SEMMELWEIS IGNÁC
ÉLETE ÉS TANÍTÁSAA Semmelweis Ignác emlékezete című emlékkönyv (Bp–Piliscsaba, 2001),
továbbá Benedek István Semmelweis-monográfiái
(Semmelweis és kora: Bp., 1973, Semmelweis: Bp., 1980)
alapján összeállította
Németh Ferenc
Gyakori jelenség, mikor a nagy tudósok, kutatók vagy felfedezők munkássága közismertté válik, hogy mindenki tud róluk, de csak körülbelül a rejtvényfejtéshez elegendő szinten, azaz sablonosan és felszínesen. Ez a reakció az egyre jobban nyakunkba szakadó információs záporban egészen természetesnek mondható, de ez csupán magyarázat, nem mentség. Semmelweis Ignác (1818–1865) életével is körülbelül annyiban van tisztában az emberek többsége, hogy ő volt "az anyák megmentője," és felfedezte, hogy a gyermekágyas anyák nagyfokú elhalálozását a kezük fertőtlenítése nélkül vizsgálatot végző szülészorvosok okozzák. Némelyek még hozzáteszik, hogy Semmelweis bevezette a vizsgálatok előtti fertőtlenítő kézmosást, mások – helytelenül – a gumikesztyű előírását tulajdonítják neki.
Az iskolában tanult ismeretek köre itt rendszerint véget is ér, s ez valamiféle hiányérzetet szülhet mindazokban, akik veszik a fáradságot, hogy utánagondoljanak mindezeknek. Mert ha Semmelweis vezette be a kézmosást, akkor őelőtte talán nem mostak kezet? Vagy az orvosok Semmelweis működése előtt olyan esztelenek lettek volna, hogy nem látják be maguktól, hogy a szennyezett kéz fertőz? Ha e nagyszerű ember felfedezésére mai ismereteink köréből tekintünk vissza, azt mintegy légüres térbe helyezve, akkor óhatatlanul afféle Kolumbusz tojásának véljük. Ennek részint ő maga az oka, azaz tanításának nyilvánvaló, szinte közhelyszerű igazsága. De Semmelweis élete a maga történetiségébe visszahelyezve sokkal gazdagabban tárja elénk azt a magaslatot, amelyen ma állunk, és egyben figyelmeztet is saját korlátainkra.
Semmelweis ugyanis az aszepszis-nek nevezett törekvés és fertőtlenítő eljárás szellemi atyja, amelynek lényege, hogy a vérmérgezést, gennyedést okozó anyagokat már a szervezetbe jutásuk előtt el lehet pusztítani. Az angol Joseph Lister (1827–1912), aki Semmelweis halála után – tőle függetlenül – az egész sebészetre vonatkozóan kimondta ezt az elvet, még egy tökéletlenebb megfogalmazást adott neki, amennyiben a műtéti sebek utólagos fertőtlenítését javasolta (antiszepszis), s csak később általánosította ezt abban az irányban, hogy a műtéthez használt összes eszközt karbolsavba kell áztatni. Lister lord, akinek a nevéhez az aszepszis felfedezését kötik, Pasteur mellett Semmelweist tartotta elődjének, s erről nemegyszer hálásan meg is emlékezett.
Milyenek voltak tehát azok a viszonyok, amelyek közepette Semmelweis ismeretes felfedezését tette? Az emberi test boncolásától való ó- és középkori irtózás immár a múlté; létezik szakszerű védőoltás a himlő ellen (Jenner, 1796); az 1840-es évektől (Morton, Jackson, Wells) tért nyer az altatás (éteres, kloroformos narkózis) útján való fájdalomcsillapítás. A részletes mikroszkópos vizsgálatok csak ezután kezdődnek, a baktériumok kórokozó hatása még nem általánosan elismert tény (Pasteur, 1860-tól). A sebészek utcai ruhában, zsebükből előhúzott eszközökkel operálnak: a halálozás iszonyatos méreteket ölt.
Ami pedig a gyermekágyi lázat illeti – nos, annak ügyében a legteljesebb tanácstalanság uralkodik. Neves orvostudorok a kedvezőbb avagy kedvezőtlenebb "genius epidemicus"-szal, azaz a "járványossági szellemmel" magyarázzák a legborzasztóbb járványokat, mások a föld, a légkör vagy a világűr kivédhetetlen befolyásának, illetve a szobákban keletkező, a levegőben szálló "miazma" hatásának tulajdonítják a megbetegedéseket. A szülészeti szakkönyvek több tucatnyi okot sorolnak fel mint olyat, amely gyermekágyi lázat idézhet elő – s ezek között a kórtermek túlzsúfoltsága, a meghűlés, a külső erőművi behatások, a megsértett szeméremérzet, s egyéb találgatások előkelő helyet foglalnak el.
Mindezek főleg német tudósok véleményei, míg az angolok felismerik, hogy a gyermekágyi láz emberről emberre terjedő, ragályos betegség, ezért kitörése idején megkövetelik a szülésztől, hogy öltözzön át, fertőtlenítse kezét, vagy egy időre utazzon el. A szigetországiak Semmelweishez képest annyiban vannak más állásponton, hogy a gyermekágyi láznak specifikus kórokozó anyagot, "contagiumot" tulajdonítanak (lényegében az orbáncéval azonosat), s így járvány esetén kívül bátran vizsgálnak többféle gennyes, fekélyes beteget, s úgy mennek a terhes asszonyok vizsgálatára. A franciák "biztos módszere" a szülőházak időleges bezárása, s ez valóban működik is – csakhogy nem azon okból, amit az ő tanításuk mint okot feltüntet.
S egyre csak dühöngenek a pusztító gyermekágyiláz-járványok, olykor a szülő nők tizedének megbetegedésével és menthetetlen pusztulásával. A szakemberek egy része teljesen vétlennek érzi magát a "genius epidemicus" varázsigéjének birtokában, mások bizottságokat szerveznek, amelyek gumicsontként rágcsálják az eddigi kórokokat: a zsúfoltságot, a vizsgáló ujjak erőszakos hatását vagy az "atmoszférikus-kozmikus-tellurikus" hatásokat. Épületeket rombolnak le, mondván, hogy beléjük ivódott a sok mérges kipárolgás – s a helyükbe emelt, kitűnően felszerelt szülőházak termeiben ugyanúgy szedi áldozatait a kór.
Semmelweis 1844-ben szerzett orvosi diplomát a bécsi egyetemen, s ott helyben folytathatta is tanulmányait. Nagynevű osztrák (illetve cseh) tudósok alárendeltjeként tanársegédi állást kapott az egyetemen, továbbá a bécsi szülészeti klinika I. számú osztályát mint munkaterületet. Itt tett szert arra az élményre, amely egész későbbi szakirodalmi tevékenységének kiindulópontja lett. Megfigyelte, hogy az I. osztályon, ahol a bevonult (rendszerint szegény sorsú, megesett) nőkön mint "tanítási anyagon" orvostanhallgatókat képeztek, sokkal magasabb a gyermekágyi halálozás, mint a II. osztályon, ahol csak bábanövendékek vizsgálták a szülő nőket. Ez arra indította, hogy a "járványok" okait helyben, a kórházban keresse.
Kezdetben még bizonytalanul tapogatódzott, kísérleteket tett oldaltfekvéssel, tapintatosabb hüvelyvizsgálattal, ahogy az a bábaképzésre szolgáló osztályon szokás volt, de eredmény nem mutatkozott. Aztán figyelme egy tragikus eset folytán a boncterem felé fordult. Professzor-kollégája, Jakob Kolletschka egy boncolás alkalmával megsebesült, vérmérgezést kapott, és rövidesen meghalt. Az ezt követő boncolás jegyzőkönyve meggyőzte arról Semmelweist, hogy a gyermekágyi láz azonos a gennyvérűséggel (piémia), s így világosodott meg előtte a két szülészeti osztály statisztikája közti eltérés is: a szülésznövendékek nem látogatták a bonctermet, míg az orvostanhallgatók igen.
Ezután már a cselekvés ideje következett. Meggyőződvén arról, hogy a körömkefe és a szappanos kézmosás nem roncsolja el a fertőzést okozó anyagot, Semmelweis a maga osztályán elrendelte a kezek klórvizes, majd klórmeszes fertőtlenítését, s a halandóság azonnal és jelentősen csökkent. Rövidesen azonban rá kellett jönnie, hogy a gyermekágyi lázat okozó rothadó anyag nem csupán az orvos keze által juthat a szüléskor kitágult nemi szerveken át a méh egyetlen nyílt sebbé vált belső lapjára, hanem a levegő útján is, ha a közelben gennyedő seb van.
Felfedezését nem ő maga, hanem nála tapasztaltabb kartársai közölték különféle bécsi szaklapokban ill. konferenciákon – ámde Ferdinand Hebra bőrgyógyász (1847), Karl Haller főorvos (1849) és Joseph Skoda belgyógyász professzor közleményei nem hoztak átütő sikert, maga Semmelweis pedig vonakodott a nyilvános megszólalástól. Kevéssé becsvágyó természete és írói képzetlensége később is sok bajt okozott neki. Skoda beadványát pedig, amelyben Semmelweis tanát megerősíteni hivatott adatgyűjtést kezdeményezett, Johann Klein, a szülészeti klinika vezetője megtorpedózta. Semmelweis csak a javaslat második felében foglalt állatkísérleteket végezhette el saját szakállára: frissen kölykezett nyulak méhébe ecseteléssel bomló hullarészeket vitt be, és bebizonyította, hogy ezzel lehetséges gyermekágyi lázat, illetve vérmérgezést (gennyvérűséget) előidézni.
A kor legnevesebb német szülészei: Franz Kiwisch, Wilhelm Scanzoni, valamint Bernhard Seyfert lényegében elvetették Semmelweis kóroktani magyarázatát, illetve kicsinyelték kísérleteinek jelentőségét. A szintén megkérdezett skót James Young Simpson a felfedezés eredetiségét vonta kétségbe, s csupán a kieli Gustav Adolf Michaelis professzor értett vele egyet teljesen. Az utóbbiról az orvostörténelem feljegyez egy megrázó eseményt. Amikor Michaelis felfogta, hogy tulajdon unokahúgát fertőzte volt meg gyermekágyi lázzal, halálát okozva, bűntudattól gyötörve vonat elé vetette magát. Az ő tragikus végére utalva írta Semmelweis főműve második részében: "Sajnos, lesz alkalmam olyan szülészeket is az olvasó elé vezetni, kikre ráférne egy kevés abból a lelkiismeretességből, a melyből Michaelisnak túlságosan is sok jutott." (Győry Tibor fordítása).
Semmelweis ezután (1850 májusától) három előadást tartott a bécsi orvosegyesület előtt, ahol lényegében megcáfolta a tanítása ellen felhozott kifogásokat, de elmulasztotta előadásait írásban is közzétenni. Időközben (1849 tavaszán) lejárt tanársegédi megbízatása, de meghosszabbítási kérvényére hosszas huzavona után 1850 októberében kedvező választ kapott. Ekkor azonban – tisztázatlan okokból – úgy döntött, hogy Magyarországra települ. Elhatározásának nem volt köze a levert szabadságharchoz; bizonyára elege lett az egyetem élére kinevezett Anton von Rosas és szülészeti felettese, Klein professzor bürokratikus manővereiből. Kifejezetten hazafias érzelmekről Semmelweis esetében nemigen beszélhetünk: noha egész életében magyarnak vallotta magát, és magyar nyelvű írásaival is nemzetének tudományosságát szolgálta, semmiféle forradalmi tevékenységet nem fejtett ki. Sokkal inkább egyetemes érzésű emberbarát volt, aki minden írásában a tudatlan orvosok és bábák által lemészárolt nők hullahegyeit vetítette ellenfelei szeme elé.
Pesten azonban kezdetben még annyit sem publikált, mint addig: a nemzeti dermedtség éveiben, a zsandárkormány alatt pangott az orvosi szakirodalom. 1851 májusában kinevezték orvosnak a Rókus-kórház szülészetére, majd 1855 júliusában a pesti királyi egyetem szülészeti tanszékének és klinikájának élére állították. A történelem itt megemlíti azt az orcapirító tényt, hogy a magyar javaslattevők első helyen Semmelweis tanának bécsi ellenfelét, Karl Braunt jelölték a posztra, s csak az osztrák oktatási minisztérium döntött nagy hazánkfia mellett, elsősorban az egyetemi előadásokhoz előírt magyar nyelvtudásának megléte miatt.
A Rókus-kórházban Semmelweis végre olyan lehetőségeket kapott pénzügyekben és hatáskörben egyaránt, amelyekkel egyértelműen bebizonyíthatta tanításának helyességét. Sikerült is a halálozást 1% alá leszorítania. Az egyetem klinikáján azonban minősíthetetlen körülmények között kellett a szülő asszonyok egészségére ügyelnie, s egyik-másik évben az ott ápolt gyermekágyasok 2-4%-át is elvesztette. Ennek csakhamar megtalálta az okát a lepedők és fehérneműk hanyag mosásában. A sanyarú állapotok megváltoztatására egyik beadványt a másik után tette a helytartóságnak, de sokáig hiába.
Eközben egyetemi előadásokat is tartott, szakmailag igen alaposan, de elég rendszertelen, csapongó stílusban: bármelyik témáról könnyen átnyergelt a gyermekágyi lázra és saját tanítására, emiatt előadótermei idővel kongani kezdtek az ürességtől. Ha pedig a vizsgázó bábanövendék nem fogta fel teljesen a semmelweisi tan jelentőségét, professzora gyakran dühbe gurult és leteremtette. Ennek dacára büszkén vallhatta vitázó műveiben, hogy az ő tanszékén kiképzett orvosok és szülésznők jobban értik a gyermekágyi láz lényegét és megelőzésének módját, mint ellenfelei, azaz Európa vezető szülészei és orvosai.
Az 1856 és 1858 közti két tanév kedvezőtlen statisztikája arra sarkallta Semmelweist, hogy tanítását nagyobb, önálló műben is közzétegye. Egyrészt nem igazolódott az a várakozása, hogy az igazság enélkül is utat tör magának, másrészt úgy érezte: tisztáznia kellett rosszabb statisztikáit, hiszen igazságának is a számbeli összehasonlítás adta meg a szükséges nyomatékot. Az Orvosi Hetilap hasábjain megjelentette előadását (1858) "a gyermekágyi láz kóroktanáról," és egy tisztázó írást közölt a közte és az angol orvosok közti véleménykülönbségről (1860). De barátai, köztük elsősorban Markusovszky Lajos (†1893) ösztönzésére úgy döntött: kilép a nemzetközi porondra, és saját otthonukban keresi fel ellenfeleit, akik képzeletükben már maguk mögött hagyták őt és felfedezését.
Főműve, A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és prophylaxisa [megelőzése] németül jelent meg 1860-ban (egy évvel későbbre keltezve). Ez az időközben felgyűlt német, angol, francia statisztikai anyagon kívül leginkább tanításának újbóli megfogalmazását és félreértésének kiigazítását tartalmazza. Sokan ugyanis "hullafertőzéssé" egyszerűsítették és mint ilyet igyekeztek cáfolni elméletét, mások pedig az angolok ragályossági magyarázatával mosták össze Semmelweis tanát. A fő ellenfelek: a würzburgi Scanzoni, a bécsi Karl Braun és a szintén bécsi Joseph Späth. A mű hangütése az eddigiektől elütően igen támadó jellegű. Jellemző rá a statisztikák túlhalmozása, az önismétlés, az egyenetlen stílus – mindenesetre azt bebizonyítja benne Semmelweis, hogy őt soha meg nem cáfolták, csak félremagyarázni és hallgatással mellőzni tudták.
A kétszáz oldalas főrész után százhatvan oldalas vitázó rész következik, amelyben minden jelentős szülészorvos véleményét felidézi és megjegyzéseivel látja el. Itt nem fukarkodik a minősítésekkel: Scanzonit egy terjedelmes szakaszban oktalan érveléséért és lelkiismeretlen lavírozásáért ítéli el, másokon tudatlanságuk és felületességük miatt veri el a port. Szemükre hányja, hogy lerázzák magukról a hullahegyek miatti felelősséget a "kozmikus, atmoszférikus és tellurikus" viszonyok kórokozó hatására való hivatkozással, holott 1847 (az ő első nyilatkozata) óta módjuk volna, hogy a haláleseteket 1%-ra (a belső fertőződések elkerülhetetlen eseteire) szorítsák vissza.
Leginkább ez a buzogányos vádbeszéd volt az, ami az illetékes szakmai körökben olvashatatlanná tette Semmelweis könyvét. Senki nem veszi jó néven, ha tudatlannak mondják, de ha még foglalkozás körében elkövetett mulasztásos emberölések tömegét is a nyakába varrják – akkor a legtöbb önérzetes ember kimereszti tüskéit: ellenfele stílusába köt bele, hallgatással mellőzve az érveit. Ez is történt: August Breisky részben a prófétai ihletettségű és a ledorongoló modort nehezményezte Semmelweisnél, részben pedig a megoldatlan kérdésekre rámutatva kifogásolta, hogy a pesti tanár "örök igaznak" és "gyermekágyi napfölkeltének" nevezi saját véleményét.
Erre a bírálatra Markusovszky válaszolt egy messzire tekintő és kevésbé harapós cikkben, de mikor mind a német, mind a francia szülészek elvetették (és makacsul "hullafertőzési elméletnek" bélyegezték) Semmelweis tanát, ő maga írt "Nyílt leveleket" először Späth-hez és Scanzonihoz, majd a göttingeni Eduard Sieboldhoz és Scanzonihoz (1861), végül a szülészet összes tanárához (1862). Ezekben stílusa egyre jobban eldurvul: a járványos eredet mellett kardoskodó ellenfeleit orvosi Nérónak, gyilkosnak, tudatlannak és kétszínűnek nevezi, és kifejezi meggyőződését, hogy a további gyilkolás megelőzése végett először őket kellene leváltani. Még a többieknél tisztességesebb és jobb sorsra érdemes Sieboldot is kevés értelműnek, bűnösnek és tévtanok terjesztőjének bélyegzi, de egyszersmind föl is kéri, hogy szervezzen gyűlést német orvosokból, hogy ő, Semmelweis meggyőzhesse őket.
Ebből persze semmi nem lett: sem az időközben elhalálozott Siebold, sem a többi vérig sértett ellenfél nem reagált, legfeljebb a gunyoros elkönyvelés hangján: "Ismét cserdített egyet a magyar karikásostor." Semmelweis pedig – nyilván az egyre jobban ráboruló elmebaj hatása alatt – csak az ellenvéleményeket tudatosította, támogatóinak lassacskán gyarapodó táborát nem. Egy 1863-as magyar nyelvű közlemény után (A szentpétervári orvosegylet a gyermekágyi láz oktanáról és védkezeléséről) figyelme a szülészetről a nőgyógyászat felé fordult. Tanításának védelmét Markusovszky Lajos vette át, de idővel ő is elfáradt, és Semmelweis halála után Magyarország jó tíz évre a sötétségbe borult a gyermekágyi megelőzés terén. Elszórt hazai utóvédharcoktól eltekintve elsősorban a lassanként megfordult német szakmai közvélemény tartotta fenn a nagy mester tanítását. Ebben döntő szerepet játszottak Pasteur bakteriológiai felfedezései, amelyeket maga Semmelweis is olvashatott, de nem építette be őket rendszerébe, és mindvégig "bomlott állati szerves anyagból" eredeztette a gyermekágyi lázat.
A másik nagy lökést Semmelweis tanítása érvényesüléséhez a Lister-féle aszepszis-tan elterjedése adta. Ilyenformán végül a sebészet termékenyítette meg a szülészetet, holott mód nyílt volna a fordítottjára is. Ami magát a szülészetet illeti, ott az ellenfelek vonakodó behódolása figyelhető meg. Scanzoni és Karl Braun tankönyveinek újabb kiadásaiban igyekszik feltűnés nélkül eloldalogni korábbi tanításuk mellől, miközben halott ellenfelük nevét megpróbálják minél kevesebbszer említeni. Az ellenpontot a rendkívül rokonszenves Alfred Hegar (1830–1914) jelenti: ő Freiburgban teljesen Semmelweis szellemében tanított és operált, majd 1882-ben magyarországi informátorokra támaszkodva kiadta Semmelweis életrajzát is. Itthon különféle személyi okokból csak az 1870-es évektől érvényesült tudósunk tanítása: a tanszéken közvetlen utóda, Diescher János tudósnak igencsak jelentéktelen volt, és alatta a halandóság ismét felszökött. A zászlót legmagasabban lobogtató orvosok és tudósok közül elsősorban Fleischer József, Ambró János és Kézmárszky Tivadar nevét kell megemlíteni.
Semmelweis Ignác személyes balsorsa volt, hogy nem érhette meg tanának végleges győzelmét. Élete utolsó öt évében a figyelem és az érdeklődés beszűkülésének több jele mutatkozott rajta, szórakozottá és ingerlékennyé vált, realitásérzéke csökkent. Ez mutatkozhat meg Nyílt leveleinek egyre durvuló stílusában, műveinek alaktalan szerkezetében, az 1847-es bécsi élmény sztereotip ismételgetésében, továbbá előadásainak rögeszmés félrekanyarodásaiban is. Szemtanúk szerint tanainak visszautasítása miatti elkeseredése odáig ragadta, hogy az utcán vadidegeneket szólított meg, és valósággal prédikálni kezdte nekik a gyermekágyi láz elleni hatékony fellépés módját. Máskor baráti társaságban kényszeresen a maga vesszőparipájára terelte a szót. Ebből a legcsekélyebb ellentmondásra veszekedés keletkezett, a professzor útszéli modorban szidalmazta vélt ellenségeit. Járása is bizonytalanná vált, negyvenegynéhány éves korára egészen megöregedett.
Benedek István (1915–1996), a neves író, orvostörténész és elmeszakorvos lényegében bebizonyította, hogy Semmelweis a terjedő agyhűdéses elmezavar ("paralysis progressiva") nevű, akkoriban is ismert tünetegyüttesben szenvedett. Özvegyének jóval későbbi visszaemlékezései szerint is olyan testi-lelki tünetek jöttek elő rajta, amelyek ezt az utólagos diagnózist valószínűsítik. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ez a fajta elmebetegség kizárólag olyan embereket támad meg, akik vérbajjal (luesz, szifilisz) fertőződtek, s e lehetőséget sok hazai orvos és kutató méltatlannak vélte Semmelweis emlékéhez. Hogy Semmelweis bécsi legényévei során valamely prostituálttól kapta el a vérbajt, avagy vizsgálat közben egy kézseben át fertőződött meg, azt ma már senki nem tudja.
A kór hosszabb lappangás után rohamosan fejlődött ki. Semmelweis 1865 júniusáig ellátta minden teendőjét, s csak magánéletében szaporodtak a botrányosságig menő jelenetek, amelyeket feleségének családja fokozódó rosszallással nézett. Fleischer József emlékbeszédében (1872) fordul elő egy azóta sokszor felidézett jelenet: Semmelweis a kari ülésen szólásra emelkedik. Egy megürült tanársegédi állás ügyében kellene javaslatot tennie – ehelyett zsebéből előhúz egy bábaeskü-formulát, és a jelenlevők nagy megrökönyödésére felolvassa. A szomorú valóság immár tagadhatatlanná vált, az ülés félbeszakadt, Semmelweist a lakására kísérték.
Életéből még körülbelül egy hónap maradt. Először otthon ápolták, majd a pletykák elkerülése végett egy bécsi elmegyógyintézetbe szállították, becsalták és erőszakkal ott fogták. Halálának közvetlen oka vérmérgezés: a jobb kezén keletkezett, de már eltokolódott tályog az ápolókkal való dulakodás közben szétrobbant, a genny a vénák útján szétterjedt a testében, és napokon belül a szerencsétlen ember halálát okozta (aug. 13). Az eredeti boncolási jegyzőkönyv a közelmúltban került elő, és megerősíti Benedek István véleményét. Semmelweisnek paralysis progressivája volt, de a közbejött vérmérgezés előbb oltotta ki az életét. Érthető, hogy itthon az előbbiről hallgattak, és az utóbbit domborították ki.
Semmelweis tetemét régi bécsi kollégája, Karl von Rokitansky intézetében boncolták fel, majd a schmelzi temetőben földelték el. 1891-ben, mikor neve újra ismertté vált, kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték új sírba. Többszöri exhumálás után műanyagtömbbe ágyazott csontjai most szülőházának (Apród utca 1–3) udvarán a Várhegy oldalába vágott sírban pihennek; a ház azóta a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épülete. 1906-ban Budapesten nemzetközi Semmelweis-ünnepségsorozatot rendeztek, szobrot emeltek a tiszteletére (ma a Rókus-kórház előtt áll). Ugyanebben az időben megjelent összegyűjtött műveinek német és magyar kiadása, s azóta is igen nagy számú életrajz, beszéd, tanulmány és monográfia igyekszik a hazai és külhoni köztudatban elevenen tartani emlékét. 1965-öt az UNESCO Semmelweis-évvé nyilvánította. 1969-ben a budapesti orvosi egyetem felvette Semmelweis nevét. Tanítása, a fertőzés kiküszöbölésének elve még ma, a szupermodern klinikák és antibiotikumok korában is teljes fényében világol, és nevét áldással említik mindenkor, míg csak a nők szülni fognak.