I. RÉSZ.
AZ EMBER ELEDELE ÉS A NÖVÉNYEK.

I. A mi mindennapi kenyerünk.

1. Az orinoko-vidéki vadnépek életéből.

Dél-Amerikában, az Orinoko mellékén nagy erdőségek terülnek. Több mint másfélezer négyzetkilométernyi területen a mauritia-pálma (Mauritia flexuosa) (1) az uralkodó. Ez óriási erdőségben SCHOMBURGK híres utazóra bízzuk magunkat; (2) az ő vezetésével fölkeressük az itt lakó varau és guaranna szabad néptörzset, a melyhez hasonló, különösen Dél-Amerikában, még igen sok van.

Kunyhóik a mauritia-pálma (1. kép) törzséből épültek, fedelük ugyane pálma leveléből kerül ki, a mely teljesen kifejlett állapotban oly merev, hogy a legnagyobb trópusi eső ellen is védelmet nyujt. Ily kunyhót készítenek, a hol erre alkalmas helyet és elegendő táplálékot találnak. Az eledel legnagyobb részét a nevezett pálma adja: bélállományát szívesen eszik kenyér helyett; a pálma gyümölcse sok százával, hosszú lecsüngő nyélen fejlődik s érett vagy éretlen állapotban, nyersen vagy sütve a legfontosabb eledel.

Ha az ilyen fa elhal, még így is hasznára van a benszülötteknek: bélállományában igen nagy bogár (calaudra palmarum) lárvái rejtőznek, melyek még egyszer oly nagyok, mint a cserebogár pajorjai. E nagy

(1) A latin növénynevek után szokásos szerzőnevet következetesen elhagytuk, minthogy csak kétes esetekben van rája szükség; máskülönben pedig, mint WETTSTEIN (Handbuch der system. Botanik. 1901., I. köt. 15. l.) találóan megjegyzi, csak értelmetlen formalitás. KL. GY.

(2) A német származású SIR ROBERT SCHOMBURGK egyike a leghíresebb tudományos utazóknak (1804–1865.). Eredetileg kereskedő volt, de Nyugat-Indiába kerülve, a természettudományokat kezdte művelni. Anegada szigetéről a londoni Földrajzi Társasághoz küldött tudósítása annyira feltűnést keltett, hogy 1834-ben Angol-Guyanába való tudományos küldetésben részesült. Négy évig tartó kutatásainak eredménye eredetileg angolul, később pedig "Reisen in Guyana und am Orinoko 1835–1839" czimen németül jelent meg. Állat- és növénygyűjteményeit a British Museumnak küldte. Később, 1840–1844-ig Angol-Guyána határának megállapítása végett ismét Amerikába került. Ez utazás eredménye "Reisen in Britisch-Guyana l840–1844." czímen jelent meg. Élete végéig angol államszolgálatban volt, még pedig előbb Amerikában, majd Ázsiában mint bangkoki (Sziam) angol konzul. 1864-ben tért vissza Ázsiából s 1865-ben Berlin mellett, Schönebergben halt meg.

---

2

1. kép. A braziliai mauritia-pálma (Mauritia flexuosa)

lárva az ottani népek legkedvesebb csemegéje. Szeszes italt is készítenek a pálma nedvéből. Mikor a virágszár fejlődni kezd, bevágják a hegyét, mire édes nedv folyik a sebből. Ha a nedv erjedésnek indul, pálmabor lesz belőle. E mellett azonban vágott cassave-kenyér és a czukornád levének terjesztése útján nagyon részegítő italt, paivari-t is tudnak készíteni.

---

3

De nemcsak a kunyhóhoz szükséges anyagokat, meg a mindennapi kenyeret nyujtja e pálma; a mi kevés ruhafélére van szükségük, mind a pálma leveléből telik ki. A levelek hüvelyéből, azaz abból a részből, mely a szárhoz simul, czipőt készítenek, a fa rostjaival pedig lábukhoz kötik.

Azokból a finom szálakból, melyeket a levelekből kihúznak, a nők finom hálót fonnak, hogy a férfiak a moszkitók ellen védekezhessenek; a nők nem védekeznek e rovarok ellen.

A pálma fájából kitelik a fegyverök: az íj és a nyíl is; sőt a harántul átvágott törzsdarabokra állati bőrt feszítenek ki: ez az ő hangszerük. A törzsnek 1.3 méternyi hosszú részét ketté hasítják s megvan a pajzsuk; ugyanígy készítenek bölcsőt. Szóval, csupán a mauritia-pálmából is megélhetnek e népek. De az erdőben találnak még más eledelt is, így pl. a maniók-cserjét (Manihot utilissima), melynek húsos gyökeréből hosszas tisztító eljárással lisztet és kenyeret készítenek; hasonlóképen használják a jam-gyökeret (Dioscorea), mely növénynek több faja vadon fordul elő e vidéken. Ezek mellett az erdőségben nagy a vadállomány, melyet szintén fölhasználnak, ha rászorulnak.

Mindezeket tekintve, e vad népek semmiféle szükséget nem szenvednek; e kedvező körülményeknek lehet tulajdonítani, mondja HUMBOLDT, hogy e népek még mindig függetlenek. Ha a megszállt terület már nem nyujt elég eledelt, jobb helyet keresnek. Így megy ez a száraz időszak tartama alatt. De, a mint az esőzés beáll, a mint a föld a terjedő vízár következtében süppedni kezd alattuk: rosszabbra fordul dolguk. Ekkor mentő várukon kell dolgozniok.

A pálmalevél erezete szívós rostot szolgáltat, a melyből nagyon tartós kötelet tudnak készíteni. E kötéllel 6–10, közel egymáshoz álló, pálma koronáját összekötik, majd erős hálót készítenek, s erre mindenféle nádat raknak. Az így kapott területet felülről agyaggal tapasztják be, hogy tüzet lehessen rá rakni. Teteje fölé pálmaleveleket helyeznek el s evvel megvan az a menedékük, mely őket az esőzés megindultával a nyári álmukból fölébredő s más fenevadak ellen úgy-ahogy megvédi. (1)

(1) Hasonló módon, tehát úgyszólván szárazföldi czölöpépítményen laknak más népek is, még pedig állandóan, úgy hogy az ilyen népeket fán-lakóknak lehet nevezni. LIVINGSTONE (Miss. Travels, 1857.) szerint a bakolák a Zambézi alsó folyásánál kertjük közepén magas állványra építik kunyhóikat, így védekezve a vad állatok, főleg a félelmes foltos hiéna ellen. A Zambézi középső folyásában sok czölöpön álló falu van, a melyeket az oroszlán és párducz ellen való védekezésre építettek így. JUNGHUN "Battaländer" czimű útleírásában a Szumatra szigetén lakó battákról így szól: "Kunyhóikat a fa törzséhez, nagy, kinyuló ágak tövére építik; e nagy ágak tövéről leszedik a lombot és galyakat, a végén pedig meghagyják, úgy hogy az árnyékos zöld lombsátorban egészen el van rejtve házacskájok. 25–30 lábnyi magas létrán másznak föl e zöld légi kastélyukba, a honnan a batta megelégedetten tekint alá kis földjére. A közönséges batta-kunyhók is rendszerint 1–3 méternyi magas czölöpökön nyugosznak. NACHTIGAL híres utazó (Sahara und Sudan.) szerint a baghirmii kimrek az erdők pamutfáit (Eriodendron) használják váraknak, e várakat gerendával emeletekre szokták osztani és sövényfonadékkal megerősíteni. Ezek a népek háborús időben sokszor családostul és háziállataikkal együtt állandóan e várakban laknak.

---

4

Valamint a száraz évszak a bennszülötteknek a gondtalan élet netovábbját biztosította, úgy most, midőn az Orinoko melléke körülbelül 1500 km²-nyire édesvizi tengerré lett, nagy gondot és sok veszedelmet okoz a megélhetés. Az eltett készlettel gazdálkodni kell, mert az esős időszakban veszélyes a táplálék után való járás. Így élnek a népek, míg az esős időszaknak vége nem szakad. Ekkor elfolynak a vizek, az erdőség talaja, vagy helyesebben mondva, iszapja ismét száradni kezd, a legveszedelmesebb állatok, különösen az alligátor ismét eltűnnek, szóval a száraz évszak ismét bekövetkezik s újra kezdődik a gondtalan, tétlen élet.

2. Az ember mindennapi kenyere.

E példa kettős okból méltánylandó: egyrészt a műveltség legalsó fokán álló nép életviszonyait tünteti fel, másrészt arra a sokat vitatott kérdésre is feleletet ád, t. i. mely táplálék legtermészetesebb az emberre nézve, azaz mi lehet az ember mindennapi kenyere.

CUVIER, híres franczia tudós és államférfi (1769–1832), a növényi táplálékot az állatival összehasonlítva, a növényit sokkal természetesebbnek tartja, mert könnyebben szerezhető.

E kérdést BUCKLE H. T. is tárgyalja (1) s azt jegyzi meg, hogy tulajdonképen mindkettő igen természetes, mert az ember mindennapi kenyere az éghajlattól és sok más körülménytől is függ.

BUCKLE állítását az Orinoko mellékéről vett példa is bizonyítja: az ember megeszi, a mit ehetőnek talál, legyen az gyümölcs, gyökér, a fának levele vagy bele. Állatokat is eszik; hiszen a természetben elég példát lát erre nézve: egyik állat megeszi a másikat, sőt az ember maga is áldozatul esik a fenevadaknak. Miért ne költhetné el ő is az állatot?

Mikor nagy az éhség: a gyomor kielégítése, a mindennapi kenyér megszerzése, súlyos gondként nehezedik az emberre. Így volt ez ősidők óta. Miként a kis gyermek, ösztönszerűleg mindent a szájához visz és megízlel: hátha éhségét sikerül vele csillapítani, így van ez a népekkel, vagy általában az emberrel; sokszor még olyat is elkölt, a mi egyáltalán nem is lehet táplálék. Így Skandináviában a fa kérge a mindennapi kenyér lényeges része; Páris lakói 1871-ben patkányt, állatkerti állatokat és sok egyebet ettek; vagy mikor az amerikai Egyesült-Államok déli része, az 1861–65-iki polgárháborúban a kikötők elzárása következtében, alig érintkezhetett a világ többi részével, a megszorult lakosság kénytelen volt honi növények és általában otthon található eleség után nézni s találtak is minden szükségletüknek megfelelően eleget, többek közt 15 olyan növényt, mely a kenyérsütésre

(1) "Anglia művelődésének történelme."

---

5

alkalmas terméket adott. (1) A mint azonban a viszonyok jobbra fordultak, feledésbe merültek a szükségben előkerített növények is.

Hogy az ember éhségének csillapítására, ha a viszonyok megengedték, inkább a növényvilág, mint az állatvilág felé fordult, ez kétségtelen. Hiszen az állatot előbb csellel, vagy fegyverrel hatalmába kell kerítenie, a mi pedig jóval nagyobb szellemi és testi megerőltetést kiván, mint a növényi termékből való megélhetés.

Különben is az embernek veleszületett hibája a tunyaság, a könnyű megélhetés után való törekvés, mely, mihelyt elharapódzik, egész népek vesztét okozhatja.

A hol tehát a növényzet elegendő táplálékot nyujtott, beérte vele az ember; különben pedig halászott, vadászott, vagy általában állati eledel után látott. Így lett vidékek szerint más-más a mindennapi kenyér: az eszkimónak a borjúfóka, a lappnak a rénszarvas, a turkesztáni kara kirgiznek nyáron az erjedt tej (kumisz és airan), télen pedig mindenféle növénytermék, (2) Amerika vadász indiánjainak a bizon [bölény]; Afrika közepén, a Csad-tó környékén a hal a mindennapi kenyér; Dél-Afrikában, a Bánla-öböl melléki hottentották részint a tenger apálya alkalmával hátrahagyott halakból, részint a parti homokbuczkákon bőven termő tökféle növény terméséből élnek. De hány olyan vidék is van, különösen Afrika középső részében, ahol a növény-művelés azért nem fejlődhetik, mert a népek folytonos viszálykodásban élvén egymással, nem is mernek földet művelni, hogy a szomszéd törzs előlük el ne szedje a termést. Azért abból élnek, a mit marhaállományuk és a szabad természet nyujt.

Visszatérve az Orinoko mellékén tapasztalt életviszonyokra, sok mindenféle gondolat ébred az emberben: mily óriási távolság választ el bennünket a guarannáktól s viszont őket tőlünk? Lesznek-e valaha ott, a hol mi most vagyunk? Vajjon hány ezer év előtt voltak a mi őseink ilyen, vagy hasonló viszonyok közt?

S a mi bennünket különösen e helyen érdekel: mi volt őseink első növénytápláléka? Mily növényekhez fűződik az emberi műveltség kezdete?

Mikor e kérdésekre választ keresünk, Ázsia déli része, az emberi nem úgynevezett bölcsője felé irányul figyelmünk, mert oda vezetnek a legősibb művelődés szálai.

(1) Dr. PORCHER charlestoni orvosnak ekkor kiadott könyve nemcsak e 15 kenyérnövényt, hanem 14 kávépótlékot, több mint 20 téapótlékot, 14 fonalat szolgáltató növényt, 50 olyan növényt, mely kábító anyagokat szolgáltat, 50 hánytató növényanyagot és 100 festőanyagot szolgáltató növényt sorol fel.

(2) DR. ALMÁSY GYÖRGY, Vándorutam Ázsia szívébe. Budapest, 1903. Kiadta a Kir. M. Természettudományi Társulat. E forrás szerint a kirgizek nem ismerik a tulajdonképi kenyeret.

---

6

3.A fák gyümölcse és más ehető részei.

A tudósok megegyeznek abban, hogy az a növény, melyet az embernek legelőbb sikerült művelnie, a banán-vagy pizangfa lehetett (Musa sapientium, Musa paradisiaca).

Rendkívül termékeny és szapora volta és más természeti sajátságai rendkívül kedvezők rá nézve. A legegyügyűbb embert is reá késztethette, hogy a maga érdekében éreztesse vele hatását. Bizonyos, hogy e növény alkalmas volt, hogy az embert röghöz kösse s a bolyongástól visszatartsa.

Nézzük csak magát a növényt (2. kép). Pizangfának nevezik ugyan, de azért nem fa, hanem 3–5 méter magas áltörzsű dudva, mely földalatti gyökértörzsre támaszkodik. Levelei 25–35 m hosszúak és 66 cm szélesek. A levelek között 1.5 méter hosszú virágzat nő, melyen számos, különböző színű virág fejlődik, a melyek mindegyikéből uborka alakú, 30 cm hosszú, 9–12 cm vastag gyümölcs fejlődik, még pedig körülbelül 150–180 drb, a mi közel 35–40 kg súlynak felel meg. A teljes kifejlődésre az első alkalommal 15–18 hónap szükséges; a gyümölcsöt még azután is körülbelül egy hónapig heverni hagyják, hogy egészen megérjen.

Mikor az első termést leszedik, levágják magát a növényt is; de ekkor a gyökértörzsből eredő új hajtás már oly nagy, hogy 3 hónap mulva megint lehet róla gyümölcsöt szedni. E művelet 3 hónaponként ismétlődik, úgy hogy a már kész ültetvényről 4-szer lehet az évben, összesen 100–120 kg-nyi gyümölcsöt szedni. Az érett gyümölcs gyengén zamatos, édes és tápláló; az érett gyümölcsöt nyersen, az éretlent és zsendülőt sütve vagy főve eszik. Némely fajta olyan édes, mint a füge, a miért indiai fügének is mondják.

Ily növény méltán feltűnhetett a trópusi Ázsia lakóinak, mert ez a hazája. Mi volt természetesebb, mint hogy e növényt éhségük csillapítására szeretettel keresték föl és utóbb művelték is.

Ha az európai ember a forró öv alá ér, semmi sem tűnik fel neki annyira, mint az a körülmény, hogy mily kevés föld termékei tarthatnak fönn egy-egy számos tagból álló családot. E dolgot megértjük, ha a következő adatot tekintjük: a mely földön 500 kilogramm burgonya terem meg, ugyanazon rövid három hónap lefolyása alatt, minden gondozás nélkül, 20.000 kg banána érik meg; vagy pedig: a mely területen egy ember számára való egy évi búzaszükséglet terem, banánnal beültetve 25 embert tarthat el. HUMBOLDT erre vonatkozólag így szól: (1) "Egy holdnyi terület, pizanggal

(1) A. HUMBOLDT (1709–1859) egyike a legnagyobb természettudósoknak. Nagyobb utazásai közül legnevezetesebb amerikai útja, melyre 1799-ben BONPLAND botanikussal indult. Itt bejárta Venezuelát, az Orinoko vidékét, majd Cuba szigetét; ez alkalommal Mexikóban egy évet töltött s 1804-ben visszatért Európába. Igen fontos az az útja is, melyre Miklós czár megbízásából az Ural és Altaji hegység vidékére indult, innen járta be Dsungáriát és a Kaspi-tó környékét. Legfontosabb műve a "Kosmos. Entwurf einer physischen Weltbeschreibung."

---

7

2. kép. A banán-fa vagy pizang-fa (Musa paradisiaca).

beültetve 50 embert, búzával bevetve pedig rendes viszonyok között három embert tarthat el." Ez okból a pizang művelése a trópusi vidékeken általánosan el van terjedve s legalább is olyan fontos, mint nálunk a gabona. De nemcsak a gyümölcsét élvezik. A hol sok a fiatal hajtás, levágják s főzelékül

---

8

eszik. Az éretlen gyümölcsből kernényítőt készítenek. Levelével házakat fednek; asztalkendőnek, tányérnak, napernyőnek használják. A növény különböző részeiből, különösen az áltörzséből kapott rostok manilla-kender néven ismeretesek és igen alkalmasak kötélfonásra; viaszkja pizang-viaszk néven ismeretes.

E növény sok rendbeli hasznának köszönhetni, hogy Ceylon szigetét, hol e növény vadon is előfordul, Ádámmal és Évával s általában a paradicsommal hozta össze a képzelet; ez lenne tehát a jó és rossz megismerésének a fája, ennek a gyümölcse okozta a bűnbeesést, e növény alkotta az első emberpár fügelevelét. Innen származik egyik tudományos neve is, a paradisiaca.

A növény eredeti hazája Kelet-India. A NAGY SÁNDOR hadjáratában (333-ban Kr. e.) résztvevő görögöknek feltűnt a növény; nekik azonban nem ízlett a gyümölcse, sőt NAGY SÁNDOR egészségtelennek találta s katonáinak eltiltotta evését. (1) A hadjáratban résztvett görögök szerint bölcsek hevertek e fa árnyékában s ették a gyümölcsét. Erre való tekintetből kapta másik botanikai nevét, a Musa sapientium-ot. Termesztése Indiában, Khinában és az Indiai-szigettengeren meg nem állapítható korig vezethető vissza. Elterjedt a Csendes-óczeán szigeteire és Nyugat-Afrika partjaira is. (2)

Mikor került Amerikába, arra nézve igen eltérők a nézetek. DE CANDOLLE úgy vélekedik, hogy a spanyolok és portugálok vitték át nagyon korán St. Domingóra és Braziliába. Ezek szerint a banán a trópusi vidékek legfontosabb növénye, melyből sok millió ember megélt és még most is megél. A Földközi-tenger vidékén az arabok terjesztették el, de gyümölcse nem érlelődik meg mindenütt. (3)

Indiában a bramánok úgyszólván kizárólag e gyümölcsből élnek. A kis gyermekek az anya teje mellett 8 hónapon át leginkább e gyümölcsöt eszik; később rizskását is kapnak.

A növény fontosságának megfelel, hogy eredetéről a következő monda szól: Mikor Isten az embert teremtette, akkor nőtt ki a banán a földből, hogy az embernek tápláléka legyen. Ez okon most sem fejlődik magból. A banán valóban nem is érlel szaporodásra alkalmas magvakat, minthogy gyümölcsének húsa a csira rovására fejlődik. A Musa még most is tőhaj-

(1) PLINIUS, De natura rerum. XII. 12.
(2) E faj számos változata mellett még több más önálló fajt szokás megkülönböztetni; ezek közül említem az abesszinai szarmazasu Musa Enseté-t, a mely 1853. óta virágházaink és kertjeink dísze; a Molukki-szigeteken honos szövő-pizang (Musa textilis) kitűnő fonalat szolgáltat, a mely manilla-kender, abaca- vagy banán-fonal néven jut a kereskedésbe, még pedig Manillából körülbelül 500.000 mázsa. A kereskedésben előforduló manilla-zsebkendő manilla-kötél, úgyszintén a fonott kötőfék (magyar kötőfék) és sok más hasonló iparczikk, különösen ha selyemmel van átszőve, nagy becsben áll.
(3) Olaszországban csakis a cataneai kertekben érik meg.

---

9

tásból szaporodik, a mi a népeknek azért is volt ínyökre, mert, ha az ellenség el is pusztította az ültetvényeket, gyökérhajtás útján rövid idő alatt ismét megújultak. Sőt sajátszerű, hogy azok a banánfajták (pl. a Platans de Pepita), melyeknek jól kifejlett és csirázásra termett magvaik vannak, nem nyujtanak eledelnek alkalmas gyümölcsöt. (1)

Ha a banánt az emberiség első termesztett növényének mondottuk is, mint kenyeret adó fa azonban első sorban mégis a kenyérfa említendő.

A hasogatott levelű kenyérfa (Artocarpus incisa) különösen az Indiai- és Csendes-tenger szigetein nagyfontosságú növény (3. kép).

3. kép. A kenyérfa (Artocarpus incisa) levelei, virágzata és termése.

(1) Sokan úgy hiszik, hogy a banánnak gyümölcscsel megrakott termőszárát kell azon szőlőn érteni, a melyet az izraeliták Eskol (Kanaán) völgyéből hoztak, s mely akkora volt, hogy két embernek is volt mit czipelni. Ez ráillik – szerintök – a banán gyümölcscsoportjára, a szőlőre nézve azonban a legnagyobb kétség merülhet fel. Hogy ez esetben csakugyan szőlőt kell érteni, ahhoz nem igen fér kétség, mert 1. bizonyos, hogy Palesztinában, különösen Eskol völgyében, mai nap sem ritka a 20 fontnyi szőlőfürt, a melyet egy ember is elczipelhet ugyan, de kettő annál könnyebben bír vele, különösen ha a gyümölcsöt a vidék kiválósága jeléül tüntetőleg akarták a zsidók táborába vinni; 2-szor pedig feltehető, hogy a banán Mózes idejében (1500 körül Kr. e.) még ismeretlen volt Kanaánban – hiszen a görögök még csak NAGY SÁNDOR ázsiai hadjárata alkalmával, tehát 333 körül Kr. e. ismerkedtek meg vele Kelet-Indiában, a banán eredeti hazájában; ha pedig már előbb is eljutott volna Palesztinába s általában a Földközi-tenger vidékére, a görög írók bizonyára megemlékeztek volna róla.

---

10

Az a körülmény, hogy e növény csakis termesztve található, arról tanuskodik, hogy régóta művelik. A látszat egészen a mellett szól, hogy némely népek csak ott telepedtek le, a hol kenyérfát találtak; még most is a legtöbb hindu kunyhóját e szép koronájú fa árnyékában találni.

Gyümölcse a trópusi vidéken, mint nálunk a gabona és burgonya, főeledelül szolgál. Sőt néhol, pl. a Molukki-szigeteken, az életnek minden szükségét ellátják vele. A benszülött minden gyermeke számára új kenyérfát ültet, a mely fa csakis e gyermeknek van szánva s a melytől a többiek el vannak tiltva. COOK a kenyérfára vonatkozólag így nyilatkozott: (1) "Ha a mi zord égövünkben az ember egész éven át szánt, vet és arat, hogy magát és gyermekeit eltarthassa s talán még egy kis pénzt megtakarítson, még akkor sem teljesítette jobban családja iránti kötelességét, mint a Csendes-óczeán szigeteinek az a lakója, a ki tíz kenyérfát ültetett el s mást nem tett." Ezt a nyilatkozatot megértjük, ha megtudjuk, hogy a kenyérfa az év nagy részében, körülbelül 8–9 hónapon keresztül oly bőségesen hoz gyümölcsöt, hogy 2–3 fa egy embert egész éven át eltarthat.

A gyümölcse körülbelül gyermekfej-nagyságú s 1.5–2 kg súlyú. Arra az időre, mikor a fa nem terem, a gyümölcsöt elteszik. Kővel kirakott gödörben, vagy kivájt fatörzsben gyűjtik össze s levéllel és kővel betakarják, a míg erjedésnek nem indul. E tömegből naponként annyit vesznek, a mennyire szükségök van; azután ökölnagyságú csomókat levelekbe göngyölnek és tüzes kövek közt megsütik. Így megsütve hetekig eltartható és igen jó táplálékot ad, a melyet az európaiak is szívesen esznek. Az angol tisztek, kik ott kikötnek, vajjal kenve csemegének tartják.

Friss gyümölcséből is sütnek kenyeret: burkát leveszik, hófehér,

(1) JAMES COOK, híres utazó, született 1728-ban Martonban (Yorkshire). Mint szegény földműves fia egy kereskedőhöz került tanulónak; nemsokára azonban elhagyta helyét s két évig egy szénhajón, majd hadihajón szolgált. 1768-ban parancsnoka lett a Tahiti szigetére rendelt azon hajónak, a melynek rendeltetése volt, hogy a Vénus bolygónak a Nap előtt való elvonulását megfigyelje. Ez útján GREEN csillagász, BANKS és SOLANDER botanikus kisérték. Miután e megbizatásának 1769. június 3-án megfelelt s a környező szigeteket, a melyeket a londoni Tudományos Társaság tiszteletére Társaság-szigeteknek nevezett el – földrajzi szempontból pontosan térképezte, tovább utazott Új-Zéland felé; ezután Tasmániát és Ausztráliát utazta körül s a tudományt sok természetrajzi és földrajzi fölfedezéssel gazdagítva, a Jó-remény-foka felől 1771-ben hazájába tért vissza. Itt új világkörüli útra készült, a melyet már 1772. július 17-én meg is kezdett. A természettudósok közül J. E. FORSTER és G. FORSTER kisérték. Ez alkalommal először próbált nyugatról keletre a világ körül utazni; 1773. januárius 17-én elhagyta a déli sarkkört s nyilvánvalóvá tette, hegy e vidéken nincs földrész. Kelet felé haza utaztában fölfedezte a Sandwich-szigeteket s 1775. július 30-án visszaérkezett Angolországba. Harmadik útja (1776-ban) alkalmával, a melynek az volt a rendeltetése, hogy az Atlanti-óczeánból a Csendes-tengerbe vezető tengeri utat keressen, Hawai szigetén a benszülüttek megölték (1779 febr. 14.). Utazásai nemcsak tengerészeti és földrajzi, hanem természetrajzi és művelődés-történeti szempontból is igen nevezetesek.

---

11

szivacsos belét levelekbe burkolják, agyagtállal betakarják s tüzet gyújtanak föléje. (1)

Az éretlen gyümölcsből keményítőt is készítenek. A növény minden más részét is igen jól tudják értékesíteni: fáját házépítésre, csónakra és sok mindenféle házi eszközre, a fiatal ágak háncsát szövetnek dolgozzák fel; a fa tejnedve kókusztejjel keverve madárlépet, czukorral, fehérjével és fűrészporral pedig ablakkittet szolgáltat; a fának lehulló porzós barkáit gyujtóeszköznek használják, úgy hogy ez a fa a trópusi vidéken a leghasznosabb növények egyike.

Amerikába csak későn került. Az angol gyarmatok a kormánytól kérték a hasznos fa meghonositását. A kormány BLIGH hadnagy vezetésével hajót küldött Tahiti szigetére s az átültetés némely forrás szerint 1789-ben, más forrás szerint 1793-ban sikerült is. De a növény átültetéséhez fűzött remények nem teljesedtek, mert a rabszolgáknak, kiknek a kenyérfa gyümölcsét szánták, nem ízlett; ezért termesztését nem is erőltették s szép koronájára való tekintettel inkább díszfának használják.

Van még más kenyérfa is, az igen vastag törzsű jakafa (Artocarpus integrifolia), melynek gyümölcse 40 kg-ot is elér. Mégis, úgy látszik, kedveltebb az előbbi, habár a jakafa is igen fontos, a mennyiben minden részét felhasználják, sőt a kérgéből gyűjtött tejnedv a dammar gyantának egy nemét adja s ugyanebből kaucsukot is kapnak. Dél-Ázsiában a Pendsábtól Khináig és a Himalájától a Molukki-szigetekig régóta termesztik. A XVIII. században vitték Amerikába.

A banánon és kenyérfán kívül még több fa van, a mely mint az ember életének fentartója, különös figyelmet érdemel.

Ezek közül első helyen említem a datolyapálmát (Phoenix dactylifera), mely Afrika északi részeiben terem (4. kép). Jelenleg az Indus folyóig és az északi szélesség 15. és 30-ik foka közt terülő forróövben honos. Kivételesen északibb vidéken is találni, a nélkül, hogy gyümölcsöt érlelne. Az említett kietlen forró vidékeken rendkívül nagyfontosságú e növény. Újabban Amerikában is termesztik már. A fának legjobban kedvez a homokos-agyagos, sóban és vízben bővelkedő talaj, minőben minden más növény tönkremegy. Az arab azt mondja róla: Az oázisok királya (t. i. a datolyapálma) vízben tartja a lábát, fejét pedig felemeli a Nap tüzébe. Ősidők óta művelik, úgy hogy vad állapotban legfeljebb Perzsiában lehet találni. Évezredek termesztése következtében számos fajt különböztetnek meg; van Arábiában olyan faja is, a melynek fehér a gyümölcse. A növényt az érdekelt népek nagyon gondozzák, mert ez adja nekik a mindennapi kenyeret. Minthogy a növény kétlaki, azaz a porzós virágok más fán teremnek és máson a termősek, nem szokás a beporzást a véletlenre bízni. Februáriusban,

(1) Sajátszerű, hogy Francziaország déli részében néhol még most is így sütik a kenyeret.

---

12

mikor a fa virít, a porzós virágokat levágják és kötegenként a termő fák virágjai közelébe kötik. Minthogy egy porzós fa egész datolyafa-erdő beporzására elégséges, csak néhányat hagynak meg. Ezekre háború idején különösen vigyáznak, hogy az ellenség el ne pusztítsa, a mire annál inkább törekszik, mert tudja, hogy igen nagy vidék termése e fáktól függ.

4. kép. A datolya-pálma (Phöenix dactylifera). A pálma felkötözése Spanyolországban. A felkötözés a gyümölcs érését segíti elő.

---

13

A gyümölcse augusztus hónapban érik, mikor rendkívül kellemetlen forró szelek fújnak. E szeleket az arabok, jóllehet rendkívül forrók, mégis várva várják. Egy-egy fán körülbelül 80 virágszál van, mindegyiken 180–200 datolyával. A datolya-ligetben májustól kezdve, kivált a gazdagok, tartózkodnak; ott várják a gyümölcs teljes megérését. A datolya-szüret nagy és örvendetes esemény. Éhínség vár az országra, mikor a datolyatermés nem sikerül. A Szahara oázisain, de különösen Arábiában e gyümölcs a nép főeledele; még az állatokat is vele etetik. Az újabb utazók is úgy mondják (PALGRAVE), (1) hogy a datolya a mai Arábiában a tulajdonképi mindennapi kenyeret és egyúttal a legfontosabb kereskedelmi czikket szolgáltatja. Nemcsak a gyümölcsét használják; törzsének szivacsos részéből, kihúzott rostokból kötelet, fonadékot készitenek. A csúcsrügy pálmakáposzla néven főzeléket ad. A megsebzett virágzatból kifolyó édes nedv erjesztés útján pálmabort szolgáltat. Az egészen érett gyümölcsöt kisajtolják s ez a nedv igen jóízű és rendkívül részegítő italt nyújt. Ha e nedvet nem engedik erjedni, czukrot kapnak belőle.

Tekintve, hogy e fa, mikor magról nő, 6 év mulva, mikor pedig tőhajtásokat ültetnek el, 4 év mulva virít és hoz gyümölcsöt; továbbá, hogy 200 évig is elél: kitűnik, hogy rendkivül hasznos az illető vidékekre nézve.

E sok rendbeli hasznából érthető, hogy a nép isteni eredetet tulajdonít neki. Mikor Allah az embert teremtette, – így mondják – fönmaradt egy kevés az ősanyagból: ebből teremtette a datolyapálmát. Ezért a datolyapálma az arabok szent fája s mint ilyen, lelki állapotukra és érzületükre nagy hatással volt és van.

A mi a datolyafa Afrika északi részeiben és Arábiában, az a viaszkpálma (Copernicia cerifera) Brazília némely részeiben. Viaszkpálmának azért nevezik, mert levelének felszínéről viaszkpikkelyek válnak le, a melyeket alkalmas módon összegyűjtve és kikészítve felhasználnak. Azonkívül a növény minden részét felhasználják: termését eszik, pörkölt és őrölt magvaiból kávészerű italt készítenek, a pálma törzse pálmalisztet szolgáltat, a fiatal rügyek pálmakáposztát adnak, a friss levelekkel házakat fednek és fonásra alkalmas fonalat szereznek belőlük; a pálma fája vízben való építkezésre igen alkalmas építőanyag. Szóval a viaszkpálma Amerika egyik leghasznosabb fája.

A fügefa (Ficus carica) fontosság tekintetében nem vetekedhetik ugyan sem a datolyafával, sem a viaszkpálmával, mégis méltó társuknak lehet tekinteni (5. kép).

(1) WILLIAM GIFFORD PALGRAVE (szül. 1826-ban) eredetileg papi tanulmányokat végzett Oxfordban, azután Indiában katonai pályára lépett. l853-ban elhagyta Indiát s beutazta Arábiát és Törökország egyes részeit. 1865-ben ismét angol állami szolgálatba lépett s többek közt mint konzul is működött.

---

14

E növénynek is eredetileg olyan szűk volt a területe, mint a datolyapálmának: főleg Szíriára és Afrika északi részére terjedt, azóta azonban már a Földközi-tenger környékén, sőt az Alpesekig önként termőnek lehet mondani. Mikor kezdték termeszteni s hogyan terjedt el a termesztése, nem tudni; de, hogy a fügetermesztés régi keletű, tanusítja az a körülmény is, hogy PLINIUS már 29 faj fügét sorol föl s hogy szerinte már a régiek is tudták a füge megtermékenyitését és általában a füge gyümölcsének fejlődését előmozdítani. A füge virágzata ugyanis húsos, körtealakú képlet, melyben szétvált ivarú virágok vannak elhelyezve: némely fügében csupa porzós, másban csupa termős virág van, de akad olyan is, melyben mindkettő található. Az a gyümölcs, melyben csakis porzós, vagy termős virág van, csak akkor termékenyülhet meg, mikor a porzós virágnak a virágpora bele jut a termős virágba. Ezt a műveletet bizonyos gubacsdarázsok végzik. A füge beporzását végző darázs egyik virágról a másikra járván, önkéntelenül átviszi a virágport, s így végzi a füge megtermékenyítését. Ugyanez a darázs megszúrja a fügét, hogy petéit belerakhassa; a megszúrt füge nagyobbá és nedvben dúsabbá válik, azonfelül még a czukortartalma is nagyobb szokott lenni, mint a meg nem szúrté. Ezt az eljárást a régi rómaiak a vad fügefáról (Caprificus), melyen az említett rovar bőségesen található, "caprificatió-nak nevezték s azzal segítették elő, hogy a vad fügefának terméssel megrakott galyait a kertbe vitték s a fügefára akasztották.

5. kép. A fügefa (Ficus carica) ága és termése (az utóbbi hosszmetszetben).

Újabban több tudós czéltalannak mondja ezt a műveletet.

A füge a régieknél nagy becsben állott. Athéne városának czímerében füge volt, mert ez volt az athéniek egyik főeledele. Minthogy Görögországban, különösen Afrikában nagyon szerették a fügét (szykon), rossz aratás-

---

15

kor, vagy drágaság idején tilos volt a füge kivitele; a tilalom ellenőrzésére külön felügyelők (szykophantok) ügyeltek.

A fügét már a szentírás a gabona, olajbogyó és szőlő mellett a "Dicséret földjének" legkiválóbb termékei közé számította.

Itáliában a pún háborúk idejében még nem művelték a fügefát, miről CATO híres mondása: [censeo] "Carthaginem esse delendam" is tanuskodik. CATO rossz szemmel nézte az Afrika északi részében virágzó Carthagót, a miért is minden lehető alkalommal hangoztatta, hogy Carthagót le kell rombolni. Egy alkalommal Carthagóból hozott friss fügét mutatva a tanácsban, mondá: "Kérdem tőletek, mit gondoltok, hogy mikor tépték le ezt a gyümölcsöt a fáról?" S minthogy a tanácsbeliek látták, hogy a füge egészen friss, így folytatta CATO: "Hát tudjátok meg, hogy még csak három nappal ezelőtt tépték le Carthagóban: ily közel van falainkhoz a mi ellenségünk." Ennek hatására kezdődött azután a harmadik pún háború, mely Carthago lerombolásával végződött.

Azóta természetesen Itáliában is elterjedt a fügefa s a füge most már ott is megérik s az egész déli vidéken ember és állat számára egyaránt fontos élelmiczikk. Bizonyos, hogy a füge a mozsolaszőlővel és narancscsal jelenleg Dél-Európa legfontosabb gyümölcse és mint ilyen egyúttal jelentékeny kereskedelmi czikk. Legkedvesebb nálunk a smyrna-vidéki (levantei) koszorúfüge. A VIII. század óta Khinában is termesztik.

Megjegyezzük a fügefáról, hogy ápolásra alig szorul és hogy igen bőtermésű. A vad fügefa 3-szor, a termesztett 2-szer érleli meg egy évben a gyümölcsét; különben egész éven át virít és gyümölcsözik. Egyetlenegy fán évenként 2–3 mázsa füge terem.

Van még egy fa, melynek gyümölcse Dél-Európa lakosainak fontos eledelül szolgál, ez a jóféle gesztenye-fa (Castanea vulgaris). E szép termetű fa Perzsiából származik s egész Dél-Európában és Kis-Ázsiában a Kaspi-tóig helyenként erdőket alkot. Khinában, Japánban és Amerika megfelelő vidékein is előfordul (6. kép).

6. kép. A jóféle gesztenyefa (Castanea vulgaris) virágos ága és nyilt, tüskés terméscsészéje három gesztenyével.

Nagyobb termése "maróni" néven kerül a kereskedésbe és gazdag keményítőben; szétvágva és pörkölve csokoládéra emlékeztető italt készítenek belőle, mely a czukor nélkül is édes. A Földközi-tenger környékén a gesztenye igen fontos eledel; rendszerint kissé megpörkölik, hogy el ne romoljék s mielőtt megeszik, vízben földuzzasztják s tengeri vízben megfőve, pépet (châtigna) készítenek belőle. Minthogy ez a fa ápolásra egyáltalában nem szorul, nagy mértékben elősegíti a lakosság lustaságát; e tulajdonság némely vidéken azután annyira elharapódzott, hogy a kormány azt forgatja az eszében, hogy nem volna-e kivánatos ez erdőségek kipusztítása.

Egy corsicai család megélhetése teljesen biztosítva van, ha néhány kecskéje és 20–24 gesztenyefája van; a mire azonfelül szüksége van, azt a család föntartója puskájával szerzi meg.

---

16

Az összes említett gyümölcsök ősidők óta népföntartók voltak s még mai nap is azok; mindnyájan a déli vidékek kiváltságai.

Bizonyos, hogy e vidékeken az ember első tápláléka még más gyümölcs is volt; minthogy azonban sem kellő mennyiségben nem termett, sem tápláló nem volt, igen könnyen hátra szorult más növénytermékek előtt.

Történeti hagyományaink és emlékeink is tanuságot tesznek erről.

OVIDIUS "Metamorphosis"-ának az arany korról szóló részében (1) említi, hogy az emberek szederből, földi eperből, somból és a tölgy makkjából éltek.

VARRO mint az ember mindennapi kenyerét emliti (2) az Ericaceák-hoz (hanga-félék) tartozó szamócza-fát (Arbulus unedo), melynek gyümölcséből a Jóni-szigeteken és Corsicán még jelenleg is szeszes italt készítenek; továbbá a tölgyfa makkját, szedret – szóval csupa olyan gyümölcsöt, melyet az érintetlen föld maga hozott.

Görögország őslakosairól, a pelazgokról, szintén tudjuk, hogy a tölgy makkjából, a fenyő magvából és más önként termő növények terméseiből éltek.

Az utóbb említett növények közül különösen fontosak az ehető makkú tölgyfák és a fenyőfák. A tölgyfa hajdan Európa déli részeiben hatalmas erdőségeket alkotott s a szó szoros értelmében népföntartó volt. A makkját megszárították, megőrölték s kenyeret sütöttek belőle. Később a makk lisztjét gabona-liszttel keverték. A tölgyfa makkját törvény, még pedig a rómaiaknál a XII. táblás törvény, védte.

Az ehető makkal bíró tölgyek közül legfontosabb a mogyoró-tölgy (Quaercus ballota), mely Afrika északi részeiben, az Ibériai félszigeten és Görögországban honos. E tölgy makkja Algírban és Madridban most is kereskedelmi czikk. Törökországban czukorral, fűszerrel és keményítővel elkészítve pótlókávénak használják. Sok mindenféle haszna miatt Spanyolországban és Portugáliában tervszerűen művelik.

A régi görögök az örökzöld téli-tölgy (Quercus esculus) makkját ették.

A fenyők közül emlitendő e helyen a mandola-fenyő (Pinus pinea). Mandula ízű magvait (pignoli) nyersen mindenféle ételhez és becsinálva is szokás enni. A pignoli régenten olyan fontos volt, hogy – ATHENAEUS szerint – nagy mennyiséget vittek belőle Görögországból Egyiptomba is. Európa déli félszigetein még most is árulgatják a piaczon, így pl. Lissabonban czérnára fűzve. Grácz városában a sok "madárbarát" pignolival eteti a városi sétatéren a meglepően szelíd madarakat.

(1) PUBLIUS OVIDIUS NASO (43. Kr. e. – 17 Kr. u.) híres római költő.
(2) MARCUS TERENTIUS VARRO (116–27. Kr. e.) sokoldalú római költő. Több mint 70 művet irt 600 kötetben. A földművelésről szóló, teljesen ránk maradt műve természettudományi szempontból nagyon fontos; ugyancsak fontos a "Disciplina" czímű műve is.

---

17

Olaszország legnevezetesebb mandola-fenyő-erdeje, az úgynevezett Bosco, Ravenna mellett, körülbelül 40 angol mérföldnyire húzódik az Adriai tenger mellett s a ravennaiaknak gazdag kereseti forrása.

Az Ural vidékén, a hol a czirbolya-fenyő (Pinus cembra) gyakori, ennek a magva most is fontos élelmi czikk. Németországban Augsburg vidékén is árulják; a magva épp olyan jóízű, mint a mandola-fenyőé.

A biblia és sok más hiteles forrás szerint a szentjános-kenyérfa (Ceratonia siliqua) is a szükségből való kenyérnövényekhez számítandó. Keresztelő Szent János a pusztában szintén e fa gyümölcséből élt, róla kapta a fa nevét is. A szentjános-kenyérfa (7. kép) még ma is nagyfontosságú, a mennyiben a déli vidéken ember, állat egyaránt fogyasztja és orvosságul

---

18

(köhögés, rekedtség stb. ellen) is szolgál. A Földközi-tenger környékén termesztik. Cyprus szigetén és más szigeteken, a hol ez a fa erdőket alkot, oly sok czukrot tartalmaz, hogy sajtolás útján édes nedvet kapnak belőle, mely kafan-méz (Kaftan cyprus-szigetbeli községről) néven ismeretes és czukor és méz helyett gyümölcs befőzésére és étel, valamint ital (pl. a cyprusi bor) édesítésére alkalmazzák.

7. kép. A szentjános-kenyérfa (Ceratonia siliqua).

A germánok – TACITUS szerint (1) – főleg bogyókkal, e mellett friss vadhússal és savanyú tejjel táplálkoztak. Az ő véleménye szerint ott az éghajlat hideg már a gyümölcsfa számára, de a gabonaérlelésre még alkalmas. Az északi vidékek népföntartó gyümölcsei közül a czirbolya-fenyőn kívül mai nap még csak a mogyoróbokor (Corylus avellana) gyümölcsének van fontossága, mely a sarkkörön is felül emelkedve, a hideg vidékek lakosainak eledelül szolgált s még most is nagy hasznukra van. Így pl. Thüringiában, Bamberg és Aschaffenburg között nagy kereskedelmi czikk. A legtöbb és legjobb mogyoró Spanyolországból, Olaszországból és Portugáliából kerül. A mogyoró 60%-nyi finom olajtartalma miatt is igen keresett czikk.

Végre, hogy Ausztráliáról is megemlékezzünk, említem a bennlakók legfontosabb kenyérnövényét, a virágtalanokhoz tartozó, Ausztrália vizeit borító marsiliát (Marsilia Nardu és más fajok), mely e földrész belsejének legfontosabb élelmi czikkét, a "nardeá"-t adja. E czélra a növény jókora lencse nagyságú, fás külsejű spóratermését használják; a benne levő, keményítőben bővelkedő protoplazmaszerű anyag lisztjéből kenyeret sütnek. Minthogy a növény alig 10 cm-nyi magas s spórái is csak körülbelül lencse-nagyságúak, természetes, hogy csakis tömeges előfordulásával vált használhatóvá; e körülmény, valamint az is, hogy spóratermésének külső fala fás állományú, nyilvánvalóvá teszi, hogy a népek csakis alkalmasabb növények hiányában fanyalodtak rá. A szerencsétlen véget ért ROBERT O'HARA BURKE, ki 1858-ban nagy expediczióval Ausztrália belsejébe indult, több hétig csak e növényből tengette életét, míg végre éhhalállal mult ki.

Hogy az ember a gyümölcscsel be nem éri, láttuk – többek közt – az Orinoko vidéki indiánoknál is. A hogy a guarannák és más vad törzsek a mauritia-pálmának minden ehető részét igen ügyesen kihasználják, így történt az természetszerűleg ősidők óta és történik ma is más népeknél, különösen a pálmával. Alig van e növénycsoportnak fája, mely ne lenne nagy hasznára az embernek; azért bátran lehet mondani, hogy a pálmafa általában a trópusi vidékek legfontosabb népföntartó növénye.

E növények közül különösen az úgynevezett szágó-pálmák nagyfontosságúak, melyekkel az óvilág nagyon meg van áldva.

(1) PUBLIUS CORNELIUS TACITUS (54–117. Kr. u.) híres római történetíró. Ránk nézve különösen fontos "De origine, situ, moribus ac populis Germanorum" Vagyis "Germania" czímű műve, mely az akkori Germániáról érdekes képet nyujt.

---

19

A szágó-pálma más pálmától eltérően, életének késő éveiben virágzik és gyümölcsözik, azután pedig tönkre megy.

E körülményt korán vehették észre a népek; azért nem is várják meg, a míg virít és gyümölcsözik, hanem a belét használják, még pedig szeletekre vágva megsütik. Így elkészítve, igen tápláló kenyeret ad. Minthogy e pálmák a trópusi vidékek erdeiben vadon nőnek, nagyon megkönnyítik az emberek megélhetését. Mihelyt az alkalmas idő beállott, a mi nem minden fajnál egyforma s a minek felismerése bizonyos szakértelmet kíván, ledöntik a törzset, ketté hasítják s a belét fadarabokkal kiszedik. Azután szitába teszik s vízzel kimossák, hogy a rostoktól megszabadítsák. A vízben keletkező üledék megszáradva lisztet (keményítőt) ad, a melyből szintén kenyér készül. A meg nem száradt lisztből szágót készítenek, a mennyiben azon nedves állapotban apró likacsos edényen szorítják keresztül; az így készült szemecskéket szágu-nak nevezik. A szágu, vagy szágó lassan-lassan kereskedelmi tárgy is lett, a mely kereskedelem 1770. óta nagy arányokat öltött; azóta gyárilag készítik. A gyártás főhelye Singapore (Singapur), hova messze földről, különösen Szumatra szigetéről viszik a bennszülöttek a nyers szágót.

---

20

Legfontosabb a valódi szágó-pálma (Sagus Rumphii). Hazája Kelet-India és az ázsiai szigetvilág, különösen a Molukki-szigetek. E pálma adja a legjobb szágót; legelőbb MARCO POLO (1295-ben) hozta Velenczébe. (1) Egy fa 3 métermázsa szágót is ad. A szágó-pálma lisztjéből sok mindenféle étel készül Kelet-Indiában. Legérdekesebb a szágó-lepény készítése: a szágó-lisztből lepényt készítenek, azután tüzesített agyag-tányérba nyomkodják s néhány percz mulva kész a kalács, mely igen jóízű. Ez Indiában a szegény ember mindennapi eledele. Ilyen kalácsot nádpálczára függesztve, vásárra is visznek. E pálma nedves helyen erdőket alkot. Mielőtt faalakot öltene, kivágják; ekkor még megvan benne a keresett keményítő-tartalom. Csak egy bibéje van a dolognak, hogy nehéz az ilyen pálmaerdőbe behatolni; Ugyanis a nagy fák tövéből kinövő új hajtások levélnyele, valamint a hüvelye nagy tüskékkel van fölfegyverezve. E tüskék megvédik a rendkívül zsenge hajtást, mert édessége miatt az elefánt és más állat is szívesen eszi. Mihelyt azonban a magasba való növés megindult s a mindinkább faalakot öltő növény törzsének külső része megkeményedett, a tüskék is lehullnak. A fa körülbelül 30 éves korában virágzik s azután elhal.

Háborús időben arra törekszenek az ellenséges néptörzsek, hogy egymás szágó-erdejét tönkretegyék; e czélból mélyen vágnak bele a fába, mire 3–4 nap mulva a pálma összes nedve kifolyik. Ekkor a fa bélállománya már hasznavehetetlen.

Különösen Kelet-Indiában és Ceylon szigetén van egy másik szágópálma, ez a legyező-pálma (Corypha umbraculifera). E pálma a szágón kívül adja azokat a leveleket, melyeket a szolgák a bennszülött fejedelmek feje fölött tartani szoktak. E növényt nemcsak szágó-készítésre, hanem feslő rügyeit főzelékül, a leveleket pedig papirosnak használják, a mennyiben szöggel karczolnak rajta. A levelekkel házakat is fednek.

A kelet-indiai pálmák közül a közönséges palmyra-pálma (Borassus flabelliformis) nemcsak szágója miatt, hanem azért is a legfontosabb, minthogy különböző részeiből az ember táplálékának nagy része kikerül. Ez a pálma épp ott terem vadon az erdőben, a hol a rizs és más élelmiszer nagyon drága, a pálma pedig ingyen szerezhető az erdőből. Hasz-

(1) MARCO POLO volt az első európai, a ki Ázsia belsejét és keleti részét beutazta. Ugyanis édes atyjával és nagybátyjával a tatárokhoz kerülve, megnyerte a fejedelem khán) tetszését, a ki POLÓ-t nemcsak díszkiséretébe fogadta, hanem mindenféle megbizatásban részesítve, beutaztatta vele terjedelmes országát. M. POLO az országokról és népeiről tett tapasztalatait feljegyezvén, a földrajzt és természettudományt nagy mértékben gazdagította. 1295-ben visszatért Velenczébe, később e köztársaságnak Genua ellen viselt háborújában vett részt, mely alkalommal fogságba jutott. Szabadon bocsáttatván, Velenczében meghalt 1323-ban. Tapasztalatait legelőbb 1300-ban, másodszor pedig 1307-ben örökítette meg kéziratban. Eredeti műveit PAUTHIER orientalista "Livre de Marco Polo" czímen, magyarázatokkal ellátva adta ki 1865-ben; német nyelven 1855-ben jelentek meg BÜRCK fordításában (Leipzig 1855. II. kiadás).

---

21

8. kép. Palmyra-pálma (Borassus flabelliformis) erdő nyugati Szudánban.

---

23

nos voltára való tekintetből művelni is szokás. Minden részét felhasználják: legfontosabb a belőle készült, úgynevezett szingali dara, továbbá a sok mindenféle ételre alkalmas lisztje és a törzse beléből készített szágó. Emberfej-nagyságú termése embernek, állatnak eledele; rendesen nyersen vagy sütve eszik. Sok millió hindunak ez a főtápláléka. Bort is készítenek a nedvéből, a miért borpálmának is nevezik. A pálma nedvéből czukrot is készítenek. A levelekből nyugvóágyat, takarót, kalapot, zsákot, kosarat és sok más házieszközt fonnak, házat is fednek vele stb., szóval a pálmának minden része, még a kérge is sok mindenféle czélra (sétapálczára) szolgál, úgy hogy ez a pálma a kelet-indiai lakosságnak igazi jótéteménye.

Egy másik legyező-pálma az aethiopiai-pálma (Borassus Aethiopum), Közép-Afrikában a négereknek legalább olyan fontos, mint Afrika északi részeiben és Arábiában a datolyapálma az araboknak s más népeknek. Törzsét pergamentszerű kérgétől megtisztítva, megszárítják s lisztet vagy szágót készítenek belőle, egyébként pedig a fa minden része hasznára van a lakosoknak.

Amerikának tulajdonképi szágó-pálmája a mauritia-pálma. De nemcsak a valódi pálmából készül a kenyérnek való liszt és szágó, hanem több Cycas-féle növényből is. Ilyen a Cycas circinalis, a mely nálunk melegházakban nem ritka; Japánban, Kelet-Indiában igen elterjedt, az indiai sziget-tengeren sem ritka. Ez úgyszólván az egyetlen szágót adó növény, mely homokos vidéken és hegységben nő; az előbb említettek majdnem kivétel nélkül mocsaras helyeket szeretnek. Leveleit az indiai keresztények egyházi czélokra is használják, a miért templomi pálmának nevezik.

Khinában és Japánban a Cycas revolutá-ból is készítenek szágót és lisztet, mely kenyérnek is használható. Ez egyike azoknak a növényeknek, melyeket Európa nagy városaiban nagyon fölkaptak, s leveleivel a koporsót díszítik; sőt temetésen a gyászolók is ily levelet szoktak hordani.

4. Gumók és más földalatti növényi részek.

Az eddig említett növények majdnem kivétel nélkül fák voltak, a melyeknek gyümölcsét és más használható részét legelőbb vehette észre az ember. Mihelyt az ember annyira jutott, hogy valamely növényt termesztett, vagy más okból túrta a földet, önként rátalált oly növényekre, melyeknek feltűnően nagy földalatti részük van. A mint egyiknek-másiknak élvezhetőségéről meggyőződött, kereste is a növényt, mint a guarannák az Orinoko vidékén a cassavét, vagy maniókot. És ha egyik-másik nép körülményei úgy alakultak, hogy a bolyongással szakítania kellett: termeszteni kezdte az illető gumót, vagy gyökeret s letelepedett. Erre a valóságban is igen jellemző példát találunk ugyancsak az Orinoko vidékén, a hol valóban akadnak egyes néptörzsek, melyeknek már állandó lakhelyük van s maniókot

---

24

termesztenek; különben az erdők nyujtotta más termékekből élnek s czölöpökön épült kunyhóik vannak. De, nem tekintve e példát, az éhség, az élet szükségletei mindenféle kisérletezésre terelték az embert: ott vette a táplálékot, a hol találta.

Tapasztalatok alapján így elgondolva a dolgot, nagyon megokolt az a fölfogásunk, hogy a legősibb népek a fák gyümölcsei és más termékei mellett igen korán ismerték meg a gumót és más földalatti növényeket és fel is használták saját czéljaikra. Hosszú időnek kellett azonban elmulnia, míg a vad népek egyik-másik gumót mérges anyagától meg tudták szabadítani. Amerika és Ázsia trópusi és mérsékelt éghajlatú vidékein több gumót termesztettek a népek, s e gumó majdnem mind, habár mindegyik más és más természetes csoport tagja, többé-kevésbbé bódító; sőt van köztük olyan is, mely kellő óvatosság nélkül használva, rögtöni halált okoz. Mindennek ellenére rájöttek az emberek – nyilván sok idő mulva és sok ember-áldozat árán –, hogyan és miképen lehet e növényeket, illetőleg földalatti részüket is élvezni. Az ember szinte bámulja az egyszerű népek leleményességét!

Egyébiránt az önfentartás ösztöne mindig érvényesült az emberben; bizonyos, hogy e részben sokszor az állatok után is igazódott. Erre vonatkozólag KOLB PÉTER afrika-utazó beszéli, hogy a hottentották csak azokat a gyökereket keresik, a melyekről tudják, hogy a pávián és vaddisznó enni szokta; ebből a gyökerek ártatlan voltára következtetnek.

A legveszedelmesebb, mert legmérgesebb a kutyatejfélékhez tartozó maniók (Manihot utilissima, vagy Iatropha Manihot). Ám az indiánoknak sikerült a gyökeréből olyan lisztet készíteni, a mely a legfontosabb eledelek egyike, minthogy az embereknek sok milliója maniók-kenyeret eszik, a mely a délamerikaiaknál a burgonyát pótolja (9. kép).

A maniók gyökere húsos, karvastagságú és sokszor 15 kg súlyú; meghámozva szeletekre vágják s hamuban megsütve, megeszik. Más használati módja az, hogy a hámozott gyökeret szétaprítják, s hogy mérges tejnedvétől megtisztítsák, kisajtolják, kimossák és szárítják. Az így készült maniók-lisztből jóízű és tápláló kenyeret sütnek.

Brazíliában a bevándorolt európaiak nagy mennyiségben termesztik a maniók-cserjét. Sok mindenféle kisebb-nagyobb kézi-malom, valamint vízi, vagy állatok hajtotta malom állandóan foglalatoskodik a maniók-gyökér őrlésével. A mérges anyagokat előbb sajtolással, azután nagy szárítókemenczében távolítják el. Braziliában ritkán adnak kenyeret az asztalra; helyette durva liszt alakjában maniók-lisztet esznek, a mely sokban hasonlít a fűrészporhoz. A jobbféle háztartásban, valamint a városokban szép edényben tálalják az asztalra, s mindenki kanállal vesz belőle.

A braziliaiak "farinha de mandioc"-ja, a mely cassawa-, manioca-, mandioca-, vagy cipipa-liszt néven jut a kereskedésbe, nem más, mint pörkölt és megőrölt maniók-liszt. A közönséges maniók-lisztet megpörkölik s erre

---

25

való malomban finom lisztté őrlik. Ebből a lisztből lepényszerű kenyeret sütnek, mely az Antillákon conaque néven ismeretes. Ez a pörkölt liszt egy évig is eltartható, s nemcsak kenyérsütésre használják, hanem igen részegítő pálinkát is, caitin-t készítenek belőle.

9. kép. A maniók (Manihot utilissima).

---

26

Ha a durvára megtört, vagy reszelt maniók-gyökeret vízzel iszapolják, a lefolyó víz finom lisztet ragad magával; ez a liszt nem más, mint finom keményítő, a maniók-keményítő, cassawa-liszt, vagy brazíliai arrowroot; a nedves állapotban szitán keresztülszorított és szántás után szabálytalan rögökké idomított maniók-keményítő adja a tapiókát, melyet újabban más keményítőből Európában is készítenek.

Sajátszerű, hogy a kisajtolt mérges tejnedvet, az úgynevezett manipucirá-t is felhasználják: az indiánok nyilaik hegyét mérgezik vele, a guyanai hollandok pedig hosszú ideig tartó főzéssel ártalmatlanná teszik, azután borsot téve hozzá, addig folytatják a főzést, míg sűrű mártássá, az úgynevezett carareep-pé nem válik. E mártással öntik le az egyik napról a másikra megmaradó húsos ételt, melyet fazékban gyűjtenek össze. Közbe-közbe esznek is belőle, s ha szükséges, új mártást is öntenek rá. A mártásnak rendeltetése, hogy a húsféléket a romlástól megóvja, a mely czélra sokkal alkalmasabb, mint az eczet. Ez a fazék az úgynevezett "pepertopp" (Pfeffertopf = borsos fazék), mely annál inkább válik becsületére a háziasszonynak, minél több mártás száradt oda a fazék széléhez. A leghíresebb pepertopp Paramaribó-ban volt: a polgármesterné pepertoppja, a mely 30 évig szolgált egyhuzamban.

A maniók-gumó tejnedvét Dél-Amerikában hosszú ideig tartó főzéssel tésztává is sűrítik, borssal fűszerezve és hallal keverve eszik.

A gumó tejnedvéből főzéssel, majd erjesztéssel onycon, vagy puvarrie és teruba néven ismert szeszes italt is készítenek.

A maniók hazája Amerika, a hol már körülbelül 30 fajtát termesztenek. Afrikába a portugálok vitték a XVI. században; a trópusi Ázsiában is művelik. Nemcsak igen tápláló, hanem igen szapora és igen busásan fizet; nagy jósága, hogy termesztése rendesen sikerül. A legtöbb fajta 6–9 hónap alatt érik.

Amerika általában bővelkedik az olyanféle növényekben, melyeknek földalatti részeik ehetők; az új-világ nemcsak a maniók hazája, hanem többek közt a batátának, vagy camoténak is (Ipomoea batatas), mely jelenleg mint fontos kenyérnövény az egész világ forró vidékein nagyon elterjedt (10. kép). A batáta az egyetlen gumót-termő növény, mely nem tartalmaz mérges anyagot. Ehető része a növénynek gumósan megvastagodott gyökere, mely keményítőben bővelkedik s azonkívül édes és nedvvel teli. Íze is sokkal kellemesebb, mint más gumóé. A belőle készített keményítőből kenyeret sütnek, magát a gumót pedig igen különbözőképen elkészítve úgy eszik, mint a burgonyát. A batáta a tengerivel együtt Brazíliában a rabszolgák egyetlen kenyere. Egyes gumók 25 kg súlyt is elérnek; rendszerint azonban csak 1.5 és 6 kg közt változik a súlyuk.

10. kép. A batáta (Ipomoea batatas).

E kiváló tulajdonságoknak és annak, hogy a batáta semmiféle gondozásra nem szorul, tulajdonítható, hogy igen korán elterjedt a trópusi vidé-

---

27

keken, s általában ott, hol nyáron a megfelelő nagy melege megvan, így pl. Európa déli félszigetein. Kezdetben gyakran összetévesztették a burgonyával.

A legfontosabb növény, melylyel Amerika a világot, s különösen Európát megajándékozta, a burgonya (Solanum tuberosum), mely a csucsor-félék (Solanaceae) családjába tartozik.

Hogy Európában a burgonya meghonosítása előtt is sok mindenféle gyökeret ettek, sőt termesztettek, arra számos bizonyítékunk van; de ez a dolog természetében is rejlik, mert Európában a gyümölcsféle táplálék éppen nem, vagy alig volt figyelembe vehető.

Többek közt ették a fészkesekhez tartozó spanyol pozdor-nak (Scorzonera hispanica) gyökerét, mely jóízű és könnyen emészthető főzelék, jelenleg azonban inkább takarmánynak termesztik.

Hasonlóképen ették a nagylevelű haraszt-nak, vagy ölyvharasztnak (Pleris aquilina), valamint a kontyvirág-nak (Arum maculatum) gyökér-törzsét. A kontyvirág gyökértörzsát szétdörzsölték és kimosták, lisztnemű anyagot kaptak, melyet különböző czélokra használtak föl.

---

28

A nagylevelű ölyvharaszt, mely egész Európa, valamint északi Ázsia nyíltabb erdeiben elég gyakori, keményítő- és nyálka-tartalmú gyökértörzsében általánosan használt eledelt szolgáltatott; most már csak kényszerűségből nyul hozzá az ember, így pl. Oroszországban éhínség idején. Teneriffa szigetén azonban, hol 1300–2000 m magasságban erdőszerű sűrűségeket alkot, még most is fontos élelmiszert, az úgynevezett helichó-t adja, melyből kenyeret (helicho-kenyeret) sütnek. (1)

A déli félszigeteken használták – HESIODUS szerint – a liliomfélékhez tartozó asphodelos (Asphodelus ramosus) gyökerét. E gyökér a mályvával együtt a pelazgok legkedvesebb étele, az úgynevezett királyi étel (cibus regius) volt. THEOPHRASTUS azonban azt állítja, hogy csak szegények ették az asphodelost. A régiek az asphodelos gyökerét az alvilágban tartózkodók eledelének is tartották, s a növényt a sírra is ültették. Később a gyász jelvénye lett. Varázslat-ellenes szernek is tartották s Saturnus-nak szentelték. Szárított asphodelos-gyökér a keleten még most is kereskedelem tárgya, minthogy belőle lisztet készítenek.

Hasonló fontosságú volt a déli félszigeteken, különösen Görögországban az ernyősökhöz tartozó zeller (Apium graveolens), melynek gyökere művelés következtében meghúsosodik, s czukortartalmával tápláló főzeléket és salátát ad. Ez a gyökér régebben nagyfontosságú volt; ezt is épp úgy, mint az asphodelos gyökerét, az alvilággal helyezték kapcsolatba. Ez okból a zeller is gyászt jelentett, s a sírt zeller-koszorúval, vagy rászórt zellerrel díszítették. Mint gyógyító növény is fontos volt a zeller, mely Görögországban nedves partokon vadon is előfordul, s általában a régi idők egyik igen fontos növénye.

Európa nagy részében termesztették a sárga répát (Daucus carota), a kerekrépát, káposztát, karórépát (Brassica fajai), a közönséges czukorrépát (Bela vulgaris), a pasztinákot (Pastinaca saliva), mely utóbbinak gyökere művelés következtében meghúsosodván, jó főzeléket szolgáltatott; mindezeket a növényeket számos változatban művelték.

Ezeken kívül ették a pillangósokhoz tartozó mogyorós bükköny (Lathyrus tuberosus) föld alatt fejlődő gumószerű képletét, mely burgonya módjára elkészítve, a tatároknak még most is kedvelt eledelök.

Európa és Északi-Ázsia állóvizeiben növő csemege sulyom (Trapa natans) termése szintén nagyfontosságú élelmiszer volt (11. kép). Lisztesbélű s gesztenyeízű termése némely vidéken még most is fontos tényező: nyersen, vagy főve eszik, megőrölve kenyeret sütnek belőle, s disznót is etetnek vele. E sok hasznára való tekintetből művelni is szokás. Khinában különösen fontos a sulyomnak egy faja, a kétszarvú sulyom (Trapa bicor-

(1) Új-Hollandiában és a Társaság-szigeteken van egy faja az ölyvharasztnak (Pteris esculenta), mely FORSTER szerint a szigetlakók egyik legfontosabb eledele.

---

29

nis), egyrészt mert termése nagyobb és ízletesebb a közönségesénél, másrészt, mert a sűrűn lakott ország élelmezésében fontos tényező.

11. kép. A sulyom (Trapa natans).

Európa északi részeiben ették a tavaszi sáfrán (Crocus vernus) hagymáját, úgyszintén a mi rétjeinken vadon is előforduló tekert czikszár (Polygonum bistorta) tőkéjét; ez utóbbi növényt Izland szigetén hajdan művelték is, mire az izlandi nemzeti mondákból lehet következtetni.

Az északi vidékeken, különösen Izland-szigetén igen nagy fontosságú a nálunk orvosságul használatos angelika (Archangelica officinalis), melynek gyökerét és szárát nyersen, vagy főve eszik s igen jó eledelnek tartják (12. kép). Hogy e növény régebben még fontosabb volt, erre abból is lehet következtetni, hogy – OLAFSEN szerint – Sandlanksal községe templomá-

---

30

nak régi joga volt, hogy a szomszédban lévő dús termésű rétekről annyi angelikát vitessen, a mennyit hat ember egy nap alatt le bírt kaszálni.

12. kép. Az angelika (Archangelica officinalis) ernyője.

Természetes, hogy az északi vidékek szegényes flórájuk minden egyes tagját iparkodtak álelmiszerül felhasználni, a hogy még ma is teszik, és nemcsak a virágos növényeket, hanem a virágtalanokat is értékesítették. (1)

A tengeri moszatok közül több Iridaea, úgyszintén a Rhodymenia ma is fontos élelmiszer.

A zuzmók közül az izland zuzmó (Cetraria islandica), mint kenyeret adó növény Izland szigetétől kezdve egészen a Horn-fokig nagyfontosságú (13. kép). Tápláló és erősítő hatására való tekintetből nemcsak táplálék, hanem orvosszer is. Izland szigetén régente megőrölték s liszttel keverve kenyeret sütöttek belőle; vízben áztatva kocsonyaszerű tömeget ád, melyből

(1) A boróka termését vajjal és tőkehallal eszik; a gyermeklánczfű (Taraxacum officinale), a pimpó (Potentilla argentea) gyökerét, az orvosi kalánfüvet (Cochlearia officinalis), a tengerparti bagolyfüvet (Glaux maritima) és némely sóskafajt főzelékül, a minálunk is előforduló közönséges hízókát (Pinguicula vulgaris) pedig fokhagyma helyett eszik.

---

31

daraszerű szemeket állítanak elő; ez a dara tejben főzve igen jó étel. Finnországban az 1857. évi éhínség alkalmával a rozsliszt közé kevert izlandi és rénszarvas-zuzmóból (Cladonia rangiferina) kenyeret sütöttek (14. kép). Bizonyos, hogy e zuzmók régebben még fontosabbak voltak.

A mai magyar, vagy magas őrlésnek legfőbb törekvése az, hogy a gabonaszem burkát, a mely tisztán sejtfal-anyagból áll, mint korpát előzőleg válaszszák el a liszttől; eltávolítandó azonban az úgynevezett sikér-réteg és a szem csírája is, minthogy a bennök lévő, könnyen oldható és bomló fehérjefélék, ha a lisztbe kerülnek, a liszt romlását segítik elő.

A csatolt ábrák még érthetőbbé teszik a mondottakat, a mennyiben a búzaszem finomabb szerkezetét előtüntetik; a 27. kép (A) a búzaszemet úgy ábrázolja, hogy jobbfelén hosszmetszetben tünteti fel előbb a búzaszem

---

61

héját, a magfehérjét és a csirát, balfelén pedig héjának fokozatosan lefejtett hat rétegét és fent a szőröket. A héjának hat rétege (27. A, és 29. kép) a következő: 1. a felbőr, vagyis epidermis; 2. a középréteg (2), e két rétegnek a sejtjei a búzaszem hossza irányában megnyultak; 3. a harántréteg, mivel sejtjeinek hossziránya az előbbi sejtekkel harántul áll (3); 4. a tömlősejtek, melyek lazán feküsznek, s csak itt-ott érintkeznek egymással; e négy sejtréteg alkotja a búzaszem termésfalát; 5. a barna réteg, mely két sorban elhelyezett vékony, barnafalú sejtekből áll és 6. a hyalin-réteg; e két utóbbi réteg a búza maghéját alkotja. A magfehérjének (endospermium) legkülsőbb sejtsora koczkás, egyenletesen megvastagodott falú sejtekből áll, melyekben finoman szemecskés tartalom van; e réteget tévesen sikér-rétegnek mondják, pedig, mint KOSUTÁNY kiemeli, nincs benne sikér; de fehérjefélékben bővelkedik, a melyek szemecskés, azaz aleuron alakban jelennek meg, s így e réteget helyesen aleuron-rétegnek (29. kép, a) lehet nevezni. Utána következik a magfehérje lisztes része (29. kép, b), melynek vékonyfalú sejtjeiben a keményítő, a liszt főalkotórésze és a tulajdonképeni sikér, vagyis az az anyag van, mely a búzalisztből készült tészta nyujthatóságát okozza.

28. kép. A buzaszem keresztmetszete a hosszában végig huzódó barázdával és a korpába jutó héjrészlettel; a közepén van a lisztrész.

29. kép. A buzaszem héjrétegei keresztmetszetben. 1–6 mint a 27. képen.

Hogy a műőrlés tulajdonképen nem csekély dolgot végez, arról még a 28. képről is meggyőződhetünk. Itt látjuk, hogy a szem héja nemcsak a külső, domború felszínt borítja, hanem a szem hosszában végighúzódó

---

62

barázdába is behatol. A műőrlésnek e szerint nemcsak a gabonaszem felszínét borító burkot kell eltávolítania, azaz lekoptatnia, hanem alkalmas időben és módon ketté is kell törnie a szemet, hogy az elrejtett részeket (maghéjat) eltávolítsa; a műőrlés tehát a búzaszem lisztes részén (endospermium) kívül eső minden részt: a héjat, a barázdát, a szakállt, az úgynevezett sikér-, helyesebben aleuron-réteget és a csírát távolítja el. E folyamat ma már úgyszólván a tökéletesség legmagasabb fokát érte el.

Összevetve a régi, vagy paraszt-őrlést a műőrléssel, úgy találjuk, hogy régen egyszerre őrölték meg a búzát s a megőrölt termékből szitálással utólagosan választották el a korpát; a műőrlésben éppen ellenkezőleg járnak el: előbb választják külön a korpát, s általában mindazt, a mi a lisztnek és ezzel együtt az ember gyomrának kárára van, s csak azután őrlik meg a búza lisztnek való részét, az endospermiumot.

A különböző gabonaszemek nagyjában megegyeznek szerkezet dolgában, csak a fehérjeállomány mennyisége és minősége változik bennök.

A búzában van a legtöbb és leginkább megemészthető fehérje (sikér), mely ennélfogva táplálékul legalkalmasabb. De még a különböző országok búzájának is más a fehérjetartalma: a franczia búzában a fehérje 9.9%-a, a romániaiban 11.39%, az oroszországiban 13.2% az argentinaiban 14.27%, a mi annyit jelent, hogy 100 kilogramm búzában 9.9, 11.39, 13.2 vagy 14.27 kg fehérje-anyag, tehát legjobb táplálék van. A külföldi búzák átlagos fehérjetartalma kétezer elemzés tanusága szerint 13.84%-a; ezzel szemben mind a hazai, mind pedig a külföldi tudósok végezte 261 búzavizsgálat alapján a magyar búza sikértartalma középszámban 15.346%-a, a mi annyit jelent, hogy a magyar búzában a világ összes búzáinál 1.50%-kal több fehérje van. Ennélfogva a magyar búza a legjobb és legsúlyosabb, a mennyiben 100 kg magyar búza tápláló érték dolgában 110.88 kg átlagos külföldi búzával egyértékű. (A magyaróvári gazdasági akadémia hivatalos adatai.)

De állomány tekintetében is különböző a búza sikérje: van puha, nyúlós, ragadós, rugalmas és túrószerű.

A szakembernek, különösen a képzett molnárnak tudnia kell ezt, ismernie kell a különböző búzák sikérjét, s összekeverve az őrlendő búzákat, olyan lisztet kell előállítania, a mely az összes jó tulajdonságokat magában egyesíti. Az ilyen lisztnek a sikérjét azután ki ís lehet mosni, azaz önállóan előállitani. (1)

Tápláló érték tekintetében a búza után következik a rozs (átlagos fehérjetartalma 11.52%); azután az árpa (átlagos fehérjetartalma 11.14%);

(1) Csakis a legjobb minőségű búzalisztből lehet a sikért a keményítőtől elválasztani. Az eljárás a következő: egy tálban bizonyos mennyiségű lisztből és félannyi vízből tésztát gyúrunk s néhány perczig állani hagyjuk. Azután tollszár vastagságú vízsugarat vezetünk a tésztába s tovább gyúrjuk. Ekkor a víz tejszerűen megzavarodik, s a ferdére állított tálból lefolyva, magával viszi a keményítőt, a sikér pedig mint sárgás, szürkés és nyulós anyag ujjaink között marad.

---

63

majd a zab, melynek fehérjetartalma ugyan 10.41%, ennek egy része azonban a kevésbbé jól emészthető legumin, (1) a miért is a zab a hüvelyesekhez áll közel. A tengeri fehérjetartalma átlagosan 9.85%, a mely azonban a búza fehérjétől lényegesen különbözik; jó oldala, hogy könnyen emészthető. A tengeri ez utóbbi okon jó eledel; ha romlott, sajátszerű bőrbetegséget, a pellagrát, szokta előidézni, a mely esetleg halálos kimenetelű lehet. (Olaszországban, Romániában és Erdély egyes vidékein.)

A rizst ritkán használják a közönséges életben liszt alakjában; hámozott állapotban, a hogyan minálunk és Ázsiában főzni szokás, 7.85%-ot tesz fehérjetartalma. A szerecsen muhar fehérjetartalma hámozottan 7.05%; a köles-é 10.82%, melynek minőségéről még nincsenek biztos adataink. A hajdina és tatárka fehérjeféléje (12.63%) határozottan legumin, tehát oly nehezen emészthető, mint hüvelyes növényeink fehérjéje. (KÖNIG, Genuss u. Lebensmittel.).

Miként az őrlés a legkezdetlegesebb eljárásból kiindulva, idővel mind tökéletesebbé lett, úgy a liszt fölhasználása és a kenyérsülés maga is régente nagyon kezdetleges volt. Évszázadok kellettek, hogy mai fejlettségét elérje.

A kezdet kezdetén – miként már említettem – nyersen ették a gabonát. Majd megtörték s vízben főve a lisztet, levesként ették. Ezt sokáig cselekedték a régi rómaiak is, kik "alica" néven ismerték a folyékony kenyeret. Sőt még most is vannak népek, melyek a gabonát így élvezik. (2) Idővel sűrűbb lett a leves, ekkor lisztből főtt pépet ettek. Ily pépről emlékszik meg a rómaiak legrégibb költője ENNIUS (239–170 Kr. sz. e.) is. ENNIUS ugyanis leírva az éhséget, mely egy ostrom alkalmával kitört, azt mondja, hogy az apák a síró gyermekek kezéből ragadták ki a tésztacsomót. Még PLINIUS idején is a legrégibb áldozatok tésztából és lepényből állottak; ugyanerre volt szükség a születésnap ünnepén is.

Alapjában véve mind a lisztből készített leves, mind pedig a tészta-csomó is megfelelt annak a czélnak, a mi az előkészítésnek egyik leglényegesebb feladata, t. i. hogy a liszt olyan anyaggá változzék, a mely azután nyállal keverve emészthetőbbé válik.

Csakhogy ez alakban minden étkezéshez újra kellett készíteni.

Nem csoda tehát, ha a tésztát tartósabbá iparkodtak tenni. Ezt legelőbb azzal érték el, hogy a tésztát a napon szárították, vagy tüzesített kövön sütötték. A kezdetleges kenyérsütésnek az a módja, melyről már egy alkalommal megemlékeztem, t. i. hogy a tésztát tállal leborítják és tetejébe tüzet raknak, első hirdetője lehetett a sütőkemenczének.

(1) A legumin a hüvelyesek fehérje-állománya.

(2) A kirgizek, ALMÁSY GYÖRGY szerint, az árpa, búza és köles szemeket nyersen, vagy előbb megpörkölve megőrlik famozsarakban, vagy két kőből álló kézimalomban. Az így kapott lisztet, vagy darát sós vízben híg kásává főzik, s csészéből iszszák. A gazdagok főeledele pörkölt, vagy tejben főtt árpa, vagy tejben főtt búza; a szegények vizben főtt búzával kénytelenek beérni. A tulajdonképi kenyeret nem ismerik a kirgizek.

---

64

A gabonaszem előkészítésének egy másik módját is kieszelték a népek; ez abból állt, hogy a gabonát megpörkölték. Hogy ez a pörkölés nagyfontosságú találmány volt, az is bizonyítja, hogy NUMA POMPILIUS ennek emlékére a gabonapörkölés ünnepét (fornacalia) rendelte el, mely ünnep épp olyan szent volt, mint a szántóföld határa – mondja PLINIUS. (1)

A gabona pörkölése, akárcsak a föntebb említett folyékony kenyér, haladást jelentett, mert a pörkölt gabona nemcsak hogy könnyebben volt megrágható, hanem liszttartalma is emészthetőbbé lett.

NUMA egyébként a gabona és liszt megbecsülésének azzal a rendeletével is jelét adta, hogy az isteneket gabonával kell megtisztelni; azért a rómaiak lisztet és sót áldoztak isteneiknek. Csak később került sor a kenyéráldozatra. (2)

Az első sütött kenyér keletlen tésztából készült.

ÁBRAHÁM idejében még nem ismerték a kelesztett tésztából sütött kenyeret; az egyiptomiak ősidők óta ismerték; az izraeliták is ott ismerték

(1) Nagyon valószínű, hogy azután a lisztet is megpörkölték, a mi a rántás föltalálására vezetett.

(2) NUMA elődje, ROMULUS is sokat törődött a mindennapi kenyérrel: legelső tettei közé tartozott, hogy a fratres arvales-nek nevezett papirendet megalapította. E papirend 12 tagból állott, a kikhez ROMULUS is tartozott; e rendnek, a neki tulajdonított jelentőségnek megfelelően, fehér szalaggal összekötött gabonakoszorút adományozott jelvényképen. Ez volt az első római diszkoszorú, mely még a számüzötteknek és foglyoknak is kijárt – mondja PLINIUS (Historia naturalis XXIII. 2.). ROMULUS-nak ez intézkedése érthető, ha megtudjuk, bogy alatta történt a földbirtok első rendezése. Róma minden akkori férfilakója két hold földet kapott. PLINIUS e körülményről megemlékezvén, est mondja: "Íme, mily változás állott be azóta: NERO császár rabszolgái az ily nagyságú kertet már megvetik s ennél nagyobb halastavat szerettek volna kapni; csudálatos, – folytatja PLINIUS – hogy nem óhajtottak ilyen nagyterjedelmű konyhát is."

Szóval mind a szántóföldnek és megmunkálásának, mind pedig a gabonának és felhasználásának nagy fontosságot tulajdonítottak. Így érthető, hogy úgyszólván minden idetartozó műveletnek külön istene, vagy istennője volt; a vetés istennőjét Seiá-nak nevezték, a fejlődő vetésnek Segesta volt az istennője, s mielőtt az ember a termésből evett volna, az istenek ízlelték meg a papoktól megáldott első zsengét.

A föld felosztása, melyről föntebb szóltam, olyképen történt, hogy egységül azt a területet fogadták el, melyet egy ökörfogattal egy nap alatt minden pihenés nélkül föl lehetett szántani; ez a latin jugum, a franczia journée, a német Acker-, Morgen- vagy Tagwerk; tehát a többi népek is ezt a felosztást fogadták el. Az eke elé rendesen 8 ökröt fogtak. Minthogy kevés földművesnek volt 8 ökre, több gazda állt össze ökreivel s a fölszántott területen megosztozkodott. Egy-egy ökörre eső rész volt egy nyolczad, s e nyolczadok még mai nap is járják. Sok helyen tíz részre osztották a területet, a mikor is a tizedik rész a papnak jutott. A 8 ökörtől fölszántott föld I. EDUÁRD angol király rendeletére 1/8 angol mérföld = 220 yard hosszú, s négy hajtóvessző szélességű (à 165 láb) lehetett.

A hajtó vesszőre nézve megjegyzendő, hogy régen nem ostorral, hanem szabályszerű hosszúságú hajtó vesszővel biztatták az igavonó állatokat, e hajtó vesszők mérő szerszámul is szolgáltak. Ilyet látni a római ősi ekét ábrázoló képen a szántó ember kezében. (LUBBOCK Die Schönheiten der Natur, 129 old.)

---

65

meg. MÓZES különbséget tesz a kovásztalan és a kovászos kenyér között, s mikor az izraeliták kivonultak Egyiptomból, útközben a pusztában csakis keletlen tésztából süthettek kenyeret. Ennek emlékére sütik még mai nap is peszach (húsvét) ünnepjök alkalmával keletlen tésztából a pászkát (maczesz); ez MÓZES rendelkezése szerint történik így.

Egyiptomból Görögországba került a kenyérsütés, hol különösen Athéne városában tökéletesbítették. Legáltalánosabb volt náluk a búza- és árpakenyér, melynek rendesen gömbölyű alakot adtak. E mindennapi kenyér mellett lepényszerű süteményeik is voltak, a melyekbe olajat, bort, tejet vagy borsot kevertek. (1) A görögök Dionysos istent ünnepelték a kenyérsütés feltalálójaként, azért a Dionysos istennek szánt ünnepeken nagy kenyereket körmeneten vittek körül. A kenyeret úgy sütötték, hogy a tésztát agyagtálban tüzes hamuba tették.

A görögöktől a rómaiakhoz került a kenyérsütés. Rómában Pan istenről "panis"-nak nevezték; azt tartották, hogy Pan isten találta fel a kenyér-sütést; a "panis" elnevezés, mások szerint, azonban onnan származik, hogy a kenyeret sütő asszonyok – mert a kenyérsütés az ő dolguk volt – a kenyérnek a Pan isten alakját adták. PLINIUS szerint bizonyos, hogy régen csak azt nevezték péknek, a ki a kenyérhez való gabonát zúzta, valamint az is, hogy Rómában egészen a perzsa háborúkig, tehát Róma építésének első 580 évében nem volt kenyérsütéssel foglalkozó iparos. Később mindinkább iparszerűen űzték a kenyérsütést, úgy hogy AUGUSTUS császár idejében legalább 300 sütőház volt már Rómában. Ebből érthető, hogy a rómaiaknak is voltak luxus-süteményeik; ezek közül említendő az a mézeskalácsféle, melyet az Adonis-ünnepre finom búzalisztből, ánizsból, mézből és olajból sütöttek; a Saturnaliáknak nevezett ünnepek alkalmával pedig pereczet, fonatost és kiflit készítettek.

Az északibb népek közül a gallok legelőbb tanulták meg a kenyérsütést. Nekik tulajdonítják az élesztő első használatát. Ebből érthető, hogy a francziák már a VIII. században ettek búzakenyeret; tányérformájú kenyeret is sütöttek, a melyet még XII. LAJOS koronázása idejében is tányérnak használtak.

A többi északi népeknél még csak a középkorban vált a kenyérsütés általánossá; ebből a korból származik a még most is ismeretes westfáliai pumpernickl." (2) Svédországban még a XVI. században sem ismert a nép más kenyeret, mint keletlen, kemény, lapos kalácsfélét, melyet lisztből és

(1) ATHENAEUS író körülbelül a III. században Kr. u. 72-féle luxus-süteményről tesz említést.

(2) A szitálatlan korpából készült Graham-kenyér szintén ilyenfajta ősi kenyér; tápláló-értéke azonban csekély, mert a korpában lévő fehérjefélék nemcsak kevéssé emészthetők és kevésbbé használódnak ki, hanem mert a korpának sejtfalanyag (cellulose) tartalma a többi anyagok emészthetőségét is csökkenti. (L. dr. KOSUTÁNY TAMÁS, A mindennapi kenyérről. Term. Tud. Közl, 1902. 539 old.).

---

66

vízből gyúrtak és alkalmas helyen szárítottak. A hol pedig pékműhelyek keletkeztek, ott szigorú hatósági ellenőrzés alatt álltak; így érdekes megemlíteni, hogy a pékeket, ha a megszabott súlyúnál könnyebb kenyeret sütöttek, a folyó hídján megerősített kosárba zárták, s néhány másodperczre a vízbe mártották. Így történt ez Prágában. Ily czélra rendelt kosár látható több németországi múzeumban. Manchesterben 1804-ben még egyetlen pék sem volt.

Szóval a kenyér feltalálása a népek életében nagyfontosságú esemény volt, melyet leginkább úgy véltek kellőképen méltányolni, hogy isteni eredetet tulajdonítottak neki; azért is áldoztak az isteneknek nemcsak aratás idején az új termésből sütött kenyérből, hanem más ünnepeken is. Kenyér-áldozat szokásos volt a görögöknél, rómaiaknál és más népeknél. A szláv népek minden kenyérsütés alkalmával az első kenyeret a házi istennek, "Tasviszi"-nek szentelték. Ezt a kenyeret csakis a ház ura, vagy asszonya fogyaszthatta el.

Mikor a kenyér megvolt, könnyű volt a további haladás, s a népek rendszerint a jobb kenyér után törekedtek. A művelt népeknél a búzakenyér lett a jelszó, s már a XVIII. század óta annyira elterjedt, hogy a rozskenyér jelenleg már csak Németországban, Magyarország északi részében és Oroszországban kelendő. Van azonban még most is vidék, hol árpa-, vagy zab-kenyeret esznek, sőt Skandináviában vannak egyes félreeső vidékek, melyeknek lakói csupán gazdasági szempontból a liszt közé hegyilisztet kevernek, azal bizonyos alsórendű növényeknek, kovapánczélú moszatoknak porszerű maradványait, sőt néhol nyirfát, moha-spórát, szecskát, vagy más növényanyagokat őrlenek, s a liszt közé keverve, kenyeret sütnek belőle. Oroszország lappok lakta vidékein, a kareliaiaknál, a kéreg-kenyér még most is rendes eledel; hallevesükbe is törött fenyőkérget szórnak, sem a hegyiliszt, sem a megőrlött nyirfa, sem a többi föntebb említett növényi anyag nem növeli ugyan a kenyér tápláló értékét, de a szegény ember nem is arra néz: fődolog, hogy éhségét csillapítsa. Hogy milyen lehet az ember ily silány táplálék mellett, erre nézve hadd álljon itt L. BUCH-nak "Norwegen" czímű művéből a következő részlet: "A parasztok rá akarják szedni az ízlésüket és vízzel öblítik le a kenyeret. De tavasz kezdetén, minthogy a tél nagy részén át ebből táplálkoztak, erőtlenek és gyengék".

Hogyan jöttek rá a kelesztett tésztára, nem tudni; de az a körülmény, hogy a tészta 15– 18° C-nyi melegben állva, magától is erjedésnek indul, mert a környezetből fölveszi az erjesztő gombákat: arra enged következtetni, hogy egyes népek a kelt tésztát régóta ismerhették.

Eddig nem is lehetett szó kenyérről, sőt a gabonaneműek jó kihasználása is főleg ettől függött.

A nyers liszt azért nem emészthető meg, mert finom részecskéit sejtfal veszi körül. Ha a lisztet főzzük, fölrepednek a sejtfalak s a liszt anyaga

---

67

pépet alkot, a melyet szervezetünk könnyen megemészt. Ugyanez a folyamat történik a gabona pörkölésekor és kenyérsütéskor is, csakhogy ez utóbbiban még más folyamatok is járulnak hozzá. Ezek egyrészt a liszt keményítő-anyagát átváltoztatják könnyebben megemészthető dextrinné, másrészt likacsossá teszik a tésztát, úgy hogy az emésztő nedvek annál könnyebben megtámadhatják és megemészthetik. (1) A kenyérsütésnek e két fontos folyamatát az élesztő-anyag és a sütés végzi. A sütés még azt is eredményezi, hogy a tészta víztartalma és a benne foglalt gázak legalább részben elillannak, végre hogy az élesztő sejtjei elpusztulnak.

Ezekből világos, hogy a kenyérsütésben az élesztő-anyag munkájától sok minden függ; méltassuk ezt is egy pár szóval.

A régiek élesztője lisztből, vagy korpából készült, erjesztő erejét pedig leginkább a must szolgáltatta; ugyane czélra kölest is használtak, melyet musttal kevertek s jól összegyúrtak. Az így kapott tésztát a napon szárították s ha kenyeret kellett sütni, vettek belőle egy keveset s a liszt közé keverték.

PLINIUS idejében a sütésre használt lisztből készítettek élesztőt; ugyanis a sótalan tésztát dagasztották, majd főzték s addig hagyták állni, míg meg nem savanyodott. Később el is hagyták a főzést s addig hagyták állni, míg meg nem savanyodott, a mikor azután használható volt.

Bizony a régiek ebben az irányban is sokat kisérleteztek.

Az élesztő, bármilyen anyagból legyen is, a lisztnek keményítőjét dextrinné és czukorrá változtatja, a keletkező czukoroldat szeszes erjedésbe megy at, mely alkalommal széndioxid keletkezik. Ez a gáz, nem tudván a sűrű tésztából szabadulni, felfujja azt.

A mit élesztő néven árulnak és használnak, az mikroszkópi nagyságú gombákból, Úgynevezett erjesztő gombákból (Saccharomyces cerevisiae, sörélesztő) áll. Az élesztőnek egy mákszemnyi részében számtalan gombasejt van; mihelyt ilyen sejtek kellő melegben a tésztába kerülnek, azonnal megindul a föntebb vázolt folyamat, miközben az erjesztő gombák sarjadzással nagy mértékben elszaporodnak. (2)

(1) Friss kenyeret is csak azért nem ajánlatos enni, mert nehezebben emészthető, azaz mert a friss kenyér nem szívja be könnyen az emésztésére szükséges nyálat és más nedveket; ajánlatos a friss kenyeret 36 óráig állni hagyni.

(2) A mikroszkópi nagyságú gombáknak egyáltalában nagy munkájok van a kenyérben s sokszor nagy bajnak is lehetnek okozói. A mi a kenyeret nyirkos, nedves helyen el szokta lopni s a mit penész néven ismernünk, szintén gomba (Penicillium, Mucor, Aspergillus); a középkor hírhedt véres kenyeré-nek keletkezésében szintén egy alsóbbrendű gomba (Micrococcus prodigiosus) működik közre, a "vérző ostyá"-t is ugyanez a baktérium okozza. Ez a gomba a XIX. század negyvenes éveiben tömegesen mutatkozott a kaszárnyákban és vendéglőkben használt kenyéren; a legnagyobb arányokban találták 1843-ban Párisban olyan kenyéren, mely katonai sütőműhelyben készült. Ugyane baktérium rosszul kezelt tejen, hasonlóképen főtt burgonya felszinén, liszten, úgyszintén különféle más, keményítőt tartalmazó ételeken és csirizen is, kisebb-nagyobb nyálkacsöppeket alkotva, szokott megjelenni. A katonai pékműhelyekben gyakori penész a minálunk ismeretes Mucor mucedó-nak Thamnidium alakja. A legtöbb alsórendű gomba (különösen a baktérium) romlott burgonyával kerül a kenyérbe, így pl. a Bacillus mesentericus vulgatus okozza a kenyér nyulósságát; e gomba spórái ugyanis elbirják a sütés alkalmával a kenyér belsejében uralkodó hőfokot (körülbelül 100° C) s alkalmas körülmények közt elszaporodván, a kenyér nyulósságát és élvezhetetlenségét okozzák.

Ha a rozs kalászában fejlődő anyarozs (Secale cornutum, Claviceps purpurea) a lisztbe kerül, ergotin-tartalmúvá lesz a kenyér s ilyen módon mérgezést is okozhat.

Káros lehet a kenyérre az is, ha az aratásnak nem kedvezett az időjárás, ha pl. a gabona megázik s csirázásnak indul; vagy ha a gabona kedvezőtlen eltartás következtében megfülled, vagy megdohosodik. Mindkét esetben teljesen ki van zárva a jó liszt. De a legkitünőbb liszt is elromolhatik, azaz jó minőségű, rugalmas sikérje túróssá és szakadás állományúvá válik, ha nem tartjuk teljesen száraz, a levegőtől jól elzárt és hűvös helyen. A lilztet hűvös száraz kamarában hordóba jól bepréselve kell tartani.

---

68

A kovász a közönséges kenyértésztának egy kis része, melyet a következő sütésig eltesznek s a mely ez idő alatt megsavanyodik; a liszt keményítője ennek hatására is átváltozik dextrinné és czukorrá s a széndioxid fejlődése megindul.

Az alföldi magyar asszonyok komlós korpával kelesztik a tésztát; ez az anyag nemcsak az erjedést segíti elő, hanem egyúttal kellemes ízt is ad a kenyérnek, vagy általában a süteménynek. (1)

Minthogy kovász, élesztő, vagy komlós korpa használatakor a lisztnek egy része elvész, a mennyiben széndioxid képződik belőle: odairányul a törekvés, hogy szervetlen (ásványi), vagy más anyagokat használjanak a tészta likacsossá tételére. A LIEBIG-féle "sütőliszt", melyet e czélra használnak, már régibb idő óta van forgalomban. (2) Hasonlóképen használnak szénsavas ammoniumot, rumot, arrakot, szódát stb.

Újabban – 1856. óta – a tésztát zárt edényben széndioxiddal telített vízzel dagasztják; ha az ily tészta azután a szabad levegőre kerül s a nyomás megszűnik, a szabadulni akaró széndioxid felfujja a tésztát. E kezelésnek az a nagy haszna, hogy a tészta rövid idő alatt likacsossá válik, mely körülmény a katonaság élelmezésében (hadgyakorlaton, vagy háborúban) igen nagy fontosságú.

Szóval a kenyérsütés terén is nagy a haladás; e tekintetben az 1785. év is emlékezetes, mikor a dagasztó gépet feltalálták.

Most már sok helyen gyárilag készül a kenyér – a házi asszonyok kényelmére –, de vajjon a kenyér javára-e? ezt nem merném állí-

(1) Dr. KOSUTÁNY TAMÁS, A mindennapi kenyérről. Term. Tud. Közl. 1902. 540. old.

(2) Egészségi szempontból a következő összetételű sütőpor ajánlatos:
46 rész tisztított borkő (Cremor tartari),
20 rész natriumhydrocarbonát (Soda bicarbonica),
64 rész czukorpor.
E keverékből minden kilogramm lisztre 15–20 g veendő.

---

69

tani, különösen a mai időben, mikor a hamisítás és szédelgés még e térre is átcsapott. Bizony még gondolatnak is borzadalmas, hogy a mi mindennapi kenyerünk nem tiszta lisztből, hanem valami hamisítványból készült! Pedig úgy van, a hamisítást minden lépten-nyomon ki lehet mutatni. Krétapor, gipsz, magnézia, barit, agyag, hegyiliszt stb. a legközönségesebb hamisítványok s arra valók, hogy olcsó szerrel gyarapítsák a súlyt. A hamisítványok másik része (pl. timsó, czinkvitriol stb.) arra szolgál, hogy a romlott lisztet feldolgozhatóvá tegye; ha timsót, vagy más anyagokat egészséges liszthez kevernek, az a czéljok, hogy szebb és fehérebb süteményt készítsenek. Hogy e hamisítás semmiképen sem növeli a kenyér tápláló értékét, bizonyos; de nemcsak hogy nem tápláló, hanem legtöbbje káros hatással van a szervezetre. (1)

Ezért ajánlatos a házikenyér!

9. A kenyéradó növények és az emberi művelődés.

A kenyéradó növények méltánylásakor láttuk a termesztett növények és az ember között való szoros kapcsolatot. E növények nemcsak az ember életét tartják fenn, hanem az ember művelődésére és általában erkölcsi állapotára is nagy hatással voltak és vannak.

Általában a termesztett növényektől függ a népek művelődése, föltéve, hogy hajlandóságuk és tehetségük is van reá. Ezért van az, hogy a messze kelet megelőzte műveltség dolgában a nyugati országokat, minthogy az utóbbiaknak a művelődésre szükséges állataik és növényeik nem voltak, s minthogy érzékük sem volt hozzá.

A művelődés iránt való érzéket különösen hangsúlyozom, mert e nélkül akár a sarkvidéken, akár az egyenlítő alatt sincs kultura, hanem van lelki és anyagi szegénység. Jól mondja e tekintetben RATZEL: "A sarkvidéken szükségből szegény a nép, a forró égöv boldog csillagzata alatt élő népek a nagy bőségtől szegények. A lappok, szamojédok és osztjákok közt azonban sok ember van, a kinek vagyona sokkal nagyobb, mint a trópusok

(1) Legártatlanabb, de azért szintén csalásnak és szédelgésnek mondható, mikor rosszabb minőségű, tehát olcsóbb lisztet kevernek a búzaliszt közé, mely czélra újabban egy fehérszinű tengeri lisztjét szokás használni.

Az olcsóbb liszttel való hamisítás mikroszkóppal könnyen megállapítható, minthogy minden gabona lisztjében más-más alakú keményítő-szemecskék vannak: így pl. a búzakeményítő szemecskéi lencse-alakúak, sz említett fehérszínű tengeri szemecskéi pedig szögletesek.

Az ásványi anyagokkal való hamisítást chloroformmal szokás kimutatni. E czélból kis próbacsőbe késhegynyi lisztet teszünk s erre chloroformot öntve, jól összerázzuk. Minthogy a liszt ugyanolyan fajsúlyú, mint a chloroform, elegyedik vele s a folyadékban lebeg, a nehezebb ásványi por azonban a fenékre száll le, könnyen eltávolítható s külön meghatározható. Az ásványi anyagok más eljárással is felismerhetők, csakhogy ez hosszadalmas és nagy szakismeretet kiván.

---

70

alatt a leggazdagabbaknak." Tehát nem a bőség a főkellék, mert a bőség könnyen segíti elő a restséget s elaltatja az erélyt.

E körülmény magyarázza, hogy még mindig vannak népek, melyek szellemi tekintetben közelebb állnak az állathoz, mint az emberhez. Ausztrália őslakosai is kitünő példát szolgáltatnak e tekintetben: e földrész őslakosainál a három föltétel egyike sem volt meg, a miért a műveltség legalacsonyabb fokán tengődtek. Ugyanez áll Új-Zélandra nézve is; csakis mióta a művelődés legbiztosabb segédeszközeit, nevezetesen a termesztett növényeket és háziállatokat meghonosították s mióta a lakosok a művelt népekkel érintkezésbe léptek, szűntek meg emberevők lenni.

A mi szempontunkból érdekes a Fok-föld és Szíria is.

A Fokföldnek volt ugyan dús és változatos növényzete, a melyből az őslakó csak keveset tudott a czéljaira fölhasználni; a letelepedő hollandok és hugenották mégis nagy kulturát keltettek ott életre. Szíriát a természet éppen nem áldotta meg sem gabonafélékkel, sem az ember fentartására szükséges más növényekkel, de a lakosok az ország termékeit fölhasználva, (1) felvirágoztatták az országot, úgy hogy ez az úgyszólván puszta táj nagy-fontosságú szerepre jutott a történelemben.

Fontosak a mi szempontunkból a szíriai pusztához hasonló tájak azért is, mert a legtöbb európai gabonanem, a tatárka is, továbbá a kukoricza, a guinoa stb. ily vidékekről származik, sőt még Ausztráliában is a lisztes termést szolgáltató marsiliát leginkább puszta vidéken találni. (RATZEL, A föld és az ember.)

Az árja népek nem éppen a legbőségesebben megáldott vidékekről árasztották el a világot. Bizonyos, hogy ezeket a népeket a gabona tömörítette nagy népcsaláddá s hogy a gabonatermesztés az emberiség művelődésének is indító oka volt és ma is alapföltétele.

Bizony a földművelés, a mindennapi kenyér beszerzése az emberiség első nagy munkája volt s még ma is az; hanyatlása, vagy balsikere a társadalom minden tényezőjére bénítólag hat.

A földművelés nagy fontosságáról már a legrégibb népek is meg voltak győződve; ezért úgyszólván mindegyik isteni eredetűnek tartotta.

Indiában Brahma, Egyiptomban Izisz, Itáliában Ceres adománya a gabona

(1) Szíria lakosai főleg növényi termékekkel kereskedtek, így többek közt Gileadból való balzsam-mal, mely az arábiai balzsambokor (Balsamodendron giladense) terméke; kereskedtek továbbá nardus-sal, mely többféle jóillatú fűnek (Pl. Nardus stricta) gyökere; továbbá a storax-nak nevezett balzsammal, mely a Styrax officinalis törzséből folyik ki s megszilárdulva, különösen varázslat czéljaira szokott használtatni; azonkívül kereskedtek több orvosi növénynyel, így pl. az úgynevezett Panax-szal, mely minden betegség ellen való szer (panacea) hírében állott; továbbá a gyógyításra, valamint füstölésre szolgáló galbanum-mal, mely a Ferula galbaniflua és rubricaulis terméke; hasonlóképen többféle gubacscsal. Az állati származású termékek közül különösen a juh gyapját, halakat, biborcsigát stb. értékesítették.

---

71

és kenyér. A régi görögök fölfogása szerint istenek és félistenek voltak az embernek segítségére, mikor a termesztett növényeket művelni tanulta s a vadállatokat leküzdve, háziállatokat nevelt. Azért a legtöbb nép nagy tiszteletben tartotta a földművelőt, az egyetlen hindukat kivéve, kik a földművelő osztályt nagyon megvetették. (1)

De meg egy fontos körülményről kell megemlékeznem. Ugyanis az ember kezének és értelmének nemcsak a helyes növényeket sikerült kiválasztania és saját czéljainak megfelelően művelnie, hanem az emberi törekvés széjjel vitte az alkalmas növényeket, minek következtében az idők folyamán az egész világnak egészen más képe támadt, mint volt az ősi időben, mert az ember a termesztett növényekkel együtt terjesztette a műveltséget is, a melyre a növény- és állatművelés következtében emelkedett.

Az újvilágnak azok az egybetartozó földterületei és szigetei, melyek körülbelül 300 év óta ismeretesek, kétségtelenül szembeötlő példát nyujtanak ez irányban. Ez óriási területeken nagyrészt kiszorult a honi növényzet és állatvilág, és helyet adott a világ minden részéből összehordott, jobban beváló szervezeteknek. Görög- és Olaszország hasonlóképen kitünő példát nyujt e tekintetben, csakhogy itt az átalakulás 2000–3000 év alatt ment végbe. Mindkét országnak kétségtelenül más ábrázatja volt 2–3000 évvel ezelőtt. Ugyanaz mondható Ausztráliáról, Új-Zélandról stb. is.

A természet idézte elő a Föld alakulását, a földrajzi fekvést s a velejáró természeti viszonyokat; mind a többi az alkotó, szántó-vető, be- és kivitelt űző, itt pusztító, amott építő, rendező és nemesítő műveltségnek a műve. Kivált Olaszországra nézve igen világosan ki lehet mutatni, hogyan változott meg növényzete az idők folyamán. Mikor a görögök először kikötöttek Olaszország déli részén, az ottani növényzet leginkább lombhullató fákból állott; a bükkfa akkor még mélyen lenyult, ma pedig csakis a legmagasabb hegyvidékre szorítkozik. Néhány évszázaddal később örökzöld fák, többek közt a babérfa, az oleander voltak már az uralkodók; az olajfa, mely ma a Földközi-tenger egész környékén a legfontosabb fanem, tulajdonképen Palesztinából, Sziriából származik; a cziprusfának, mely Olasz- és Görögország sírjainak legkedvesebb dísze, nem Olaszország a hazája, hanem Afganisztán. A római császárság és a középkor folyamán ott találjuk már a czitrom- és narancsfát; Amerika fölfedezése óta pedig sok olyan növényt,

(1) A rómaiak rendkívül becsülték a földművelőt. "Ha egy derék embert dicsérni akartak, mondja M. P. CATO CENSORIUS (De re rustica, in praefatione), derék földművelőnek mondták; a kit így megdicsértek, annak kijutott a legnagyobb dicséret." Ez azonban nemcsak CATO véleménye, hanem Róma régi történetében visszhangként szól hozzánk, mert a római vezérek nem egy ízben az ekétől kerültek hadvezéri állásba s a dicsőséges győzelmi bevonulástól az ekéhez tértek vissza. PLINIUS meg azt mondja, hogy földművesből lesz a legvitézebb és legkitartóbb katona s egyáltalában olyan ember, a kinek semmi rossz érzülete nincsen.

---

72

30. kép. A kaktuszfüge (Opuntia Ficus indica).

mely a Földközi-tenger összes partjait borítja s nagy jelentőségre tett szert, így többek közt az úgynevezett százéves aloét (Agave americana) és a kaktuszfügét (Opuntia Ficus indica). Különösen az utóbbi valódi áldás e vidék lakosaira nézve (30. kép); tüskéi miatt kiválóan alkalmas élősövénynek a mezők körül, leveleit eszik az állatok, a gyümölcse pedig indiai füge néven 4 hónapon át a lakosságnak tápláléka. Ez ugyanaz a növény, melynek tövisnélküli fajváltozata Mexikóban, újabban már a Kanári-szigeteken és egyebütt a bibortetű (Cochenille) tenyésztésére alkalmas. Tehát nemcsak a legjobb gabonaneműek honosodtak meg itten, hanem a mérsékelt és subtrópusi öv legkiválóbb növényzetének odaözönlése is alakítólag hatott a Földközi-tenger környékének flórájára. S a mit az említett földségeken és Olaszországban láttunk, azt északi országban, így pl. Angolországban is tapasztalhatjuk, a hol pontos és névszerint való számítás (1) szerint 1830-ban az idegen vidékekről átültetett növények száma körülbelül 34 ezer, holott DE CANDOLLE Angolországban csupán 1500 vadonterrnő, tehát olyan növényt mutatott ki, a melynek Angolország a hazája; egy vadon termő angol növényfajra tehát 22 idegen esik. Ez átalakulás nálunk is kimutatható, habár kisebb arányú; bizonyos, hogy az életünk föntartására való növények nagyrésze idegen származású, ugyanígy vagyunk sok más növényünkkel is.

(1) Dr. BORBÁS VINCZE, Európának idegen növényekkel való beruházkodása. Természettud. Közlöny, 1894. – Továbbá: HEHN, Kulturpflanzen u. Hausthiere.

---

73

Szóval, nagyszabású átalakulás ment véghez az idők folyamán. Ázsia egyes legkedvezőbb vidékeiről előbb a déli félszigetek kapták a termesztett növényeket és ezzel a műveltséget is. Görög- és Olaszország tovább adta a növényeket és ezzel a műveltséget úgy hogy a valóságban azon sajátszerű igazság előtt állunk, hogy az európai népek abban az arányban emelkedtek művelődés tekintetében, a mint növényzetüket idegen növények segítségével megújították. De a mozgalom nem állott meg Európában, nyugati irányban folytatta útját s Amerikát öntötte el áldásával.

Hogy az ember művelődésének munkáját jobban méltányolhassuk, figyelembe kell vennünk, hogy a termesztett növények terjesztésében sokszor leküzdhetetlen akadályokra akadt; ez akadályok közül e helyen különösen az erdőség említendő. Az óriási kiterjedésű őserdők egyrészt útjában állottak az embernek, másrészt az ember legveszedelmesebb ellenségeit, a vad állatokat s betegségeket okozó csirákat tenyésztették. Ily erdőség irtása már magában is műveltséget terjesztő munka, vagy legalább is a művelődés előkészítése volt. Vagyis "az erdő az előrehaladó művelődés áldozatává válik" – mondja RATZEL.

Ily erdőket irtani nagy feladat, melyhez nagy erő, kitartás és sok más szükséges, a mely ezek hiányában fennakad.

THEOPHRASTUS említi a rómaiaknak efféle vállalkozását, mely nem sikerült: midőn ugyanis Corsica szigetén gyarmatot akartak alapítani, az erdő áthatatlansága miatt szakítottak tervükkel.

ERATOSTHENES a régiek erdőirtásáról a következőket mondja: (1) "Erdő borította hajdan Cyprus szigetén a síkságokat s akadályozta a földművelést; kissé gyérebbé lett az erdőség a bányászat következtében; azután következett a hajózás, a mely szintén sok fát kívánt. Minthogy azonban a beláthatatlan területeket borító őserdőség még így sem volt legyőzhető, megengedték, hogy kiki irtson, a hol és a mennyit tud; a kiirtott területet adótól mentes vagyonként hagyták meg neki". Ez utóbbi eljárás rendszerint segített.

Ez esetekben leginkább a fejsze gazdálkodott, hogy a becsesebb növényeknek helyett készítsen. Csakhogy a legtöbbször egyedül a fejszével nem boldogul az ember, miként különösen Amerikában még mai nap is láthatni.

A trópusi Amerikában ugyanis az őserdők fái nemcsak a földdel vannak összeköttetésben, hanem ágaik is hatalmas kúszónövények segítségével szorosan kapcsolódnak egymásba; a fejszével csak elő lehet készíteni az irtást, a többit a tűz végzi. Az irtandó terület vékonyabb fáit kivágják, vagy helyesebben, a földdel való összekötését megszakítják; e fákat

(1) ERATOSTHENES sokoldalú tudós (Kr. sz. e. 276–194.) az alexandriai könyvtár igazgatója. Művei közül legfontosabb "Geographicá"-ja, mely csak töredékben maradt ránk.

---

74

a fák koronái és a kúszónövények nem engedik kidülni. A vastagabb fákat kikezdik, de mindegyiket olyformán, hogy majd ugyanegy irányba düljön. Miután az egész kijelölt területet így előkészítették, sorra kerül a terület szélén és egyúttal a legmagasabb helyén levő leghatalmasabb fa, rendszerint valami mahagonifa. (1) Ezt a fát addig vágják (31. kép), míg fel nem dönthető ekkor nagy erővel feldöntik a kijelölt irányba; ez magával ragadja közvetetlen szomszédjait, utóbbiak a maguk szomszédságát rántják le, végre irtózatos recsegés és ropogás közepett halomra dül az egész erdő. E műveletet a

31. kép. A mahagoni fa (Swidenia Mahagoni) ága és a termése.

(1) A mahagoni fa (Swietenia Mahagoni) Délamerika és Nyugat-India erdeinek dísze. Keménysége, sűrűsége és finom szerkezete miatt, valamint azért, hogy könnyen fényesíthető, igen kedvelt és drága asztalosfa. Rendszerint 150–200 éves fákat vágnak ki. A fája kezdetben sárgás-vörös, később barna lesz s végre olajjal és firniszszel való kenéstől mind sötétebbé válik. Körülbelül 200 év óta van használatban. E fával való kereskedést főleg a munkáshiány gátolja, azért a kereskedők mindenféle cselhez folyamodnak, hogy a bőségben élő és ennélfogva munkakerülő indiánokat munkára kötelezzék. Ezt rendesen úgy érik el, hogy rábírják a bennszülöttet, hogy a kereskedőtől idegenből származó tárgyat vegyen, még pedig többet, mint a mennyit meg tud fizetni. Ekkor adósa lesz a kereskedőnek s attól fogva a törvény kötelezi munkára s a kereskedő rendesen olcsó áron jut fához.

---

75

száraz évszak kezdetén végzik. A fák azután hónapokon keresztül száradnak, mire az erdőt minden oldalról meggyújtják. Iszonyú lángtenger keletkezik ilyenkor, melyet az európai származású lakosok "rosso"-nak neveznek. A tűz lángja 30–40 méternyire emelkedik fölfelé, úgy hogy sok mérföldnyire látható. Az így előkészített területnek még csak igen kis része használható egyes növények termesztésére. Legalább még 15 évig eltart, míg az erdő helyén olyan sík és akadálytalan szántóföld keletkezik, a milyennek a szántóföldnek lennie kell. Az őstermészet az esőzések hatására éveken keresztül újra kihajt s az embernek sokáig résen kell lennie, hogy a tőhajtásokból új erdők ne keletkezzenek s hogy a gaz el ne hatalmasodjék. Ezért állandóan megfeszített szorgalomra van szükség, hogy az ily termőföld a kultura számára megtartassék.

Ha az ember az őstermészetet legyőzi: világosság támad a sötétség helyén s a kultura áldásai boldogíthatják az embert.

Sajátszerű, hogy míg Amerikában az ember harcza az őstermészettel, az őserdőkkel még folyton tart, addig az ó-világban e harcznak már régóta vége van, sőt itt megfordított a viszony, a mennyiben a nagy erdőségek hiányának káros hatásai már régóta jelentkeznek: hiány van fában, nincs kellő árnyék, a gyakori és csendes esőzés elmaradt s helyébe romboló zápor lépett. S a kultura, mely azt vélte, hogy a saját érdekében pusztítja az erdőket, azzal foglalkozott és foglalkozik most is, hogyan lehetne az erdőséget bizonyos határok között megtartani, sőt újat ültetni, hogy egyúttal a természet bája és üdesége is visszatérjen. A lelkiismeret megmozdult s mai nap hazánkban is van már törvény, mely az erdők dolgában intézkedik. A hol ez idejekorán nem történt, a hol ezenkívül még más viszonyok is hatottak kártékonyan: ott az ország képe olyan, mintha az ember kulturája fölhasználta, fölemésztette volna. – Ezen a fokon áll a mai Görögország, Kis-Ázsia, Szíria és Palesztina. (1)

(1) Görögország erdeit részint az ókorban, részint a gondatlan török uralom alatt pusztították ki, úgy hogy jelenleg kietlennek mondható. Így válik érthetővé, hogy a régi Görögország termékenyebb volt, mint a mai s a folyók és patakok is sokkal hosszabbak és nagyobbak voltak. Kimutatták, hogy a folyók úgyszólván kivétel nélkül egy félórányival lejebb erednek, mint régente. E körülmény magyarázata az, hogy a hegyek erdőtlenek lettek, a minek következtében némely forrás kiszáradt, vagy lejebb húzódott. Hasonlót lehet Németország és hazánk némely folyójáról (pl. a Poprádról) kimutatni.

Palesztina, melyben hajdan tej és méz folyt, a hol gabonát, gyümölcsöt, bort és olajat nagy bőségben termesztettek, most nagyrészt terméketlen és kopár. A jericho-vidéki síkság, mely hajdan termékenységéről és szép rózsáiről volt híres, mai nap úgyszólván pusztaság. A filiszteusok országában fekvő Saron síkságon nagykiterjedésű legelők terjedtek el; e vidék igen lakott volt s ennek megfelelően bővelkedett városokban és falvakban. E nagy síkságon jelenleg nyoma sincs a kulturának, csak imitt-amott lehet nomád életű arabokkal találkozni, kik zsákmányra lesve, veszélyeztetik az utazót. Ephesus romjain, mely hajdan templomában a világ hét csudájának egyikét (Diana istennő fából készült szobrát) őrizte, jelenleg fű nő. (FRAAS, Klima u. Pflanzenwelt.)

---

76

Természetes, hogy a megváltozott természeti viszonyokhoz alkalmazkodik az ember is, a ki a művelődés emelkedésével szintén emelkedik, nemesedik; ha pedig a művelődés hanyatlik, sülyed az ember is. (1) Mikor tehát azt mondjuk, hogy a vidék képe és lakosai között szoros kapcsolat van: oly tételt állítunk fel, mely mindig helyt áll s a mely legalább is annyira áll, a mennyire találó a háziasszony és a házban levő rend és tisztaság között való viszony.

10. Megélhet-e az ember csupán a növényvilágból?

A mondottak folyamán láttuk, hogyan él az ember a banán-, a kenyérfa- és más gyümölcsből; hogyan használja fel némely növény gumóját, gyökértörzsét, vagy gyökerét. A hol sem a gyümölcs, sem a földalatti rész nem elégítette ki, a hüvelyes növények is szolgálatába álltak az embernek. A legfőbb törekvés mégis arra irányult, hogy az ember olyan növényeket kerítsen hatalmába, a melyek egyrészt tömegesen termeszthetők és aránylag rövid idő alatt fejezik be fejlődésüket, másrészt a melyeknek termései hosszú ideig is eltarthatók s így az élet szükségleteit sokkal jobban elégíthetik ki.

Az a kérdés merül föl már most: Kielégítheti-e az ember csupán a növényvilágból vett táplálékkal testi szükségleteit? Legalább néhány szóval méltassuk ezt a kérdést is.

A tudomány vegyesételűnek mondja az embert, erre vall a gyomra és más emésztő szervezete is. Általában a szervezet súlyát veszik alapul: ugyanis a növényevő állat emésztő készüléke a test súlyának 15–20%-át teszi, a húsevő állatban ez csak 5–6%, az emberben pedig a test súlyának 7–8%-a. E különböző fejlettség abban leli magyarázatát, hogy a növényi anyagokból a tápláló anyag nehezebben vonható ki, azért hosszabb a növényevő állatok emésztő készüléke.

E szerint az ember belső szervezete jobban közeledik a húsevő állatok szervezetéhez, mint a növényevőkéhez s mégis úgy tapasztaljuk, hogy az emberhez közel álló majmok majdnem kizárólag növényi anyagokból élnek; hogy továbbá számtalan ember van, ki teljes életében mást sem eszik, csak növényi termékeket. Ugyanazt tapasztalni az emberi társadalomtól elszakadt egyéneken is, a mennyiben legtöbbjök majdnem kizárólag növényi anyagokból élt.

A történelem számos olyan szerencsétlenről tesz említést, a ki az emberi társadalomtól elszakadva, vad állatok társaságában, állatok módjára élt.

E szerencsétlenek legtöbbje növényi táplálékkal élt.

Így pl. Irországban 1696-ban egy vad fiút találtak, a ki viselkedéséről ítélve, juhok közelében tartózkodhatott és juh módjára fűvel táplálkozott;

(1) HEHN, Kulturpflanzen u. Hausthiere.

---

77

hangja is bégetés volt, mint a juhé. Homloka lapos, koponyája pedig kiemelkedő, nyelve vastag volt. Ez a fiú az emberi társadalomban megtanult beszélni s általában ember módra viselkedett.

1746-ban Hollandia Oberyssel tartományában 18 éves leányt találtak, a kit – mint később kitudódott – élete 16. hónapjában raboltak el szüleitől. Ez a leány csakis zöld lombbal és fűvel táplálkozott; kötőjét, mely egyetlen ruházata volt, maga fonta szalmából; testbőre barna, kemény és érdes volt. A leány nem beszélt, hanem csak hebegett s nagyon félt az emberektől. Később azonban megszelídült s fél év alatt fonni is megtanult.

Ugyanabban az időben találtak a Pyrenaeusokban két fiút, a kik zerge módra éltek e hegység ormain s midőn fogságba kerültek s emberekkel érintkeztek, ők is embermódon kezdtek viselkedni.

Angolországban, Hamelnben ugyancsak a XVIII. században a szabad mezőn elfogtak egy 13 éves fiút, a kin az ingnek még némi maradványa volt. Teste ugyan nagyon piszkos volt, de még így is látszott rajta bizonyos seb forradás. Az emberi társadalmat nagyon nehezen szokta meg a fiú s rakonczátlankodó magaviselete miatt sokszor meg kellett vesszőzni; azért félt is a vesszőtől, de még jobban a nőktől. A fiú hallása igen finom volt, de beszélni nem tudott. Kezdetben csak gumót, gyökeret s általában a földben termett növényrészeket választott eledelül, de már néhány hét mulva rendes ételt evett. Az angol király e csodálatos esetről értesülve, nagy figyelemben részesítette a fiút s tanításáról is gondoskodott; 30 évig tartó tanítás alatt azonban nem vitte többre, mint hogy a legfontosabb dolgokat angol nyelven tudta kérni. 43 éves korában meghalt.

1696-ban litván vadászok az erdőben medvék társaságában tíz éves fiút találtak, a ki kutya módra maga köré harapott s medve módra karmolt ujjaival. Ez a fiú csakis medvének való ételt evett s nem volt mód, hogy emberi eleségre és ruházkodásra szoktassák. A fogság olyan rossz hatassal volt reá, hogy nemsokára meghalt, a nélkül, hogy beszélt s ruhát viselt, vagy hogy emberi eledelt magához vett volna.

Egy másik ilyen fiút 1716-ban ugyancsak medvék társaságában találtak, ez azonban a fogságban lassan-lassan szelíddé lett. Ez a fiú egyenes testtartást és járást szokott meg, rendes ételt evett s beszélni is megtanult, idővel pedig nem is emlékezett vissza előbbi életmódjára.

Volt azonban néhány olyan eset is, mikor az illető eltévedt egyén úgyszólván kizárólag állati eledelt fogyasztott.

Így pl. Chalons vidékén 10 éves leányt fogtak el. Ez a leány bottal oly ügyesen védekezett, hogy közelébe sem mertek menni; ekkor nagy kutyát uszítottak rá s a leány azonnal megölte. Végre mégis elfogták. A leány úgy tudott mászni a fán, mint valami mókus s a földön is igen gyorsan futott. A vízben is nagy ügyességet tanusított: kitűnően úszott s a víz alá merült, hogy halat és békát fogjon, a melyet azután nyersen

---

78

evett meg. Testére ruhának állati bőr volt kötve. Beszélni nem tudott, később megtanulta a franczia nyelvet s mindinkább emberi életmódhoz szokott. A leány semmire sem emlékezett vissza, a mi vele kis gyermekkorában történt, csak annyit tudott, hogy társnője volt, a kivel valamikor egy nagy vízen átúszott; ezt a társnőjét, röviddel ezelőtt, hogy fogságba került, valami játéktárgy miatt megölte.

De nemcsak a külföld, hanem Magyarország történelme is tud ilyen esetekről; ilyen az a halember, a ki JÓKAI "Névtelen vár" czímű regényében fordul elő s a ki Han Islók néven nagy hírnévre vergődött. A 8 éves gyermeket 1749. márczius 25-én fogták ki a Hanságból, melyben kétéltű módjára (majd vízen, majd szárazon) élt s vízi állatokkal táplálkozott.

Ez esetek azonban nem döntik el a kérdést, azért kövessük tovább.

Ha minálunk a szegény ember burgonyából él, állati zsiradékot mégis használ hozzá; vannak azonban népek, melyeknek nemcsak a mindennapi kenyerök kerül ki a növényvilágból, hanem a zsiradékuk is. Ilyen nép a hindu, kinek vallása tiltja a húsevést, mert az állat megölése – legyen bármilyen kártékony és veszedelmes az emberre nézve, bűnszámba megy, mert a lélekvándorlás hite szerint az ember lelke ez állatokban lehet. A hindu ölhet embert, sőt ennek néha vallásos cselekedet látszata is van, de állatot nem szabad ölnie.

De más népek is vannak, kik vagy kizárólag, vagy nagyrészt növényi anyagokkal táplálkoznak.

FORSTER J. világkörüli útjában megismerkedvén a kenyérfával és azokkal a népekkel, melyek a kenyérfa gyümölcséből élnek, így szólt: "Vajjon a táplálékoknak van-e nagyobb hatásuk az emberre, vajjon a szivre és lélekre is tudnak-e hatni? ezt döntsék el a mi utódaink. De annyit már mi is állíthatunk, hogy szendeség, szeretet és érző szív kivált azokat az embereket jellemzi, a kik a kenyérfa gyümölcséből élnek."

Az általános tapasztalat azonban az, hogy az az ember, ki növényi eledel mellett állati táplálékot is eszik, legyen az tej, sajt, tojás vagy hús, nagyobb munkát bír el, mint az, ki csupán növényi anyagokból él.

Az állatok körül is vannak ez irányban tapasztalatok. Ragadozó állatok növényi eledelre szoktatva szelídekké válnak, ellenben szelíd állatok hús-eledelt fogyasztva, vad természetet tanusítanak. Egy idevágó kisérletről LIEBIG számol be. Ugyanis fogságban levő medvét felváltva hosszú ideig hússal, majd növényi eledellel etettek. Míg hússal élt, vad és az emberre nézve is veszedelmes volt; növényi eledelt fogyasztva azonban olyan szelídséget tanusitott, mint valami bárány.

LIVINGSTONE, a híres afrikai utazó, azt mondja, hogy a néger törzsek közül azok termettek rá nagyobb munkára és erőfeszítésre, a kik húst is esznek; a tisztán növényi anyagokból élők e tekintetben sokkal hátrább állnak.

---

79

VIRCHOW így nyilatkozik: "Ha az eszkimók és némely kirgizek arra nyujtanak példát, hogy némely nemzetek egészsége és élete számos nemzedéken keresztül kizárólagosan nitrogén-tartalmú (azaz húsféle) és e mellett más állati anyagokkal tartható fönn; ha számos nép, pl. a hindu, ősidők óta főleg növényi anyagokkal él: úgy a történelem arról tanuskodik, hogy az emberiség legfontosabb tettei oly népektől eredtek, melyek vegyes táplálékkal éltek."

Már e néhány idézetből is világos, hogy a húseledel inkább ad élet-erőt és megfeszített munkára inkább tesz alkalmassá, ellenben a kizárólagos növényi eledel inkább bágyadttá, lustává tesz s nagy bőségben élvezve, elhízásra vezet. Ezért van az, hogy mikor a növényi anyagokkal táplálkozó emberek nagyobb munkába állnak, nálunk a szesz, az ázsiai s általában a keleti népeknél pedig az ópium, vagy más anyag izgató hatására szorulnak. Általában mondható, hogy az izgató és bódító anyagok iránt való hajlam annál nagyobb, minél több növényi eledelt fogyasztanak a népek.

Az előzőkben láttuk, hogy az emberek étlapja nagyon különböző.

Hát csakugyan olyan különböző-e a szükségletük?

A felelet az előbbiekből következik. Az ember szükséglete munkájával egyenes arányban áll: minél nagyobb munkát végez, annál jobban kell táplálkoznia. A munka mennyiségén és minőségén kívül még a vidék éghajlata is lehet hatással.

Az élet munka közben folyton használja a test anyagait, ennek következtében a testben hiány keletkezik. A tápláléknak, vagy eledelnek első sorban az a rendeltetése, hogy egyrészt a testben keletkező hiány pótoltassék, és a test képződésére szükséges anyagok a testbe kerüljenek, másrészt pedig az állati meleg és munka kifejtésére szolgáljon. E különféle rendeltetésének és a test anyagainak megfelelően különféle táplálék is kell. Minthogy a test legfontosabb anyagai nitrogén tartalmúak, azaz fehérjék (16%), a legfontosabb táplálék a fehérjefélákből kerül ki, a melyek a testben keletkező hiány pótlására valók. A test többi fontos anyagai nitrogéntől mentesek, s ilyen anyaggal kivált a zsír és a szénhidrátok (pl. keményítő, czukor stb.) látják el a testet.

Hogy mennyi fehérjeféle táplálékra van szüksége a munkásnak, erre nézve nagy az eltérés a tudósok közt. LIEBIG 190 g-nyi fehérje-szükségletet állapított meg, (1) SCHLOSSER pedig 94 g-ot mutat ki. A legnagyobb eltérést találjuk e tekintetben a katonaságnál, hol mindenkor nagy gondot fordítottak az élelmezésre, hiszen a katonaság ellátása elsőrendű gondja minden

(1) JUSTUS LIEBIG (1803–1873.) a XIX. század legnagyobb chemikusa, mint tanár is nagy hírre tett szert. LIEBIG a chemianak mint tudománynak első megalapítói közé tartozik. Nemcsak szorosan chemiai, hanem fiziologiai és gazdasági kérdésekben is korszakot alkotó újító volt; ő volt többek közt az első, a ki a növényi és az állati test táplálkozásával tudományosan foglalkozott.

---

80

államnak. Már NAGY FRIGYES is mondta: Ha sereget akarunk alkotni, első sorban a hasról kell gondoskodni, mert ez az alapja.

Az osztrák és magyar hadseregben minden katona számára elő van írva naponként: béke idején 100 g fehérje, 51 g zsír és 474 g szénhidrát, összesen 625 g táplálék; háborúban 146 g fehérje, 47 g zsír és 645 g szénhidrát, összesen 838 g táplálék.

A bajorországi katonai élelmező-bizottság a következőket kívánja a katonaság számára: 1. a helyőrségben 120 g fehérjét, 56 g zsírt és 500 g szénhidrátot, összesen 676 g táplálékot; 2. a hadgyakorlaton 135 g fehérjét, 80 g zsírt és 500 g szénhidrátot, összesen 715 g táplálékot; 3. háborúban 145 g fehérjét, 100 g zsírt és 500 g szénhidrátot, összesen 745 g táplálékot.

Az 1870/71-iki franczia-német háborúban minden német katona számára meg volt állapítva:

750 g kenyér,	a mi azonos	48 g	fehérjével,	4 g	zsírral és	345 g	szénhidráttal.
500 g hús,	"	100	"	15	"	–	"
250 g szalonna,	"	11	"	190	"	55	"
1 liter sör,	"	5	"	–	"	–	"
	összesen	164 g	fehérje,	209 g	zsír,	400 g	szénhidrát.

tehát összesen 773 g táplálék.

A közölt adatok nagyon eltérők egymástól, a mely körülmény a tudósokat arra ösztökélte, hogy az ez irányú kísérleteket megbízhatóbb irányba tereljék.

A legfontosabb volt arra a kérdésre megfelelni, vajjon mennyit veszít egy bizonyos súlyú egyén közepes munka mellett 24 óra lefolyása alatt. PETTENKOFER és VOIT 70 kg súlyú egyént vizsgálva, úgy találta, hogy a testből távozó nedvekben 18.8 g nitrogén és a kilehelt levegőben 328 g szén távozik a testből, a mely elemek pótlására 118 g fehérje, 36 g zsír és 500 g szénhidrát, összesen 674 g eledel kell.

E táplálék-mennyiséget a közepes munkával foglalkozó ember táplálék-egységének szokás tekinteni; a nehéz munkával foglalkozó ember számára VOIT 130 g fehérjét, 95 g zsírt és 402 g szénhidrátot, összesen 627 g táplálékot állapít meg. Ez a mennyiség 47 g-mal kisebb a táplálékegységnél, csakhogy a fehérje és zsír mennyisége a szénhidrátok rovására emelkedett benne.

Ha ezek után a föntebb fölvetett kérdést tovább követjük: vajjon kielégítheti-e az ember a növényvilágból vett táplálékkal teste szükségleteit? úgy látjuk, hogy a növényvilág bővelkedik a táplálékul használható zsírokban, s hogy különösen a termesztett növények nagymennyiségű szénhidrátot (pl. lisztet) szolgáltatnak. Kérdés már most: lehet-e a növénytermékekkel a fehérjeszükségletet is ellátni?

Bizonyos, hogy e szükséglet húsfélékkel legjobban fedezhető, mert a húsnak körülbelül 1/5,-része fehérjeféle, és mert a húsféle étel könnyen

---

81

emészthető, úgy hogy 600 g hússal az egész fehérje-szükséglet el van látva; a sovány sajtban még több a fehérje (25–35 g van 1000 g sajtban), úgy hogy 500–342 [!?] g sovány sajttal czélt érünk, hasonlóképen 4–5 liter jó tejjel, és néhány tojással. (1)

Ha azonban a 118–120 g-nyi napi fehérje-szükségletet növényi anyagokkal akarjuk ellátni, rendesen nagyobb mennyiségű táplálékra szorulunk, így pl. 550 g borsóra, 900 g búzalisztre, 1000 g tengerire, 2000 g rizsre, 6000 g burgonyára, 8000 g káposztára, 20,000 g gyümölcsre. (2)

E táplálék-mennyiség egyúttal az állati meleget és más szükségletet is bőségesen fedezi.

Ha hozzáveszszük, hogy a növényi anyagok először is nehezen emészthetők, másodszor, hogy sokkal rosszabbul használódnak ki: természetes, hogy az említett, amúgy is nagy tömegeket még sokkal meg kell pótolni, hogy a testet kielégítsék. Ha tehát az ember pusztán növényi anyagokkal él, s módjában van a lehető legjobb, legtáplálóbb növényi termékeket (borsó, bab, búzakenyér stb.) összeválogatni, még akkor is oly nagy tömeget tesz a mindennapi tápláléka, mely a legkitűnőbb emésztőszervet tételezi föl, a milyet ritkán találni emberben.

Bizonyos, hogy e nagytömegű növényi eledel megemésztése sok erőt von el, tehát a test az eledel megemésztásére használja föl azt az erőt, melyet különben más munkára fordíthatna. Ez is egyik oka, hogy a vegyes étellel élő ember nagyobb munkát bír el.

A nagyobb városokban mindennek ellenére ezrivel vannak oly emberek, kiknek fő-, vagy egyedüli tápláléka a növényi világból kerül ki. Ezek közül a radikálisok, a valódi vegetariánusok megvetik mindazt, a mi állattól származik; a másik csoporthoz tartozók ellenben szívesen fogyasztják a tejet, sajtot, vajat, tojást is, szóval mindazt, a mit élő állat nyujthat. Ezek 60–67 g fehérjefélét juttatnak naponként a testnek.

Kétségtelen, hogy ez utóbbi csoport álláspontja elfogadhatóbb, mint az előbbié, kivált ha tagjai nem nehéz, s különösen nem szellemi munkával foglalkoznak.

Minthogy a táplálkozás a vidék éghajlatától s általában attól is függ, hogy mekkora az a melegmennyiság, melyet a test kisugárzás útján veszít: természetes, hogy az északi vidék lakosa, ki nemcsak sok meleget veszít hideg környezetében, de a ki azonfelül a legtöbb esetben nehezen szerzi meg a mindennapi kenyeret, igen jó és sok táplálékra szorul (különösen sok zsírra és szénhidrátra); ellenben a déli vidék lakosa, a ki az amúgy is meleg környezetben kevés meleget veszít, a kinek az egész életfentartása

(1) Egy tyúktojás 50–60 g súlyú, ennek 14%-a fehérje; egy tojásban tehát 7–8 g fehérje van.
(2) KÖNIG, Nahrungs- u. Genussmittel.

---

82

sokkal kisebb megerőltetéssel jár, sokkal kevesebb eledellel, főleg azonban sokkal kevesebb fehérjével érheti be. A déli lakosokra nézve a föntebb 118–120 g-ban megállapított napi fehérje-szükséglet bátran lejebb szállítható. A vegetariánus életmód tehát a trópusi vidéken nemcsak lehetséges, hanem némileg természetes is, de csak akkor, ha az élet nem jár nagyobb gonddal és erőfeszítéssel.

Egyébiránt a mily jogosan mondhatta FÖRSTER a kenyérfa gyümölcséből, vagy a banánból élő délvidékiekről, hogy szendeség, szeretet és érző szív jellemzik: épp így mondható a magas észak lakosairól, kik a mindennapi kenyérért állandóan harczban vannak a vadállatokkal és a zord természettel, hogy a létért való küzdelemben maguk is egészen állatiasakká válnak.

Összefoglalva a mondottakat, úgy áll a dolog, hogy kétféle szükséglet fedezéséről kell gondoskodni: a test anyagának pótlására és továbbképződésére csupán a növények és növényi termékek kevéssé alkalmasak; a test állati melegének fejlesztésére (mint úgynevezett oxidáló anyag) a növényvilág nemcsak hogy alkalmas, hanem úgyszólván az egyedüli, mely tekintetbe jöhet.

De azért, a mint láttuk, mindkét rendbeli szükség a növényvilágból is teljesen fedezhető. Ebben áll a növényvilág fontossága mint eledelé, s e jelentőség még fokozódik, ha meggondoljuk, hogy mindaz a táplálék, legyen az tej, vaj, sajt vagy hús, melyre az ember még rászorul, úgyszólván kizárólag növényevő állatokból kerül ki.

Így állván a dolog, rendkívül nagy mennyiségű növényi termékre van szükség, hogy egyrészt az ember növényi táplálékát nyujtsa, másrészt, hogy a tejet, vajat, sajtot és húst adó állatok föntartását biztosítsa.

11. Meddig bírja még a Föld?

E körülmény a jelenre nézve éppenséggel nem okoz gondot.

De máskép áll a dolog a jövőt tekintve, ha meggondoljuk, hogy a statisztikusok számításai szerint az emberiség legkevesebbet 1/2 %-kal gyarapodik, a mely szaporulat évenként 6.5 millió embernek felel meg; az egy embernek szóló növényi eledel évi szükségét, a németországi hivatalos adat szerint 158 kg-mal számítva, évenként 102.7 millió métermázsányival több növényeledelre van szükség. (1)

Ha most hozzáveszszük, hogy az emberiség szaporodásával párvonalosan a tejet, vajat, sajtot és húst adó állat-állománynak is nagyobbodnia kell, a mely állatok kizárólag növényekből élnek: méltán gond szállja meg az embert, s az a kérdés merül föl, meddig bírja még a Föld?

(1) Az angol hivatalos számítás szerint 210 kg növényi eledel kell az embernek évenként.

---

83

E gond, ez aggodalom régóta foglalkoztatja a nemzetgazdákat. Ezek közül az angol MALTHUS már régen kimutatta, hogy a földgömbön élő emberek száma sokkal rohamosabban szaporodik, mint az élelmiszereké, és hogy ennek következtében aránylag rövid idő mulva éhínség, és az emberi nem pusztulása mulhatatlanul bekövetkezik.

Az adatokat bírálták és czáfolták. Legelőször RAVENSTEIN angol földrajztudós készített ily számítást s 1891-ben a British Association-nak be is mutatta. Szerinte a Földön, a sarkvidékek kivételével, 73 millió km² termőföld, 36 millió km² legelő, s 11 millió km² sivatag van. A szántóföldet csupa elsőrendűnek véve, egy-egy km²-en 80 ember tud megélni, 1 km²-nyi legelőre számít 2 embert, 2 km²-nyi sivatagra pedig egy embert. Az emberiség jelenlegi számát 1500 millióra, a 10 év alatti szaporulatot 8%-ra (egy évre 0.8) számítva, arra az eredményre jutott, hogy a földön legfeljebb 6000 millió ember élhet meg, a mely létszám 171 év mulva, azaz 2032-ben teljes lesz.

FIRCKS, híres német statisztikus, kedvezőbb eredményre jutott. Ő azt hiszi, hogy a termőföld egy-egy km²-jére 100, a legelő egy-egy km²-jére 20, a sivatag oázisainak egy-egy km²-ére 5 embert lehet számítani, ha a földet nagyon gondosan művelik. Ehhez a halászat és vadászat eredményét is hozzá veszi, s arra az eredményre jut, hogy nem 6, hanem 10 milliárd ember élhet a Földön, a mely szám, az évi szaporulatot 1/2%-kal véve, 300–400 év mulva fog betelni.

Hasonló számítás még sok van, de ne bántsuk őket; már e kettőből is sejthetjük, hogy mily jövőnek nézünk elébe. Csak az a tudat nyugtat meg, hogy veszély még nem fenyeget: nemcsak minket, nemcsak gyermekeinket, de még leendő unokáinkat sem fogja környékezni az emberiség elszaporodása okozta éhhalál. Egy dolog azonban bizonyos, hogy a földművelésnek mind helterjesebbé kell lennie, hogy a megélhetés mind nehezebbé válik, hogy a föld termékei mind drágábbakká lesznek, s hogy ennek megfelelőleg a földbirtok értéke is – rendes viszonyok közt – mindig nagyobbodik.

Előbb-utóbb, vagy valami határozott időhöz kötve magunkat, körülbelül 200–300 év mulva ott leszünk, a hol a khinaiak már is vannak: ugyanis a tulajdonképi Khinában oly sűrű a népesség, hogy a khinai termőföld nem bírja eltartani. Azért alig van ott állat, mely az ember gyomrát ne volna kénytelen kielégíteni, a kutyát és patkányt sem véve ki. Nincs is ott talpalatnyi föld, a melyet ki nem használnának. Nemcsak a mocsarakat használják föl e czélra, hanem a folyókat is, így pl. Kanton lakosainak nagy része, körülbelül 10,000, hajón lakik, hogy az amúgy is kevés termőföldet ne foglalja el; hajókon és tutajokon vannak ültetvényeik is. Mindannak daczára rendes viszonyok közt is Indiából és más déli országokból rizst, az orosz tartományokhól pedig tatárkát kénytelenek bevinni. És ha egyszer-

---

84

máskor az aratás Khinában nem sikerül, sok százezer ember pusztul el éhhalál következtében; ekkor nincs mód segíteni, mert nincs az országnak hajóraja, a mely ilyenkor annyi élelmet tudna szállítani, a mennyi kell.

Egyelőre azonban ne rémítgessük magunkat khinai állapotokkal. Európában is vannak országok, melyek rendesen bevitelre szorulnak. Ezek: Angolország, Francziaország, Németország, Portugália, végre Görögország. (1) A bevitelre szoruló országok közt első helyen áll Angolország, hol nem is annyira a gabonát általában, hanem inkább a búzaszükséglet 75%-át kénytelenek bevinni. Ott majdnem kivétel nélkül a búzakenyér járja, mert ez valóban a legjobb, s ott mód is van hozzá. Ez országban a lakosság száma évről-évre nagy mértékben szaporodik, 1895–1900-ig 10%-kal, egy évben tehát 2%-kal, a miért a búzabevitelnek is folyton emelkednie kell. De, ha valamely gabonafajról, úgy a búzáról el lehet mondani, hogy a termesztésére alkalmas területek alig gyarapodhatnak már; s ha e tekintetben történik, a mi történhetik, akkor is csak annyi búzát lehet remélni, a mennyi a búzát fogyasztó népek természetes növekedésének 1931-ig megfelelne. (2) Angol-országban a parlamentben folytak már ez irányban tanácskozások: nemzeti gabonatárházak felállításának szükségességéről vitatkoztak, a mely tárak csak akkor nyittatnának meg, mikor nagy az ínség, vagy mikor más veszély fenyegeti az országot. A tanácskozás sikertelen volt. Egy eredménye azonban mégis volt, arra a nyomasztó tudatra ébredtek ugyanis: milyen borzasztó helyzetbe sodortatnék Angolország kenyér-hiánya miatt egy nagyhatalommal viselendő háború alkalmával, mert akkor a búza is hadiszer volna, s mint ilyen el volna kobozható. Azért is kerüli Angolország a nagy államokkal való háborút, s lehetőleg fokozza haditengerészetét.

A mint látjuk, a mindennapi kenyér kérdése nem olyan egyszerű, mint az ember gondolná; ellenkezőleg, nehéz, életbevágó, bonyolódott és messzire kiható kérdés az.

(1) Azon országok közül, melyeknek kivitelre való gabonája van, első helyen áll hazánk. A mi kivitelünk évenként 439.346,100 kor. értéket képvisel, a behozatal evvel szemben 22.525,000 korona értéket tesz. (Magyar statisztikai közlemények, XXIX. 1900.)

(2) Azon tudósok közül kik a búzakérdésben elfoglalt álláspontjukkal újabban óriási feltűnést, sőt megdöbbenést keltettek, említeni kell e helyen Sir WILLIAM CROOKES-t, ki l898-ban egyik értekezésben kifejtette, hogy a búzatermesztés és a búzafogyasztó népek szaporodása nem tart egymással lépést, s hogy 30 év mulva a búzatermés már nem lesz elegendő a búza-fogyasztó népek szükségleteinek fedezésére. A leghevesebb ellenállásra találtak CROOKES fejtegetései az észak-amerikai Egyesült-Államokban, hol az emberek abban a hitben ringatták magukat, hogy ott a búzaföld határtalan terjedelmű, és hogy beláthatatlan ideig szaporítható. A legjelesebb amerikai szakírók szálltak síkra CROOKES állításai ellen, míg végre JOHN HYDGE, az Egyesült-Államok földművelési miniszteriumának statisztikusa, CROOKES állításait helyben hagyta, kijelentvén, hogy hazájának közföldjei gazdasági czélokra valóban teljesen le vannak foglalva, s hogy az ország földművelő területe tetemesen már nem nagyobbítható. (KRÉCSY BÉLA, A búzakérdés. Term. Tud. Közl. 1902. 604 old.).

---

85

Hátha még azt az ősidők óta dúló harczot festeném, mely a gabonatermesztő és fogyasztó emberiség és országok közt folyik, a mely harcz az újabb időben az agrár-kérdésben nagyon kiélesedett. Bizony nem más az, mint a legelkeseredettebb küzdelem a létért, mely küzdelem folyton kegyetlenebbé válik, s előbb-utóbb késhegyig fog menni.

*

Íme, ez főbb vonásokban az ember mindennapi kenyerének a kérdése: az orinoko-vidéki félvadaknak a vízzel s alligátorral, a sarkvidéki lakosoknak a jegesmedvével gyűlik meg a bajuk; a paradicsomnak dicsőített Kelet-India lakói állandó rettegésben élnek a legveszedelmesebb betegség, pl. a pestis miatt, s az a természet, mely oly bőségesen látja el a hindut mindennapi kenyérrel és más áldással, mindenféle mérges kígyó, tigris és más fenevad révén oly sok és oly nagy veszélyeket rejt kebelén, hogy sok ezer ember esik nekik évenként áldozatul. Khinában a lakosok nagy száma a baj; reájuk is illik, a mi egy szegény északi népre szálló igévé lett: sok az eszkimó, kevés a fóka. Afrika számos néptörzsének a folytonos ellenségeskedés és háborúskodás keseríti meg a mindennapi kenyerét.

És ha saját honunkat nézzük, a hol a természet csak akkor biztosíthatja a megélhetést, ha az ember nagy kitartással ápolja és gondozza; a hol véres verejtékébe kerül minden betévő falat: milyen itt a helyzet?

Az ember szánt, vet, gyomlál, azután jön az árvíz, a fagy és sok más baj, s az ember legszebb reménye odavan. A hol az ember bőséges áldást remélt: nyomor és éhség üti fel tanyáját. Türelmetlenségében, kétségbeesésében elszakítja a hazaszeretet gyöngéd fonalát, vándorbothoz nyúl, s fölkeresi az újabb kor igéretföldjét, Amerikát – s ott újra kezdi a küzdelmet, hogy éhen ne haljon.

Nincs is azért megokoltabb pontja imánknak, mint:
Uram, add meg a mi mindennapi kenyerünket!