Mennyiben páratlan a rádium az elemek között? – Csak változásának sebessége teszi nevezetessé. – Az uránium sokkal csodálatraméltóbb, mint a rádium. – Egy kilogramm urániumban fölhalmozott energia. – A tránzmutáczió az anyagok belső energiájának kulcsa. – A régi alchimiának terméketlensége. – Mi volna annak a következménye, ha a tránzmutáczió lehetséges volna? – Az ősember és a tűzgyujtás. – A modern ember és a tránzmutáczió. – A kozmikus fejlődés és küzdelmeinek erőforrásai. – Az atómbomlás a természet energiáinak elégséges, esetleg egyedüli, ősforrása. – Rádióaktivitás és geológia. – A rádium mennyisége földünk kérgében. – A Föld valószínűleg nem folyton hűlő gömb. – Hegyképződés a rádium útján. – A Hold és a bolygók hőmérséklete. – Az ókori mitológia és a rádióaktivitás. – A "Ouroboros" kígyó. – A "Bölcsek Köve" és az "Életelixir." – Az "ember bűnbeesése" és az "ember fölemelkedése." – Az elmult idők lehetséges tartamának nagy kiterjesztése. – Egy kis elmefuttatás esetleges feledésbe ment emberfajokról. – A rádium és a létért való küzdelem. – A lét nem egyéb, mint küzdelem a fizikai energiáért. – Új kilátások.
A rádiumról szóló előadásaink végük felé járnak, de talán a legáltalánosabb érdekű részük még hátra van. Mi végig követtük az atómbomlás gondolatának logikai következményeit, a mennyire mai tudásunkkal tehettük és az atómbomlás elméletét nemcsak arra találtuk alkalmasnak, hogy a rádióaktivitás terén lett meg-
lepőnél meglepőbb fölfedezésekről számot adjon, hanem arra is, hogy igen sok új, nem várt jelenséget előre megjósoljon. Térjünk vissza elért kedvező álláspontunkról egy kissé kutatásaink kiindulópontjára, hogy lássuk, milyen gyökeres változáson ment át fölfogásunk azóta, hogy a rejtélyt megoldottuk. Az a rádium, az az új elem, a mely fényt és hőt árasztott, mint Aladin lámpája, a mely első látszatra daczolt az energia megmaradásának törvényével és olyan kérdéseket adott föl a fizikusnak, a melyekre, úgy látszott, nincs felelet: nem az a rádium többé, a melyet mi mostan ismerünk. Titokzatossága eloszlott ugyan, de fontossága annál nagyobb lett. Eleinte azt kellett hinnünk, hogy egyedülálló és különös képességei, sajátosságai messze fölülemelik minden közönséges anyagon. Mintha anyagfölötti erők székhelye lett volna. Ha azonban most újból fölteszszük a kérdést: miért páratlan a rádium az elemek között? a felelet nem az lesz, hogy kivételes sajátságai, vagy aránytalanul sok energiája miatt, hanem egyszerűen azért, mert aránylag gyorsan változik, míg az ő előtte ismeretes elemek vagy egyáltalában nem, vagy oly lassan változnak, hogy változásukat észrevenni nem lehetett. Először ugyan különösen hangzik ez, de a valóság mégis az, hogy ez az egy elem a közönséges elemek egész birodalmát fölruházta a maga előkelő méltóságával. Az a köntös, a miben nekünk a közönséges anyag az előtt mutatkozott, csak ügyes álöltözet volt, a mely lappangó energiákat leplezett és rejtett képességeket takart addig le nem téphető álarcz alatt. A rádium anyagfölötti képességei közös tulajdonságai annak az egész világnak, a melyet mi tudatlanságunkban élettelen anyagnak neveztünk el. Ez a legfontosabb igazság, a mire a rádium tanított bennünket. Most még csak azt az egyszerű gondolatmenetet akarjuk végigkövetni, a mely erre az eredményre vezetett.
Két meggondolás tisztázni fogja az előttünk lévő kérdést. Mindenekelőtt is a rádium rádióaktivitása egy bizonyos pillanatban szorosan véve nem is a rádium egész tömegének a tulajdonsága, ámbár arányos a rádium tömegével. Az összes új tulajdonságok az egész tömeg csak egy igen kis részének tulajdonítandók annak a résznek ugyanis, a mely a megfigyelés pillanatában éppen bomlást szenved. A rádium többi része épp oly nyugalomban van és épp annyira nem aktív, mint bármely nem rádióaktív elem.
A rádium tehát egész chemiai viselkedésében rendes chemiai elem. Az új tulajdonságoknak az anyag legnagyobb részéhez nincsen semmi közük, csak ahhoz az igen kis részéhez, a mely éppen bomláshan van.
Hasonlítsuk most össze a rádiumot az első termékével, az emánáczióval és ősével, az urániummal. Az uránium egyrészt, és az emánáczió másrészt, homlokegyenes ellentéteket jelentenek a rádiumhoz képest. Az uránium olyan lassan változik, hogy több ezermillió évig él, az emánáczió pedig olyan gyorsan, hogy csak néhány hétig tart, míg a rádium kettőjük között van, 2500 éves átlagos élettartamával.
Láttuk, hogy az emánáczió bizonyos tekintetben csodálatraméltóbb, mint a rádium, a mennyiben az a sebesség, a melylyel energiáját kifejti, sokkal nagyobb. Ezt a körülményt természetesen az ellensúlyozza, hogy aktivitása sokkal rövidebb ideig tart. Hasonlóképpen azt kellene mondanunk, összehasonlítva a rádiumot az urániummal, hogy a rádium sokkal csodálatraméltóbb az urániumnál, pedig valóban nincs úgy, mert az uránium, a mely hasonlíthatatlanul lassabban változik, hasonlíthatatlanul tovább is él.
A rádium megkapó volta csak annak a sebességnek tulajdonítandó, a melylyel atómbomlása véletlenül végbemegy. Az a közönséges elem, a melyet urániumnak neveznek és a melyet már 100 évvel előbb ismertek, mintsem rádióaktivitását csak sejtették is, sokkal csodálatraméltóbb a rádiumnál. Csak nagyon gyöngén rádióaktív, tehát nagyon lassan változik és pedig – legalább azt hiszszük – rádiummá változik át, miközben több α-részecskét ad le és nagy energiamennyiségeket szolgáltat. Az uránium nehezebb elem a rádiumnál, a két elem atómsúlya 238 és 226, ez mértéke összetettségüknek is. Ebben az üvegben itt körülbelül 1/2 kg. urániumoxid van, melynek mintegy 7/8-része uránium, mely a legközelebbi néhány ezermillió év alatt tudomásunk szerint mintegy 365 gramm rádiumot fog termelni, eközben óriási rádióaktív energiát szolgáltatva; a rádium maga is tovább változik és újabb rengeteg energiamennyiséget fejt ki. Így tehát az uránium, a melyből a rádium származik, magában foglalja azt az energiát is, a mely később a keletkezett kis mennyiségű rádiumra száll át és azonkívül még jóval többet. Az uránium az alatt, hogy teljesen fölbomlik, körülbelül 14%-kal több energiát fejleszt, mint ugyanannyi mennyiségű rádium.
Vajjon mondhatunk-e valami hasonlót a többi nehéz elemről, a milyen az ólom, a bizmút, a higany, az arany, a platina stb. a melyeknek ugyan nincsen olyan nagy atómsúlyuk, mint az urániumnak vagy a rádiumnak és a melyek eddigi tudásunk szerint egyáltalában nem is szenvednek atómbornlást? Vajjon az a rengeteg sok belső energia csak a rádióaktív elemekre szorítkozik-e, vagyis csak arra a néhány elemre, a mely, ha lassan is, de állandóan változik? Minden valószínűség szerint nem. Hiszen chemiai tekintetben rádióaktív és nem rádióaktív elemek között olyan tökéletes a megegyezés, hogy nem tehetjük föl, hogy a belső energiakészlet a rádióaktív elemek kizárólagos tulajdona, hanem csak azt, hogy egyedül ők fejtik ki energiájukat észrevehető sebességgel. Maga a rádium például chemiai viselkedésében és színképében is annyira hasonlít a báriumhoz, a sztroncziumhoz és a kálcziumhoz, hogy a chemikusok rögtön ez elemek csoportjába sorozták be a rádiumot és atómsúlyánál fogva teljesen bele is illik az elemek periódusos rendszerébe. Úgy látszik tehát, hogy a belső energiakészlet, a melyet a rádium árult el legelőször, kisebb-nagyobb mértékben közös tulajdonsága minden elemnek és hozzátartozik belső szerkezetének lényegéhez.
Elhagyva egyelőre egyszerűség kedvéért a nem rádióaktív elemeket, a melyekről semmi bizonyosat sem tudunk, az elől a következtetés elől semmiképpen sem zárkózhatunk el, hogy az urániumban több energia van fölhalmozva, mint magában a rádiumban. Egyébként az uránium aránylag közönséges elem: Cornwallis bányáiban, ha jól tudom, a mult évben is 10 tonna urániumot termeltek. Azt az energiamennyiséget, a melyet a rádium szolgáltat teljes átalakulása alatt, már említettem. Egy negyedmilliószor több ez az energia, mint az, a mennyit ugyanakkora tömegű szén adna teljes elégése közben. Az uránium szolgáltatta energia pedig 14%-kal nagyobb, mint a vele egyenlő tömegű rádiumé. Ebben az üvegben például körülbelül 1/2 kg. urániumoxid van, tehát mintegy 400 gr. uránium. Értéke körülbelül 24 korona. E szerint, akármilyen csodálatosan hangozzék is, ebben a kis üvegben legalább 150 tonna szén energiája szunnyad és vár fölébresztésre. Egy tonna uránium energiája pedig elég volna egész London egy évi világítására. E szerint az uránium energiája legalább ezerszer annyit érne, mint maga az uránium, ha ugyan a mi szolgálatunkban
állana és éppen úgy kényszeríthetnők a mi munkáink elvégzésére, a mint a szénben fölhalmozott energiát kényszeríthetjük és ellenőrizhetjük.
Van a világon sok olyan energia, a mely a gyakorlatban értéktelen; az árapály energiája, a gőz föl nem használt hevének energiája ugyancsak ide tartozik az ilyen hasznavehetetlen, alsóbbrendű energiák körébe. De az uránium belső energiája nem ilyen fajta, a nehézség itt egészen másféle. Tudjuk, hogy az atómbomlás sebességét seni szabályozni, sem növelni nem tudjuk, ez az oka annak, hogy az uránium energiája, a melynek millió évekre van szüksége, hogy kifejlődjék, a gyakorlatban szinte értéktelen. Viszont azonban a természetes bomlás-sebességet megváltoztatni és az urániumot vagy bármely más elemet mesterségesen átváltoztatni nem volna egyéb, mint a tránzmutáczió. Ha az egyik föladatot megoldottuk, meg van oldva a másik is. A két föladat, a természettudomány legrégibb és legújabb földata, valójában egy és ugyanaz. Az elemek egymásba való átalakítása magában hordja az anyag belső energiája fölött való hatalmat és bármily különösnek hangzik is, a tránzmutáczió legértékesebb eredménye éppen az anyagban fölhalmozott belső energiának kiváltása volna.
Lássuk a tránzmutáczió föladatát mai tudásunk világításában és nézzük meg, mit értek az alchimisták kísérletei. Hogy olyan nehéz elemnek, a milyen az arany, néhány dekagrammját valamely konnyebb elemből, mondjuk az ezüstből, előállíthassuk, ahhoz minden valószínűség szerint több száz tonna szén energiáját kellene fölhasználnunk, úgy, hogy az arany nagyon drága volna. Viszont, ha lehetséges volna valamely nagyobb atómsúlyú elemet mesterségesen bomlásnak indítani és úgy kapni belőle aranyat, akkor meg olyan nagy energiamennyiség keletkeznék, hogy ahhoz képest az arany jelenlegi értéke számba sem igen jöhetne. A keletkezett energia sokkal értékesebb volna, mint a termelt arany. Igaz ugyan, hogy ma éppen olyan keveset tudunk róla, hogy miképpen kellene a tránzmutácziót véghezvinni, mint valaha, de az nem tagadható, hogy új tudományunk nagy segítségünkre van a föladat mélyebb megértésében és esetleges megoldásában. Világosan látjuk a föladat nehézsegeit, a rendelkezésünkre álló legnagyobb erőknek elégtelenségét és tiszta fogalmunk van a föladat óriási fontosságáról. Ha végigtekintünk azokon az eredményeken, a melyeket a ter-
mészettudomány eddig elért és ha figyelembe veszszük a természettudományi módszerek folytonos megizmosodását termékenységben és hatalomban egyaránt, akkor nem igen kételkedhetünk benne, hogy eljön az idő, a mikor laboratóriumainkban éppen úgy fölbonthatjuk és összetehetjük majd az elemeket, a mint most a vegyületeket bontjuk föl és teszszük össze; akkor új erők fognak lüktetni a világ ereiben, a melyek éppen oly mérhetetlen mértékben különböznek mindentől, a mi fölött ma rendelkezünk, a mennyire a mi természetes energiaforrásaink a vademberéitől különböznek.
A mi jelenlegi helyzetünk, valóban, sajátszerű. Az embernek első lépése azon a hosszú úton, a mely a barbárságtól a művelődéshez vezetett, úgy látszik, a tűzgyujtás megtanulása volt. Azok a vadembertörzsek, a melyek ennek a módját nem ismerték, a legalacsonyabb fokon maradtak. A tűzgyujtás tudománya volt az első lépés azoknak a természetes energiáknak a fölhasználásában, a melyektől a mi emberi műveltségünk még most is föltétlenül függ. Az ősember, a míg meg nem tanult tüzet gyujtani, teljesen a mindenkori napsugarak kényének volt kiszolgáltatva. A tűzről és tulajdonságairól csak a természetben véletlenül előforduló égésekből szerezhetett tudomást.
Mi ma úgy állunk az anyagban fölismert belső energiakészlettel szemben, a mint az ősember állhatott azzal az energiával szemben, a mely a tűz által szabadult föl. Mi is csak onnan tudunk létezéséről, mert megnyilatkozott nekünk a rádióaktivitásban. Mikor annak a művelődésnek a tetőpontján, a melyhez az első lépést az ősember rég elfeledett időkben tette meg, világossá válik előttünk, hogy ennek a kulturának folytonosan szaporodó szükségleteit nem fogjuk határ nélkül fedezhetni a rendelkezésünkre álló természetes energiaforrásokból, egy teljesen új művelődésnek a lehetősége bontakozik ki szemeink előtt, melynek mi még csak a legalsó fokán állunk, mint tehetetlen szemlélők, kiknek nincs módjukban beavatkozni. Az az energia, a mely létünk szükséges föltétele és a melyet a természet csak kelletlenül és szűk marokkal bocsát rendelkezésünkre, rengeteg készletekben van mindenütt körülöttünk az anyagban fölhalmozva, de nekünk nincs meg a képességünk, hogy hatalmunk alá hajtsuk és használhassuk. Azok az energiaforrások, a melyekkel most rendelkezünk és a melyeket jelenleg használunk föl, a természet
őskészletének igazán csak elejtett morzsái. Az eredeti készleteknek eddig még a létezéséről sem tudtunk, sejtelmünk sem volt róluk. Majd ha megtanuljuk, hogyan kell tetszésünk szerint egyik elemet a másikká átváltoztatni, akkor és csakis akkor lesz a természet e rejtett kincsesházának kulcsa kezünkben. Ma még azt sem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá a kereséséhez?
Sokat vitatkoztak már azon is, vajjon a tránzmutáczió, a mely nekünk az előtt olyan lehetetlenségnek látszott, nem folyik-e most is azok között a különleges körülmények között, a melyek a napban és csillagokban uralkodnak? Láttuk, hogy ilyen tránzmutáczió a mi földi világunkban is, szemünk láttára történik, néhány elszigetelt esetben és nagy lassúsággal. Azonban lehetséges, hogy ugyanez a jelenség általánosabban fordul elő és talán gyorsabban megyen végbe az égi körülmények között. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ha a dolog valóban így van, akkor sok nehézség, melyet a mindenségben előforduló nagymértékű és szüntelen energiapazarlás okozott, eloszlik.
A mult [XIX.] század nagy változást hozott tudományos fölfogásunkba azokról a gigászi erőkről, a melyek a világot mai formájába kényszerítették és a melyek a mindenség eseményeit tovább is szabályozzák. Valamikor szokás volt földünk alakjának keletkezését a régmultban végbement hatalmas katasztrófák folytonos lánczolatának tulajdonítani, melyekhez képest a Krakatoa vagy a Mont Pelée kitörése egészen jelentéktelenek. Ma azonban a legfőbb átalakító hatást azoknak a mindenütt jelenlévő, folytonos és ellenállhatatlan folyamatoknak tulajdonítjuk, a melyek bár olyan lassan működnek, hogy rövid időkön belül hatásuk észre sem vehető, de a kozmikus naptár időszakai alatt akkora változásokat hoznak létre, hogy földünk mai arczulata csak múló jelenet egy folytonosan változó színen. E csöndes világalkotó és romboló hatók és folyamatok társaságában új jövevény tünt fel, a "rádióaktivitás" és csakhamar észrevettük, hogy a rádióaktivitásnak, vagy helyesebben azoknak a szubatómikus erőknek és folyamatoknak fölfedezésével, a melyeknek a rádióaktivitás csak külső megnyilatkozása, a természet egyik legféltettebb titkába sikerült belepillantanunk.
Akár kicsiny, akár nagy a szerepe a folytonos atómbomlásnak a kozmikus fejlődésben, annyi bizonyos, hogy ezek a folyamatok
elég hatalmasak, de meg elég lassúak is ahhoz, hogy velük meg tudjuk magyarázni annak a szakadatlanul működő energiaforrásnak az eredetét, a melynek köszönhető, hogy a mindenség mozgó lény, nem pedig kihűlt élettelen világok halmaza. Lassú, ellenállhatatlan, folytonos, meg nem másítható, befolyásolhatatlan és olyan gyönge a rádióaktivitás jelensége, hogy csak a mai ivadéknak sikerült fölfedeznie és mégis a tér és idő nagyobb mérővesszőjével nézve, úgy tűnik föl, hogy e rádióaktív folyamatok, a fizikai fejlődés végső tényezői. Mert a hatásos munkát a lassú folyamatok végzik a természetben, a plútói tevékenységnek itt-ott föllépő megnyilatkozása csak olyan, mint valamely örökké csöndesen járó gépezet egy-egy véletlen zökkenése.
Igen örvendetes, hogy a geológusok voltak az elsők, a kik új tudományunknak alkalmazhatóságát és fontosságát a saját tudományukbán belátták. Nem vagyok ugyan illetékes, hogy méltóképpen foglalkozhassam a mi tudományunkkal kapcsolatban fölvetődő geológiai kérdésekkel, de tökéletlen munkái végeznék, ha legalább röviden föl nem említném STRUTT tanár munkáit, a ki az áramlatot megindította és JOLY tanárét, a ki ez úton őt követte. Ezek a kutatók pontosan megelemezték a földkéreg jellemző kőzeteit rádiumtartalmukra nézve. A rádium abszolut mennyisége a közönséges kőzetekben igen kevés ugyan, de a rendelkezésünkre álló igen érzékeny módszerekkel mégis megmérhető. Ránk nézve fontos eredményük az, hogy a megvizsgált kőzetekben általában több a rádium és így szükségképpen több ősanyaeleme is, az uránium, mint a mennyit előre várni lehetett. Az a hőmennyiség ugyanis, a mely adott idő alatt a földgömb belsejéből a fölszínére, majd innen a világűrbe jut, már régóta pontosan ismeretes; ebből STRUTT arra a következtetésre jutott, hogy ha a földet csak egy aránylag vékony, 60 km.-nél is vékonyabb rétegben olyan kőzetek borítanák, a melyeknek nem több a rádiumtartalmuk, mint átlagban az általa megvizsgált kőzeteké, akkor is elég volna a bennök lévő rádium annak az összes hőnek a pótlására, a melyet földünk a világűrbe kisugároz. Azért azt állítja, hogy a földkéreg kőzetei csak ilyen vékony burkot alkothatnak; ezen belül azután egészen másfajta anyagoknak kell lenniök, a melyekben rádium nincs. Különben földünknek sokkal melegebbnek kellene lennie, mint a milyennek ismerjük. Földünknek hőveszteségét tehát
minden valószínűség szerint kevesebb rádium is képes volna pótolni, mint a mennyi benne valóban előfordul. Nem nehéz e szerint számot adnunk olyan hőforrásról, a mely a föld jelen hőmérsékletét képes fönntartani és pedig annyi időre, a meddig a rádiumot létrehozó uránium élhet, vagyis több ezer milló évre.
JOLY tanár a British Association geológiai szakosztalyában tartott elnöki megnyitójában, Dublinben, 1908-ban, részletesen tárgyalta a Simplon alagút kőzeleiben lévő rádium szerepét annak a szokatlan magas hőniérsékletnek létrehozásában, melyet ott találtak és arra az eredményre jutott, hogy a kőzetek hőmérséklet-különbségeit, minden külön föltevés nélkül, meg lehet magyarázni rádiumtartalmuk különbözőségéből. A hegyképződés új elméletét fejtette azután ki, azon az alapon, hogy réteges lerakódások által a rádium helyenként nagyobb mennyiségben halmozódik föl és a földkéreg némely helyein nagyobb hőmérsékletet hoz létre. Ezeken a helyeken meggyöngül a kéreg szilárdsága, minek azután emelkedések, gyűrődések, vagy esetleg több kilométeres vetődések az eredményei, melyek a hegylánczok keletkezésével járnak együtt. A hegyképződésnek a közönséges elmélete a lerakódások és emelkedések korszakainak hosszú időkön át való szakaszos egymásra következésén alapul. De JOLY a rádiumnak a geológiai lerakódásokban való fölhalmozódását ismerte föl a legközelebbi emelkedés elégséges okának és magyarázatának.
Elhagyva földünket és végigtekintve naprendszerünkön, nekem mindig föltünő volt, hogy alkotó részeinek hőmérséklete nagyjaban tömegükkel arányos. A holdat egészen hidegnek gondoljuk. A földnek és a Marsnak körülbelül ugyanakkora a hőmérséklete, míg a Jupiter és a Saturnus valószínűleg vörösen izzik. (*) Természetesen ez jól megegyezik azzal a régi fölfogással, hogy ezek az égitestek folytonosan hűlnek és a hűlés folyamata annál lassúbb, minél nagyobb a tömeg. De éppen úgy megegyezik azzal az új fölfogással is, hogy hőmérsékletük valószínűleg többé-kevésbbé állandó, amaz egyensúly következtében, a mely a sugárzás folytán elvesztett hő és az újonnan fölismert belső hőforrások heve között fönnáll, melyeket lassú atómbomlás táplál.
A mi magát a napot illeti, bizonyos, hogy rádium jelenlétével nem magyarázhatjuk meg és nem pótolhatjuk hőveszteségét. Ahhoz ugyanis szükséges volna, hogy a nap nagy része uránium legyen,
(*) 1908-ban természetesen még nem volt kidolgozva a fúziós reakciók elmélete, és a Nap energiatermelését leginkább gravitációs összehúzódásból eredeztették. A Soddytól említett radioaktív energiatermelésnek a Nap és a Jupiter-típusú bolygók esetében kis jelentősége van. A Föld belsejében lejátszódó radioaktív folyamatoknak azonban valószínűleg fontos szerepük van bolygónk hőtermelésében, de a mennyiségi részletek még a XX. század végén is bizonytalanok. [NF]
már pedig ez a spektroszkóp tanúsága szerint nem valószínű. Ámde az egyáltalában nem lehetetlen, hogy a nap és a csillagok heve nagyobb részben belső eredetű, nem pedig főleg külső eredetű, a mint máig gondoltuk. Hiszen még csak az elején vagyunk az anyag belső energiájáról szóló tudományunknak és már maga az, hogy ilyen energiakészletek vannak, hogy néhány előttünk ismeretes esetben lassan kifejlődnek és fölhasználhatők a kozmikus fejlődés czélja~ra: följogosít bennünket, hogy azokat tekintsük a valószínű, talán elégséges, de mindenesetre első forrásoknak, a melyekből az egész természet fölhasználható energiája származik.
Van egy másik terület is, melyen ezek a mi új fölfedezéseink közelebbről érintik az embert és én nem állhatom meg, hogy erre is reá ne térjek, bár egyáltalában nem érzem magam hivatottnak a vezető szerepére. A rádióaktivitás hozzászoktatott bennünket, hogy laboratóriumainkban olyan folyamatokkal foglalkozzunk, a melyeknek lefolyásához ezermillió évek szükségesek. Ilyen folyamatok létezése bizonyos tekintetben megsemmisíti az idő fogalmát, a mennyiben egyszerre majdnem mérhetetlenül kitolja a mult és jövő határait. Nem vagyunk többé egy lassan haldokló világ haldokló lakosai, mert ennek a mi világunknak, mint láttuk, saját anyagi alkotórészei belső energiájában megvannak az eszközei, talán a képessége is ahhoz, hogy folytonosan megifjodjék. Tudományunk jelenlegi állása alapján, mindenesetre joggal mondhatjuk, hogy a világ lehetséges időtartama megnövekedett és mégis ez új időmérték mellett is, ugyanazok az elvek voltak alkalmazhatók, a melyek az előtt. Csakhogy a megnövekedés olyan nagyszabású, hogy valójában régi nézeteinknek a megfordítottját eredményezi. Be kell vallanunk, hogy a fizika a dolgok jelenleg létező állapotának időtartamára nézve nem állíthat biztos határt, pedig arra az előtt, jogosultnak hitte magát. Az a fölfogás, hogy a fejlődés folytonosan körben halad, kezdet és vég nélkül, miközben a kör egyik részében fölhasznált energia a másik részében ismét hasznos energiává változik át: legalább is annyira lehetséges és föltehető a mostani tudásunk szerint, mint régi fölfogásunk, a mely túlságos széles körben való alkalmazásán alapult az energia hasznosíthatósága ama törvényének, a melynek érvényességét csak kísérleteink körében mutattuk ki. A jövő föladata lesz a fölött dönteni, vajjon a kísérleteink alapján megalkotott
energia-törvényeket alkalmazhatjuk-e az egész mindenségre és a benne foglalt valamennyi vonatkozásra, mind a mellett hogy a mindenségben olyan körülmények uralkodhatnak, a melyek között nem végezhettük volna el kísérleteinket. Ez az óvatosság már új ismereteink következménye, niert belőlük tanuljuk meg: milyen könnyen tulajdoníthatunk fizikai törvényeknek olyan általánosságot, a milyen őket joggal meg nem illeti.
Ha már most a mi világunk nincs lassú, kimerültségéből folyó haldoklásban, hanem magában hordja újjászületésének eszközeit és így jelenlegi fizikai föltételeivel több ezermillió évig elélhet: mi lesz az ember sorsa? A rádióaktivitás megnyilvánulása eloszlatta aggodalmunkat a felől, hogy a természetes energiakészlet elégtelensége határt szab az ember életének bolygónkon, de arról semmit sem mond, vajjon az ember egyáltalában részt vett-e földünknek messze visszanyúló ősi történetében? Itt ismét megengedhetünk magunknak egy kis ártatlan elmefuttatást, egy-egy különösen érdekes pontot emelve ki.
Nagyon különös, milyen új színt nyer egy-egy régi mitosz, vagy legenda az anyagról és az emberről új tudományunk világításában. Nézzük például az anyag ősi jelképét, az Ouroboros nevű "farkfalót". Egy kígyó volt ez, a mely körbecsavarodva, szájában tartotta farkát és ezt a jelmondatot hordta közepén: "Az egész egy". Ez a kígyó a fejlődést jelképezheti és pedig a körben való fejlődést – a legújabb lehetőséget – és a mi még nevezetesebb, az anyag fejlődését, a fejlődés legeslegújabb alakját, a melyet MAXWELL és annyi mások még a mult században lehetetlennek tartottak. (*) Jelképezi a legvonzóbb eszmét, a melyre új tudományunk világított reá, mely szerint a fejlődés egyik részében az anyag bomlást szenved és energiát fejt ki, mely alsóbbrendűvé válik, a másik, előttünk még ismeretlen részében pedig az anyag újra fölépül az előbb lefokozott energia segélyével. A vége az, hogy a folytonos változásoknak ellenére, egyensúlyi állapot áll be és ez örökké tart. Ha ezt az elméletet jelképezni akarnók, tehetnők-e szebben, mint azzal az ősi farkfaló kígyóval?
Némely legenda vagy monda, a mely az őskorból maradt reánk, olyan általános és mélyen gyökerező, hogy hajlandók vagyunk őket olyan régieknek tekinteni, a milyen maga az emberiség. Es szinte kedve van az embernek föltenni azt a kérdést,
(*) A világegyetem fejlődésének ezt a felfogását az azóta történt kutatások háttérbe szorították. [NF]
vajjon ezeknek a mondáknak hihetetlen ráillése legújabb fölfogásunkra a véletlen játéka-e csupán, vagy talán egy sohsem sejtett régesrégi emberi műveltségnek egyetlen hagyatéka? Igen különös és általánosan elterjedt monda például az, a mely a "bölcsek kövé"-ről szól, persze képtelenek vagyunk a multba annyira behatolni, hogy forrásához eljuthatnánk. A bölcsek kövéről azt hitték, hogy vele a fémeket egymásba át lehet változtatni, azonkívül hogy életelixir gyanánt is használható. Már most akárhonnan eredt is e két dolog ilyen látszólag értelmetlen összekeverése, annyi bizonyos, hogy ez mai fölfogásunknak egészen tökéletes és még csak nem is igen allegorikus kifejezése. Nem kell nagyon megerőltetnünk képzelő tehetségünket, hogy napjainkban az energiában lássuk a fizikai világ életét, a mindenség fizikai élete ez ősforrásának kulcsa pedig éppen az elemátváltoztatás. Vajjon a tránzmutáczió lehetőségének és az életelixirnek ez az ősrégi összekapcsolása ismét csupán a véletlen játéka-e? Hátha ez is visszhang a világ föl nem jegyzett történetének egyik vagy másik régesrégi fejezetéből, olyan embereknek az idejéből, a kik ugyanazon az úton haladtak, a melyen mi járunk most és talán olyan régen éltek, hogy műveltségüknek még az atómjai is a szó szoros értelmében föloszlottak?
Engedjük képzeletünket ebben az irányban még egy pillanatig szabadjára, mielőtt előadásomat befejezném. Ha az, a mire így egészen önkéntelenül jutottunk, igaz, ha a történelem előtti idők hagyományainak, a sejtelmeknek és a babonának ingatag talajára szabad építeriünk: nem találhatjuk-e akkor némi támogatását annak a hitünknek, hogy egy ősrégi, már feledésbe ment emberfaj nemcsak azokig az ismeretekig jutott el, a melyeket mi legújabban szereztünk, hanem magához tudta ragadni azt a hatalmat is, a melylyel mi még nem rendelkezünk? A természettudomány így állítja elénk a multak történetét, mint az ember folytonos emelkedését egészen hatalmának mai felszínéig. Fajunk e folytonos fölfelé való haladásának bizonyítékaival szemben, mind érthetetlenebbé vált a hagyomány, mely szerint az ember valamely magasabbrendű állapotból hullott alá bűnbeesése által. A mi új nézőpontunkból a két fölfogás nincs is olyan igaz ellentétben egymással, mint eddig látszott. Olyan emberfajnak, a mely az anyagot tránzmutálni is tudta, nem igen lehetett szüksége reá, hogy arcza verejtékével szerezze meg kenyerét. Ha szabad abból
az eredményből következtetnünk, a melyet a mi mérnökeink a rendelkezésükre álló, aránylag csekély energiával el tudtak érni, akkor az az emberfaj a vadont is át tudta változtatni, meg tudta olvasztani a sarkok jegét és az egész földet mosolygó paradicsommá tudta változtatni. Talán a világűrnek kívülünk eső részeit is ki tudta kutatni és épp úgy átvándorolt más világokba, a mint számfeletti testvéreink most gazdagabb földrészekre költöznek át. De az ember ilyenfajta uralma csak rövidéletű lehetett. Egyetlen balfogással ellenkezőjébe fordulhatott az ember és természet, az "úr és szolga" viszonya és pedig olyan végzetesen, hogy az egész földi világ a természet elvitázhatatlan rabszolgauralma alá került és kezdhette újból fáradságos útját fölfelé, rengeteg korszakokon keresztül. Talán az ember bűnbeesésének legendája ilyen katasztrófa emlékét őrzi. (*)
Nem fejezhetem be ez előadásaim sorát anélkül, hogy, ha csak röviden is, föl ne hívjam figyelmüket egy másik általános érdekű szempontra, a melyet a rádiumról való ismereteink előbb-utóbb minden gondolkodó ember tulajdonává fognak tenni.
A természettudományok bármely ágazatában megnyílt új fölfogások – mely tudományokra nézve az ember létezése csak esetleges, külső körülmény – erős visszahatást gyakoroltak a gondolkozás ama birodalmára, a melyben az ember foglalja el a középponti helyet és a melyben ő a legfontosabb. Jól tudom, hogy erre a területre, a melyhez az ember és környezete egymáshoz való viszonyának mély kérdése is tartozik, a fizikus nem szokott rálépni. De ez a tartózkodás csak reakczió egy előbbi nemzedék ama túlkapó fölfogásával szemben, a mely szerint a természettudományt illeti meg a jog, minden ide vonatkozó kérdésben a végső ítéletet kimondani. Annyit mindenesetre el kell ismernünk, hogy ha a fizikai tudomány haladásában teljesen át fogja alakítani fölfogásunkat a külső világról, melyben élünk – miként újabban is annyira átalakította – akkor nem zárkózhatunk el az elől sem, hogy meghallgassuk véleményét e külső világnak és lakóinak egymáshoz való viszonyáról is. Másik oka annak, hogy miért habozott a fizikus az élet örök problémájáról egyenesen nyilatkozni, az lehetett, hogy az ő tudományos bölcselkedése nem igen kecsegtethette az emberiséget rózsás reményekkel. Hiszen a fizikai fejlődésről való fölfogása akkor inkább csak nagyobbíthatta, mint eloszlathatta a meglévő sötét remény-
(*) Szigorúan tudományos szempontból ez az eszmefuttatás ma már tarthatatlannak látszik. [NF]
telenséget. Mi a czélja küzdelmünknek a művelődés folytonos előretörtetéseért, a melyről a történelem és biológia egyértelműen szólnak, ha a harcztér egy lassan haldokló világ, a mely végre is minden szerzeményét magával viszi kikerülhetetlen sírjába? A hallgatásnak ez az oka immár megszűnt. Fizikai tudományunk fejlődése révén, mi az emelkedő művelődésnek olyan fokán állunk, a melyről most teszszük az első lépést a következő korszak legalsó lépcsője felé. Fölöttünk a fizikai hatalom végtelen magasságai emelkednek, melyek messze túlhaladják minden eddigi halandó filozófia álmait. A dolgok új rendjének lehetősége, a mely az anyagnak magasabbrendű életével jár, mint a milyet bárki is megjósolhatott: nem valami más világ igéretét jelenti. Ebben a mi világunkban van az, de ki kell küzdenünk a régi kipróbált módon, el kell hódítanunk az irigy természettől, a mint mindig el is kellett hódítanunk művelődésünk minden javát az emberiség szövetkezett agyvelejének munkájával, a mely az egyes ember egyéni kis erejét vezette, irányította és megsokszorozta. Ez az a lelkesítő remény, a melyet a lét nagy kérdéséről a rádium hirdet az emberiségnek. Nem tekinthetünk ezzel az új tárgygyal foglalkozó bármely kísérletet sem teljesnek, ha legalább futólag nem érinti a kérdésnek ezt az oldalát is.
A fizika megszabadult a reménytelenségtől az ilyen kérdések tárgyalásában és birtokában van az anyagra és az energiára vonatkozó nagy általánosításoknak, a melyeknek nemcsak elvont értékük van az emberiségre nézve: bátran megpróbálhatja tehát, mennyire mehet tisztán fizikai meggondolással azoknak a legfőbb tényezőknek megállapításában, melyek létünket szabályozzák. Hosszú utat tehetünk meg a nélkül, hogy új területre jutnánk. A gyermeket is előbb iskolába kell vinnünk, hogy nevelhessük; az embernek is valamivel több fölszerelést kell adni, mint a mennyire az életért való durva küzdelemben szüksége van és csak azután művelődhetik; szóval a létünkhöz szükséges fizikai föltételek, minden más nézőpont elé helyezendők. Az életet bármely oldalról nézzük is – és igen sokféle van olyan is, a melylyel nagyon keveset foglalkozott még a tudomány, – a fizikai nézőpont mindig kell, hogy az első legyen, abban az értelemben, hogy ha az életnek fizikai föltételei kedvezőtlenek, semmi magasabb nézőpont érvényesülését nem várhatjuk.
Ha végigtekintünk az emberiségnek azon a hosszú, tarka-barka, de egészében mégis folytonosan fölfelé vezető útján, kezdetleges állapotától mai hatalmának magaslatáig: ez nem volt egyéb, mint a természettel küzdött, folytonos harcz az energiáért, azért a közönséges fizikai energiáért, a melyről olyan sokat beszéltünk. A fizika ez általános tételben az élet legalapvetőbb föltételét fejezi ki.
Igaz ugyan, hogy az életnek folytonos anyagkészletre is épp úgy szüksége van, mint szakadatlan energiakészletre, de azért valószínűleg az energiakészletért való küzdelem az elsőbbrendű föltétele a létnek. Ugyanaz az anyag és ugyanazok a chemiai elemek szolgálják újra meg újra az életczélját, de csak úgy, ha folytonosan új energiához jutnak. Az energia hasznosíthatóságának törvénye szerint, a melyet – akár általános érvényű, akár nem – kísérleteink általánosnak mutatnak, az energia átalakulása a természetben változatlantil csak egy irányban történik, a mennyiben a hasznosíthatóbb energiafajok átváltoznak kevésbbé hasznosítható, alacsonyabbrangú fajtákká; de ez a folyamat, eddigi tapasztalásunk szerint megfordítható nem volt. Ugyanazt az energiát csak egyszer lehetett felhasználni. És a létért való küzdelem alapjában véve folytonos küzdelem friss, hasznosítható fizikai energiáért.
Eddig jutott az alkalmazható természettudomány a mult században. Mi a helyzetünk jelenleg? Az ősembernek, a ki nem ismerte sem a földmívelést, sem a tűzgyujtás mesterségét, el kellett pusztulnia éhségtől és hidegtől, ha csak úgy nem élt, mint a ragadozó állat és más állatokat ki nem fosztott és föl nem falt. Bár az élelem és melegség ismeretesek voltak előtte azokból a folyamatokból, a melyeket a természetben látott, de nem tudta őket kénye-kedve szerint saját czéljaira fordítani. Ma sincsen ez másképp. Minden művelődésünk mellett is még mindig csak azt teszszük, hogy egymással küzködünk azon a kevés értékesíthető fizikai energián, a melyre szükségünk van; míg körülöttünk mindenütt nagy bőségben vannak a létfenntartás eszközei, melyekről azonban csak a természetben előforduló némely folyamatból veszünk tudomást, de megszerezni, felhasználni még nem tudjuk őket. A rádium tanított meg bennünket, hogy a világon nincs más határa az életünkhöz szükséges energia mennyiségének, csak az, a melyet tudásunk határai szabnak neki.
A jövőben pedig egészen új kilátások nyílnak számunkra.
A kísérleti természettudomány ez új vívmányaival megnövekedett az ember öröksége, reményei magasabbra törnek és sorsa oly mértékben nemesbedett meg, hogy róla jelen tudásunkkal fogalmat sem alkothatunk magunknak. Világunk igazi gazdagsága energiájában rejlik és ezek az új fölfedezések meggyőztek bennünket, hogy a természetes energia morzsái körül folyó kemény küzdelem a létért, melyben az emberi faj mai állapotáig fejlődött, nem az egyedüli és nem a végleges sorsa az embernek. Alapos az a reményünk, hogy eljön az a nap, a melyen az ember tetszése szerint fordíthatja majd saját czéljaira az energiának azokat az ősforrásait, a melyeket a természet olyan féltékenyen rejteget előle a jövő számára. Ennek a reménynek a beteljesedése kétségkívül még nagyon távol van, de puszta lehetősége is némileg megváltoztatja az embernek viszonyát környezetéhez és bizonyos emberi méltóságot ad a lét eseményeinek.