XIV. FEJEZET.
Az óczeán biológiája.
(Folytatás.)

A tengeri állatok.

A puhatestűek: kagylók; csigák; tengeri pillangók. – Lábasfejűek. – Tunicaták: Appendiculariák, Ascidiák, Pyrosomák.

Puhatestűek.

A puhatestűek (Mollusca) nagyon fontos csoportjába külsőleg nagyon eltérő állatok tartoznak; jellemző képviselőket mindenki ismeri. Ezek a csoportok a következők: Kagylók (Bivalvia, Lamellibranchia vagy Pelecypoda, mint pl. az osztriga, az ehető nemes kagyló, stb.); a csigák (Murex, Haliotis, Patella, Carinaria; a Nudibranchiák); a tengeri pillangók vagy Pteropodák; a lábasfejűek (a polipok, Loligo, Sepia, stb.). A puhatestűeknek 20000-nél több faja ismeretes.

Kagylók. A kagylóknak egyik legjellemzőbb sajátsága, hogy fejük nincsen; testüket két, hátoldalon pánttal összekötött héj borítja. A pánt rugalmasságánál fogva szétnyitja a héjat, helyesebben szétnyitná, ha hatalmas izmok viszont össze nem zárnák. A héj alakja, rajzolata és színe rendkívül változatos; a két héj vagy egyenlő egymással, vagy nem. A kagylók nagyon különböző életviszonyok közt élnek, de mindnyájan a vízben úszkáló apró testecskékből táplálkoznak, melyek a kopoltyúk által keltett vízáram közvetítésével kerülnek a szájba. Innen van, hogy a zavaros vizet nagyon hamar megtisztítják. A vízáram állandóságáról a kopoltyúk külsejét fedő csillangós sejtek gondoskodnak. Némely kagyló egyik héja segítségével az alzathoz van erősítve, mint pl. az osztriga, másokat pedig sajátságos mirigyek terméke, a byssus köt idegen tárgyakhoz. A byssus néha selyemszerű és elég bőséges arra, hogy szőni lehessen. Ilyen byssusszal bíró alak pl. a hatalmas nagyságú Pinna. A párisi múzeumban látható egy pár kesztyű, melyet Pinna byssusából szőttek. Sok kagyló a homokban vagy az iszapban mászkál, mások pedig beléje ássák magukat és a vízzel csak hosszú csövek, az ú. n. siphók közvetítésével közlekednek. Egyikük-másikuk igazán különös életmódot folytat: a Myrina pelagicá-t pl., mint látszik, eddig csak a víz színén

470

úszó, czetfélékből származó zsírdarabokon találták. A Princesse-Alice több ilyen kagylót talált egy zsírtömbön, a mely kétségtelenül Physeter-ből származott (1416. számú állomás). Mások a legkülönbözőbb tárgyakban (fa, tengeralatti kábelek burkolata), sőt a legkeményebb sziklákban vájnak maguknak lakást. Még nagyon távol vagyunk attól, hogy ismerjük mindazokat a módokat, a melyek segítségével ezek az állatok búvóhelyet készítenek maguknak. Egyesek, mint pl. a Pholas, a gnájszba vagy a gránitba is lyukakat tudnak fúrni oly módon, hogy héjuk rendkívül kemény kiálló lemezeit mintegy ráspolyul használják; azonban általában véve azt tartják, hogy az állat a lyukát egy sereg apró, csillogó, csoportokat alkotó, különböző savaknak (eczet- és salétromsav) ellenálló, talán kovasavas, pontszerű képződmény segítségével vájja, melyek a lábain találhatók. A láb ezek segítségével csiszolópapiros módjára működik. Arra is gondoltak, hogy a lyukak vájásában talán valami chemiai anyag játszik szerepet, azonban sav szerepét mindeddig nem tudták kimutatni, a mi különben sem magyarázná meg azt a körülményt, hogy a kagylók még a gránitot is meg tudják fúrni.

A héj záró izma rendkívül erős; VAILLANT megállapította, hogy egy 21 cm. nagyságú Tridacna, melynek záró izma csak 39 grammot nyomott, 4914 grammnyi súlyt bírt eltartani. Majdnem 1 tonnára becsülik ezt a súlyt, melyet egy 250 klgr. nehéz Tridacna el tud tartani, 250 klgr. t. i. az a súly, a mennyit egy-egy nagy Tridacna nyom.

Egyes fajok, mint pl. a Pecten, héjuk hirtelen összecsapásával néha 2 m.-nyit is ugranak, s ezt többször is megismétlik egymás után. A Lima a legjobb úszó eme csoport valamennyi tagja közt.

A kagylók szaporasága szinte hihetetlen; 100.000-re, sőt 1 millióra becsülik ama peték számát, melyeket egy osztriga lerak, egy amerikai faj pedig 60 milliót is rak, s mintegy 12 millióra becsülik egy-egy Teredo petéinek számát! Ez állatoknak a lárvái bizonyos időben és bizonyos tájakon a plankton igen tekintélyes hányadát alkotják, s még akkor is a planktonban élnek, a midőn már jól fejlett héjuk is van. Megállapították, hogy számos faj már az első esztendőben eléri teljes nagyságát. FISCHER megfigyelte Arcachonban, hogy egy úszó bóján megtelepedett Mytilus egy évnél rövidebb idő alatt ért el 10 cm.-nyi nagyságot. A kagylóknak sok

471

ellenségük van: a rozmár főképen Mya truncatá-val táplálkozik, melyet agyaraival túr ki az iszapból; különböző halak (tőkehal, Trigla, Solea) szintén sokat pusztítanak belőlük; egy pérhal (Mugil) gyomrában mintegy 35 000 darab Turtonia minutá-t találtak. Egy rája-faj egyetlen éjjel 170 000 fiatal osztrigát pusztított el Arcachon egyik telepén; a tarisznyarákok ollóikkal törik meg a fiatal osztrigák héját.

Majdnem az összes kagylókat meg lehet enni káros következmények nélkül, azonban erre a czélra különösen az osztrigát és a Mytilus-t tenyésztik. Eléggé érdekes, hogy ezek a kagylók a leggyakoribbak a kjökkenmöddingekben, vagyis az északi partvidékek prehisztorikus időkből származó konyhahulladékaiban is. Az osztriga héja 4–5 évig nő, azután már csak vastagszik. Élő faja mintegy 100 ismeretes; a hideg tengerekben nem fordul elő. Az osztrigatenyésztés már az ókorban is virágzott és a Lucrinus-tó osztrigái akkoriban nagyon híresek voltak; azonban ez a mesterség sohasem volt olyan fejlett, mint napjainkban, s ugyanezt mondhatjuk a Mytilus-tenyésztésről is. Ezt a kérdést ezen a helyen részletesebben nem tárgyalhatjuk s csak azt említjük meg, hogy a mikor a Mytilus-ok valamely iszapos helyen nagyon elszaporodnak, a talaj azon a helyen hirtelenül fölemelkedik, mivel ezek a kagylók a vízben lebegő iszapot magukra ragasztják és byssusuk szövedéke közt visszatartják.

A gyöngykagyló (Meleagrina margaritifera) vastag gyöngyházréteggel bíró szép kagyló, mely főképen a meleg övi tengerekben (Indiai-óczeán, Ceylon, Ausztrália) él 8–20 m.-nyi mélységben. A gyöngy a köpeny alatt, a héj belső oldalán található. Ez a becses tárgy a köpeny váladéka, melyet az állat a köpeny és a héj közé került idegen tárgy körül választ ki, s az idegen tárgy nem ritkán valamely élősködő állat petéje vagy lárvája. A Pinna selyemszerű byssusáról már megemlékeztünk. Ez állat héja barnás rózsa színű, többé-kevésbbé áttetsző és 70 cm.-nyire is megnőhet; belsejében gyakran vörös színű, rendesen körte alakú gyöngy keletkezik, a mely azonban teljesen értéktelen.

A Lithodomus, úgy mint a Pholas, lyukakat váj a part szikláiban. Ez az a kagyló, a mely a puzzolii Serapis-templom oszlopait megfurdalta és pedig a tenger mai színtje fölött 4.40 m. magasságban. Ez az eset a legismertebb példája annak, hogy a

472

tenger és szárazföld színtje milyen változáson ment át a történeti időkön belül; némelyek szerint ez a változás hirtelenül ment végbe és csak helyi jelentőségű, mások szerint ellenben a talaj nagy kiterjedésű sűlyedésének, ill. emelkedésének következménye.

Egy amerikai kagyló (Petricola Pholadiformis) rendkívül hasonlít a mi Pholas-unkhoz. GIARD újabban fölhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy ez a kagyló, melyet véletlenül hurczoltak be Európába, most már itt is annyira elterjedt, hogy egyes helyekről kiszorította a bennszülött fajokat.

A Pholas világító mirigyeinek nagyfokú fejlettségéről nevezetes, melyek zavaros, világító folyadékot termelnek. Ez a folyadék akkor is világít, midőn az állat testéből eltávozott, sőt világít annak halála után is. DUBOIS kimutatta, hogy a világító anyag nem valami zsírszerű anyag, hanem csak annak látszik a benne lévő fénylő adipoidszemecskék következtében. Nevezett buvár kimutatta, hogy a világító anyag két, egymástól elkülöníthető alkotórészből áll, melyek egyike a luciferáz nevű fermentum víz jelenlétében úgy hat a másikra (luciferin), hogy a folyamat eredményeképpen világító folyadék keletkezik.

A háromszögletes héjú Trigonia nevezetes arról, hogy ugrani tud, a mi igen ritka jelenség a puhatestűek sorában; egy ilyen kagyló hajó szélére helyezve 10 m.-es szökéssel a tengerbe ugrott.

Az óriási Tridacna sekély, mintegy 30 m.-es mélységben korallok között él; két teknője, mely a párisi Saint Sulpice templomban szenteltvíztartóul szolgál, 250 kilogrammot nyom. Ezt a két kagylóhéjat a velenczei köztársaság ajándékozta I. FERENCZ franczia királynak.

A Solen héja hosszú, keskeny. Az állat függőlegesen beássa magát a homokba és gyakran 30 czentiméternél is mélyebbre befúródik.

A hajóféreg (Teredo navalis) inkább valami féreghez, mint kagylohoz hasonlít. Héja csenevész, teste megnyúlt. Ez az állat a fát a legnagyobb könnyűséggel fúrja meg, melyben számtalan járatot váj; megfúrja a czölöpöket is és ilyen módon pusztította el 1734-ben a hollandi partvédőgátak egy részét, a mivel mérhetetlen károkat okozott. Romboló munkáját csak akkor lehet észrevenni, midőn a fa már enged amaz erők támadásának, a

473

melyek ellen védelmül van hivatva. A 282. rajz a monacói kikötőből való czölöp keresztmetszetét mutatja be, a melyet a Teredo furdalt keresztül-kasul.

282. rajz. Teredo által megfurdalt czölöp keresztmetszete.

A Dentalium-félék különálló csoportot alkotnak; héjuk apró elefántagyarhoz hasonlít, melynek két vége nyitott. A Dentalium ergasticum, melyet a Travailleur nagy mélységből gyűjtött, egyike a legnagyobb Dentalium-fajoknak, mert 10 cm. hosszú is lehet és szivarka szipkául használható.

A csigák (Gastropoda) a puhatestűek legnagyobb csoportját alkotják. Alakjuk és szerkezetük nagyon változatos. Fiataljaiknak mindig van héjuk, ellenben a felnőtteknek gyakran nincs, gyakran meg többé-kevésbbé a bőr alá van rejtve. Nyelvüket sajátságos fogak borítják, melyek együttvéve valóságos reszelőt alkotnak. Egyetlen állat fogainak száma 4000 is lehet, melyeknek szerkezete rendkívül alkalmas arra, hogy a rendszerezés alapjául szolgáljon.

474

Sok faj gyomrában sajátságos lemezek találhatók, melyek a szilárdabb táplálék földarabolására valók.

Vessünk egy pillantást a legérdekesebb tengeri formákra:

A Nudibranchiák-nak nincsen héjuk, kopoltyújuk fedetlen,, vagyis nincs elrejtve a köpenyüregben; rendesen sekély mélységben tartózkodnak moszatok között, vagy pedig a nyilt vizekben élnek. Színük gyakran nagyon élénk és végtelenül változó; testük felületén lévő kopoltyúik néha gyönyörű, pl. csokorszerű képződményeket alkotnak; hátukon gyakran különféle függelékek vannak, melyek néha csalánsejtekkel vannak megrakva (Aeolis-félék, 283. rajz). A Scylla sargasso közt él, melynek színét is utánozza. A színmajmolás egyáltalában véve nagyon gyakori jelenség a Nudibranchiák sorában; helyszűke miatt, sajnos nem terjeszkedhetünk ki bővebben eme jelenség méltatására, melyet különösen CUÉNOT tanulmányozott behatóan. A Doris imperialis, melyet S. KENT fedezett föl az Abrolhos szigetek (Nyugat-Ausztrália) koralltelepei közt, 27 cm. hosszú és 24 cm. széles; lapos teste gyönyörű piros színű ez a faj a család óriása.

283. rajz. Hervia Berghi, VAYSSIÈRE szerint.

284. rajz. Világító Phyllirhoe bucephala, PANCERI szerint.

A Phyllirhoe (284. rajz) pelágikus állat; levélalakú testének legnagyobb része átlátszó, úgy hogy bőrén keresztül összes belső szerveit lehet látni. Világít; élénk azurkék fénye, PANCERI szerint, a periferikus dúczsejtekben lévő zsír-anyag szemecskéinek milliárdjaitól ered. Azonban erre a kérdésre csak újabb vizsgálatok deríthetnek kellő fényt.

A Glaucus (285. rajz) háttal úszik a víz felszínén; apró, szép mély kék színű halhoz hasonlít, melynek kopoltyúi az állat oldalain vannak elhelyezve; háta fénytelen fehér színű, úgy hogy a vízi állatok nem tudják megkülönböztetni a tengernek a fényt visszaverő felületétől, ellenben hasoldala, mely fölfelé néz, szép kék színű, minek következtében viszont a tengeri

285. rajz. Glaucus atlanticus, BORREL M. szerint (Princesse-Alice).

475

286. rajz. Marsenia leptolemma, BEROH R. szerint.

madarak figyelmét kerüli el, annyira beleolvad a tenger kékjébe. A Glaucus esetében tehát a színmajmolásnak és alkalmazkodásnak igen érdekes példájával van dolgunk, melyet igen gyakran volt alkalmunk megcsodálni az Azorok vizeiben és a Sargasso-tengerben. Ez a szép csiga, mint a Lepas is, mohón eszi a Porpitá-kat és a Velellá-kat. A Marsenia szintén csupasz testű állat, mert héja a bőre alá van rejtve.

A 286. rajzon a felső rajz a Marsemia leptolemmá-t tünteti föl hasoldalról, az alsó pedig foltos hátát mutatja be. Ezt az állatot az Azori szigetek körül fogtuk 730 méter mélységben. A partok közelében élő Aplysia valami nagy mesztelen [!] csigához hasonlít. Héja köpenye alá van rejtve. Néha 20 cm.-nél hosszabbra is megnő. Ha izgatják mély ibolya színű folyadékot bocsát ki testéből.

A Heteropodák csoportja egyike a csigák legérdekesebb csoportjainak, mely csodálatos módon alkalmazkodott a nyilt tengeri életmódhoz. Testük színtelen, átlátszó, azért vízben csak nagyon nehezen lehet őket meglátni; lábuk evező módjára működő szervvé alakult át; szemük

476

287. rajz. Firola hippocampus, VAYSSIÈRE szerint.

nagyon fejlett. A csupasz testű Firola (287. rajz) nagyon közönséges a Földközi-tengerben; ez az állat, a mint látszik, megcsonkítva is hosszú ideig életben marad, én legalább többször találtam ilyen állapotban. A Carinariá-nak, mely 25 cm. hosszúra is megnő, rendkívül törékeny, gyöngyházfényű átlátszó héja van s csak a zsigereket védi, azokat is elég rosszul, vagyis az állat ama szerveit, a melyek látszólag egyedül kivánatosak ellenségeinek; erre abból lehet következtetni, hogy nagyon gyakran találni olyan Carinariák-at, melyeknek csak a zsigerei hiányzanak. Az Atlanta (288. rajz) igen kicsiny állat, mely testét teljesen be tudja húzni lapos, kiugró tarajjal ellátott házába; a kis szemű hálóval gyakran nagy mennyiségben lehet fogni.

288. rajz. Atlanta inclinata, VAYSSIÈRE szerint.

Ama tengeri csigák közül, a melyek sokkal jobban hasonlítanak a közismert típushoz, mint az előbbiek, a következők a nevezetesebbek:

A Conus nevét házának alakjától vette; harapása mérges; a Voluta, a Buccinum, a Murex ragadozó állat; a táplálékául szolgáló kagylók és csigák házát náspolyszerű nyelvével fúrja át; nagy károkat okoz az osztrigatelepeken is, míg a Purpura a Mytilus-telepek veszedelmes ellensége. A Murex trunculus és a M. brandaris szolgáltatta az ókor bíborát. Saidában, a régi Sidonban, Sziriában van egy halom, melyet majdnem pusztán ez utóbbi faj héja alkot, Pompeiben pedig rengeteg Purpura-héjat találtak a festők boltjai körül. Sok ilyet találtak prehisztorikus lakásokban is, melyeknek lakói alkalmasint tudták, hogy ezekből a csigákból festéket lehet készí-

477

teni. A bíbormirigy fehéres színű; váladéka erős szagú, a fény iránt érzékeny s ennek hatására először sárga, majd zöld és végül ibolya színű lesz. A Triton-nak szintén van bíbormirigye. A Dolium-nak, a Triton-nak és még más fajoknak is járulékos nyálmirigyeik vannak, melyeknek váladékában 2.7% szabad kénsav és sósav van. Mindenki ismeri a Cypraeá-t, melynek egyik-másik faját a közép-afrikai négerek pénz gyanánt használják.

A Litiopa érdekes kis csiga, mely mirigyeinek váladékából készített fonalak segítségével a sargasso ágaira függeszti fel magát; ha fonalai elszakadnak, nyálkába zárt buborékok segítségével emelkedik ismét a víz felszínére, a melyen ismét a sargassohoz erősíti magát; azt is megfigyelték, hogy fonalai mentén lábai segítségével fölkapaszkodtak.

Apály alkalmával nagyon sok apró csigát találhatunk a part szikláin, főképpen Littorinák-at, melyeknek több faját eszik. Ellen-

478

289. rajz. Janthina úszókészülékével és petecsomójával, BOUVIER E. L. szerint.

ben az Oocorys a mély tengeri fajok közé tartozik s még 4000 m.-nél nagyobb mélységben is föltalálható. A Janthina (289. rajz) különös, sajátságos nyálkába zárt légbuborékokból álló úszókészülék segítségével a víz fölszínén tartózkodik. Az úszókészülék alsó oldalára vannak ragasztva az állat petéi is. Ez a szép ibolyakék színű állat, melyet a kék vízben elég nehezen lehet meglátni, rendesen rajokban él. Izgatásra ibolya színű nedvet választ ki.

290. rajz. Bathysciadium conicum.

Mindenki ismeri a Patellá-t, mely a part szikláira tapadva él; héja magasabb vagy alacsonyabb kúp alakú. A Bathysciadium conicum (290. rajz) nagyon érdekes tagja ennek a csoportnak. Alakjára nézve olyan, mint valami apró Patella, melynek átmérője mindössze 1.5 mm.; az Hirondelle az Azorok táján gyűjtötte 1557 m. mélységben; összes élő példányai egy Cephalopoda állkapcsára voltak tapadva. DAUTZENBERG és FISCHER indíttatva érezte magát, hogy külön családot állítson föl ez érdekes csiga számára.

A Chiton-ok eltérnek az összes eddig ismertetett puhatestűektől. Héjuk több meszes lemezből áll, a minek következtében bizonyos százlábúak módjára össze tudnak gömbölyödni, s jobban is hasonlítanak azokhoz, mint tulajdon rokonaikhoz.

A Pteropodák vagy tengeri pillangók csoportjába csupa nyilt tengeri csiga tartozik, melyek rendesen nagy csapatokban élnek; mozgás közben lepkék szárnya módjára mozgatják úszólemezeiket. Az úszólemezek nem egyebek, mint a lábnak átalakult és az úszó életmódhoz alkalmazkodott részei. Fajaik száma nem nagy, azonban néha óriási egyedszámban jelennek meg a víz felszínén. A tenger fenekét nagy területeken pteropoda-iszap alkotja, melyet azért neveznek így, mivel telis-tele van e szép állatok apró, finom héjainak millióival, melyek haláluk után a tenger fenekére

479

sülyedtek. Sok fajnak nincsen héja. Ilyen pl. a Clio, mely nagyon közönséges a sarkköri tengerekben, a hol a bálnák és más tengeri állatok táplálékának egy részét alkotja. Másoknak átlátszó, porczszerű héja van, s ez 10 cm. nagy is lehet. Ilyen a Cymbulia, melynek héja olyan alakú, mint valami kristályból való papucs. A Hyalaea héja gömbölyű s három tüskében végződik; a Cleodorá-é háromszögletes gúla alakú, a Creseis-é üres, hegyes tű alakú, a Limaciná-é spirálisan csavarodott, mint a közönséges kerti csigáé. Mindezek a fajok pelágikus állatok és a plankton nevezetes alkotórészei, különösen a sarkköri tengerekben.

GIGLIOLI szerint a Cleodora héjának csúcsából élénk piros fény sugárzik ki, ellenben egy jávai Hyalaeá-nak és Creseis-nek a héja alapjából árad ki fény. Azonban ezek csak egészen kivételes esetek, melyeket újabban, tudtommal, nem figyeltek meg.

A Cephalopodák-nak az a legjellemzőbb sajátságuk, hogy lábaik, vagy másképpen karjaik (tapogatóik) a fejük körül vannak elhelyezve. Az ismertebb formák közül ebbe a csoportba tartoznak a polipok, a Sepia és a Loligo.

291. rajz. Az Alloposus mollis állkapcsának két része, JOUBIN szerint.

A Cephalopodák a legfejlettebb szervezetű és legérdekesebb állatok az összes puhatestűek közt. Szájuk, mely fekete, szarúnemű, papagálycsőrhöz hasonló állkapocscsal (291. rajz) van fegyverezve, 8 vagy 10 kar alkotta koszorú közepén fekszik. A karokat a száj felé eső oldalukon szívókorongok borítják. Fejük két oldalán egy-egy szemük van, mely majdnem olyan tökéletes szerkezetű, mint a magasabbrendű gerinczeseké. Kopoltyúik a hasoldalon egy üregben vannak elhelyezve s állandó vízáram mossa

480

őket, mely a lélekző üreg falának és az ú. n. tölcsérnek szakaszos működése révén szakadatlanul megújul. A tölcsér vagy sipho kúp alakú szerv, mely a lélekző üreg bejárata fölött foglal helyet. A lélekző üreg fala kilélekzés alkalmával légmentesen elzárja az üreg bejáratát, úgy hogy a lélekzésre fölhasznált víz csupán csak a tölcsér szűk nyílásán át távozhatik el, belélekzés alkalmával viszont a lélekző üreg felső széle és a tölcsér között szabadon maradó nyíláson át áramlik be a víz. Azonban a tölcsér bizonyos körülmények között mozgásszervül is szolgál; ha u. i. az állat tölcsérén keresztül nagy erővel kilöki a vizet, akkor a tölcsérrel ellentétes irányba, tehát hátrafelé lökődik, olyan módon, mint a SEGNER-féle kerék.. A lökés néha olyan erős, hogy megfigyeltek Loligó-kat, melyek ily módon kivetették magukat a vízből és hajók födélzetére zuhantak.

Némely fajnak teste csupasz, héja egyáltalában nincs, másoknak ellenben vagy külső, vagy belső héjuk van; ez utóbbiaké többé-kevésbbé átalakult. A kar szívóinak száma különböző; a szívók néha módosultak, nagyon bonyolult szerkezetűek, karmokkal fegyverzettek, s vagy a zsákmány megragadására valók, vagy támadó és védő fegyverül használhatók.

Az összes Cephalopodák bőrében festéksejtek vagy chromatophorák fordulnak elő, melyeknek színe nagyon különböző. A festéksejtek az idegek hatására hirtelenül összehúzódhatnak vagy kiterülhetnek, a mire a bőr színe rögtön megváltozik. A bőr színének megváltozása az állat akaratától függ, s megváltoztatja mindig, ha saját színét összhangba akarja hozni a környezet színével (színmajmolás), megváltoztatja, hogy ellenségét elrettentse, megváltoztatja, midőn izgatásra indulatait akarja kifejezni, vagy ha ínyére való zsákmányhoz jut. Ha összes festéksejtjeit összehúzza, csak a vöröseket nem, akkor egész teste vörös lesz, s ugyanilyen módon gesztenye színűvé, feketévé, stb. tud változni. A festéksejtek JOUBIN szerint, a ki rendkívül behatóan tanulmányozta őket, lencseszerűen lapítottak, csillag alakúak s alakjukat amébaszerűen tudják változtatni, plazmájukban festékszemek vannak; a sejt színtelen folyadékban lebeg; a plazma inger hatására kitágul, ellenben midőn megszűnik az inger, kis cseppé húzódik össze, a mire a bőr halovány színűvé változik. Ha a festéksejtek idegeit, melyek az agyból erednek, egyik oldalon

481

átvágjuk, akkor ez az oldal színtelen marad, míg a másik oldal színe az állat izgatásakor a rendes módon változik.

A festéksejtek említett működése már a fejlődésnek igen kora állapotában megkezdődik. 1901 szeptember 5-én Madeirától délnyugatra 5460 m.-nyi mélység fölött egy pelágikus Cephalopoda ivadéktelepét találtunk a víz színén, a melyben már meglehetősen fejlett embriók voltak; a telep külső falát hullámos, lágy, átlátszó, halovány sárgás-barna foltokkal tarkázott burok alkotta; az embriók mindegyike egy-egy tojásdad, átlátszó, kocsonyaszerű anyag alkotta tokba volt bezárva; egyik-másik embrió a tok megrepedése következtében kiszabadult s már ezeknek a színe is rendkívül élénken változott a festéksejtek működése következtében, úgy hogy egyszer majdnem átlátszóak voltak s csak alig észrevehető sötét pontok tarkázták őket, máskor meg teljesen barnákká váltak.

A négykopoltyús Cephalopodák-at ma már csak az egyetlen Nautilus képviseli, mely az Indiai-óczeánban él, azonban főleg a másodkorban rengeteg faj és egyed képviselte őket, mint pl. az ammonitok és a velük rokon nemek. A Nautilus-nak sok, szalag alakú tapogatója és több kamrára osztott héja van, melyeket vagy megtölt levegővel, vagy kiürít a szerint, hogy alá akar-e merülni, avagy a víz felszínére akar-e emelkedni. A Nautilus a legnevezetesebb képviselője azoknak az állatoknak, a melyek a legrégibb geológai rétegekben megjelentek s mindmáig élnek; a Nautilus már a szilurrétegekben előfordul s mintegy 1600 faja ismeretes.

A kétkopoltyús Cephalopodák-nak 8, szívókkal borított karja van (nyolczkarúak, Octopoda), némelyeknek pedig azon kívül még két hosszú tapogatójuk is van (tízkarúak, Decapoda). Majdnem valamennyi Cephalopodá-nak van tintazacskója, melynek fala koromfekete anyagot választ ki; az állat ezt a váladékot tölcsérén át juttatja ki a szabadba s fekete felhőt kelt vele maga körül, melynek védelme alatt elmenekül üldözői elől. Ez az anyag megszárítva a szépia nevű festéket szolgáltatja; a név a Sepia nevű Cephalopodá-tól ered, mely a legtöbb ilyen festéket szolgáltatja.

Lássuk most ez érdekes csoport néhány képviselőjét közelebbről. Ilyen a Cirroteuthis umbellata FISCHER (292. rajz), melyet a Talisman fedezett föl s a melyet a Princesse-Alice 4366 m.-nyire

292. rajz. Cirroteuthis umbellata FISCHER (Princesse-Alice).

482

lesülyesztett varsában fogott. Karjait bársonyszerű ibolya színű hártya köti össze egymással, teste vöröses. E nem egy másik faját (C. Grimaldii JOUBIN) az Azorok táján gyüjtöttük egy 1900 m.-nyire leeresztett varsában; alkalmasint batipelágikus állat. Teste kocsonyaszerű, remegő gömbhöz hasonlít, melyen a karokból és az őket összekötő hártyából alkotott fordított ernyő ül; színe vöröses, szemei aprók, úszói majdnem teljesen elcsenevésztek; egészben véve bizony meglehetősen furcsa külsejű állat. Egy másik új, eddig még le nem írt fajt, melyet a mély nyilt vízben 1905-ben nagy lemezes varsával fogtunk, egységes sötétfekete színe jellemzi. Ez állatnak kocsonyaszerű teste majdnem ugyanolyan fajsúlyú, mint a víz, s azért nem is kerül valami nagy fáradságába, hogy karjai közt kifeszített ernyője segítségével lebegésben tartsa magát a mély nyilt vizekben.

Az Argonauta argo L., mely az Atlanti-óczeánban és a Földközi-tengerben él, nevezetes arról, hogy hímje csupasz, míg nőstényének gyönyörű szép, áttetsző, vékony gyöngyházszerű, csónak alakú héja van. A héjat az állatnak erre a czélra lemezszerűen átalakult két karja választja ki; a héj a fiatalok búvóhelyéül is szolgál, mert benne fejlődnek ki.

Az Alloposus mollis DE VERRILL nagy, kocsonyás testű, nyilt tengeri Cephalopoda; az állat egyes részeit az Hirondelle és a Princesse-Alice a víz színén lebegve találta, mely testrészek czetfélék lakomáinak szándékosan vagy véletlenül otthagyott maradványai. Karjaikat szintén széles hártya köti össze egymással. Szöveteik a medúzákhoz hasonló rendkívül lágyak, kocsonyaszerűek, melyek a háló szemein a szó szoros értelmében keresztül folynak, azért az állatot ép állapotban nagyon nehéz megszerezni.

483

Egy darabja, melyet hosszabb ideig alkoholban tartottunk, súlyának 90%-át elveszítette.

293. rajz. Octopus Alberti hasoldalról, JOUBIN szerint.

Az Octopus-ok, vagy köznyelven a polipok a legismertebb Cephalopodák. Úszóik nincsenek, karjaik segítségével mászkálnak, rendesen sziklás helyeken élnek s főképpen rákokkal táplálkoznak; különösen a tarisznyarákokat, a langusztát és a homárt pusztítják nagy mennyiségben, a halászok nagy kárára. Prédájukat szívókkal megrakott karjaikkal ragadják meg (a közönséges polip egy-egy karján mintegy 250 szívóka van), s mielőtt megennék, mérges nyálukkal megölik őket. Megeszik a kagylókat is, melyeknek lágy részeihez úgy jutnak hozzá, hogy a héj két teknője közé szívóik segítségével apró kavicsot csúsztatnak be; rejtekhelyük körül rendesen egész halom rák- és kagylóhéj található, s néha még élő kagylókat is halmoznak fel lakásukban, tartalékul az inséges napokra. Az Octopus Alberti, melyet az Hirondelle a Gascogne-öbölben 250 méternyi mélységben fogott és JOUBIN írt le (293. rajz), a közönséges polipoktól abban tér el, hogy karjai kurták és szívóinak száma jóval csekélyebb.

Az Eledone moschata a Földközi-tengerben él s erős mosusz szagáról nevezetes. JOUBIN e faj bőréből olajos, sárga, erősen mosusz szagú anyagot vont ki. Igen érdekes állat az Eledonella diaphama HOYLE, melyet a Challenger fedezett föl. Ez a kicsiny, kétségtelenül batipelágikus állat arról nevezetes, hogy félszemű s ilyen a Princesse-Alice által gyűjtött két példány is, melyek egyikét 1897-ben Madeira és a marokkói partok közt 4360 méter mélységből fölvont varsában fogtunk, míg a másik 1901-ben a Zöldfoki-szigetek táján 2478 méternyire lebocsátott hálóban esett zsákmányul. JOUBIN úgy találta, hogy a bal szeme helyén idegszövet van, a melyet azonban a bőr elföd.

484

A tízkarúak közül mindenek előtt a Belemnitidák-at kell említenünk, ezeket a kihalt állatokat, melyeknek csak kúp alakú, belső héjuk ismeretes és a melyek úgy, mint a Loligo, csapatosan éltek a másodkor tengereiben. A tízkarúaknak nyolcz rendes karjukon kívül még két tapogatójuk van, melyeket villámgyorsan ki tudnak vetni. Zsákmányukat ezeknek a segítségével ragadják meg s viszik a szájukhoz. A Sepia officinalis főképpen héjáról ismeretes, melyet szépiacsontnak neveznek s a mely minden kanári-kalitkában látható; a héj a bőr alá van rejtve, mészből áll, szivacsos szerkezetű. Magának az állatnak teste tojásdad alakú, melynek peremét keskeny úszólemez szegélyezi. A Sepia nagy fekete petéket rak s tengeri növényekre erősíti őket; a halászok tengeri szőlő néven ismerik őket. Ha a part mentén nőstény szépiát fogva tartunk oly módon, hogy úgynevezett csontjának végébe vájt lyukon keresztül zsineget húzunk, sok hím gyülekezik köréje, melyeket ott igen könnyű elfogni. De elégséges az is, ha nagy jában szépia alakú parafadarabra tükröt erősítünk és azt a víz felszínére vetjük, mert a tükör csillogása odavonzza a szépiákat, melyeket akkor könnyen meg lehet fogni. A Cephalopodák legnagyobb részét, azokat tudniillik, a melyek igen kitűnően látnak, a csillogó tárgyak vonzzák, azért az elfogásukra szánt varsákba gyakran fehér cserepeket raknak.

A Sepiola sokkal kurtább, mint a Sepia, a Loligo-félék ellenben sokkal megnyúltabbak és nagyon jól fejlett úszóik vannak. A Spirula (Sp. Peroni) apró kis állat, mely nevezetes spirálisan csavarodott, több rekeszre osztott, siphoval ellátott házáról. A héj részben szabad, vagyis nincs a bőr alá rejtve. Semmi sem könnyebb, mint üres Spirula-héjat gyűjteni, mely pl. az Azorok, a Kanári szigetek táján, stb. nagyon közönséges, de viszont mi sem nehezebb, mint

485

294. rajz. Ctenopteryx cyprinoides hasoldalról, JOUBIN szerint (Princesse-Alice).

élő avagy teljes példányt találni. A Valdivia egy ilyen példányt fogott Sumatra közelében, egy 594 m.-nyi mélységbe lebocsátott hálóval. A Challenger és a Blake egyetlenegyet sem gyűjtött. A Princesse-Alice egyetlenegy, nagyon fiatal, mindössze 5 mm. hosszú példányt fogott a nagy nyílású vertikális hálóval 1904-ben a Kanári szigetek táján 3000 m. mélységben, oly helyen, a hol a tenger 3817 m. mély volt. Más természetbuvárok több példányt is fogtak.

A Ctenopteryx cyprinoides JOUBIN (294. rajz) egy, a Földközi-tengerben fogott delfin gyomrából került elő; úszóit vékony hártya alkotja, mely merev pálczikák közt van kifeszítve; ilyen berendezést semmi más Cephalopodá-n sem találunk. Ennek a fajnak, valamint a következőknek is belső vázuk van, mely szarúnemű, többé-kevésbbé keskeny, vékony, átlátszó lemez s az állat hátoldalán található. A Cucioteuthis unguiculata (295. rajz) nagytermetű állat, úszói nagyon jól fejlettek s minden szívója szarúgyűrűvel ellátott horoggal van felfegyverezve. Némelyik horog nagyobb 25 mm.-nél, míg szarúgyűrűje 30 mm.-nél is nagyobb lehet s nemcsak nagyságával tűnik ki, hanem egyszersmind támadó és védőfegyver – még a busafejű czet (Physeter) ellen is, mely eszi ezt az állatot. Azt a Cucioteuthis-t, a melyről a föntebbi méreteket vettük, egy 14 m. hosszú s 1905 július 18-án az Azorok táján

295. rajz. Cucioteuthis unguiculata STEENSTRUP hasoldalról, JOUBIN szerint (Princesse-Alice).

486

fogott busafejű czet gyomrában találtuk. Említettük, hogy a Loligo néha kiugrik a vízből s megtette azt kétségen kívül az az Onychoteuthis Banksi (296. rajz) is, melyet egy reggel a Princesse-Alice egyik kötéltartóján találtunk; e faj másik két példányát a víz színén villamos lámpánál fogtuk, melynek fénye oda vonzotta őket. Az 1895-ben az Azorok táján fogott Physeter gyomrából nemcsak az említett Cucioteuthis került elő, hanem több más ritka s részben új faj is, a melyeket addig senkisem fogott. Csak a czetfélék tudnak elfogni bizonyos Cephalopodák-at olyan mélységekben, a melyeket mi nem ismerünk és bizonyos, hogy e puhatestűek egyes fajai nagyon gyakoriak a mélyebb nyilt vizekben, mivel sok czetféle csupán, vagy majdnem csupán ezekből táplálkozik. Sajnos, elég ritkán éri az embert az a szerencse, hogy Cephalopoda-evő állatot (teuthophagot) foghasson el, s hogy gyomrában egyebet is találhasson többé-kevésbbé megemésztett és többé-kevésbbé hiányos állatnál. Innen van, hogy a Lepidoteuthis Grimaldii JOUBIN-nek (297. rajz), ennek a híres pikkelyes Cephalopodá-nak mindezideig csak a törzsét ismerjük, nem ismerjük ellenben sem a fejét, sem a karjait. Ez a faj tudvalevőleg az egyetlen a lábasfejűek közt, melynek testét sokszögletű bőrpikkelyek fedik. Törzse magában véve is mintegy méter hosszú. Nincs módunkban, hogy az oly eleven és gyors

296. rajz. Onychoteuthis Banksi hasoldalról, JOUBIN szerint (Princesse-Alice).

297. rajz. Lepidoteuthis Grimaldii hasoldalról, JOUBIN szerint (Princesse-Alice).

487

állatokat, mint a mélytengeri Cephalopodák, közelről figyelhessük meg, minthogy látásuk is annyira éles és fejlett; azonban a véletlen szerencsére gyakran segítségünkre jön és kezünkre játszsza néha a legritkább fajokat is. Úgy látszik, hogy némely batipelágikus Cephalopoda halála előtt a víz felszínére emelkedik, mivel sokkal könnyebb lévén a víznél, csak bizonyos erőlködéssel tud lenn maradni; így a víz felszínén haldokolva találtam az Azorok közelében a roppant érdekes Grimalditeuthis Richardi JOUBIN-t is (298. rajz), melynél az életet csupán úszóinak gyenge működése árulta el. Az állat teste átlátszó, megnyúlt s két egymás fölött elhelyezett úszója van, melyek rendkívül hasonlítanak valami levélhez. A test annyira átlátszó, hogy fején keresztül egészen jól lehet látni az állat agyát és a belőle kiinduló idegeket, az úszókon keresztül meg olyan jól lehet olvasni, mint valami üveglemezen át. A Chiroteuthopsis Grimaldii JOUBIN (299. rajz) pelagikus állat, melyet az Hirondelle az Azorok táján 1445 m. mélységből felhúzott varsában fogott; teste rendkívül kényes, átlátszó, úszói hatalmasak. Azonban a legnevezetesebb ezen az állaton az, hogy törzse hasoldalán és úszói hátoldalán szétszórva 30-nál több apró, sötét szervet találunk. Mindegyik apró gyöngyszemhez

298. rajz. Grimalditeuthis Richardi hasoldalról, JOUBIN szerint Princesse-Alice).

299. rajz. Chiroteuthopsis Grimaldii hátoldalról, JOUBIN szerint (Hirondelle).

488

hasonlít. JOUBIN, a ki fölfedezte és alaposan megvizsgálta ezeket a szerveket, megállapította, hogy mindegyik rostos burokból, egy átlátszó anyagból, a hám alatt lévő fekete lencséből és az ehhez csatlakozó idegtörzs-végződésből áll. JOUBIN azt hiszi,

489

hogy ezek a szervek termoszkópos szemek; a fekete, mindkét oldalon domború lencse szerinte módosult chromatophor, vagyis fekete szemlencse, a mely csupán a sötét hősugarakat ereszti át, ellenben útját állja a fénysugaraknak. Minden esetre rendkívül érdekes volna, hogyha erre vonatkozólag kísérleteket lehetne végezni, azonban, sajnos, ehhez az állathoz sokkal nehezebb hozzá jutni, mint teszem a tengeri malaczhoz vagy a békához! A 300. rajz egy másik érdekes, nagyon ritka fajt (Taonius pavo) mutat be, melynek több, a víz színén haldokló példányát fogta a Princesse-Alice Madeira vizeiben és a Sargasso-tengerben. Az állat úszóinak csenevész voltát tölcsérének hatalmas fejlettsége ellensúlyozza, mely nyilvánvalóan legfontosabb úszószerve; roppant nagy szeme majdnem egész fejét elfoglalja.

Vannak óriási nagy Cephalopodák is, melyekről valóságos legendák keletkeztek. Ilyenek pl. azok, a melyekről PONTOPPIDAN püspök emlékezett meg 1752-ben. "Ezeknek a "Krake"-knak", mondja, "hatalmasabb karjaik vannak, mint a milyenek a legnagyobb hajók legnagyobb árboczai; erejük akkora, hogy egy száz ágyús hajót a mélységbe tudnak sülyeszteni". A pontos tudományos adatok, bár PONTOPPIDAN-éitól tetemesen eltértek, kimutatták, hogy valóban vannak óriási Cephalopodák. Pl. az Architeuthis princeps 2.90 méter hosszú, 9 méternél hosszabb karjai nélkül; az A. Harveyi 4.55 méter hosszú karjai nélkül, ezekkel együtt pedig 15.75 méter; egy másik lábasfejű, melyet Új-Zéland partjain fogtak, úszóinak végétől karjainak végéig mérve 17.35 méter hosszú volt. Ezek az óriási állatok a nyilt vizekben élnek s különösen gyakoriak New-Foundland táján és azokban a vizekben, melyeket a Physeter-ek szoktak látogatni. Könnyű elkép-

300. rajz. Taonius pavo LESUEUR hasoldalról, JOUBIN szerint (Princesse-Alice).

490

zelni, hogy milyen elkeseredett a harcz a rabló és a megtámadott közt! A monacói herczegnek 1887-ben alkalma volt megfigyelni az Hirondelle fedélzetéről egy ilyen élethalálharczot, melyet könyvében ("Egy tengerész életpályája") ekként ír le: "Gyönyörű vizsugarak szöktek a magasba a csendes víz színén és megerőltetés nélkül lehetett látni, hogy forrása egy rengeteg állat tülekedése, a mely időről-időre torony módjára meredt ki a vízből s a mely félelmetes hullámokat vert farkának ostorával. A harcz elültével fehér, tejszerű lepel maradt a csatatéren ... a hely színére érve egy nagy polip frissen leszakított fejét találtuk ott".

Újabban BULLEN figyelte meg Szumatra táján egy Physeter és egy polip harczát, a mely majdnem akkora volt, mondja, mint maga a czet s a mely végtelenül hosszúnak látszó karjaival szinte tökéletesen körülfonta a czetet; a polip szemének átmérője 30 cm. volt! Az ilyen óriások nem engedik felfalatni magukat még a czetek által sem a nélkül, hogy a legelkeseredettebb ellenállást ne fejtenék ki s hogy fel ne használnák szarúgyűrűs és karmos szívóik minden erejét, melyek segítségével óriási erővel belekapaszkodnak ellenségeik testébe; a czetek bőrén látható forradások, sebhelyek Cephalopodák szívóitól és karmaitól származnak, melyek némelyike a tigriséhez vagy az oroszlánéhoz hasonlít. QUOY és GAIMARD már megfigyelte ezeket a forradásokat egy új-zélandi delfin bőrén, azonban eredetükről még nem tudott számot adni, azonban rajzaikon igen jól lehet látni a szívók csipkézett kerületének nyomait, melyekhez hasonlókat gyakran figyeltünk meg a Physeter-en, a Grampus-on, a Globicephalus-on és delfineken.

A Cephalopodák közt sok az ehető faj. New-Foundlandban sok Loligo-t fognak, melyet ott csalétkül használnak tőkehalfogás alkalmával; számuk ott olyan óriási, hogy a tenger nagy viharok után millió számra veti ki őket a partra. Az oly drága szürke ámbra, melyet illatszerkészítésre használnak, nem egyéb, mint a busafejű czet belében fejlődött beteges termék. Eme termék anyagát a megevett Cephalopodák szolgáltatják.

A Cephalopodák-nak kitűnően fejlett világító szerveik vannak. Ezek a szervek nem egyszerű mirigyek, melyek világító nyálkát választanak ki, mint a milyeneket a Pholas-ban és még sok más föntebb ismertetett gerincztelen állatban találunk, hanem sajátságos módon kialakult szervek, melyek szerkezet tekintetében a Schizo-

491

podák megfelelő szerveivel egyeznek meg: a szerv egyik része termeli a fényt, a mely domború lencsén keresztül sugárzik ki; ott gyülnek össze egyéb, egy reflektorféléről visszavert sugarak is, mely reflektort kívülről pigment-réteg burkol, hogy egyetlen sugár se vesszen kárba haszontalanul a környező szövetekben. VERANY olasz tudós, a ki 1834-ben Nizzában a Földközi-tenger állatvilágát tanulmányozta, egy nap mintegy 1000 m.-es mélység felett egy különös Cephalopodá-t talált, mely testének különböző apró pontjaiból színes, a topáz és a zafir csillogásához hasonló fény sugárzott ki. Hasonló megfigyelést azután sokáig nem tettek. Pedig eme csoport sok pelágikus képviselő jének vannak világító szervei. Ilyen pl. a Calliteuthis reversa VERRILL; egy példányának, melyet holtan találtak a viz színén Monaco közelében, sok ilyen apró, 2–4 mm. hosszú szerve volt. A Physeter gyomrában talált, már több ízben említett Cephalopodák közt volt három darab Histioteuthis Ruppelli is, melyek legnagyobbika a karjaival együtt 93 cm. hosszú volt. Majdnem érintetlen voltuk azt tanúsította, hogy az állat csak kevéssel az előtt nyelte el őket s ép bőrükön sok apró világító szervet is lehetett

492

301. rajz. Histioteuthis bonelliana, JOUBIN szerint.

látni; a 301. rajzon vele közel rokonfaj képe látható, melynek szintén nagyon sok világító szerve van; JOUBIN megállapította, hogy ez utóbbi faj (H. bonelliana) karjainak végén számos ilyen szerve egyesül egymással, hogy "valóságos lámpást alkosson, a melyet az állat egészen megtud forgatni maga körül". Miután JOUBIN a buvárok figyelmét a Cephalopodák világító szerveire terelte, csakhamar valósággá vált az a sejtése is, hogy ilyen szervei nagyon sok Cephalopodá-nak vannak. A Valdivia-expediczió munkálatai során CHUN tanár lefotografált olyan Cephalopodák-at is, melyek éppen fényt bocsátottak ki s ez a fény nyomot hagyott a fotográfiai lemezen. 1904 augusztus havában a Princesse-Alice utasai az Azorok és a Kanári-szigetek közt csodálatos tüneménynek voltak szemtanúi. Eppen midőn a monacói herczeg azzal volt elfoglalva, hogy egy villamos lámpa segítségével a fénynek a tengeri állatokra gyakorolt hatását tanulmányozza, egy nagy Cephalopoda közeledett, nagy íveket írva le, a lámpa felé, mely csillogó kék, zöld és vörös fényt lövelt ki. Sajnos, ezt a gyönyörű állatot nem tudtuk elfogni.

Míg a legtöbb világító Cephalopodá-nak világító szervei szét vannak szórva a bőr különböző pontjain, addig néhány fajéi a szem körül csoportosulnak. Így van pl. a Leachia cyclurá-n, ezen a kis átlátszó testű állaton, melyet eddig rendkívül ritkának tartottak, de a melyből a monacói herczeg gyűjteményében több, a víz felszínén, főképpen az Azorok táján holtan talált példány van. A Leachia szemei nagyon kiállók, feketék, alsó oldalukba 5 csillogó, arany színű, gyöngyszerű szerv van befoglalva, egy hatodik pedig a szemlencséhez közelebb található. Ezek világító szervek (302. rajz). A 303. rajz a Leachia világító szervének átmetszetét tárja elénk s a következő részek láthatók rajta: a fénytermelő szövet (P), az átlátszó szövetek (L), melyek összesége lencseként működik, a burok (G), mely a visszaverő felületet szolgáltatja, kívül látható a pigmentes réteg (F) és a chromatoforok (C); a kibocsátott sugarak különböző színűek lehetnek a szerint, a mint az állat különböző színű színszűrőn vagy chromatoforokon bocsátja őket keresztül.

303. rajz. Metszet a Leachia cyclura világító szervéből. JOUBIN szerint. A porczgyűrű; C chromatofor; D hátulsó szerv; F bőr; G kötőszövethüvely; I iris; L lencse; M, N, O a retina rétegei; P világítósejtek; U festékhártya; V véredény.

302. rajz. Leachia cyclura testének eleje a szemekkel és a világító szervekkel, JOUBIN szerint.

Bizonyos nyilt tengeri fajok, mint pl. a Chiroteuthis Veranyi, prédájuk oda csalogatására és elfogására két nagyon hosszú tapogatót használnak, melyeknek végén apró horogszerű képződ-

493

mények vannak; a horgokhoz apró, ezüstfényű világító golyócskák csatlakoznak, melyek csalogatóul szolgálnak; mindegyiken van egy-egy szívó is, a mely megragadja a fényes gömböt bekapni akaró állatot. Ugyanazon állat tapogatóin végig ragadós fonálnyalábok is vannak, melyek megragadják az említett ezüstfényű gömbök által odacsalt apró rákokat és halakat, a Chiroteuthis, mint JOUBIN mondja, időről-időre "lehámozza" a fonalakat, hogy a ráragadt állatokat megegye. Azonban sohasem végeznénk, ha a Cephalopodák érdekes sajátságait mind meg akarnók ismertetni, azért be kell érnünk az elmondottakkal.

494

Tunicaták.

A Tunicaták nevén egész sor állatot foglalunk össze, melyek nek testét vastag burok, az úgy nevezett tunica takarja s ennek anyaga majdnem azonos a czellulozéével. Két nagy csoportra osztjuk őket, melyek külsőleg nagyon eltérnek egymástól, mivel homlokegyenest ellentétes életmódhoz alkalmazkodtak: az egyik csoportba nyilt tengeri, a másikba meg éppen ellenkezőleg, helyhez kötött állatok tartoznak. A test belseje mindig két nyíláson át közlekedik [érintkezik] a vízzel és pedig oly módon, hogy egyik nyíláson beáramlik a víz, átszűrődik a kopoltyukon, tehát lélekzésre való de egyszersmind a táplálkozás szolgálatában is áll, mert az juttatja a szájba a vízben lévő testeket; ez a vízáram azután a másik nyíláson átjut ki a szabadba.

Az Appendiculariák teste többé-kevésbbé tojásdad alakú, kicsiny; hosszú, lapos, nagyon vékony farkuk van, s ennek tengelyét a háti húr vagy chorda dorsalis alkotja. Ez a szerv megegyezik az Amphioxus megfelelő szervével, a melyről alább még megemlékezünk. Mindegyik egyén egy kis színtelen, nagyon finom tokban lakik. Az állat állandóan hevesen csapkod farkával, a mely helyváltoztató szerve, de egyszersmind a vízáram állandó fenntartásáról is gondoskodik. Az állat a legnagyobb könnyűséggel és nagyon gyakran, pl. minden három-négy órában elhagyja a házát s egy óránál rövidebb idő alatt újat épít helyette. Nem tudjuk, hogy mily ok készteti az Appendiculariák-at házuk ily gyakori elhagyására, a mely miatt a leggyakrabban csak házatlan példányokat lehet gyűjteni; ez a folyamat egyébként gyűjtés közben is végbe mehet és pedig a ház átlátszósága és finomsága következtében teljesen észrevétlenül, azért ezeket az érdekes állatokat ép állapotban csak úgy figyelhetjük meg, ha pohárral merítjük ki őket a tengerből és nem hálóval gyüjtjük őket. Az Appendiculariák a planktonnak néha igen tetemes hányadát alkotják; az 1904. év folyamán egyik képviselőjüket (Stegosoma?) gyüjtöttük, melynek csapatai a víz fölszínén narancsvörös foltokat alkottak. Némely faj teste mindössze pár miliméter hosszú; a Valdivia a Jóreményfok közelében a batipelágikus zónában fogta eme csoport óriását, melynek törzse 25 milliméter, farka pedig 70 milliméter hosszú volt.

495

A Salpák és a Doliolidák, melyek nagyon közeli rokonai a megelőzőknek, pelágikus, átlátszó testű, tojásdad alakú állatok. Testük mindkét végén tágas nyílás van. Ezek az állatok úgy változtatják helyüket, hogy egyidőben összehúzzák külső burkukat és izmaikat s így elzárják elülső nyílásukat, s azután a belsejükben lévő vizet hátulsó nyílásukon át kilökik, minek következtében testük a lökés irányával ellentétesen, tehát előre lódul. A belső szervek, a zsigerek tömege egy kis vörös gömböt alkot (nucleus), s ez rögtön elárulja a Salpa jelenlétét, melynek teste egyébként teljesen átlátszó; a nyugodt tenger fölületén nagyon gyakran lehet zsigereiktől megfosztott Salpa-tetemeket látni, melyeknek hiányzó részeit tengeri madarak ették meg.

A Salpák néha magánosan élnek, néha azonban több méter hosszú lánczczá egyesülnek, s így uszkálnak, a mélyebb nyilt vizekben. A láncz vagy telep a magános állat sarjadzása útján jön létre, míg a magános Salpa a telepes forma petéjéből fejlődik. Nagyon érdekes megfigyelni, miképpen fejlődik a magános Salpa átlátszó burkán belül az ivaros, telepes egyének lánczolata, mely csakhamar kiszabadul a vízbe és ott az egész láncz lassan tovább mozog. A láncz rendkívül hasonlít az olvasóhoz, melynek szemei a Salpa-egyének vörös nucleusainak felelnek meg. A Salpák nagyon közönségesek az összes tengerekben, különösen a meleg öviekben, s a planktonnak néha tekintélyes hányadát alkotják; a Magenta 1865-ben olyan Salpa-tömegen vitorlázott keresztül, melynek kiterjedése a hajó menetének irányában nem kevesebb, mint 27 km. volt. Sok faj kozmopolita. A legnagyobb faj a szilárd burkú Salpa costata Tilesii, mely 30 centiméter hosszúra is megnő; a Princesse-Alice egy ép, 24 centiméter hosszú példányát gyüjtötte.

304. rajz. Cynthia papillosa.

Az Ascidiák helyhez kötött, ülő állatok és vagy magánosak, vagy összetettek, azaz több összenőtt példányuk telepet alkot. Az előbbiek elég nagyok, néha ökölnél is nagyobbak. Az ibolyásvörös Cynthia papillosa (304. rajz) e csoport jellemző képviselője; egyes helyeken, pl. Marseilleben más fajokkal egyetemben "violet" néven eszik. Testét legtöbbnyire kavicsok és rátelepedett állatok borítják, melyek igazi formáját egészen elrejtik. Eme helyhez kötött alakok lárváinak, mint a békaporontyoknak vagy az Appendiculariák-nak, hosszú farka van, melynek vázát a gerinczhúr alkotja,

496

minek következtében a gerinczes állatok legegyszerűbb képviselőjéhez, az Amphioxus-hoz hasonlítanak.

A Pyrosomák telepeket alkotnak s a nyilt tengerben élnek. Külső burkuk többé-kevésbbé szilárd. Testük vastag falú, átlátszó csőhöz hasonlít, mely szélesebb végén nyitott, a másikon keztyüújj módjára zárt. Ez a cső 2 m. hosszú is lehet, mint pl. a Talisman fölfedezte Pyrosoma excelsior, mely azonban rendesen 10–30 cm. hosszú. BONNIER J. és PÉREZ CH. 1905. márczius 3-án Arábia partjai közelében az Indiai-óczeánban óriási Pyrosomák hatalmas tömegét figyelte meg. Egy teljes órán keresztül utaztak ezen a tömegen át, melyet csak napnyugtakor vesztettek el szem elől. Az állatok, melyeket az áram sodort magával, egymással párhuzamosan helyezkedtek, zárt végükkel előrefelé; az egyes telepek annál mélyebben úsztak, minél nagyobbak voltak; a legkisebbek 40–50 cm. nagyok, a legnagyobbak pedig 250 m. hosszúak és 20–30 cm. szélesek voltak. A legmélyebben lévők nagyságát mintegy 4 m.-re becsülték. Ez a Pyrosoma a legnagyobb az eddig ismert összes fajok közt, s mivel újnak bizonyult, BONNIER és PÉREZ P. indicum-nak nevezte el; az állat testének üregében különböző állatok, nevezetesen commensalista halak és egy krevett húzódtak meg. Az egyes csövek egy-egy nagyon sok egyén alkotta telepnek felelnek meg, mely egyének a cső falába mintegy be vannak ágyazva; az egyes egyének szája a szabadba nyílik, míg testének

497

másik vége a cső belsejébe nyílik; a telep nagyon lassan mozog előre hosszirányú összehúzódás segélyével, mely összehúzódás az egyének megfelelő összehúzódásából összegeződik. A Pyrosoma a meleg és mérsékelt öv összes tengereiben előfordul.

A Tunicaták közül csak egyes pelágikus fajok világítanak: a Salpák-ról még nem tudjuk, vajjon világítanak-e, a mi igazán meglepő dolog, ha ez állatok ama rengeteg tömegeire gondolunk, a melyek az összes tengerekben előfordulnak. GIGLIOLI több fajról megállapította, hogy nucleusa világít; ugyancsak ő figyelte meg, hogy több Doliolum-nak a teste egyenletes zöld fényt áraszt magából, míg az Appendiculariák-on azt állapította meg, hogy farkuk tengelye mentén időközönként élénk ragyogó, előbb sötétvörös, majd azurkék és végül zöld fény csillan föl. Azonban a legélénkebben a Pyrosomák világítanak. Nevüket is erről a tulajdonságukról vették, mely szóról-szóra fordítva "tűztestű"-t jelent; telepük minden egyénének két fénytermelő mirigye van, melyben egy sajátságos zsírszerű anyag található; a belőlük áradó fény zöld, vörös vagy fehér lehet. PANCERI megszámlálta, hogy a Pyrosoma giganteum 8 cm. hosszú telepe mintegy 3200 egyénből áll, a mi együttvéve 6400 fénylő pontot jelent, sőt már az embriók is tudnak világítani. A P. atlanticum fénye vörös, narancs színű, halovány zöld és halovány kék közt váltakozik. Nagyon gyakran izgatással idéztük elő ezt a foszforeszkálást, a mely bizonyos esetekben az egész állatot besugározza az izgatás neme és foka, valamint az állat fáradtságának mértéke szerint, s a mely szétterjedhetett az egész telepre; a világító telep sötét kamrában a fehér izzásig hevített vas látszatát keltette; MOSELEY, a Challenger természettudósa ujjával a nevét írta rá egy Pyrosomá-ra s azt tapasztalta, hogy a betűk élénken világítani kezdtek. A telepeket különösen éjjel lehet könnyen megismerni, a mikor a hajó által fölkavarva alakjuk fényük révén élesen kirajzolódik. Nem egészen érdektelen fölemlíteni azt a különös dolgot, hogy a Magenta hosszú útja alkalmával GIGLIOLI tanár egyetlenegy Pyrosomá-t talált, s az sem világított már! Többször megtörtént, hogy azok a kábelek, a melyek valamely műszert húztak föl a Princesse-Alice födélzetére, Pyrosomák-at is hoztak magukkal, azonban ezek a legtöbb esetben a fénynek még csak a nyomát sem bocsátották ki magukból.

498

Lehetséges, hogy ezek a telepek egész világító erejüket fölhasználták ama hosszú inger hatása alatt, a melyet a kábel surlódása okozott, s egyáltalában nem tudom elhinni, hogy ne lettek volna világító fajok. A Pennatulák ismertetése alkalmával említett egyik körülmény megadja a világítás hiányának magyarázatát, a mely a napfény hatásának az eredménye.