II. A szeszes italok és a növényvilág.
Vendéglőben két úr arról vitatkozott, hogy melyik italt: a sört vagy bort illeti-e az elsőség? Az egyik váltig bizonyítgatta, hogy a söré a dicsőség: nemcsak régibb, hanem egészségesebb is; hisz' piros-pozsgás arcza, nemkülönben gömbölyű tagjai eléggé beszélnek állítása mellett. A bor-iszsza más nézeten volt: bele sem akart ereszkedni a vitába; csak egyre hangoztatta, hogy a sör az ördög műve, a ki csak azért kotyvasztotta a babonaságot (a sört), hogy Noét az özönvíz áldozatául ejtse, holott már Noé előtt is régóta volt szőlő meg bor, mint isteni adomány; a mi pedig a bor hatását illeti, az derítő, vidító, a sör pedig butít és az érzékeket eltompítja stb. Így folyt sokáig a vita, élénksége mindig fokozódott, majd hangos lett, végre a borivó felpattant helyéről s otthagyta a bort, a társát, meg a vendéglőt.
Mikor a következőkben a szeszes italoktól akarok szólni, felhozom e kis csete-patét is: hátha még módunkban lesz rá visszatérni. Szívesen fogok azokra az érvekre kiterjeszkedni, a miket a vitázók állításaik támogatására egymás ellen fölhoztak, de sem az ördög, sem Noé, hanem a tudomány világánál. Tekintsünk előbb széjjel, ne érjük be a sörrel és borral, hanem nézzük társaikat is; vessünk egyúttal egy pillantást a multba: hátha ilyformán tisztábban látjuk majd azt a viszonyt, a mely a szeszes italok és ember között ősidők óta megvolt; hátha azután a sör- és borivó említett vitája önként is elsimul és befejeződik.
1. A mult szeszes italairól és elterjedésökről.
Mikor a mult emlékeinek áldozunk, első sorban azt veszszük észre, hogy a népek úgyszólván ösztönszerűen kaptak valami részegítő italok után és hogy a legtöbb nép egymástól függetlenül bukkant rá a szeszes ital készítésére és élvezetére. Szóval olyan a dolog látszatja, mintha a szeszes italok élvezete az ember második természetévé vált volna s mintha szükség volna oly italokra, melyek hatásukkal az embert mindennapiasságából kizökkenteni s vele a bút, bánatot és csalódást ideig-óráig feledtetni tudják, így hát "az ember, a kultura bármely fokán álljon is, nem igen elégszik meg az álta-
lános jólétnek azon érzetével, melyet az egészséges szervezetnek rendes működése nyujt, hanem időközönként az agyvelőnek ingerlésével fokozott kellemes érzetekre törekszik." (1)
Hogy a mult szeszes italairól és elterjedésükről némi fogalmunk legyen, összekerestem a rendelkezésemre álló történelmi adatokat s közülök a legfontosabbakat be fogom mutatni.
Első sorban szemünkbe ötlik, hogy a növényvilág termékei, melyek jelenleg úgyszólván kizárólag adják a szeszes italokat, aránylag igen későn vétettek alkalmazásba. A legősibb szeszes ital mézből és tejből készült.
A legősibb ital mindenesetre a méhsör volt.
Az ókori görögök barbár italnak bélyegezték ugyan a méhsört, mindannak daczára bizonyítékaink vannak a HOMÉROSZ előtti időből, melyek arra vallanak, hogy a görögök nemcsak ismerték, hanem élvezták is a méhsört. Sőt e sör nem is volt mindenütt egyformán jó, a mi abból is kiviláglik, hogy PLINIUS szerint legkitűnőbb a méhsör Phrygiában. Biztosra vehető, hogy a Görögországra és Phrygiára mondottak Italiára is érvényesek. Sőt valószínű, hogy az összes germán népek első részegítő itala a méhsör volt. Az Itáliától északra lakó népek Kr. e. a IV. században PYTHEAS szerint – méhsört ittak.
Pannoniáról, azaz a mai Magyarország délnyugoti részéről, azt mondja DIO CASSIUS (körülbelül 248-ban Kr. u.), hogy szegényes északi nép lakja, mely árpát nemcsak eszik, hanem a főztét is iszsza. Mikor két századdal később, 448-ban Kr. u., PRISCUS a görög küldöttséggel a pannoniai alföldön keresztül ATTILA királyhoz ment, búza helyett mindenütt kölest, bor helyett méhsört kapott a bennszülöttektől. A szolgák számára ugyancsak köleskását és árpából készített italt kapott, a melyet az ottani barbárok kamout-nak neveztek. Itt tehát a méhsör még előkelőbb ital számba ment.
Hogy hazánkban a méhsör még a középkorban is járta, arról tanuskodik többek közt az is, hogy II. BÉLA királynak 1138-ban kelt adománylevele szerint a dömösi prépostságnak ötvenkilencz község más tartozmányokon felül évenként 175 akó méhsörrel is tartozott. (2)
A VIII. században Kr. sz. u. a Keleti-tenger országaiban még általános volt a máhsör. Münchenben még 1657-ben méhsört mértek. Az Ázsia északi részeiben lakó népek tegtöbbjének most is méhsör a részegítő itala, annál inkább volt az régen; ez áll különösen az ural-altáji népekre. Ez volt az
(1) IFJ. FELDMANN BÓDOG, A szeszes italok és az iszákosság elleni küzdelem. Természettudományi Közlöny 1902.
(2) Hazánkban még most is főznek szeszt mézes vízből, még pedig a beregszászi pénzügyigazgatóság területén 11, a deésin 3, a kaposvárin 2, a miskolczin 3, a rimaszombatin 1, a székelyudvarhelyin 9, a zalaegerszegin 1, a zomborin 2, Horvát-Szlavonországban 10, összesen 42 kis üstben (Az 1901. évi fogyasztási adóeredmények statisztikai egybeállítása. Hivatalos kimutatás).
ősmagyarok kedves itala is. Míg e népek az északi vidékeken laktak, vagy nomád életet éltek, méhsört ittak, sőt pogány istentiszteleteiken is nagy szerepet juttattak neki.
A többi földrészek közül Afrikáról is vannak határozott adataink; e földrész déli részében, továbbá Madagaszkáron, északabbra haladva, Aethiopiában még most is járja a mézből készített részegítő ital.
Vajjon Amerikában ismerték-e a méhsört, nem tudni, de valószínű.
A tejből előállított részegítő italokról, t. i. a kanczatejből készült kumisz-ról, továbbá a tehén- vagy kecsketejből erjesztő-anyag hozzáadásával készített kefir-ről gyérebbek a multra vonatkozó adataink. Mindössze annyit tudunk, hogy a közép-ázsiai, valamint dél-oroszországi nomád népeknek, különösen a tatároknak régi idők óta ezek voltak, sőt még most is megszokott élvezeti italaik. Az ősmagyarok is élvezték, még pedig a kumiszt is, a kefirt is, sőt vándorlásaik közben tömlőben magukkal is hordták.
Minél inkább terjedt valamely népnél a földművelés, minél inkább tűntek el az erdőségek, annál inkább sülyedt a méhészet s vele együtt szorult hátra a méhsör is, melynek helyébe a földművelés termékeiből készült ital lépett; végre a czukor feltalálásával és terjedésével a méhészet a tönk szélére jutott. (1)
(1) Újabban nemcsak a mézet, hanem a méhecske nyujtotta viaszkot is hátraszorítja a növényvilág terméke, a mennyiben egyes növények kiizzadta viaszkszerű anyagot (növényviaszkot) hoznak forgalomba. Ily növények különösen a trópusi vidékeken elég bőven találhatók (a szilva hamva szintén viaszk). Japánban egy eczetfa (Rhus succedanea) bogyóiból főzés útján kapnak viaszkot, mely "Cera japonica" néven nagy mennyiségben kerül kereskedelembe. Khinában egy fagyal (Ligustrum luridum) rovar szúrása következtében választ ki viaszkot, Afrikában több myrica-faj (Myrica cordifolia, serrata, quercifolia, brevifolia, Kraussiana, Burmanni) kitűnő viaszkot szolgáltat. Viaszkkészítés czéljából májustól novemberig gyűjtik a bogyókat, azután kifőzik belőlök a viaszkot. Észak-Amerika mocsaras területein (Carolina, Virginia, Pennsylvania) nő egy myrica-faj (Myrica cerifera), mely nemcsak mint viaszknövény fontos, hanem azért is, mert rendkívül jó illatával a mocsarak kellemetlen szagú kigőzölgéseit ellensúlyozza. A bogyók felszinén poralakban megjelenő viaszkot szintén főzés útján nyerik.
Amerikában fontosak a viaszkpálmák is. Legnevezetesebb ezek közül az úgynevezett viaszkpálma (Copernicia cerifera), mely Brazilia északi és középső tartományaiban, főleg folyók partján nő s hasznosság tekintetében még a kókusz- és datolya-pálmát is felülmúlja. A viaszkot a növény levelei szolgáltatják: a levágott, szántott és ütögetett fiatal levelekről finom poralakban pikkelyek válnak le, melyeket vízben főzni szoktak, hogy az idegen anyagok leszálljanak és a víz fölszinén úszó viaszk leszedhető legyen. Ezt az igy összegyűjtött anyagot megolvasztják s 1852. óta kereskedelmi czikket alkot. Ceara tartományból, a hol ez a pálma nagyobb mennyiségben található, évenként 2 millió font viaszkot bocsátanak forgalomba, s körülbelül ugyanannyit maguk dolgoznak fel. Amerikának van egy másik viaszkpálmája is, ez a Ceroxylon andicola (47. kép); e fa a törzsén izzad ki halványsárga viaszkot, mely a kérget mint valami méz vonja be. Újabban nagy mennyiségben hozzák ezt a viaszkot Amerikából s gyertyakészítésre használják. E pálma a dél-amerikai Andesekben 2500 méter magasságban is megnő.
Olyan növények is vannak, melyek belsejükben viaszkszemecskéket tartalmaznak, ezek az úgynevezett Balanophorák. Santa Fé de Bogotában pl. a Langsdorffia hypogaea szárából fáklyát készítenek. A viaszkot a fából szintén főzéssel kapják.
47. ábra. Viaszk-pálma (Ceroxylon andicola).
A gabonából főtt sörfále italok első nyomai valóban a legrégibb idők földművelő népeihez nyulnak vissza. A khinaiak, kik sok mindennel előbbre voltak más népeknél, már a legősibb időben ittak rizsből főtt sört; ugyanazt mondhatni a japánokról, valamint az egyiptomiakról. Az utóbbiak árpából készített italt fogyasztottak, sőt már a malátát is ismerték. Az egyiptomiak az egyedüliek a világon, a kik a sörnek isteni eredetet tulajdonítottak; meg
voltak róla győződve, hogy Oziris isten maga tanította a népet a sörfőzésre. Egyébként az egyiptomiakat nem elégítette ki a nyálkás édeses ital, hanem csípős anyagokkal tették élvezhetőbbé. A mai egyiptomiak is kedvelik a sört, ottani neve "buzah"; félig kierjedt, alig részegítő árpalé ez, mely olyan külsejű, mint a tej s VINCENTI lovag szerint olyan ízű, mint a tinta. Szudánban és Abessziniában erősen részegítő sört isznak. A Nilus forrásaihoz nyomuló utazók szintén nyers részegítő sört találtak az ottani lakosoknál, különösen durra-sört. (1)
A Thrácziában lakó paeonokról jelenti HECATAEUS, hogy árpából, kölesből és egy fűszeres növényből (Κονύζη = Erigeron?) készített sört ittak; a későbbi írók szerint növénygyökereket is használtak a sör gyártásában. A liguriaiak, frigiaiak még körülbelül Kr. sz. e. 700-ban sört ittak. Az armeniaiak sörrel fogadták XENOPHON-t: nagy edények színig voltak tele árpalével, melyben még árpaszemek úsztak; különböző hosszúságú nádszálak segítségével szívták fel a sört; az ital oly erős volt, hogy vizet kellett hozzáönteni.
Spanyolországban időszámításunk első századában csakis sört fogyasztottak, sőt tartóssá is tudták tenni.
Ugyanez időben a francziaországi keltáknál a sör valódi népital volt, csak a gazdagok juthattak borhoz. A kelta sör nyomai még ma is megvannak Francziaország északi részében, Belgiumban és a brit szigeteken.
Érdekes, hogy a germánok, kiknek utódai jelenleg nagy sörivók hírében állanak, a nyugati népek közül legkésőbb jutottak sörhöz; ez ital készítését egyrészt a keltáktól, másrészt Pannonia őslakóitól tanulták el. Hogy azután a sör gyorsan nagy jelentőségre tett szert náluk, bizonyítja az a körülmény, hogy az alemanok (egy germán néptörzs) egyházi járandóságukat sörrel rótták le; az évi adó 15 meszelyt tett.
Amerikában ősidők óta tengeriből készül egy sörféle ital, mely "chicha" néven ismeretes s a bajor fehér sörre emlékeztet. Dél-Amerikában az indiánok maniók-lisztből nagyon részegítő italt készítenek, melyet cauin-nak neveznek.
Habár a közölt adatok nagyon szórványosak s bizonyára nem kimerítők, mégis tanulságosak. Belőlük a multra nézve az tűnik ki, hogy régen a legtöbb nép csakis méhsört ismert. Bolyongásai közben rátalált a fa odvában fészkelő méhekre; a mézet felhasználta különböző czélokra, idők multával rá kellett jönnie a méhsörre is, még pedig annál inkább, mert a méz nagy melegben magától is erjedésnek indul, a minek következtében szesz keletkezik.
A mint némely népek életük föntartása czéljából állattenyésztéssel kezdtek foglalkozni, minden figyelmük arra irányult, hogy az állati anyagokat,
(1) Durra- vagy szerecsen-muhar (Sorghum vulgare).
igy a tejet is jól kihasználják. Akkor azután sikerülhetett a tejből kumiszt és kefit-t készitniök, sőt ez a kirgizek főtápláléka; a gazdagok ménesei több száz, sőt ezer lóból állnak, úgy hogy egész nyáron át úgyszólván kizárólag kumiszszal (a kirgizek nyelvén: kïmïssz) élnek. A szegény kara kirgizek juh-, kecske- és tehéntejből készült szeszes italt, az úgynevezett airaid iszszák, sőt ez főtáplálékuk. Friss tejet se nyersen, se forralva nem isznak. (1)
Ha valamely nép a földművelésre adta magát s a föld termékeit iparkodott értékesíteni és felhasználni, sikerülhetett neki a lisztes magvakból sört főzni. Indiában a legközönségesebb italt, a cangé-t, Khinában a dsu-t, Japánban a sakhi-t vagy samsu-t, Törökországban a bozá-t rizsből készítik; a románok braha néven ismert és kedvelt italukat muhar-ból állítják elő, tehát ugyanabból az anyagból, mely Szudánban és Abessziniában dívik; a Krim-félszigeten lakó tatárok szintén szerecsen-muharból, néhol még búzából is főzik sörüket. Tehát a boza, braha (braga), vagy kazak nyelven búza egy és ugyanaz az ital s a törökkel és tatárral került Európába.
A görögök zihum, a rómaiak posca (posset) néven lisztből készült szeszes italt ismertek, mely chousset (2) néven déli Ázsiában még most is általános; az oroszoknak mindennapi, munkaközben élvezett itala a kvasz szintén lisztből, még pedig rozs- vagy árpalisztből készül. Finnországban a középkorban hol árpából, hol búzából, sőt zabból is készítettek sört. (3)
Hosszú ideig a mézből vagy lisztes magvakból készített, többnyire kevés szesztartalmü ital volt az általános még oly országokban is, melyeknek lakosai mai nap kizárólag bort isznak.
Csakis midőn a bor, vagy jobban mondva, a szőlőművelés elterjedt, szorult ki a sör, még pedig abban az arányban, a mint a szőlőművelés terjedt, vagy a mint a bor hozzáférhetőhbé vált.
Az eddig közölt adatok közül kétségtelenül legérdekesebbek azok, melyek olyan országokra vonatkoznak, a melyekben azelőtt kizárólag sört ittak s a hol jelenleg ez italt alig ismerik, így pl. Spanyolországra, Francziaországra és hazánk déli részére. Igen érdekes ország e tekintetben Egyiptom, a hol a bor a sörrel váltakozott; ez országba vezetnek a szőlőművelésre vonatkozó legrégibb nyomok, még pedig körülbelül 5000 évvel ezelőtti időbe. De azért Kr. e. 450-ben, mikor HERODOTUS ott járt, a bortermésnek már nyoma sem volt; később a PTOLOMAEUS-ok és a rómaiak uralma alatt ismét nagyon fellendült, az arabok alatt azután megint elpusztult.
(1) DR. ALMÁSY GYÖRGY, Vándor-utam Ázsia szívébe. 316. old.
(2) PETER BELON, Reise durch Syrien. A chousset úgy készül, hogy lisztből tésztát csinálnak, a melyet aztán nagy üstben főznek. Ezután jó nagy csomó tésztát kivesznek az üstből s azon forrón tiszta hideg vízbe teszik, a mely víz a tésztától megmelegszik s erjedésnek indulva, habzik. Ez az ital fehérszinű, meglehetősen sűrű, tápláló és részegítő hatású.
(3) WALLENSTEIN, a harminczéves háború kiváló vezére, a búzasört kedvelte.
2. Az árpasör.
A földművelés termékeiből készített sörre vonatkozó adatokat végignézve, úgy látjuk, hogy minden nép azokat az anyagokat használta és használja, a melyek bőségben kaphatók.
Ujabban az árpa részesül mindinkább nagy figyelemben. A gyártás leglényegesebb anyaga a maláta, azaz olyan árpa, melyet mesterségesen előidézett csirázásában megakasztottak. A csírázó árpában keletkező diastaze a keményítőt czukorrá (maltoze) tudja átváltoztatni s ez anyagból lesz a sör szesz- és extract-tartalma. Részint fűszerképen, részint, hogy az italt tartóssá tegyék, használtak már a legrégibb időben különböző növényanyagokat, így pl. a Kanári-szigetek ősi lakói a barátbors (Vitex agnus castus) ágait és csonthéjas terméseit, a cymberek tamarixot, a Skandináv-félsziget lakói a brabanti mirtusz (Myrica Gale) termését; azokon kívül a tölgyfa kérge, falevelek, keserű gyökerek, cziczkóró (Achillea), több zsályafaj (Salvia pratensis és Salvia sclarea) voltak, sőt helyenként még most is használatosak.
A középkor elején az árpa-sört néhol mézzel keverték; ez talán a méhsörről szolgálhatott átmenetül. Ily sörről III. KONRÁD német császárnak 1l47-ből származó egyik okirata is tesz említést.
Ezek mellett mint a sör fűszerét csak elvétve és későn találjuk a komlót. (1) ST. HILDEGARD, a rupertsbergi kolostor főnöknője, elsőnek említi (1079-ben) a komlót mint oly növényt, mely a sörfőzés fontos kelléke.
A tizenegyedik században különösen a kolostorokban foglalkoztak sörfőzéssel; sőt sokan állítják, hogy a komlóval kevert, tehát valódi sört legelőbb a kolostorokban tudták készíteni. A sörfőzés csak lassan-lassan ment át a polgárok kezébe. Németországban kétféle sört főztek a klastromokban: a papoknak való "Pater-bier"-t (barátsör) és a közönségnek szólót, a "Convent-bier"-t amaz erősebb volt az utóbbinál. Különben is mindenkinek szabad volt sört főzni. A hatóság nemcsak azzal törődött, hogy a kezelés tiszta legyen, hogy ne legyen káros hatású az egészségre s hogy a mérték körül csalás elő ne forduljon, hanem arra is, hogy milyen gabonából főzzék a sört. Nürnbergben a tanács 1290-ben eltiltotta a zabból, rozsból, búzából való sörfőzést, helyettük árpát kellett használni. Az augsburgi tanács 1433-ban elrendelte, hogy a sört csakis zabból készítsék; ezt a rendeletet 1550-ben vonták vissza. Ulmban rendelet volt, mely szerint a sörös hordók kiégeté-
(1) A komló (Humulus Lupulus) eredetéről igen eltérők a vélemények. Nem tartozik ide a különböző nézetek fölsorolása, de összevetésökből leghelyesebbnek látszik DE CANDOLLE nézete, hogy a komló az árja népek bejövetele előtt megvolt Európában és Ázsiában is, és hogy különböző népek egymástól függetlenül ismerték föl a sörfőzésre alkalmas voltát. Az első európai komlóültetvényről PIPIN idejéből (768) származó okiratban van szó. Ebből világos, hogy a legtöbb régi nép söre lényegesen eltért a mai sörtől.
sénél csakis fahéjat, szegfűszeget, ürmöt, borókát, csicsókás derelyt (Imperatoria) szabad használni, hogy ezzel a sörnek jó ízt és szagot adjanak. Aachenben a drágaság éveiben el volt tiltva a sörfőzés, így 1145, 1482, 1693, 1709, 1740-ben.
A hatóságok sokszor ellenséges álláspontot foglaltak el a sörfőzés iránt, még pedig a szőlősgazdák érdekében. Így ismerünk Németországban rendeleteket, melyek egyes városoknak csak kivételesen engedték meg a sörfőzést, sőt Reutlingen birodalmi város tanácsa 1697-ben eltiltotta a sörkotyvasztást. 1615-ben Ulmban 5 nagy sörgyár volt, ezeken kívül a polgárok is gyártottak sört. A legtöbb helyen, így Magyarország némely városában is, a polgárok közösen rendeztek be sörgyárat; ezek voltak az úgynevezett "polgári sörfőzők", melyek a legújabb időkig megvoltak hazánkban is.
Az első sörfőző czéh (szövetkezet) a XIV. században keletkezett. E szövetkezet Gambriviust, vagy Gambrinus királyt választotta védnökének, ki – a monda szerint – föltalálta a sört.
Angolországban egészen a XV. századig el volt tiltva a komló használata. Az angolok söre, az úgynevezett ale, sokáig komló nélkül készült. VIII. HENRIK angol király 1530-ban szigorúan eltiltotta a komló használatát s a komlóval kevert sört hamisítottnak jelentette ki. Angolországban még csak az 1552. évből származó okiratokban említik először a komlóültetvényeket. Mikor aztán I. JAKAB király kitiltotta a külföldi komlót, Angolországban is nagy arányokat öltött a komlóültetés és a komló használata.
Mai nap a komlót már általánosan használják a sörfőzésben s nagyfontosságú kereskedelmi czikk, különösen Európában és Amerikában. (1) A kereskedelembe csupán a növény termő toboza kerül, a melynek pikkelyein az úgynevezett komlóliszt fejlődik; ebben van a lupulin, a komló tulajdonképi ható anyaga. (2)
Hogy mennyi sört főznek jelenleg a világon, az ki nem mutatható. Csak azon országokról vannak hiteles adataink, melyekben a söradó révén hozzájok lehet jutni. Az európai országokban, valamint az Észak-Amerikai Egyesült-Államokban körülbelül 148 millió hektoliter sört főztek az 1881/82 évben; a legtöbbet Angolországban, a legkevesebbet Olaszországban; Ausztriában és Magyarországban 12.191,400 hl-t.
Hogy mennyire emelkedett a sörgyártás, kiviláglik abból, hogy az 1896. évről szóló kimutatás Ausztriára és Magyarországra nézve 20.340,272
(1) A legtöbb komlót Németországban (477,111 q) termesztik, Angolországban 384,000 q, Észak-Amerikában 200,000 q, Belgiumban 97,500 q, Ausztriában 92,532 q, Francziaországban 48,000 q, végül Ausztráliában 3000 q terem. A legjobb komló Csehország északi részében, Saaz város közelében terem.
(2) A tobozok 20%-nyi komlólisztet szolgáltatnak. Tekintve a lupulin becsét, sok csalást is követnek el vele, a mennyiben helyette aloét, keserűfát (Quassia), őszi kikirics (Colchicum autumnale) magvait, pikrinsavat stb. használnak.
hl-t, tehát majdnem 8 millió hl-rel többet mutat ki, mint 1881/82-ben, a miből Magyarországra összesen 1.842,339 hl jut, (1) a mi körülbelül 100 sörgyárból kerül elő.
Hogy mit jelent a sörgyártás nemzetgazdasági szempontból, fejtegetése nem tartozik ide; most érjük be azzal, ha megtudjuk, hogy a söradó Ausztria kincstárának 1896-han körülbelül 702 millió kor.-t, Magyarországnak 7.6 millió kor.-t jövedelrnezett és hogy a leginkább Ausztriából hozott sörökért 1900-ban 5.1 millió koronát fizettünk.
A különböző országokban más-más arányokat ölt a sör élvezete. Az 1881-ben készült kimutatás szerint Belgiumban 166 liter sör jut évenként egy emberre, Angolországban 126 l, Németországban 84.7 l, Dániában 811, Hollandiában 42 l, Svédországban 37 l, Svájczban 35 l, Norvégiában 34 l., Ausztriában és Magyarországban 30 l, Francziaországban 23 l, Oroszországban 9 l, Olaszországban 0.6 liter.
Ez a fogyasztás, melynek kimutatása dr. STEIN FÜLÖP-nek "Az alkoholizmusról" szóló értekezésében található, az 1901-ből származó adatok alapján a legtöbb országban még emelkedőben van. Az emelkedés tett Belgiumban 16 litert (összesen 182 liter évenként és fejenként), Angolországban 5.8 litert (összesen 181.8 litert évenként és fejenként), Németországban 25 litert (összesen 109.7 litert évenként és fejenként), Dániában 21.9 litert (összesen 102.9 litert évenként és fejenként), Svájczban 5 litert (összesen 40 litert évenként és fejenként), Ausztriában 2 litert (összesen 32 litert évenként és fejenként). A fogyasztás csökkent Svédországban 10 literrel (összesen 27.2 literrel évenként és fejenként), Norvégiában 3.5 literrel (összesen 37.5 literrel évenként és fejenként), Francziaországban 0.4 literrel (összesen 22.6 literrel évenként és fejenként), Oroszországban 4.4 literrel (összesen 4.6 literrel évenként és fejenként). DR. STEIN FÜLÖP a magyarországi sörfogyasztást évenként és fejenként 9.76 literben számította ki.
Érdekes néhány város lakosságának sörfogyasztása. Münchenben minden egyes lakosra 566 liter esik évenként, Berlinben 160 l, Bécsben 145 l, Budapesten 48 l, Párisban 11 l, Rómában 5 liter.
Nézzük csak néhány szóval a sör chemiai alkatát!
A sörnek más szeszes italok mellett az a nagy jósága, hogy a szeszen kívül fehérjét, foszforsavas sókat és széndioxidot is tartalmaz. Százalékban fejezve ki a sör összetételét, körülbelül 88% esik a vízre, a szesztartalom 2.5 és 5% között ingadozik; a benne levő tápláló anyag úgynevezett extractivtartalma 4–7, ritkán több százalékot tesz, ebből 00.7% fehérje. Tápláló anyagának megítélésében igen eltérők a vélemények. Voltak, kik folyékony
(1) Magyarországon általában igen változik a sörgyártás. Így pl. az 1895-iki statisztika 1.493,829 hl-t mutat ki, már a következő évben 348,510 hl-t tesz a többlet, de 1899/1900-ban 50,348 hl-rel kevesebbet főztek, mint 6 évvel ezelőtt.
kenyér névvel tisztelték meg, akadtak viszont, kik minden tápláló értéket megtagadtak tőle. E szélsőségekkel szemben a középút a helyes; annyi igaz, hogy a sörnek extractiv-tartalma tápláló anyagokból áll, a melyek olyan állapotban vannak benne, hogy könnyen megemészthetők. De a tápláló anyag mennyisége oly csekély, hogy még a jó sör is alig versenyezhet a gyümölcscsel. Ezt az összehasonlítást megértjük, ha tekintetbe veszszük, hogy 2 kg körte tápláló anyag tekintetében egyértékű egy tojással, vagy pedig 4 zsemlyében ugyanannyi a táplálék, mint 2 liter sörben. Tehát a sör rendkívül drága táplálék, hiszen az ember a sör áráért tízszeres értékű tápláló szert vehetne.
A sörnek tulajdonképen négy ható anyaga van; első helyen említendő az erjedés következtében keletkező széndioxid, mely a sör üdítő hatását okozza; a szesztartalom részegítő hatású; az extract tartalma teszi tápláló anyagait, a komló pedig érzékeinkre hat kellemesen. (1)
A sörnek csekély lévén a szesztartalma, ennek felel meg részegítő hatása is, a melyet a sörnek többi anyaga, különösen a komló még enyhít.
A sörnek részegítő hatása tehát jóval csekélyebb, mint a közönséges asztali boré, de nagyobb mennyiségben élvezve, a szesz részegítő, de még jobban a komló kábító hatása kínos állapotot (sör-részegséget) idéz elő. A sörnek állandó és sokáig tartó élvezete elhízást okoz, (2) melylyel flegmatikus állapot, lustaság és közönyösség jár. Idővel fokozódik a hatás, mely a szellemi tehetségek megbénításából (elbutulásból) áll: ez az állapot annál előbb következik be, minél rosszabbul táplálkozik az ember; ezekhez járul mint szervi baj a gyomor- és szívtágulás.
Íme, most ismerünk rá a kezdetben említett sörivóra; most megértjük már, miért maradt nyugodtan ülve: nem szellemi felsősége nyilatkozott meg ebben, hanem a sok sörivás okozta tunyasága.
3. A bor és a borféle italok.
Minden borbarát nagyra van vele, hogy a borról sok monda szól, babona azonban egy sem. De a borbarátnak még sok más erőssége is van. Így szokás a bort az igazság és világosság jelképének tekinteni. Borban az igazság – mondja a közmondás is. Bor, búza nélkül didergés a szerelem (Sine Baccho et Cerere friget Venus). Egy másik változatban így szól a sokat jelentő szállóige: Bor, búza, békesség. Hát még mit szól-
(1) A komló nemcsak tartóssá teszi a sört és fűszerül szolgál, hanem a szeszes erjedést is elősegíti, a mennyiben a maláta-lébe esetleg kerülő baktériumokat káros hatásaikban gátolja. A szesz a szervezetben hirtelen oxidálódván, a táplálékoktól, különösen a zsírtól vonja el a szükséges oxigént, a miért is a zsír a test más részein rakódik le, még pedig a legtöbbször a májra és a szívre; ettől az egesz szervezet szenved, s végzetes következményeket is vonhat maga után.
nak a költők? Erre nézve azt tapasztaljuk, hogy a legősibb idők óta a költők és a bor között bizonyos titkos rokonérzés tapasztalható. Számos költő a borból merít lelkesedést s mindnyájan abban egyeznek meg, hogy az összes italok közül csak a bor méltó a megéneklésre. HOMÉROSZ-tól kezdve a XX. század utolsó fűzfapoétájáig mindegyik variálta a zsoltáríró e mondását: "A bor megörvendezteti az ember szívét".
A bordalok száma légió minden korbeli népnél. Nagy neveket lehet e helyen említeni, minők pl. ANAKREON, HAFIZ, GOETHE, VÖRÖSMARTY stb., mindegyik hozzájárult a bor dicsőítéséhez.
De még a komoly tudós is lelkesedik a borért. A hírneves id. ERDMANN azt mondja: A bor az istenség legszebb gondolata.
Nagy jelentőségéhez képest a mondába is belekerült a bor meg a szőlő.
A magyar hagyomány így szól: Midőn Noé kibocsátotta a galambot, a mely olaj-ágat hozott, kiment a bárkából s vesszőt szedett össze, hogy a víz apadását megjelölje. Abból a sok beszúrt vesszőből támadt a szőlő; így lett Noé-nak szőlőskertje. Más változat szerint a szőlő már az özönvíz előtt is megvolt s Noé úgy mentette meg a pusztulástól, hogy bárkájába vette. Az Ararát tövén Ecsmiadinban lakó szerzetesek még ma is mutogatják azt a szőlőtőt, melyet állítólag Noé ültetett.
Egy másik monda Európa nyugati részébe visz bennünket s így szól: Midőn JÉZUS Urunk a földön járt, eljutott egyszer a Bodeni-tó mellékére, Lindau városába; későre járván már az idő, éjjeli szállás után nézett. Hanem a lindauiak ridegek és szívtelenek voltak s kiutasították az Urat tanítványaival együtt. JÉZUS nyugodtan törte e csúfságot, de a kissé haragos termeszetű PÉTER apostol kegyetlenül szitkozódott. Már besötétedett, mikor végre egy szegény napszámos kunyhójában szíves fogadtatásra találtak; a szegény ember még a betevő falatját is megosztotta vendégeivel. Mikor JÉZUS lefeküdt aludni, azt mondá a szegény embernek: "Ember, te igen jó vagy, velünk is jót tettél: kivánj magadnak valamit!" Erre azt mondá a szegény ember, hogy van neki egy kopár területe s nagyon szeretné, ha szőlő teremne rajta. JÉZUS nem szólt semmit; reggel jókor elhagyta a szegény embert, a ki a kívánt helyen pompás szőlőkertet talált. Mikor a lindauiak ezt megtudták, küldöttséget menesztettek JÉZUS után és kíséretével együtt meghítták a városba, hol nagyszerűen kívánták fogadni. JÉZUS Urunk az ő nyájas és szelíd modorában elfogadta a meghívást.
Az első lakoma után a lindauiak előhozakodtak rejtett kivánságukkal s szintén szőlőskertet kértek. JÉZUS Urunk teljesítette kérésöket és folytatta vándor útját. Hanem PÉTER apostolt rendkívül bántotta e nagylelkűség s haragjában felkiáltott: "Uram, miért engeded, hogy e barátságtalan és önző embereknek boruk teremjen?" Erre JÉZUS Urunk szelíden a vállára ütött PÉTER-nek és mondá: "Hadd őket a borukkal, nem lesz benne köszö-
net!" (1) Azóta terem bor a Bódeni-tó mellett, de olyan savanyú, hogy ihatatlan; de azért mégis megiszszák.
Úgy a borra, valamint a régi görögökre igen érdekes fényt vet, hogy a bort istennel azonosították, azért ha valaki Dionysos (Bacchus) oltárán igen sokat áldozott (azaz sokat ivott), azt mondták rá "Telve van istennel", a mit a mai profán korban a görögök is és mi is egészen másképen nevezünk meg. A görögök és velök sok más nép azt tartotta, hogy a bor nemcsak érzéki élvezet, hanem egyúttal a szellemet is fogékonynyá teszi a szép és költői iránt. Ezért van, hogy a görögök a szőlőművelés istenét, Dionysost egyúttal a kultura istenének tekintették és tisztelték is. A görögök megszabadítónak, vagy gondűzőnek (Lyaeus) nevezték; ugyanígy voltak a rómaiak, kik ugyanez alapon Liber-nek mondták. Dionysos ünnepét víg körmenettel ülték meg, mely ünneplésnek nyomai a vevey-i híres vinczellér-ünnepélyen még ma is megvannak. A főünnep azonban a művészetek versenyében állott. A művészetek e versenye felette fontos hatással volt a görögök költészetére, különösen a drámára. Mindez tehát a szőlőművelés istenének kultuszából eredt. AESCHYLUS, SOPHOKLES, EURIPIDES, ARISTOPHANES halhatatlan művei az athéni vinczellér-ünnepek alkalmára készültek; mindnyáját Dionysos színházában, az athéni Akropolis alján adták elő.
De nemcsak a görögöknél és rómaiaknál volt a bor a népre hatással, más népeknél is lehet ezt tapasztalni. Így azt állítják, (2) hogy azokban az országokban, melyekben a bor nemzeti, tehát népital, a nemzeti jellem is szeretetre méltóbb, az emberek társasabbak, vidámabbak. Ezt tapasztaljuk, ha Francziaországot Angolországgal, déli Németországot pedig északi részével hasonlítjuk össze.
A szőlő őshazája. Valamint a szőlőről, úgy a borról eddig hallottakból arra következtethetünk, hogy mindkettőnek igen nagy és változatos multja van. E multról is akarván szólni, első sorban az a kérdés merül fel: hol van a szőlő eredeti hazája?
Ha e kérdést el akarjuk dönteni, úgy találjuk, hogy e tekintetben a történelmi emlékek nem elégségesek.
A bortermő szőlő (Vitis vinifera) a Vitaceae családjába tartozik, melybe a trópusi vidékek erdeiben található hatalmas kúszónövények is tartoznak. E nagy családban a Vitis-nem az egyedüli, a mely mint termesztett növény nagy jelentőségre tett szert.
(1) E mondának van némi alapja. Ugyanis HEMMERLIN szerint még a XV. században is olyan rossz volt a zürichvidéki bor, s a szőlőszemek oly kemények voltak, hogy csakis hatalmas gerendával lehetett a szőlő nedvét kisajtolni. Jelenleg a Bodeni-tó egész partját befutja a szőlő, s néhol igen jó bor terem, minő pl. az úgynevezett királybor (Bodmann mellett). A Bodeni-tó vidéki szőlők a VII. századból származnak.
(2) COHN, Die Pflanze.
Számos bizonyítékunk van, hogy a szőlő már a történelem előtti időben termett Európában. Így többek közt megtalálták a szőlő levelét a tufában Montpellier környékén; egy másik ilyen lelet a Provence-ból származik. Belgiumban (Bovere, a Schelde völgyében) találtak a kőkorszakból származó szőlőnyomokat. CLERICI szerint a Föld mindkét féltekéjén már a harmad korszakban találni a Vitis nemet. A geologusok a miocén felső rétegeiben Németországban, Angolországban, Izland szigetén és Olaszországban olyan szőlőt találtak, mely a bortermő szőlőre emlékeztet; de a pliocén felső rétegeiben megjelenik maga a bortermő szőlő is. Ez alapon hiszi BUSCHAN, hogy a szőlő európai eredetét be lehet bizonyítani; ámbár bizonyos, hogy az adatok nem szólnak egyúttal szőlőművelésről, mely mindenesetre [mindenképpen] keletről származik, azon vidékről, hol a szőlő vad liána módjára önként termő állapotban nő.
Ez a Fekete- és Kaspi-tenger közötti vidék, különösen a Kaukázus déli része, mely vidéket azért a szőlő eredeti hazájának, vagy legalább is legrégibb előfordulása helyének szeretik tartani, a honnan a legősibb időben a legkülönbözőbb tényezők közreműködésével, mint pl. a madarak, a szél, a légáramok útján elterjedt.
Önként termő állapotban Európa déli részében is lehet találni szőlőt, így Nápoly vidékén az erdőkben; gyümölcse is megehető, ha éppen nincs jobb, de borkészítésre nem alkalmas.
Mennyivel különb a kaukázusvidéki szőlő! Hol kar-, hol czombvastagságú, sőt méternyi kerületű törzse a fák koronájába kapaszkodik s a venyigék a legmagasabb fák csúcsáig kúsznak fel. E venyigéket, melyek évenként 6–7 méter hosszat nőnek, sohasem vágják le. A rendkívül bőséges gyümölcs úgy is nagyon édes s áthatóan jóillatú, édes narancssárga bort szolgáltat. E vidékeken oly bőségben terem a szőlő, hogy senki sem fárad a fák tetejébe, hogy a nehezebben hozzáférhető szőlőt leszedje; ezek összeasznak s úgy esnek le. Az odavaló borokról némi fogalmat szerzünk, ha megemlítem, hogy némely szőlő-fajváltozat olyan sötétpiros bort ad, hogy a nők levelet írnak vele.
Ghilan perzsa tartományban beláthatatlan magasságig emelkedik a szőlő a fák fölé s karvastagságú kacskaringói úgy szövődnek össze, hogy áthatatlan sűrűséget alkotnak. Kitűnő bor terem Iszpahan és Siraz vidékén is. Perzsiában általában fontos tényező a bor, erről tanuskodik az a körülmény is, hogy a szőlő levének ott 132 neve van.
A szőlőművelés terjedése. A szőlőművelés e vidékekről vette útját a földön; valamint a szemita törzsek, úgy az árja népek is e vidékről indulván ki és széledvén el, egyúttal a szőlőművelést is terjesztették. Ezt annál inkább tehették, mert valamint Palesztinában, Egyiptomban és Indiában is, úgy déli Európában is találtak már szőlőt vad állapotban. Minthogy e vándorlás iránya leginkább nyugat felé tartott, a szőlőművelés is jobban és korábban terjedt nyugat, mint kelet felé. (DE CANDOLLE, Termesztett növényeink eredete.)
E tény sokoldalú kutatások alapján be van bizonyítva, ennek felelnek meg a különben igen gyéren található történelmi adatok és más emlékek is. Nézzünk előbb kelet felé! Khinába, hol az északi vidékeken jelenleg is termesztik a szőlőt, Kr. sz. e. 126-ban Khotánon, Kasgaron, Turfanon és Hamin át került a szőlő. KANGI császár volt az első, a ki műveltette; nagyra is volt e tettével, s úgy nyilatkozott, hogy ezzel nagyobb érdemet szerzett hazája előtt, mint ha 100 porczellántornyot emelt volna. Népitallá azonban nem vált a bor Khinában, minthogy ott jobban kedvelik a pálinkaféle italokat.
Egyébiránt, úgy látszik, hogy a szőlőművelés és bortermesztés Khinában igen változatos sorsban részesült; sokszor eltiltották a bortermesztést és kiirtották a szőlőt, úgy hogy némely tartományban az emléke is eltűnt.
Visszatérve a szőlő eredeti hazájába, innen kövessük nyugat felé. Első állomásunk Palesztina. Itt is famagasságot ér el a szőlőtőke s nagykiterjedésű hajtásaival és lombjával 10 méter hosszú és ugyanilyen széles kunyhót tud befödni. Ily szőlőtőke megélhet nemzedékről-nemzedékre s ezer éves is lehet. E nagyságnak megfelelnek a levelek is, melyek majdnem az egész éven át a legkellemesebb árnyékot nyujtják. Nálunk a szőlő virága csak néhány napig kedveskedik illatával, Palesztinában pedig fél éven át virit. A jól ápolt szőlőtőke nemcsak fél évig virít, hanem júniustól deczemberig, tehát ugyancsak egy fél évig érleli a termését. Ily tőkéken az 5–10 kg súlyú szőlőfürtök mindennapiak, a bogyók pedig szilva nagyságúak. (1) A fürtök néha a 9 kg-nyi súlyt is elérik. Ilyen lehetett az, melyet a MÓZES küldötte kérnek Eskol völgyéből rúdon vittek a zsidók sátorába. (MÓZES 4. k., 13., 24.)
Hogy mikor került a szőlő Örményországból Palesztinába, erre a Bibliának az a híre vonatkozhatik, mely szerint Noé a szőlőművelést már ismerte. Noé utódjai Örményországból elterjedvén, szétvihették a szőlőt is. (2) E mondaszerű adatokkal szemben bizonyos, hogy Kánaánban sokkal az izraeliták bevonulása előtt művelték a szőlőt. MELCHISEDECH, Jeruzsalem öreg királya, kenyeret és bort adott ÁBRAHÁM-nak. Ebben az időben tehát a bor egyrangú volt már a kenyérrel. Ez időben rendes szőlőkertekben művelték a szőlőt, a miről a Biblia tanuskodik. (MÓZES, 4. k. 21., 22.)
A zsidók Kánaánban letelepedvén, legelőbb is a földbirtok ügyét rendezték. E rendelkezés a szőlőművelésre is vonatkozott s rendkívül humánus szellemtől volt áthatva, így pl. a szőlőtulajdonosoknak meg volt parancsolva, hogy csak nagyjából szüreteljenek, hogy az idegenek és szegények számára is maradjon valami. A zsidók gondosan művelték a szőlőt s jó és tartós
(1) SCHULZE, Biblische Naturgeschichte. SCHULZE járt Palesztinában s 1754. augusztus 7-éről keltezett naplójában elragadtatással szól a palesztinai szőlőről. A szőlőművelés azonban – FURRER szerint – alig jöhet tekintetbe s igen hanyagul űzik. (FURRER Wanderungen durch das heilige Land.)
(2) Zsidó hagyományok szerint Noé Hebron vidékén ültette első szőlőjét, sőt a tudós zsidó papok ennek közelében vörös földdel borított szántóföldet is mutattak, melynek földjéből Isten Ádámot teremtette. Szóval Hebron vidéke igen nevezetes volt.
borokat is termesztettek. A legjobb borok Kölesyriában, Eskol völgyében és Engeddi vidékén termettek.
A szőlőművelés másik ősi területe Egyiptom, a hol nemcsak élvezeti czélra, hanem áldozatul is használták a bort.
Palesztinából és Egyiptomból igen jókor kerülhetett a szőlőművelés Görögországba; mikor került oda, Thráczia felől kapta-e, vagy más úton, nem tudjuk. Biztosra vehető, hogy ez ország őslakói, a pelasgok, még nem művelték, hiszen csak gyümölcsből és gyökerekből éltek. Csak mikor Kr. e. 1530 körül más néptörzsek is, egyrészt Kekropsz és Danaosz vezérlete alatt Egyiptomból, másrészt Kadmusz vezérete alatt Fönícziából, valamint Pelopsz vezérlete alatt Kis-Ázsiából vándoroltak be, honosodott meg más termesztett növényekkel együtt a szőlő is. Kekropsz maga még vizet használt az áldozatoknál, de néhány századdal később a trójai háború idejében (1100 körül) a férfiak és a nők is ittak már bort. HOMÉROSZ idejében már tartóssá is tudták tenni; hiszen ő már 11 éves borról tesz említést (Odyssea III. 390–392.). Az ősi borok közül a maronei, a pramnei (Pramne hegyén Icarus szigetén), a későbbi időben Chiosz, Leszbosz, Kosz és Rhodosz szigetének borai nagy hírnek örvendtek, sőt a görög borokat Itáliában oly nagy becsben tartották, hogy a vendégeket csak egyszer kinálták meg görög borral.
A szőlőműveléssel együtt járt egyúttal a Dionysos-kultusz is. A szőlőművelés és a Bacchus-kultusz idegen volta mellett bizonyít az is, hogy a görögök maguk is a Hindukus hegységet szerették ez isten születése helyének tekinteni. Nincs ország, melyben a szőlő és a bor oly nagy jelentőségre tett volna szert, mint Görögország. A bor a görögök minden házi, minden nyilvános és egyházi életével szorosan szövődött össze, úgy hogy a művelődés képviselőjéül lehet tekinteni. Ez ital jelentőségét bizonyítja az is, hogy számos görög város és ország róla kapta nevét. Így pl. a mai Aegina szigetének régi neve Oinóné (oinos = bor); ezenkívül Oiniadai, Oineón és Oinóé nevű városok is voltak.
A szőlőművelés továbbterjesztői egyrészt a fönícziaiak valának, kik Kréta szigetéből kiindulva, az Aegei szigeteken honosították meg, másrészt a görögök, kik hajózásaik alkalmával Itáliába hozták.
Rómában az első király (ROMULUS) idejében 754. körül Kr. sz. e. még oly ritka volt a bor, hogy áldozatoknál tejet használtak. De már NUMA (713–672) törvényei elrendelik, hogy csakis nyesett szőlőből készült bort szakad az isteneknek áldozni; NUMA azonban egyúttal tiltja azt a szokást, hogy a halottak elégetése alkalmával borral öntsék le a máglyát, nyilván azért, mondja PLINIUS, mert akkor még kevés volt a bor.
Itáliában idővel nagy mértéket öltött a szőlőművelés és bortermesztés s a növény rendkívül jól bevált; legelőbb Latiumban és Campaniában terjedt el s csak később jutott a Pó-folyó mellékére.
Hogy milyen becse volt abban az időben a kornak, arról a következő eset tanuskodik. A tusciaiak a latiumbeliekkel háborúskodván, le is győzték őket. Erre a győzelmes nép királya azt követelte a latiumbeliektől, hogy adó fejében szolgáltassák ki összes borukat. E szörnyű követelésen annyira megharagudtak a latiumbeliek, hogy inkább megújitották a háborút. Jupiter istenhez segitségért fordulván, megfogadták, hogy ha győznek, csupa hálából külön ünnepet fognak neki szentelni. A latiumbeliek győztek s attól fogva a győzelem napján, április 23-án, tartották az első, Vinaliá-nak nevezett ünnepet, mely azután a rómaiaknál is általános ünnep lett. Csakis az első Vinaliák után volt szabad az új borból inni.
Valószínű, hogy a szőlő több úton is került Itáliába; így jutott 180-ban Kr. e. Phocisból. Ebből lett a híres caecubumi bor, melynek jóságát HORATIUS, STRABO, PLINIUS és MARTIALIS egyaránt dicsőíti.
De azért már ezelőtt háromszáz évvel, HERODOTUS idejében különösen déli Itáliában oly bőven termett a szőlő, hogy HERODOTUS Oenotrix-nak, azaz a szőlőkarók országának mondja. Itália északibb részeiben az idősebb CATO (Kr. e. 154 körül) idejében vált a szőlőművelés általánossá, sőt a bortermesztés oly nagy arányú volt, hogy a félszigetnek kivitelre is telt, gabonát pedig kénytelen volt behozni, a mi miatt CATO, a rómaiak első gazdasági írója, több ízben panaszkodik.PLINIUS idejében Itália első helyen állt a bortermő országok közt; sőt annak is tudták módját, hogyan kell a bort tartóssá tenni. PLINIUS 200 éves bort is ismert. (1) Az ilyen régi borok olyan sűrűk lettek, hogy csak hígítva lehetett inni; a rómaiak azonban közönségesen nem hígították a bort, mint a görögök, hanem vagy jégben hűtötték, vagy fűszerekkel keverték, sőt a legdrágább külföldi borokat hozatták is.
Sajátszerű, hogy a mily mértékben szállt alább Itália politikai és művelődéstörténeti nagyságáról, borai is oly mértékben rosszabbodtak s csakis midőn a legújabb korban az egységes Olaszország keletkezett, emelkedett és javult a bortermesztés is. (2)
E sajátszerű körülményt számos politikai ok is elősegítette.
Midőn ugyanis a déli vidék gyönyöreinek, a fügének, olajfának, de különösen a boldog mámort előidéző bornak híre az északibb vidékekre is eljutott: a népek vágya felébredt irántuk.
(1) PLINIUS egyáltalában sokat foglalkozik a borral. (Historia naturalis XIV. 19.) Többek közt azt mondja: A mi életünk abból áll, hogy az isteneket szolgáljuk. Azért nem szabad nekik nyesetlen szőlőtőkéről származó borral áldozni, de az olyan szőlőtőkéről eredő bor is megvetendő az áldozatoknál, a mely mellett ember fölakasztotta magát. Az olyan bor is el van tiltva, melyet sebes lábbal tapostak, vagy a mely valami beléje esett dologtól meg van fertőzve.
PLINIUS arkadiai borokról szól, a mely a nőket terméketlenné, a férfiakat pedig őrültekké teszi. A thasiusoknak volt olyan boruk (theriace), mely kígyómarás ellen kitűnő szerül szolgált stb.
(2) A leghíresebbek a Lacrymae Christi, mely a Vesuvon terem, utána következik az albani bor Róma közeléből. A szicziliai borok közül említendő a marsalai.
A római történetírók egy galliai származású kovácsról tesznek említést, a ki a IV. században Kr. e. Rómában dolgozott. Mikor hazájába visszatért, csodadolgokat beszélt az Alpesektől délre fekvő országról és pompás termékeiről. A merre a kovács járt, ellenállhatatlan vágy fogta el a népet. Ennek hatása alatt indultak el a gallok BRENNUS vezérlete alatt (390-ben) dél felé. Mikor aztán az Alpeseknek hóval fedett hágóit átlépték s a kék tavakat és Olaszország szép rónáját megpillantották, elhatározták, hogy nem térnek többé vissza zordon éghajlatú otthonukba s Róma elfoglalása és elégetése után letelepedtek felső Itáliában, mely attól fogva Gallia Cisalpina (az Alpeseken inneni Gallia) nevet kapott.
Körülbelül 700 évvel később, a népvándorlás idején (IV. század Kr. u.) a germán longobardok vándoroltak Itália északi részeibe; róluk kapta ez a vidék Lombardia nevét. A csábító eszköz ez esetben is a bor volt, melyet NARSES, JUSTINIANUS byzanczi császár vezére, küldött nekik.
Általában a népvándorlás egész ideje alatt a bor mágnesként hatott s számos északi népet vonzott Olaszországba. A római császárok is fölismerták ezt, azért nem volt szakad a barbároknak bort adni; ezt szigorú törvényekkel tiltották, hogy a déli vidék iránt való hajlam ne fokoztassék bennük.
Egyébiránt a dél felé való törekvés az egész középkoron át a német-római császárság történetében is végzetessé vált.
Itáliából, Bacchus kedves országából, miként SOPHOKLES mondja, Európa nyugati és északibb részeibe is lassan-lassan elterjedt a szőlőművelés és a bor. A Pyrenaeusi félszigetre aránylag igen későn került, valószínűleg római telepítvényesek útján, déli Francziaországba már a Kr. e. VI. században phocisbeli emberek útján jutott el, a kik görög hazájokból elűzve, a szép Massiliát, a mai Marseille-t alapították. Innen azonban csak kis távolságra terjedt a Rhone völgyébe, de már a köztársaság utolsó századaiban, körülbelül az I. században Kr. sz. e. a tiroli és veltlini borok (rhaetica néven) nagyon kedveltek voltak Itáliában.
Spanyolországban és Francziaországban csak a gazdagok ittak bort, a nép még sokáig megmaradt nemzeti italánál, mely erjedt gabonából készült.
A szőlő történetében fordulót jelentett, midőn JULIUS CAESAR, hogy a római nép kegyét megnyerje, 44,000 hordó falernusi és chieri bort ajándékozott Róma lakosainak, kiket 22,000 szobában megvendégelt. (1) Mikor aztán czélját érte s Gallia kormányzójává lett s az egész országot az északi tengerig meghódította: nyomában haladtak a római szokások, a római kultura és így a szőlőművelés is, úgy hogy egy századdal később a bordeauxi, vienni, narbonnei borok Itáliában is híresek voltak. De nemcsak galliai
(1) A gazdag rómaiaknak rendszerint igen nagy borkészletük volt. HORTENSIUS halála után 10.000 akó chieni bort hagyott hátra. LUCULLUS – VARRO szerint – több mint 100,000 ohm-nyi (cadus, à 394 l) görög bort osztott ki a nép között.
borok kerültek Itáliába, hanem a szőlőnek olyan változatai is, melyek az új viszonyok között keletkeztek.
A galliai borok jó híre arra indította DOMITIANUS-t, hogy – egy éhinség alkalmával – az olaszországi borok érdekében a galliai szőlők felét elpusztíttassa. (1) E rendeletet PROBUS császár megszüntette 280-ban; ekkor aztán a szőlőművelés még nagyobb arányokat öltött, de a Rajnát a római uralom idejében nem lépte át a szőlő. A rajnavidéki szőlőművelés alapját NAGY KÁROLY császár vetette meg; az első szőlőt Rüdesheim vidékén ültette el. Leghíresebb szőlői Burgundban voltak, a melyek még ma is Charlemagne néven ismeretesek. (2)
Láttuk tehát, hogy a rómaiak uralma alatt egész Francziaország és déli Németország a Felső-Dunától a Lahn folyóig a kultura áldásaiban részesült. E kulturát a római birodalom bukásával a népvándorlás áradata söpörte el és tette tönkre – legalább részben.
Ekkor a kereszténység volt az, a mely az enyésző kulturát újra fölélesztette s minthogy a kereszténység a bort a maga szent misztériumaiba fölvette, védelme alá fogadta egyúttal a szőlőművelést is. Ekkor terjedt a szőlő a Rajna jobb partjára NAGY KÁROLY császár útján, a mely tette nagy kulturális munkát jelent, mivel a szőlőművelés számára csak olyan területeket foglaltak le, melyeket eddig nagyrészt erdőségek borítottak s a melyeket előbb művelhető állapotba kellett helyezni, a minek következtében a kultura más áldásai is eláraszthatták a vidéket. A Rajna vidéke NAGY KÁROLY császár idejében szintén ilyen ősi, érintetlen vidék volt, melyet előbb művelhető állapotba kellett helyezni. A szőlőművelés terjesztése tehát abban az időben sok helyen a kultura terjesztését jelentette. E munkában a szerzetes rendek nagy segítségére voltak a királynak, különösen a benczések és czisztercziták, a kik a kereszténység terjesztése közben nemcsak a szőlőművelést, hanem első sorban a földművelést és gyümölcstermesztást is terjesztették és megkedveltették a néppel s rövid idő alatt nagy vagyonra tettek szert. Svájczban SZT. GALLUS-t, ki a szt. galleni kolostort alapította, tisztelik a szőlőművelés atyjaként; a X. században már oly nagy volt a kolostor borkészlete, hogy nem fért el a pinczékben. Svábországban SZENT URBANUS honosította meg a szőlőművelést. Benczés papok a XV. század végén ültették a szőlőt a Johannisbergen, SZENT BEIMO 1073-ban Meissenbe hozta a szőlőt, OTTÓ bambergi püspök 1128-ban honosította meg Pommerániában stb. Szóval a papok nagy terjesztői és művelői voltak a szőlőnek, a minek következtében a legtöbb szőlő a középkorban a kolostorok birtokában volt. S minthogy a szerzetesek inkább a bor minőségére, mint meny-
(1) E rendeletnek igazi oka az volt, hogy az itáliai borokat féltette.
(2) E vidék legnevezetesebb bora a chambertini, melynek jósága mellett az a történelmi tény is bizonyít, hogy a citeauxi apát 30 hordó chambertini borért a kardinális süveget kapta IX. GERGELY pápától.
nyiségáre ügyeltek, a kolostorok bora vinum theologicum néven a legújabb időkig híres volt. Tehát a bor és sör, miként láttuk, nagy bőségben volt a kolostorokban. (1)
A szőlőművelésre a keresztes hadjáratok is hatással voltak, a mennyiben a keresztes vitézek a keleti országokból, különösen Görögországból és Szíriából hoztak szőlőt.
Európa nyugati részeiben ennek következtében állandóan emelkedett a szőlőművelés és bortermesztés, úgy hogy már a középkor folyamán nagy kereskedelmet folytattak a németek a borral: kivált Norvégia felé törekedtek. Vállalkozásukat nem szívesen fogadták a magas északon, mert attól féltek, hogy a bor a népet elrontja. (2)
Másképen állott a dolog Európa keleti részében, különösen a Kárpátok övezte vidéken s így hazánkban ís, a melynek egy része Pannonia néven szintén római provinczia volt. Itt azt a sajátszerű jelenséget találjuk, hogy még az V. században Kr. u. sörrel fogadták a görög küldöttséget, tehát oly időben, midőn a nyugati provincziákban már igen nagy arányokat öltött a szőlőművelés.
PROBUS császár volt az, ki Kr. u. a III. században az alsó Duna vidékén, a mai Merovicz közelében az első szőlőt elültette. PROBUS császár maga is Pannoniába (Sirmiumba) való volt és a Duna melletti szőlők ültetésére a katonaságot használta fel béke idején, a miért azután megölték. PROBUS-nak számos más vidék is köszönhette a szőlőművelést, de a tulajdonképi Magyarországba még csak jóval később került a szőlő.
Az első szőlőket Görögországból hozták Pannoniába és később a Kárpátok alá. A XII. században II. ISTVÁN király alatt olaszországi szőlők is kerültek hazánkba. Az Anjou-házkól származó NAGY LAJOS király alatt (1342–1382) olasz gyarmatosok jöttek a tokaji Hegyaljába és Tállyára, ezek is olasz szőlőt hoztak magukkal. (3) A tokaji bor a XV. század óta híres, a mely hírnév még emelkedett, mióta (1500-tól) aszúbort is készítettek.
Ausztriában Kr. u. a VIII. században kezdődött a bortermesztés; oda nyugat felől jutott el a hittérítők révén.
A mai Oroszországban PÉTER czár (a XVII. században) honosította. meg a szőlőt, neki e tekintetben nagy érdemei vannak; az ő parancsára
(1) E körülmény párosulva nagy jóléttel, nagy vonzóerővel hatott. Igy pl. a fuldaui kolostorban, melyet az angol származású WINFRID (más néven BONIFACIUS) szerzetes 774-ben alapított, eredetileg 7 szerzetes telepedett le s még az első kolostorfőnök halála előtt a szerzetesek száma meghaladta a 400-at; e nagy létszámmal a vagyon és jövedelem nagysága is aranyos volt. A szt. galleni kolostor birtokában 100.000 hold föld volt.
(2) Egy alkalommal SVERRIS király a német kereskedőket be sem bocsátotta Bergenbe.
(3) A hegyaljai szőlők más forrás (SZIRMAY DE SZIRMA) szerint IV. BÉLA idejéből származnak, ki 1241-ben Olaszországból és Görögországból (Morea) hozatta. LAJOS király olaszországi hadjárata alkalmából a magyarországi szőlők ismét újabb fajokkal szaporodtak.
11 kormányzóságban ültettek szőlőt s egyengették útját a kulturának. Egyikben-másikban nem sikerült a törekvés, mégis az ő érdeme, hogy déli Oroszországban, de kivált a Krimi-félsziget jelenleg sok bort tud kivinni.
Áttekintve Európa szőlőművelését, azt látjuk, hogy északi határvonala , igen ingadozó: Francziaországban a 47.3° az északi határ, a Rajna vidékén az 51°, Sziléziában az 52°, ettől keletre folyton alább száll Besszarábiáig, hol a 40. szélességi fok a szőlőművelés északi határa.
A többi földrészről kevés mondani valónk van.
Afrika északi részein igen korán terjedt el a szőlőművelés a fönícziaik útján. Marokko nyugati partjain rendkívül magasztalt bor termett nagy bőségben. A szőlőről kapta nevét az Ampelusia hegyfok is (a mai Spartel-fok). A Kanári-szigeteken, jóllehet az említett kiváló bortermő vidékhez közel vannak, még csak V. KÁROLY (XVI. század) óta terem igen jó hírű bor. V. KÁROLY a Rajna vidékéről küldött oda szőlőket. Madeira szigetére 1421-ben került a szőlő Kréta és Ciprus szigetéről. A Fokföldön az oda menekülő hugenották ültették a szőlőt; e vidék borai a jobbak közül valók.
Amerikában svájczi telepítvényesek kezdték a szőlőt művelni 1620-ban, de kevés sikerrel; az európai szőlővel, t. i. a nemes bortermő szolovel nem tudtak boldogulni, míg végre 1821-ben egy Amerikában bentermő szőlőből sikerült bort készíteniök. Az amerikai szőlőből készült bor többnyire igen kellemetlen ízű és rókaszagú, a mit az amerikaiak megszoktak ugyan, de az európaiak meg nem tudnak kedvelni. (1) újabban az amerikai szőlőfajokba oltják az európai szőlőnek legnemesebb fajtáit, miáltal olyan bort kapnak, mely a legkitűnőbb európai borokkal vetekedik.
Japánban régóta művelik a szőlőt, de bort nem készítettek belőle; csak 1880-ban alapított a kormány franczia, német és ausztriai szőlővesszőkkel szőlőtelepet, hogy bort készítsen.
A szőlőművelést előmozdító és gátló tényezők. Láttuk a szőlőt világkörüli útjában; keletről nyugatra haladva ismét Ázsiába értünk vele, a honnan kiindultunk. Közbe-közbe messze északra, majd délre jutottunk, úgy hogy a szőlő északi hátára legalább is 15 földrajzi fok, tehát 1000 km között ingadozik.
E nagy ingadozást tapasztalva, önként merül fel az a kérdés: mely viszonyok szükségesek a szőlő fejlődésére, hogy az ember munkája, törekvése sikeressá váljék, és mely körülmények hátráltatták a szőlőművelést?
Természetes, hogy szőlőművelés csak ott lehetséges, a hol a szőlő megérik. Erre nézve bizonyítja a tapasztalat, hogy a szőlő ott fejlődik, hol az áprilistől októberig terjedő időközben a havi középhőmérsék 15° alá nem száll és a hol az évi közepes hőmérsék a 21° fokot meg nem haladja. De a hőmér-
(1) Amerika legjellemzőbb szőlőfajai a Vitis rotundifolia, Vitis cordifolia, Vitis labrasca és Vitis aestivalis.
sék nem az egyedüli föltétel: sok más éghajlati és egyéb körülmény is van rá hatással; ezeken kívül még igen gondos ápolást is kíván a szőlő. Csak egy dologban nem kényes, t. i. a téli fagy tekintetében. Megesik, hogy a téli hideg következtében a gyümölcsfák nagy része elpusztul, a szőlőnek azonban semmi baja nincsen, mert mélyreható gyökereihez nem egy könnyen ér a fagy. Mégis megtörtént, hogy az 1437-ik évi hideg tél a visztulavidéki szőlőket tönkretette, a melyeket azután nem is újítottak fel többet. Annál érzékenyebb a szőlő a májusi fagyok iránt.
A ködös tengerpartot kerüli a szőlő, a folyók völgyében gyakran előforduló köd azonban nem igen árt neki.
A hol a szőlő szabadon nő, ott leginkább a nedves, mocsaras erdőségeket kedveli; a szőlőművelés czéljaira azonban leginkább a száraz dombokat használják. A magasság, a meddig a szőlő a hegyeken felemelkedik, attól függ, hogy milyen földrajzi szélesség alatt terem: minél délibb fekvésű a hegység, annál magasabbra emelkedik rajta a szőlő. (1)
Szóval a szőlő csak a mérsékelt éghajlat terméke, a forró éghajlatot nem szereti, mert a Nap folytonos nagy heve nem juttatja azon nyugalomhoz, melyre szüksége van, hogy egészségesen fejlődjék s a termése megérjen. Ennélfogva a szőlő déli határa a szárazföldön az északi szélesség 30-ik foka s csakis ott, a hol a tenger a Nap hatását mársékli, húzódik a határ a 10-ik fokig. A déli féltekén a 33. és 35. fok közt van a szőlő határa. Ezért fogadják kétkedéssel az egyiptomi szőlőművelésről szóló híreket.
Általában mondhatni, hogy a hol a szőlő délen megszűnik, ott kezdődik a pálmák területe, kivált a datolyáé. Kevés oly hegyvidék van, hol a datolyapálma és szőlő együtt található. Ilyen volt régebben Palesztina. Ezért van, hogy pénzein hol a szőlő, hol a pálma szolgált simbolumként. Az a hely pedig, a hol a termő szőlő és a termő datolya Palesztinában találkozott, a Bibliában fel van jegyezve s minthogy e találkozás azóta (2000 év) nem változott, hanem most is ugyanott van, ez a körülmény ARAGO-t, a szellemes franczia csillagászt, arra az érdekes következtetésre vezette, hogy a Föld kihűlése 2000 év óta egy fél fokkal sem haladt előbbre, mert különben e két, a hőmérsékleti különbség iránt igen érzékeny növény találkozása nem lehetne ott, a hol most is valóban van.
Talaj dolgában kevésbbé kényes a szőlő; szereti ugyan a vulkáni eredésű talajt, mint pl. a Hegyalján, de azért megnő a homokos területen is, mint pl. a Nagy Magyar Alföldön; a rajnavidéki borok palakő-hegységen nőnek, Champagne híres borai krétadombokon teremnek, sőt a régi
(1) Hazánkban 300 méternél nem emelkedik magasabbra, az Északi- és Közép-Alpesekben 450–500 méternyire, az Alpesek déli lejtőin 850 méternyire; az Aetna hegyén 1300 méternyire, Armeniában, Kasmirban és a Sinai-hegy lejtőin 1900 méternyire emelkedik a szőlő, sőt a Himalája némely vidékén csak 2700 méternyi magasságban kezdődik.
írók tanusága szerint a ravennavidéki mocsaras Pó lapályán nagyszerűen fejlődött a szőlő. (1)
Az éghajlaton és talajon kívül a szőlő megmunkálása is igen fontos tényező, mely azonban a természeti viszonyoknak megfelelőleg igen változó. A szőlő azon a vidéken, a melyet a hazájának mondunk, nem szorul gondozásra és mégis nagyszerű gyümölcsöt érlel, nálunk azonban – magára hagyatva – elvadul s apró szemű, fekete, savanyú bogyót terem, mely borkészítésre nem alkalmas.
Midőn aztán a szőlőművelés a déli vidéken elterjedt, nem is gondoltak az emberek arra, hogy a szőlőt növésében megakadályozzák, vagy hogy a bort másképen kezeljék, mint hazájában szokás. A szőlő felfutó természetét nem akadályozták s fára, többnyire szilfára (Ulmus), nyárfára, vagy eperfára kúsztatták, a miért a rómaiak arbustának (arbor = a fa) nevezték. Olaszország némely vidékén bevált a művelés e módja, azért még most is fára futtatják, különösen a Campagnákan, a hol az volt a szokás, hogy mielőtt a vinczellér a magas fáról leszedte a szőlőt, ingyen temetést biztosított a maga részére a szőlő uránál. Különben Itáliában ismertek más művelési módot is, a miről a gazdasági írók tanuskodnak; ugyanis a két SASERNA a szőlőnek alacsonyan való művelését ellenezte, egy harmadik író, SCROFA (77–50 körül Kr. e.) pedig nagyon védelmezte.
Általában legtöbbnyire karóra futtatják a szőlőt, azért nevezte HERODOTUS Itáliát a szőlőkarók országának. E művelésmód most is a legáltalánosabb.
De karó nélkül is művelik, a mennyiben hajtásait földön kúszni engedik. Így történt ez Carthagóban, Palesztinában, (2) a régi és a mai Görögországban, Francziaország némely vidékén (Provence), Spanyolországban stb.
Az a körülmény, hogy a bortermő szőlő rendkívül buján fejlődik és bőséges gyümölcsöt érlel, nagyon támogatta a régieknek azt a hitét, melyet a növények érző életéről tápláltak. A római gazdák mintaszerűnek mondták ugyan a szilfa és szőlő házasságát, de azért mégis egész komolyan tanácsolták, hogy a bortermő szőlőt évenként legalább egyszer le kell a fáról venni, hadd pihenjen néhány napig a földön, a melyre egész éven át sóvárogva nézett és hadd nyujtsa ki a fa szabadon, drága terhétől megszabadítva, karjait s legalább rövid ideig szabadon vegyen lélekzetet.
Hogy a szőlő nyesése kedvező a termésre s általában a növényre, csak véletlenül jöttek rá a görögök. Ugyanis észrevették, hogy azok a tőkék,
(1) Ez az utóbbi körülmény azért is nevezetes, mert bizonyítja, hogy nemcsak az elvadult szőlő nőhet meg a mocsaras erdőkben, hanem a nemes bortermő szőlőnek némely változatai is (Vitis vinifera var. spionia vel spinea), úgy hogy hegyi és mocsári szőlőt lehet megkülönböztetni, akárcsak mint hegyi rizst és mocsári rizst.
(2) A Libanon vidékén még most is a földön kúsztatják a szőlőt, kapálni sem szokás, hanem ökrökkel felszántják. (PETER BELON, Reise durch Syrien.
melyeknek hajtásait a szamarak és kecskék lecsipkedték és megrövidítették, édesebb és több termést érleltek. Mai nap már általánosan elfogadott az a nézet, hogy a szőlő annál több czukrot tartalmaz, minél közelebb esik a Naptól melegített és ennélfogva meleget kisugárzó talajhoz, és hogy a szőlő nagy bősége mindig a minőség rovására esik. E két szempont vezet a mérsékelt vidéken a szőlő művelésében. A hol nagyobb a meleg, mint pl. Afrika északi részeiben, ott a hegyek északi oldalára kerül a szőlő. Hogy erre korán rájöttek, tanusítja az a körülmény, hogy MAGO, a carthágóiak nagy földművelője, ezelőtt 2500 évvel már tudta és ajánlotta. Egyiptomban a száraz éghajlat miatt öntözni is szokás. A perzsiai Busiszban gödrökben művelik a szőlőt, hogy elég nedvessége és árnyéka legyen.
E három tényező: a különböző éghajlat, a talaj és az ápolás gondossága eredményezte, hogy a szőlő, mely már hazájában is több változatban fordul elő, s a mely általában nagy hajlamot tanusít a változásra, az idő folyamán rendkívül sok változatot eredményezett.
A régiek körülbelül 80 szőlőfajtát műveltek; egyikét-másikát COLUMELLA és PLINIUS egészen pontosan írja le. E fajták azonban művelés következtében és a változott viszonyoknak megfelelőleg már fel sem ismerhetők. A nevezett írók leírta Vitis apiani (apis = a méh) valószínűleg a mai muskát, vagy szagos szőlő. Ámbár vannak, kik nem a méhről, hanem moscado (mosusz)-ról szeretik levezetni az elnevezését. Így van ez más fajtákkal is.
A mai nap művelt szőlőfajták, némelyek szerint, körülbelül 2000-et tesznek, mások szerint e számot 350-re le lehet szállítani.
De nemcsak a szőlő változik könnyen, ugyanaz mondható a borról is, a melytől e tekintetben bizonyos szeszély éppen el nem tagadható; ámbár kétségtelen, hogy e téren a divatnak is van beleszólása: az egyik bort fölkarolja, a másikat elejti. A klasszikus kor borai: a HOMÉROSZ megénekelte pramni bor Szmirnáhól, a maroni bor Thrácziából rág megszűntek; hasonlót mondhatni a nehéz caecubumi és az aranysárga masszikai borokról, melyek HORATIUS-t lelkesítették. E borok száz áv mulva kiszorultak: más borok, rendszerint az uralkodó kedvelt borai váltak divatossá. A franczia borok közül a Champagneba és a Burgundba való borok már a középkorban vetélkedtek egymással az elsőségért, sőt 1652-ben valóságos borháború támadt Rheims és Beaune közt. E háború nem került ugyan vérbe, de annál több tintába és papirosba: számos vitázó irat szállt síkra, hol az egyik, hol a másik bor érdekében.
A természet kijelölte határokon belül a szőlőművelés az idők folyamán sok rázkódtatásnak és változásnak volt kitéve, a mely változásokat részint vallási, politikai hatásra és mindenféle társadalmi intézményekre, részint természeti csapásokra lehet visszavezetni.
Az első nagy csapás, mely a szőlőt érte, a mohamedán vallás volt.
A merre az terjedt, pusztulnia kellett a szőlőnek. Így pusztult el a szőlő
Kis-Ázsiában, Afrika északi részeiben és Spanyolországban. Az utóbbi országban II. HAKEM arab kalifa csak annyit hagyott meg belőle, a mennyi csemegeszőlőnek, mazsolának, szirupnak és szőlőméznek volt elég, a minek élvezetét a mohamedán törvény nem tiltja. (1) Miután a spanyolok az arabokat az Iberiai-félszigetről elűzték, ismét föllendült a bortermesztés; a kereskedésben előforduló malaga-szőlő is spanyol termék. Az Afrika északi részeiben hajdan virágzó szőlőművelést nem újították föl többé, úgy hogy jelenleg már csak Algírban tesz számot.
Görögország szőlőművelése és bortermesztáse sok mindenféle, századokig tartó rázkódtatás és csapás hatása alatt ment tönkre. A régi görög borok, pl. a lesbii, a thasii, már csak a történelemből ismeretesek. Még a török uralom előtt híres volt a malvasi bor, de a török uralom, melynek tartama alatt a bor nevét sem volt szabad kimondani, megsemmisítette azt is. Csakis a legújabb időben hoznak ősi hangzatos nevek czégérje alatt görög borokat forgalomba; sokáig azonban a korinta, azaz a Korinthusról elnevezett sötét színű, magvatlan apró szőlő volt az egyetlen görög termék.
E szőlő akkor került először forgalomba, mikor Velencze a középkorban Korinthus vidéke fölött uralkodott. Ekkoriban Korinthus vidékén, mely sokáig pusztaság volt, vadon nőtt egy szőlőváltozat, igen apró magvatlan bogyókkal (Vitis vinifera var. apyrena); apró, de édes bogyóit leszedték, szárították s forgalomba bocsátották. Jelenleg a Jóni-szigeteken művelik e szőlőt.
Európa északi részeiben, hová legkésőbb jutott el a szőlőművelés, hamar hanyatlott vagy tönkrement; Angolország déli részeiből, Thüringiából, Schleswig-Holsteinból, Brandenburgból stb. eltűnt a szőlő; nem azért, mintha most hidegebb volna az éghajlat, hanem mert most könnyű szerrel kerülhet oda délibb vidékről a bor, holott régen egyrészt a rossz és bizonytalan utak, másrészt a sokrendbeli vám a szállítást nagyon megnehezítette. Egy újabb oka az is, hogy a munka nagyon megdrágult és így a szőlőtermesztés nem nyujt elég gazdasági hasznot.
Mindamellett az észak-vidéki szőlőművelésnek is. megvan a maga fontossága, a mennyiben a szőlő igen fontos és drága só, a borsavas kálium, előállítására használható. E só nélkül nem lehet meg semmiféle bor, még a műbor sem s csakis szőlőből állítható elő, akár délen, akár északon termett legyen.
(1) A mohamedánokról érdekes megjegyezni, hogy vallásuk tiltja ugyan a bor élvezetét, minthogy azonban a pezsgőt nem tekintik bornak, hanem gyártmánynak, bátran iszszák. VINCENTI szerint meg van engedve a mohamedánoknak a borivás zarándok útjuk alatt; ilyen alkalmat ki is használnak a hivők s a gazdagok még borkezelőt és pohárnokot is visznek magukkal. Perzsiában a magasabb állású mohamedánok otthon is isznak bort, még pedig leginkább este. Ekkor a szolga ezüst serlegben italt hoz, mintha a gyógyszertárból hozná s odanyujtja urának, – ez nem látja, nem is akarja látni, hogy mit iszik – ezután álomra hajtja fejét, e közben pedig a lelkiismerete is megnyugszik.
A szőlőtermesztés terén nevezetes változás állott be, mikor a szőlőt pusztító betegségei, különösen a lisztharmat (1) ellen védeni kezdték Francziaországban. Az ez irányú kisérletezás közben tapasztalták, hogy az amerikai szőlővesszők (különösen a Vitis labrusca egyik változata, a V. riparia) a lisztharmatnak ellenállnak. Azért tömegesen hozatták Amerikából; ezekkel került Európába a fillokszéra [!], mely az amerikai szőlőnek nem okozott bajt, az európait azonban gyorsan pusztította, minthogy a gyökereit tönkretette.
Harmincz év telt el, míg egy tudós (PLANCHON) a bajt felismerte 1868-ban. A Francziaországból kivitt szőlővessző útján a fillokszéra Európa minden részébe elterjedt. 1872-ben fedezték fel Ausztriában, Németországban 1874-ben jöttek rá; később feltűnt Svájczban, Magyarországon, Algírban, sőt a Fokföldön és Ausztráliában is, a mely utóbbi helyen az angolok honosították meg a szőlőművelést. Így történt, hogy a fillokszéra az egész ó-világ szőlőállományát a pusztulás felé vitte. Ekkor derült ki, hogy mi okból nem lehetett az európai bortermő szőlőt Amerikában sikeresen meghonosítani: nem az amerikai éghajlat, hanem a fillokszéra tette tönkre az évezredes műveléstől elkényeztetett szőlőnket.
Francziaországból indult ki a baj, azért elsősorban ez az ország követett el mindent, hogy meg is szüntesse. Francziaország különben is legtöbbet veszített volt e rovar pusztításai miatt: 1885-ben összes szőlőinek a fele, körülbelül 1 1/4 millió hektárnyi területen részint meg volt támadva, részint pedig hasznavehetetlen volt.
LALIMAN franczia szőlőbirtokos hozta be a fillokszérát Európába; ugyanő volt az első, ki a szőlőművelők figyelmét felhívta arra a körülményre, hogy a fillokszéra az amerikai szőlőket nem teszi tönkre, mint az európai fajtákat. Miután PLANCHON tanárnak Amerikában tett tanulmányai LALIMAN állításait igazolták és helyben hagyták, a franczia kormány az amerikai szőlők szaporítására és tanulmányozására 4 hektár terjedelmű telepet rendezett be, a mely kiinduló pontja lett annak a mozgalomnak, a melyet a fillokszéra ellen viselt küzdelemben az amerikai szőlővel kifejtettek.
Francziaországkan már 1894-ben be volt fejezve a megújítás s ismét annyi volt a bor, mint azelőtt. Hazánkban 1880-ban keletkeztek az első amerikai szőlő-telepek (Farkasdon, Istvántelken és Szendrődön), jelenleg a telepek száma már 240-re szaporodott, de a régi szőlők megújítása még mindig folyik; hazánkban azonban a szőlőművelés újabban még homokos vidékeket is foglalt le. A homokos terület azért fontos, mert nem kedvező a kártékony rovarnak. (2)
(1) Egy alsórendű gomba, mely a szőlő leveleit és bogyóit ellepi s tönkre teszi, Európában 1845. óta pusztít. E gombát leginkább Oïdium Tuckeri néven ismerik, most azonban tudjuk, hogy conidium-alakja az Erysiphe Tuckeri, perithecium-alakja pedig az Uncianulla spiralis.
(2) Szőlőterületünk 408,000 kat. holdat tesz, a mi megfelel a fillokszéra előtti állapot kétharmadának; ebből a területből csak 152,000 kat. hold a felújított hegyi szőlő, 76,000 hold jut a hegyi területek fogytán ültetett homok-szőlőre, a többi régi. A szőlő megújítására 1886 óta a szőlőgazdaság 500 millió koronát fordított.
Az Amerikával folytatott csereviszony sok más veszedelmet is hozott európai szőlőre. Így került Francziaországba az úgynevezett black-rot, vagyis a fekete rothadás, melyet egy gomba (Guignardia Bidwellii) okoz s oly veszedelmes, hogy kormányunk e betegség behozatala ellen olyformán védi meg a hazai szőlőket, hogy az idegen szőlővessző behozatalát eltiltotta. De azért hazánkban is pusztított már több gombabetegség; a legközönségesebb a Plasmopara viticola, valamint a föntebb említett lisztharmat. A hetvenes években pusztított nálunk a foltos antaknózis, mely betegséget ugyancsak gomba (Sphaceloma ampelinum) okozza. Ha még hozzáveszszük, hogy a nevezett bajokon kívül sok más rovar és gomba pusztítja a szőlőt, (1) hogy különösen a májusi fagyok, a jégeső és zápor az ember fáradságát egy csapásra tönkretehetik, érthető az a nagy öröm, melyet a szőlős-gazda és a borivó a sikerült termés fölött érezni szokott.
A szüret. A szőlősgazda bizony hálát adhat a jó Istennek, ha megsegítette a jó szüretig. Nem csak az ő öröme az; gondja van rá, hogy másoknak is kijusson belőle. A szüret napját, a melyre amúgy is már hetekig készültek, kitűzik hivatalosan. Végre bekövetkezik a várva-várt nap: megkezdődik a szüret! munkanap is, ünnep is. A munkásnép ünnepi ruhát ölt: a szőlősorokban elhelyezkednek a szedő leányok és asszonyok, mögéjük kerülnek a puttonyosok. Víg daltól hangos a táj. A ki az ily munkát végig nézte; a ki minden mozzanatát figyelemmel kísérte; a ki a nap folyamán sorra járta a kerteket, Hogy az örvendezőkkel örüljön; a ki ilyen alkalommal a hagyományos egyszerűségű étkezésben rásztvett; a ki a csősz lövöldözéseiben, a rakéták tüzében örömét lelte: annak emlékezetes marad a szüret (48. kép).
De mi ez ahhoz képest, a mit ilyenkor a görögök és rómaiak tettek. Az ő ünneplésök azonban nem tisztán a szőlőnek és bornak, hanem egyúttal a bor istenének is szólott, a ki egyúttal a természet csírázó erejét, a nedvben bővelkedő gyümölcsöket képviselte. A Dionysos (Bacchus) tiszteletére rendezett misztériumok és más ünneplések fontos hatásáról megemlékeztem már; mindezek eltűntek a kereszténység terjedésével; annál érdekesebb, hogy ez ünneplésnek némi nyoma a franczia Svájczban még mai nap is megvan az úgynevezett vinczellér-ünnepben.
E művelődéstörténeti szempontból fontos ünnepet minden 6 évben szokás megtartani. Régenten Bacchusnak és Ceresnek szentelt hálaünnep volt, a miről számos kizonyítékunk van, most azonban inkább a bortermesztésre való buzdítás akar lenni.
Az ünnepélynek hivatalos jellemvonása van: a község tanácsa és a község papja a rendezői; a közreműködők és érdeklődők a község házánál
(1) Bővebben olvashatni erről JABLONOWSKI JÓZSEF, A szőlő betegségei és ellenségei czímű munkájában, a mely 1895-ben a Társulat kiadásában jelent meg.
gyülekeznek. Ott rendezkedik a menet, mely előhadból, két főrészből és utóhadból áll. Érdekességénél és nagy jelentőségénél fogva hadd vázoljam néhány szóval az összeállítását.
Az előhad élén halad a hírnök, a ki a menetet megnyitja; a kezében bot van s a botja végére szőlőkés van erősítve; mögötte halad két fehérbe és rózsaszínbe öltözött gyermek; mindegyikök virágokkal díszített ívet tart.
Azután 3 személyből álló csoport következik, mely néha-néha élőképpé alakul, a mikor is Bacchus papnője vinczellérdalt énekelve, két vinczellért virággal koszorúz meg.
Muzsikus csapat rekeszti be a menetnek e részét, az előhadat.
48. kép. Nóé szürete. Falkép a pisai temetőben.
Most következik a menet első főrésze:
Élén az apát ibolyaszínű öltözékben halad; bal kezében püspöki botot hord, melynek felső, hajlott részéről szőlő csüng alá. Mögötte haladnak a község tanácsosai fehér nadrágba és mellénybe s zöld kabátba öltözve; zöld szalaggal díszített kerek szalmakalap van a fejükön. Kezükben szőlőkésben végződő zöld pálczát hordanak; a vállukról fapalaczkok lógnak fehér szalagon.
A község hivatalos képviselői mögött következik Bacchus isten oltára, melyet négy, faunusnak öltözött legény hord; az oltáron ezüstös füstölő edény áll. Az oltárt követi az isten főpapnője; fiúk haladnak kíséretében, kik az áldozati edényt viszik. A kíséret nőtagjai Bacchust dicsőítik; fejükön repkény-borostyán díszlik, kezükben kis török dobot hordanak.
Most egy hordó tetején 7 éves fiú képében Bacchus isten következik; ezt a hordót négy legény hordja, a kiknek arcza feketére van mázolva. Bacchusnak jobb kezében ezüst serleg, bal kezében thyrsus-pálcza, repkény-borostyánnal díszített nádszál van, tetején pinia-toboz. Két legény felváltva napernyőt tart az isten feje fölött.
Bacchus kiséretéhez egy csapat asszony tartozik, kik a meztelenséget, illetőleg a borban megnyilatkozó igazságot jelképezik s evégből testszínű es testhez álló ruhát viselnek. Ez után Silenus-nak (alsóbbrendű isteni lény, kinek a bor körül érdemei voltak,) öltözött ember halad szamáron. A következő csapat szatirokat (szintén alsóbbrendű isteni lényeket) ábrázol, kik kecskebakot visznek. Bacchus kíséretét 30 fiúból álló csapat zárja ke, mindegyik az isten jelvényét hordja. Végre 2 dobos következik. Ezzel a menet első főrésze be van fejezve.
A második főrész élén egy tanácsos halad, vinczellérek kíséretében. Mögötte hosszú szekér halad; rajta Vulkán isten tűzhelyét lehet látni, előtte egyszemű kovácslegényei kovácsolnak. Ezután férfiak rúdon viszik a kánaáni szőlőt. Mögöttük dudán és sok más furcsa hangszeren játszó zenekar lépked. Majd egy csapat köszörűs, kereskedő, javas asszony, férfi s bohócz vonul; egy városi tanácsos kíséretében vinczellérek és vinczellérnők következnek.
Nagy szekéren téliesen öltözve egy férfi és egy nő ül, az egyik Noét, a másik Noé feleségét jelképezi. Mindkettő egyúttal a téli időt is képviseli. A szekér előrészében kis lugast látni, melyben három fiú, megfelelően öltözve, a többi három évszakot ábrázolja. Azután jő a harmadik szekér, a nagy boroshordóval; mögötte puttonyosok és bor-kinálók lépdelnek. Ők rekesztik be a menet második főrészét.
Az utóhad élén egy tanácsos halad, kiséretében kaszások, kaszálónők, juhászok és juhásznék, cséplősök és más férfiak lépkednek. Mögöttük haladnak a zenészek. Utánuk leányok kíséretében jő Ceres istennő papnője. Nők (canephoros) viszik az istennő oltárát. Két leány ezüstös virágkosárral halad.
Most következik az utóhad fénypontja: négy nimfa viszi a kék trónuson székelő Ceres istennőt.
Az apát úr helytartója, nagy villát tartva kezében, zárja be a menetet, mely sok tekintetben az ősi Bacchus-menetre emlékeztet.
E sajátszerű menet, néhány ó-német elem kivételével, csupa görög és római vonatkozású s valóban meglepő maradéka a klasszikus görög-római szokásoknak. Hogy ez az ünnepély csakugyan régi római emlék, arról tanuskodik a "Libro Patri Cocliens" felirat is, melyet Vevey vidékén, Cully mellett, egy kövön találtak.
A menet 8 órakor reggel készen áll s a vinczellérek és vinczellérnők folytonos danolása mellett halad előre; helyenként meg-megáll, amikor Bacchus és Ceres papnői áldozatot mutatnak be az isteneknek. Délután 4 órakor vége van a körmenetnek. A menetben résztvevő férfiak és nők gesztenye
fasor alatt gyülekeznek közös étkezésre, s az ünnepség általános és hangos népünnepként folyik tovább.
Borkezelés, borhamisítás. A szürettel még nem ér véget a szőlősgazda munkája: a kitaposott vagy a szőlőmalomból kifolyt szőlőnedvnek, a mustnak még borrá kell lennie s ennek kikészítése és gondozása sok fáradságot okoz. (1)
A bornál általában legfontosabb a gyakorlat. Kevés tár van, melyen a tudomány oly keveset tehetett, mint a bor körül. Ez az oka, hogy a bor chemiája még mindig igen bizonytalan. A tudomány rendszerint a gyakorlat nyomában indult: a gyakorlat tényeit és tapasztalatait föltárta a maga világánál, de ilyetén működése nem vált a bor javára, minthogy a bor hamisítására használták, a mit a rossz bortermés, a bortermesztést sujtó sok rendbeli csapás, különösen a fillokszéra pusztítása nagy mértékben elősegített. E téren az idők folyamán annyira haladtunk, hogy Francziaországban virágzó és jövedelmező iparág keletkezett, a mely azzal foglalkozik, hogy leginkább szeszes tincturák és kivonatok alakjában olyan anyagokat gyárt, melyek a különböző borok megkívánt zamatját (bouquet) és ízét meg tudják adni.
A mint aztán a tudománynyal és vívmányaival való visszaélés köztudomásra jutott, megrémült a borivó közönség – s a bor és borkereskedás egy csapásra hitelét vesztette. Az eredmény az lett, hogy a sörgyártás rendkívül nagy lendületet vett.
Ezzel tulajdonképen a borkezelés kényes kérdését hoztam szóba. Kényes a kérdés egyrészt, mert igen terjedelmes, másrészt, mert a borkezelés igen könnyen hamisítássá fajul. Hogy a bort kezelni kell és hogy ahhoz kevesen értenek, bizonyos; s ha a kezelés csak arra irányul, hogy a bor tartósságát és helyes kifejlődését eredményezze, akkor megengedhető; ha azonban a borkezelés ennél többet tesz – csalásnak tekintendő. A kettő közötti határ azonban nagyon bizonytalan.
A borkezelés már a régieknél is dívott; Afrikában némely vidéken gipszszel, másutt mészszel vonták el a bor savanyúságát; Görögországban agyaggal, márványnyal, sóval vagy tengeri vízzel adták meg a bornak kellemes ízét. PLINIUS a tengeri vízzel kezelt borok közül hetet említ. Legfontosabb közülök a bion nevű, mely kitűnő orvosságnak bizonyult. A különböző anyagokkal való kezelésre rendszerint véletlenül jöttek rá, a tengeri vízzel való kezelést pedig egy rabszolga találta föl, a ki szorgalmasan lopkodta a bort s a hiányt tengeri vízzel pótolván, észrevette, hogy a tengeri víz kellemes ízt adott a bornak.
(1) A must erjedése a legegyszerűbb folyamat, mely nem igen jár gonddal. Ugyanis must az erjedő anyagot (a szőlőczukrot), valamint az erjesztést előidéző élesztőt (alsóbbrendű gombák, különféle Saccharomyces faj) magában foglalván, kellő melegben erjedésnek indul, a mikor is a szőlőczukor szeszre, széndioxidra, gliczerinre, borostyánkősavra, bouquet-anyagokra stb. bomlik.
A legtöbb gondot minden időben a bornak tartóssá tétele okozta.
A rómaiak és görögök e végből az első erjedés alkalmával gyantás anyagokat tettek a mustba, vagy pedig az erjedés befejeztével szőlővirágból, fenyőtűkből, czipruságakból, keserű mandolából stb. kapott főzetet adtak a borhoz, hogy egyrészt tartóssá, másrészt szagossá tegyék; ugyanezt a czélt füstölés segítségével is el tudták érni. Akkor még nem ismerték a tiszta szeszt (alkoholt), melylyel jelenleg a xeres, porto, marsala vagy más borokat tartóssá szokták tenni, vagy a melynek hozzáadásával az erjedést meg lehet akasztani, miként az olasz borokkal teszik, így készítvén édes és erős borokat. A bornak tartóssá tételét a PASTEUR-ről nevezett pasteurizálással is elérik mai nap, a mi abból áll, hogy a bort üvegekben, vagy külön e czélra berendezett készülékben 55–65°-ig felmelegítik. A művelet nem zavarja a bornak sem ízét, sem zamatját, s a legnagyobb szállításra is alkalmassá teszi. Görögországban, sőt Francziaország némely helyén még most is gyantával kezelik a bort.
A borok tartóssá tételében az eltartás módja fontos tényező volt. A régiek állatbőrből készült s szurokkal bekent tömlőkben, vagy agyagedényekben (dolium, amphora) tartották boraikat s a nyílás bezárására vagy szurkot, vagy olajat használtak. Miután a készülékeket jól elzárták, beásták a földbe vagy füstre tették. A borkezelésben nagy jelentőségre tett szert a hordó feltalálása, a mi a gallok érdeme. A gallok háznagyságú hordót is készítettek. A borkereskedás csak azóta ölthetett nagyobb mértéket.
A görögök és a rómaiak borai is rendszerint igen erősek voltak; a görögök csakis forró, vagy hideg vízzel hígítva itták, így kivánta ezt ZELEUKOSZ törvénye, de a római birodalom papjai és urai fűszerrel, bogyóval és mézzel főzték a bort, s csak úgy itták. A bornak ilyetén kikészítését nem tekintették hamisításnak, de azért ismerték a valódi borhamisítást is. Már a legrégibb írók, pl. PLUTARCHUS, JUVENALIS, PLINIUS és mások is panaszkodnak a csaló borkereskedőkre (vinarii). A legtöbb hamisított bor a Languedoc vidékéről (Francziaországból) került Rómába, a honnan még ma is a Cette községkeli laboratoriumból malaga, alicante és madeira néven igen sok bor kerül a világpiaczra. E borok közönségesebb asztali borból készülnek az említett laboratoriumban. A hamisított bort nem érdemesítem arra, hogy behatóbban máltassam, miként ezt a fuxinnal, bodzalével, fekete áfonyával, mályvavirággal és sok egyébbel festett, ólomczukorral, szőlőczukorral, gliczerinnel stb. kezelt italt nem szeretem poharamban sem. Sajnos, hogy a csalárd szellem hazánkban is lábra kapott, még pedig oly nagy mértékben, hogy kormányunk szigorú rendszabályokhoz volt kénytelen nyulni, hogy a magyar bor híre csorbát ne szenvedjen.
Bizonyos, hogy mai nap, mikor a bortermesztés Francziaországban és másutt is ismét nagy arányokat öltött, a borgyártás többé-kevésbbé hanyatlani fog, mert nem lehet nagyon jövedelmező.
Hogy a régiek is sokat kisérleteztek a borral, már eddig is láttuk, de erről tanuskodik az is, hogy a carthagóiak már Kr. e. 550-ben tudtak aszúbort készíteni; a mytilenebeliek és mások is ismertek aszúbort. Ugyanis a legérettebb bogyókból gyöngéd nyomással kapott mustot 40 napig kitették a legforróbb napnak és azután a következő nyárig elzárták a szabad levegőtől. A forró Naptól sűrűvé vált must alig erjedt, s mivel levegő sem igen fért hozzá, meglehetősen érintetlenül tartotta meg a szőlő ízét.
Hány század mult el azután, míg a tokaji aszút fölfedezték!? E czélra a tőkén hagyják a szőlőt összeaszni, azután leszedik s musttal leöntve összetörik. Az erjedés folyamán a czukortartalomnak egy része szeszszé változik, a többi pedig az aszú édességét alkotja.
Oly térre kerültem, hol nincs egyhamar megállapodás, ha a tárgyat ki akarnám meríteni. Csak még egy különlegesség, a mai bor kedveltje, a pezsgő csalogat. Ez a mai borgyártásnak főtárgya. Maga a gyártás lényege igen egyszerű: közönséges borba tegyünk mazsolát, benne mind az megvan, a mi az erjedéshez szükséges. Azután jól zárjuk el a palaczkot. Ha az erjedéskor keletkező széndioxid nem tud elillanni, a bor kénytelen azt elnyelni s megvan a pezsgő. Csak az erjedés következtében keletkező seprűt kell ügyesen eltávolítani s minden rendben van. (1) A kinek az ilyenfajta pezsgő hozzáférhetetlen, annak olcsóbb recipével is szolgálhatok: tessék a nyirfát (Betula alba) jókor tavaszszal megfúrni, a fúrt lyukba egy kis csövecskét illeszteni és a kifolyó édes nedvet pezsgős üvegben fölfogni. Ha a palaczk megtelik, erősen bedugaszoljuk: az erjedés megindul s néhány hét mulva megvan a kívánt pezsgő, ha ugyan a széndioxid addig ki nem röpíti a dugót s örömünket el nem rontja.
A szőlő és bor nemzetgazdasági szempontból. Már az eddigiekből is kivehető az a sajátszerű jelenség, hogy ez idő szerint a bortermesztésnek legjava Európára esik, hol körülbelül 9 millió hektár van beültetve szőlővel, holott a többi világrész összes szőlőterülete nem tesz többet körülbelül 300,000 hektárnál. Legnagyobb fokon áll a szőlőművelés Francziaországban, ott terem a legtöbb bor; 1892-ben szüreteltek 40 millió hektolitert, 1901-ben 30 millió hektoliterre becsülték. Mindjárt utána Olaszország következik, az 1892. évi kimutatás szerint 25 millió hektoliterrel, azóta 30 millióra emelkedett a termése; majd Németország 23 millióval. Magyarországban a fillokszéra előtti időben 1873-ban 23 millió hektoliter termett, Spanyolországban 1892-ben 20 millió, Oroszországban 3 millió, Görögországban 1881-ben 2 millió, Svájczban 1.5 millió, az Amerikai Egyesült-Államokban 0.8 millió, Algírban 0.69 millió, Fokföldön 0.17 millió, Ausztráliában 0.07 millió hl bor termett.
(1) A pezsgőgyártás csak a XVIII. század óta dívik s a parafadugó készítésével egykorú. Pozitiv adataink nincsenek ugyan erre vonatkozólag, de a jellemző alakú, hosszúkás pezsgős pohár csak a XVII. századból származó németalföldi képeken látható.
Az egész kimutatható bortermás körülbelül 154 millió hektoliterre tehető, tehát körülbelül ugyanannyi, mint a sör.
Hogy mit jelent nemzetgazdasági szempontból egyrészt a 93 millió hektárnyi szőlőterület, másrészt a 154 millió hl bor, azt bajos e szűk keretbe foglalni. Annyi bizonyos, hogy a szőlőművelés sok ország lakosságának kincsesbányája; máskülönben alig van ország, mely a fogyasztási adók révén a borból jövedelmet nem húzna.
Francziaországról említettem, hogy ott legnagyobb a bortermesztés, de a francziák fogyasztanak egyúttal legtöbbet, a mennyiben minden lakosra évenként átlag 102 liter jut; e mellett még bőven jut a kivitelre; Spanyolországban 79 l, Portugáliában 75 l, Olaszországban 70 l, Svájczban 47 l, Ausztriában és Magyarországon 21 l, Németországban 5 l, Hollandiában 3 l, Angolországban 2 l. Norvégiában 1 l, Svédországban 0.5 l jut egy lakosra. (1)
A bor összetétele és hatása. Hadd szóljak végül a bor hatásáról; mikor ezt teszem, összetételére, alkotására kell hivatkoznom. Hogy mely vegyületek keletkeznek az erjedés folyamán, arról szóltam már. Tanulságosabb ránk nézve, ha megtudjuk, hogy a közönséges asztali borok leggyengébbike oly erős, mint a legerősebb sör. Más szóval kifejezve: egy hektoliter közönséges asztali borban van 6–9 liter szesz, erősebb borokban 12, 14, sőt 20 liter, azaz 12, 14, sőt 20% a szesztartalom. A tokaji bor szesztartalma 16%, el nem illanó extractiv-tartalma csak 2–3, ritkán több %. A czukortartalom a közönséges borokban alig jöhet tekintetbe, a tokaji borban azonban körülbelül 11%-ot tesz; borsav átlag 0.5% van a borokban.
Jóval nagyobb lévén a bor szesztartalma, mint a söré, természetes, hogy hatása is jóval nagyobb s minthogy a bor különösen a képzeletet élénkíti, éppen nincsen rajta csudálkozni való, hogy a legrégibb idők óta felette nagy becsben állott. A bor hatása azonban nemcsak a képzelet élénkítésében nyilatkozik; bortól megélénkülnek összes szerveink, különösen érzékeink s a végeredmény az, a mit általában jólérzésnek és jókedvnek szokás nevezni. SOCRATES azt mondja, hogy a bor épp úgy, mint az alraun (mandragora) elfelejteti az emberrel a gondokat és úgy élénkíti az ember vidámságát,
(1) MEYERS Lexikon, IV. kiadás, XVI. kötet 495. old. – DR. STEIN FÜLÖP "Az alkoholizmusról" czimű értekezésében részben DELBRÜCK nyomán, részben saját számításai alapján következő táblázatos kimutatást közöl:
Olaszország 95.2 liter Németalföld 2.2 liter Francziaország 94.4 Angolország 1.7 Svájcz 60.7 Dánia 1.2 Ausztria 22.1 Norvégia évenként egy
liternél keve-
sebb bor jut
egy lakosraNémetország 5.7 Svédország Magyarország 4.89 Egyesült-Államok Oroszország 3.3 Kanada Belgium 3.2
mint az olaj a tüzet. Az élénkítő hatás a szellemi munkában is érvényesül: az elhatározás gyorsabbá válik, azért tűnik a meggondoltság – más szóval: az ember könnyen heves lesz.
Íme! Nagysokára ráismerünk a kezdetben említett borivóra.
Vajjon melyiknek volt már most igaza, a bor- vagy a sörivónak-e? Mindenki a saját belátása szerint foglaljon állást; a magam részéről CABANIS, híres orvostanár (1757–1808) szavaira hivatkozom, a ki azt mondja, hogy a bortermesztő országok lakossága vidorabb és szellemesebb; a borivó a társadalomban összeférőbb és nyíltabb, mint a sörivó. Ha a borivó néha hirtelenül fel is lobban, haragja nem tartós, bosszúja nem alattomos.
A bor hatásáról szólván, megemlítendő, hogy mellékanyagai, így a czukor, dextrin és a savak rendszerint kedvezően hatnak a szervezetre, különösen az emésztésre. E kedvező hatás főföltétele azonban: a mértékletes élvezet. A bor különben épp úgy megtámadja a testet, mint a sok sörivás s a borivó még előbb eshetik áldozatul a delirium tremensnek, mint a sörivó.
Azt hiszem, hogy a bor és sör barátja közt lefolyt vita most már önként intéződött el. Nem tehetek róla, ha a költők itala lett a győztes. Hiába dicsőítette OSSIAN a méhsör erejét és hatását; hiába fogta GAMBRINUS a sört pártfogása alá; hiába tartották az egyiptomiak isteni eredetűnek: mindezek eltűnnek a bor dicsősége mellett. Mert tagadhatatlan, hogy a bornak nagy hatása volt és van az egész emberiségre. E mélyreható és sokoldalú hatásról tanuskodnak – miként láttuk – a világirodalom és világtörténelem lapjai is.
A bornak főjósága abban áll, hogy tisztán a természet ajándéka és nem kell kotyvasztani, mint a sört. A bor magától erjed, magától tisztul, azért mint a természet érintetlen, üde és tüzes terméke nem ok nélkül keltette fel a népek csudálkozását és elragadtatását. Költők és tudósok vetekedtek egymással a bor dicsőítésében, a népek istenítették, azért áldozatokban is használták s mondákba foglalták, sőt a középkorban folyékony aranynak tartották, a szőlőt pedig a növények királynéjának s azt hitték róla, hogy az aranynyal, az érczek királyával, valamint a Nappal, a csillagok fejedelmével, van rokonságban.
Hogy a bortermő szőlő becsét még jobban kidomborítsam, felemlítem, hogy nemcsak bort és borkövet állítanak elő belőle; ezeken kívül feldolgozzák pezsgőnek, cognac-nak, eczetnek. A bortermés melléktermékeiből seprű- és törkölypálinkát készítenek, úgyszintén szőlőkormot. A fáját az esztergályosok dolgozzák fel stb.
Lám, mily sokféle és változatos módon érvényesül a szőlő, meg bor az emberiség életében!
Gyümölcsbor, pálmabor, pulque, onycon. A boron kívül még sok más borféle szeszes ital van. Ezek közül nagyon elterjedtek a különböző gyümölcsből készült borok. Hogy s miként jöttek rá erre az emberek, erre nézve nincsenek határozott adataink. Annyi azonban magától értetődik, hogy
a gyümölcsbor feltalálása abba az időbe esik, mikor a gyümölcstermesztés már nagyban folyt. Gyümölcsbor dívott már a régieknél is, sőt PLINIUS idejében annyi borféle ital volt már, hogy az író következőleg szól: Két folyadék kiválóan kellemes az embernek: belsőleg a bor, külsőleg az olaj; azonban az olaj körül nincs semmi változatosság, az italok körül pedig rendkívüli elmésséget tanusított az ember, a mennyiben – csak a főbbeket számítva – legalább 159 félét talált föl és használ.
Borféle italt készítettek fügéből, körtéből és mindenféle almából, még gránátalmákól is; ez utóbbi gyümölcsből készített bornak rhoites volt a neve. A borkészítésre használt gyümölcs közül említendő még a som, naspolya, eper stb. Bort készítettek a kerti veteményekből is, így pl. retekből, spárgából, borsos szátorjából (Satureia hortensis), rútából; itt azonban megjegyzi PLINIUS, hogy ez utóbbi borok készítéséhez must is kellett. Must kellett az összetörött rózsaszirmokkól készített borhoz is.
Közép-Európában, nevezetesen Németországban a gyümölcsbor készítése csak a XVII. századig vezethető vissza. Ez időben a fejedelmek tiltják a gyümölcsborkészítást, hogy ne legyen mivel a valódi bort hamisítani.
Attólfogva mind jobban hódított a gyümölcsbor, úgy hogy most már a gyümölcsnek egész sorozatát használják fel, így almát, körtét, cseresnyét, ribiszkét, köszmétét. E gyümölcsöknek a nedve épp úgy, mint a szőlő mustja magától indul erjedésnek, úgy hogy a gyümölcsbor is természetes folyamat eredménye; a kikészításnek csak annyi dolga marad, hogy a gyümölcs ízét szárított bodzavirággal eltakarja s ha az ember az így kapott italt a szőlőből kapott borhoz minél hasonlóbbá akarja tenni, borkősavat vagy egyszerűen savanyú bort tesz hozzá. E művelettel olyan italt kapnak, mely alig különbözik a valódi bortól s mint gyümölcsbor kerül kereskedásbe. Württemberg vidékén majdnem kizárólag almabort isznak, így van ez Németország sok más vidékén is: rendszerint az országutak mellé ültetett gyümölcsfák termését használják fel ily czélra. Nagyfontosságú az almabor Angolországkan is. Midőn Angolországban az almabort először megadóztatták, összegyülekeztek az elégedetlenek Honitonban (Devonshire) egy almafa alatt s jelképileg (in effigie) agyonütötták a népszerűtlen minisztert, az illető törvény alkotóját.
Nincs vidéke a földnek, melynek nem volna valamilyen szeszes itala. A forró vidékek lakosai igen korán tették azt a tapasztalást, hogy némely pálma édes nedvéből erjedés útján részegítő ital keletkezik; sőt sokáig tartott, míg a forró éghajlat alatt végre sikerült a nagyon is könnyen meginduló szeszes erjedést megakadályozni, hogy czukrot állíthassanak elő. Már a régi babiloniak is ismerték a pálmabort. Pálmabort használtak – PLINIUS szerint – az örökön szomjas parth[us]ok és általában a keleti népek is. Így lehetett az mindenütt, a hol a pálma otthonos. Számos pálmát kiválóan e czélra termesztenek, úgy Kelet-Indiában és általában Dél-Ázsiában a borpálmát (Borassus flabelliformis), mely pálma a kókusz-pálma után a leghasznosabb. A gazda-
gok borát e pálma szolgáltatja (49. kép). Ugyancsak Kelet-Indiában a vad datolya-pálmából (Phoenix silvestris) is készítenek nagymennyiségű bort. Braziliában és Uj-Granadában a kókusz-pálma egy fajának (Cocos bulyracea), Közép-Amerikában a mauritia-pálmának nedvéből készítenek bort.
49.kép. A borpálma (Borassus flabelliformis) nedvének szüretelése.
Az édes nedvet (czukrot) tartalmazó növények közül nagyjelentőségű az úgynevezett százéves aloe (Agave americana) is, melyet Közép-Amerikában nagy mértékben főleg azért termesztenek, hogy szeszes italt készítsenek belőle (50. kép).
50. kép. Az amerikai agave (Agave americana).
A növény főrésze egy tüskés levelekből álló rózsa, mely 7, 8, 10, 15, esetleg csak 20 év mulva hajt virágos tőkocsánt. A mint a tőkocsán hajtani kezd, letörik s a keletkező sebben üreget vájnak; innen szedik 4–5 hónapon át az édes nedvet (51. kép). Egy-egy növény naponként 9–10, vagyis a szüretelés egész ideje alatt körülbelül 1500 liternyi, igen könnyen erjedő folyadékot, úgynevezett mézvizet (aqua miel) ad, mely 9–10% czukrot tartalmaz. A folyadék erjedésnek indul s rendkívül kedvelt szeszes ital (pulque) válik belőle.
Az erjedés útján keletkező szeszes italok nagy sokaságából hadd említsem még azt, melyet Amerikában az indiánok a kutyatej-félékhez tartozó maniók-cserje (Manihot utilissima) nedvéből készítenek. Ez az ital néhol onycon, másutt meg puvarie és teruba néven ismeretes. A délázsiai szigetlakók az ava-bors (Piper methysticum) gyökeréből készítenek részegítő italt, még pedig igen sajátszerű módon: Férfiak és nők üres edény köré a földre ülnek s az ava-bors gyökerét rágva, a bőségesen fejlődő nyálat az edénybe köpik, ezután vagy kókusz-tejjel, vagy vízzel hígítják a nyálat, melyből erjedés útján zöldes színű részegítő ital keletkezik. (ZIFPEL, Ausländische Kulturpflanzen).
4. Az alkohol és hatása a népekre.
Láttuk a sör- és borféle szeszes italok elterjedését a különböző népeknél, a mennyire lehet, a legrégibb időktől kezdve az újabb időkig. Minden népnél, minden vidéken találtunk szeszes italt, még pedig mindig olyant, mely a nép és a vidék viszonyainak és egyéb körülményeinek legjobban megfelel.
Természetes, hogy az olyan szeszes italra, mely igen egyszerű, magától induló folyamat eredménye, mint pl. déli vidéken a méhsör, vagy pálmabor, könnyű szerrel rá lehetett jönni, a miért is az ilyet bízvást ősinek mondhatjuk. De a lisztes magvakból készülő sör több gondot okozhatott s így bizonyára nagyobb értelmiséget tételez föl azon nép részéről, a mely feltalálta. Hisz a régi egyiptomiaknak is nagy érdemül róják föl, hogy a malátát már ismerték, a melyben a lisztes mag keményítője czukorrá változott át s a mely czukorból az élesztő hatására szesz lesz s vízben oldódik.
Ugyancsak nagy érdemnek szokták feltüntetni, hogy az Iberiai-félsziget őslakosai a sört tartóssá tudták tenni, minthogy általában a szeszes italok eltartása a népeknek rendszerint nagy gondot okozott, sokszor nagyobbat, mint egyik-másiknak a készítése.
Az emberi ész leleményessége azonban sorra leküzdte az akadályokat, végre pedig a tiszta szesz (alkohol) előállításával a szeszes italok terén új korszak nyílt meg. A tiszta szesz előállítása valóban fordulót, még pedig végzetes fordulót jelent a szeszes italok körül és a népek erkölcseiben.
Az arabok voltak az elsők, a kik észrevették, hogy a szeszes italok gyengülnek, azaz hogy a szesztartalmuk elillan, ha nyitott edényben állnak s hogy e gyengülés feltűnőbb, ha az ital meleg helyen áll, vagy ha melegítik; ennek egyszerűen oka az, hogy a szesz 78°-on, a víz pedig 100°-on forr. Ez vezetett az úgynevezett lepárlásra (desztilláczióra), más szóval: a czukrot tartalmazó nedvből erjedés útján keletkező szeszes italok szesztartalmát külön fogták fel.
51. kép. A maguey (közönséges agave) nedvének szüretelése.
Ezt a folyamatot különböző italokon kisérlették meg, míg végre a VIII. században a bor lepárlása sikerült. Azért nevezték borszesznek (spiritus vini), vagy arab néven alkoholnak, a mely szó eredetileg valaminek legfinomabb, legtisztább lényegét jelenti. Lepárláskor természetesen nemcsak alkohol (azaz aethyl-alkohol), hanem kozmás olajok, víz és más vegyületek is illantak el s midőn RAJMUNDUS LULLUS, híres chemikusnak a vizet szénsavas kálium segítségével elvonnia sikerült, megvolt a tiszta borszesz (alkohol absolutus), melynek teljesen tiszta állapotban való előállítása, úgynevezett rektifikálása vagy finomítása azonban még csak 1795-ben LOWISCH és RICHTER laboratoriumi munkái közben sikerült. Újabban már alkotó elemeiből is, különösen kőszénből állítanak elő szeszt, úgynevezett ásvány-szeszt.
RAJMUNDUS LULLUS fölfedezése óta minden édes léből készülő szeszes italt desztillácziónak vetettek alá: a bor lepárlásából cognac-ot, (1) erjedt szilvaléből szilvórium-ot, cseresnyéből cseresznyepálinkát, erjedt szőlő-törkölyből törkölypálinkát, a czukornád erjedt nedvéből rumot, a pálmaborból arrakot (pl. az indiai szigeteken) készítettek. A kirgizek a kumiszt is desztillálják s ekként arka, vagy arsa néven ismert italt kapnak. (2)
Később a lepárlás a malátával készített lisztes magvakból kapott italokra is kiterjedt; így készítettek többek közt rozspálinkát, mely az északi vidékeken a XVIII. századig nagy kedveltségnek örvendett; rizsből készül a minálunk ismert arak stb.
A XVIiI. század végén a burgonyával kezdtek kísérletezni szeszfőzés czéljából, a mi maláta segítségével 1796-ban sikerült is. (3) Attólfogva mind általánosabban vált ismeretessé a pálinka és eddig titokban őrzött előállítása. Ennek folyamánya az lett, hogy nemcsak a burgonyatermesztés, hanem egyúttal a burgonyából való szeszfőzés is nagy arányokat kezdett ölteni s hogy a szesz s általában a pálinka olcsó lett. Ekkor ezrivel keletkeztek a kicsi és nagy spirituszfőzők, melyek különösen Európát úgyszólván elárasztották szeszszel.
(1) Így nevezik a franczia Cognac (département Charente) községtől, mely hely központja e finom pálinka gyártásának. A gyártott cognac mennyisége az egész megyében körülbelül 200 millió frank értéket képvisel évenként; a gyártás 200 év óta folyik.
(2) A Przsevalszk mellett lakó kalmükök DR. ALMÁSY GYÖRGY szerint kumiszból és árpából pálinkát készítenek, melyből rettenetes íze daczára nagy mennyiséget fogyasztanak. E pálinkának az a jó tulajdonsága, hogy a részegség álmából fölébredve, elég néhány korty vizet inni s újra kezdődik az ittas állapot. E miatt a kalmükök nagyon szeretik ezt az ismétlő pálinkát.
(3) A legújabb e téren az, hogy a sejtfalanyagot (cellulose) híg kénsavban, vagy sósavban való főzés útján czukorrá változtatják, úgy hogy szeszkészítésre olyan növényeket is felhasználnak, melyekben sem czukor, sem keményítő nincsen. E fölfedezést STERNBERG stockholmi tanár tette 1866-ban; ennek alapján 1869-ben már 17 gyárban több mint 1.120,000 liter szeszt állítottak elő, még pedig az északi vidékek leggyakoribb növényéből, a rénszarvas-zuzmóból (Cladonia rangiferina).
Hogy mennyi lehetett akkoriban a pálinkafőzésre berendezett kis üst, arról fogalmunk lehet, ha tekintetbe veszszük, hogy a Magyar Szent Korona országaiban az 1900/1901. évi időszakban 67,471 kis üst volt munkában. (1) Régebben persze sokkal nagyobb volt a kis üstök száma; ennek csökkenése csak újabb idők óta tapasztalható, mióta a kincstár a nagyobb szeszgyárak védelmére a szeszforgalmi adót behozta.
E tényezők és a pálinka erős volta, hisz ez 20 és 50 fok között ingadozik, valamint a kozmás olaj (Fusel-öl) tartalma mielőbb megtette hatását. Az ember szervezete ez erős italból is mind többet kívánt, hogy az egyszer megszokott izgatott állapotot előidézze; ezzel annál előbb állt be a szervezet romlása, melynek legelőbb is a gyári munkásosztály, a mely akkoriban keletkezett, esett áldozatul, tehát az a munkásosztály, mely zsenge gyermekéveitől kezdve egészségtelen gyári helyiségekben dolgozván, legkevésbbé bírt az alkohol ártalmainak ellenállani; az a munkásosztály, mely a szesz segítségével munkabírását vélte fokozni, e helyett azonban éppen ellenkezőjét érte el, mert a sok szesz hatása alatt első sorban a gyomor tagadja meg szolgálatát, e miatt szenved a vérképződés, szóval rövid idő alatt siralmas pusztulás a vége.
Hasonló sors érte az összes, különösen burgonyából élő szegényebb néposztályokat. S midőn e "tűzital" következtében beálló demoralizáczió nemcsak Európában, hanem Amerikában, Afrikában és Ausztráliában egész néposztályokat, sőt népeket tett tönkre és elkorcsosított: megdöbbentek a vezető körök és más gondolkodó fők is. Sokan a burgonyát voltak hajlandók a romlás okául föltüntetni, mert csakugyan ez szolgáltatta a rontás eszközét, úgy hogy sokat hangoztatott nézet volt, hogy a mi jót és áldásost hozott ránk a burgonya mint táplálék, oly iszonyú károkat és veszedelmet idézett fel a belőle főtt szesz útján; mások az emberek rosszaságát és könnyelműségét okolták. Bizony a közönyös társadalom gondolkozni, mozgolódni kezdett s a szeszes italok ellen való harcz megindult; megindult pedig főleg abból a néposztályból, mely legtöbbet szenvedett a szesz hatása alatt: az értelmes munkásosztályból.
A szesz ellen való küzdelem és a szesz-kérdés újabb alakulása. A szesz ellen való küzdelem tulajdonképen már régi keletű, a miből bizonyos, hogy a szeszszel való visszaélés régen is megvolt.
(1) "Az 1901. évi fogyasztási adóeredményekről szóló kimutatás" szerint Magyarországon az 1900/1901. évi időszakban 40,529 kis üst volt munkában, melyeknek nagyobb fele (24,292) gyümölcsöt dolgozott fel; Horvát-Szlavonországban 26,942 kis üst volt, ennek is nagyobb fele (15,840) gyümölcsből főzött pálinkát. A Magyar Szent Korona országaiban tehát összesen 67,471 kis üst működött. Ezek a kis üstök igen aránytalanul oszlottak meg: míg ugyanis a varasdi pénzügyigazgatóság területén 8752 és a zalaegerszegi kerületben 8752 kis üst volt forgalomban, addig a lőcsei és eperjesi kerületekben egyetlenegy kis üst sem működött.
Csik vármegyében 36 lakosra jut egy kis üst, Zala megyében 54, Veszprém megyében 1195, Sopron megyében pedig 1333 lakosra esik egy kis üst.
Főleg a görögöknél nagy tényező volt a bor, oly annyira, hogy szinte a görög kultura egyik részének kell tekinteni s a borral való visszaélés különösen a Dionysos-kultuszban nagy volt. De nemcsak a szeszszel való visszaélés volt meg a régieknél, ismerték ők a káros következményeit is, mert igen jól mondja HECTOR, bort kinálgató anyjának (HOMÉROSZ, Iliász, VI. ének): Ne hozz nekem bort, mert megbénítja erőmet s elveszi bátorságomat.
A szeszes italokkal való visszaélés ellen foglalt állást az edonok királya, LYCURGUS, kit e tettéért SOPHOCLES és HOMÉROSZ is megénekel. Róla mondja HOMÉROSZ Iliászában, hogy Dionysos kiséretét a szent Nysán űzte; a kiséret tagjai szőlőlevéllel koszorúzott botjukat eldobták, Dionysos maga megijedve, a tenger alá bukkant s Thetis kebelére fogadta őt. LYCURGUS-nak e hallatlan fellépése az istenek ellen való harczként tűnt föl, mert a bort az istenek legkedvesebb adományának tekintették. Azért meg is gyűlölték az istenek, őt magát vaksággal, országát pedig terméketlenséggel büntették meg. LYCURGUS őrjöngeni kezdett, azután saját fiát is szőlővesszőnek nézte és levágta; nemsokára azonban szomorú véget ért. Íme, ily sorsra jutott az, a ki a bor élvezete ellen föl mert lépni!
PYTHAGORAS, DEMOSTHENES és DIOGENES szintén ellenséges álláspontot foglalt el a szeszes italok iránt s tanítványainak is ajánlotta a szeszes italoktól való tartózkodást.
A rómaiak is korán felismerték a bor démoni hatását. A római nőknek el volt tiltva a bor élvezete, a férfiak is csak 30 éves koruktól fogva ihattak bort. A köztársaság idejében, midőn a rómaiak erkölcsei még igen tiszták voltak, törvényes váló oknak vették, ha az asszony bort ivott.
Ilyen eset előfordult már ROMULUS idejében is, a mikor pl. Egnatius Mecennius a saját feleségét agyonütötte, mert bort ivott a hordóból. Midőn ezért Egnatius Mecenniust ROMULUS elé állították, ROMULUS fölmentette a büntetés alól (PLINIUS, Hist. nat. XIV. 12.).
Más helyen meg azt mondja PLINIUS, hogy a római nők hozományukat veszítették el, ha férjök engedelme nélkül több bort ittak, mint a mennyire egészségük föntartására szükségük volt. CATO szerint a férfiaknak csak azért volt szabad a nő-rokonokat megcsókolni, hogy meggyőződjenek róla, vajjon tartózkodnak-e a bortól.
Ekként a szeszes italok élvezete terén igen szigorú korlátozás állt fenn, a mely azonban a római császárság idejében megszűnt, mikor is a régi mértékletesség helyébe az élvezethajhászat s az ő nyomába elfajulás és erkölcstelenség lépett; így hát bizonyos, hogy a római birodalom romlását s a nép pusztulását a szesz élvezete legalább is elősegítette. (1)
(1) PLINIUS (Historía naturalis XIV., 22.) megemlékezvén a népeknél, különösen a rómaiaknál tapasztalt iszákosságról és részegeskedésről, körülbelül azt mondja: "Mégis csudálatos, hogy az ember mindenben úgy tesz, mintha nem a víz volna az embernek, valamint az állatoknak leginkább megfelelő és legtermészetesebb itala. Csak így érthető, hogy még a teherhordó állatnak is bort adnak inni. Sőt az embernek egyik legfontosabb törekvése, hogy minél többet igyék, azért hígítja a bort, sőt mérget, így pl. foltos bürköt (Conium maculatum) vesz be, csakhogy halálfélelmében minél többet ihasson; némely ember porrá tört habkövet, sőt olyan dolgokat is vesz be, a melyeket szégyelek megnevezni; a fődolog, hogy ezek az anyagok ivásra ingereljék." Azután az ivószokásokat ostorozván, következőleg szól: "Egészen az a látszatja, mintha az ember a végből született volna, hogy a bort elpusztítsa s mintha a bornak az volna a rendeltetése, hogy az emberi testen keresztül folyjon. És mily következményei vannak a sok ivásnak: az arcz sápadt lesz, a szem genyedt, a kéz reszket, az ivó éjjelei nyugtalanok, az ember feledékeny lesz, sőt emlékező tehetségét egészen elveszti. És mégis hány ember van, a ki a sokat ivásban találja dicsőségét: ilyenek a parthok, a kikről igen helyesen mondja egy szkita követ, hogy minél többet isznak, annál szomjasabbak. ALCIBIADES nagy ivásaival nagy nevet szerzett; a mediolanumi származású NOVELLIUS TORQUATUS, a ki a prétorságtól egészen a proconsulságig minden tiszteleti állást végig viselt, arról kapta melléknevét, hogy három kanna bort egy szuszra tudott meginni. Fiatalabb korában TIBERIUS császár is nagyon kedvelte a bort s gyönyörűsége telt benne, ha NOVELLIUS TORQUATUS nagy ivását nézhette. A császár – mint mondják – L. PISO-t is nagy ivása miatt kedvelte meg s midőn ez egy alkalommal két nap és két éjjel kitartott az ivásban, elismerésül Róma helytartójává tette. MARCUS ANTONIUS, a nagy CICERO gyilkosa, szintén az ivásban lelte dicsőségét, sőt dorbézolásairól könyvet is adott ki."
Bizonyára a szeszes italok elszomorító hatása bírta rá MOHAMED-et i5, hogy a borról való lemondást híveinek lelkére kösse. S tudjuk mindnyájan, hogy az ő törekvése nagy sikerrel járt. A mohamedánok szent könyve, a Korán, eltiltja a mohamedánoknak a szőlőművelést és borivást, a minek következtében sok millió ember megszűnt szőlőt művelni és bort inni. A mohamedánok, még pedig úgy az arabok, valamint a törökök, nagy nehezen engedték meg, hogy birodalmuk más népei (pl. a görögök, örmények, zsidók stb.) szőlőt műveljenek. A Korán hatása még mai nap is tapasztalható, habár egyes esetekben ki is játszszák.
Az újabb idők ily irányú mozgalma első sorban a pálinka (likör (1)), sőt általában a szeszes italok ellen fordul. Kiinduló pontjai egyrészt Amerika északi része, valamint Angolország, hol a munkásosztály a gőzgép feltalálása és a gyári munka rendkívül fellendülése következtében új és hatalmas társadalmi osztályt teremtett.
Ez a munkásosztály azonnal szervezkedni kezdett a szesz ellen, midőn RUSK BENJAMIN 1783-ben Philadelphiában "A szeszes italok hatása az emberre" czímű értekezését kiadta, a melyben figyelmessé teszi a társadalmat a szesz romboló hatására.
A mód, melylyel az ébredező társadalom a szesz iszonyú pusztitásai ellen harczba indult, igen különböző volt. A leghelyesebbnek látszott a mértékletességhez való szoktatás; minthogy azonban ehhez nagy életbölcseség és értelmiség szükséges, csak egyeseken, a kiválóbbakon vezethet sikerre. Az első mértékletességi egyesületek a pálinkától való teljes tartózkodást, a bor és sör élvezetében azonban mértékletességet követeltek; mint-
(1) A különféle likőr nem más, mint különböző illó olajjal és czukorral kevert pálinka.
hogy azonban akkor a sörfogyasztás ijesztő módon emelkedett, kimondták az összes szeszes italokról való teljes lemondást, az úgynevezett abstinentiát. Ekkor Észak-Amerikában, Angolországban és Svájczban sok százezer ember csatlakozott a mozgalomhoz. (1) E tömeges elhatározás oly mély hatással van az egész népre, hogy a nevezett vidékeken a szesz élvezete igen nagy mértékben alábbszállt s hogy a régi ivószokásokat már csak mint történelmi emlékeket ismerik.
A szeszes italok elleni harcz Irországban is igen szép eredményeket ért el, a hol MATTHEW angol lelkész a mult század harminczas éveiben kezdeményezte a mozgalmat. E mozgalom rövid idő alatt bámulatos sikereket tudott felmutatni: nemcsak hogy a pálinkafogyasztás felére szállt alá, hanem a szesz-élvezettel járó bűntettek s öngyilkosságok száma is nagy mértékben csökkent.
A szesz elleni mozgalomban különösen kiemelendő a Skandináv-félsziget, melynek lakosai a mult század negyvenes éveiben még a legrészegesebbek közé tartoztak, úgy hogy az alkoholizmus okozta bajok – bűntettek, öngyilkosságok – Svéd- és Norvégországban ijesztő arányokat öltöttek. Ily viszonyok közt alakult Gothenburgban (Göteborgban) lelkes hazafiakból álló társaság, mely a pálinkaméréseket magához vonta s egyrészt szesz nélküli vendéglőket, olvasó- és üdítőhelyiségeket emelt, másrészt a pálinkamérések számát korlátozta, gyárvárosokban pedig vasár- és ünnepnapokon bezáratta. Ez az eljárás, mely gothenburgi rendszer néven ismeretes, akkor vált be s lett általánossá, midőn a svéd törvényhozás is elfogadta.
Ez a rendszer Norvégiában is hódított, úgy hogy jelenleg Norvégiában vannak városok, hol egyetlen szeszmérés sincs; különben is az egész félszigeten olyan keveset hagytak meg belőlük, hogy városokban 3700, a vidéken 15,300 emberre esik egy-egy szeszmérés.
Ugyanez a rendszer, karöltve felvilágosítással s a házi pálinka-főzők kiirtásával, kitűnően bevált Finnországban is.
A gothenburgi rendszer még nagyobb eredményt mutatott fel, midőn 1894-ben az úgynevezett "local optio"-val módosították, mely szerint bármely község lakosai szótöbbséggel döntenek a fölött, vajjon a község területén egyáltalán szabad-e pálinkát eladni, illetőleg kimérni, vagy nem. A nők is szavaznak.
(1) A legnagyobb nemzetközi alkoholellenes egyesület az Independent Ordre of Good Templars, melynek ez idő szerint körülbelül 600,000 tagja van. Ez az egyesület a szabadkőművesek mintájára van szervezve. Budapesten és Pozsonyban is van már "páholya", azaz központja. A fölvétel bizonyos czeremoniák mellett történik, a melyeken a felvevő "tisztviselők" jelvényeket viselnek s annak, a kit fölvesznek, fogadalmat kell tennie, hogy soha ez életben szeszt inni nem fog, ha csak betegség miatt orvosi rendeletre nem. Utána legelterjedtebb ilyfajta egyesület a "Kék kereszt", mely különösen Svájczban igen üdvös tevékenységet fejt ki.
E módosítással Amerikában is hódított a gothenburgi rendszer. Így pl. Canadában 1898-ban 10,000 szótöbbséggel, mely szavazásban csak a választópolgárok vettek részt, azt a határozatot hozta a népszavazás, hogy Canadában a szeszes italok készítése, behozatala és eladása tiltassék el.
Ugyanez a rendszer más északamerikai államban (Mann [!?], Kansas, Jowa, Dakota stb.) is érvényesült, ezekben az államokban csak orvosi és ipari czélokra szabad szeszt használni.
Hogy az aránylag kis térre szorítkozó mozgalom áldásai minél általánosabbá legyenek, időközönként alkohol-ellenes kongresszusokat szokás tartani.
1901. május 10-én nyílt meg Bécsben a VIII-ik ily irányú kongresszus, a melyben nemcsak magánszemélyek és orvosok vettek részt, hanem a legtöbb európai és más állam képviselői is. Hasonló kongresszus lesz ez idén (1905) nálunk Budapesten.
Az eddigi kongresszusok azért is fontosak, mert a szesz hatásáról eddig táplált s megdönthetetlennek hitt nézeteket nemcsak hogy erősen megingatták, hanem [cáfolatukat] el is terjesztették. A szeszes italokról eddig az volt a nézet, hogy a szesz – nem lévén táplálék – nem is változik át vérré, de azért mégis a vérbe kerül s fel is használódik, mint a vér. A szesz azonban illanó anyag lévén, hamarább használódik fel, azaz elég. Ez elégésből meleg keletkezik, a melyet a test munkájában felhasznál, miközben a vér többi anyagai megkiméltetnek. E magyarázat szerint az olyan ember, ki kevés táplálékkal kénytelen beérni és e mellett mérsékelten iszik szeszes italokat, épp annyi munkát végezhet, mint a ki jól táplálkozik és e mellett szeszes italt általában nem iszik. Kevés szeszes ital megkíméli tehát – e felfogás szerint – a test anyagait s elősegíti a gyomorsav és egyéb emésztő nedveknek kiválasztását és egyúttal az emésztést és vérkeringést. E megdönthetetlennek hitt nézetek egyrészt a szegény munkásra, másrészt a gyenge és beteges emberre nézve nagy fontosságúaknak látszottak. E nézetre támaszkodtak sokáig az orvosok is s úgyszólván minden betegnek szeszes italt rendeltek, különösen finom borokat, vagy cognacot. A nagyközönség szívesen fogadta ezt az orvosi tanácsot s a szesz élvezete ekként még olyan területeket is meghódított, a hol azelőtt ismeretlen volt, a gyermekszobát. A szoptató dajkák és anyák bőségesen éltek szeszszel, míg végre nyavalyatörésben szenvedő és kimuló csecsemők és más nyavalyák észre nem térítették az orvosokat is, meg a közönséget is; az utóbbi bezzeg megrémült, mikor tapasztalta, hogy a szesz még a következő nemzedékre is hatással lehet, a mennyiben az iszákos szülék gyermekei testileg és szellemileg elkorcsosulnak, s hogy az elfajulás nemzedékről-nemzedékre súlyosodván, egész családok és népek kihalására vezethet. Most már általánosan elismert tapasztalat, hogy a szeszes italt élvező szülők gyermekei visszamaradnak a növekvésben, hogy vízfejűek, de különösen gyöngeelméjűek lesznek.
Hogy az orvosvilág ezt a dolgot nem vette közönyösen, arról tanuskodnak az e téren tett vizsgálataik. Igy pl. a mult század hatvanas éveiben kísérletet tettek a budapesti gyermek-kórházban szesztelen borral, még pedig kitűnő sikerrel. DR. KASSOWITZ orvos-tanár egy kongresszuson a szesznek a gyermekekre való hatásáról értekezván, azt bizonyítja, hogy a szeszes ital a nagyobb gyermekekre nézve is nemcsak káros, hanem veszedelmes. Különösen hangoztatja, hogy az az eddigi nézet, hogy a szesz a testet fentartja és enyészetét akadályozza, teljesen téves, sőt épp az ellenkezője szokott bekövetkezni, t. i. a testet alkotó anyagok (a nitrogén tartalmúak) a szeszes ital élvezete következtében nagyobb mértékben távoznak a testből, mint rendesen.
Egyéb orvosi czélokra való használata is mindinkább kétesebb értékű kezd lenni. Igy sokáig azt hitték, hogy a szesznek igen nagy antiszeptikus (baczillusok ellen védő) hatása van; ám a legújabb tapasztalatok ezt a nézetet is megingatták. (1)
Eddig azt tartották, hogy a beteg láza a szeszes ital következtében alábbszáll; újabban azt is mindinkább kétségbe vonják; csak az influenzánál vált be a bor és a cognac.
A szesz ellen való küzdelemben nagy jelentőségűek voltak a katonaság körül tett megfigyelések és kisérletek. Már NAPOLEON tapasztalta, hogy pálinkaivó katonái könnyen kaptak napszúrást Egyiptomban, Oroszországban pedig megfagytak a hóban. WOLSELEY afrikai hadjáratában tapasztalta, hogy szesz-nem-iszsza katonái nagyobb munkát bírtak el, mint a szeszt ivók, sőt a szesz-nem-iszszák közt csak gyéren fordult elő a malária, s más megbetegedés is ritkább volt közöttük, a halálozás pedig kisebb volt; e mellett a szeszivók rosszabb gyaloglók is voltak. Az indiai angol hadseregben gyűjtött ezirányú tapasztalatok hasonló eredményre vezettek.
E tapasztalatok azt eredményezték, hogy Angolország attólfogva gyarmati katonáitól megvonta a szeszt s minthogy a mérsékelt éghajlatú Európában tett tapasztalatok ugyanily eredményre vezettek, lassanként törölték a szeszt, mint mindennapi szükségletet a legtöbb európai hadseregben is. (2)
Ezek a tapasztalatok más téren is megtették hatásukat, így pl. Angolországban a munkások betegsegélyző pénztárai különbséget tesznek az absztinens (Rechabita) és a szesz-élvező munkások (Odd Fellow's Forester) között. Hiteles könyvelés alapján kimutatták, hogy a szeszélvezők átlag háromszor annyit betegeskednek, mint a rechabiták, a miért is a szesz-nemiszszáknak a tagsági díj felét elengedik.
(1) Némely betegség baezillusai, mint pl. a koleráéi a szesz iránt nagy ellenállást tanusítanak, a lépfene spórái még a tiszta alkoholban sem vesztik el fejlődő erejüket.
(2) A német hadseregben már I. VILMOS császár eltörölte a szeszt mint napi szükségletet s helyette a kávét hozta be; a magyar és osztrák hadseregben szintén a kávé lett napi szükségletté; szesz csak a háborúban jár ki a katonának. Minálunk egyébként nemcsak a kantinban, hanem a gyakorlatok alkalmával is bőséges alkalma van a katonának szeszt inni.
Az angol biztosító-társaságok szintén külön tartják számon az absztinenseket s minthogy halálozásukat 30–40%-kal kedvezőbbnek találták, leszállították biztosítási díjaikat is. Ez a dolog azért nagyfontosságú és kitűnő ok a szesz ellen, mert a biztosító-társaságokat, épp úgy, mint más pénzintézetet, nem az emberiség sorsa iránt érzett részvéte és a humanitás, hanem pusztán a nyerészkedés vágya vezeti.
A gyakorlati életnek ilyetén tapasztalataihoz járult végre a tudósvilág vizsgálódása és kísérletezése. A tudósok közül BRÜCKE, nagyhírű fiziológus és chemikus volt az első, ki a szesz veszélyes hatásaira figyelmessé lett. E tudós a munkások élelmezésének kérdésével foglalkozván, kijelentette, hogy a munkás sokkal jobban gondoskodik magáról, ha megeszi a burgonyát, mintha a belőle készített szeszt iszsza.
Az ez irányú kísérletek közül legérdekesebbek és legmeggyőzőbbek KRAEPELIN heidelbergi tanáréi. Ő ugyanis olyan forgató gépet szerkesztett, mely maga jegyezte a forgások számát. Azután megfogadott egy munkást s kijelentette neki, hogy a forgások számától függ a napibére. A munkás beállt a munkába s a mely napokon szeszt ihatott, mindig kisebb volt a végzett munka, mint azokon a napokon, melyeken megvonták tőle a szeszt. Hasonló czélból szerkesztett egy emelőgépet is s az eredmény mindig ugyanaz volt, t. i. hogy a szesz hatása alatt rövid időre (könnyű munkánál 10 perczre, nehéz munkánál csak 4 perczre) élénkebb lett a munka, de azután mindig alábbszállt, úgy hogy egyrészt a gyakorlat, másrészt a tudományos kísérletek alapján azt lehet mondani, hogy az alkohol az izomerőt mindig jelentékenyen csökkenti.
A sport emberei is azt tapasztalták, hogy szesz nélkül jobban boldogulnak s versenyre termettebbek, mintha szeszt isznak.
Ez áll azonban nemcsak az izomerőre, hanem még inkább a szellemi tehetségre. A szellemi tehetség ugyanis a szesz élvezete után hasonlóan, mint az izomerő, rövid ideig emelkedik, azután mélyen sülyed, úgy hogy alig észrevehető részegség után 24 óra mulva, erősebb ittasság után 4–5 nap mulva is kimutatható a szellemi munka csökkenése. A mondottak KRAEPELIN-nek és tanítványainak 10 éven át folytatott tudományos kutatása eredményei s teljesen megbízhatók.
Tehát, a mit PLINIUS már ezelőtt körülbelül kétezer évvel állított, az újabb kor tudományos kutatásai is a szó szoros értelmében megerősítik, t. i. hogy a szesz hatására egy kissé emelkedik ugyan az akaraterő, de "gyengül az emlékezés, a felismerés, a választás és megkülönböztetés tehetsége." (1)
(1) A szeszes italok éppen azzal hódítottak a legősibb idők óta s hódítanak még most is, hogy izgató hatásuk következtében az agyvelő és az izomzat működése legalább rövid időre fokoztatván, az addig érzett fáradtság eltűnik s a megkönnyebbülés kellemes erzete támad. Ilyenkor az ember megkönnyebbültnek érzi magát s lerázza mindazt, a mi neki kellemetlen: a gondot és bút, a miért is a szeszes italokat gondűzőknek mondják. A mint azonban az alkohol elillan, vége van a hatásnak s a megkönnyebbülést ismét az elfáradás érzete váltja fel. Ilyenkor nyomott a lelkihangulat s ettől szabadulni akarván, újabb ital, újabb izgatás után vágyódik az ember; e vágy, ez az epedés fokozódik s számtalanszor az ember vesztét idézi elő. Így a szesz a legveszedelmesebb agyvelőméreg; veszedelmes az emberre különösen azért, mert élénkebb tevékenységével csökkenti az embernek abbeli tehetségét, hogy tetteit megítélje s szavait megfontolja, valamint hogy az így támadó helyzeteket helyesen felismerje, azért tesz és beszél a szesz hatása alatt sok bolondot s olyan helyzetekbe kerül, a melyeket különben bizonyára került volna.
A mily mértékben fokozódik a szeszes italok utáni vágy, oly mértékben nem bírja az ember: mindig többet kiván s mind rosszabbul bírja. Természetes, hogy ekkor az alkohol mérgező hatása állandóan érvényesül s az embernek nemcsak az emlékező tehetsége, de felfogása és itélőtehetsége is mindjobban gyöngül, látóköre pedig szűkül. Ez már valóságos betegség, a mikor is az embernek minden jó és szép iránti érzéke eltűnik, jelleme hanyatlik s az ember ösztönének, szeszélyeinek vakon enged. E mellett fokozódik az izgékonysága s az ember nemcsak szellemileg, hanem testileg is folyton sülyed; e sülyedéséért, romlásáért mindig csak másokat okolván, üldözöttnek s ennek következtében szerencsétlennek mondja magát. Majd rémes alakokat lát, a melyek üldözik s nemsokára bekövetkezik a katasztrófa, azaz a bajok legborzalmasabbja: a delirium tremens.
Végül megdőlt az alkohol-barátok legutolsó érvelése is t. i. az, hogy a szesznek melegítő hatása van. Igen, a szesz ebbeli hatása is csak rövid ideig tartó, ezután az ellenkezője áll be; ezt tapasztalták NAPOLEON hadai Oroszországban, erről tanuskodnak a sarkutazók is, a kik megegyeznek abban, hogy a fázást és a megfagyás veszélyét a szeszes italok növelik, mert a szesz nemcsak nem pótolja a testtől elvont meleget, hanem a szesz következtében még sülyed a test hőmérséke. A hideget még a délvidéki tengerészek is jobban bírják, ha nem isznak szeszt, mint a szeszhez szokott északvidékiek.
Ez alapon érthető, hogy NANSEN és JOHANSSEN északsarki utazásukra egy csepp szeszt sem vittek magukkal. Bizony minden tekintetben kiábrándultunk, mert nagyon is áll, a mit NANSEN igen tömören és találóan így fejez ki: "Az izgató alkohol használatával nyerünk ugyan energiát (akaraterőt) egy pillanatra előlegbe, de már a következő pillanatban az előleget drágán kell megfizetnünk a fokozott kimerüléssel".
Mindezt tudva, azt kellene hinni, hogy a szesz élvezete vége felé közeledik s íme, a kongresszusok épp az ellenkezőről győznek meg: a szeszszel való visszaélés a legtöbb országban óriási arányokat öltött. Nézzük csak a legfontosabb adatokat!
Francziaországban 94 l bor, 226 l sör és 21 l pálinka, összesen 137.6 l szeszes ital 16.50 l szesztartalommal esik egy-egy lakosra; ez a mennyiség azonban igen különbözően oszlik meg az országban, pl. Rouenban, Havreban, Cherbourgban és vidékén a pálinkafogyasztás, más vidéken, pl. Lille-ben és környékén a sörfogyasztás öltött óriási arányokat.
A többi állam mind mögötte marad Francziaországnak, mert egy-egy lakosra jut:
Belgiumban:3.2 l bor, 200 l sör és 22.45 l pálinka, összesen 225.65 l szeszes ital 13.40 l szesztartalommal;
Olaszországban: 95.2 l bor, 6.83 l sör és pálinka, összesen 102.03 l szeszes ital 13.20 l szesztartalommal;
Svájczban: 60.7 l bor, 40 l sör, 13.75 l pálinka, összesen 114.45 l szeszes ital 11.90 l szesztartalommal;
Dániában: 12 l bor, 102.9 l sör, 35.00 l pálinka, összesen 139 l szeszes ital 11.80 l szesztartalommal;
Németországban: 5.7 l bor, 109.7 l sör, 28.00 l pálinka, összesen 143.40 l szeszes ital 11.20 l szesztartalommal;
Ausztriában: 21.1 l bor, 32.00 l sör, 17.10 l pálinka, összesen 81.20 l szeszes ital 9.50 l szesztartalommal;
Hollandiában: 2.2 l bor, 34.60 l sör, 23.00 l pálinka, összesen 59.80 l szeszes ital 6.90 l szesztartalommal;
Magyarországban: 4.89 l bor, 9.76 l sör, 28.35 l pálinka, összesen 43.00 l szeszes ital 6.70 l szesztartalommal; (1)
Egyesült-Államokban: egy liternél kevesebb bor, 59.11 l sör, 14.81 l pálinka, összesen 74.4 l szeszes ital, 6.00 l szesztartalommal;
Svédországban: egy liternél kevesebb bor, 27.2 l sör, 21.0 l pálinka, összesen 48.70 l szeszes ital 5.40 l szesztartalommal;
Oroszországban: 3.3 l bor, 4.6 l sör, 15.00 l pálinka, összesen 22.90 l szeszes ital 3.80 l szesztartalommal.
Norvégiában: egy liternál kevesebb bor, 37.5 l sör, 8.00 l pálinka, összesen 46.00 l szeszes ital 3.30 l szesztartalommal;
Kanadában: egy liternál kevesebb bor, 14.8 l sör, összesen 15.3 l szeszes ital 0.94 l szesztartalommal. (2)
Hogy mit jelentenek e számok, milyen rengeteg értéket képvisel egy-egy államban az évenként elfogyasztott szesz, mennyi bűn, mennyi nyomor lép a nyomába: még elgondolni is szörnyű!
Németország lakossága pl. évenként körülbelül 25 milliard márkát (3000 millió koronát) költ szeszes italokra, úgy hogy minden lakosra átlag 58 korona esik e kiadásból, tehát jóval több, mint a mennyit húsra költ; ennek a nagy szeszfogyasztásnak róható föl az is, hogy évenként 120,000 bűnöst ítélnek el, a kik mind ittas állapotban követték el bűnüket.
Az Angolországban fogyasztott szesz körülbelül 1.3 milliard korona értéket képvisel, ennek megfelelően körülbelül 300,000 ember beteg a szesz következtében s évenként 50,000–60,000 ember hal meg szeszmérgezéstől.
(1) Magyarországban KELETI hiteles adatai szerint a borfogyasztás évenként 2477,000 hl-t, a sörfogyasztás 450,000 hl-t, a pálinkafogyasztás pedig 2.187,000 hl-t tesz.
(2) E számitásban Dr. STEIN FÜLÖP "Az alkoholizmusról" czimű értekezése 20. oldalán található táblázatos kimutatás szolgált alapul. A sört 4, a bort 13, a pálinkát 20 fokúnak vettem.
Hány ember beteg a szesz következtében, hányan züllenek el Magyarországon a szesz folytán, arra nézve nincsenek megbízható adatok; annyi azonban bizonyos, hogy a szesz okozta erkölcsi és anyagi kár mellett elvész az a 160 millió koronányi jövedelem, a mije a kincstárnak a szeszből van. Mennyivel kevesebb rendőrre, börtönre és kórházra volna szükség, ha a szeszszel való visszaélés megszűnnék!
Bizony töménytelen baj jár a szeszélvezettel: a lázas bajokat nehezen állja ki a szeszt élvező, ragadós betegségekben könnyebben betegszik meg, a legcsekélyebb ingerre erőszakos cselekedetekre ragadtatja magát s a folytonos izgatásnak sok mindenféle következménye van. Így érthető, hogy az őrültek fele az alkohol áldozata, az öngyilkosok nagy része (30–70%), a bűnösök és gonosztevők nagy többsége (60%) a szesz hatása alatt áll. (1) Mindezeket tapasztalva s a szesz-ellenes kongresszusok szavára most már úgyszólván az összes művelt államokban mozgalom indult a szesz ellen.
Angolországban az iszákosság megfékezésére törvényt hoztak, mely 1903-ban lépett életbe. E törvény az iszákosságot kihágásnak minősíti s az iszákosokat a bíróság az úgynevezett fekete könyvbe jegyzi be s egyúttal a fotografiájokat is becsatolja. Ezeket a fekete könyveket minden italmérésbe elküldik s súlyos büntetés éri, a ki a közismert iszákosoknak szeszes italt elad. Ha valamely asszonyt háromszor megbüntettek iszákosság miatt, ez elegendő ok a válásra.
Francziaország szintén törvényhozás útján iparkodik az iszákosságnak gátat emelni.
Németországban hasonlóan, mint Amerikában, előbb a mértékletességi egyesületekkel kezdték a harczot, újabban azonban az absztinenczia elvét hangoztatják; ezen az alapon szervezkedett az "Alkoholgegnerbund", melynek néhány százezer tagja van.
Ugyanilyen alapon folyik a munka Ausztriában s az 1902-ben kiadott miniszteri rendelet alapján Bécsben is alapítottak már a gothenburgi rendszeren alapuló (szesznélküli) vendéglőket. (2)
Oroszország maga intézi a szeszes italok eladását, hogy a szeszszel való visszaélést megnehezítse s az államnak még így is évenként 350 millió rubelnyi jövedelme van a szeszből. Újabban azonban emelkedőben van az oroszországi szeszfogyasztás is, habár most is jóval csekélyebb, mint az ember gondolná. (3)
(1) NAGY SÁNDOR király is ittas állapotban ölte meg legmeghittebb emberét.
(2) Svájczban "Kék kereszt"-nek nevezett alkoholellenes egyesületnek vannak szállói és vendéglői, melyekben szeszt nem árulnak. Ezekben is lehet bort, sört és pezsgőt inni, de mindezek az italok teljesen mentesek az alkoholtól. E mellett czitromlé, málnalé és más hasonló italok kaphatók s a kinek ezek sem kellenek: vizet iszik.
(3) Oroszországban a nép főleg vasár- és ünnepnapokon iszik pálinkát, ekkor azonban nagy mennyiséget fogyaszt. Innen származik az orosz nép részeges híre. A hét többi napján az orosz nemzeti ital, a kvasz járja, ebben azonban alig van alkohol.
Bukovinában sok falu népe ünnepélyesen megfogadja, hogy lemond a szeszes italokról. Egyházi énekeket énekelve és a pap vezetése mellett vonulnak ki a faluból, és nagy mélységben kis hordó szeszt ásnak el a földbe.
A tetejébe dombot hordanak össze, a melynek tetejére keresztet tesznek annak emlékére, hogy az egész nép azon naptól kezdve nem iszik szeszt. Ugyane helyen teszik le ünnepélyesen a fogadalmat.
Ugyanilyen irányban működik hazánkban is a papság.
Íme, ugyanaz a kereszt, mely néhány évszázaddal ezelőtt a szőlő-művelés terjesztésével érdemeket vélt magának szerezni, most a szeszes italok ellen való küzdelemben az alsóbb néposztályok megmentése körül fáradozik. Az utóbbi inkább kulturális munka.
A nép megfogadja, hogy nem iszik szeszt, meg is tartja fogadalmát; csakhogy sok helyen, így pl. hazánkban is (Sárosmegye némely községében), főleg azonban Poroszország keleti részében annyira sülyed, hogy étert (kénéthert) iszik; ez még jobban égeti a belsejét s azonkívül még olcsóbb, mint a szesz.
A szeszellenes mozgalom újabban hazánkban is jelentkezik; az első ily irányú rendelkezés az 1899. XXV. törvényczikkben található, mely szerint az italmérő-engedélyek száma csökkentessék; ez azonban – ha keresztül is viszik – hatástalan lesz, ha a vasárnapi munkaszünetet a vendéglőkre is ki nem terjesztik. Ujabban hazánkban is keletkezett szeszellenes egyesület, az "Országos Magyar Alkoholellenes Egyesület", melynek ez idő szerint (1904) még csak 151 tagja van, de a mely mindamellett igen nagy és üdvös tevékenységet fejt ki. Főműködése abból áll, hogy a közoktatásügyi miniszterium támogatása mellett az egész országban szeszellenes előadásokat tart s alkoholellenes iratokat ad ki, sőt a vallás- és közoktatásügyi miniszterium 1125/1904. szám alatt rendeletet adott ki, melyben felhívja a papokat, tanárokat és tanítókat, hogy a maguk körében a szesz káros hatásairól világosítsák föl a népet és az ifjúságot s a szeszellenes egyesületek létrejövését elősegítsék.
Valóban óriási harczot kell folytatnia az embernek saját gyöngéje és szenvedélye ellen s a társadalom ebben a harczban leginkább magára van hagyatva; az állam a jó tanács mellett legfeljebb megdrágítja a szeszt, hogy így nehezebben hozzáférhetővé tegye, mélyreható rendszabályokhoz azonban nem nyult eddig, mert sok mindenféle anyagi érdeke nem engedi.
A felvilágosodott társadalom minden lehetőt elkövet, hogy a magáról megfeledkezett embereket, a részegeskedőket megmentse, azért alakították az iszákosság gyógyítását czélzó "menedékhely"-eket, a milyen pl. Svájczban már tíz van; ezekben az iszákosok a pálinkaadóból befolyt pénzből nemcsak védelemben részesülnek, hanem le is szoktatják őket az ivásról. A leszoktatás nem fokozatosan történik, hanem egyszerre: a részeg kénytelen
absztinenssé lenni. S még senki sem halt bele. (1) Hasonló intézmények Amerikában az úgynevezett drinkers asylum-ok, melyekben a részegeskedőt egy, sőt több évig szigorúan távoltartják a szesz élvezetétől. Van azonban Amerikában oly gyógyító intézet is, melyben a beteget (iszákost) orvossággal, négy hét alatt meggyógyítják. A használt orvosság következtében ugyanis a betegek már a negyedik-ötödik napon undort éreznek a szeszes italok ellen, egyébként pedig úgy kezelik a beteget, hogy az iszákosságtól elernyedt szervek természetes erejüket és működésre termettségüket visszanyerjék. (2)
Íme, mily nagyjelentőségű és messzevágó kérdést vetett föl az e fejezet elején említett jelentéktelen csetepaté, mily könnyelműnek, mily gondatlannak ismertük meg itt az embert. Évezredeken át még az a tudat is támogatta az ember könnyelműségét, hogy a szeszes ital az ember jótevő barátja s ő váltig meg volt győződve róla, hogy ez a dolgok rendje. Így érthető, ha minden tényező a szesztermesztés és fogyasztás fokozására törekedett. Ez a törekvés azért is csábított, mert nagy anyagi hasznot hajtott nemcsak a termesztőnek, hanem az államnak is, úgy hogy egész országok gazdasága mindenféle szeszkészítésre volt alapítva.
Egész társadalmi osztályoknak és népeknek kellett tönkremenni, sok kényszerítő körülménynek kellett összetalálkozni, míg egy jobb meggyőződés kezdett lábrakapni, míg az érdekelt hivatalos körök is azzal kezdenek foglalkozni, hogyan lehetne a szeszt szűkebb határok közé szorítani, vagy más teret a számára biztosítani, (3) mert kétségtelen, hogy ez az ital az ember vesztét okozza. Be van bizonyítva, hogy a szeszes ital, hasonlóan, mint sok más, de nálánál sokkal kevésbbé veszélyes élvezeti méreg (a dohány, ópium, téa, kávé czukor nélkül), az ember természetével határozottan ellenkezik;
(1) Az Első Magyar Alkoholellenes Egyesület ily "menedékhely" felállítását tervezi, még pedig a kormány támogatásával.
(2) A gyógyító-intézet White-Plains nevű kis városban van elhelyezve. Megalapítója KEELEY orvos, a ki ezelőtt körülbelül 20 évvel 20–25 beteggel kezdte meg üdvös működését, most pedig egy nagy pénzcsoport fedezi az intézet költségeit, a melyben néhány száz beteg fordul meg évenként. A gyógyultak száma 300,000-re tehető, kik mindnyájan lelkes harczosai a szeszellenes mozgalomnak s a kik az intézet vezetője és áldásosan működő orvosa tiszteletére a Keeley-ligát alapították. A KEELEY-féle gyógyító-intézetbe morfium-élvezőket és olyan betegeket is befogadnak, kik nicotin-mérgezésben és neurasteniában szenvednek. (Felső-Magyarország.)
(3) A szesz mindinkább kiszorul mint élvezet, de annál nagyobb fontosságra tesz szert majd az ipar terén mint fűtőanyag és hajtó erő. Nagy sokasága van mér azon fontos gépeknek és berendezéseknek, melyekben a szesz mint fűtőerő hasznosan és gazdaságosan bevált. Az eddig e téren elért eredmények 1904. tavaszán Bécsben egy szeszipari kiállításban közszemlére voltak téve, ugyanilyen kiállítást az Országos Magyar Gazdák Egyesülete 1905-ben Budapesten fog rendezni.
a hogy a kezdő dohányzónak sok mindenféle nehézségeket kell leküzdenie, így van ez bármely szeszes itallal is. Ez okból nem is lehet a szesz a gyermekekre jó hatással, azért árt a felnőttnek is.
Általában mondható, hogy a szeszes ital csak akkor nem árt meg a felnőttnek is, ha mint ritka vendég fordul meg az ember asztalán. A szesz hamis, ravasz barát: látszólagosan jót tesz, behízelgi magát, hogy azután annál jobban romboljon. Azért ajánlatos mindenkinek a szeszes italokról való teljes lemondás, hogy az ember kisértetbe ne jöjjön.
Az emberiség e nehéz problémáját tanulmányozva, láttuk egyúttal, miképen került a növényvilág e téren is az ember szolgálatába: az ember a kultura terjedésével fokozta egyúttal a termesztett növények és a növényi termékek kihasználását is, de a saját vesztére.