XIII. FEJEZET.
Az óczeán biológiája.
(Folytatás).

A tengeri állatok.

Az ízeltlábúak: atkák; nyílt tengeri felemásszárnyúak (Halobates). – Rákfélék: ágascsápúak; kagylós rákok; evezőlábúak; kacslábúak; gyökérfejűek; Pycnogonidák. – Amphipodák; Izopodák; Schizopodák; Decapodák: homár, languszta, krevett, remeterák, Galathea, tarisznyarákok.

Ízeltlábúak. Az ízeltlábúak nagy törzséből csak a rákok osztálya játszik fontos szerepet az óczeánok életében. Azonban a légcsövekkel lélekző ízeltlábúak sem idegenek teljesen a tengerektől, mert a parti régióban egyes atkafajok állandóan a víz alatt élnek, mások pedig, mint TROUESSART kimutatta, még 1410 m. mélységig is lehatolnak (CAUDON-expediczió).

A rovarokat csak a Halobates-nembe tartozó néhány poloska-faj képviseli, mely genus közeli rokona a mi édes vizeinkben is közönséges Limnobates-nemnek. Ezek az állatok a meleg tájak csendes vizeinek felületén élnek, távol minden szárazföldtől; szárnyaik nincsenek és tökéletesen alkalmazkodtak sajátságos életmódjukhoz; ha zavarják őket, vagy a midőn a víz felülete nagyon nyugtalan, minden valószínűség szerint a víz alá merülnek. A Princesse-Alice-nak sikerült ezekből a nehezen megfogható állatokból néhány példányt gyüjtenie és pedig 1901-ben a Zöldfoki szigetektől délre, 1905-ben pedig a Sargasso-tengerben és mintegy száz kilométerre St. Migueltől (Azori-szigetek) délre. Ez a faj a Halobates Wullerstorffi nevet viseli, melyet az itt közölt, BOUVIER-től származó rajz abban a természetes helyzetében tüntet fel, melyet a víz színén el szokott foglalni (253. rajz.)

253. rajz. Halobates Wullerstorffi 7-szeresen nagyítva, BOUVIER E. L. szerint.

A rákfélék a minket érdeklő szempontok tekintetében rendkívül fontosak. Igen sok rákfaj vagy a lárvája a plankton legnagyobb hányadát alkotja – legalább a tengerek igen hatalmas területein – s tudjuk, hogy rendkívül sok magasabbrendű állat, különösen nyilt tengeri hal táplálékát a plankton szolgáltatja. Ezekről az állatokról, melyeknek 600-nál több faja ismeretes, kissé részletesebben kell szólanunk.

436

A rák szó első pillanatra a folyami rák vagy a tarisznyarák képét idézi fel, azonban vannak ezeknél sokkal apróbb, s egyben sokkal fontosabb rákok is. A rákok ízelt állatok, arthropodák, melyek vízben élnek és kopoltyúkkal lélekzenek; testüket ízelt lemezek borítják, elülső részüket pedig erős vért, a carapax fedi. A nagyobb fajok carapaxa kéregszerű, a kisebbeké ellenben átlátszó és nagyon kicsiny.

A plankton apróbb rákjai sorában szerepel először is néhány ágascsápú rákfaj (Cladocera), melyek a mi édes vizeinkben is közönséges Daphniák vagy bolharákok rokonai. Ezek ritkán nagyobbak 2 milliméternél és könnyen meg lehet ismerni őket nagy fekete homlokszemükről, melyet fénylő, kúp alakú testek vesznek körül (Penilia, Podon, Evadne.) Eme három nem közül az első eddig csak Új-Zéland környékéről, Ceylon- és a Szunda-szigetek tájáról, a Guineai-öbölből, a Mexikói-öbölből és Rio de Janeiro vidékéről volt ismeretes, míg 1905-ben és azóta a Penitia Schmackeri RICH.-t a kis szemű háló segítségével a Földközi-tengerben is sikerült gyüjtenem.

A kagylós rákok (Ostracoda) rendjébe olyan apró rákok tartoznak, melyek testét két apró pánczél takarja s a mely hasonlít egy csöppnyi, csak pár mm. nagyságú kagyló héjához. A héj legtöbbnyire átlátszó és gyakran különböző rajzolatokkal díszített. A kagylós rákok főképpen a pelágikus zóna lakói; igen sok fajuk bizonyos mélységben él és csak éjjel emelkedik fel a víz színére a mikor sűrű hálóval nagy mennyiségben gyüjthetők, nappal ellenben rendesen hiába keressük őket. Más fajok tekintélyes mélységek lakói. Az újabb kutatások a mély, batipelágikus zónából oly gömbded, narancs színű, óriási, 10 mm.-nél nagyobb kagylós rákokat hoztak felszínre, melyeknek csillogó gyöngyházszerű fénytörőkészülékkel ellátott szerveik vannak s a melyek kétségtelenül világitó

437

szervek, jóllehet a Princesse-Alice által elevenen gyüjtött Gigantocypris-en végzett ez irányú vizsgálataim eredménytelenül végződtek, a mint hogy meddők maradtak CHUN ide vágó vizsgálatai is.

Némely kagylós rák felső ajkán, az ú. n. labrumon, mirigyek találhatók, melyeknek váladéka vízzel való érintkezéskor élénk fényt sugároz ki, a mint már MÜLLER és HANSEN is megfigyelte.

A tenger biológiája szempontjából nem a legnagyobb rákok (homár, languszta) a legfontosabbak, hanem kétségtelenül az evezőlábúak (Copepoda) fajai, és pedig különösen az u. n. szabadon élő Copepodák, vagyis azok, a melyek sem nem élősködői sem nem asztaltársai (commensalistái) más állatoknak, hanem egész életükön át szabadon mozognak a vízben. Néha a millimétert se ütik meg, azonban néha elérik az 5––12 mm.-nyi nagyságot is, de rendesen 2–3 milliméternyi nagyok. Színük nagyon változatos, néha vörösek vagy narancs színűek, gyakran kékek. A Copepodák szerkezetét a 254. rajz tárja elénk. Testük alakja általában véve megnyúlt, szelvényei igen élesen kidomborodnak; úszásra szolgáló első csáppáruk rendesen nagyon jól fejlett. Ezek az állatok csodálatos gyorsasággal szaporodnak. Sok helyen, például az északi tengerekben a nyilt víz felületén végzett halászatok alkalmával gyakran úgyszólván csupán

254. rajz. Copilia vitrea, GIESBRECHT szerint. (A nápolyi öböl állat- és növényvilága.)

438

Copepodák-at (Calanidák) fogtak, melyek a háló fenekén vörös vagy narancs színű, kocsonyaszerű, halszagú tömeget alkottak.

Ilyen faj például a Calanus finmarchicus, mely óriási, vastag rétegeket tölt meg és tápláléka sok halnak, sőt a bálnának és más czetfajoknak, valamint a tengeri madaraknak is. Az amerikai bálnavadászok ezeket a tömegeket "bálnaabrak"-nak hívják; midőn a Copepodák lerakták petéiket és az őket tartalmazó rétegek sárgákká lettek, akkor azt mondják, hogy a bálnaabrak megérett. A midőn a Copepodák eltűnnek, az annak a jele, hogy nemsokára a bálnák is másfelé vonulnak. A Copepoda-tömegek máskor rengeteg, több kilométer terjedelmű vörös foltokat alkotnak, melyek a héring, a makréla, stb. millióit csábítják oda, így pl. Skóczia és Norvégia partjai mentén. A víz akkor átlátszatlanná válik, a halak pedig úgy meghíznak, hogy könnyen el lehet őket fogni. Azt is mondják, hogy a halak minősége is változik a szerint, hogy miféle Copepodák-at esznek. Emez élő táplálék értéke, mint az imént láttuk, megbecsülhetetlen, azért természetesnek tarthatjuk, hogy a tengerek kikutatására alakult nemzetközi bizottság egyik fő feladatául azt tűzte ki, hogy ez állatok életfolyását minél tökéletesebben felderítse. Számos vizsgálatot végeztek már ebben az irányban s pl. PAULSEN és SCHMIDT kimutatta, hogy a fiatal, pelágikus életmódot folytató tőkehalak a szerint változtatják lakóhelyüket, ahogyan a Calanidák, melyeket állandóan követnek s a melyekből táplálkoznak; kiderült az is, hogy a héringhalászat főképpen ott gyümölcsöző, a hol az Irminger-áram által sodort Copepodák bőviben vannak. Fölemlíthetem, hogy egy norvég gőzhajó Izlandtól északra júliusban és augusztusban néhány óra alatt több száz hordó héringet fogott. Mint többször láttuk, az áramok, a plankton és a hasznos halak gyakorisága közt lévő összefüggés nyilvánvaló és így az áramok ismerete az alapja az észszerű és tudományos halászatnak; ezt a tételt valóban nem ismételhetjük elég sokszor.

Némely Copepoda-faj arról nevezetes, hogy kiugrik a vízből többszörös szökéssel; ezek DAHL repülő Copepodá-i.

Az imént ismertetett színes alakokon kívü vannak színtelenek is. Mások, mint pl. a Saphirinák, melyek egészen átlátszóak, különböző árnyalatú, élénk, csillogó színjátékkal gyönyörködtetik az embert a szerint, hogy mozgásuk közben milyen helyzetbe

439

jutnak az ember szeméhez képest. Ez a színjáték pusztán physikai jelenségen, a fénynek a köztakaró különböző szerkezetein való megtörésén alapszik, ellenben a foszforeszkálás egyáltalában nem játszik benne szerepet. Az összes Copepodák a plankton apró szervezeteiből, Diatomeák-ból, Peridineák-ból, Radiolariák-ból, sőt saját lárváikból élnek. Sok faj mélyen a vízszín alatt él és a felszínre sohase jut; innen van, hogy az újabb expedicziók, főképpen a Valdivia és a Princesse-Alice, melyek első sorban a mély vizek kikutatását tűzték ki czélul, rendkívül sok új batipelágikus fajt fedeztek föl.

A Copepodák körében sok érdekes sajátságot figyelhetünk meg, de itt csak néhányat említhetünk s azokat is csaknagyon röviden; így pl. van a Calanidák közt egy nem (Pleuromma), melynek legtöbb faja a fejtorán vagy jobb, vagy bal oldalt egy kicsiny nagyon sötét, mirigyes duzzanatot visel. Ennek a szervnek szerepe ismeretlen, de az biztos, hogy nem világító szerv; lehetséges, hogy ú. n. termoszkopikus szerv, mely arra való, hogy segítségével az állat a hősugarakat megérezze, vagyis olyan szerv, a milyeneket JOUBIN egy Cephalopodá-n tanulmányozott. Minthogy azonban GIESBRECHT megfigyelése szerint nyílása van, az említett föltevés nem nagyon valószínű. A Coryceidák családja, melybe a Copilia (254. rajz) is tartozik, nevezetes arról, hogy tagjainak óriási, nagyon domború, gyakran a homloktól a potrohig érő szeme van.

Csak éppen hogy megemlítjük az Ascidiák-kal, Salpák-kal és más állatokkal asztalközösségben élő Copepodá-kat, továbbá az élősködőket, melyek halakban és más állatokban, élősködnek. A halakon élősködő alakok szervezete csodálatos módon átalakult az élősködő életmód következtében, azonban, ámbár elismerjük, hogy némely tekintetben rendkívül érdekesek, e helyen nem szólunk róluk. Meg kell azonban említenünk egy olyan alakot, mely tengeri sünökben élősködik, s a mely a gazdaállat belsejében a már említett gubacsszerű képződményeket hozza létre; a 255. rajz egy ilyen gubacs keresztmetszetét mutatja be a benne lévő élősködővel (Pionodesmotes phormosomae BONN.) együtt, a mely teljesen be van zárva, mivel teste a gubacs szűk nyílásán nem fér át.

255. rajz. Pionodesmotes phormosomae, BONNIER szerint (Princesse-Alice).

A foszforeszkáló alakok a Copepodák sorában nagyon ritkák;

440

GIESBRECHT, a ki szorgosan tanulmányozta ezt a jelenséget, a Nápolyi-öböl Copepodá-i közt csak öt világító fajt talált. A jelenséget először FABRICIUS figyelte meg 1780-ban a Davis-szorosban a Metridia nem milliárdjain. A svéd spitzbergai expedíczió 1872 deczemberében és 1873 januárjában Mosselbayben figyelte meg, hogy a Metridia armata világít. LILLJEBORG szerint a világító állatok részben a vízben, részben a partok nedves haván, sőt a száraz havon éltek. Úgy látszott, mintha a –10 C°-os hó maga világított volna a sötétben.

Mint dr. GIESBRECHT, magam is megfigyeltem, hogy midőn nyílt tengeri halászatok alkalmával nagyon sok Copepodá-t fogtunk, a vizes selyem hálón rengeteg, zöldesen fénylő pont villant meg. Ha – mint gyakran megtettem – ilyen gyüjtést sötét szobába viszünk és tengervízbe teszünk, csodálatos látványban gyönyörködhetünk, mert néhány csepp formolt cseppentve a vízbe, millió és millió zöldes fénypontot láthatunk felvillanni, kialudni és ismét kigyulladni. GIESBRECHT figyelte meg először, hogy eme Copepodák fénye sajátságos zöldes-sárga bőrmirigyek váladékából ered, melyeket nagyon könnyen meg lehet különböz-

441

tetni a bőr egyéb, színtelen mirigyeitől; a váladék részben ugyanolyan színű szemecskékből áll. Ezek a szemecskék néha nagy erővel lökődnek ki. A világító mirigyek száma és elhelyeződése valamely faj hímjén és nőstényén mindig ugyanaz. Az Ocnoeá-nak legalább 70 világító mirigye van, a Pleuromma abdominalé-nak csak 18. A Heterochaetá-nak legalább 36 ilyen mirigye van és CIESBRECHT megfigyelte, hogy eme nem fajai egy pillanat alatt kiürítik összes mirigyeiket, ellenben a Pleurommák-éi közt néhány mmd ig telve marad, úgy hogy újabb és újabb izgatásra mindig világítanak, a miért vizsgálódás czéljaira nagyon alkalmasak. A mirigyek anyaga csak a vízzel való érintkezésre világít, akár él még az állat, akár nem, sőt világít még az állat kiszárítása után három héttel is. GIESBRECHT megállapította, hogy gyenge ammoniákoldat és más anyagok hatására a világító mirigyek váladéka kiürül, ellenben a savak és egyéb anyagok megakadályozzák kiürülésüket, azonban a váladék világító tehetségét nem szüntetik meg, mert hogyha mesterségesen kiürítjük őket, még savas vízben is világítanak. Minden körülmények közt szükséges és elégséges, ha a mirigyek váladéka érintkezik a vízzel. A kékes-zöld világító váladék többé-kevésbbé nyálkaszerű és az üvegre ráragad.

GIESBRECHT fölteszi, hogy a Copepodák világítása ellenségeik elriasztására való; midőn üldözik őket, kibocsátják világító anyagukat, és mialatt ellenségeik figyelme a fénylő pontokra terelődik, maguk elmenekülnek; tudjuk azonban, hogy sok hal és egyéb állat, a mely eszi a Copepodák-at, érzékeny a fény iránt és vonzza őket a hirtelen fellobbanó világosság, a helyett, hogy megijednének tőle. Hiszen vannak halászó eljárások, melyek a fénynek a halakra gyakorolt vonzó hatásán alapszanak és a monacói herczeg számos helyen, különösen horgonyzás alkalmával, de a nyilt tengeren is végzett kísérleteket arra nézve, hogy a mesterséges fény miként vonzza a pelágikus állatokat: Egy 50 gyertyafényű, vízhíjason elzárt és két méternyire leeresztett villamos lámpát öt percz mulva apró rákok és gyűrűsférgek egész serege vett körül ... gyűltek oda halak, pl. Scopelidák, repülőhalak ... sőt Cephalopodák is." Lehetséges az is, hogy, mint BANDT és DAHL gondolja, a Copepodák azt az elrettentő hatást fordítják hasznukra, melyet a hozzájuk hasonlóan világító tengeri csalánozó állatok gyakorolnak ellenségeikre.

442

256. rajz. Lepas anatifera.

A kacslábúak (Cirrhipedia) tetemesen eltérnek az összes többi rákféléktől, mivel testük idegen tárgyakra van erősítve, és ez megmagyarázza azokat a sajátságaikat is, melyeket új életmódjukhoz való alkalmazkodásuk során szereztek. Ezek csak lárva állapotban szabadok és úszkálnak a nyilt vízben vagy a partok mentén, a mikor apró, egy milliméter hosszú kagylós rákokhoz hasonlítanak. Ilyenkor tehát plankton-szervezetek. Azonban csakhamar megtelepszenek, pl. a tengeren uszkáló tárgyakon, melyeket csakhamar belepnek, mint pl. a Lepas. Gyakran hosszú, barnás-sárga, lágy, rugalmas nyél segítségével úszó tárgyakra erősített kékes-fehér kagylóhoz hasonlítanak. A 256. rajz három összehúzódott nyelű Lepas anatiferá-t tüntet fel. Az Atlanti-óczeán nyilt vizein gyakran találtunk korhadt roncsokat, melyeket a Lepas-ok milliói leptek be. A Lepas-ok maguk közt apró tarisznya-rákoknak, házatlan tengeri csigáknak, Amphipodák-nak, stb. adtak lakást, s így együtt egészen sajátságos faunát alkottak. Lepas-okat a legkülönbözőbb tárgyakon találhatunk: teknősbékákon, dugókon, úszó tajtékköveken, úszó salaktöredékeken, stb. Bizonyos esetekben légbuborékok vannak bezárva az úszó alkalmatosságul szolgáló tárgyra ragadó nyálkában, melyek azt könnyebbé teszik. A több meszes, egymáshoz símuló lemezből álló héj belsejében van az állat, melynek lábai ízelt, kacsszerű, szőrökkel fedett függelékekké alakultak át és együtt mintegy kis bokrot alkotnak. A kacsok állandóan mozognak, kinyúlnak vagy behúzódnak és a vízáram állandó változásáról gondoskodnak, de arra is valók, hogy a vízben lévő, táplálékul szolgáló testecskéket megragadják, valamint ezek segítségével fogja meg az állat a terjedelmesebb testeket is. Láttam azt is, hogy egy Lepas egy Velellá-t tartott így megragadva, melynek felfalásával volt elfoglalva; ők viszont teknősbékáknak és bizonyos halaknak szolgálnak táplálékul. Az előzőkkel rokon, de nagyon csenevész nyéllel bíró fajok a nagy mélységekben is előfordulnak, a hol sziklákra, korallokra, stb. van-

443

nak nőve. Ilyen pl. a Scalpellum Grimaldii, melyet az Azorok táján 845 és 1230 méter mélységben gyüjtöttünk, vagy a S. debile, melyet a Princesse-Alice 5000 méter mélységből hozott fel. Más fajok nyél híján közvetetlenül vannak idegen tárgyakra erősítve; ezeknek a héja sokszögletű; ilyenek a tengerpart szikláin nagyon közönséges Balanus-ok, vagy a Verruca, mely nagy mélységekig lehatol.

Van a kacslábú rákoknak egy csoportja, mely csupán czetek bőrén él; a Xenobalanus legtöbbnyire az úszók végére telepszik, és pedig nemcsak a Globicephalus-éra, mint azt egészen a legújabb időkig hitték, hanem az Orcá-éra, a Grampus-éra, sőt a delfinére is, mint azt a monacói herczeg útjai alkalmával megállapítottuk. A Coronula csak bálnákon él.

A gyökérfejű rákok (Rhizocephala) magasabbrendű rákokon élősködnek s az élősködő életmód következtében annyira átalakultak, hogy idomtalan zacskóhoz hasonlítanak, melyből gyökérszerű képződmények hatolnak a gazdaállat testébe s ezeken át szívják nedveit. Csak fejlődésük pontos tanulmányozása döntötte el, hogy ezek a furcsa külsejű állatok is rákfélék s a kacslábú rákok sorába tartoznak. Megtalálhatjuk őket mind a partmenti, mind a mélytengeri rákokon. A Peltogaster teste megnyúlt, sárga kis zacskó, és remeterákok potrohán élősködik. Mi Eupagurus variabilis-on találtuk 618 méter mélységben. A Sacculina alakja zömökebb, s vastag, rövid, duzzadt babszemhez hasonlít; tarisznyarákok potrohán élősködik, pl. a Geryon affinis-én, és előfordul egészen 1165 métermélységig. Ezek az élősködők nagyon gyakran teljesen elpusztítják gazdáik nemi szerveit, a mint azt GIARD kimutatta, úgy hogy azok nem tudnak tovább szaporodni (castratio parasitica).

A Pycnogonidák vagy Pantopodák úgyszólván csupán lábból állanak, mint a nevük is mutatja. Ez a csoport nagyon kevés s nagyon egyforma szerkezetű fajokból áll. A mérsékelt égöv partmenti vizeiben csak apró fajaik fordulnak elő, melyek zöldek vagy sárgák, azonban északon olyan nagy termetű fajaik is élnek, mint a mérsékelt vagy forró égöv tengereinek nagy mélységeiben. Eme különös alakú állatok törzse nagyon karcsú (257. rajz), csak éppen akkora, hogy alkalmas a lábak odaerősítésére, úgy hogy a belső szervek elhelyezésére a törzs nem is

257. rajz. Colossendeis (Challenger)

444

elég tágas, azért a bélcső a szükséges fejlettséget csak úgy tudja elérni, hogy hosszú nyújtványokat bocsát a járólábak belsejébe. Járólábuk rendesen négy pár van, azért némelyik szerző ezeket az állatokat a pókok közé osztja be. Azonban két újabb antarktikus expediczió, a Discovery és a Scotia, talált oly Pycnogonidákat is, melyeknek öt pár járólába van s a melyeknek egyik jellemző képviselője, bár már régen fölfedezték, jóformán mégis ismeretlen maradt mindaddig, míg HODGSON rá nem terelte a figyelmet (Pentanymphon, stb.).

Ezek az állatok lassan mozognak a moszatok és egyéb tengeri növények közt. A mélytengeri fajok gyakran sziklás fenéken találhatók; ilyen mélytengeri alak a Colossendeis, mely különösen az Azorok közelében gyakori. Ez a nem roppantul érdekes s valami nagy kaszáspókhoz hasonlít; törzse nagyon vékony, alig vastagabb a lábainál. A szép narancsvörös Colossendeis gigas HOEK-nak, melyet az Hirondelle gyűjtött, 20 czentiméternél hosszabb, vékony lábai vannak; feje szintén hosszú és gyakran vastagabb, mint a törzs maga, ezért az ember könnyen potrohnak nézhetné, mely utóbbi alig észrevehető. Általában véve Igazan különös külsejű állat (257. rajz).

Az Amphipodák alakjáról csakhamar képet alkothatunk, ha eláruljuk, hogy a Talitrák vagy tengeri bolhák, a melyeket megtalálhatunk a mi tengereink partjain is mindenütt, ha az apály alkalmával szárazon maradt moszatokat és egyéb törmelékeket felemeljük s a melyek élénk ugrándozásukkal mindjárt fölkeltik a

445

figyelmet, ezek közé a rákok közé tartoznak, ide sorolandók továbbá patakjaink bizonyos apró rákjai is. Fajaik száma igen tekintélyes, alakjuk igen változatos. Egyik-másik faj néha óriási, szinte hihetetlen mennyiségű egyedszámban fordul elő; így pl. az Hirondelle egy hálója 1887-ben a new-foundlandi St. Johns kikötőjében az Orchomenella minuta KRÖYER-t oly mennyiségben fogta, hogy egy három literes edény tele lett vele, pedig példánya nem volt nagyobb 1 cm.-nél. Eme rákok ritkán nagyobbak 2–3 cm.-nél, egyes fajok meg éppen mikroszkópos kicsinységűek. De néhány ritka faj sokkal nagyobb is lehet, mint pl. az Euryporeia gryllus, mely 6–7 centiméter nagyra is megnő. A Princesse-Alice gyakran gyűjtötte ezt a fajt 1897-ben Portugália és az Azorok táján egészen 5005 méter mélységig; 1898-ban a Lofoti-szigetek táján 1095 méter mélységben találta, egy példánya pedig – elég különös dolog – a 74. szélességi fok alatt, 3220 m.-nyi mélység felett egy sirályhojszából (Fulmarus glacialis) származott, melyet az bizonyos[an] holtan talált a víz felszínén.

A Lofoti-szigetek táján 1095 m.-nyi mélységből felvont háló még más, igen érdekes Amphipodák-at is hozott felszínre, milyen pl. a Hyperia Vöringeni SARS, több száz Anonyx nugax, több

446

ezer Orchomene pectinatus, végül egy olyan nemnek egy új faja, melyet addig csak a Csendes-óczeánból, a Tahiti szigetekről ismertek; ezt a fajt CHEVREUX Cyclocaris Guilelmi-nek (258. rajz) nevezte el II. VILMOS császár tiszteletére, a ki a háló felhúzásakor jelen volt a Princesse-Alice fedélzetén. De a legóriásibb s a legnagyobb mélységben élő Amphipodá-t Madeirától délnyugatra, a monacói mélyedésben halásztuk 5285 méter mélységből. Ez a rák, melynek akkor neme is, meg faja is új volt a tudományra, csoportjának óriása, mert 14 cm. hosszú. CHEVREUX Alicella gigantea néven írta le (259. rajz).

258. rajz. Cyclocaris Guilelmi CHEVREUX.

259. rajz. Alicella gigantea CHEVREUX.

Az Amphipodák néha nagyon élénk színűek, máskor azonban teljesen színtelenek és akkor átlátszóak; ilyenek pl. a pelágikus életmódhoz alkalkalmazkodott Phronimák, a melyek rendesen két végén nyitott, kocsonyás, hordószerű képződményben élnek. Ez a védő tok bizonyosan valamely elhalt Pyrosoma maradványa. Számos olyan pelágikus Amphipoda ismeretes (Hyperinák),

447

261. rajz. Cyphocaris Richardi CHEVREUX.

260. rajz. Hyperia schizogeneios STEBBING.

melyeket hatalmasan fejlett, sok kristálykúpból összetett szemük jellemez (260. rajz). Számos faj a víz színétől messze, nagy mélységekben él, a mint különösen a Valdivia és a Princesse-Alice mélytengeri kutatásai derítették ki. Ilyen faj a Brachyscelus crusculum, mely a felszínen nem fordul elő, azonban igen gyakran található egy kis tinhalfaj gyomrában. Ilyenek azok a különböző, újabban fölfedezett Amphipodák is, a melyeket az 5000 méternyire lebocsátott nagy nyílású vertikális háló hozott napfényre. CHEVREUx ezek között több új fajt talált: Vibilioides Alberti (262. rajz), Cyphocaris Alicei, Cyphocaris Richardi (261. rajz), mely utóbbi arról nevezetes, hogy feje elül kiugró csúcsban végződik; a 263., 264. és 265. rajzok kellőképpen igazolják, hogy az Amphipodák alakja milyen változatos lehet. Ezek az állatok rendkívül falánkok; egy 2620 m.-nyire lesülyesztett varsában fogott 80 cm. hosszú czápának (Centrophorus) belsejét teljesen felfalták; a czápa ép bőre üres zsák módjára esett össze, midőn kihúzták a vízből, mint ezt a monacói herczeg igen találóan írja. Ezek a rákok valamely halcsontvázat oly tökéletesen megtisztítanak, mint a hangyák valamely kis rágcsálóét. Némely Amphipoda élősködő, mint a bálnatetvek vagy Cyamus-ok, s ezek teljesen más szervezetűek, mint szabadon élő rokonaik.

262. rajz. Vibilioides Alberti CHEVREUX.

263. rajz. Streetsia Stebbingi CHEVREUX, pelágikus faj.

264. rajz. Stenothoides Perrieri CHEVREUX, melyet egy tengeri csillagon fogtunk (Hirondelle, 150 m. m., New-Foundland).

265. rajz. Rhachotropis Grimaldii CHEVREUX (Hirondelle, Gascogne-öböl, 510 m. m.).

Az Amphipodák közt eddig nem ismertek foszforeszkáló

448

alakokat, természetesen csak a rendes foszforeszkálást értve s nem azt, a mely testükre tapadt világító baktériumoktól ered. Újabban VOLTERECK a Valdivia Amphipodá-i közt néhány, a Scypholanceola nembe tartozó fajt sorolt fel, melyeknek mindkét oldalán a Cigantocypris föntebb említett, valószínűleg világító szerveihez nagyon hasonló szerveik vannak. Eme szerv külső, tölcsér alakú része szivárványszínű és bizonyára a szerv mélyén lévő mirigyből származó fény visszatükrözésére való.

Az ászkarákok vagy Isopodák nagyon közeli rokonai az imént ismertetett rákoknak, azonban testük a helyett, hogy keskeny s oldalról lapított volna, hát-hasi irányban lapított. A pinczékben és nedves üregekben nagyon gyakori ászkarákok külsőleg egészen olyanok, mint sok, tengerben élű rokonuk. Nagyságuk épp olyan, különböző, mint az Amphipodák-é, s pl. a Talisman által gyűjtött Bathynomus giganteus nagyobb 10 cm.-nél. Sok, rendes alakú Isopoda (Anilocra, Cymothoa) különböző halak bőrén vagy szájában élősködik. Megemlíthetem közülük az egyik új Livoneca-fajt, a mely egy hal (Synaphobranchus pinnatus) szájában él. Ezt a halat nagyon gyakran fogtuk az 1000–2000 méternyire leeresztett varsákban. Az említett Livoneca 6–7 cm. hosszú nősténye

449

gyakran a sokkal kisebb hímmel együtt él. Az Isopodák egy másik, tekintélyes csoportjának szervezetét viszont a sajátságos életmód tetemesen átalakította, azokét jelesen, a melyek más rákféléken élősködnek; ezek közül különösen ismertek a Bopyrinák, melyek magasabbrendű rákokon, kiváltképpen krevetteken élősködnek. De az élősködő Isopodák-nak maguknak is vannak élősködőik; sőt ismerünk egy Isopodá-t, mely másik Isopodá-n élősködik, ez meg viszont egy Amphipoda élősködője! Az élősködők által okozott szervezeti átváltozások között különösen a castratio parasiticát említhetem, a melyről már megemlékeztem, a midőn a rákokon élősködő kacslábú rákokat ismertettem. "Ez a jelenség" – mint GIARD írja, "a hím és női nemi szervek kisebb vagy nagyobb fokú elcsenevészedésében, valamint a vele kapcsolatos élettani és alaktani folyamatokban nyilvánul, mely az élősködő hatásának a következménye."

Az élősködő által megtámadott állat szaporodásra legtöbbször alkalmatlan és elveszíti külső nemi bélyegeit, úgy hogy ha hím, meddő nősténynek látszik.

Ismerünk néhány nyilt tengeri Isopodá-t is, ezek azonban távolról sem olyan érdekesek és fontosak, mint a mélytengeri Amphipodák. Előfordulnak még mintegy 5000 m.-nyi mélységben is, de ott nagyon ritkák; egyik családjuk, a Mumopsidák-é, csupa vak fajból áll.

Ha bizonyos helyeken a víz felszíne felé valamiféle fényforrást közelítünk, nagyon sok állat gyülekezik oda, köztük gyakran apró Isopodák is; ilyen módon gyüjtöttünk a Safi-öbölben (Marokkó) és másutt igen sok Eurydice spinigera HANSEN-t.

Mellőzve a Cumaceák-at és a sáskarákokat, a Schizopodák-ra térünk át, melyek a mi szempontunkból rendkívül érdekesek. Ezek az állatok apró krevettekhez hasonlítanak; 8 pár, két jól fejlett ágra osztott lábuk van. Négy csoportra lehet őket osztani, melyek a következők: 1. Lophogastridák; közéjük soroljuk a Gnathophausia nem számos faját, melyek közé a legnagyobb, néha 15 cm. nagyságú Schizopodák tartoznak (G. ingens). Számos szép skárlátvörös faj carapaxa elül és hátul hosszú hegyes csúcsban végződik (G. zoea, G. elegans). 2. Eucopiidák, melyeknek sokáig egyetlen képviselője volt ismeretes (Eucopia australis), kis krevettszerű, narancsvörös állat, mely nagyon el van terjedve az

450

összes tengerek mélyebb vizeiben. A Princesse-Alice 1904-ben ennek a nemnek egy új faját fedezte föl (E. intermedia HANSEN), s azóta ismeretessé lett több más faja is. Míg az itt ismertetett két csoport tagjai közt egyetlen egy sem ismeretes, melynek világító szervei vannak, addig a következő csoport fajai közt sok a világító. 3. Euphausidák; az Euphausia, Thysanopoda, Nyctiphanes, Thysanoessa, Nematoscelis (266. rajz) nemeket világító szervek tüntetik ki, melyek a következő módon vannak elhelyezve: egy pár van az első lábpár tövén, egy pár van az utolsó lábpár kopoltyújának tövén, s egy-egy van a 4 első potrohszelvény hasoldalának a középvonalában. Azonkívül hasonló, nem mozgatható szerv található bizonyos Euphasia-fajok szemkocsányának felső belső oldalán is; a többi világító szerv ezzel ellentétben saját izmai segítségével mozgatható. Mindegyik szerv periferikus pigmentrétegből, központi fényfejlesztő szervből és színtelen, domború lencséből áll. Ezeket a szerveket régebben, mielőtt tudták volna, hogy világító szervek, járulékos szemeknek tartották. A Stylocheiron nem fajainak valamivel kevesebb ilyen szerve van, mint az említetteknek s a hímek szervei sokkal fejlettebbek és járulékos lencséjük is van.

266. rajz. Nematoscelis mantis, CHUN szerint.

451

Jellemző erre a nemre az is, hogy szeme sokkal tökéletesebb, mint a többié. U. i. a szemek nagyon fejlettek, azonkívül két részre oszlottak, egy homloki részre és egy oldalsóra, melyek mindegyikének sajátos hivatása van. 4. Mysidák, melyek a Schizopodák leggazdagabb csoportját alkotják; rendesen apró termetű, általánosságban 10–30 milliméter nagyságú állatok; a család óriása a 85 milliméter nagyságú Boreomysis scyphops. A Mysidák-nak nincsenek világító szerveik és ha a legnagyobb részüknek jól fejlett szemeik is vannak, akadnak közöttük vakok is, mint pl. az imént említett faj, melyet a déli tengerekben 3560 m. mélységben gyüjtöttünk, vagy a 4500 m. mélységben élő Petalophthalmus armiger, melynek szeme két apró, tojásdad, pigment nélküli, fényfelfogó alkotórészek híjával lévő lemezzé zsugorodott össze. A Pseudomma szintén vak.

A Schizopodák, különösen pedig bizonyos Mysidák (pl. Mysis oculata) néha óriási tömegekben fordulnak elő és táplálékul szolgálnak a bálnáknak, a fókáknak és sok más sarkköri állatnak.

Az ismert Schizopodák számát tetemesen növelték a PrincesseAlice új mélytengeri kutatásai, melyek egészen az 5000 m.-nyi mélységekig kiterjedtek.

Az imént ismertetett Schizopodák átvezetnek bennünket a hosszúfarkú tízlábú rákokhoz (Macrura), melyek közé sorolja egyébként számos igazán illetékes buvár magukat a Schizopodák-at is. A hosszúfarkú tízlábú rákok megnyúlt testű állatok, melyeknek öt pár járó lába és hosszú farka, vagy helyesen potroha van. A közismertek közül csak a következőket említem: a különböző krevetteket, a homárt, a langusztát, stb. Osztályozásuk főképpen a kopoltyúk szerkezetén és a test függelékeinek sajátságain alapszik.

A Scyllaridák olyan langusztához hasonlítanak, melynek hátoldala erősen lapított s a melynek hosszú csápjai keskeny, rövid lemezekké lettek. Többnyire a meleg és a mérsékelt öv tengereinek sekély vizeiben fordulnak elő. A Scyllarus arctus nagyon közönséges a Földközi-tengerben; a S. latus 30 cm. hosszúra is megnőhet s az előbbinél sokkal ritkább.

A Palinuridák csoportjába tartoznak a mi vidékeink és a meleg tájak langusztái. Egyes fajok, mint pl. az új-zélandi Palinurus tumidus, 60 cm. hosszúak is lehetnek a csápok hozzászámítása nélkül, ellenben az Európában közönséges P. vulgaris nem nő meg

452

45 cm.-nél nagyobbra. Ezek a rákok fontos kereskedelmi czikkek mivel húsuk nagyon becses. Rendesen sekélyebb mélységben fogják őket varsák segítségével. A languszták hosszú csápjaik tövén elhelyezett sajátságos szerveik segítségével czirpelés szerű hangot tudnak adni.

267. rajz. A lauguszta phyllosoma-lárvája (Challenger).

Az imént ismertetett rákok petéiből nem olyan fiatalok kelnek ki, a melyek hasonlítanak a Scyllarus-hoz vagy a langusztához, hanem olyan lárvák bújnak ki belőlük, a melyek a felnőttekhez egyáltalában nem hasonlítanak. A lárva (267. rajz) levélszerűen lapított, átlátszó, majdnem színtelen és hosszú kocsányon ülő szemei vannak; pelágikus életét él, tehát planktonszervezet, míg a felnőttek a fenéken élnek, rendesen sziklás helyeken. Az Eryonidák általánosságban nagyon lapított testű Scyllarus-okhoz hasonlítanak, rostrumuk nincs, vakok, vagy csak nagyon csenevész szemeik vannak. Ollóik rendesen nagyon hosszúak és karcsúak. Ebbe a családba másodkori kihalt alakok, valamint ma élő, mélytengeri fajok tartoznak Első képviselőjüket 1863-ban írták le a Földközi-

453

268. rajz. Eryoneicus Alberti
BOUVIER E. L. szerint (Princesse-Alice).

tengerből Polycheles typhlops néven. A tengerkutató expedicziók azóta elég sok ilyen ősi típusú rákot hoztak a felszínre és pedig a föld legkülönbözőbb pontjairól. A Polycheles és a Pentacheles színe eléggé halovány, gyakran rózsa vagy ibolya színű, héja vékony s barázdák és tüskék díszítik, 450–2500 m. mélységben fordul elő; a Willemoesia rendesen 2400–3700 m.-nyi mélységben található. Az Eryoneicus inkább a kihalt Erynoidák-hoz hasonlít s a megelőzőktől gömbölyű, tüskés tora által (268. rajz) tér el. Majdnem színtelen és átlátszó, 1–3 cm. hosszú és inkább valami lárvához, mint kifejlődött állathoz hasonlít, s régebben azt ís hitték, hogy nem is kifejlett állat, hanem a Polycheles-nek vagy valamely ezzel rokon nemnek a lárvája. A monacói herczeg tudományos útjai során nagyon sok ilyen rákot gyüjtöttünk, melyek addig teljesen ismeretlenek voltak (Polycheles dubius, P. Grimaldii). Az Eryoneicus-ok közül az E. Alberti-t (268. rajz) említem, melyet újabban a nagy nyílású függőleges hálóval gyüjtöttünk.

A Homarus-félék a legnagyobb rákok, mert már láttak 1.20 m. hosszú és 13 kgr. súlyú amerikai homárt (H. americanus) is, s a mi közönséges homárunk (H. vulgaris) is elérheti az 5–6 kgr.-nyi súlyt. A norvég rák (Nephrops norvegicus) vagy másképpen scampi is ilyen homár-fajta, azonban jóval kisebb az előbbieknél; fehér, vagy vörös; igen közönséges a kontinentális plató közepes mélységeiben, a honnan a partmenti helyek piaczára hordják. A Nephropsis, a mely még kisebb termetű, rendesen vörös vagy sárga, szőrökkel fedett állat, már sokkal nagyobb mélységekben él, le egészen 1500 m.-ig.

A Penaeidák-kal áttérünk a tulajdonképpeni krevettek ismertetésére, melyeket számos nem képvisel s ezek között van több fajokban gazdag is. Rostrumuk rendesen jól fejlett s többé-kevésbbé fogazott, hegyes csúcsban végződik. Kocsányos szemeik többé-kevésbbé fejlettek. Számos mélytengeri faj szemében nagyon kevés a pigment, vagy egészen hiányzik is. Némely krevettnek (Gennadas, stb.) a szeme mellett kis bütyök alakú vilá-

454

gító szerve van. A Penaeidák legjellemzőbb alakja a Penaeus caramote, mely igen gyakori Algir és Tunisz partjain s ott eszik is. Ez a nem nagyon gazdag fajokban és a meleg övi tengerek sekélyebb mélységeiben majdnem mindenütt előfordul. A Palaemon-ok, ezek a 20 cm. hosszúra is megnövő nagyon szép krevettek hasonló körülmények között élnek.

270. rajz. Plesiopenaeus Edwardsianus, a természet után (Princesse-Alice).

Az Aristeus-nak szemkocsánya belső felületén világító szerve van. Ebbe a nembe főképpen mély vízi fajok tartoznak, melyek 500 méternél kisebb mélységből nem ismeretesek. Az Aristeus armatus-t a Challenger 4300 méternyi mélységig találta, a Princesse- Alice pedig 5413 m. mélységből gyüjtötte. A Plesiopenaeus Edwardsianus (270. rajz) felséges,30 cm. hosszú krevett, melynek tapogatói méternél is hosszabbak. A monacói herczeg többször gyűjtötte ezt a gyönyörű, fényes vörös, szőrös lábú rákot, főképpen Portugáliától délre mintegy 1745 méter mélységből. A Benthesicymus (269. rajz) batipelágikus állat, melynek lábait hosszú úszóserték fedik, teste rendesen karcsú és nagyon hosszu. Ez is a mély vizekben úszkál, mint a Gennadas, de mégis jóval közelebb a fenékhez. – A Sergestidák apró krevettek, melyek ritkán érik el az 50 mm.-nyi hosszúságot; testük rendesen karcsú, nagyon megnyúlt; nevezetesek nagy, buzogány alakú, a rostrumnál sokkal hosszabb, keskeny, vékony kocsányon ülő szemükről. Ezek a fajok a nyilt vizek lakói és az összes tengerekben előfordulnak. Lárváik, az Elaphocaris (271. rajz), Acanthosoma, Mastigopus, rend-

269. rajz. Benthesicymus longipes, BOUVIER E. L. szerint.

271. rajz. Elaphocaris, a Sergestes lárvája (Challenger).

455

kívül különös alakúak; végtelenül változó és fejlett függelékeik s tüskéik vannak, melyek bizonyára sokkal inkább arra valók, hogy segítségükkel az állat könnyebben tudjon a vízben lebegni, mintsem arra, hogy védő fegyverül szolgáljanak az ellenség ellen. HANSEN H. J. egy hiányos állapotban megőrzött Sergestes Challengeri-n 117 apró világító szervet talált, szétoszolva a test egész felületén, s azt véli, hogy eme szervek száma teljesen ép állatokon nem lehet kevesebb 150-nél! Nagyobb részük lefelé irányul; mindegyik világító tömegből áll, melyet egyik oldalról visszaverő felület, másik oldalon pedig domború lencse határol. Igen nevezetes, hogy e nem többi fajainak egyáltalában nincs világító szervük.

A Lucifer, mely nem nagyobb 10 mm.-nél, még megnyúltabb, mint rokona, a Sergestes, és szinte fonál alakú; lárvái nagyon érdekesek s mint az előbbi fajokéi, ezek is plankton-szervezetek.

Térjünk most át ama krevettek ismertetésére, a melyeknek csoportja a legfontosabb a beléje tartozó családok, nemek és fajok nagy száma következtében, t. i. a Crangon-okra, melyek az összes európai tengerek homokos partjain előfordulnak s a melyeknek legközönségesebb képviselője a C. vulgaris.

Az Alpheidák érdekes családját nagyon apró fajok alkotják,

456

a melyeket COUTIÈRE tanulmányozott alaposan. Sok fajuk fordul elő a korallzátonyokon, mások szivacsok és sziklák üregeiben élnek. Jellemző rájuk, hogy elülső lábszáruk valamelyikének ollója igen nagy, néha majdnem akkora, mint az állat maga s gyakran igen bonyolult szerkezetű, félelmes fegyvert alkot. Két faj (Alpheus és Synalpheus) ollóinak összecsapásával erős, csattanás-szerű zajt ad. "Egy 7–8 cm. hosszú, tehát kifejlett Alpheus strenuus üvegedénybe néhány czentiméter vastag vízréteg alá helyezve, ollói összecsapásával oly erős hangot adott, mintha vonalzóval teljes erővel az üvegedény szélére ütöttem volna. A csattanás ereje oly nagy, hogy mindig meglepi a megfigyelőt. A zajt nem az olló két szárának összeütődése kelti, hanem abból a vízből ered, a mely az olló egyik ágának egy üregét megtölti s a mely rendkívül hevesen megütve, forrása a vízen keresztül hatoló hangkeltő rezgésnek" (COUTIÈRE). HERRICK szerint a korallok közt annyi az Alpheus, hogy apály alkalmával szakadatlan, puskaropogásszerű zaj hallható. Alpheus-ok 620 m.-nél mélyebben nem fordulnak elő. Sok érdekes dolgot lehetne elbeszélni ez apró rákok szokásairól, de a hely hiánya nem engedi meg, hogy hosszasabban beszéljünk róluk.

457

A Pandalidák családja egyike a fajokban leggazdagabb családoknak, melybe hosszú csápú, hosszú és fogas rostrummal bíró szép rákok tartoznak. A Pandalus aulicornis elég gyakori a mi partjaink mentén is sekély mélységben. Egy varsában, melyet a Princesse-Alice 1898-ban a Spitzbergákon az Isfjord bejáratánál 393 m. mélységbe eresztett le, 1775 darab P. Montagui esett zsákmányul, melyből a hajó személyzete több napig táplálkozott.

A mint látszik, ezek a rákok ott eléggé bőségesen fordulnak elő, hogy állandó halászat tárgya legyenek. A Stylopandalus Richardi, melyet COUTIÈRE újabban írt le, nagyon szép mélytengeri pelágikus állat, s nemcsak nagyon hosszú és nagyon tüskés rostrumáról nevezetes, hanem carapaxának sajátságos, a lepkeszárny pikkelyeihez hasonló képződményeiről is. Ezeket a pikkelyszerű képződményeket COUTIÈRE előtt nem figyelte meg senkisem, a ki

458

272. rajz. Heterocarpus Grimaldii BOUVIER, a természet után (Hirondelle).

újabban megtalálta őket az Acanthephyra pulchrá-n és purpurá-n is. Ezekről a fajokról alább még megemlékezünk. A Pandalidák közé tartozik még a többi közt a nagy termetű, vörös és narancssárga színű Heterocarpus Grimaldii BOUVIER (272. rajz) is. Ezt a fajt az Hirondelle és a Princesse-Alice elég nagy számban fogta az Azori szigetek táján 1200 m.-nyi mélységbe kivetett varsáiban. 1888-ban alkalmunk volt meg is ízlelnünk ezt a szép rákot, melyet nagyon kellemes tápláléknak találtunk.

A Palaemonidák családja még gazdagabb, mint az előbbi. A családot egy sereg élénk színű, rendesen piros rák alkotja, melyek nagyon gyakoriak a mérsékelt és forró égövi tengerek nagy mélységeiben, s vagy a fenéken, vagy a nyilt vízben élnek. Ilyen pl. az Acanthephrya, ez a gyönyörű, ragyogó piros színű állat, melyet a nagy nyílású függőleges háló segítségével kisebb-nagyobb számban 1000 m. mélységben gyüjtöttünk, de a nyilt vízben is fogtuk 2000 m.-nyire a fenéktől és 500 m.-nyire a fölszíntől. Az A. purpurea, mely mint látszik, az Atlanti-óczeán legközönségesebb faja, csapatokban él és kétségtelenül táplálékául szolgál a mélytengeri Cephalopodák-nak és halaknak. Az A. pulchra M. EDW., melyet a monacói herczeg Monacó előtt fedezett föl, a fenék közelében él; varsában fogták 1674 m. mélységben. Ezeket az állatokat több napon át életben lehet tartani, a mi mutatja, hogy a nyomás csökkenésének mily kevés hatása van eme csoport tagjaira; 4500 m. mélységben is fogták őket, de az is lehetséges,

459

hogy a háló fölhúzása közben jutottak fogságba, a mint az számos batipelágikus állattal kétségkívül megtörtént. Az Oplophorus Grimaldii COUTIÈRE újabban fölfedezett batipelágikus rák, melynek szép élénk piros héját fekete szalagok és pontok díszítik s ezek nem mások, mint világító szervek. A Systellaspis Bouvieri-nek (273. rajz) nem kevesebb, mint 55 világító szerve van teste mindkét oldalán. A Palaemon nemet a mi partjaink mentén a kis termetű P. serratus képviseli, melyet a franczia városok piaczán "bouquet" néven árulnak.

273. rajz. Systellaspis Bouvieri COUTIÈRE.

A Nematocarcinus az Acanthephrya rokona; három utolsó pár, rendkívül hosszú, vékony lába segítségével az iszapon él a Colossendeis módjára, 500–2500 m. mélységben. A N. undulatipes egy másik, jobban ismert képviselője ennek a fajokban elég gazdag nemnek. A Notostomus rostruma és lábai rövidek, carapaxának hátoldala erősen duzzadt, azért az állat alakja zömök. A Tropiocaris és a Hymenodora rostruma nagyon rövid, köztakarója ibolyás vörös; mindkettő nagy mélységekben él. A Hymenodorának, COUTIÈRE szerint, világító szervei is vannak, legalább a szemkocsányai nyelén, mint az Acanthephryá-nak.

Az Eretmocaris kicsiny, legföljebb 20 mm. hosszú állat; alakja a lárvákéra emlékeztet s jellemzi nagy szeme, melynek még hosszabb kocsánya van, mint a Lucifer és a Sergestes szemének; az E. longicaulis szemének kocsánya pl. olyan hosszú, mint az állat egész teste. Az Amphion nagyon különös alakú, színtelen pelágikus állat, melynek szemei szintén hatalmasan fejlettek. Attól még nagyon távol vagyunk, hogy az összes pelágikus krevettek lárváit ismerjük, azért itt még bő forrása van a megfigyeléseknek és érdekes fölfedezéseknek.

A batipelágikus krevettek foszforeszkálására vonatkozó megfigyelések még nagyon ritkák. Magamnak egy nagyon csinos fajon, az Oplophorus Grimaldii COUTIÈRE-en volt alkalmam idevágó megfigyeléseket végezni. Ezt az állatot 1905 augusztus 8-án a Sargasso-tengerben fogtuk a nagy nyílású függőleges háló segítségével 4800 méter mélységben, olyan helyen, a hol a fenék 5382 m.-nyi mélységben volt. A szóban lévő rákot sötét szobába vittem, a tengervízhez édes vizet öntöttem, a mely keverékben az állat vígan élt, s akkor megfigyeltem, hogy potrohából eléggé erős, de rövid ideig tartó halovány kék fény áradt ki. Mikor a

460

fény kialudt, ismét édes vizet öntöttem az edénybe s akkor az állat bőséges világító folyadékot bocsátott ki a száj környékének valamely pontjából; a fény eléggé erős és szép halovány kék volt, mely fénylő felhőhöz hasonlított; napfényre víve a folyadékot, semmiféle csapadék sem mutatkozott benne, tehát a felhőszerű képződmény pusztán a foszforeszkálás eredménye volt. Édes víznek újból való hozzáadása másodszor, majd egy harmadszori adag harmadszor is a foszforeszkálás tüneményét idézte elő; a potroh egyáltalában nem világított egyik esetben sem. A testnek többi világító pontjai sem árulták el a foszforeszkálásnak nyomait sem azok bizonyára csak egészen sajátos körülmények közt világítanak, mely tüneménynek előidézésére az említett kísérlet nem volt alkalmas. Leszámítva falán a potrohtól kisugárzott fényt, ebben az esetben tehát a fénylés mirigyváladéktól ered, olyan módon, mint a föntebb ismertetett Pleuromma nevű evezőlábú rák esetében. ALCOCK hasonló jelenséget figyelt meg az Indiai-óczeán több mély tengeri krevettjén s ő úgy látta, mintha a világító folyadék az ú. n. zöld mirigyből származott volna.

Azonban ellentétben számos buvár véleményével, hangsúlyoznom kell, hogy egyetlen rák szeme sem világít és a bizonyos

461

krevettek szemkocsányán lévő világító szerveket, a melyek gyakran a szembe vannak beillesztve, nem szabad összetéveszteni magával a szemmel.

Az Anomurák alrendje főképpen a Paguridák és a Galatheidák családját foglalja magában. Az előbbiek között olyan formákat is találunk, a melyek, legalább felületesen nézve, sokkal inkább hasonlítanak tarisznyarákokhoz, mint Pagurus-okhoz, de pontos vizsgálatok mégis csak azt bizonyítják, hogy a Lithodes-félék a tarisznyarákok életmódjához alkalmazkodott Paguridák. A Neolithodes Grimaldii (274. rajz) nagyon szép példája ennek a tipusnak. Testét hosszú, hegyes tüskék fedik, melyek ijesztő külsőt kölcsönöznek neki; színe élénk piros. Az Hirondelle New-Foundland vizeiben 1267 m. mélységben fogta. Eme rendkívül érdekes forma számára annak idején új nemet kellett felállítani.

274. rajz. Neolithodes Grimaldii MILNE-EDWARDS és BOUVIER.

A Pagurus-félék legjellemzőbb képviselője a bernát-rák vagy remete-rák, Eupagurus Bernhardus, mely csigák üresen maradt héjában él s a mi partjaink mentén is mindenütt közönséges. Ezek a részaránytalan testű rákok potrohukat üres csigaházakba rejtik, mely védi testük eme szilárd héjjal nem takart részét, míg testük elülső végét, mely jobban ki van téve a külső erők, az ellenség támadásának, kemény héj födi. Az első lábaik erős ollóval vannak fegyverezve. Az ollók egyike sokkal fejlettebb a többinél s gyakran úgy módosul, hogy az állat veszély esetén ennek segítségével elzárhatja a csigaház bejáratát. Bizonyos módosult függelékek arra valók, hogy az állat segítségükkel meg tudjon kapaszkodni a csigaház belsejében, melyből ennek következtében nagyon nehéz épen, egészben kihúzni. Midőn az állat nagyobbra nő, kénytelen elhagyni régi házát, és mivel gyakran

462

többen pályáznak ugyanarra a házra, az új otthon megválasztása sokszor elkeseredett küzdelemmel jár. A Pagurus-nak otthont adó csigaház külsején nagyon gyakran egy vagy több aktinia (az Eupagurus Prideauxi házán a Adamsia palliata) telepszik meg. A két állat asztalközösségben él és kölcsönösen támogatja egymást. Az aktinia a rák táplálékának hulladékaiból él s viszonzásul védi azt a halak ellen, melyek az aktiniát nem eszik meg, de annál kedvesebb csemegéjük a rák.

A Pagurus-ok annyira ragaszkodnak ehhez a szövetséghez, hogy, mint megfigyelték, idegen csigahéjakra telepedett aktiniákat levesznek onnan és a magukéra telepítik át s őrzik mindaddig, míg rá nem tapadnak az ő házukra! Láttuk már, hogy a csigahéjat Zoanthus-telepek néha egészen feloldják, mint például a Parapagurus pilosimanus-ét, melyet az Epizoanthus Hirondellei néha egészen beborít. Ez a rák 1000 m.-től 4000 m.-ig megtalálható s mivel a nagy mélységben élő formák egyes bélyegei módosultak, ezeket var. abyssorum néven különböztetik meg (222. rajz). A Pagurus-félék csoportja igen gazdag fajokban. Az Hirondelle és a Princesse-Alice több ide tartozó, mély tengeri formát fedezett fel, a milyen pl. a Sympagurus Grimaldii BOUV... stb. Bizonyos fajok, melyek egy nagy Dentalium-faj (D. ergasticum) nem csavarodott házában laknak, majdnem tökéletesen visszaszerezték részarányos szerkezetüket.

275. rajz. Glaucothoe Peroni MILNE-EDWARDS.

BOUVIER E. L. legújabban véglegesen tisztázta a Glaucothoek-nek (275. rajz), ezeknek az érdekes, pelágikus Pagurus-lárváknak a kérdését, melyek közül egyesek "mivel nem találtak menhelyet valamely csigaházban alkalmas időben, tovább vedlenek és növekszenek s folytatják bolygó életmódjukat". Ezeket a lárvákat a vízhez közelített elektromos hajólámpa élénk fénye vonzza, a mire vonat-

463

kozólag 1905-ben az Azoroktól 100 km.-nyire délre végeztünk kísérleteket. A Glaucothoek és a Pagurus-félék összefüggését igen sokáig nem ismerték fel, mivel az előbbiek életmódjuk és az életmód következtében kifejlődött szerveik következtében rendkívüt eltérnek az utóbbiaktól.

A Galatheidák némikép apró langusztához hasonlítanak; csápjaik rövidek, első pár lábuk nagyon hosszú és jól fejlett ollóval fegyverzett. Ebbe a csoportba kevéssé mély vizekben élő alakok tartoznak, mint pl. a Galathea strigosa; a Munida rugosa közönséges a kontinentális platón. Más fajok csak nagy mélységben fordulnak elő. Ilyen pl. a Munidopsis crassa, melyet a Princesse-Alice 4360 méter mélységben fogott a Talisman által fölfedezett Orophorhynchus Parfaiti-vel együtt; ezek a fajok a nagy mélységek fehér, globigerinás iszapján élnek; színük fénytelen fehér, szemükből teljesen hiányzik a pigment. Egy másik Galathea-féle, mely kb. 1000 m. mélységben él (Diptychus nitidus, 276. rajz), nevezetes lábainak és teste nagyobb részének vörös színéről.

276. rajz. Diptychus nitidus, MILNE-EDWARDS és BOUVIER szerint.

A Brachyurák rövid farkú magasabb rendű rákok. Közéjük tartoznak a közismert tarisznyarákok.

Egyik csoportjukat a Dromiák vagy ősi Brachyurák alkotják, melyek közül a Paromola Cuvieri-t említjük meg, ezt a hosszú lábú, nagy tarisznyarákot. A Földközi-tengerben és az Atlanti-óczeánban él és szétterpeszkedve megüti a 75 cm.-t is. A Latreillea elegans ellenben kicsi kis állat, melynek szemkocsányai igen hosszúak, lábai pedig finomak és vékonyak. A domború, szőrös hátú Dromia vulgaris esetlen alakú rák, mely hátsó lábai segítségével idegen tárgyakat, rendesen élő szivacsot rak a hátára s ez mintegy álarczul szolgál, hogy észrevétlenül osonhasson el ellenségei elől s viszont könnyebben közelíthesse meg áldozatait. Az említett fajok rendesen 200 m.-nél kisebb mélységekben fordulnak elő. A Dicranodromia Mahyeuxi, melyet a Talisman fedezett föl, sokkal mélyebben, 400–1200 m. közt él.

A tulajdonképpeni rövidfarkú rákok első csoportját az Oxystomák alkotják, melyeknek szájtája a homlokkal együtt elül összeszűkül. Közéjük tartozik a Calappa, ez az ökölnél nagyobb, nagyon domború hátú rák, melynek ollói hatalmas, fogas tarajjal vannak fegyverezve; ide tartozik továbbá a Leucosia és az Ebalia nem számos faja, melyek igen kicsinyek s többé-kevésbbé szintén gömb-

464

ded alakúak; a sekély mélységek lakói. Hasonlít hozzájuk a Dorippe is, mely nem egyik faja (D. facchino) a Dromia módjára idegen tárgyakat ragaszt hátára, melyek Ugyanazt a czélt szolgálják, mint a Dromia hátán található idegen testek. Eme csoport képviselői közül egyedül az Ethusina él nagy mélységekben, melyeknek egyike, az E. abyssicola az összes tarisznyarákok közül a legnagyobb mélységig hatol le; ezt a fajt a Princesse-Alice 4261 m. mélységben fogta. Megemlíthetjük még a Merocryptus boletifer-t (277. rajz) is, melyet szintén a Princesse-Alice gyűjtött az Azorok táján 54 és 98 m. mélységben, s a mely a héját borító gomba-alakú képződményekről nevezetes.

277. rajz. Merocryptus boletifer MILNE-EDWARDS és BOUVIER.

A Cyclometopák carapaxának pereme lekerekített. Egy részük úszó életmódot folytat s ezeknek lábain úszólemezek vannak; ilyen pl. a Polybius (P. Henslowi), mely messze bent a nyilt tengerben él és a legjobb úszó az összes tarisznyarákok közt; gyakran nagy csapatokban él. Láttam", írja a monacói herczeg "Egy tengerész életpályája" czímű szép könyvében, "hogy a Gascogne-öbölben kivetett egyik varsa felhúzása után oly rengeteg tömegű tarisznyarákot ontott az Hirondelle födélzetére, mely megszámlálása után 5000 darabból állónak bizonyult. Pedig a több helyen kilyukadt varsából bizonyára sok kimenekült. Ezek az egér

465

nagyságú állatok (Polybius) a mély nyilt vizekben élnek. Lábaikkal, melyek hegyesek, mint a macska körme, ide-oda kapkodtak s szaladgálás közben belecsimpaszkodtak tengerészeink csupasz lábába s véresre harapták". – A Portunus-ok sorába számos partmenti állat tartozik (P. puber, stb.); egyik rokonukat, a Bathynectes superbá-t nagyon gyakran fogtuk varsa segítségével az Azorok táján; ez sokkal mélyebben, 500–1200 m.-nyi mélységben lakik; gyönyörű vörös színű állat, melynek carapaxa minden oldalról erős, hegyes tüskében végződik. A Carcinus maenas ezer számra él Francziaország lapos Atlanti partjai mentén.

278. rajz. Geryon affinis MILNE-EDWARDS és BOUVIER szerint.

A járó Cyclometopák legjellemzőbb képviselője a Cancer pagurus, ez a tojásdad alakú, mintegy 35 cm. széles tarisznyarák, mely a piaczok nagyon keresett czikke. A Geryon-ok legtöbbnyire elég nagy mélységben élnek; az Hirondelle által fölfedezett nagy Geryon affinis-t (278. rajz) nagy mennyiségben fogtuk varsák segítségével, főképpen az Azorok táján, le egészen 1400 m.-ig; egy dobvarsában egyszerre 64 példányt is fogtunk belőle. A monacói herczeg megjegyezte, hogy több ilyen rák, a mely a csapda külsejébe kapaszkodott, meglepetve a felhúzásától, felvonatta magát

466

egészen a hajóhídig, "a mikor azután hirtelen kinyitotta ollóit, a mi elég volt arra, hogy először a födélzetre, onnan pedig egyszerűen a vízbe pottyanjon". A varsában lévő csalétek bizonyára elfeledtetett velük minden egyebet, azután meg a nyomás csökkenése és a hőmérséklet emelkedése elkábította őket, vagy pedig, miképpen a herczeg gondolja, az is lehetséges, hogy "mint pusztán járó alakok, melyek úszni egyáltalában nem tudnak, a varsa fölfelé indultával úgy jártak, mint az az ember, a ki az emelkedő léggömbbe kapaszkodik s a ki később már nem mer leugrani".

A Catometopák homloka kiszélesedett, lehajlott, carapaxa rendesen négyszögletes. Közéjük tartoznak a Gecarcinus-ok vagy szárazföldi tarisznya-rákok is. A meleg tájak homokos tengerpartjain gyakori Ocypodák, melyek rendkívül gyorsan tudnak futni, a partokon élő bolharákokkal táplálkoznak. A Grapsus lapított testű, nagyon szép, gyakran élénk, fénylő, kék, piros, stb. színű állat; gyakran rendkívül keserves elfogni, mert a part sziklái közt bámulatot keltő gyorsasággal szaladgál ide-oda, s mi több, kitűnően lát. Egy kicsiny, kerek testű faj, a Nautilograpsus minutus, nagyon közönséges a Sargasso-tengerben s különösen Lepas-okkal ellepett roncsokon, teknősökön él, ez utóbbiaknak főképpen a farka alatt. Ezek az apró rákok mindig olyan színűek, mint az a tárgy, a melyen élnek s ez a színmajmolás nagyon alkalmas arra, hogy gyakran észrevehetetlenekké tegye őket. A Pinnotheres még kisebb az előzőnél; rendesen kagylók héjában vagy gyűrűs férgek csövében, stb. él. Számos faja ismeretes. Egyiknek, mely a Pinna nevű nagy kagyló héjában él, apró, lágy

467

carapaxa van s erős, szilárd héjra nincs is szüksége. STEBBING szerint valószínűleg hasznosak a kagylóra nézve, mert az ellenség közeledtére mintegy átoltják saját ijedtségüket arra, a mi a kagylót héja bezárására készteti.

279. rajz. Scyramathia Carpenteri, MILNE-EDWARDS és BOUVIER szerint.

280. rajz. Anamathia rissoana, MILNE-EDWARDS és BOUVIER szerint.

281. rajz. Lispognathus Thomsoni, MILNE-EDWARDS és BOUVIER szerint.

A rövidfarkú rákok utolsó csoportját az Oxyrhynchus-ok alkotják. Carapaxuk elől összeszűkült s jól fejlett rostrumban végződik. A Lambrus és a Heterocrypta elülső lábai erősek s ezeket s, mint az egész testet, bibircsókok és ránczok borítják; ebbe a csoportba tartozik a Scyramathia Carpenteri (279. rajz), az Anamathia rissoana (280. rajz), az Ergasticus Clouei, a Lispognathus Thomsoni (281. rajz), melyek 1500–2000 m.-nyi mélységig találhatók, míg a megelőzők, valamint a Pisa és a Stenorhynchus is sokkal kisebb mélységben fordulnak elő. Eme fajok egyikét-másikát lábai kecsessége és hosszúsága jellemzi. Legközönségesebb köztük a Maja (M. squinado és (M. verrucosa) vagy tengeri pók.

A M. verrucosa rendszerint a hátára nőtt moszatok és különböző állatok segítségével álarczozza magát, akárhányszor meg azt is lehet látni, hogy apró kavicsok alatt húzza meg magát, mélyeket egyenként rak a hátára. Dr. GRAEFFE megfigyelte, hogy egy Maja egy Alcyonium-ból ollói segítségével kis darabokat csipdesett le, a darabokat hátára rakta szőrei közé s ollóival gondosan ott tartotta őket, míg a lecsípett darabok oda nem tapadtak és tovább nem fejlődtek. E rák hátán virító növényzet közt számos apró rák él, melyek közt CHEVREUX 20 bolharák-fajt talált. Végezetül megemlítjük még a tarisznyarákok óriását, a Japán táján élő Macrocheira Kaempferi-t is, mely szétterpesztett lábakkal 2, sőt 3 m. széles is lehet, ellenben törzse alig nagyobb 30 cm.-nél.

Csak futólag említhetjük meg a Gigantostracák-nak az előbbiektől elütő csoportját, melyeknek legnagyobb része csak

468

fossilis állapotban fordul elő a régi geológiai rétegekben; egyikük-másikuk, mint maradványaikból következtethetjük, alkalmasint 2 m. hosszú és 60 cm. széles is volt. A hajdan oly gyakori Trilobiták-nak, melyek szintén ebbe a csoportba tartoznak, ma már csak egyetlenegy képviselőjük van, t. i. a Limulus. Ennek hatalmas domború hátpajzsa meghaladja hosszában a 30 cm.-t, körvonalai patkó alakúak; a test és a lábak ez alá a pajzs alá vannak rejtve, mely hátul hatalmas, hosszú, hegyes, mozgatható faroknyújtványban végződik. Ez a mondhatnók más világból való állat csak az Indiai-óczeán, valamint Észak-Amerika keleti partjainak sekély vizeiben él, a hol a L. polyphemus oly tömegesen fordul elő, hogy sertések etetésére, vagy trágyául használják.