311. rajz. Cyclothone microdon, GOODE és BEAN szerint.

A Stomiatidák megnyúlt testű halak; hasoldaluk mentén és felső állkapcsukon világító szerveik vannak. Legjellemzőbb képviselőjük a Stomias boa, melynek fogai félelmes külsőt kölcsönöznek, jóllehet nem hosszabb 15 cm.-nél; alsó állkapcsain piczi, duzzanatban végződő nyúlványa van, melyből néhány fekete fonál ered. Egy Stomias-nak, melyet a Zöldfoki szigetek táján 1642 m. mélységben fogtunk, ez a kis duzzanata rózsaszínű volt, mely e tekintetben tökéletes mása a közvetetlenül a szeme alatt levő világító foltjának. A Stomias ezt a világító foltot kétségtelenül zsákmányfogásra használja, mert e szervét nyitott szája előtt mozgatva elfogdossa azokat az állatokat, a melyek azt hiszik, hogy valami apró világító állatot kaparítanak meg. A Ma-

---

508

lacosteus-nak (312. rajz) a szeme mögött van két világító szerve, azonkívül a teste is tele van hintve apró fénylő pontokkal; ebben a tekintetben megegyezik vele a Photostomias Guernei COLLET is (308. rajz), melyet az Hirondelle az Azorok táján fogott 138 méter mélységben.

312. rajz. A Malacosteus feje BRAUER szerint (Valdivia).

313. rajz. Argyropelecus affinis BRAUER (Valdivia).

A Paralepis coregonoides-t, melynek Két példányát a Princesse-Alice a Földközi-tengerben 1700 méter mélységben 1738, illetve 2375 m. mélységben 2387 m. mély fenék fölött a nagy nyílású függőleges hálóval fogta, korábban fenéklakó halnak tartották. Azonban az imént említett fogások és egy másik, mely alkalommal 1200 m.-nyi mélységben és a fenéktől 300 méternyire dobvarsában fogtuk a szóban lévő állatot, kétségbevonhatatlanul bizonyítják, hogy halunk, mint sok más faj is, jóval a fenék fölé tud emelkedni. A Sternoptyx oldalról nagyon összenyomott testű állat; bőre tele van fénylő ezüst színű festékanyaggal, teste különböző pontjain meg nagy világító szervei vannak. A mély nyilt vizekben él, mint közeli rokonai, a Valdivia fölfedezte Argyropelecus hemygymnus és A. affinis (313. rajz). Az utóbbi faj egyik példája annak, hogy a tengeri halak szemei néha milyen csodálatos szerkezetűek és milyen különös módon vannak elhelyezve. Az A. affinis szemei ugyanis fölfelé néznek, megnyúltak és szorosan egymás mellé simulnak, mint a szinházi nagyító két csöve; szarúhártyája és lencséje nagyon domború. Az ilyen szemeket teleszkópszemeknek hívjuk, a hogyan CHUN nevezte el őket, a ki először

---

509

314. rajz. Aceratias macrorhinus, BRAUER szerint (Valdivia).

terelte rájuk a figyelmet. Ezek a szemek úgy vannak elhelyezve, hogy a nagyon közellátó állat segítségükkel a kis távolságban lévő alakokat nagyon jól meg tudja különböztetni, a mi nagy segítségére van zsákmánya megszerzésében. Az ilyen szemek néha előre irányulnak, mint például az Aceratias-éi (314. rajz). Ezeket a halakat általában véve eléggé ritkáknak tartják, azonban egyikük-másikuk elég nagy számban található a felülettől bizonyos távolságban, amaz érdekes tény bizonysága szerint, hogy GIGLIOLI Messina környékén három nap alatt 700 A. hemygymnus-t fogott, melyeket a messinai szoros sebes árama sodort a felszínre. A Halosauridák nagyon megnyúlt testű állatok; farkuk fonál alakú; mind a fenék közelében élnek. Megemlítjük közülük a Halosauropsis macrochir-t (315. rajz), melynek 60 cm.-nél nagyobb példányait az Hirondelle és a Princesse-Alice az Azorok közelében fogta 1000–3000 m. mélységben. Ennek a fajnak a teste hosszában elhelyezett 64 világító-szerve van mindkét oldalt. Mindegyik világítószerv az oldalvonal egy-egy pikkelye közepén van elhelyezve, mely pikkelyek sokkal nagyobbak a többieknél. Azonban ezzel még nem mondtunk el mindent: a pikkelysort fekete hártya takarja, mely voltaképp egy zacskósor; minden pikkelyre egy zacskó esik; a zacskóknak csak lefelé van nyílásuk,

315. rajz. Halosauropsis macrochir, COLLETT szerint.

---

510

azért a világító szervek fénye csak oldalt szűrődhetik ki; mivel azonban a zacskókat egymástól elválasztó falak átlátszóak, azért, ha az összes szervek világítanak, úgy tűnik fel, mintha az állat oldalán megszakítatlan fényvonal égne.

316. rajz. Alul macskaczápa, fölötte egy Conger, legfelül jobbra muréna. (Természet után fotografálva a monacói oczeánográfiai múzeum egyik akvariumáról.)

A Muraenidák legfontosabb képviselője a Muraena helena, melynek hossza megüti az 1.50 m.-t is s a melynek fogai az általuk ütött sebbe nagyon erős mérget oltanak át. A Muraena és az angolna vérében erős méreg van s 0.02 cm³-e még kilós állatot is meg tud ölni. A Conger sokkal mélyebben él és sokkal nagyobb lehet, mint a megelőző fajok. A gibraltári öbölben 924 m.-nyire leeresztett egyik dobvarsa 7, körülbelül 2 m.-es példanyt hozott a fölszínre. A 316. rajz a monacói múzeum egyik akváriumát mutatja be, melyben élő Conger és Muraena látható. Ezek a halak felnőtt korukban a fenék lakói, ellenben lárváik a nyilt vizekben élnek. Hal alakú, oldalt nagyon lapított, színtelen, átlátszó lárváikat Leptocephalus néven már régen ismerték s régeb-

---

511

317. rajz. Symenchelis parasiticus, COLLETT szerint (Hirondelle).

ben külön halfajnak tartották őket. 1905 nyarán a Princesse-Alice nagy nyílású vertikális hálója egy olyan Leptocephalus-t hozott a napfényre, mely nagyságánál (23 cm.) és nagyon hosszú s nagyon vékony farkánál fogva tetemesen eltér az ismert formák Legtöbbjétől. Ugyanebbe a csoportba tartozik több mélytengeri alak is, mint pl. a Symenchelys és a Synaphobranchus. A két nem gyakran együtt fordul elő és a monacói herczeg az Azorok és a Zöldfoki szigetek táján leeresztett dobvarsákban egyszerre fogta a S. parasiticus-t (317. rajz) és a S. pinnatus-t. A mint látszik, ezek a halak főképpen hullákból táplálkoznak. A Symenchelys-nek kicsiny, kerek, szívásra való szája van s GOODE és BEAN szerint megtámadja az élő félszegúszó halakat (Platessa), valamint más nagy halakat is és izmaikban nagy üregeket váj. Ezt megfigyelték az Egyesült-Államok partjain is, a hol a Symenchelys-t mintegy 400 m.-től kezdve fogták, de előfordul még 2620 m.-nyi mélységben is, tehát függőleges elterjedésének határai igen tágak; vízszintes elterjedése sem szűkebb körű, mert előfordul még a Gascogne-öbölben is (Princesse-Alice); gyakran nagy rajokban él a fenéken. Az Azorok közelében 1260 m.-nyi mélységből felhúzott egyik dobvarsában 1176 példányát fogtuk. A vele való foglalkozás nem valami kellemes mulatság, mivel bőre nagyon sok síkos, vastag nyálkát választ ki; húsa lágy, de nem valami ízletes, a Synaphobranchus-nak meg több a fínom nyálkája, mint a húsa. A Cyema atrum némileg tollas nyílhoz hasonlít; a nyíl hegyének hegyes, megnyúlt állkapcsa felel meg. A Valdivia és a Princesse-Alice nyilt tengeri kutatásai kiderítették, hogy ez a bársonyfekete hal batipelágikus állat. A Saccopharyngidák teste, mondhatnám, csupa száj; állkapcsaik finomak, nagyon széttáthatók, rendkívül fejlettek. Ezek az állatok egy falatra lenyelnek akkora halakat, mint ők maguk, s szöveteik a nyelés után annyira

---

512

318. rajz. Saccopharynx ampullaceus (Challenger).

kinyúlnak, hogy rajtuk keresztül a gyomorban lévő áldozatot is lehet látni, mely mintha egybeolvadt volna a szájjal (318. rajz). A Saccopharynx ampullaceus, Eurypharynx pelecanoides, Gastrostomus elnevezések mind ezen a jelenségen alapszanak. Ezek a halak egyébként mind mély bársonyfekete színűek és a mély nyilt vizekben élnek; rendkívül apró szemeik majdnem az orr végén vannak elhelyezve.

A Scombridák családja egyike a legfontosabb családoknak, és pedig nemcsak fajainak száma és változatossága következtében, hanem azért is, mert mint táplálékhalak is rendkívül értékesek. Legismertebb képviselőjük, a 30–40 cm. hosszú scombro (Scomber scomber), mely a La-Manche-csatornában április elején jelenik meg s akkor még nagyon sovány és kicsiny; ívásának ideje május végétől július elejéig tart. A Földközi-tengerben megfigyelték,hogy ott akkor jelenik meg, a mikor a tinhal elvonul, vagyis például Marseilleben május-júliusban. A tinhal (Thynnus thynnus) két méternél hosszabbra és 150 kilogrammnál súlyosabbra is megnő; a Földközi-tengerben közönséges, az Atlanti-óczeánban azonban csak ritkán fordul elő Bayonnetól északra; ez utóbbi tengerben a germon (Thynnus alalonga) helyettesíti, a mely nem üti meg az 1 métert sem (319. rajz). A bonito (Thyinnus pelamis) a közönséges tinhal rokona. Ezek a halak mind ragadozók, kitünő úszók s más halakból és Cephalopodákból táplálkoznak; izomzatuk kitűnően fejlett. A bonito, a tinhal és más rokon halak testének hőmérséklete – ellentétben a halak legnagyobb részének hőmérsékletével, mely alig magasabb a környező vízénél – több fokkal magasabb lehet a víz hőmérsékleténél, a mi kétségtelenül tartós vándorlásaik és a vele járó fokozott izomműködés

319. rajz. Tinhalak a Princesse-Alice födélzetén.

---

513

eredménye. Dr. PORTIER a Princesse-Alice födélzetén megállapította hogy a germon hőmérséklete 10 fokkal is magasabb lehet a környező vizénél. A kardorrú hal (Xiphias gladius), melyet legalább névről mindenki ismer, 4 m. hosszúra is megnő. A kalauzhal (Naucrates ductor) 30 cm. hosszú, testét függőleges fekete csíkok tarkázzák; nevezetes arról, hogy gyakran követi a czápákat és a hajóroncsokat; fiataljai nagyon gyakoriak a sargasso közt. A Remora, mely fején lévő szívószerve segítségével különböző tárgyakra erősíti magát, sok mese keletkezésére adott alkalmat. COMMERSON beszéli, hogy a Mozambique-csatorna halászai tengeri teknősök fogására használják ezt a halat, melynek az a szokása, hogy más nagy termetű állatok, mint pl. teknősök, Mola mola, stb. testére erősíti magát. Ez utóbbi jelenséget a monacoi herceg is megfigyelte, a ki a következőt írja róla: "A mint az óriási

---

514

Molá-t a födélzetre húztuk, észrevettük, hogy több csatlósa követi, köztük két Remora is; ez utóbbiak egyikét minden nagyobb baj nélkül meg tudtuk fogni, míg a másik elmenekült, azt azonban megfigyeltük, hogy egy hatalmas plectognath halba kapaszkodott, midőn a tengerbe vetette magát, melyet azután nem is eresztett el..." A Lepidopidák, pl. a Lepidopus caudatus és az Aphanopus carbo, megnyúlt testű halak; az utóbbi 150 m. hosszúra is megnő, bársonyfekete, fogai és szemei nagyon jól fejlettek. A monacói herczeg egy példányát horoggal fogta 1168 m. mélységben San-Sebastiantól északra, egy másik pedig még élve került a felszínre egy 4330 m.-nyi mélységből felhúzott horgon. Ez az adat nagyon érdekes, mert kétségtelen, hogy az Aphanopus a mély nyilt vízben, bár ismeretlen mélységben, de a fenéktől bizonyosan nagyon távol harapott belé a csalétekbe. Ez bizonyára az első, úszóhólyaggal bíró csontos hal, mely élve került a fölszínre ilyen nagy mélységből, míg a czápák, a melyek, mint láttuk, a legszívósabb természetű halak, ekkora mélységből soha sem jutottak élve a fölszínre. Bizonyítja ez az eset azt is, hogy a batipelágikus faunát nemcsak apró állatok alkotják, hanem igen nagy termetű állatok is vannak alkotó elemei közt. A Polyprion cernium 2 mi. hosszúra is megnő; gyakori a nyilt tengeren úszó roncsok közt, melyeken sok Lepas telepedett meg. Az Hirondelle személyzete 1887-ben nagy számban fogta horgok segítségével. "Egy óra multán", mondja a monacói herczeg, "300 font hallal megrakodva hagytuk el ezt a gyüjtőhelyet s akkor még sem számuk nem csappant meg, sem buzgalmuk, melylyel a horgot elkapkodták." A Scorpaenidák a sekély mélységek lakói, a milyen pl. a Scorpaena, ez az otromba testű állat, mely sziklák, moszatok, kavics, stb. közt él; színe gyakran a környezet színéhez alkalmazkodik. A Sebastes sokkal mélyebben, le egészen 500 m.-ig él. Az Uranoscopus szeme a feje tetején van, tehát fölfelé néz; mozdulatlanul él a homokban, melybe beássa magát s csak nyelvének rózsaszínű, izgő-mozgó féreghez hasonló nyúlványát mozgatja időnként, hogy apró halakat csalogasson közelébe. Ebbe a csoportba tartozik a Szt. Péter hala (Trachynus draco) is, melynek hátán és fején lévő tövisei méregmirigygyel függenek össze. A tövisek szúrása nagyon fájdalmas s lázzal járó súlyosabb vagy könnyebb betegséget okoz. A Gobius-félék családjába sok apró, érdekes,

---

515

moszatOk és sziklák közt élő hal tartozik; sajátságos, a hasúszók összenövéséből keletkező szívókészülékük van. Egyikük-másikuk ikrái számára fészket épít, melyet azután a hím őriz; mások a sziklák gödreibe vagy kagylók héjaira rakják le ikráikat. A Fierasfer megnyúlt testű, vékony, hosszú farkú hal, melynek egyes fajai gyakran tengeri ugorkák lélekző szervében ütik fel sátrukat. Gyakran nagy meglepetéssel látja az ember, hogy miután magános tengeri ugorkát helyezett el valamely medenczében, nemsokára hal is jelenik meg benne, mely azután megint eltűnik a tengeri ugorka belsejében.

320. rajz. Tőkehal-szárítás Tromső közelében.

A Gadus-félék családja a Scombridák-kal együtt egyike a legfontosabb, fajokban leggazdagabb családoknak s tagjai különösen mint táplálékhalak fontosak. Legyen elég megemlítenem a család főbb képviselőit, a melyek a következők: a tőkehal (Gadus morrhua, 320. rajz), mely másfél méter hosszúra is megnő s 11 millió petét rak; a Merlangus vulgaris, a M. carbonarius, melyek 80 cm. hosszúak s ugyanolyan hosszú Merluccius vulgaris is, a Phycis, stb.

A Macrurus-félék családjába sok nagy mélységben élő faj tartozik; nagy, törzsükkel mintegy összeolvadó fejük s hosszú,

---

516

321. rajz. Macrurus hirundo COLLETT (Hirondelle, Azorok, 1266 m. m.).

fonálszerűen megvékonyodó farkuk jellemzi őket. Mindegyiküknek nagy szeme van. Az igazi Macrurus-okat (321. rajz) azonkívül ránczos pikkelyeik tüntetik ki; egyes fajok szája hegyes csúcsban végződik (Macrurus occa). A nagy mélységekben nagyon közönségesek és minden mély tengeri expediczió fölös számban fogta őket; egyes ritkább fajok jó nagyra megnőnek, mint pl. a Talisman fölfedezte Coryphaenoides gigas, melynek egy 80 cm. hosszú példányát fogta a Princesse-Alice 4020 méter mélységben. Ez a faj egyike a legnagyobb mélytengeri halaknak. A félszegúszó halak aránylag sekély mélységben élnek, jóllehet egyes ritka fajaik még 1600 m. mélységben is előfordulnak, de nem valami különösen érdekesek, jellemzi ezeket a halakat először is lapos testük, továbbá az a különös sajátságuk, hogy mind a két szemük a testnek ugyanazon az oldalán van. A homokban vagy az iszapban egyik oldalukon fekve élnek s a talaj színéhez gyakran olyannyira alkalmazkodnak, hogy majdnem lehetetlen őket megkülönböztetni tőle. Életmódjuk következménye, hogy testüknek a talaj felé fordult felét nem éri fény s azért festékanyagok nincsenek benne; erre az oldalra eső szemük, mivel ott nem volt mit keresnie, lassanként a másik, a fény felé fordult oldalukra tolódott át s valóban, az egészen fiatal egyéneknek, pl. a 8 mm. hosszú Soleá-nak, még mindkét oldalukon van szemük, úgy, mint a többi halnak s mindkét szemük csak akkor kezd egyik oldalukon

---

517

elhelyezkedni, a mikor feladva pelágikus életmódjukat, megtelepszenek a fenéken. Eme jelenségek sorozatát a Soleá-n különösen BIÉTRIX és FABRE-DOMERGUE tanulmányozta alaposan s ők hosszú, türelmes kísérletezéssel megállapították azt is, hogy miként lehet czélszerűen fölnevelni ezt a becses halat.

A héring-félék méltó versenytársai a Scomber-féléknek, ha nem is fajaik, de legalább egyéneik száma tekintetében. Ebbe a családba tartozik a héring, a spratt, a szardínia (322. rajz), az alóza; mind óriási, néha milliós rajokban élő halak. A Trigla-félék családját nagyon egyöntetű fajok alkotják, melybe több, a tengerparti városok piaczán közönséges hal tartozik (Trigla, Dactylopterus). A Trachypterus és a Regalecus nagy, megnyúlt testű, ezüstfehér, oldalról szalagszerűen lapított hal. A Regalecus gladius hátuszójának sugarai oly hosszúak, hogy egészen a száj tájáig érnek. A tenger Bermuda-szigetén 1860-ban egy 5 m. hosszú példányt vetett a partra.

322. rajz. Szardiniák kiürítése a hálóból a Princesse-Alice födélzetén.

---

518

A Lophius-félék legnevezetesebb képviselője a mintegy 2 m. hosszú L. piscatorius. Ez az állat csupa száj; lapos fején több, hátúszójáról levált és előre vándorolt fonálszerű képződmény van, melyek közül legalább egy kis hártyában végződik s a préda csalogatására való, mint a horog csalija. A Lophius majdnem teljesen a homokba fúródva él, rendesen 200 m.-nél sekélyebb mélységben. Az Antennarius marmoratus a sargasso között él, melynek színét és alakját is utánozza, azért vajmi bajos meglátni. Bámulatos fürgeséggel sürög-forog a növény sűrűjében s nem is annyira úszik, mint inkább jár könyökös mellúszói segítségével, melyek nem annyira úszókként, mint inkább lábakként szerepelnek. A Chaunax pictus különös külsejű állat, olyan, mint valami apró, sötétrózsa színű, a vízben megduzzadt Lophius. Ebbe a családba tartozik még több apró fekete színű, a mély nyílt vízben élő faj is, melyekről azt hitték, hogy oly körülmények közt élnek, mint a hozzájuk bizonyos tekintetben hasonló Lophius, azonban ezt a véleményt föl kellett adni, mióta a Valdivia a fenék felett több ezer méternyire találta e csoport képviselőit. Ilyen pl. a Mancalias, mely nevezetes arról, hogy fején hosszú, ízelt, egy kis duzzanatban végződő nyúlványa van; ez a szerv alkalmasint világító készülék, hasonlatosan a Stomatias bajúszán lévő szervhez. BRAUER a Valdivia gyűjtötte példányokon megállapította, hogy a homloknyújtvány (Gigantactis Vanhoffeni, 323. rajz) végén lévő duzzanat világító mirigy. A teljesen fekete

323. rajz. Gigantactis Vanhoffeni, BRAUER szerint (Valdivia).

---

519

színű Caulophryne Jordani, melyet az Albatross 2000 m.-nél nagyobb mélységben fogott, rendkívül nevezetes világító szerveiről, mivel bunkóban végződő fejnyújtványán kívül feje mindkét oldalán 9 rövid világító fonala van s ezekhez hasonló számos szerve van hátán és oldalán is; szemei nagyon kicsinyek, hát- és alfeli úszóinak igen hosszú sugarai vannak. E csoport néhány más képviselőjének, pl. a Malthopsis-nak és a Dibranchus-nak nincs világító duzzanatban végződő nyújtványa, hanem ezt a szervét egy másik gödörszerű, a szájnyílás fölött lévő szerv helyettesíti.

Mint az elmondottakból kiderült, a halaknak rendkívül változatos és rendkívül sokféle világító készüléke van, melyeket kiváltképpen BRAUER tanulmányozott alaposan a Valdivia CHUN tanár gyűjtötte anyagán. BRAUER vizsgálataiból kiderült, hogy a halak világító szervei mirigyes szervek, melyek nagy altalánosságban – mint pl. a Chauliodus-é – a következő részekből állanak: 1. Külső pigmentburokból, melynek az a feladata, hogy megakadályozza a fénynek másfelé, mint a kívánt irányban való haladását; 2. fénylő hártyából, mely visszaverő kettős tükör; 3. nagy, szemecskés mirigysejtek alkotta központi tömegből, mely a fényt termeli; 4. egy külső, sajátságosan módosult sejtcsoportból, mely legtöbbnyire domború lencsét alkot s arra való, hogy a kibocsátott sugarakat összegyüjtse. Ezek a részek együttvéve valóságos vetítő készüléket alkotnak. A világító szerv legtöbbnyire e szerint az alapterv szerint van fölépítve, de ez a terv sokféleképpen módosulhat és pedig nemcsak a fajok szerint, hanem a szerint is, hogy a test melyik részén van az illető szerv elhelyezve. Egyszer a pigment, máskor a tükör, ismét más esetben a lencse hiányzik, azonban a legfontosabb rész, a központi mirigy-sejtek csoportja sohasem hiányzik. A szervnek néha nyílása van, máskor ellenben zárt mirigy. A világítószerv rendesen kifelé löveli a fényt, máskor azonban másképp van a dolog. Így pl. a Cyclothone világító készüléke üreges szerv, mely fényét a szem elülső üregébe bocsátja, mivel más oldalról mindenünnen pigment béleli ki; bizonyos Stomiatidák-nak a kopoltyú-fedőjén lévő, kívülről láthatatlan világítószerve a kopoltyúüregbe bocsátja a fényét s kétségtelenül arra való, hogy a prédát egyenesen az állat torkába csalja. Magától érthető, hogy a világító halak legnagyobb

---

520

része holtan érvén a födélzetre, a világító szerveknek tartott szervek legnagyobb részét senki sem látta működni, azonban ezt is megfigyelték egyes esetekben, midőn az állat még élve jutott a felszínre, másrészt meg a szervek szerkezetének pontos ismerete kellő alapot ad feladatuk fölismerésére. Megállapították, hogy a tükör színes lehet, a mikor az általa visszavert fény is megfelelő színű, pl. a Stomiatidák-é ibolya színű, vörös vagy zöld. Eddig azt hitték, hogy a kibocsátott fény a zsákmány odavonzására és fölismerésére, valamint az ellenség elijesztésére való. Ez a föltevés bizonyára jogos a bunkóban végződő tapogatókra és bajúsznyújtványokra nézve, a melyekről föntebb szóltunk. Azonban vannak olyan világító szervek is, melyek a legkülönbözőbb irányokba bocsátják ki fényüket, pl. hátrafelé; ezek nem valók a zsákmány csalogatására, mert hiszen az általuk oda csalogatott zsákmányt az állat úgy sem láthatja meg. Dr. BRAUER azt hiszi, hogy ezek a szervek színes fényt bocsátanak ki s ez a fény az állatnak színes rajzolatot ad, melyet a bőr bársony-fekete színe még jobban kiemel s a mely rajzolat megfelel a világosságon élő halak festékanyagok adta színének. E szerint tehát azokat a halakat, a melyeket mi egyszínű feketéknek látunk, társaik élénken színezetteknek látnak. Az említett felfogás szerint a színpompa arra való, hogy az egy fajhoz tartozó halak, kiváltképpen pedig a különböző ivarúak felismerjék egymást. Nyilvánvaló, hogy ez csak föltevés, bár nagyon csábító föltevés, melyet egy szép napon talán kísérletek is meg fognak erősíteni, de nem szabad megfeledkeznünk ama nehézségekről sem, melyek e kérdés kísérleti vizsgálása elé tornyosulnak, de az kétségtelen, hogy e tekintetben még nagy meglepetésekre lehetünk elkészülve. Míg a magán a fenéken élő rákféléknek és halaknak, mint látszik, vagy egyáltalában nincs, vagy csak ritkán vannak világítószerveik, a bathypelagikus fajoknak nagyon gyakran igen sok világítószerve van. Nyilvánvaló, hogy a szemek fejlettsége és a világító szervek jelenléte közt igen szoros viszony van; a mélytengeri világító rákoknak és halaknak nagyon jól fejlett szemük van, másoknak ellenben, melyeknek nincs világító szervük, (pl. Saccopharynx) szemeik is rendkívül aprók, azonban az Aphanopus carbo-nak, mely fekete színű és a mint látszik, világító szervei hiányzanak, jól fejlett szeme van. A legvérengzőbb ragadozók

---

521

324. rajz. Stylophthalmus paradoxus, BRAUER szerint.

mind ilyenek. Ismeretes számos másféle eset is, mely mind megérdemelné a részletes tanulmányozást, azonban hiányzanak az ehhez szükséges adataink. A teljesen vak alakok, ellentétben a közhiedelemmel, nagyon ritkák a legmélyebb tájakban s főképpen ama formák között fordulnak elő, a melyek az iszapban, tehát teljes sötétségben élnek, vagy a melyeknek életkörülményei egészen sajátságosak. CHUN és DOFLEIN kimutatta, hogy a pigment, mely a napfényen élő állatok esetében arra való, hogy a reczehártya elemeit megvédje a túlságosan erős fény behatásától, a nagy mélységek fenekén élő rákok legnagyobb részének szemében nagyon megcsappan vagy egészen el is tűnik, a mi nem azt jelenti, hogy ezek a szervek nem működnek, hiszen magasabbra emelkedni tudó lárváik szemében sokkal több a pigment, másrészt meg a két szélsőség közt az összes átmenetek feltalálhatók az állatok életmódjának megfelelően. Egyes batipelágikus Schizopodák-ra, pl. a Stylocheiron-ra, nagyon jellemző, hogy szemük két jól elhatárolt részre különült el. Az egyik rész oldalt foglal helyet, szerkezete szerint nem tér el a rendes szemtől s hozzácsatlakozik a világító szerv is, mely látómező bevilágítására szolgál; a másik rész, a melyet az előbbitől többé-kevésbé éles határ választ el, a homlok felé esik s elemei nagyon megnyúltak. A szemnek ez az utóbbi része nyilván a halak teleszkópszemének felel meg, a melyről fentebb szóltunk s a melyhez hasonló szerve egyes Cephalopodák-nak is van. A teleszkópszemek, CHUN szerint, főképp arra valók, hogy segítségükkel az állat a közelében mozgó zsákmányt észrevehesse, sőt, mint láttuk, bizonyos esetekben még arra is alkalmas, hogy a hal alakokat tudjon megkülönböztetni a segítségével. Emlékezzünk meg végül még a Stylophthalmus-nembe tartozó halak sajátságos alakú lárváiról is (324. rajz), melyeket a Valdivia és a Princesse-Alice gyűjtött s a melyeknek szeme

---

522

hosszú nyél végén ül. Teljes kötetre volna szükségünk, ha részletesen akarnók ismertetni a tengeri állatok világító szerveinek különböző fajtáit és alkalmazkodásuk módjait, vagy ha tárgyalni akarnók azokat a végtelenül érdekes feladatokat, a melyek a fénysugárzással és a vízben végbemenő egyéb folyamatokkal kapcsolatosak. A tengeri állatok biológiájának szentelt lapokon pl. megismerkedtünk azzal, hogy számos mélytengeri, szem nélkül való állat, teszem a tengeri ugorkák, gyakran nagyon élénk, vörös és ibolyaszín közt váltakozó színekben pompáznak. A szín néha a nemek szerint is változik; a Gascogne-öbölben 800 m. mélységből felhozott hím Geryon tridens pl. teljesen piros volt, ellenben a nőstény carapaxának hátoldala és ollóinak felső oldala majdnem teljesen fehér volt. E színek jelenlétét nagyon nehéz megmagyarázni s bizony még sok más olyan kérdést is fölsorolhatnék, a mely még válaszra vár.*)

Hüllők.

A tengeri hüllők száma nagyon csekély s mindössze néhány kígyó és teknős képviseli ezt a csoportot. A Hydrophidák vagy tengeri kígyók (Hydrophis, Platurus, stb.) teste összenyomott, farkuk még inkább ilyen s evező alakú; az Indiai- és a Csendes-óczeánt lakják, kiváltképpen pedig a Szunda-szigetek táját; ritkán haladják meg az 1 m.-t, de néha 4 m. hosszúak is. Nagyon mérgesek s marásuk gyakran halálos, különösen a halászok vannak kitéve marásuknak, a kiknek a hálójában gyakran megakadnak.

A mi a nagy tengeri kígyót illeti, arról még mindig sok legenda szól. Azonban ez a kétségtelenül élő, de még ismeretlen, nagy testű tengeri állat, mely különösen a Constitutionnel közlései révén vált híressé, minden valószínűség szerint nem hüllő, azért majd alább szólunk róla.

A tengeri teknősök fajainak száma nem nagy. Állandóan a tengerben élnek s a szárazra csak tojásaik lerakása czéljából mennek ki. Hátpajzsuk lapos, lábaik valóságos evezőkké alakultak át. A meleg övi tengerekben élő Chelonia viridis vagy midas növényevő, 2.50 m. hosszúra is megnő és 500 kgr.-nál is nehe-

*) V. ö. CAULLERY M. kitűnő czikkét: Les yeux et l'adaptation au milieu chez les animaux abyssaux. Rev. gén. des Sciences, 1905. április 15-ki szám, 324–340. l.

---

523

zebb, húsa és tojásai miatt nagyon keresett. A Chelone imbricata szolgáltatja a legszebb teknőshéj-lemezeket. A többi faj legnagyobb része a meleg öv tengereiben él, kivéve a Sphargis coriaceá-t, mely az Atlanti-óczeán lakója, de ritkán előfordul a Földközi-tengerben is; 2 m. hosszúra is megnő. A Thalassochelys caretta nagyon gyakori mindkét tengerben s az Hirondelle és a Princesse-Alice nagyon gyakran fogta az Azorok és a Baleári szigetek táján; időnként még a dél-franczia partok tájára is elvetődik s egy Monacó közelében fogott példány egy ideig az ottani múzeum egyik medenczéjében élt; pajzsa teljesen értéktelen. A tengeri teknősök hosszú ideig a víz alatt tudnak maradni, rendesen a víz színén alszanak, főképpen ha csendes a tenger s ilyenkor szákkal vagy kézzel is könnyen meg lehet őket fogni; hátpajzsukon gyakran Lepas-ok telepszenek meg s egy sajátságos Amphipoda is gyakori rajta, sőt mi több, nagyon ritka eset, hogy farkuk alatt ne találjunk legalább egy kis tarisznyarákot, azt a fajt, a mely

---

524

a sargasso közt és hajóroncsokon is él. A tengeri teknősök mindent megesznek, a mi útjukba kerül: Lepas-okkal ellepett vagy azok nélkül uszkáló kőszénsalakot, medúzákat, különböző elhalt állatokat; nyelőcsövüknek nagy, szarúval fedett szemölcsei lehetővé teszik, hogy kemény, érdes tárgyakat nehézség nélkül lenyelhessenek. A monacói herczeg az Azorok táján egy 680 gr.-os teknőst fogott, a mely Monacóba vitetve 4 hónappal későbben 1360 gr.-ot nyomott, 8 év mulva pedig 40 kgr.-ot (325. rajz).

325. rajz. Teknősbéka a Princesse-Alice fedélzetén.

Madarak.

A tengeri madarak között egyetlenegy sincs, a mely igazán megérdemelné ezt a nevet, mert egy sem kizárólag a tenger lakója. Azonban az úszólábúak mégis sokkal jobban alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, mint a többiek. Előfordulnak mindenütt, de különösen a sarkköri tengerekben élnek nagy számban, s ha fajaik száma nem is valami tekintélyes, annál tekintélyesebb egyéneik száma, mely néha hihetetlenül nagy.

A pápaszemes pingvin (Spheniscus) szárnyai csenevészek s nem is repülésre valók, hanem úszószervül szolgálnak s tollaik is inkább pikkelyekhez hasonlítanak. Rövid úszólábaik nagyon hátul vannak, úgy hogy a szárazon majdnem egészen függőlegesen tartják testüket. Repülni egyáltalában nem tudnak, járni is csak nehézkesen, azonban remekül úsznak és buknak a víz alá. Megmérhetetlen csapatokban élnek az antarktikus tengerekben s főképpen apró rákokból (Euphausia) táplálkoznak. Az Aptenodytes Forsteri 1.10 m. magas és 49 kgr. súlyú. A pingvinek néha tízezer számra élnek egy-egy telepen; szokásaik nagyon különösek és érdekesek, s minden fajnak mások és mások a szokásai, azonban nem tehetünk egyebet, minthogy ama vizsgálók elbeszéléseire utaljuk az olvasót, a kik az utóbbi években tanulmányozták őket. A pingvinek testtartása kevésbbé egyenes; jóllehet szárnyaik szintén rövidek, azért néhány faj még repülni is tud. Az antarktikus tájakon megmérhetetlen tömegekben élnek, mint például az Alca, mely nemnek legnagyobb faja (A. impennis) már mintegy száz éve kihalt s ma csak a kis Alca torda képviseli ezt a nemet. A Mormon csőre oly széles, mint hosszú; színe változatos, sávozott; külseje mindenképpen különös, olyan mintha álruhát viselne s mintha vendégorra volna. A Mergulus

---

525

alle a legkisebb faj az összes pingvinfélék között; az Uria télire a Földközi-tengerig is lehúzódik, míg az előbbiek jóval északabbra megállapodnak. A bukók legfőbb képviselője a vöcsök és a búvár. Arra semmi okunk sincs, hogy a hattyúkat, ludakat, kacsákat, dunnakacsákat, pelikánokat és kormoránokat is ismertessük ezen a helyen. Mindenki ismeri a sirályokat és tengerifecskéket is. A hojsza-félék családjába tartoznak a legnagyobb és legkisebb tengeri madarak, mint az óriási albatrosz, mely kiterjesztett szárnyakkal 4 m. átmérőjű, és a kis viharfecske (Procellaria pelagica); mindkettő előfordul még több száz kilométernyire is a szárazföldtől s a legkisebb épp úgy daczol a legrettentőbb orkánokkal, mint a legnagyobb. Ezek a madarak igen sajátságos módon védekeznek, a mennyiben védekezéskor nagy erővel kilökik begyük rendesen olajos tartalmát. Begyükből néha igen értékes állatok kerülnek elő, így például a Euryporeia gryllus nevű rendkívül ritka Amphipoda-rák egy sirályhojsza (Fulmarus glacialis) begyéből került elő, melyet Grönland körül lőttek.

A vészmadarak (Puffinus) nagyon közönséges madarak. 1904 július 29-én a nagy Salvage elé (Madeira és a Kanári-szigetek közt) érkezve, megszámlálhatatlanul sok vészmadarat láttunk a vízen pihenni, a melyek csak akkor rebbentek föl, midőn a hajó áthaladt közöttük. A sziklák bemélyedéseiben vagy olyan búvóhelyeken fészkelnek, melyeket mesterségesen készítenek számukra, mert fogdossák őket, és SCHMITZ R. P. szerint évenként 19–22 000 fiatal Puffinus-t (P. Kuhli) fognak az említett puszta szigeten. Összegyüjtik azt az olajos anyagot, a melyet megöletésükkor szájukból kibocsátanak; húsukat besózzák s ezt, valamint tollukat is eladják Madeirán; az 1905-diki évad eredménye 23 zsák toll, 40 hordó besózott hús, 21 hordó besózott nyak (a nyakat különösen becses csemegének tartják!) és 16 hordó olaj volt.

Emlősök.

A tengeri emlősök száma nem nagy s két csoportra oszlanak, úgymint czetfélékre (delfin, czet, bálna, stb.) és úszólábú ragadozókra (fóka, rozmár, stb.).

Czetfélék. A czetféléket életmódjuknál és alakjuknál fogva bizonyára inkább halaknak tarthatná az ember, azonban mivel vérük meleg, s mint mi magunk, tüdővel lélekzenek, eleveneket

---

526

szülnek és emlőjük van, azért a vízi életmódhoz alkalmazkodott emlősállatoknak kell őket tartanunk. Elülső végtagjaik úszókká alakultak, a hátulsó végtagjuk vázának pedig csak csenevész maradványai maradtak meg, s azok is a bőr alá vannak rejtve; testük hátulsó vége függőleges farkúszóvá formálódott. Az összes czetfélék sima bőre alatt többé-kevésbbé vastag zsírszövetréteg található, mely nem csak arra való, hogy a test melegének elpocsékolódása ellen védje az állatot, hanem arra is, hogy a test viszonylagos súlyát kisebbítse. A test hőmérséklete 35 C° körül ingadozik. NEUVILLE és magam a delfin izmainak hőmérsékletét 35.3 C°-nak, a testüregéét pedig 35.6 C°-nak találtuk. Míg egyeseknek fogaik vannak, melyek mind egyformák (Odontoceti: delfin, Physeter), addig másoknak a szájában csak a felső állkapocsról lecsüngő, vékony, szorosan egymás mellé sorakozó szarúlemezeket találunk, melyeket közönségesen halcsontnak szoktak nevezni (Mysticeti: bálna, Balaenoptera). Nagy bálnák szarúlemezei 5 m. hosszúak is lehetnek, áruk 65 frankig is fölmegy kilogrammonként; a Balaenoptera szarúlemezei nem nagyobbak 1 m.-nél. A fogas czeteknek (Odontoceti) mindkét állkapcsukban számos foguk van (Orca, közönséges delfin, Globicephalus vagy gömbölyűfejű delfin); a Physeter-nek csak az alsó állkapcsában vannak fogai, a felső állkapcsában ellenben csak gödrök vannak, melyekbe az alsó állkapocs megfelelő fogai belé nyomulnak. A Grampus-nak és a Hyperoodon-nak csak nagyon kevés foga van. A czetfélék zsákmányukat rendesen egészben nyelik le s földarabolását gyomruk rekeszeire bízzák, a melyeknek száma 3 és 5 között váltakozik, A delfin halakból és Cephalopodák-ból él; a Globicephalus, a Hyperoodon és a Physeter főképpen Cephalopodák-kal táplálkozik; arról már föntebb megemlékeztünk, hogy gyomrukban gyakran nagyon ritka fajokat lehet találni. Az Orca halakból, de főképpen barna delfinekből és delfinekből él. A monacói herczeg 1896 május 27-én szigonynyal két Orcá-t fogott s az egyik, 5.90 m. hosszú példánynak rengeteg gyomrában egy czetfélének, valószínűleg delfinnek a maradványait találta; a még bőrrel fedett húsdarabokon kívül nagy bőrdarabok is voltak benne, melyek némelyike 1 m. hosszú volt s érdekességüket emelte, hogy papirtekercs módjára be voltak göngyölődve, nyilván helykímélés czéljából. De mi ez ama 13 barna delfinhez és 15 fókához

---

527

képest, melyet ESCHRICHT talált egy 7 ¹/₂ m.-es Orca gyomrában! Az antarktikus tájakon élő Orcák megeszik a pingvineket is.

A halcsontos czetek (Mysticeti) főképpen a plankton állataiból élnek s nagyon valószínű, hogy a táplálék évad és tájék szerint is változik. A Balaenoptera és a Megaptera alkalomadtán apró halak egész raját megeszi. Bármi legyen is a czetfélék tápláléka, annyi kétségtelen, hogy bizonyos mélységig le kell bukniok, ha meg akarják szerezni, különösen a fogas czeteknek, melyek a fölszín alatt élő gyors Cephalopodák-ból élnek, azonban lélekzetvételre a fölszínre kell emelkedniök. Megfigyelték, hogy a lélekzetvételek száma fajok szerint változik, mint a hogy fajok szerint változik az is, hogy az állat hányszor emelkedik a fölszínre lélekzetvétel czéljából s hányszor bukik le. A mint az állat, a mely az imént a mélységben puhatolódzott, a fölszínre ér, hosszú, mély lélekzetet vesz, a melyet néhány ki- és belélekzés követ; mielőtt újból lebukna, ismét hosszú és mély lélekzetet vesz, hogy elégséges tiszta levegővel lássa el magát. Rendesen csak a kilehelés zaját hallja az ember, mely olyanforma, mint a kazánból kitóduló gőz zúgása, de ha elég közel férkőzhetünk hozzá, egészen tisztán hallhatjuk sokkal

---

528

rövidebb és élesebb lélekzetvételét is; ennek zaja sipolásszerű, melyet úgy utánozhatunk, ha majdnem csukott szájon át levegőt szívunk be. A kilehelés abban a pillanatban megy végbe, a melyben egy hirtelen keletkezett duzzanat csúcsán lévő orrlyuka a levegővel érintkezik; a kilélekzést a kitóduló felhőszerű pára árulja el, melynek alakja nagyon különböző lehet az állat faja és a kilökés ereje, valamint a levegő páratartalma, stb. szerint. A kicsiny fajok lélekzetét vagy egyáltalában nem, vagy csak kevéssé lehet látni, de a nagy Balaenoptera párasugara 15 m. magas is lehet, a mint RACOVITZA megfigyelte. A párasugár rendesen csak a kilehelt levegőből áll, melyhez a levegő hőfoka és páratartalma szerint különböző mennyiségű vízzé sűrített pára járul. A víz lecsapódása jórészt a nyomás alatt lévő kilehelt levegő lehülésének eredménye, a kiterjedés tüneményének következtében, a melyre a minket érdeklő esetben dr. PORTIER mutatott rá. Kísérletileg kimutatható ugyanis, hogy ha kis nyíláson keresztül 3–4 légköri nyomás alatt lévő nedves levegőt bocsátunk ki, akkor olyan hideg keletkezik, hogy üveglemezre a kibocsátott levegő páráiból kiváló jég rakódik le; sőt, nagy nyomású, 100°-nál magasabb hőmérsékletű kazánból olyan víz gőz tódul ki, melyet a kéz hidegnek érez, míg ha 100°-ra hevített kazánból a gőz egyszerűen kiszabadulna, megégetné a kezünket. Ugyancsak a kiterjedés mechanizmusának hatására válnak láthatóvá a kilehelt levegőben lévő párák is lecsapódás következtében s gyorsan elmúló felhőt alkotnak, de sohasem formálódnak vízsugárrá. Dr. RACOVITZA, a kinek egyszer két méternyiről volt alkalma megfigyelni egy Megaptera kilélekzését, megbizonyosodott róla, hogy a lehellet bűzös, meleg és nedves s nincs híján folyékony alkotórészeknek sem.

---

529

hosszasabban foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mert a czetfélék lélekzéséről való helyes ismeretek még nagyon kevéssé közkeletűek. A Physeter, mely 25 m.-nél hosszabbra is megnő, 60–70-szer vesz lélekzetet, mielőtt a víz alá merülne és 1 óránál hosszabb ideig (70 perczig) is a víz alatt tud maradni. Miként a többi állatoknak, melyek a víz alá szoktak bukni (fóka, vidra, pingvin, stb.), akként a czetféléknek is rengeteg sok vére van, azon kívül vérük lélekző tehetsége is sokkal nagyobb, mint víz alá nem merülő társaiké, a mi azt jelenti, hogy vörös vérsejtjeikben több a haemoglobin és így több oxigént tudnak lekötni.

Bizonyos czetfélék a nyilt tengeren néha egyenesen mennek előre, a nélkül, hogy közben le-lebuknának. E jelenség okát nem ismerjük, de valószínűleg táplálékkeresés a czélja. A Princesse-Alice utasai 1904 április 21-én a következő jelenetnek voltak tanúi: A monacói herczeg Korzika közelében egy Balaenoptera musculus-ra vadászott; megállapították, hogy az állat szabályos utat tett meg 7 ¹/₂ km. sebességgel óránként, majdnem egyenesen északkelet felé; a megfigyelés 6 óra hosszat tartott. Az állat pontosan 10 perczenként emelkedett föl a víz színére lélekzetet venni s minden 2–3 percz alatt 2–6-szor lélekzett.

Másik érdekes, sokat vitatott kérdés, hogy a czetfélék milyen mélyre tudnak lebukni? A pontos feleletből meg lehetne állapítani azt a legnagyobb mélységet is, a melyben a czetek táplálékául

---

530

szolgáló ritka Cephalopodák még előfordulnak, s így a siker nagyobb reményével lehetne őket keresni. Azonban a kérdés megoldása czéljából eddig végzett vizsgálatok meddők voltak s bár a bálnavadászok azt mondják, hogy egyes czetek 1000 m.-nél is mélyebbre le tudnak bukni, én azt hiszem, hogy ez az állítás nagyon távol esik az igazságtól és a czetek által elért mélység nem nagyobb 200–300 m.-nél. (*) DR. RACOVITZA 100 m.-re becsüli a szélső határt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a czetek olyan állatok, mint jómagunk s ha sajátságos alkalmazkodásuk következtében jó mélyre le is tudnak merülni, a nyomáskülönbséget nem tudják ellensúlyozni s különösen gyors vízszínre való emelkedésük halálos lehet. Bármint legyen is a dolog, annyi kétségtelen, hogy ebben a tekintetben csak a kísérletek adhatnak pontos útbaigazítást. Annyi bizonyos, hogy a japáni bálna (Balaena japonica) nem merül le 27 m.-nél mélyebbre s olyan hálóval fogják, mely ennél a mélységnél nem ér alább, jóllehet a víz mélysége sokkal nagyobb lehet, s az is bizonyos, hogy a mélyebbre merülő bálnák ilyen kis mélységben s ilyen rövid hálóval nem foghatók el. Másrészt meg a bálnák fiziológiai tekintetben nem térnek el annyira egymástól, hogy egyikük csak 27, másikuk meg 1000 m.-ig is le tudjon merülni.

A czetfélék néha csapatosan élnek. A közönséges barna delfin (Phocaena communis) a legkisebb köztük, mert nem nagyobb másfél méternél. Ezt az állatot gyakran összetévesztik a közönséges delfinekkel (Delphinus), a melyek pedig jóval nagyobbak

(*) Újabb felfedezések azt mutatják, hogy az ámbráscetek akár 1000 méter mélyre is lemerülhetnek. [NF]

---

531

(1.80–2 m.) és arczorruk is sokkal hosszabb. Ez utóbbiak gyakran követik a hajókat, különösen a vitorlásokat. Már messziről lehet őket látni, a mint csapatosan közelednek, s majd ki-kiszökkennek a vízből, majd a hajó alatt játszadoznak; közben-közben egyenesen fölfelé fordulnak, hogy megnézzék, mi történik fejük fölött, a hol a leggyakrabban valamelyikük elfogására készülődnek s a mint feltűnnek a hajó körül, készíteni is szokták már a horgot, melylyel a födélzetre vonják őket (326. rajz). Éjjel szemlélni ez állatok kecses és víg szökdécselését, midőn a foszforeszkáló tenger élesen megvilágítja őket, valóban a képzelhető legszebb látványosságok közé tartozik. A gömbölyűfejű delfin (Globicephalus melas) 7 m. hosszú, fekete állat, melyet könnyű megközelíteni és horoggal megfogni (327. és 328. rajz). A Faroer szigeteknél évenként 1000-nél több példányt fognak belőle olyan módon, hogy bárkákkal bekerítve, öblök belsejébe szorítják őket és szigonynyal vagy bottal ölik meg őket, legnagyobb részük pedig úgyis a partra veti magát. Az állat a szigetlakóknak jelen-

326. rajz. A megszigonyozott delfint a hajó orrára akasztották.

---

532

329. rajz. Megszigonyozott Grampus griseus (Princesse-Alice).

tékeny jövedelmi forrását alkotja. A Grampus griseus nem hosszabb 3 ¹/₂ m.-nél. A Princesse-Alice Monacó táján és az Azoroknál fogta. Az állat bőrét fehér csíkok barázdálják s gyakran kör alakú bemélyedések láthatók rajta, melyek nem mások, mint a táplálékként szolgáló Cephalopodák szívóinak és karmainak nyomai (329. rajz). Az Orca gladiator vagy kardszárnyú delfin (330. és 331. rajz) 8 m. hosszúra is megnő; megtámad bármely czetet, melyeknek valóságos réme. A 332. rajz egy Monacó táján horogra akadt kardszárnyú delfint ábrázol, melyet a Princesse-Alice vontat; hasoldalán látható az az öblös körvonalú fehér vagy sárga folt, mely jellemzi ezt az állatot. A beluga vagy fehér delfin (Delphinapterus leucas) egészen fehér, 4–7 m. hosszú, háti úszóvitorlája nincsen. Csapatosan él a sarkköri tengerekben, a hol gyakran nagy számban fogják háló segítségével. A narvalt (Monodon monoceros), mely ritkán nagyobb 6 m.-nél, mindenki ismeri hímjének hosszú agyaráról, mely nem más, mint a felső állkapocs

332. rajz. A Princesse-Alice által vontatott Orca.

---

533

bal oldalának egyik hosszú foga s 2 ¹/₂ m.-nél is hosszabb lehet. A nősténynek nincs agyara. Azt még nem tudjuk, hogy ez a sok mende-mondára alkalmat adott szerv mire való. A narval több száz főből álló csapatokban él a sarki tengerekben; táplálékát Cephalopodák alkotják. A kétfogú czet (Hyperoodon rostratus) 10 m. hosszúra is megnő; nagy, duzzadt feje alul csőrszerűen megnyúlik, melyet azonban nehéz látni, mert sohasem merül ki ennyire a vízből. Ez az állat nagyon bizalmatlan, megközelíteni nehéz, útjai nagyon szabálytalanok, azért a Princesse-Alice bálnavadászai sohasem is tudták sikerrel üldözni. Mindazonáltal a bálnavadászok különböző alkalmakkor sok példányt fogtak belőle s emlegetnek egyet, a kit két hónap alatt 203 darabot fogott. A kétfogú czet főképpen mélytengeri Cephalopodák-kal táplálkozik. Az ámbrás czet (Physeter macrocephalus) a legnagyobb fogas czet, mely 25 m. hosszú is lehet. Rengeteg [irdatlan] feje testének majdnem harmadát teszi ki. Alsó állkapcsának fogai – szám szerint 19–26 – szilárdan belé vannak ékelve az alsó állcsontba. A monacói múzeumban egy ilyen fog látható, a mely 24 cm. hosszú és 1200 gr. nehéz. Az ámbrás czet főképpen a forró öv tengereiben él, de északra egészen Grönlandig, délre pedig Uj-Zélandig előfordul. Kisebb-nagyobb csapatokban él, egy-egy csapat néha

---

534

200 darabból is áll. A hímek védik a nőstényeket és fiatalokat s nem egyszer megtörtént, hogy visszafordultak és összetörték az őket megtámadó bárkákat. A Princesse-Alice 1895-ki útján alkalmunk volt megfigyelni, mint fogtak el az azon bálnavadászok egy ámbrás czetet. A monacói herczeg "Egy tengerész pályája" czímű munkájában élettől lüktető leírását adja ennek a megindító jelenetnek, a melyre itt egyszerűen csak utalok. A 14 m. hosszú állat haldoklása közben (333. rajz) egy csomó Cephalopodá-t hányt ki, a melyekről már fentebb megemlékeztünk (486. l.). Halála után egy kis öbölbe vontatták (334. és 335. rajz), földarabolták, szalonnáját kiolvasztották; időközben gyomrából még egy egész sereg, az előbbieknél még ritkább Cephalopoda került elő, de a melyek viszont sokkal rosszabb állapotban voltak, mivel megemésztődésük már nagyon előre haladt. A halászok azután az u. n. czetvelő vagy spermaceti kiszedéséhez fogtak, mely a koponya és az arczcsontok fölött lévő rostos kötőszövetbe van bezárva (336. rajz). A czetvelőt úgy szedték ki, hogy igen éles ásószerű szerszámmal lyukat vájtak a czet testében s vederrel merték ki belőle a folyékony anyagot. A zsíros anyag, u. n. cetin, melyet ma már csak illatszer- és gyógyszerkészítésre használnak, megfagyva fehér kristályokat alkot. A szürke ámbráról már föntebb szóltunk (490. l.), azért ezen a helyen már nincs mit mondanunk róla.

A halcsontos czetek két részre oszlanak, ú. m. tulajdonképpeni bálnákra, melyeknek nincsen hátúszójuk és Balaenopterák-ra, melyeknek hátúszójuk is van. Legtöbbjük apró állatokkal él s

---

535

337. rajz. A Balaenoptera Sibbaldi felső ajkának darabja a halcsontok alkotta szűrőkészülékkel. Az állat ezen a szűrőn keresztül távolítja el a vizet a szájából, a vízben lévő állatok ellenben fennakadnak rajta.

ezeket nyitott szájjal úszva fogdossák el, majd becsukják a szájukat s a vizet egy sajátságos, szarúlemezek és merev szőrök alkotta szűrőn (337. rajz) dugattyúként működő nyelvük segítségével keresztül szűrve, a szájban maradt állatokat lenyelik. A baszk bálna (Balaena biscayensis), melyet a baszkok már a IX-ik század óta vadásznak, nem nagyobb 18 m.-nél. Ez a manapság már nagyon ritka faj nem nyomul északabbra az északi fok szélességénél s az Atlanti-óczeán északi részében lakik. A grönlandi bálna (Balaena mysticetus) mintegy 20 m. hosszú; halcsontjainak száma mintegy 300, hossza 5 m.; egyetlen bálna halcsontjának értéke mintegy 20000–30000 frank. Ez a ma már majdnem teljesen kipusztított faj a Jeges-tengerben lakik. A 18–20 m. hosszú hosszúszárnyú bálna (Megaptera boops) az összes bálnaféléktől eltér mellső úszóinak óriási voltánál fogva, melyek akkorák, mint az állat testének harmadrésze s eltér azoktól hátán levő púpja, vagyis hátúszójának csenevész maradványa révén is. Ez a nagy czet időnként egészen kiveti magát a vízből, majd nagy robajjal zuhan

---

536

belé vissza, mi által a vizet minden irányban szétfecskeiidezi. Előfordul az összes tengerekben csak úgy, mint a Balaenoptera.

A csukabálna (Balaenoptera rostrata) alig hosszabb 10 m.-nél; a barázdás bálna (B. muscutus) 20–23 m. hosszú; ez egyszersmind a legközönségesebb faj valamennyi közt. Ezzel az állattal a bálnavadászok egészen addig, míg a grönlandi bálna bőviben volt, nem sokat törődtek, azóta azonban szorgalmasan vadászszák s 1886-ban csak a finn partok mentén 600 darabot ejtettek el belőle. Ritka eset, hogy a Princesse-Alice tavaszonként 3–4 darabból álló csapatokra ne bukkanna Monacó és Korzika közt; három példányát különböző időben meg is szigonyozta, azonban a megsebzett állat mindegyik esetben elmenekült, magával ragadva a szigonyt és a kötél egy részét is. A csukabálna elfogása egyébként is sokkal nehezebb, mint a közönséges bálnáé, s nem is sikerül, csak ha robbanó golyóval fölszerelt szigonynyal vadászszák olyan módon, a hogyan a norvég partok mentén a barázdás bálnát és az óriás bálnát (B. Sibbaldi) fogják. Ez az utóbbi állat 30 m. hosszúra is megnő és már megszületésekor

---

537

is 7–8 m. hosszú. Rendkívül érdekes, hogy ezek a rengeteg állatok pusztán apró, 2–4 cm. nagyságú rákokkal táplálkoznak, melyekből COLLETT tanár 300–400 literre valót talált egy Balaenoptera gyomrában. Manapság már észszerűen használják fel a bálnákat, melyeknek egyetlen részét sem engedik elveszni; különösen testük olaját használják fel, többi részét pedig trágyává és csontszénné dolgozzák fel. A 338. rajz egy ilyen, Green Harbourban, a Spitzbergákon levő bálnafeldolgozó-telep képét mutatja be, abban a pillanatban, a mint egy 22 m. hosszú óriás bálnát darabolnak fel (1906).

338. rajz. Balaenoptera Sibbaldi földarabolása a Spitzbergákon.

A növényevő czetféléknek vagy sziréneknek az emlői a mellükön vannak. Ez állatok alakja némileg a fókákéhoz hasonlít; moszatokkal és más tengeri növényekkel táplálkoznak. Dél-Amerika trópikus részének partjai mentén (lamantin) s a Vörös4engerben és az Indiai-óczeánban élnek (dugong). A 8 m. hosszú Rhytina Stelleri a dugonghoz hasonló állat volt, ma már kihalt, azonban 100 évvel ezelőtt még élt Kamcsatka partjain. Míg ezek az állatok nagyon kevéssé jelentősek, addig az úszólábú ragadozók

---

538

(Pinnipedia) csoportja nagyon fontos, ha nem is a fajok, de legalább az egyének nagy számánál fogva. Ezt a csoportot a fókák és a rozmárok alkotják, melyek mind kitűnő úszók és többnyire rendkívül értelmes állatok. A fókák és az Otariák főképpen halakkal és rákokkal táplálkoznak, a rozmárok pedig tengeri füvekkel, rákokkal és puhatestűekkel, stb. A fókák különösen a sarkköri tájakon gyakoriak; a borjufóka (Phoca vitulina) ellátogat Francziaország atlanti partjaira is, míg a fehérhasú barátfóka (Ph. monachus) a Földközi-tengerben, Madeira környékén, stb. él. Az Északi-Jeges-tengerben gyakori a Ph. barbata és Ph. grönlandica (339. és 340. rajz); megemlíthetjük még a Ph. putridá-t is (341. rajz). A délsarki úszólábúakat mostanában már jól ismerjük az utóbbi években arra járt expedicziók kutatásai alapján. Ezek az állatok táplálékkereséssel nem töltött idejüket alva töltik el. Ilyenek: Leptonychotes Weddeli, Lobodon carcinophaga, stb.; dr. RACOVITZA szerint ez az utóbbi a bálnák módjára Euphausidák-kal táplálkozik; "nyitott szájjal lassan úsztak eme

---

539

---

540

rákok raja közt, majd becsukva szájukat, fogaik közt átszűrték a vizet s lenyelték az ily módon összehalászott állatokal." Az Ommatophoca Rossi csupán Cephalopodák-ból él, "melyeket hegyes, hátrafelé görbülő fogaival ragad meg." Ez az állat sokkal változatosabb hangokat tud adni, mint a többi faj, miközben felfujja gégefőjét és óriási nyelvcsapját, melyek egy-egy hangerősítő üreget alkotnak, mivel mindegyikben sok levegő van. Ilyen módon épp oly csengő, mint különös trillákat és skálákat hallat".

A rozmárok csak a sarkköri jeges tengerekben fordulnak elő s 6 m. hosszúra is megnőnek. Felső szemfogaik hatalmas, néha 80 cm. hosszú, lefelé irányuló védőfegyverré alakultak át, melyeknek anyaga elefántcsontszerű. Ezt a szervet nemcsak védőfegyverül használják, hanem arra is, hogy segítségével a jégtáblákra fel tudjanak kapaszkodni, s kétségkívül ennek a segítségével kotorják elő az iszapból és a homokból a táplálékul szolgáló kagylókat (Mya) is, melyekből nagyon sokat fogyasztanak. Számuk a kíméletlen vadászat következtében tetemesen megcsappant. 1600 táján egyetlen vadászcsapat 1000 db. rozmárt ölt le 7 órá-