és atollok. – A Ctenophorák. – A tüskésbőrűek: tengeri csillagok, kígyókarúak, tengeri sünök, Holothuriák, Comatulák. – A férgek: Gephyreák, Bryozoák, Chaetognathák, Nemertinák, Brachiopodák, a soksertéjű gyűrűsférgek.
Majdnem az összes állatcsoportok többé-kevésbbé képviselőkre találnak a tengerben. A mellett vannak egész csoportok, melyek igen elterjedtek és a melyek vagy teljesen, vagy majdnem kizárólag tengeriek, mint a tömlállatok és a tüskésbőrűek. Egymásután, zoológiai rendben fogunk fölöttük rövid szemlét tartani.
Protozoák. Legelőször a protozoákat tárgyaljuk, melyek a legalsóbbrendű állatokat ölelik fel és a melyek lényegükben egyetlen sejtből állanak. Legegyszerűbbek köztük a monerák, mikroszkópos lények, melyek mindegyike egy-egy csepp protoplazma, élő fehérjenemű anyag, mely az élet alapanyaga. E rendkívül egyszerű állapotban az élő lény úgyszólván határozatlan és nem tudjuk megmondani, hogy állat-e vagy növény; filozófiai szempontból nagy jelentősége van, mert közös törzsökül tekinthető, a melyből szétválva indult ki az a két ág, a melyek egyike a növényeket, másika az állatokat foglalja magában egymásra következő összeszövődések és elkülönülések során. Valamikor hiányos és elégtelen megfigyelések alapján azt hitték, hogy a tengerfenék nagy kiterjedésű felületét mérhetetlen sok monera borítja, a melyeknek a Bathybius nevet adták. Ide helyezték az állati élet kiindulópontját, melyről feltették, hogy a nagy mélységekből ered, azonban a tények összessége ennek ellenkezőjét mutatja. A Bathybius filozófiai jelentősége másrészt nem oly nagy, mint eleve hitték; bizonyos monerák és amébák létezése alapján elvégre a Bathybius nélkül is feltehetjük, hogy az élet közös eredetű.
A Protozoák általában magasabban differencziálódtak, mint a monerák, van magjuk, testöket hártya vonja be és gyakran meszes vagy kovasavas vázuk van. Első osztályuk a Rhizopodák. Ezeket a Protozoákat a testökből kinyújtható protoplazmikus nyúlványok, az úgynevezett állábak jellemzik. Ide tartoznak a Monerák és Amébák, a melyek a tengerben a mióta a Bathybius létezése megczáfoltatott, csak igen kis szerepet játszanak. E nyúlványok segítségével másznak ezek a lények és ragadják meg a táplálékukat.
A Foraminifera Rhizopodák-nak vagy egyszerűen Foraminiferák-nak finom és szabálytalan hálózatba összefonódó állábaik, nyílással ellátott héjuk van. Ez a héj egységes, meszes a Miliolidák nagy részénél, a melyeknek számos faját oly élő és fosszilis fajok képviselik, a melyeknek nagysága a 75 milliméter hosszúságot is eléri (Alveolina), a mi jelentékeny nagyság a Protozoák között. Máskor a héj homokszemekből és iszaprészecskékből van összeragasztva, a mi nem akadályozza meg abban, hogy változatos, de kevéssé állandó alakokat vegyen fel. A homokosok és iszaposok e csoportjához tartozik egy nagy termetű Rhizopoda, a mely eléri a félökölnyi nagyságot. Ezt a Rhizopodá-t az Azoroknál 1260 m. és a Zöldfoki-szigeteknél 1642 m. mélységben találta a Princesse-Alice expedícziója. Ez a héj gömbölyded tömegeket alkot és összekuszált és összeszájadzó csövek alkotják, melyek igen finom összeragadt iszaprészecskékből állanak és rendkívül törékenyek. Valószínű, hogy ez a szervezet, mely kétségtelenül új nemhez tartozik, nagy számban él a fenéken, de nehéz ép állapotban felhozni. Legtöbbször alaktalan iszappá válik a sok különböző egyéb tárgy között, a mit a háló felszínre hoz. Csak olyankor juthattak hozzá, a mikor véletlenül meg volt óva az ütődésektől.
Más Foraminiferák héja a főnyíláson kívül számos likacskával van átlyuggatva, a melyeken keresztül nyúlnak ki a fonalalakú állábak. E csoport összes fajai tengeriek; legnagyobb részük a fenéken él, általában sekély mélységekben; fajaik száma igen nagy és gyakran a poliptelepekhez vagy más szilárd testekhez vannak odanőve. Általában a több kamrából vagy rekeszből álló héj többé-kevésbbé szabályos vagy szabálytalan spirálisokba csavarodik. Ehhez a csoporthoz tartozik a Globigerina, melynek jelentősége igen nagy. A tengerfenéknek mérhetetlen felületei
vannak, a hol óriási mennyiségben halmozódnak fel a kimúlt pelágikus Foraminiferák héjai és a globigerinás iszapot alkotják, melyről fentebb szólottunk; ez az iszap kisebb-nagyobb arányokban az összes óczeánokban feltalálható, de az Atlantiban a legbőségesebb, mert ott csaknem az egész feneket beborítja.
Ellentétben a fenéken élő Foraminiferák-kal, a pelágikusak igen csekély számú fajhoz tartoznak, de az alakok csekély változatosságát bőségesen ellensúlyozza az egyének óriási száma és e lények jelentősége oly nagy, hogy hosszasabban kell róluk beszélni. A Globigeriná-t kis számú, gömbölyded mészrekeszek alkotják, melyeket likacsok járnak át és a melyek szabálytalan spirálisban csoportosulnak. Általában minden kamrának megvan a maga külön nyílása. Az egésznek átmérője rendszerint kisebb egy milliméternél. Többeknél külön berendezések figyelhetők meg, melyek a szervezetnek lebegését elősegítik. Pl. a pelágikus Globigerinák nagy részénél, úgy mint az Orbulinák és a Hastigerinák-nál a héj számos, igen finom és igen hosszú tű alakú vagy lemezes nyúlványnyal van ellátva és ezenkívül bizonyos esetekben a héjat többé-kevésbbé színtelen kocsonyás burok veszi körül. E különböző berendezések segítik az állatot a lebegésben. Az elsők azzal, hogy növelik a súrlódó felületet a héj és a víz között, az utóbbiak azzal, hogy csökkentik az állat fajsúlyát. Hasonló berendezéseket fogunk találni más pelágikus állatcsoportoknál is. CHUN tanár pl. a Peridineák-nál és a Guinea-áramlás egyéb szervezeteinél, a hol a víz sűrűsége 1,022, igen hosszú nyúlványokat látott, a melyek növelik a test felületét és az esésnek ellenálló súrlódást, míg az ilyen differencziácziók jelentéktelenek az északi és déli egyenlítői áramlás állatain, mert itt a víz sűrűsége 1,024.
Sok más, jóval magasabb szervezetű állaton is vannak hasonló, lebegésre szolgáló berendezések. Gyakran megfigyeltem a Monacói-öböl bejáratánál az egyik tengeri pillangón (Creseis acicula), a melynek héja oly finom és hegyes mint a tű, hogy a héjnak legalább az első harmada vastag színtelen kocsonyás burokkal van bevonva, mely csak akkor látható, ha a csiga a vízen kívül van és a mely teljesen megfelel működés tekintetében bizonyos Globigerinák fentebb jelzett burkának.
A pelágikus Foraminiferák, a mint mondottuk, kevés fajhoz tartoznak és a következő nemekben csoportosíthatók: Pulvinulinák,
|
összenyomott kamrájúak, melyek közül közepes szélességek alatt a P. Menardi a leggyakoribb. Héjait még 5000 méter mélységben is megtalálták. A Pulvinulinák, melyeknek méretei 1,2 milliméterig terjednek, főképpen Diatomaceák- és apró Radiolariákból élnek. A gömbölyű kamrás Globigerina-nemet főképpen a G. bulloides képviseli, mely 0,6 milliméternyi nagyságot ér el; igen finom tűk sugárzanak ki belőle (201. rajz); a kamrák falai elég vastagok. Magától érthető, hogy e gyenge és törékeny tűk az állat kimúlása után összetörnek és lehullanak, a mikor a héj a fenéken a többi közé keveredik. |
201. rajz. Globigerina bulloides. |
Az előbbihez hasonló más Globigerina-alakokat is találtak, de emezek héjának a fala már igen vékony; miután 12–15 kamrát alkottak, akkor nagy gömb alakú külső tokot készítenek, a mely az előbbieket beburkolja és a nagy lyukakon kívül igen apró lyukaknak egész sokaságával van ellátva. RHUMBLER szerint így van alkotva az Orbulina, a melynek belsejében a Globigerina-héj megmaradhat vagy degenerálódik és eltűnhet. Az Orbulia universa nagyon elterjedt, a mint a neve mutatja; 0,8 milliméternyi nagyságot ér el; miként a Globigerinák, úgy ez is oly állatokkal táplálkozik, a melyeknek szervezete magasabb az övénél, nevezetesen Copepodák-kal, rákfélékkel, melyek az állábak hálójába akadnak és semmiféle erőlködéssel nem tudnak kiszabadulni.
Mellőzzük a ritka alakokat, hogy utolsó helyen a Hastigerina pelagicá-t említsük, melynek nagysága nem éri el az 1 millimétert. Ez Globigeriná-hoz hasonlít, melynek aránylag kevés tüskéje van s ezek háromszöges átmetszetűek és protoplazmával vannak kitöltve. Ez a faj nagy számban él az északi
Atlanti-óczeán bizonyos vidékein, például a Shetland-szigetektől nyugatra.
A globigerinás iszap tehát, a mely oly nagy bőségben borítja a tengerek fenekét, milliárdszámra tartalmazza azon foraminiferák ép vagy összetört héjait, melyeknek élete a felszín közelében, vagy a vizek belsejében folyik le, és a melyek kimúlásuk után mint az eső hullnak a fenékre, a hol közülök sokan keresztülmennek az iszapevőknek, pl. a Holothuriák, tengeri csillagoknak stb. emésztőcsövén. A protozoák tehát ma is hozzájárulnak a tenger fenekén hatalmas lerakódások alakításához, a mint már igen régi geológiai korszakok óta teszik; ugyanezt mondhatjuk el a következő csoportról, a Radiolariák-ról.
A Radiolariák pelágikus Rhizopodák, melyeknek szervezete a következőképpen vázolható: Egy likacskáktól sűrűn áttört, gömbölyded, hártyás tokon belül van a protoplazmától körülvett mag; ez a tok tartalmával együtt az ú. n. középponti tok, melynek plazmája likacskákon keresztül közlekedik a tokon kívüli meglehetősen vastag, hálózatos szerkezetű plazma réteggel, melynek hálószemeit színtelen, kocsonyás anyag tölti ki, felszínéből pedig finom fonalas állábak sugárzanak ki. Az egészet még komplikálja egy sajátságos váz jelenléte; ez utóbbit a Radiolariák egy csoportjában az akantinnak nevezett szerves anyagból való tűk alkotják, a melyek az állat közepéből sugároznak ki, míg majdnem az összes többi Radiolariák váza kovasavas. A külső kocsonya ozmozis útján megduzzadhat és csökkentheti az állat sűrűségét, hogy lebegését megkönnyítse, vagy csökkentheti a térfogatát és lemerítheti a protoplazma rugalmassága és összehúzódó képes-
|
202. rajz. A Hymenactura Copernici HAECKEL váza (Challenger). |
203. rajz. A Coronosphaera calycina HAECKEL váza (Challenger). |
sége folytán. Bizonyos alakok protoplazmájában valóságos izomszálacskák különülnek el, a melyek egyfelől a tűkhöz, másfelől a test felületéhez vannak rögzítve és a melyek játékukkal ugyancsak az említett czélból növelik a test térfogatát. A Radiolariák váza több változatosságot mutat, mint a mennyit el tudunk képzelni; egyszer majdnem egészen hiányzik, vagy mindössze néhány jelentéktelen finom tűből, máskor több konczentrikus rácsozatos héjból áll; ismét máskor a legváratlanabb alakokat ölti és a legszabályosabb geométriai kombinácziókat tárja elénk, vagy pedig a legelegánsabb rajzokat, a legfinomabb csipkéket mutatja. itt legföljebb csak egynéhányat mutathatunk be (202., 203. rajz). 1862-ben HAECKEL tanár a monografiájában ez állatoknak alig 200 faját ismerte. A Challenger Radiolariá-inak tanulmányozása 3500 új fajt szolgáltatott neki. Át kell nézni azt a 150 táblát, melyek a hírneves jénai természettudós munkáját díszítik és csak akkor alkothatunk igaz fogalmat az alakoknak arról a hallatlan változatosságáról, melyet a Radiolariák váza mutat. Ez a vizsgálat bizonyára igen hasznos volna a művészeknek, a kik új alakokat keresnek akár díszítő munkára, akár ékszerekre. Különben HAECKEL a művészek használatára külön kiválasztotta az e tekintetben legfontosabb típusokat. Mindaz, a mit a művészek el tudnának képzelni, bizonyára mögötte marad annak, a mit a természet mikroszkópos méretekben megvalósított. E Radiolariák általában egyenként vagy telepekben élnek a felület közelében, vagy különböző mélységekben lebegve. Legnagyobb részük mikroszkópos, de a Phaeodariák csoportjának magános egyénei nyúlványaikkal együtt megütik a 3 cm.-t. Amaz alakok között, a melyeknél az egyének közös kocsonyába vannak burkolva, ismerünk 10 cm.-nél hosszabb telepeket, a mint alkalmam volt több ízben a monacói
Collozoumok-on megállapítani. A magános vagy telepekben élő Radiolariák (Collozoum, Sphaerozoum, stb.) váltakozó erejű zöldes fényt lövelnek ki, melyet GIGLIOLI fedezett föl és a mely szikrázó, élénk és változó fényes pontokból áll. Minthogy e kocsonyás lények néha rendkívüli bőségben fordulnak elő, azért jelentékeny szerepet játszanak a tenger foszforeszkálásában. A telepes fajok nagy részének mindegyik egyéne középponti tokjának közepén nagy, színes olajcseppet tartalmaz; e csepp és a szomszédos protoplazma között levő érintkezési felületen van a foszforeszkáló fény színhelye azoknál a fajoknál, a melyek fénykilövelésre képesek.
E Rhizopodák az összes meleg vagy mérsékelt vizekben találhatók, de leginkább a Csöndes-óczeánban; táplálékai a pelágikus állatok egész tömegeinek. Mint a foraminiferák, bár jóval kisebb mértékben, a Radiolariák is jelentékeny szerepet játszanak a tengeralattí talaj összetételében. A radiolariás iszap az Indiai-és a Csöndes-óczeán bizonyos trópikus vidékein található. E lerakódások az Atlanti-óczeánban nem fordulnak elő oly mennyiségben, hogy radiolaria-iszapról lehessen szó.
Mellőzni fogjuk a Sporozoák osztályát, mely közvetlenül nem érdekel bennünket, mert csak élősködő fajokat és aránylag kevés tengeri, csupa mikroszkópos alakot foglal magában.
A Cystoflagellaták-ra térünk át, a melyeknek a Noctiluca a típusos képviselője. Kicsiny, színtelen, körülbelül egy milliméteres gömbölyű szervezet ez, mely rövid és vastag ostort visel. Néha miriádszámra található a meleg és mérsékelt vidékeken. A Noctilucá-nak igen élénk foszforeszkálása, a mely valószínűleg a benne levő zsíros cseppecskék oxidácziójából ered, régi idő óta ismeretes. GIGLIOLI szerint ez a fény kicsiny, különálló pislogó pontoktól származik, melyek hol kialszanak, hol kigyulladnak. A foszforeszkálás tehát csak azért látszik egyenletesnek, mert az egyének száma mérhetetlen; az ilyen nagy területen egyenletesen világító tenger vize tejszerűnek látszik és innen van a tejtenger elnevezés, melyet a hajósok adtak neki. A gibraltári kikötőben GIGLIOLI oly tömegben látott Noctilucá-kat, hogy az öblöt több milliméter vastagságban takarta a Noctilucák-ból álló kocsonyás, tejfölszerű anyag. A Noctilucák-ból 1000–1500 egyén foglal el egy cm3-t. Bármily tárgynak, evezőnek stb. a tenger csöndes felszínével való
érintkezése azurba vagy halványzöldbe átmenő élénk egyenletes fénylést idéz elő.
Az ázalékállatkák (Infusoria) osztályba tartozó Protozoák-nak sem állábaik, sem ostoruk nincsen, hanem ezek helyett igen nagy számú csillangóik vannak, melyek különböző módon csoportosulnak, vagy hártyás lemezekké egyesülnek; vagy pedig külön tapogatóik vannak. Bizonyára ezek a legjobban ismert protozoák, azonban a tengeri biológiában való szerepük jelentéktelen. Leginkább édes vizekben élnek; a tengeri fajok közül a pelágikus Tintinnidák vesznek részt a plankton alakításában.
A szivacsok.
Ez állattörzs legismertebb képviselője a közönséges mosdószivacs, mely nem más, mint egy tengeri állat szarúváza. A legtöbb szivacsfaj vázát erre a czélra nem lehet használni, mivel szilárd ásványi alkotórészekből épült föl, vannak azonban olyan fajok is, melyeknek egyáltalán nincs vázuk. A szivacsfélék alakja, valamint állománya és színe is végtelenül változó. Az állat testének kisebb-nagyobb része segítségével tengeralatti tárgyakra van erősítve. A váz egyszer kevésbbé, máskor jobban fejlett, és szarunemű anyagból, mészből vagy kovasavból áll. Ha a mosdószivacsot jobban megszemléljük, több, meglehetősen nagy nyílást találunk rajta, ú. n. osculum-okat, melyek elágazó járatokba vezetnek. A járatok egyes kitágult részeinek, az u. n. csillangós kamráknak falát sajátságos, hosszú ostorral és tölcsér alakú gallérral bíró sejtek bélelik ki. A sejtek ostorának szakadatlan rezgése vízáramot kelt, mely az elágazó járatokat a külvilággal összekötő nyílásokon, pórusokon átjut be a járatokba s az osculum-on keresztül távozik el. Ugyanezek a sejtek nyelik el azokat a táplálékrészecskéket is, a melyek a vízárammal együtt jutnak be az állat testébe. A szivacs testének többi részét kevéssé változatos, sajátságos föladatok végzésére kevéssé módosult sejtek alkotják. Köztük találhatók a váz alkotórészei, melyek igen nevezetes szerepet játszanak a szivacsok felosztásában, mert ezek alapján különböztetjük meg az egyes csoportokat. Egyik ilyen csoport a mészvázú szivacsok csoportja. Ebbe a csoportba igen apró, fehér színű, egyszerű szerkezetű, gyakran csak egyetlen osculum-nal bíró fajok tartoznak. A természetben
nagyon jelentéktelen szerepel játszanak, azonban tudományos fontosságuk igen nagy, mivel szervezetük egyszerűségénél fogva nagyon alkalmasak arra, hogy segítségükkel a bonyolultabb alkatú szivacsok szerkezetét is megérthessük.
204. rajz. Szivacstűk, TOPSENT szerint.
|
A kovavázú szivacsok váza végtelenül változatos alakú kovatestekből áll. A 204. rajz néhány ilyen kovatestet tüntet föl; van köztük hegyes tű-, kereszt-, gomb-, gömb-, stb. alakú. Egyik csoportjuk, a Hexactinellidák fajainak finom, színtelen kristályok alkotta váza három, egymásra merőleges tengelyből alkotott kovatűkből áll; a mély tengerben élenek, mint pl. az AUER-égő harisnyájához hasonló Euplectella (205. rajz), mely még 2000 m. mélységben is előfordul. Az Asconema, melyet a Setubal-öböl halászai czápafogó horgaikkal néha 800 m. mélységből hoznak föl, tölcsér alakú s nyílása néha 60 cm. átmérőjű is lehet. A Hyalonema megnyúlt kehely alakú; hosszú, nagy kovatűk alkotta nyele belefúródik az iszapba. E szivacson, mely lehatol egészen 4000 méter mélységig, igen gyakran kacslábú rákok (Scalpellum) vagy bizonyos korallfélék (Palythoa) telepszenek meg. A Pheronema madárfészekhez hasonlít, melyet az iszapban hosszú, kusza rostok alkotta gyökérszerű képződmény rögzít meg. A háló néha egész sereg ilyen remek fészket hoz a fölszínre, a mint az Hirondelle utolsó útja alkalmával történt az Azorok táján. A 3000 m.-ig leeresztett hálóban szivacsokon kívül nem is volt más, mint rákok és kígyókarú tengeri csillagok, melyek társaságukban majdnem mindig előfordulnak. A Tetractinellidák szintén kovavázú szivacsok, melyeknek kovatűi azonban más szerkezetűek, mint a Hexactinellidák-éi. E szivacsok gyakran gomba alakúak, mint pl. a Thenea muricata, melyből az Hirondelle New-Foundland táján 1267 m. mélységben majdnem 300 darabot gyüjtött. Más fajok teste kőkeménységű, mint |
205. rajz. Euplectella (SCHULZE) (Challenger). |
|
pl. a Corallistes-é. Ezekkel a szivacsokkal való foglalatoskodás nagyon kellemetlen dolog, mivel a testükből kiálló számtalaa merev kovatű könnyen átszúrja a bőrt s hegyük letörvén a seb élénk fájdalmat okoz, ha a bőr valamely idegen tárgyhoz ér. A mellékelt rajzok (206. rajz), melyek TOPSENT-tól származnak, ki az Hirondelle és a Princesse-Alice útjain gyűjtött szivacsokat földolgozta, fogalmat nyújtanak róla, hogy a szivacsok milyen változatos alakúak lehetnek: a Hexactinella Grimaldii TOPS. (1. és 2., 1300 m. mélység) lemez alakú; a Characella Sollasi TOPS. (3., 300 m. m.) és az Astrella tuberosa TOPS. (4., 454 m. m.) formátlan tömeget alkot; az Axinella flustra (5., 134 m. m.) a Flustra nevű korallhoz hasonlít; a Stylostychon Dendyi TOPS. (6.) bizonyos algákra emlékeztet, stb. A 208. rajz a Sarostegia oculata TOPS.-t ábrázolja, melyet a Princesse-Alice a Zöldfoki szigetek táján gyüjtött 800 és 1300 m. mélység közt. Ez a félig átlátszó szivacs, melyen asztaltársként számos élénk narancs színű Actinia él, finom sárgás-rózsa színéről nevezetes. Megemlíthetjük még a Tetilla longipilis TOPS.-t is (207. rajz), melyet az Azorok táján a monacói herczeg gyüjtött 1846 m. mélységben, s a melynek hosszú kovatűi óvatosságra intenek. |
206. rajz. Szivacsok, TOPSENT szerint (Hirondelle). |
|
207. rajz. Tetilla longipilis TOPSENT. |
208. rajz. Sarostegia osculata, TOPSENT szerint. |
A szivacsfélék közül még a Suberites domunculá-t is meg kell említenünk. Ez a tömör, rendesen szép narancspiros színű szivacs olyan csigaházakon szokott megtelepedni, a melyben remeterák lakik, lassanként körülnövi őt, úgy hogy végtére gömbbé alakul át, melynek csak egy nyílása van, s a remeterák azon át kandikál ki. A milyen mértékben nő a szivacs, olyan mértékben távolodik a rák a középpontjától, hogy állandóan a nyílásnál maradjon, a
mivel megakadályozza, hogy a szivacs egészen be ne zárja. Két ennyire eltérő szervezetnek ezt a közösségét, melyből mindegyiknek haszna van, a közösség természete szerint vagy együttélésnek (symbiosis), vagy asztalközösségnek (commensalismus) nevezzük.
Erről az érdekes jelenségről még alább is lesz alkalmunk szólani.
A Suberites és a remeterák társaságában még egy, az Atylus
nembe tartozó rákocska is elő szokott fordulni. Bizonyos tarisznyarákok (Dromia) szintén valamelyik Suberites-fajt szokták hátukon megtelepíteni, hogy felismerhetlenné tegyék magukat s így orvul meglephessék áldozatukat, maguk viszont elrejtőzhessenek ellenségeik elől, melyeknek a szivacs nem táplálékuk.
A szarúvázú szivacsokon kívül, melyek fontos kereskedelmi czikkek, s a melyeket éppen csak megemlíthetünk, a többi szivacs közvetetlenül nem érdekli az embert, kivéve egyes fajokat (Cliona), melyek megtámadják a kagylókat és gödröket vájnak bennük. Az osztrigatenyésztők méltán félelmetes ellenségüknek tekintik őket, mivel nagy károkat okoznak, ha ellepik telepeiket.
Az ismert szivacsfajok számát a nagy tengerkutató expedicziók igen tetemesen növelték. A monacói herczeg útjai sok mély tengeri fajt ismertettek meg, melyeket TOPSENT dolgozott föl.
Tömlőállatok.
Az állatvilágnak igen jelentékeny törzséhez, a tömlőállatokhoz (Coelenterata) érkeztünk, melyeknek a legjellemzőbb bélyege az, hogy testük sugaras részarányosság szerint épült föl, s hogy egyetlen nyílással bíró emésztő készülékük van. Az összes többi állattörzs képviselőinek – kivéve természetesen a véglényeket – olyan bélcsatornája van, mely mindkét végén egy-egy nyílással, a száj- és végbélnyílással végződik. A rendesen tapogatókkal bíró tömlőállatok testének csak egy nyílása van, s ez való a táplálék fölvételére és az ürülék eltávolítására is.
|
A tömlőállatok törzsét több nagy állatcsoport alkotja, a milyenek a Hydrariák, a Hydrocoralliák, a medúzák, a hólyagos medúzák, az Alcyonariák, az aktiniák és a bordás medúzák, mely utóbbiak szervezetét egészen sajátos tulajdonságok jellemzik. A tömlőállatoknak – a bordás medúzákat kivéve – a test különböző pontjain elhelyezett, néha rengeteg mennyiségű sajátságos sejtjei, úgynevezett csalánsejtjei vagy nematocystái vannak (209. rajz). Mindegyik csalánsejt egy-egy tok, melynek belsejében hosszú, spirálisan felcsavarodott fonál található; a sejt idegrosttal függ össze. Ha valamely állat megérint egy ilyen csalánsejtet, akkor burka felpattan és a fonál lecsavarodva kiperdül belőle, belévágódik az áldozatba s a seben át beléoltja a tok mérges tartalmát. A fonálon gyakran horgok vannak, melyek megakadályozzák, hogy kicsúszszon az ütött sebből. A fonál gyakran még kiszabadulása után is spirálisan csavarodott, valóságos spirális rúgó, mely enged az áldozat hirtelen mozdulatainak, de megakadá- |
209. rajz. Csalánsejtek vagy nematocysták becsavarodott és kiperdült állapotban, MOSELEY szerint (Challenger). |
lyozza, hogy megszabadítsa magát. Az állat tapogatói arra valók, hogy megragadják és a szájba vigyék a csalánsejtek anyaga által elbódított zsákmányt. Lélekzésük testük egész felületén megy végbe.
|
A Hydrariák, melyek sorába tartozik a TREMBLEY kísérletei révén híressé vált édesvízi hidra is, rendesen helyhez kötött telepeket alkotnak. A telep többnyire apró, többé-kevésbbé elágazó növényhez hasonlít, mint például a 210. rajzon ábrázolt Cladocarpus sigma is, melynek belül üres nyelét chitinszerű anyag alkotja; telepe, midőn az egyénei, – a polipok kitárják tapogatóikat, virító csokorhoz hasonlít. A telep törzse néha sziklára tapadó kagylóhéjra vagy pedig roncsokra, stb. van erősítve, máskor meg mintegy kúszik az alzaton s ilyenkor valamely mohára vagy moszatra emlékeztet, néha pedig sűrű pamatot alkot. A hydrariák rendesen sekély mélységben élnek s néhány száz méternél mélyebben rendesen nem fordulnak elő. Pamat alakú telepeik sok ráknak, féregnek, stb. nyújtanak menedékhelyet. Kiváltképpen érdekesek ezek az állatok alakjuknak nagy változatossága következtében. Említettük már, hogy helyhez rögzített telepeket alkotnak. A helyhez kötött telep polipjai bimbózás útján medúzákat hoznak létre, vagyis olyan szervezeteket, melyek szüleikhez majdnem semmiben sem hasonlítanak, mivel szabadon uszkálnak a vízben. Ezeknek az átlátszó, szabadon élő, kocsonyaszerű, anyag alkotta medúzáknak ivarszerveik is vannak s petéiből nem szabadon élő medúzák, hanem helyhez kötött polipok fejlődnek, melyek mindegyikéből egy-egy új telep kelet- |
210. rajz. Cladocarpus sigma, BEDOT szerint (Hirondelle). |
kezik, gyakran meglehetősen messze a medúzaszülő ősteleptől. Tehát a harmadik nemzedékük nem hasonlít szüleihez, a második nemzedékhez, hanem az elsőhöz, vagyis az unoka nem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít. A szaporodásnak ezt a módját ivadékváltakozásnak nevezzük. Magától érthető, hogy a szaporodásnak ezt a sajátságos módját nem egykönnyen ismerték föl, hanem csak hosszú, nehéz vizsgálatok derítettek rá fényt. Az is könnyen érthető, hogy a Hydrariák telepben élő alakját és a hozzá tartozó medúzát eredetileg egymástól nagyon távol eső rendszertani csoportba osztották be, jóllehet egyazon fajhoz tartozik mindkettő, s azt is természetesnek találhatjuk, hogy ebben a tekintetben még ma is sok a betöltésre váró űr. FORBES és PANCERI szerint egyes Hydrariák (Sertularia abietina, Obelia geniculata) világítanak.
A Hydrocoralliák, melyek szintén szabad medúzák útján szaporodnak, abban térnek el a Hydrariák-tól, hogy telepük vagy tömör, vagy elágazó, és polipjaik szilárd mészburkot választanak ki testük körül. Ilyen a Millepora és más nemek, melyek a meleg övi tengerekben mindenütt előfordulnak s nagyban hozzájárulnak a korallzátonyok fölépítéséhez, a miért fontosságuk igen nagy.
A Trachymeduzák ivarszervekkel bíró szervezetek s közvetet-
|
lenül, ivadékváltakozás nélkül szaporodnak. Míg a Hydrariák medúzái főképpen a partok mentén élnek, addig a Trachymeduzák a nyilt tenger felszíni vagy nagy mélységi planktonjának alkotórészei. Alakjuk többé-kevésbbé zárt ernyőhöz hasonlít, melynek pereméről több vagy kevesebb tapogató csüng le; az ernyő homorú oldalának közepében van a gyomor; a szájnyílás hoszszabb vagy rövidebb cső végén található. Ezek a medúzák rendesen nagyon aprók. Testük állománya rendkívül finom, izomrostjaik szintén végtelenül finomak s mivel a fényt felbontják, a medúza üvegszerű harangja a szivárvány minden színében játszik. A Princesse-Alice, valamint a Valdivia is, különböző mélységekből sok ilyen állatot gyüjtött, különösen a Kanári-szigetek és az Azorok vizeiben, a milyen például az Aeginura Grimaldii MAAS (211. rajz). Némelyik faj lárvája más medúzákon, vagy éppen saját anyján élősködik. |
211. rajz. Aeginura Grimaldii MAAS szerint (Hirondelle). |
Az Acalephák fontos csoportjába tartozó medúzák az imént ismertettektől abban térnek el, hogy garatjuk van, gyomruk pedig sugarasan elhelyezkedett rekeszekre van osztva, s eltérnek tőlük még abban is, hogy ivadékváltakozással szaporodnak. Az Acalephák (csalánozó medúzák), néhány kivételt leszámítva, nyilt tengeri állatok, nagyságuk változó s vannak közöttük 80 cm. hosszú és 30 cm. széles alakok is. Mind a felszínen, mind nagy mélységekben előfordulnak. Ernyőjük peremén tapogatóikon kívül érzékszerveik is vannak, melyek közül a pigmenteseket nyilván szemeknek kell tartanunk, de ezek segítségével az állat kétségtelenül csak a fény erősségének nagyon tetemes változásait tudja megérezni; más érzékszervekben apró mészkristályok, úgynevezett otolitok találhatók, s ezek bizonyára inkább az egyensúlyozás, mint a hallás szervei, melyek DELAGE szerint az állatot helyzetéről és mozdulatairól értesítik.
|
Mint az imént említettük, e csoport medúzái nem önmagukhoz hasonló lényeket hoznak létre, mert lárvájuk megtelepszik, polipszerű szervezetté lesz, pereméről rojtok nőnek ki, melyek utóbb tapogatókká nyúlnak meg. Ez a lárva az úgynevezett scyphistoma. A polip azután hossztengelyére merőleges, egymással párhuzamos befűződés révén több részre különül el, vagyis átalakul úgynevezett strobilá-vá (212. rajz); a befűződések mind mélyebbek és mélyebbek lesznek s az így befűződött szelvények fokozatosan leválnak a strobila többi részéről. A lefűződött rész nem más, mint a fiatal, egyelőre még nagyon lapos medúza, az úgynevezett ephyra, mely hamarosan pelágikus állattá lesz s megnőve átalakul ivarérett medúzává. |
212. rajz. Strobila (Az Acalephák lárvája.) |
Az Acalephák között vannak olyan fajok is, például a Lucernaria, melyek nyél közvetítésével moszatokra vagy más tárgyakra vannak rögzítve.
A Periphylidák családja egyike a legfontosabb családoknak s fontosságuk napról-napra nő. Rendesen nagy mélységekben fordulnak elő, színük igen gyakran barnásvörös, bíborpiros vagy ibolya; ernyőjük peremén, szájuk körül és gyomorüregük táján lemez alakú függelékeik vannak (Periphylla). Mind rendkívül szép állatok, s ezt mondhatjuk egy másik, velük rokon csoport állatairól is, melynek legnevezetesebb képviselője az Atolla (213. rajz), ez a szép mélytengeri medúza. Ezeket az állatokat csak nagy mélységekbe leeresztett hálók segítségével lehet gyűjteni, azt azonban rendesen nem lehet megállapítani, hogy mily mélységben estek fogságba. CHUN-nak sikerült önmagától záródó hálója segítségével egy fiatal Periphyllá-t fognia oly mélységben, melyről biztosan tudta, hogy 1000 és 1500 méter közé esik, de semmi se mond ellent annak a föltevésnek, hogy sokkal nagyobb mélységben is előfordul.
213. rajz. Atolla Bairdi, MAAS szerint (Princesse-Alice).
Azok a medúzák, a melyekről még meg kell emlékeznünk, az előbbiekkel ellentétben a nyilt tenger felszínén élnek. Eme
közismert medúzák jórésze, mint a Pelagia (214. rajz) és az Aurelia, kozmopolita, és néha óriási tömegekben találhatók az óczeánok felületén, különösen éjjel, a miről magunknak is akárhányszor volt alkalmunk meggyőződni.
|
214. rajz. Pelagia noctiluca. |
A Rhizostomá-nak ernyője peremén nincsenek tapogatói, hanem helyettük az ernyő alsó oldalának a közepén, a száj körül találunk bonyolult szerkezetű elágazó tapogatókat vagy karokat, melyek tövüknél fogva az állat testéhez vannak nőve s a szájnyílást egészen elzárják. A szájnyílást a karokon s a karok és a test összenövésének helyén lévő apró nyílások helyettesítik, s a gyomor ezeken keresztül közlekedik a külvilággal. A karok csalánsejtekkel megrakott duzzanatban végződnek. A csoport legjellemzőbb képviselője a Rhizostoma Cuvieri, mely 80 cm. hosszúra is megnő. A Rhizostoma Cuvieri tejfehér színű medúza, melynek ernyőjét világos ibolya színű sáv diszíti. Az óczeán partján, pl. a Szajna torkolata táján gyakran nagy számban található. A hozzá hasonló Rhizostoma pulmo a Földközi-tengerben él. Vannak világító medúzák is. Gyakran csak a perem szélén lévő duzzanatok vagy a tapogatók töve világít, máskor azonban az ernyő egész felülete fényt sugároz ki, mint pl. a Pelagia noctiluca (214. rajz), melynek nyálkája haloványzöld fényt áraszt. Ha az ujjak vagy más tárgyak hozzáérnek az állathoz, a ráragadt nyálkától azok is világítanak. A Cyanea arctica, melynek ernyője AGASSIZ szerint 2 méter átmérőjű, tapogatói pedig 30 méter hosszúak is lehetnek, szintén haloványzöld fényt sugároz ki, ellenben az ugyanazokon a tájakon élő Dymophora fulgurans élénk kék fénynyel világít. A világító medúzák, a mint a hajók mellett kis mélységben elhaladni látszanak, halovány, csiszolt üveggömb- |
|
höz hasonlítanak, melynek közepén gyenge zöldes fényforrás világít. Ezek a tengeralatti lámpások, melyeken néha villámgyors fénysávok czikáznak végig, olykor ezerszámra láthatók a hajók útja mentében. – Most pedig térjünk át a hólyagos medúzák (Siphonophora), eme rendkívül sajátságos szervezetek ismertetésére. Mindannyian a nyilt tenger állatai; legnagyobb részük a mély vizekben, néha nagyon mélyen él, míg másoknak a teste részben a víz színe fölé emelkedik. Testük átlátszó, gyakran teljesen szintelen, úgy hogy a vízben nagyon nehéz őket meglátni. Rendesen úszó, különböző módon átalakult egyénekből álló telepet alkotnak, melyeket egytengelyféle képződmény köt össze (215. rajz). A telep rendesen gáznemű anyaggal telt hólyagban végződik s ez arra való, hogy a telepet lebegő helyzetben tartsa; a hólyagban lévő gáznemű anyag a hólyag izmainak összehúzódása következtében annyira összepréselődhetik, hogy az állat egészen a víz alá tud merülni. A hólyag alatt közvetetlenül egy sor úszóharang található, melyeknek az a rendeltetése, hogy a medúzákhoz hasonlóan erélyes |
215. rajz. Nectalia loligo, HAECKEL szerint. |
összehúzódásukkal tovább hajtsák a telepet; majd ú. n. védő-egyének következnek, sajátságos lemezalakú egyedek, melyeknek az a feladata, hogy pajzs módjára védjék az alattuk sorakozó egyéneket, mint például a telep táplálását végző s ezért mintegy gyomorrá alakult polipokat, azután a csalánsejtekkel megrakott, fonálalakú egyéneket és a szaporítás feladatát betöltő egyedeket. A hólyagos medúzák tehát olyan telepeket alkotnak, a melyben mindegyik egyénnek meg van szabva a maga határozott föladata, a melyben azért a munkamegosztás elve a legtökéletesebben valósul meg. A telep egyénei alakjuk tekintetében is tökéletesen alkalmazkodtak feladatukhoz. Sokat vitatkoztak és vitatkoznak még manapság is arról, hogy miképpen kell értelmezni a Siphonophorák szervezetét, azonban mi nem térhetünk ki eme kérdés taglalására.
A hólyagos medúzáknak nagyon sok és nagyon bonyolult szerkezetű csalánszerve van; roppant hosszú tapogatóik főképpen a zsákmány megszerzésére valók, melyeknek a segítségével az állat mintegy végigsöpri az útjába eső vizeket s midőn valamelyik fonál idegen állathoz ér, csalántokjai felpattannak s mérgüket a csalánozó szerv végkészüléke által időközben megragadott áldozatba beléoltják. Midőn az áldozat nem védekezik többé, akkor a fogófonalak összehúzódnak és valamelyik tápláló-
egyén szájához viszi a zsákmányt, a mely azután megemészti. A Siphonophorák főképpen apró rákfélékből, különösen Copepodák-ból élnek, azonban egyik-másik faj sokkal erősebb zsákmányt is el tud ejteni, mint pl. apróbb halakat, a min nincs mit csodálkozni, hiszen CHUN már 4 m. hosszú hólyagos medúzát (Rhisophysa) is megfigyelt.
PORTIER és RICHET indítványomra megismételte egy érdekes kísérletemet, melyet néhány éve végeztem. Ez a kísérlet abbán állt, hogy egy, a víz színe fölé emelt Physalia csalánszervekkel megrakott tapogatóit villamos árammal ízgattam. Az ingerelt részt a villamos áram hatására egy pillanat alatt penészszerű bevonat lepte el, melyet a megszámlálhatatlan csalánsejt kiperdült csalánfonalai alkotnak, s a mely egyébként csakhamar eltűnt. E kísérlet alapján fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen jelenség játszódik le, a midőn a fonál valamely állatot érint.
A hólyagos medúzák a planktonnak eléggé fontos alkotórészét teszik. Ez állatok egyébként nagyon szépek; színtelen úszóharangjaik gyakran különböző geometriai alakot öltenek. Sok fajuk már régóta ismeretes, mert helyenként, pl. a Földközi-tenger öbleiben könnyen meg lehet őket figyelni. A monacói öbölben az egész éven át mint valami akváriumban lehet megfigyelni a 3 m. hosszúra is megnövő hatalmas Forskaliá-t, Cestus Veneris-szel, Eucharis-szal és más állatokkal egyetemben. Azonban más fajaik sokkal ritkábbak, mivel a víz fölszínén sohasem lehet őket találni. Ilyen pl. a Bathyphysa Grimaldii és az Eremia Richardi, melyeket az Hirondelle és a Princesse-Alice fedezett föl. Ez állatokat elég gyakran találtuk oly aczélkábelekre akadva, a melyek néha igen tetemes mélységekből hoztak fel egyes műszereket, azt azonban sohasem lehetett megállapítani, hogy voltaképpen milyen mélységből kerültek elő, annyi azonban egészen kétségtelen, hogy mély tengeri fajok. CHUN egyébként magától záródó hálói segítségével közvetetlenül is megállapította ezt.
A Physalia ellenben a víz fölszínén élő állat; gáznemű anyaggal telt, néha ökölnél is nagyobb úszója a vizen lebegő tojásdad alakú hólyag, melynek átlátszó fala gyakran élénk rózsa, piros, kék vagy ibolya színű, stb., s ilyen színű a felső oldaláról kiemelkedő, vitorlaszerű taraja is. A hiányzó úszóharangokat az úszó pereme helyettesíti. "A Physalia", írja a monacói herczeg,
"a régi velenczei üveg legváltozatosabb színeiben pompázik; igazán bámulatot keltő látvány, midőn valamely edénybe helyezett példányt szemlélve figyeljük, mint nyúlnak ki tapogatói, mint húzódnak ismét vissza, függetlenül egymástól és pihenés nélkül." Az úszóhólyagnak záró izommal ellátott nyílása van, melynek segítségével az állat, ha alá akar merülni, kiszorítja a benne lévő gázokat, ha viszont ismét a víz színére akar emelkedni, akkor hirtelen ismét gázzal tölti meg. Az úszóhólyag. alatt sorakoznak a telep többi egyénei (védő- és tápláló egyének, fogófonalak, stb.). Egyes fajok úszóhólyagja 30 cm. nagyra is megnő, fogófonalaik pedig 20 m. hosszúak is lehetnek, s így érthető hatalmas csalánozó erejük is. Több esetét jegyezték föl, hogy a Physalia csalánszervei milyen súlyos mérgezéseket okoztak embereken is, melyeket gyakran több napig tartó láz, rosszullét, stb. követett.
PORTIER és RICHET a Princesse-Alice födélzetén 1901-ben több kísérletet végezett a Physalia mérgét illetőleg. Megállapították, hogy "ha béka vagy hal a csalánfonalakhoz ér, a helyett, hogy vergődne vagy menekülne – a mit látszólag könnyen megtehetne – mintegy elalél és megmerevedik, úgy hogy a Physalia ellenállás nélkül emésztőszerveihez viheti." Az említett két fiziológus a szóban lévő állatban egy mérget talált, melyet hypnotoxinnak nevezett el, mert galamb, kacsa, béka, stb. testébe fecskendezve legyőzhetetlen álmosságot idézett elő. Hozzátehetem még, hogy ha az állat valamely békát az említett módon elkábított, rögtön több tápláló egyén tátotta ki feléje szívószerv módjára a száját s mindegyik emésztőnedveket választott ki, melyeknek segítségével föloldotta a ráeső részt.
|
216. rajz. Velella, AGASSIZ szerint. |
217. rajz. Porpita, AGASSIZ szerint. |
A Physaliá-n kívül megemlíthetjük még a Velellá-t (216. rajz) és a Porpitá-t (217. rajz) is, melyeket kevés gázt tartalmazó, porczos vázzal megerősített, kék színű, lapos úszóhólyagjuk tart fenn a víz felszínén. Az úszóhólyag alsó oldalának közepén találjuk a telep egyetlen nagy tápláló egyénét, e körül pedig először a szaporító egyedeket, majd a csalánsejtekkel megrakott kék tapogatókat. A Porpita úszóhólyagja korong alakú s felületén nincsen kiálló lemez. A Velella csak abban különbözik tőle, hogy úszóhólyagja négyszögletes, de sarkai lekerekítettek; a hólyag mintegy 6 cm. hosszú, s egyik átlója mentén kicsiny, majdnem háromszögletes lemez emelkedik ki. Ez a lemez apró vitorlához hason-
lít – az állat erről is vette nevét – s vitorlául is szolgál, mert a szél ennél fogva hajtja tova a vizen. Mind a Velella, mind a Porpita rendkívül kecses állat, különösen az első, mely egyébként közönségesebb is. Néha csak magános egyéneket lehet találni, máskor azonban óriási, sűrű rajaikon haladnak keresztül a hajók, mint tavasszal többször velünk is történt Monacó táján, sőt a keleti szél gyakran oly nagy mennyiségben terelte be őket a kikötőbe, hogy a parton felhalmozódott tetemeiket sietve kocsira rakva kellett elszállítani. Miként a szóban lévő csoport többi tagjai, akként ezek a szép színű, kecses állatok is falánk ragadozók, melyek mérges nyilaikkal fogdossák el zsákmányukat, maguk viszont más ragadozóknak, mint pl. teknősöknek, Lepas-oknak, stb. prédái.
Egy másik csoportjukra jellemző, hogy tagjainak nincs úszóhólyagjuk, hanem csak úszóharangjaik, melyek mindegyikében színes olajcsepp van, s a telep ezek segítségével lebeg a vízben. Az úszóharangok száma fajok szerint nagyon változik. Miként a többi Siphonophorák nagyobb része és egyéb nyilt tengeri állatok, akként ezek is átlátszóak, azért a vízben nehezen is lehet őket meglátni s jelenlétüket csak a telep egyes színes (tápláló vagy szaporító) egyénei árulják el (Diphyes, stb.).
A világító nyilt tengeri tömlőállatok közt sok a Siphonophora. Míg az úszóhólyaggal bíró formák közt nincs világító faj, addig az úszóhólyag nélkül valók többé-kevésbé világítanak, mint pl. az Abyla, a Diphyes, a Praya, az Eudoxia, stb.
Az eddig még nem ismertetett Coelenteraták, az eddig ismertetettekkel ellentétben, a tenger fenekén lévő különböző tárgyakra vannak erősítve. A legismertebbek köztük az Actiniák vagy tengeri rózsák, a Gorgoniák, a nemes korall; a korallok általában véve mind ilyenek. Ezek az állatok ú. n. polipszervezetek, melyeknek több-kevesebb rekeszre osztott emésztőüregük van, az üreg egyetlen nyílással nyílik s e körül változó számú tapogató található.
Az Alcyonariák polipjai aprók, 8 tapogatójuk van s rendesen különböző alakú telepet alkotnak. Ebbe a csoportba tartoznak pl. a Gorgoniák. A telepet, ha elágazó, a milyen pl. a Gorgoniák-é, s ha a polipok kitárják tapogatóikat, az ember önkéntelenül is hajlandó virágzó növénynek tartani s a régi természetvizsgálók annak is tartották. A sarjadzás útján létrejött telep többé-kevésbé elágazó vázat hoz létre, a melyet mésztartalmú szarúnemű anyag alkot, sőt minden polipnak a szöveteiben is találhatók mésztestecskék. A polip tapogatói érintésre behúzódnak s gyakran csak nagysokára nyílnak ki újra. Az Alcyonariák sorába nagyon sok s nagyon változatos alak tartozik, de közülük csak a nevezetesebbek közül említhetünk meg néhányat, olyanokat, a melyek a mi szempontunkból is külö-
nösen fontosak. Ilyen a Tubipora vagy orgonakorall, melynek szép piros váza orgonasípok módjára egymás mellé sorakozó s egymás fölött több emeletet alkotó csövekből áll. Az egyes emeleteket lemezek választják el egymástól. A váz néha emberfejnél is nagyobb, s mint a korallszirtek egyik alkotó faja, csak sekély mélységekben fordul elő. A közismert nemes korall, a melyet itt nem ismertethetek, különösen a Földközi-tengerben él s legalább 80 m. mélyen lévő, érdes sziklákon szokott noni.
|
218. rajz. Gorgonia flabelliformis váza. |
219. rajz. Stachyodes trilepis, STUDER szerint (Hirondelle). |
A gyakran nagyon elágazó és élénk színű Gorgonia (218. rajz) számos faja a legkülönbözőbb mélységekben él, mely nehány méternyitől több ezerig váltakozik. Ilyen például a Stachyodes trilepis (219. rajz), melyet az Hirondelle az Azorok táján gyűjtött 927 méter mélységben. A Scirpearia ochracea ugyanonnan, 318 m. mélységből került elő. Telepét egyetlen törzs alkotja, mint a 220. rajz is mutatja, melyen egy nagyított darabja is látható.
|
220. rajz. Scirpearia ochracea, STUDER szerint (Hirondelle). |
221. rajz. Gyrophyllum Hirondellei, STUDER szerint (Hirondelle). |
A Pennatulidák nem úgy vannak az alzathoz erősítve, mint az imént említett formák, hanem kocsányuknál fogva az iszapba mélyednek. A kocsány csupasz, polipok nem ülnek rajta s az iszap felett lévő telep folytatását alkotja. Ebbe a csoportba igen érdekes alakok tartoznak, mint pl. az Umbellula, melynek karcsú kocsánya 2 m. hosszú is lehet s a mely több más nemmel együtt egészen 5000 m.-ig megtalálható. A Veretilla és a Pennatula nem igen hatol mélyebbre 600 m.-nél, azonban az Hirondelle az Azorok táján egy új, velük rokon nemet fedezett föl, a Gyrophyllum Hirondellei STUDER-t (221. rajz), mely 1266 méter mélységben él. Színe élő állapotban
ibolyás-vörös, polipjai sötét bíbor színűek. Valószínűleg ez az a faj, a melyet MARION a Talisman és a Travailleur Alcyonariá-irólírt, csak halála után megjelent értekezésében név nélkül közölt.
Az Alcyonariák közt nagyon sok a világító faj. Az, hogy a Pennatula élénken világít, már régóta ismert dolog s már PANCERI tanulmányozta ezt a jelenséget. A Pennatulá-nak, valamint több, vele rokon alaknak (Pteroides, Veretillum, stb.) csak a polipjai világítanak. A Pennatula világító-szervei a test felületén végigfutó 8 zsinegszerű duzzanat mentén vannak elhelyezve, melyek átterjednek a tapogatókra is. A duzzanatban zsírszerű szemecskékkel telt hólyagok vannak s ezek nemcsak közvetetlen izgatásra világítanak, hanem akkor is, ha az inger távolabb eső pontból ered.
A világító sávok, melyek bármely irányban végigfuthatnak a polipok sorain, ebben az utóbbi esetben az ingert keltő forrás mozgásának iránya és gyorsasága szerint tűnnek fel és alszanak ki. A világító anyag közvetetlenül világításra ingerelhető egyszerű lökés, hő, édes víz, villamosság által, és pedig nemcsak akkor, ha élő polipból származik, hanem még ennek halála után is. Pennatulá-ra akár egész szót is rá lehet írni világító betűkkel. Magam is láttam egy 70%-os alkoholba bemártott Pemzatulá-t, mely testéből – a kocsányt leszámítva – zöldes fényt sugárzott
ki; a fény 1 percznél tovább tartott és a tengely közepén aludt ki utoljára.
Tudjuk, hogy sok test fény hatására világítani kezd. Érdekes megemlíteni, hogy az állatok egész soránál éppen megfordítva van a dolog. ALTMANN figyelte meg először, hogy egyes Beroë-félék elveszítik világító erejüket, ha napfény hatásának teszszük ki őket, s azóta tudjuk,hogy a világító Coelenteraták legnagyobb része is hasonlókép viselkedik és ha a nap közvetetlenül éri őket, utána 15–30 perczig kell teljes sötétségben lenniök, hogy izgatásra ismét világítani kezdjenek. Azonban a Pennatula rubra és a P. phosphorea kivétel, mert világító ereje akkor sem csökken, ha akár egy óráig hagyjuk is a napon, mert sötét szobában ismét világít. Érdekes ezzel szemben fölemlíteni, hogy a velük közel rokon Pteroides griseum ebben a tekintetben úgy viselkedik, mint a Beroë. A Pennatulá-val rokon Umbrella és Virgularia szintén világít; egyes fajaik 4500 m. mélységig előfordulnak, ezért a fölszíntől, a korallzátonyok világító polipjaitól kezdve a közbeeső rétegek Gorgoniá-in – például Mopsea és Isis – keresztül le egészen a nagy mélységig találhatunk világító fajokat. Valószínű, hogy a nagy mélységek igen sok Alcyonariá-ja világít.
A Coelenteraták egy másik csoportjába egyszerű tapogatójú alakok tartoznak; a tapogatók száma 6, vagy 6-nak a sokszorosa;
vázuk néha van, máskor nincs. Váz nélkül valók az aktiniák vagy tengeri rózsák. Mindenki ismeri ezeket a gyönyörű, változatos, élénk színű állatokat, melyek teljesen kinyilva néha igen tetemes nagyságúak lehetnek. Henger alakú, hosszabb vagy rövidebb testük egyik végénél fogva a sziklákra vagy a tenger fenekére van erősítve; a test szabad végének közepén van a száj s körülötte foglalnak helyet a különböző hosszúságú és számú tapogatók. Azonban ez a szép színű virág-külső ritka falánkságot takar. Ha valamely állat vagy táplálékdarabka érinti az egyik tapogatót, ez rögtön megragadja s mérgezett nyilaival átlyukgatja, majd a szomszédos tapogatók is segítségére jönnek, hogy az áldozatot a szájhoz segítsék vinni, mely utóbbit úgyszólván tetszése szerint kitágíthat, úgy hogy igen nagy terjedelmű zsákmányt is gyomrába gyömöszölhet. Ha az aktiniát valamely ellensége megtámadja vagy ha nincs vize, akkor behúzza tapogatóit s golyóvá gömbölyödik össze. Érdekes egyébként, hogy lassan helyét is tudja változtatni. Az aktiniák különösen a sekély mélységekben gyakoriak; apály alkalmával igen gyakran a víz színe fölött, sziklára tapadva találhatjuk őket. A Földközi-tenger partján helyenkint sütve vagy töltve eszik őket, különösen a bíborpiros Actinia equiná-t.
PIÉRON megfigyelte, hogy a tengerjárás övében élő aktiniák már az apály kezdetén bezárják tapogatóikat, vagyis akkor, a mikor még egész testük a vízben van, s hogy akkor a hullámverés játéka gondoskodik számukra friss levegőről; az aktinia a víz előzetes mozgásaiból érzi meg; hogy a tenger visszahúzódni
készül. Ebben az esetben, mondja PIÉRON,*) előre működő reflexszel van dolgunk, melynek következtében az állat bezárva tapogatóit elkészül az életfolyamatok erejének csökkentésére. Nagyon valószínű, hogy sok állaton hasonló folyamatok mennek végbe, azonban erre vonatkozólag még nem rendelkezünk részletes vizsgálatokkal.
Vannak nagy mélységekben élő aktiniák is és az Hirondelle és a Princesse-Alice akárhányszor hozott olyan korallokat és Gorgoniák-at a felszínre, a melyeken apró, rózsaszínű aktiniák tanyáztak. A monacói herczeg az Azorok táján 1143, a Zöldfoki-szigetek táján pedig 1300 m. mélységből hozott fel a Bolocerá-val rokon, nagy ibolyaszínű aktiniát, melynek tapogatói 12–20 cm. hosszúak, s tövükön összehúzódott állapotban 2 cm. átmérőjűek voltak.
Bizonyos aktiniák (Adamsia, Sagartia) arról nevezetesek, hogy Pagurus-okkal asztalközösségben élnek. Sokszor többedmagukkal Pagurus által lakott csigaházon telepszenek meg s így a rák őket is magával hordja, sőt még az is előfordul, hogy a rák lakatlan csigaházról lefejti a rajta lévő Sagartiá-t és a magáéra telepíti át! A Pagurus azt a félelmet és utálatot fordítja a maga hasznára, melyet az aktiniák sok állatban keltenek, az aktiniát meg viszont a rák eledelének hulladékaival táplálja.
A Cerianthus-félék nagyon megnyúlt testű aktiniák, melyek többé-kevésbbé megkeményedett nyálkából készített hüvelyben laknak. A hüvely külsejére homok- és iszapszemecskék, stb. szoktak tapadni. Az állat teljesen be tudja magát húzni tokjának belsejébe, mely az iszapba szokott belémélyedni. Ezek az állatok előfordulnak észak felé egészen a Spitzbergákig.
Míg a legtöbb aktinia lárvái mindjárt akkor megtelepszenek, a mint elveszítik csillangóikat, addig más fajoknak, például a Cerianthus-féléknek egészen másfajta lárváik vannak. Ezek a lárvák, a melyeknek már tapogatóik és bélrekeszeik is vannak, szabadon élnek, aprók, csak pár milliméter átmérőjűek s piros vagy kék színűek (Mynias), a nyilt tengeri életmódhoz alkalmazkodtak, a mennyiben tapadókorongjuk szivacsszerű szövettel kitöltött üreggé alakult át s ennek rései levegővel teltek. Ez a szerv úszókészülék, melynek segítségével szabadon lebegnek a
*) Comptes Rendus de l'Acad. des Sc., 1907. febr. 11.
vízben, szájjal lefelé fordulva. A Princesse-Alice az utóbbi években végzett nyilt tengeri gyüjtései alkalmával nagy nyílású vertikális hálói segítségével sok, rendkívül különös alakú lárvát gyűjtött, melyek apró, zömök, erősen bordázott, piros dinnyéhez hasonlítanak VAN BENEDEN Peponactis-a mellé sorolandók.
|
A Zoanthus-félék telepeit kevés polip alkotja. A telep Gorgoniák-ra, tengeri sünök tüskéire (Palythoa), de főképpen Pagurus-ok által megszállott csigaházakra szokott ránőni. A franczia partok mentén eléggé közönséges Epizoanthus cancrisocius ettől vette a nevét. Az Hirondelle az Azorok táján 1266 m. mélységben egy új, nagy termetű fajt gyűjtött, mely egy szép, piros színű remeterákkal (Parapagurus pilosimanus) asztalközösségben él, a Princesse-Alice pedig későbben 4000 m. mélységben találta meg ezeket a hű pajtásokat (222. rajz). A Pagurus lakta csigaház legtöbbnyire lassanként feloldódik, úgy hogy a rák ilyenkor voltaképpen a Zoanthus-telep szöveteiben keletkezett üregben lakik. A szívós, homokkal többé-kevésbbé bekérgezett szövet egyesíti egymással a kevés számú nagy polipot. |
222. rajz. Mély tengeri Pagurus-on megtelepedett Epizoanthus-ok, BOUVIER E. L. szerint. |
A legalább 8 tapogatójú telepes polipoknak egyik csoportja, tudniillik az Antipathes-féléké, hű mása a 8 tapogatójú telepes polipoknak, vagyis a Gorgonia-féléknek, a melyekhez első pillanatra termetük és életmódjuk tekintetében is hasonlítanak. Néha igen nagy mélységekig követik őket, mivel egyes fajaik még 5000 m. mélységben is előfordulnak. Az Antipathes-félék
aránylag ritka állatok s fajaik száma sem nagy, azért ezen a helyen nem is foglalkozunk velük bővebben.
Van azonban a tömlőállatoknak egy csoportja, mely sokkal fontosabb az előbb említetteknél, t. i. a koralloké. A korallok voltaképpen vázzal bíró aktiniák. A mészvázat gyakran élénk színű, lágy élő szövet borítja.
223. rajz. Magános korallok, JOURDAN szerint (Hirondelle). A C H K Balanophylla cornu, különböző oldalról nézve; B E Flabellum distinctum, D G J Stephanotrochus platypus; F I L Stephanotrochus crassus.
A korallok vagy egyénenként külön élnek, vagy pedig zárt, tömör telepeket alkotnak, melyek sarjadzás útján jöttek létre. A váz hatalmas támasztékul szolgál, mely megvédi az állatot a víz heves mozgásaitól eredő sérülésektől, mert e szervezetek főképpen a hullámzó vizekben tenyésznek jól. A magánosan élő fajok hosszabb vagy rövidebb nyélnél fogva az alzathoz nőtt kehelyhez hasonlítanak (223., 224. rajz). A kehely fenekéről, a tengely helyének megfelelően egy vagy több mésznyél emelkedik ki s néha elég magasra felnyúlik, falának belső oldaláról pedig különböző hosszúságú, részarányosan elhelyezett, belül szabadon végződő, kulisszaszerű választófalak indulnak ki. Az állat élő,
|
224. rajz. Caryophyllia margaritata JOURDAN (Hirondelle). |
225. rajz. Seriatopora ága, nagyítva |
lágy szövetei beborítják a váz minden részét és pontosan alkalmazkodnak a váz alakjához. A telepben élő fajok váza sokszorosan elágazik és szerkezete is szerfölött bonyolult (225. rajz), egyszer tarajok futnak rajta végig, melyeket többé-kevésbé mély árkok választanak el egymástól, máskor kráterszerű bemélyedések vagy zeg-zugos u. n. meander-bemélyedések láthatók rajta, a miről egyik fajokban gazdag csoportjukat Meandrina néven is szokták összefoglalni.
Sok korall-faj, melynek egyedei mérhetetlen mennyiségben élnek csoportosan a víz felszíne közelében, néha valóságos sziklazátonyokat alkot, melyek roppant veszélyesek a hajózásra nézve. A korallzátonyok a meleg övi tengerekben roppant gyakoriak. A korallzátonyok szerkezetével és keletkezésével egész irodalom foglalkozik. Sokat vitatkoztak róla s vitatkoznak még ma is, mi azonban a vitába ezen a helyen nem elegyedhetűnk bele, hanem
meg kell elégednünk azzal, hogy néhány megjegyzés kíséretében rövid összefoglaló áttekintést adunk a korallszirtek keletkezésére vonatkozó nézetekről.
Bizonyos szigetek vagy kontinensek partjait közvetetlenül a szárazföldhöz simuló korallzátonyok övezik. Ezek az ú. n. rojtzátonyok rendesen nagyon keskenyek, azonban hosszúságuk néha beláthatatlan. A zátonyt máskor a tengernek egy sávja, az u. n. laguna választja el a szárazföldtől; az ilyen zátonyokat gátzátonyoknak nevezzük. Ilyen zátonyt nagyon sokat ismerünk, a legnevezetesebb köztük az a 2000 km.-nél hosszabb gát, a mely Ausztrália északkeleti partjait övezi, s a mely helyenként több km. széles. Azonban a nyilt óczeánban is vannak elszigetelt, tojásdad vagy gyűrű alakú zátonyok, melyeknek közepében a tengerrel csatorna közvetítésével közlekedő laguna szokott lenni. Az ilyen zátonyt atollnak nevezzük. Az atollok nagysága a lehető legváltozatosabb. A gyűrű legföljebb 1–3 m.-rel emelkedik a dagály szintje fölé s rendszerint trópikus növényzet, főképpen kókuszpálma és mangrove borítja. Apály alkalmával a voltaképpen való zátony is kiemelkedik a víz fölé s ilyenkor látható, hogy szélei tele vannak zeg-zugos bemélyedésekkel, melyek egész faunának, a korallzátonyok jellemző faunájának adnak menedéket, mint tarisznyarákoknak, szivacsoknak, puhatestűeknek (köztük a Tridacná-nak vagy óriás kagylónak), a különböző színű halak egész hadának, a híres trepangnak [tengeri uborkának], mely fontos kereskedelmi czikk, stb. A zátonyok faunájának megemlítése alkalmával nem feledkezhetünk meg a palolóról, erről a mintegy 50 cm. hosszú és 3–5 mm. vastag féregről sem, a mely majdnem egész éven át megtalálható a korallok közt. Ez a féreg szaporodása idején, mely, mint látszik, október és november utolsó
holdnegyedének napjára esik, a víz színére emelkedik, aztán visszahull a fenékre. Bőségétől a tenger vize ilyenkor annyira megsűrűsödik, hogy a 10 cm.-nyire leeresztett fehér kendőt nem lehet látni. A bennszülöttek, a kik eszik, ilyenkor óriási mennyiséget szednek össze belőle. Megjelenésének ideje annyira pontos, hogy októbert és novembert kis-, illetve nagy palolo-hónapnak szokták nevezni, a mikor a bennszülöttek nagy ünnepségeket és lakomákat szoktak tartani. A japán palolo (Ceratocephale Osawai) szintén nagy tömegekben jelenik meg október és november új és teli holdját követő éjjelen.
A korallok csak ott építenek zátonyokat, a hol a víz hőmérséklete legalább 20° s a hol ingadozása nem nagyobb 6°-nál; azonkívül a trópikus tengerekben is csak a szárazföldek keleti oldalán fordulnak elő, melyeket meleg áramok mosnak, ellenben hiányzanak a nyugati, hideg antarktikus áramok látogatta partokon. A víznek tisztának, nagy sótartalmúnak és jól átszellőztetettnek kell lennie; ez az utóbbi föltétel szélcsend idején is teljesül a szakadatlan hullámverés következtében, mely friss meleg vízzel látja el a korallszirtek állatvilágát. Ez az egész világ elhalt mészalgák, korallvázak és mohaállatok alkotta talajon hemzseg, mert csak az 5–6 m.-es mélységeket az 50–60 m.-esekkel összekötő lejtőkön találunk nagy számban élő zátonyépítő korallokat. Itt él bőviben a több méter nagyságú Madrepora, az Astraea, a Meandrina, stb. GARDINER szerint a Maledivi szigetek táján 71 m. mélységből is hoztak fel élő, zátonyépítő korallokat, azonban szaporodásukra a 10–15 m.-es mélységek a legkedvezőbbek. Megfigyelték, hogy bizonyos korallok 20 hónap lefolyása alatt 60 cm. vastag réteget építettek föl, azonban növekedésük általában véve ennél sokkal lassúbb.
DARWIN szerint, midőn a korallok valamely sziget közelében megkezdik építő munkájukat, először rojtzátonyt építenek, mely a sziget sűlyedése következtében utóbb gátzátonynyá lesz, s mivel a zátony sűlyed, a korallok újabb és újabb rétegeket építenek a régiek föle, hogy a rájuk legkedvezőbb szintben tudjanak maradni; végül a sziget egészen elsűlyed s így keletkezik az atoll. Sir MURRAY JOHN, a kinek a Challenger-expediczió során bőven volt alkalma a korallzátonyokat tanulmányoznia, más elméletet állított föl keletkezésükről. Szerinte a meleg övi óczeánok fenekéről nagy
számban kimeredő vulkánkúpok a székhelyei a korallzátonyok keletkezésének, ha a megfelelő sekély mélységig érnek fől. A központi laguna úgy jő létre, hogy a növekedés a szabad oldalon, a hol a víz átszellőződése és a táplálék bősége nagy, sokkal gyorsabban folyik, mint a középen, a hol a korallhomokot evő állatok sara megakadályozza a korallok fejlődését, egyes élősködők pedig, mint pl. a Cliona nembe tartozó szivacsok átlyukgatják a telepet és összefüggését megszüntetik.
AGASSIZ tanár, a ki végig tanulmányozta a földkerekség összes jelentősebb korallzátonyait, a következő eredményekre jutott. A korallzátonyok alapját vagy vulkáni, vagy üledékes kőzetek alkotják, a melyek később fölemelkedtek. Ezeket a kiemelkedéseket a légköri tényezők pusztító ereje, a hullámverés és az áramlások a víz színe alatt bizonyos határig lerombolták, s akkor telepedtek meg rajtuk a korallok, melyek újra fölemelték őket s egyben megakadályozták további pusztulásukat is. Midőn a zátony alapját pusztán elhalt korallok mészváza alkotja, – mint pl. a Fidzsi-szigetektől északra fekvő Funafuti zátonyét, a melyen a 370 m.-ig leérő fúrások semmiféle vulkáni anyagot sem találtak, hanem csak korallok és mészalgák vázát – akkor DARWIN-nal fől kell tennünk, hogy az ilyen zátony lassú sűlyedés során jött létre, vagyis azt kell tartanunk, hogy ama mélységben lévő korallok valamikor ugyanolyan körülmények között éltek, mint ma élő utódaik. A szirtek alapját fosszilis állatok mészváza alkotja, mint azok a harmad- és krétakorú maradványok bizonyítják, a melyek fúrások alkalmával a fölszínre kerültek, a ma élő korallok ellenben gyakran csak vékony, aránylag jelentéktelen kérget alkotnak a zátony tetején. Nagyon valószínű, hogy a különböző korallzátonyok különbözőképpen keletkeztek, s ha nagy részük egy nagy általános szabálynak megfelelő módon jött is létre, bizonyos esetekben egészen sajátos körülmények játszottak közre keletkezésükben. Az egyszerűsítés és az általánosítás szeretetének nem szabad bennünket egyoldaluságra ragadnia, a mint nagyon gyakran megtörténik. Az említett szerzőknek,de főképpen GARDINER-nek az Indiai-óczeánon végzett megfigyelései azt tanúsítják, hogy a zátonyépítő korallok bármely alzaton megtelepszenek és tovább fejlődnek, ha a körülmények egyébként kedvezőek kifejlődésükre; hogy rojtzátony, gátzátony vagy atoll alakul-e ki, az mindig a helyi körülményektől
függ, s a félkör alakú korallpad és a zárt atoll között az összes átmenetek megvannak. Ez utóbbi az atoll betömődése és szigetté való formálódása után rojtzátonynyá alakulhat át. GARDINER megfigyelése szerint a mészalgák (Nullipora, Corallina), a melyek főképpen a felszín és 10 m.-nyi mélység közt élnek, igen fontos szerepet játszanak a zátonyok fölépítésében; az atoll apály alkalmával gyönyörű piros színű gyűrűnek látszik, mely szín az ilyenkor 30 cm.-nyire a víz színe fölé kerülő mészalgáktól származik.
Említettük már, hogy nemcsak zátonyépítő és sekély vízi korallok vannak. A magánosan élő fajok, mint pl. a Stephanotrochus, Flabellum, Bathyactis, stb. (223. rajz) több ezer méterig lehatolnak, pl. az Hirondelle New-Foundland közelében 1267 m. mélységben gyüjtött egy új Caryophyllia-fajt (C. margaritata, 224. rajz), az Azorok táján meg 1557 m. mélységből hozott föl egy új Stephanotrochus-fajt (S. crassus, 223. rajz), a Princesse-Alice és más expedicziók pedig még nagyobb mélységben is találtak ilyen állatokat. Jóllehet ezeknek az állatoknak a váza nagyon kemény, egyes példányok, érthetetlen módon, mégis összetörve érnek a fölszínre, pl. 1800 m. mélységben két darab Stephanotrochus diademá-t gyüjtöttünk, melyeknek alsó oldalán igen világos hasadásnyomok voltak, melyek utólag beforradtak.
Az elágazó korallok, mint pl. a korallszirtek Madreporá-i nagyon élénk zöldes fénynyel világítanak, miként GIGLIOLI Szumatra körül, KELLER pedig a Vörös-tenger korallszirtjein megfigyelte.
Bordás medúzák. A tömlőállatok utolsó csoportja, a bordás medúzák vagy Ctenophorák igen tetemesen eltérnek az eddig ismertetett csoportoktól és pedig főképpen két elevenbe vágó sajátságuknál fogva: az egyik az, hogy csalánszerveik nincsenek, viszont csillangós lemezeik vannak, melyeket viszont a többi tömlőállatokon keresünk hiába. A bordás medúzák nyilt tengeri állatok, testük átlátszó, leggyakrabban színtelen, gyakran tojásdad alakú, de más alakú is lehet. A test egyik végén van a szájnyílás, a másik végén meg egy sajátságos szervet találunk, mely az állat mozgásainak irányítója. A test egyik sarkától a másikig 8 meridián mentén 8, csillangós lemezek alkotta szalagos bordát találunk, melyek a mozgás szervei. A csillangós lemezek téglalap alakú, 1–2 miliméter széles, 2–3 miliméter hosszú lemezek s csillangós sejtek csillangóinak összetapadásából jöttek létre. A leme-
|
226. rajz. Hormiphora, CHUN szerint. (A nápolyi öböl állat- és növényvilága.) |
zek olyan aprók, hogy a rájuk eső napsugarak felbomlanak s így a szivárvány színeiben játszanak. A csalán sejteket ragadós nyálkát elválasztó sejtek, a collocysták helyettesítik, melyek a zsákmányt magukhoz ragasztják a helyett, hogy mérges nyilakkal ölnék meg. Míg egyes bordás medúzák némelyikének két jól fejlett tapogatója van (Hormiphora, 226. rajz), addig másoknak csak csenevész tapogatóik vannak, vagy egyáltalában nincsenek. Ez utóbbiak sorába tartozik a többi közt a Beroë és a Vénusz öve (Cestus Veneris, 227. rajz), melyek a legjobban ismert és legközönségesebb bordás medúzák, azonban míg a Beroëkozmopolita és minden égöv alatt előfordul, addig a Cestus, melynek színtelen, szalag alakú teste 1.50 m. hosszú, 8 cm. széles és 1 cm.-nél vékonyabb, csak a meleg tengerekben él. A Földközi-tengerben közönséges, és egyes kikötőkben, pl. a monacóiban néha nagy számban található. Az élő állapotban oly szép és kecses bordás medúzáknak a teste oly végtelenül finom, hogy preparálni és konzerválni őket rendkívül nehéz: az Eucharis valósággal szétfolyik és ha meggondolatlanul hálóval halászszuk ki a vízből a helyett, hogy pohárral merítenők ki, a szó szoros értelmében átfolyik a háló szemein. |
227. rajz. Cestus Veneris, CHUN szerint. (A nápolyi öböl állat- és növényvilága.)
A tömlőállatok eme csoportját eddig csak a felszíni rétegekből ismerték, azonban CHUN szerint a nagy mélységeknek is megvannak a maguk bordás medúzái, melyeknek gyomra, éppen úgy, mint az ugyanazokban a mélységekben élő medúzáké is, ibolyaszínű. Azonban ezek a mélytengeri formák ritkák s a Princesse-Alice is csak egyetlen-egyszer, 1904-ben talált mélytengeri fajt, mely nagyon közeli rokona a Valdiviáénak.
A bordás medúzák nagyon élénken világítanak. A világítás székhelye, mint látszik, főképpen az úszólemezek sora. A fény színe azúrkék, haloványzöld vagy vöröses. Ezt a jelenséget igen könnyen meg lehet figyelni a Beroë-n, a Cestus-on, a Cydippé-n, az Eucharis-on, mely fajokat a franczia mediterrán partok
mentén rendesen már az év első hónapjaitól kezdve nagy mennyiségben lehet gyűjteni, s a melyek ebből a szempontból a legérdekesebb tanulmány-anyagul szolgálnak.
Tüskésbőrűek.
A tüskésbőrűek (Echinodermata) szervezetük sajátságainál fogva élesen elütnek az összes többi állatoktól. Ezt a törzset 5 osztályra lehet osztani, melyek a következők: tengeri csillagok, kígyókarúak, tengeri sünök, tengeri ugorkák és tengeri liliomok..
A tengeri csillagok vagy Stelleridák teste csillag alakú, sugaraiknak vagy karjaiknak száma legtöbbnyire 5, azonban sokkal több is lehet. Mindegyik kar végén egy-egy csenevész szemet találunk, mely azonban bizonyára csak arra alkalmas, hogy segítségével az állat a világosságot meg tudja különböztetni a sötétségtől. A tengeri csillagok hasoldalukon mászkálnak, mely oldalnak a középpontjában található a szájnyílás. Mozgásszerveik apró, rugalmas falú, szívókában végződő csövecskék, az úgynevezett szívó vagy ambulakrális lábak. Ezek a szervek a karok hasoldalán részarányosan helyezkednek el. A tengeri csillagok szívólábaik segítségével bármily síma vagy bármily érdes fölületen tudnak mászkálni, mint pl. az akvárium üvegfalán, melyen keresztül
|
228. rajz. Az Echinocardium pennatifidum háromágú pedicelláriája, KOEHLER szerint. |
rendkívül érdekes megfigyelni mozgásaíkat. A test különböző részeinek támasztására mészváz szolgál, de ennek a részei nem forrtak össze merev vázrendszerré, úgy hogy az állat szabadon változtathatja alakját és bármely irányban mozoghat. A test felületén, különösen pedig a hátoldalán különböző védőszerveket találunk, mint pl. tüskéket vagy egyéb szúrós függelékeket, azonban eme szerveik sorában a pedicellariák, ezek a sajátságos szerkezetű készülékek a legfontosabbak. A pedicellariák apró, két vagy több ágú csiptetők; az ágak széle többé-kevésbbé fogazott. Minden pedicellaria hathatós védőfegyver, jóllehet nagyságukat csak milliméterrel, vagy a milliméter részeivel lehet mérni; mindig készen vannak a harapásra, minden útjukba eső tárgyat megragadnak, s el nem eresztik, míg csak mozog. A 228. és 229. rajz, jóllehet mindkettő tengeri sün pedicellariáját ábrázolja, világosan elénk tárja eme különös szervek szerkezetét. A 229. rajzon feltüntetett pedicellariával összefüggő mirigyek valószínűleg méregmirigyek, melyeknek váladéka a szerv hegyes csiptetője által ütött sebbe ömlik. |
229. rajz. A Temnechinus maculatus mirigyes pedicellariája, KOEHLER szerint. |
A tengeri csillagok rendkívül falánkok és megtámadják még a tengeri sünöket és a puhatestűeket, például az osztrigát és az ehető nemeskagylót (Mytilus) is, melyeknek tenyésztő telepein néha óriási pusztítást visznek végbe. Ha a tengeri csillag valamely állatot meg akar ragadni, gyomrát száján keresztül kitűri s
azután zsák módjára ráhúzza áldozatára; közben emésztőnedvei behatolnak a kagyló belsejébe és elkábítják az állatot; máskor lábait használja föl támadó fegyverül, melyeknek segítségével szétfeszíti a kagyló héját. Az öncsonkítás a tengeri csillagok sorában nagyon közönséges jelenség; ha egyik karjukat valamely más állat megragadja, egyszerűen odavetik prédául ellenségüknek s helyébe csakhamar másik nő, sőt egyetlen kar is teljes állattá egészülhet ki.
A tengeri csillagok a partok sekély vizeitől kezdve a nagy mélységekig mindenütt előfordulnak és pl. a Princesse-Alice 6035 m. mélységből hozott föl egyet (Hyphalaster Parfaiti PERRIER, melyet a Talisman fedezett föl). A sekélyvízi formák gyakran rendkívül
230. rajz. Prognaster Grimaldii hátoldalról, PERRIER szerint (Hirondelle).
élénk színekben pompáznak, gyönyörű pirosak vagy rózsaszínűek, ellenben a nagy mélységekben élők rendszerint fehéresek. Némely faj testének központi része, a középkorong nagyon kicsiny, ellenben karjai igen hosszúak és karcsúak, a milyen pl. a Prognaster Grimaldii PFRRIER (230. rajz, Azori-szigetek, 2870 m., Hirondelle); a karok száma ebben az esetben igen nagy lehet (Brisinga); más fajok teste ötszög alakú, karjaik nagyon rövidek, néha annyira, hogy látszólag hiányzanak (Pentagonaster); a Mediaster stellatus PERRIER (231. rajz, New-Foundland, 1267 m.) középső helyet foglal el eme két szélsőség között, a Hexaster obscurus-nak (New-Foundland, 155 m., 232. rajz) pedig 6 igen rövid és tompa karja van. A tengeri csillagok változatos alakú lárvái a partmenti plankton tagjai. A 233. rajz az Asteracanthion lárváját mutatja be fejlődésének három különböző fokozatán, a 234. rajz pedig olyan tengeri csillag-lárvát ismertet meg velünk, a mely elüt az összes eddig ismertektől. Ezt a lárvát eddig csak a Princesse-Alice gyüjtötte
|
231. rajz. Mediaster stellatus hátoldalról, PERRIER szerint (Hirondelle). |
232. rajz. Hexaster obscurus hasoldalról, PERRIER szerint (Hirondelle). |
az Azorok vizeiben, és pedig csak akkor, a midőn a nagy nyílású hálót legalább 2500 méternyi mélységbe eresztette le.
