IV. A növények és a beteg ember.
Ismerjük JEAN JACQUES ROUSSEAU-t művei s különösen a neveléstan terén kifejtett eszméiből, de sokak előtt új, ha hallják, hogy ROUSSEAU a botanika terén is jeleskedett. ROUSSEAU nem gazdagította ugyan a növénytudományt új fölfedezésekkel és új eszmékkel, de azért halhatatlan érdemei vannak e tudomány terén is.
A növénytant ROUSSEAU előtt – kevés kivétellel – legfeljebb növény-kereskedők és gyógyítással foglalkozók ismerték. A kortársak érthetetlennek tartották, hogy komoly filozófus, a milyen ROUSSEAU volt, virágokkal, sőt mohokkal foglalkozzék. Sokan boszorkánymesternek tartották, a ki bűvészeti anyagokat, vagy pedig mérgeket kever, úgy hogy nem egy ízben kellett ROUSSEAU-t a felizgatott nép erőszakoskodásai ellen megvédeni. Sőt nagyállású emberek is kigúnyolták érte. Így az öreg MIRABEAU azt mondta, hogy ROUSSEAU még füvet fog enni, mint hajdan Nebukadnézár. Mindazonáltal ROUSSEAU-nak a növénytan iránti lelkesedése magával ragadta mindazokat, kik vele összeköttetésben voltak. A főnemesek, különösen a hölgyek, egytől-egyig foglalkoztak növények gyűjtésével és tanulmányozásával. Midőn négy évvel ROUSSEAU halála után, 1784-ben, a botanikára vonatkozó levelezését "Lettres sur la botanique" czímen kiadták, a jó izléshez tartozott a Jardin du Roy-ban (a királyi kertben) növénytant hallgatni, sőt maga a királyi udvar is elhagyta időközönként a Tuilleriákat s kivonult a Champs Elysées-nek nevezett, akkoriban még be nem épített területre, hogy növényeket gyűjtsön és gyűjteménybe foglaljon. Az elegáns hölgyek már nem is mutatkozhattak kézi nagyítóüveg, pinczetta és kerti kés nélkül.
Csak ez idő óta vált a növénytan és a vele szoros kapcsolatban levő kertészet és általában a virágok művelése a magasabb körökben általánosan kedveltté és becsültté. Hány ember talált azóta e téren, mint akár ROUSSEAU, gonddal teljes óráiban vigaszt, tiszta örömöt és békét!
De nemcsak az előkelő hölgyekkel kedveltette meg a botanikát; ő volt az első, ki a természetrajzot, különösen a növénytant olyan tudománynak tüntette föl, a mely a gyermek fejlődő lelkére rendkívül kedvezően hat.
ROUSSEAU egy másik, szintén halála után megjelent művében (1) a gyógyító növények terén is nagy tájékozottságról tesz tanuságot.
E tárgyra vonatkozólag így szól: A régi időben a növénytan az orvostan függeléke volt; senki sem törődött mással, mint a növényeknek valódi vagy képzelt gyógyító erejével, a nélkül, hogy a növényeket ismerte volna. A középkorban minden orvos saját belátása szerint nevezte el azt a kevés növényt, a melyet a maga környezetében ismert, azonfelül pedig annyi csudaerőt fűzött hozzá, hogy vele az egész emberiséget halhatatlanná lehetett volna tenni. Más helyeken más növényeknek adták esetleg ugyanazokat a neveket és tulajdonították nekik ugyanazt a gyógyító erőt, vagy pedig a régi növények új néven kerültek forgalomba, hogy új szédelgők gazdagodjanak meg általuk. Ebben állott a középkor orvosainak, MYREPSUS-nak, HILDEGARDIS-nak, SUARDUS-nak, VILLANOVÁ-nak és másoknak művészete; alig találni műveikben egy növényt, melyet nevéről és leírásáról megismerne az ember. (2)
A renaissance idejében mindez megszűnt, de csakis azért, hogy az ó-kor könyveinek engedjen helyet. Ettől kezdve semmi sem volt jó, a mit nem ARISTOTELES, vagy GALENUS mondott. (3) A helyett, hogy a növényeket a szabad természetben keresték volna, PLINIUS, vagy DIOSCORIDES műveiben keresték. (4) Így gyakran történt, hogy némely növény lételét csak azért vonták kétségbe, vagy tagadták meg, mert DIOSCORIDES művében nem volt leírva. Sokáig tartott, míg a kutatás a természetben megindult. Ekkor aztán mindenki a maga növényeiről vitatta [állította], hogy egyedül az övéi és senki máséi a valódiak, a mikre DIOSCORIDES leírásai vonatkoznak. E czivódás elébb-utóbb a ter-
(1) "Fragments pour un dictionnaire des termes d'usage en botanique".
(2) NIKOLAOS MYREPSUS alexandriai orvos a XIII. században; ARNOLDUS DE VILLANOVA azon orvosi iskolához tartozott, mely a XI. században Salernó-ban virágzott; Szent HILDEGARDIS természetrajzot írt, melyben az akkori időben a házi és népies orvoslás czéljaira használt növényeket felsorolja; PAULUS SUARDUS bergamó-i gyógyszerész a XVI. században, ki Thesaurus aromaticorum (A fűszerek kincse) czímű művével tűnt fel.
(3) ARISTOTELES (384–322. Kr. e.) Görögország kiváló filozofusa, természettudósa és orvosa. A növényekről szóló műve latin szövegben De plantis czímen maradt ránk. GALENUS (131–201 Kr. u.) HIPPOCRATES mellett az ó-kor leghíresebb orvosa és a gyógyítás terén a legtermékenyebb író, a kinek művei nagyjelentőségűek voltak s PARACELSUS-ig föltétlen tekintélyben állottak.
(4) GAJUS PLINIUS SECUNDUS (23–79 Kr. u.) nagy odaadással foglalkozott a természettudományokkal. Egyetlen reánk maradt műve a Historia naturalis, melynek 32 könyvében a gyógyító növényekről is megemlékszik. PLINIUS a tudománynak esett áldozatul. Mikor 79-ben Misenumban mint a római hajóhad parancsnoka időzött, kitört a Vesuv; ekkor hajóra szállt s a tűzhányót iparkodott megközelíteni. Forró hamu- és kőesőben tette megfigyeléseit s készített rajzokat. Stabiae-ben kötött ki, hol három nappal a kitörés után halva találták. Valószinű, hogy a Vesuvból kitóduló gőzök áldozata lett. DIOSCORIDES nagy természettudós és orvos, született Kr. u. az I. század közepén Anazarbosban Kilikiában. Legfontosabb műve "De materia medica" (A gyógyító anyagokról), melyben Számos adatot közöl a gyógyító növényekről és hatásukról. Műve a legújabb korig nagy tekintélyben állott, sőt a Keleten még most sem szűnt meg hatása.
mészet megismerésére vezetett, a melyet végre egy-egy hivatott kutató gyarapított. (1) Körülbelül ez ROUSSEAU nézete a gyógyításról és növényeiről. A dolog azonban még sem olyan egyszerű, mert nemcsak a gyógyítással foglalkozók üzelmei igen bonyolódottak és a gyógyító növények száma igen nagy, hanem, mert a varázslat is – legalább részben – e czélt szolgálta, minthogy régen a bűvész [varázsló], a pap és az orvos egy és ugyanaz a személy volt.
Mai nap is vannak népek pl. az amerikai indiánok, Dél-Afrika négerjei, Észak-Ázsia népei, kiknél a pap egyúttal orvos és bűvész is. E népek legtöbbjében ugyanis még most is él a jó és rossz szellemekben való hit, minthogy szerintük az egész természet láthatatlan szellemek (démonok) uralma és hatása alatt áll. A természetnek e rejtett szellemei az arra hivatott emberekkel közlik ismereteiket, a rossz indulatú szellemek pedig az ember betegségeit és más bajait okozzák. E különböző bajok közül a betegségek és a halál legérzékenyebben sújtják az embert s minthogy a kiváltságosak a betegség és a halál okaival is foglalkoznak, sőt a halottak szellemével is érintkeznek, a mely szellemektől iszonyúan fél a rokonság: érthető, hogy a kiváltságosaknak nagy a tekintélyük. Munkájuk a varázslat, a babona, a mely utóbbinak legszembetűnőbb okát nem a természettől, hanem inkább a haláltól és a halottak szellemétől való félelemben kell keresnünk. Azok a kiváltságosak, kik a természetben rejlő titkos erőket és mindenféle szellemek ismereteit saját czéljaikra, vagy mások által óhajtott czélokra fel tudják használni, a kik tehát a beteget is meg tudják gyógyítani, szóval, a kik mind a jó, mind a rossz szellemekkel érintkeznek, a varázslók; ilyenek még most is az indián bűbájosok, a koradsik, a samánok, az eső- és verőfénycsinálók, a termékenységet előidézők, igézők, sorsvetők, szemfényvesztők, boszorkányok stb.
Hasonlót lehet kimutatni a régi művelt népeknél is. E népek közül legérdekesebbek ránk nézve a kaldeusok, a kiktől úgyszólván az összes művelt népek varázslata kiindult. A kaldeusok felfogása szerint a természet minden ijesztő megnyilatkozása: a vihar, az árvíz, a zivatar és mindennemű sötétedés mind a gonosz szellemek titokzatos játéka volt. Hasonlóan fogták fel a természet más végzetes tüneményeit. Szellemek irányítják a bolygók pályáját, idézik elő az évszakok változását, teszik termékenynyé a földet, növesztik meg a növényeket stb. De a szellemek, kivált a rosszak, az emberi és állati testben is űzik játékukat. "Lehullnak esőként az égről, kicsiráznak a földből; egyik házból a másikba nyomulnak; az ajtó nem tartja vissza őket, zár
(1) VALERIUS CORDUS-nak köszönjük az első tudományos növényleirást. GESSNER KONRÁD, ki mint orvos, nyelvész, zoologus és botanikus egyaránt kimagaslik, az Alpesek flóráját kutatta föl. CAESALPINUS ANDRÁS a legelső volt THEOPHRASTUS óta, ki a növénytant nem az orvosi tudomány függelékének tekintve, a növényvilágot önmagáért tanulmányozta. CLUSIUS KÁROLY (Charles de l'Ecluse) II. Miksa és II. Rudolf orvosa, maga kutatta át Európát Lissabontól Magyarországig.
nem véd meg tőlük, átkúsznak az ajtókon, mint a kígyók. Ők a hangok, melyek elátkozzák és üldözik az embert" (1) stb. Ebből következik, hogy a rossz szellemektől eredtek az összes betegségek s olyan sok volt a rossz szellem, hogy telt közülök minden betegségre nem is egy. E rossz szellemek okozták a halált is. A betegségek tehát a rossz szellemektől származnak, a melyeket az istenek segítségével kellett elűzni, a mit titokzatos eljárással, varázslat segítségével végeztek. E munkát a szellemek nagy sokaságának okából nem győzte a közönséges halandó, azért a papokhoz fordult, hogy mint szellembűvölők, mint orvosok vagy varázslók titokzatos eljárás és mondóka kiséretében az istenekhez forduljanak segítségért. (2)
Hogy a gyógyítás Egyiptomban alapjában véve szintén varázslatos volt, arról tanuskodik a következő varázsmondás is: "Ó Izis, a varázslatok nagy istennője, szabadíts meg minden rossz dologtól: szabadíts meg a fájdalmak istenétől, a férfi vagy női halottól, a belém jövő rossz szellemtől ... stb."
Szóval a gyógyítás terén nagy tényező volt a varázslat, mire az egyiptomiaknál sok bizonyítékunk van. Így pl. a XVIII. dinasztia idejéből, a Kr. e. XVII. századból származó terjedelmes orvosi könyv szerzője a bevezetésben következőképen szól: "A heliopolisi orvosi iskolából kerültem ki, hol a nagy templom öregei – papjai – közölték velem orvosi szereiket. A szaiszi születésű iskolából kerültem ki, a hol az isteni anyák átadták nekem rendelvényeiket. Számos varázsmondásom van, melyek közvetetlen szerzője Oziris. Vezetőm mindig Tot isten volt, a csalhatatlan rendelvények szerzője, ő, a ki egyedül tud tekintélyt adni a varázslónak és az orvosnak, a ki az ő parancsait követi. Mert a varázslat jó orvosságul s az orvosság jó varázslatul."
(1) LEHMANN, Babona és varázslat. I. k. 38. old.
(2) A kaldeus eszmék és eljárások először az északkeleti szomszéd tartományba, Médiába kerültek. Perzsiába akkor jutottak el, mikor a perzsák 539-ben Kr. e. CYRUS alatt Babilont elfoglalták. A babiloni fogságból hazatérő zsidók természetesen az összes varázsló eljárások teljes ismeretével kerültek hazájukba. Hálás tért talált a varázslat az araboknál, főleg azonban az egyiptomiaknál. A kaldei varázslatnak különösen Görögországba való terjedésére NAGY SÁNDOR ázsiai hadjáratai is hatással voltak. A varázslatnak később Alexandria lett a középpontja. Az alexandriai múzeum több mint másfél évezreden át a görög bölcselők és keleti misztikusok találkozóhelye volt; itt érlelődött sok világra szóló eszme, itt emelkedett a népek véletlen érintkezéséből és évezredek szóbeli hagyományaiból összerakódott, a rossz szellemekkel küzködő varázslat varázstudománynyá. E titkos tudomány harczosai, különösen az arabok legnagyobb bölcselői, számos iratban az embernek azt a tehetségét bizonyították, hogy bűbájos cselekményeket tud végezni. E tudomány a XIII. században a móroknál a tökéletességnek magas fokát érte el s Európában is visszhangra talált. Nyugat-Európa ugyanis a keresztes háborúk és a spanyolországi mór egyetemek útján nemcsak a természettudományok továbbfejlesztését vette föl, hanem a varázstudomány felé is terelődött. Így történt, hogy ALBERT VON BOLLSTADT, kit ALBERTUS MAGNUS néven ismertek (szül. 1l93-ban), továbbá BACON ROGER (szül. 1214-ben) és ARNOLD DE VILLANOVA (szül. 1240), kik mindnyájan a természettudományok mívelői voltak, egész Európában varázsművészek hírében állottak.
Mikép a kaldeusoknál, úgy az egyiptomiaknál is papok voltak az orvosok, kik épp titokzatos hatáskörük- és tevékenységükért mindig bizonyos isteni küldetés színezetével és prófétai jellemvonással bírtak.
E titokzatos jellemvonásra törekedett mindenki, a ki gyógyítással foglalkozott; ezt pedig úgy vélték legjobban elérni, ha a bűbájos szerek és mondások használatát is átvették. Így cselekedtek az ó-kor összes orvosai, vagy általában azok, kik a gyógyító tudományban jártasok voltak; őket követték az arab, majd a keresztény orvosok is.
Így tehát a rossz szellemek okozták az ember betegségeit (különösen a belsőket) s a népek hite szerint semmi sem volt természetesebb, mint hogy a betegséget okozó szellemet a testből ki kellett űzni. E kiűzést, a mely azonos a gyógyítással, a varázslók, kuruzslók épp úgy végezték, mint az arra hivatottak: a papok, meg az orvosok. Mind a kuruzslók, mind a papok, meg orvosok ebbeli munkájukban nagyon kedveltek bizonyos növényeket.
Azok a növények, melyeknek erős illatjuk, vagy ízük volt, pl. a rozmaring, a majorána, kakukfű, a hagyma, az összes fűszerek, mérgek stb. szinte az istenségtől külön e czélra rendelt növényeknek tűntek fel. E növényeket a betegségeket okozó szellem kiűzésére és megkérlelésére, vagy a szellemek távoltartására tartották alkalmasaknak.
Így találkozott a gyógyítás az igézéssel, a varázslattal, kuruzslással, így kerülnek a gyógyító növényekhez a fűszerek és a varázslás czéljaira használt növények, habár különösen a varázslás és sok mindenféle módja nem mindig a beteg embert szolgálta, hanem a kapzsiságnak, babonának és sok más tévelygésnek lett segítő társa.
1. A varázslat növényei.
A varázslat a régi népeknél a szellemek hatalmát az istenek segítségével iparkodott megtörni, a miért is a varázslatot isteni eredetű foglalkozásnak s istenek védelme alatt állónak tekintették.
A kaldeusoknál Ea volt a varázslás istene. (Az ég istene Anu, a földé Bel, a vízé Ea). Ez az isten, mint a víz istene, valószínűleg egyszersmind varázslóvá is lett, mert a bűbájos gyógyításban és mindenféle igézésben a víz volt a főelem. A babiloniak igézés közben főleg Ea nevét emlegették, ő hozzá fordultak, mikor a testet és a lelket gyógyították, mikor termékenységet, győzelmet és áldást kerestek, szóval: a rossz szellemek egész seregét, melyek az embert üldözték és szerencséjét és boldogulását megrabolták, igézéssel űzték el s ebben Ea isten segítségét kérték.
Az egyiptomiaknál Izis, az alvilág istennője, volt a varázslatok istennője. A görögök Hecatét, a hold istennőjét és leányát, Medeát, tartották a varázslat nagymesterének. Hecate eredetileg jótékony istennő volt, ki mindenkit visszatartott a szerencsétlenségtől, lassanként azonban a boszorkányok
védőasszonyává és minden varázslás védőjévé lett. Mestere volt a szellemidézésnek. A varázsló eljárásokat állítólag ő maga írta le: ezekben előkelő szerep jutott egyes növényeknek is, így a vadrútá-nak (Ruta), mirrhá-nak, tömjén-nek, storax-nak stb. Tehát már ő is a növényvilág felé terelte a varázslók figyelmét.
Medea, ki Hecate és Aeetes, colchisi király, leánya volt, varázslataival segítségére volt Jason-nak, az argonauták vezérének, hogy az aranygyapjat megszerezze. Medea különösen abban jeleskedett, hogy növénynedvekből készített fürdővel meg tudta fiatalítani az embert; ezért nagy hírre tett szert. Peliast, ki nagyratörő terveinek útjában állott, azon ürügy alatt, hogy meg fogja fiatalítani, varázsüstjébe csalta s meg is ölte.
Az ó-kor legnevezetesebb varázsnőihez tartozott Kirke vagy Circe is, ki a mithologia szerint Helios-nak, a napistennek és Perseisnek leánya volt. Circejum közelében, a mai Promontorio Circeo-ban, Aea szigetén fényes kövekből épített palotája volt, a melyet szelídített oroszlánok és farkasok őriztek, ő maga pedig szövéssel és énekléssel töltötte idejét. Circét főleg az Odysseából ismerjük. Odysseus ugyanis bolyongásai közben társaival együtt Aea szigetére vetődött. Circe megvendégelte a hajótörötteket, azután varázsitalt nyujtott nekik, megérintette varázsvesszejével, disznóvá változtatva őket, s istállóba hajtotta. (1) Hermes isten azonban megszánta a sokat szenvedett Odysseust s megismertette vele azt a növényt, mely Kirke varázslatait megszünteti, ez volt az úgynevezett "moly"-hagyma (Allium magicum). Ennek segítségével sikerült Odysseusnak társait és magát megmenteni. Circe varázslataiban a mandragorát, vagy alraun-t használta leginkább, úgy hogy PLINIUS e növényt Circéről "Circaeá"-nak nevezi. Úgy látszik egyébiránt, hogy Circe a nevezetteken kívül bódító növénymérgeket is használt.
Az Indus vidéki ősi varázslatokról is van számos adatunk. A hindu varázslat legfontosabb növénye az Asclepias acida, melynek tejnemű nedve a halhatatlanság eszköze, azonkívül pedig mint az összes táplálkozás esszencziája, nagy hírben állott. A növény nedvét különleges ünnepségek közepett szorították ki s az áldozatoknál általánosan használták, miközben bizonyos aldó formulákat rebesgettek. E nedvet különösen a brahminok élvezték, hogy ihlet szállja meg őket; hatását általában megnyugtatónak tartották, azért a holddal vették rokonnak, és Szomának, a belőle előállított italt pedig szomaitalnak nevezték. E néven még mai nap is a varázslat szolgálatában áll.
Az ősi idők varázslatairól szólva, ki kell emelnem Thesszaliát. Itt Erichtho volt a varázslat nagymestere. Thesszalia általában valóságos varázs- és bűvös ország hírében állt: a thesszaliai asszonyok növényi kenőcscsel embert madárrá, szamárrá vagy kővé változtattak át; azonkívül, mint később a boszorkányok, érzéki mulatozásaik czéljából messzire tudtak röpülni.
(1) Odysseus kalandja Kirkénél egy szicziliai származású vázán, valamint etruszk hamutartón látható megörökítve.
Nagy hírre tettek szert a kisázsiai varázslók is, különösen a pontus- és kolchisbeliek, kik közül Medeát már említettem.
Itália e téren sem maradt el keleti szomszédjaitól, habár a régi római vallás épp úgy, mint a görögöké, nem ismer démonokat. Itáliában is bőségben voltak Circe-féle boszorkányok; ők is barátságosan fogadták az utasokat, de sajtjokba növényi varázsló szereket keverve, teherhordó állattá változtatták őket. A boszorkány az állat hátára rakta podgyászát, elvitette, a hová akarta, azután ismét emberré változtatta az utast. Azonfelül madár alakban röpültek ki, hogy emberekkel táplálkozzanak. NUMA POMPILIUS olyan fogást tudott, a melylyel még az isteneket is kényszeríté, hogy látható alakban mutatkozzanak. E király utódját, TULLUS HOSTILIUS-t a monda szerint – a villám sújtotta, midőn ilyen alkalommal tévesen járt el. A rómaiak hite szerint varázslat segítségével az idegen földjéről a termést át lehetett csalni a saját termőföldjére, sőt legrégibb törvényeik, a tizenkét tábla (körülbelül 450-ben Kr. sz. e.), egyenesen ez ellen szóló tilalmakat tartalmaztak. (1)
Azok közé, kik a varázslat növényeit nagyon fölkarolták és dicsőítették, tartozik PYTHAGORAS és DEMOCRITUS is. (2) PYTHAGORAS-tól tudjuk, hogy a Coria cesia és Callicia nevű növénytől megfagy a víz. DEMOCRITUS szerint a varázslók egy Marmaritis nevű növényt használnak, mikor isteneket idéznek. Ugyancsak DEMOCRITUS leírása nyomán ismerjük az Achemenidon, vagy Achaemenis varázslatos növényt. E növény gyökerének állítólag az a tulajdonsága, hogy pastilla-formában vagy porrá törve, borral bevéve, a bűnösöket vallomásra kényszerítette; ugyanis az istenek megjelentek a bűnösöknek s vallomásra kényszerítették.
Ha a bűnösnek az aethiopiai származású Ophiusa növényt beadták, istenek helyett kígyók jelentek meg nekik s addig sanyargatták a gonosztevőket, míg csak nem vallottak.
(1) Hasonló babonában hazánkban is hittek a boszorkánypörök idejében: ez volt a harmatszedéssel való varázslat. A harmatszedést csupaszra vetkőzött öreg asszonyok végezték. Vászonkendőt húztak végig a vetésen, s bögrébe facsarták ki. A harmatszedés elsőben Szt. György, aztán Szt. Iván éjszakáján történt, azután kiki hazavitte a maga harmatját s tésztába téve, dagasztásnál használta. A harmat fölhasználása azonban vidékenként más-másképen történt. Ha a harmatszedést másnak a földjén végezték, evvel elvették a más ember földjének termékenységét, vagy a mint a nép kifejezi, "zsírját". A termékenységet ily módon el is lehetett adni és Szt. Iván napján visszaváltani. Ha valakire e félelmetes boszorkányságot rábizonyították, a máglyahalált alig kerülhette el. (Ethnographia, 1903.)
Hogy a varazslat a rómaiaknál nagyon ki volt fejlődve, arról tanuskodik a háluk nagyon fejlett jósló tudomány, mely a villám, áldozati állatok, madárröpülés, madárhangok, torzszülöttek stb. megfigyeléséből állott, a mely jóslást valószínűleg a velük közvetetlen szomszéd, de Lydiából származó etruszkoktól tanulták el.
(2) DEMOCRITUS szül. Kr. e. Abderában. Világlátott és nagytudásu író és tudós volt, kit a későbbiek közül csak ARISTOTELES mult felül. Kortársai világnézlete miatt nevető filozofusnak nevezték. Állítólag 100 éves kort ért el.
Ha az Achaemenis nevű füvet az ellenség csatarendje elé dobták, ijedtség szállta meg az ellenséget és megfutamodott.
A Latace nevű fű arról volt híres, hogy a perzsa királyok a követeknek az útra adták azért, hogy bárhova kerülnek is, bőségben legyen részük.
A négerfű segítségével folyókat és tavakat lehetett kiszárítani.
A régieknek olyan növényük is volt, melylyel csontokat tudtak összeforrasztani; a Balis nevű fűvel halottakat tudtak feltámasztani.
Volt egy olyan növény is, a Theangalis, mely az istenekről hírt adott; ez Szíriában, a Libanon hegyén, a Krétai hegyeken, Babilon és Szuza vidékén bőven nőtt. A belőle készített ital hatására jövendőt mondottak a mágusok.
De a jövendő-mondás vagy jóslás, mely a természetben rejlő titkos erők, illetőleg szellemek felhasználásának legegyszerűbb és legrégibb módja, nemcsak a Theangalisszal, hanem sok más növénynyel is kapcsolatban volt. Így pl. igen sok népnél a tölgyfa, pálma és sok más fa koronájából, illetőleg a fában végbemenő zúgásból jósoltak a papok: a fa lombjának zúgásából isten szava hallatszott. Fák zúgásából jósoltak a zsidók is. (SÁMUEL, II. 5. 24.)
A jóslás szolgálatában állott a redőszirom (Datura) is. Hogy a jövendőt mondók a szükséges hangulatba jussanak, a növény egyes részeit használták fel (58. kép). Így tudjuk, hogy Peruban, Sagomozo városában a napisten templomának papjai a redőszirom magvait rágták, mielőtt jósoltak.
A delphii jóshely papnőjét jóslás alkalmával babérággal koszorúzták, a szájában pedig babérlevelet tartott.
Az ősi magyarok samánkodására (varázsolására, jövendölésére) a nyirfa kérge szolgált; hasonló alapon történt a fehér és fekete babszemek összeválogatásával a dobbal való varázsolás és jövendőmondás is.
Az enarok hársfaháncsot használtak jóslásaikban. A jósló háromfelé hasította a háncsot, azután ujjai köré csavarta és miközben kihúzta, jósolt.
A régi zsidóknál, HÓSEÁS próféta szerint, bölcs emberek fatörzsekből jósoltak.
A médek és szkiták fagalyakból jósoltak; amazok HERODOTUS szerint a haoma-fa ágaiból, még pedig következő módon: nagy csomó vesszőt tettek le a földre és jól összerázták. Ezután galyat galy mellé tettek és ebből jósoltak. Beszédközben összekeverték a vesszőket és galyakat s újra jósoltak belőlük. E játékot addig űzték, a meddig jónak látták.
A germánoknál rúnákkal (írásjelekkel) ellátott bükkfa-pálczával jósoltak: a pálczákat fehér lepedőre szórták, azután hármat fölszedtek és jósoltak belőlük. Rúnákat betegségek ellen is használtak, sőt varázsmondásokkal együtt is alkalmaztak.
Természetes, hogy az elsorolt esetek nem mindig az istenek és démonok közötti harcz irányíthatásán, hanem azon a hiten alapszanak, hogy a kimondott szó, vagy írott jel hatással van a dolgok természetére. Ez a hit tehát nem tételezi fel az alacsonyabb rangú szellemekben való hitet s a monotheismussal is összefér.
58. kép. A maszlagos redőszirom (Datura stramonium)
A legfontosabb varázslatos növények. A mondottakból meggyőződhettünk, hogy az ősi varázslatban szeretettel használtak növényeket, a legtöbbjéről azonban nem tudjuk, vajjon az ősi néven mely növényt értsünk.
E varázslatos növények száma főleg a középkor folyamán annyira felszaporodott, hogy róluk és felhasználásuk módjáról köteteket lehetne teleírni. Mi azonban e helyen beérhetjük a tájékozódással, azért DR. UNGER-nek: "A varázslat"-ról szóló művét véve alapul, négy csoportra osztjuk a varázslatra használt növényeket; ezek közül nézzük a legfontosabbakat.
Az első csoportba tartoznak azok a növények, melyek a megigézés, szemmelverés ellen valók, vagy pedig boszorkányok, varázslók, rossz szellemek, az ördög és mások okozta bajok ellen nyujtanak védelmet. Főleg a szemmelverés ellen (mal occhio) való védekezés nagyfontosságú, nemcsak azért, mert a legősibb varázslatok egyike, hanem mivel –– sajnos – ma is nagyon általános.
A szemmelverés abban az ősrégi felfogásban leli eredetét, hogy némely ember irígységének, puszta tekintetének, sőt dicséretének veszedelmes következményei lehetnek más emberre nézve. Legáltalánosabb az a hit, hogy nemcsak egyes embernek, hanem némely társadalmi osztálybeliek mindegyikének olyan tekintete van, hogy akaratlanul is árthat vele. E sajátszerű varázslat ellen való védekezés természetszerűen mindenféle varázslatra vezetett, melyekben sok mindenféle műtárgynak (amulett) és természeti testeknek, így a növényeknek is, nagy rész jutott. (1) Ezek közt a hagyma és a fokhagyma első helyen vehető figyelembe, mert alig van nép, mely különösen a fokhagymát (Allium sativum), a régi egyiptomiak, úgyszintén az ősi magyarok e szent növényét, főleg kiállhatatlan illata miatt, varázslatellenes szernek nem használta volna. Fokhagymával szoktak nálunk is a csudálkozó, irigykedő és mérges tekintet ellen védekezni, s a legtöbb helyen fokhagymát varrnak a gyermek sapkájába. Törökországban a szemmelverés ellen a gyermek hajába fonnak fokhagymát; a hajósok ugyane czélból kis vászonzacskóban szokták maguknál hordani. A fokhagyma némely népnél igen nagy hírnek örvend, így pl. Szerbiában elég a fokhagymát megemlíteni, hogy az ember minden babona ellen meg legyen védve. Hasonlót lehet találni másutt is: ha Németországban valakit nagyon dicsérnek, vagy ha Galicziában valakit nagyon izgatnak, akkor az illető csak azt mormogja magában: "fokhagyma, fokhagyma" és evvel a rosszat elűzi, a mint különben a fokhagyma kiállhatatlan illatával még a rossz szellemeket is el lehet űzni. Ezek alapján érthető az a lengyel szokás, hogy a gyermeknek, míg nincsen megkeresztelve, fokhagymát tesznek a párnája alá. A tátravidéki lakosok Lucza éjjelén, vagy karácsony éjjelén egy szelet kenyérbe rejtett fokhagyma-czikket adnak a marhának enni; ugyanekkor szokás fokhagymával egy vagy két egymásba font háromszöget, az úgynevezett egyszerű, vagy kettős drúdlábat (a titokzatosság jelképét) az istálló küszöbére rajzolni, hogy a szarvasmarha egész éven át a boszorkányok ellen meg legyen védve.
A régiek, különösen a görögök, varázslatok ellen az úgynevezett "moly"-hagymát (Allium magicum, vagy A. moly) használták; ezt HOMÉROSZ is dicséri. Szerinte Hermes isten találta fel ezt a hagymát, a neve is az istenektől ered, a miért a legnagyobb mérgezés ellen is hatásosnak tartották.
(1) A papok gyakorolta, úgynevezett vallásos varázslat csak arra szorítkozott, hogy az embereket az istenek segítségével a rossz szellemek üldözésétől megvédje. De valamint az ember a jó szellemeknél segítséget kereshetett a rosszak ellen, igy vélt a rosszakhoz is folyamodhatni, hogy szolgálatokat, segítségüket felhasználja. Ez a föltevés a rossz szellemek fogalmából egészen jól magyarázható: a rossz szellemeknek ugyanis nem lehetett más feladatuk, mint hogy minél több rosszat cselekedjenek, azért szivesen voltak segítségére az embernek is, mikor másnak rosszat akart tenni. A bűvész vagy boszorkánymester dolga volt bizonyos növények és varázsmondások segítségével mindennemű balesetet, testi, lelki és földi javakban tett kárt megszüntetni, a mi neki sikerült is, mert hatalma – a nép felfogása szerint – legalább oly nagy volt, mint a rossz szellemeké.
A rossz szellemek távoltartására s azonfelül orvosszerül a fátyolos hagyma (Allium victorialis) szolgált. Minthogy gyökere hálószerű hártyával van borítva, mely némileg pánczélhoz hasonlít, azt tartották róla, hogy vágás és szúrás ellen védi azt, ki magával hordja.
Az egyiptomi nők az irigy szem hatása ellen az úgynevezett storaxgyantával védekeztek, mely gyanta tulajdonképen többféle anyag keveréke s csakis Moharrem hónap első tíz napján készíthető és árulható. Ebben az időben Kairó utczáín gyakran látni storax-gyantaárúsokat, kik így kínálgatják a járó-kelőnek: "Óh áldott storax-gyanta! Boldog újév a hivőnek! Óh áldott storax-gyanta!" Az árús kerekded deszkát hord a fején, a mely deszkán különböző színű papiros-szeleteken storax-gyanta van elhelyezve. Ha az árús elad belőle, különféle varázsmondókákat mond.
A fűszeres növényeket, úgyszintén az illatos ajakosokat (Labiatae), úgyszólván az összes népek varázsellenes hatásúnak tartották. Ilyen volt a görögöknél pl. a czitrom, (1) a germánoknál a kakukfű démutka (Thymus), a majorána, rúta, kőris-levelű ezerjófű (Dictamnus albus) stb.
A germánok az olyan növényeket is varázslatelleneseknek tartották, a melyek szende megjelenésükkel megörvendeztetik az embert, így pl. az örökzöld levelű, tiszta fehér, vagy kék virágú télizöld-et (Vinca minor). E növényről azt tartotta a babona, hogy a ki magával hordja, a fölött nincs az ördögnek hatalma. A mely házban ez a növény az ajtó fölött függ, abba a házba nem tud semmiféle varázslat behatolni. Ilyen kellemes megjelenésű a tavaszi pimpó (Potentilla verna) is, mely kora tavaszszal megjelenve, úgyszólván aranynyal vonja be a lejtőket. A kék búzavirág, úgyszintén a szarkaláb is a varázsellenes növények közé tartozik. A kívánt hatás azonban csak akkor következett be, ha mindegyiket a maga idején és módja szerint gyűjtötték: a tavaszi pimpót Szent János napján napfelkelte előtt, az örökzöldet a Mária mennybemenetele (aug. 13.) és Mária születése napja (szept. 8.) közötti időben stb.
A varázslatellenes növények közül említem még mint legfontosabbakat a hársfát, a Szt.-János-füvet, farkas-boroszlánt és ginzenget.
A hársfa (Tilia europaea), mely a szláv, valamint a germán népeknek szent fája volt s mint ilyen minden udvar közepében díszlett (59. kép), az istenek különös védelme alatt állott, innét ered gyakori alkalmazása a varázslatban és gyógyításban. A szláv, sőt a német köznép azt tartja, hogy a hársfaháncscsal megkötött tárgyak a boszorkány ellen biztosítva vannak; a hársfa hamuja a földre szórva, a rovarok ellen óv meg. Ha megbűvölt marhát hársfavesszővel vernek, rögtön följajdul a boszorkány s elárulja magát, mert a megbűvölttel együtt érzi az ütést.
(1) A czitrom, vagy a mint régen nevezték, a médiai alma, THEOPHRASTUS szerint kitűnő ellenméreg, a miért mint orvosszer is nagyfontosságú volt.
59. kép. A bajmóczi hársfa (Tilia grandifolia.)
Ha valamely növényt hársfaásóval ásunk ki, éppen olyan varázshatású lesz, mint a hársfa. Fáját "Lignum sanctum"-nak nevezik, minthogy a salzburgi Nonnenbergen levő legrégibb Mária-kép hársfából készült. Németországban hajdan a halottak elégetésére, kiváló tulajdonságai miatt, csakis hársfát használtak. Ha az ember közvetetlenül a testén keresztalakú hársfadarabot hord, úgy vassal nem lehet megsebesíteni.
A Szent-János-fű, vagy csengő-orbánczfű (Hypericum perforatum) hosszúkás, tojásdad (60. kép), a világosság felé tartva pontozottnak látszó leveleivel már az ókorban is magára vonta a népek figyelmét s a germánok mithologiájában "Jageteufel" néven nagyon fontos volt, különösen a nyári napfordulón rendezett ünnepségek alkalmával. A legrégibb idő óta a népies gyógyításban is használták, kivált köszvény, víziszony, vérzés stb. ellen.
60. kép. Csengő orbánczfű (Hypericum perforatum). A) a szára, B) a virágja, C) levelének alsó része.
A varázslatban is igen fontos; e fontosságát annak köszönheti, hogy – a monda szerint – JÉZUS KRISZTUS keresztfája alatt nőtt ki és hogy 3 szirma és vörös nedve KRISZTUS sebeire és vérére emlékeztet.
A legrégibb idő óta úgy tartották róla, hogy a rossz szellemeketel tudja űzni és az ördöggel való szövetséget feloldani; azért "Fuga daemonum"-nak (a rossz szellemek futásának) is nevezték. E tulajdonságára való tekintetből nagy fontossága volt a boszorkányperek idején. Mielőtt ugyanis a boszorkány a kínpadra lépett, néhány cseppet az orbánczfű nedvéből kapott; e nedv feloldotta a boszorkányt az ördögnek adott fogadalmától és arra késztette, hogy vallomást tegyen.
A növény levelein levő átlátszó pontok, melyek tulajdonképen olajtartók, azt a hitet keltették, hogy az ördög éj idején tűvel szúrja keresztül, hogy e növény csudaerejét megsemmisítse.
Ha az ember Szt. János napján a virágját gyűjtötte és a házban az ablak vagy kapu vasrácsait ezzel befonta, úgy a ház és az udvara
a villámcsapás ellen meg volt védve. Ugyanazt lehet elérni, ha Szt. János napján koszorút fonunk és szent mondások rebesgetése közben a ház tetejére dobjuk; ez az eljárás a tűzveszély s általában a rossz szellemek ellen védi a házat.
Végre e növénynyel kincset lehetett felkutatni. A kincskeresők csak akkor végezhették sikerrel titokzatos munkájokat, ha Szt.-János-füvet hordtak magukkal; e növény megfutamította a rossz szellemeket, melyek a kincset őrizték.
A monda szerint Oberfrankenben Saalenstein várában van egy Szent-János-fű, mely évenként csak egyszer, délben 1 órakor virít. A kinek sikerül e virágot megtalálni és a gyökerével együtt kitépni, nagyon szerenesés lesz s nagyobb nehézség nélkül fog rejtett kincset találni.
Mint ördögűző a germánok szent növényei közül a farkas-boroszlán (Tis-ved, Daphne mezereum) is igen fontos; e növény kérge vagy termése az ember bőrén kiállhatatlan égést okoz, a miért is azt tartották róla, hogy az ördögöt el lehet űzni, sőt meg is lehet vele fékezni.
A varázslatellenes növények közül utolsónak említem a khinaiak egyik különlegességét az úgynevezett élő embert (Ginseng), mely nem más, mint az Araliaceák csoportjába tartozó Panax Ginseng nevű khinai növény (61. kép) gyökere. Közönségesen "az erő gyökerének" nevezik s minthogy sokszor emberi alakra emlékeztet, khinai nyelven: gin-seng-nek, azaz élő embernek nevezik. E növény gyökere (62. kép) Khinában minden betegség szellemét el tudja űzni, a miért nemcsak mint orvosság a halálán levő betegnek utolsó reménye, hanem a varázslatban is hasonló czélra szolgál.
61. kép. A ginseng (Panax Ginseng).
A ginseng-gyökér vagy forrázata a khinaiak hite szerint végtelenig tudja meghosszabbítani az ember életét. Khinában a füvek királynéjának is nevezik; mint a halhatatlanság füve s a rossz szellemek ellen való védőszer igen nagyárú.
Ha valahol szépen kifejlett, emberhez hasonló ginsenget találnak, a khinai császárnak ajánlják fel adó fejében, a ki azután különös kegyeltjeinek adományozza.
Koreában a növény termesztése, szedése és eladása a császár kiváltsága, a melyért 1898-ban 14300 dollárt (à 3 korona) vett be. Valahányszor a császár bevesz a növényből, a hivatalos lap mindig közli a fontos hirt. Mandsuország vadonjaiban karavánok gyűjtik a ginsenget.
1821. óta egy Amerikában termő ginseng-fajt visznek be Khinába, a mely bevitel 1841-ben már 3203 q volt, minek következtében a gyökér ára 2 dollára szállt le. Ámde a khinaiak mégis többre becsülik az ázsiai eredetű ginsenget, a melyet ezerjófű-nek is neveznek és az aranynyal egyértékűnek tartanak.
A varázslatos növények második csoportjába tartoznak az időjárást módosító, azaz olyan növények, melyek a házban vagy a házon nőve, villámcsapás, jégeső, vízár, tűzkár, egér, hernyó és más csapás ellen védelmeznek.
Az időjárás természetszerűen igen nagy hatással van minden népre, sőt tőle függ a legtöbb nép megélhetése. Ezt tekintve, érthető, ha a népek
|
62. kép. A ginseng gyökere. |
63. kép. Bolonditó csalmatok. (Hyosciamus niger). |
szorgos figyelemmel kisérik nemcsak a felhők járását, hanem mindazt, a mi a népek megélhetését elősegíti, vagy zavarja. E közben figyelnek minden, bármi lényegtelennek látszó tényezőre és körülményre s végre arra vetemednek, hogy maguk is az időjárást és más, a megélhetésökre ható tényezőt a maguk módja szerint módosítsák, vagy pedig arra hivatott kiváltságosakkal, kik a természetben rejlő titkos erőket ismerik s a kik a természeti erőket képviselő szellemekkel érintkeznek, megváltoztassák. E kiváltságosak a verőfény- és esőcsinálók és más ily irányú tevékenységet kifejtő varázslók.
E varázslat legfontosabb növénye a Solanaceákhoz (burgonyafélék) tartozó beléndek, vagy bolondító csalmatok (Hyosciamus niger), mely növénynek népszerűsége és jelentősége azonos azzal a nagy hatással, a melyet neki tulajdonítanak (63. kép). Ennek megfelel, hogy igen sok népszerű elnevezése is van; ilyenek: czigány-fű, próféta-fű, bolond-fű, ördög-gyökér; legfontosabb neve az alvás-füve, a mennyiben nemcsak fájdalmat tud csillapítani, hanem az embert is – akár örökre – elaltatni. (1) E növényt hyosciamin-tartalma miatt régóta gyógyító szerül hasz-
(1) LUCULLUS hadvezér is szerelmi varázsital következtében halt meg. A többi narkotikus növények is fájdalomcsillapítók és kábítók, a miért is fontos eszközei a varázslatnak. A varázsitaloknak a görögöknél is nagy hírök volt. Szép Heléna a bánatos Telemachusnak varázsitalt nyujtott, hogy bánatát elfelejtse.
nálták, főleg aszthma ellen, sőt az újkori orvoslásban is mint fájdalmat és görcsöt enyhítő szer ismeretes; s miképpen a beteg ember fájdalmát és görcsös állapotát tudta enyhíteni, úgy ezt a hatását a természet beteges állapotán, a zivataron és más rendkívüli alkalmakon is érvényesülni hitték, szóval a varázslatban időjárást módosíthatónak tartották. Ha az ember jobb kezének kisujjával kitépte s csupaszra vetkőzött leány jobb lábának kisujjára kötötte, beállott a kivánt időjárás. A szertartás további folyamán a leányt bizonyos mondókák hangoztatása mellett ünnepélyesen vízzel le kellett önteni.
A beléndekről azt tartják, hogy magva – ha melegítik – olyan gőzöket terjeszt, a melyek belehelve, haragra indítanak. Erre vonatkozólag a Dictionnaire de Medicine de l'encyclopédie-ben egy eset van leírva, mely szerint házastársak, kik mindig békésen éltek egymással, hirtelenül minden csekély alkalommal haragra lobbantak s czivódni kezdtek. Kutatván az okot, beléndekmaggal telt zacskót találtak a kályhán s a mint eltávolították, visszatért a házibéke.
Ezenkívül is sokféle nevezetes tulajdonságot tulajdonít a nép a beléndeknek. Így azt mondja, hogy az ember beléndek-gőzök hatására egy csepp vizet terjedelmes tengernek néz és az írás betűit megelevenítve, összevissza tánczolni látja. Némely emberre olyan hatással van e növény, hogy mindent biborpiros színben lát.
Mindezek a hyosciamin-mérgezésnek róhatók föl. A hyosciamin-mérgezés okozta hatások közül legjellemzőbb a röpülés érzete; erre számítva, használták a beléndeket a boszorkányjárás idején a boszorkánykenőcs egyik legfontosabb anyagául.
A szellemidézés (nekromantika) czéljaira használt füstölő porok mindegyike beléndeket is tartalmazott; a varázsitalok készítésében is nagy tényező volt e növény.
A harmadik csoportba soroljuk a csodakulcsnak nevezett növényeket, melyekkel a varázsló ellenséget tudott felfedezni és kincset felkutatni, tolvajt megfogni stb., tehát az ember ebbeli törekvései közepett is a természetben rejlő titkos erőket vélte felhasználni. Segédeszközei voltak egyes kiváltságos növények, melyek bizonyos szertartással gyűjtve és még bonyolultabb eljárással használva, mint csodakulcs az alvilág kapuját is kinyitották.
A csodakulcs hírében álló növények közül legfontosabb a mogyoró-bokor és a fagyöngy; mindkettő a germánok, vagy talán az összes árja népek villámlás-istene révén került a varázslatba; mindkét növényt kedvelte ez az istenség, azért a mogyoróbokor meg a fagyöngy meg volt kímélve a villámtól s a villámcsapást távol tudta tartani.
A mogyoróbokorra vonatkozólag a kereszténység hatása alatt az a legenda keletkezett, hogy MÁRIA hajdan a kis JÉZUS-sal egy mogyoróbokor alatt talált menedéket a villám ellen, azért MÁRIA megáldotta a bokrot: azóta nem tud a villám beléje csapni. A varázslat e hiedelmet olyformán
bővítette ki, hogy minden ház vagy általában minden hely, hol mogyoró-vessző van, a villám ellen meg van óva. (1) Különösen az olyan ágak védenek a villám ellen, a melyek barkát (azaz virágzatot) viselnek. Ha az ember zivatar alkalmával két-három barkát a tűzbe dob, a ház meg van védve.
Mogyoróvessző használt egyúttal a rontó-varázs ellen és a boszorkány bűbájának megszüntetésére.
Ezen alapult a mogyoróvesszőnek sok mindenféle varázslatos alkalmazása is. A mogyoróbokor szolgáltatta egyúttal a varázsvesszőt, ámbár a fűzfa, égerfa, varjútövis benge (Rhamnus), hársfa, nyirfa és mások is szolgáltak e czélra.
A varázsvessző legfontosabb alkalmazása a föld kincseinek föltárása volt, mert miképpen a villámlás istene a fellegek és a Nap kincseit folyékonynyá tudja tenni, úgy tudja a mogyoróbokorból vett varázsvessző a föld kincseit és ereit föltárni.
64. kép. A) A varázsvessző. B) A varázsvessző kézben tartása.
A varázsvessző csodatevő hite igen régi. Már a régi etruszkoknál is találjuk. CICERO is említ műveiben varázsvesszőt. Sőt az a vessző, melyet Hermes, a kereskedők istene, kezében tart, varázsvesszőt jelképez.
A varázsvesszőről (virgula mercurialis) szóló első beható ismertetés BASILIUS VALENTINIANUS-tól ered, 1490-ből. Ő caduceum-nak, hirvivő-vesszőnek, isteni vesszőnek, Jakab-pálczának, jósló vesszőnek, baguette-nek stb. nevezi s pontosan leírja a módot, hogyan kell a varázsvesszővel bánni, hogy fémeket, különösen aranyat és ezüstöt föl lehessen fedezni. Egyes szerzők szerint olyan fáról kellett venni a varázsvesszőt, a mely a keresett fém iránt vonzalommal viseltetik, tehát minden egyes fém részére egy bizonyos fajta fáról. Leginkább ajánlották a mogyoró-, fűzfa-, vagy kőrisfavesszőt.
1630-ban egy franczia nemes Csehországban fölfedezte, hogy a kőrisfa- és fűzfa-ágat földalatti vizerek feltalálására is lehet felhasználni; azonkívül titkosan áthelyezett határköveket, sőt tolvajokat is segített felfedezni.
A varázsvesszőnél arra ügyeltek, hogy villaszerű ága legyen (64. kép, A).
Használatának legközönségesebb módja az volt, hogy az ember megfogta két
(1) Tirolban MÁRIA mennybemenetele napján mogyoróvesszőt vágnak le, a melyet villámhárítóul az ablak elé tűznek.
ágánál, a vesszőt magát pedig vízszintesen tartotta előre (64. kép, B). Ilymódon járta be a varázsló lesütött fejjel azt a területet, a hol az elrejtett kincset kereste. Ha a vessző szabad vége menés közben a földet érintette, az volt az a hely, a hol a kincs lappangott. Hogy a keresett helyet pontosabban meghatározzák, négyszögű tereket jelöltek ki: ezen kellett az átló irányában haladni.
De a varázsvesszőnek csak akkor volt varázsereje, ha különös szertartással vágták. Így pl. egyik kellék az volt, hogy a reggeli és esteli Nap a bokor ágait érhesse, azonkívül a kivágandó ágnak észak-déli irányban kellett nyulnia. A csodatevő ág felkeresésekor sem menet, sem jövet egy árva szót sem volt szabad szólani s a keresőnek egészen csupasznak kellett lennie. Ez utóbbi körülmény rendkívül megnehezítette a varázsvessző feltalálását, ha tekintetbe veszszük, hogy karácsony éjjelén, tehát nagy hidegben kellett érte menni.
A vágás maga is bizonyos szertartásos mondókával és eljárással történt.
Ha az ember azt kérdezi, hogy lehet-e a varázsvessző csodatevő hatásának valami gyakorlati alapja? úgy GESSMANN azt mondja, hogy vannak emberek, kik a fémek, érczek, víz stb. közelségét megérzik; e rendkívüli érzékenység egészen öntudatlanul nyilatkozik meg, ha varázsvesszőfélét használunk. A fémek, érczek stb. megjelölése e szerint nem a vessző, hanem némely ember érzékenyságében rejlenék. (1)
Sok vidéken azt is tartják, hogy varázsvesszővel távolban levő embereket meg lehet verni. Ilyenkor a varázsló egy ruhadarabot, vagy akár csak egy rongyot vesz elő, kelet felé néz s miközben a megverni való nevét emlegeti, addig üti a ruhadarabot, a míg csak tetszik s a távolban levő, a kinek a verés szól, feljajdul az ütések hatására.
Ugyanezt az eljárást a varázslat ellen való védekezésben arra használták, hogy a boszorkányt a bűbáj megszüntetésére kényszerítsék. Egyik módszer abban állott, hogy vasárnap napkelte előtt az ördög nevében mogyorópálczát kellett vágni; azután a háznak vagy istállónak mind a négy sarkából összesöpörték a szemetet, zsákba tették s bekötözve az ajtóküszöbre helyezték, a hol azután pálczával az ördög nevében eldöngették. A boszorkány minden ütést megérzett és kénytelen volt a varázslatot megszüntetni.
Salzburg vidékén a tolvaj leleplezésére használják a varázsvesszőt. Ha valami elvész a házban, a gazda varázsvesszővel a kezében a cselédség közé lép, mire a varázsvessző azonnal a tolvaj felé irányul.
A fagyöngy (Viscum album) épp úgy, mint a mogyoróbokor, nagyfontosságú az árja népek mithologiájában, a miért is mind a gyógyításban, mind pedig a varázslatban igen gyakran alkalmazták.
(1) A kit a varázsvessző ügye közelebbről érdekel, annak ajánlhatjuk a Berlinben megjelenő "Prometheus" folyóirat XIV. évfolyamát (1903), a mely a mellette és ellene szóló adatokat és okokat összegyűjtve közli.
Villásan elágazó hajtásai (63. kép), melyeknek kérge télen aranyszínűen csillog, azon pálcza mintájául szolgáltak, mely arany- vagy téli vessző néven volt ismeretes s a melyből a későbbi időkben a varázsvessző keletkezett.
65. kép. A fagyöngy (Viscum album) tölgyfaágon.
Mikor Aeneas, VERGILIUS szerint, az alvilágba akart hatolni, kénytelen volt aranyvesszőt szerezni, hogy Persephonénak átadhassa. Az erdő magas fáin kereste az aranyosan fénylő galyat.
Ugyane villás elágazású galylyal nyitotta ki Mercur a Hades kapuját, mikor a halottakat az árnyak világába bevezette.
A germán mithologia szerint a fagyöngy Brunhildét és az egész természetet álomba ejti; továbbá pedig a fagyöngy-galy az elbágyadt Nap megújulásának jelképe, mert a Nap ereje állandóan él benne. Innen származik e galynak mindent gyógyító és felelevenítő erejében való hit; ezért volt a fagyöngy a gallok ősi papirendjének, a druidáknak, legfontosabb orvosszere. A germánok is számtalan betegség ellen használták. A fagyöngy minden méreg ellenszere és sok férget pusztított; tolvajt lehetett vele megfogni és zárakat nyitni.
HOMÉROSZ szerint gazdagságot nyujt ez az aranyos pálcza; azonkívül álmot ád, de meg is szünteti; sőt halottakat is képes fölébreszteni.
A híres csodakulcsok mellé bízvást sorolható a repesztőgyökér, vagy nagysár ebtej (Euphorbia lathyris), melyet vakondokfűnek is neveznek. E növény magvai és füve régóta használatosak a gyógyításban, a gyökere a varázslatban még nagyobb tényező, az egész növény pedig a benne található tejszerű nedv miatt (az ördög teje) az ördög füve volt; ez utóbbin alapszik úgy a gyógyításban, valamint a varázslatban való alkalmazása. Miként az ördög – a nép hite szerint – még a legelrejtettebb helyre is el tud jutni, így lehet a repesztő gyökérrel minden ajtót és zárat kinyitni, sőt e gyökér erős vaslánczot is széttépett.
Ez erejében való hit annyira gyökeret vert, még pedig minden különös ok nélkül, hogy a középkorban különös eszközöket és módot eszeltek ki, hogy a bűnösöket biztossá tegyék. Különösen óvatosak voltak a boszorkányokkal és varázslókkal szemben, a kikről azt hitték, hogy ilyen gyökeret nemcsak megszerezni, hanem használni is tudnak. Az eljárás leginkább abban állott, hogy a bűnöst a börtönben hintába helyezték, úgy hogy a levegőben függve, a földet nem érinthette s nem is érvényesíthette a repesztőgyökeret. Még a XVI. századból származó törvényekben is van intézkedés azon czélból, hogy a bűnösöket a repesztőgyökér használata ellen biztosítsák.
E gyökér segítségével kincseket is sikerült szerezni, bárhol voltak elzárva, akár régi várban, akár a földben. Ha a ló ilyen gyökérre lépett, azonnal elvesztette a patkóját.
E gyökér híre nagyon régi s egészen bölcs SALAMON idejére vezethető vissza. Tudvalevő, hogy bölcs SALAMON építette a jeruzsálemi templomot, de az építkezés nagyon lassan haladt előre, mert a szükséges kőanyagot nehéz volt fejteni s azonfelül messziről kellett szállítani.
Bölcs SALAMON folyton csak azon törte a fejét, hogyan lehetne a templom építését siettetni s evégből küldte megbizottját a Vörös-tenger melléki hegységbe. Ez az ember egy harkály fészkére akadt s midőn a madár a fészekről elrepült, hogy fiainak eledelt hozzon, az ember a fészket kristályból készült félgömbbel letakarta. Mikor a madár visszaérkezett s fiait elzárva találta, elrepült; nemsokára ismét visszatért, de gyökérrel a csőrében. Evvel megérintette a kristályborítót, a mely az érintésre azonnal felnyílt. Erre SALAMON bizalmasa nagy zajjal előrohanván, annyira megijesztette a madarat, hogy azonnal elejtette a gyökeret s elrepült. Így jutott SALAMON a csodatevő gyökérhez, mely a mondákban "sziklahasító samir" néven fordul elő. Ettől fogva gyorsan haladt a templom építése: samirral vonást húztak a sziklán és a szikla magától repedt a kijelölt irányban. (1)
(1) A nálunk gyakori Salamon pecsétjéről (Polygonatum multiflorum) azt tartja a nép, hogy SALAMON király, a ki sokszor mint a rossz szellemek ura fordul elő, e növény gyökeréhez pecsételte a rossz szellemeket, ugy hogy pecsétnyomójának nyomai ma is láthatók a növényen.
Tehát ez a varázsgyökér is nagyon nehezen volt megkeríthető; az összes élő lények közül csakis a harkály bírta megismerni, tőle megszerezni pedig bajos dolog volt.
Végül nézzük a varázslatos növények negyedik csoportját: a szerencse-növényeket, melyek gazdagságot, szerelmi örömöt, hatalmat és tekintélyt, vitézséget stb. nyujtottak a tulajdonosnak, vagy annak, ki amuletként viselte.
Az idetartozó növények közül legfontosabb az úgynevezett szkitabárány és a mandragora.
Szkita-növényen, vagy növényi bárányon (agnus scyticus) egy Közép-Ázsiában vadon tenyésző haraszt-féle növényt szokás érteni, a melynek növénytani neve Aspidium Baromez. Ez a növény sajátszerű alakjával vonta magára az emberek figyelmét. Ugyanis e harasztnak 20 cm hosszú, húsos gyökértörzse vízszintesen terül el a föld fölött, körülbelől 20 cm-nyi magasságban; minthogy ezt a törzset a földdel 4 gyökere köti össze s az egész növényt hosszú, sötétsárga, gyapjúra emlékeztető szőrök borítják, a növény némileg bárányra emlékeztet. Innen származik a neve. A növény sajátszerű alakjához még az a körülmény is járul, hogy a megsebesített gyökerekből sűrű, vörösszínű nedv folyik ki; szóval már csak kis fantáziára volt szükség s a csudálatos bárány készen volt. E csudálatos bárány minden részének nagy gyógyító erőt tulajdonítottak (különösen a szőrét Paleae Ciboti, vagy Pili Ciboti néven még mai nap is használják), a varázslatban pedig rendkívül sok és csudálatos hatással ruházták fel, így pl. a nőknek termékenységet, birtokot és gazdagságot, a férfiaknak pedig hírt és dicsőséget szerzett. A kinek ily báránya volt, hosszú életet remélhetett s minthogy e növény egyrészt ritka volt s másrészt nehéz volt eltartani, igen nagy volt az ára, csakis fejedelmek és más nagy urak bírhatták.
66. kép. A mandragora. |
A mandragora, vagy alraun (Mandragora officinalis) a burgonyafélékhez (Solanaceae) tartozó bódító növény (66. kép), mely a déli vidékek hegységein nő s minthogy Európában ritka, helyette a földi tök (Bryonia alba) gyökerét hozták forgalomba. A mandragora gyökerével vonta magára az emberiség figyelmét. A 20–40 cm hosszú, többnyire elágazó s finom mellékgyökerekkel borított húsos gyökér ugyanis némiképpen emberre emlékeztet, kivált ha az ember késsel kissé megformálja. Innen származik a növény perzsa neve: ember-növény (Merdum-giah). A régi zsidók "Dudaim", a kaldeusok "Jabruchin" néven ismerték. PYTHAGORAS is említi. Ember formája miatt csodálatos hatásúnak és eredetűnek tartották. |
Szent HILDEGARDIS egészen biztosan tudni véli, hogy ugyanabból a földből lett, a melyből Isten az embert teremtette; ez okból az ördög kisértésének még inkább ki van téve, mint minden más teremtmény. HILDEGARDIS ajánlja, hogy minden szenvedő és bajban lévő a mandragorát friss vízzel mossa meg s azután maga mellé tegye az ágyba, hogy az ember melegétől és izzadtságától megmelegedve, az embernek is juttasson varázserejéből. (1)
A növény keletkezéséről az a monda is szól, hogy az ember közreműködésével az akasztófa alatt nő, azért akasztófa-emberkének (Galgen-männlein) is mondják a gyökerét.
THEOPHRASTUS s bizonyára utána PARACELSUS nyáj-gyűjtőnek is nevezi, mert a pásztorok állítása szerint a nyájat együtt tudja tartani. (2) A gyökér ásása nagy veszélylyel járt. Minthogy az emberi életnek egy nemét tulajdonították neki, a növény kiásása úgyszólván gyilkosságnak volt tekinthető, melynek kiengesztelésére haláláldozatra volt szükség. A gyökér oly nagy zajt csapott, ha kihúzták, hogy az ember majd megsüketült tőle, a ki pedig kihúzta, a halál fia volt. Azért fekete kutya farkához kötötték a növényt, a melyet úgy huzott ki, hogy étellel csalogatták.
Az ember tépte gyökérről azt tartották, hogy elveszti varázsló és minden bajt gyógyító hatását.
Ha az ember nagynehezen mandragorához jutott, első kötelessége volt a titoktartás. Hogy a csodatevő gyökér erejét megtartsa, gondosan kellett ápolni: időnként borral mosni, újholdkor pedig tiszta fehér selyemingecskét ráadni. Az ing fölé vörös selyemszoknya került. A fekete színű mandragora ruházata fekete bársonyköpenyegből s ugyanilyen bársonyból készült lapos sapkából állott. (3)
A mandragorának sok mindenféle varázserőt tulajdonítottak; a többi közt az ember pénzét vagy ékszereit megkétszerezte; de azért nem volt szabad túlságosan használni, hogy ereje el ne gyöngüljön.
(1) SZT. HILDEGARDIS egy női szerzet apátnője volt; nagy odaadással ápolta a betegeket, úgy hogy ennek köszönhette szentté avatását. Azon gyógyító eljárások közül, melyeket ő ajánlott, említendő még: az ördög incselkedése ellen a páfrány, a rüh ellen a sós hal, bőrbetegség ellen a légy hamuja; szemölcs ellen bükköny, fulladás ellen a vizimenta jó stb. A vitus-tánczot bibliai versek reáolvasásával gyógyították.
(2) THEOPHRASTUS (született Kr. e. 390-ben Lesbos szigetén, meghalt némelyek szerint 85, mások szerint 106 éves korában Athenében) görög bölcselő, mint a peripatetikus iskola vezetője, ARISTOTELES-nek volt utódja. Természettudományi művei közül "A növények természetrajza" maradt ránk.
(3) II. RUDOLF-nak volt két mandragorája, az egyik volt a férfi, a másik nő, az egyiket Marionnak, a másikat Thrudacias-nak hítták; mindkettő piros inget viselt s koporsóban feküdt. Ezeket is minden hónapban újholdkor meg kellett füröszteni s ha valamikor megfeledkeztek e fürösztésről, sírtak az emberkék, mint a gyermekek, míg csak kellő ápolásban nem részesültek. Mindkét mandragora a bécsi császári múzeumban látható.
A kinek mandragorája volt, annak sohasem fogyott el a pénze: bármikor vett az ember belőle, az eredeti összeg mindig megvolt. A mandragora tulajdonosa szerencsés volt mindenben, még a szerelemben is.
Ezeket tekintetbe véve, természetes, hogy nagy volt az ára; 50–60 tallérral fizették darabját, a mi az akkori időkben (a keresztes hadjáratok idején) rendkívül nagy ár volt.
E csodagyökérnek még mai nap is nagy jelentőséget tulajdonít a babona, de nagy ára nincsen, mert csodatevő erejében alig hisz ma már valaki.
Az említettek a legfontosabb varázsnövények. A DR. UNGER-féle csoportosítást iparkodtam ugyan alkalmazni, a mely a legtöbb esetben nem érvényesíthető teljesen: hiszen alig van varázsnövény, mely legalább két csoportba ne volna sorozható. Ez áll különösen a fontosabbakra nézve, melyeknél a képzelő erő leginkább közreműködött.
A varázslatos gyógyítás és a növények varázslása. Az előadottakból meggyőződtünk, hogy a gyógyítás kezdetben varázslatos volt s hogy a varázslatban használt növények hatása sok külsőségtől függött; különösen gyűjtésük módja volt nagyon bonyolult s csakis a szigorúan megállapított módozatok megtartásától és sok más körülménytől függött nemcsak a varázs-növény hatása, hanem általában a varázslás sikere is. Hogy a varázslatos gyógyítás a népeknél mind bonyolódottabb lett s idővel egész rendszerré fejlődött, az egészen természetes.
A külsőségekről, valamint az idők folyamán kifejlődött varázstudományról hadd álljon itt kiegészítésképpen még néhány részlet. Így pl. a germánok azt hitték, hogy az istenek egyrészt a téli, másrészt a nyári napforduló alkalmával, midőn az éjjelek, illetőleg a nappalok leghosszabbak, legközelebbek voltak a földhöz. Ekkor a világ tele volt természetfölötti hatalmakkal és erőkkel, a rendkívüli, az áldásthozó és borzalmas hatás ilyenkor minden lépten-nyomon megnyilatkozott. Ez időben gyógyító erőt nyert a fű, az erdők talaja varázs- és gyógyító füveket termett. Ekkor vágták a varázsvesszőt, a rejtett kincs ilyenkor volt található, e napokon tudott mindenki a jövőbe tekinteni stb. – csak a módját kellett érteni.
De nemcsak a Napnak a Földhöz való állására, hanem az összes égitestekre, sőt az összes természeti testekre is kiterjesztették figyelmüket azok, kik a népies varázslatot titkos tudománynyá tették.
Hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a természeti testek közül az égitestek, első sorban a Nap, azután a többi csillagzatok legelőbb kötötték le az ember figyelmét, főleg oly vidéken, mint pl. a legősibb kultura székhelyein: Elő-Ázsiában, Egyiptomban, a hol a derült és tiszta ég az ottani pásztornépeknek elég alkalmat nyujtott a megfigyelésre. Így érthető, hogy a csillagokról szóló tan a legősibb, s hogy az összes csillagzatokat – az ember természetének megfelelően – a Föld és a rajta lévő természeti testekkel kapcsolatba iparkodtak hozni. E tanítás szerint van számos fém és
kő, sok növény és állat, épp úgy sok ember, melyekben egyik vagy másik égitest az ő sajátos jellemvonásával jelentkezik. Így vannak napszerű, hold-, jupiter-, saturnus-, marsszerű testek és emberek.
Az arany és karbunkulus a Nap-hoz tartozik, a növények közül a fűszerek, a Szt.-János-fű, a babér, a majorána tartozik e legfontosabb égitesthez.
Hasonlóképen a többi égitesteknek is megfelelő természeti testek voltak alárendelve. A Saturnus-féle emberről pl. azt mondták: alakjára nézve legyen nagy, erős, nehéz, de sovány; arcza legyen hosszú és sovány, halaványsárga, vagy kissé sötét, elhalófélben lévő pirral keverve.
Ennek megfelelnek a Saturnus-féle növények, t. i. ezek is olyan külsejűek, mint a Saturnus-fále emberek: hosszúak, törzsük, ágaik és galyaik vannak, belsejük nedvben bővelkedik, az egész növény színe halaványzöld, vegyítve kevés vörös és fekete színnel stb. (1) Ilyen a beléndek, a mandragora, a szkíta-bárány stb.
Jupiter-nek volt alárendelve a mogyoróbokor, a fügefa, a földi eper, liliom, len stb; Mars-nak a fokhagyma, kutyatej, az összes mérges növények stb.
Vénus-hoz tartozott a petrezselyem, rózsa stb, Mercur növényei voltak a boróka, bodza, sikantyú (Scabiosa) stb.
Legfontosabb volt azonban a Hold. A Hold állatai nedves helyeket kedvelnek, gyorsan nőnek, mint a Hold; lassúk, többnyire ügyetlenek, termékenyek és tisztátlanek. Ilyen pl. a disznó, a házi nyúl, a rucza, liba, a kakuk, fürj, vízi kígyó (sikló), teknősbéka, a legtöbb hal, a pók, rák és az osztriga.
A holdszerű emberek, ha beválnak, hajósok, szerencsés halászok, ravasz molnárok, a legjobb vadászok, gyors és hallgatag kiküldöttek lesznek, ha pedig nem válnak be: áruló, boszorkány, varázsló stb. lesz belőlük.
A holdtermészetű állatoknak és embereknek megfelelnek a növények is; ezek mind olyanok, melyeknek puha, vastag és nedvben gazdag levelük és e mellett vizes ízük van, tehát az összes mocsári növények, a melyek gyorsan nőnek, mint a Hold. Ez égitesthez tartoznak a következő növények is: a káposzta, a tök, dinnye, uborka, répa, hagyma, a mák, saláta, az összes gombák, a fák közül a hársfa stb.
Ezek a természeti testek nemcsak hogy megfeleltek a Hold természetének, hanem a Hold hatása alatt is állottak. Így hatott a Hold az ember egészségére is. Erre nézve már HIPPOCRATES is így szál: Nézd csak a teli Holdat, ha teljes fényben úszik! Ekkor nemcsak az ember vére, hanem gerinczveleje is gyarapszik. Ugyanígy gyarapodnak ekkor a tenger és a világ összes tárgyai. Ha tehát valaki megbetegszik, akkor nézze meg, vajjon táplálkozik-e a Hold a Nap sugaraival? Ha igen, a betegsége mindaddig terjed,
(1) HELVETIUS FRIGYES JÁNOS, Runder Schauplatz der artzeneyschen Gesicht-Kunst 1660.
míg holdfogyás nem áll be. Holdfogytakor arra kell nézni, vajjon a Hold milyen bolygó alatt áll, erről lehet megtudni, egészséges lesz-e a beteg, vagy meg kell-e halnia. (1)
De nemcsak az emberre, hanem a növények fejlődésére (2) is hatással volt a Hold változása és a többi csillagokhoz való helyzete, úgy hogy a beteg ember épp úgy, mint a szántó-vető és a kertész, állandóan figyelemmel kísérte a Hold járását.
Ebből érthető, hogy a Hold nagy tényező volt a gyógyításban és varázslatban.
A titkos tudományok tana azonban nem állapodott meg a mondottak mellett, hanem tovább fonta őket, állítván, hogy nemcsak az egyes természeti testek, hanem az emberi test minden egyes része bizonyos bolygó vagy égi jegy alá tartozik, azért azok az anyagok, melyek ugyanazon csillag vagy jegy alá tartoznak, az illető testrész betegsége ellen hatásos szerek. (3)
Mindez a hasonnemű dolgok kölcsönös vonzódásán, az úgynevezett szimpathián alapszik; ugyanez alapon bizonyos kóros anyagokat más lényre, növényre vagy állatra váltek átvihetni. Így pl. a fogfájást és hideglelést fűzfába, bodzafába, mogyoróbokorba, (4) a fejfájást pedig czérna segítségével a fára függesztik fel, az erre röpülő madár vagy rovar azután magával viszi a bajt. A gyönge lábú gyermeket, a ki nem tudja megtanulni a járást, úgy gyógyítják a friesek, hogy tavaszszal árpával hintik be, a mikor azután az árpában szunnyadozó életerő a gyermekre is átszáll. Ugyanez alapon használják az árpát Csehországban a hideglelás ellen: a beteg három szem árpát vesz a kezébe s a földbe dugja, a láz átmegy az árpaszemekbe, azután pedig a belőlük kihajtott növénybe, a mit a szálak rezgése is elárul.
Az eddigiekből kiderül, hogy a tudományos varázslat a népies varázslatból indult ki s hogy a kettő között nehéz határt szabni: a népies varázslat leginkább a rossz szellemek, illetőleg boszorkányok munkája ellen védekezett,
(1) HIPPOCRATES (Kr. e. 470–380) az ó-kor leghíresebb orvosa, a gyógyító tudomány atyja; az Asclepiadok nemzetségéből származik.
(2) Most bebizonyított igazság már, hogy a Holdnak nincsen közvetetlen hatása a növényzet fejlődésére.(3) A csillagokról szóló tan, az úgynevezett astrologia részint a kaldeusoktól, részint az egyiptomiaktól származik; alapeszméje az, hogy a planéták, melyekhez a Nap és a Hold is tartozik, mindennel éreztetik hatásukat, a mi történik. Éppen azért fölötte jelentőséges dolog volt tudni, hogy mely bolygó mikor volt uralkodó. Sőt a csillagjósok az állatkör (zodiacus) jeleit is munkálkodásuk körébe vonták. Szerintök pl. a százszorszép és a primula a Mérleg, a szarkaláb és a zsálya a Vizöntő jele alatt állott. Csak az a borsó, vagy lencse főtt puhára, melyet a Hal, vagy a Szűz jegyében vetettek; csak az a rózsa sikerült, melyet a Bak jelében ültettek stb.
(4) A bajnak vagy betegségnek átplántálása, mint a minő a bodzafával minálunk is szokásos, kivált a Keleten nagyon közönséges, hol némely fa galyain igen sok czérna- és rongy-maradványt lehct találni, melyekkel a hivők, illetőleg a babonások bajukat a fára átszármaztatták s véleményök szerint meg is szabadultak tőle.
a tudományos varázslat pedig titkos erőket sejtett a természetben, ezeket akarta magyarázni és felhasználni. (1)
Vessünk egy pillantást a titkos tudományok körébe, hiszen alapjában véve ezek is a beteg embert szolgálták, vagy legalább akarták szolgálni, a növényvilágot pedig ezek is szeretettel alkalmazták.
E körbe tartozik a növények varázslatos kezelése, melynek egyik módja arra törekedett, hogy a növények növését varázslat útján siettesse, a mi úgy értendő, hogy bármely magból 1–2 nap, sőt 1–2 óra alatt teljes növény fejlődjék, a mely növény ez idő alatt virágzik is, meg termést is érlel.
A kérdés – a mint látjuk – igen érdekes és gyakorlati tekintetben is nagyjelentőségű volna, ha lehetséges volna.
Hogy az ó-korban voltak-e ily irányú kísérletek, arról nincsenek határozott adataink; de a középkor bővelkedik idetartozó példákban. Többek közt AGRICOLA orvosról és bölcsészről azt olvassuk FRANKENAU "Palingenesia"
(1) E tudomány ki akarta vetkőztetni a varázslatot természetfölötti mivoltából s fizikává mathematikává és theologiává átváltoztatni. A törekvés oda irányult, hogy a varázsló eljárás ne legyen titkos művészet, hanem a tudományok természetes alkalmazása. Ez irányzatnak, a természetes varázslatról (magia naturalis) szóló tannak űttörője volt HEINRICH CORNELIUS AGRIPPA von NETTESHEIM, ki 1456-ban Kölnben született. Fiatal korában a titkos tudományok tanulmányozásához fogott s orvosi teendői mellett aranycsinálással is foglalkozott. A varázslatról szóló műve: "De occulta philosophia" nagy feltűnést keltett. AGRIPPA 1535-ben meghalt Lyonban. Varázstudományi elmélete azon az elven nyugszik, hogy a felsőbb hatalom hatással van az alacsonyabbra s ugyanúgy az alacsonyabb, ha csekélyebb mértékben is, vissza kell hogy hasson; továbbá: "minden dolog vonzódik a magához hasonló fajtájúhoz". E szerint a dolgok szimpathiájának és antipathiájának tanitásat AGRIPPA alapította meg; e tanítás érvényesítése és terjesztése PARACELSUS érdeme.
AUREOLUS PHILIPPUS THEOPRRASTUS BOMBASTUS PARACELSUS von HOHENHEIM (1493–1541) szöletett Zürich mellett egy faluban. 16 éves korában a bázeli egyetemre került, de csak később avatták be a titkos tudományokba. Azután 12 évig utazott, a mely idő alatt nemcsak orvosokat és aranycsinálókat (alchimistákat), hanem javas asszonyokat, hóhérokat, borbélyokat, zsidókat és czigányokat is fölkeresett, hogy tőlük használható orvosi tanácsot gyűjtsön. Németországba visszaérkezve, nemsokára tekintélyes orvos hírére tett szert. 1526-ban Bázelben az orvostan tanárává nevezték ki, hol az eddigi gyakorlattal ellentétben nem GALENUS, HIPPOCRATES és AVICENNA (IBN SINA arab orvos és filozófus) munkáit magyarázgatta, hanem a maga módja szerint adta elő a tudományt. Két év mulva elhagyta Bázelt s attólfogva nyughatatlan, iszákos életet élt. 1541-ben néhány ellenséges érzületű orvos bujtogatására orozva meggyilkolták. PARACELSUS a varázslatos gyógyítás valódi megteremtője; tanításának varázslati oldala azon alapult, hogy az alantasabb a felsőbbnek alá van rendelve és a dolgok közt szimpathia van.
AGRIPPA és PARACELSUS tanítását J. B. van HELMONT és FLUDD ROBERT tovább fejlesztették és rendszerbe foglalták. Legbuzgóbb apostola volt MESSMER FERENCZ ANTAL (szül. l733-ban Iznangban a Bodeni-tó mellett). Előbb theologiát, majd jogot, végre pedig orvostant tanult; azután előbb Bécsben, 1779 óta pedig Párisban orvosi gyakorlatot folytatott. Miután Francziaországban a beléje helyezett bizalmat elveszítette, elhagyta Francziaországot és 1815-ben meghalt Merseburgban.
czímű művében, hogy növényi mumiát talált fel, melylyel bármely növényt egy óra lefolyása alatt növésre, virágzásra és termésérlelésére indított. Mikor aztán 1715-ben [? – valószínűleg 1517-ben] felszólították, hogy mutassa be eljárását, meg is felelt a felszólításnak. A kísérletek gróf VRATISLAV cseh követ jelenlétében történtek és rendkívül jól sikerültek.
A növények mesterséges növesztése az indiai fakiroknak is egyik legkedvesebb mutatványa. A művek nagy sora számol be erre vonatkozó adatokkal.
Ebbe a körbe tartozik a növényi hipnózis. MESSMER előbb az embereket, később az élettelen tárgyakat, sőt a növényeket is mágnesezte; állítólag tapasztalta, hogy a mágnesezés egyes esetekben serkentette, más esetekben pedig akadályozta a növények növekedését.
A növényekkel való varázslatos bánásnak legképtelenebb módja volt a palingenesis, mely a növényeket hamújokból fel akarta éleszteni. Az indítékot erre a Phönix madárról szóló rege adta. (1)
*
Az előadottak folyamán láttuk, hogy a varázslat és növényei kapcsán sok babona került napfényre, bár tagadhatatlan, hogy egyes tények néha mély természetmegfigyelésre vezethetők vissza. Az indíték a legtöbbször az ember egészségét czélzó becsületes törekvés volt, de a kor hatása a titokzatosságban és a csudálatos tulajdonságok keresésében jutott kifejezésére. Így lettek a gyógyító növények a varázslatnak jelentékeny tényezői és kiinduló pontjai.
2. Gyógyító növények.
Minthogy a varázslat növényei egyúttal gyógyítók is voltak, azért a legtöbb népnél a varázslat együtt járt a gyógyítással, más szóval: a varázslatos eljárásnak esetleg nagyobb fontosságot tulajdonítottak, mint a növény gyógyító erejének. Az ős magyarok is azt vallották, "hogy nem elég nekem pl. tudnom, hogy micsoda füvek, milyen alkalmazása gyógyítja meg a sebet, azt nekem el is kell mondanom, mert a szók ereje, nem a füvek ereje gyógyít" (KANDRA, Magyar mythologia). E szerint a gyógyításban a megigézés ráolvasás, bűbájolás volt a legfontosabb tényező, úgy hogy a varázslás és gyógyítás többé-kevésbbé azonos fogalom volt.
Mindazonáltal a gyógyítás fogalma külön is megvolt, sőt a legtöbb régi művelt nép a gyógyítást külön isten hatáskörébe utalta; de azért sok évszázadnak kellett elmulnia, mig a gyógyítás a varázslattól egészen elvált, sőt azt lehet mondani, hogy különösen a népies gyógyítás mind a mai napig többé-kevésbbé a rossz szellemekkel való harczot jelenti s ősi varázslatos
(1) OETTINGER, Gedanken von der Geburt und Erzeugung der Dinge.
jellemvonását megtartotta. E gyógyítás még most is azokat a növényeket használja nagy szeretettel, a melyeknek kigőzölgése a betegséget okozó rossz szellemeknek kellemetlen, vagy a melyekkel bizonyos bajok vagy rossz szellemek ellen védekezik.
Az indusoknál Brahma volt a gyógyítás istene, tőle származik az orvosságokról szóló első mű, az úgynevezett Brahmasidhanta, mely a monda szerint 100,000 kettős sorba volt beosztva s egyik istentől a másikra származott át. De, hogy a hinduk a gyógyító növényeket is rendkívül fölkarolták, arról tauuskodik a Kr. u. XI. vagy XII. században élő SUSRUTA "Yajurveda" czímű orvosi műve, melyben 600–700 gyógyító növényről tesz említést; csakhogy e növényeket nevükről nem igen lehet megismerni. Legfontosabb volt az Asclepias syriaca mérges tejnedve, az úgynevezett szoma-ital, melynek mámorosító, jókedvre derítő és gyógyító hatása volt.
A kaldeusoknál Ea a varázslás s egyúttal a gyógyítás istene.
Az egyiptomiaknál Izis volt a varázslás istennője, Oziris és Tot isten pedig a csalhatatlan rendelvények szerzője, ők ketten a varázslatos gyógyítást védelmezték és előmozdították; csak a görög hatás alatt lett Szerapisz a gyógyítás istenévé, ki a templomában alvó betegekkel álmukban közölte a gyógyító növényeket és általában a gyógyító anyagot.
Görögországban a tulajdonképeni orvosi működés a legrégibb időktől fogva egyes istenekhez s templomaikhoz volt kötve. Apollót és Artemist a gyors halál okozójának, egyúttal azonban az egészség előmozdítójának is tartották. Legfontosabb volt AESCULAPIUS (Asklepios) működése, mert csakis tőle, Apollónak és Hygieának, az egészség fiatal és üde istennőjének fiától lehetett gyógyulást remélni.
Hogy mik voltak a gyógyító anyagok, arról mit sem tudunk, de egyes növények már ekkor is fontosak voltak a gyógyításban; ezek közül kitűnt Apollo isten szent növénye, a babér, mely erős illatával megakadályozta a rothadást és a betegségeket. A görögök többi gyógyító növényei is leginkább ezzel az istennel kerültek össze, mert az egész orvosi bölcseség tőle származott.
Fontos volt az a növény is, melyet DIOSCORIDES a gyógyítás istenéről Asclepias-fűnek nevezett el, mert állítólag ez az isten találta fel gyógyító erejét; ezt a növényt "méregölőnek" (vincetoxicum) nevezték el a régiek, mert a mérget megöli, tehát kitűnő ellenméregnek tartották. Minálunk is előfordul és méregölő (Cynanchum vincetoxicum) néven ismeretes.
Az egyiptomiaknál úgyszólván az összes gyógyító növények Izis istennőről kapták nevöket, mert ez az istennő tudatta a beteggel álmában, hogy mely növénytől fog meggyógyulni. A perzsák és hinduk is azt tanítják, hogy a leghathatósabb orvosságok égi származásúak. Így hát mindazok a növények, melyek valami oknál fogva az istenekkel, főleg a Nap istenével kerültek össze, vagy más szóval, azok a növények, melyek a népek mithologiájában nagy jelentőségre tettek szert, egyúttal e népeknek legfontosabb gyógyító növényei.
Ilyen pl. a hinduknál az indiai fügefa (Ficus indica), melyből az istenség Buddhának a teljes megsemmisülést (Nirvána), nyugalmat és boldogságot hirdette; ilyen az indai lotoszvirág (Nelumbium speciosum, vagy Nelumbo nucifera), melynek virágában Oziris és Izis istenek bölcsője állott; ilyen a Scilla, mely Typhon szemét jelzi, a cziprusfa, melyben a világosság istene jelent meg ZOROASTER-nek; a tölgyfa, vörös berkenye (Sorbus) és a datolyapálma, melyekből az istenség a druidákhoz és más papokhoz szólt; a fűzfa, vagy Sabina, melyben a tavasz istennője jelent meg stb.
De vajjon azért lettek-e némely növények gyógyító szerekké, mert szentnek tartották, vagy megfordítva áll-e a dolog? Bizonyos, hogy egyes betegségekben sikerrel használt növényhez bizonyos hagyomány, bizonyos varázs fűződött, úgy hogy a népek idővel szentnek tartották s égi származásúnak tekintették. Minél hatásosabb volt valamely növény, annál szentebbnek tartották és megfordítva: minél nevezetesebb volt mint szent növény, annál fontosabb volt mint orvosság.
Ennek megfelelően azt tanítják a perzsák és hinduk szent könyvei, hogy a leghathatósabb gyógyító anyagok a legfontosabb szent növényekből, pl. a szent, vagy indiai fügefából állíthatók elő. Sőt a hinduk a már föntebb említett szoma-italt hatásáárt isteni rangra emelték s a Hold (Indu) képében megszemélyesítették.
Hasonló felfogást találunk más népeknél is. Így pl. a kiowa-indiánok egy Anhalonium (most Echinocactus Lewinii, illetőleg Williamsii) nevű növényt, melyet régóta mint legfontosabb orvosságot használnak, vallásos ünnepek alkalmával mint az istenség megtestesülésát szokták ünnepelni.
Az egyiptomiak és az uralaltáji népek szent növényei közül legfontosabb a hagyma, melyet nemcsak ételül és fűszerül, babonáikban és varázslataikban, hanem gyógyító szerül is használtak s istenként tiszteltek. A hagyma és fokhagyma gyógyító erejében való hit a keleti népekkel együtt Európába is elterjedt s a köznépben még ma is általános. A hagyma gyógyító erejéről egy nagyhírű mű is volt s szerzőjének PYTHAGORAS-t mondják. (1)
Az árja-népek villámlás-istenének legfontosabb szent növényeihez tartozik a tölgyfán élősködő fagyöngy (Viscum); ez is úgy a varázslatban, valamint a gyógyítás körül nagyfontosságú volt. A fagyöngy galyáról azt tanították, hogy olyan gyógyító hatású, mint a Nap és hogy a Nap ereje benne állandóan megvan, a miért is mindent meggyógyít és megelevenít. E növény a régi gallok híres papirendjánek, a druidáknak, kizárólagos gyógyító növénye volt, ebből készítettek italt, mely minden élőnek termékenyságet adott s azonkívül biztos ellenméregkánt hatott. A druidák a téli napforduló alkalmával gyűjtötték a fagyöngy galyait, a mely növénytől szerintök minden üdv származik, a miért is Allheil-nak (omnia sanans) (*) nevezték. Ekkor kivonul-
(1) A hagyma nagy fontosságára vall az a körülmény is, hogy sok község róla kapta nevét. Egyes vidékek a hagymáról híresedtek el.
(*) A könyvben itt és a tárgymutatóban tévedésből "fanans" áll. A kifejezés az idősebb Pliniustól származik (Hist. Nat. XVI. könyv, xcv. (250) szakasz.) [NF]
tak a fagyöngyöt termő tölgyfához, az egyik fehér ruhába öltözött druida fölmászott a fára s aranyos késsel vágta le a titokzatos növényt, a lent állók fehér lepedővel fogták fel, hogy a levágott galyak a földet ne érintsék. A szedés befejeztével olyan két fehér bikát áldoztak az isteneknek, a melyeknek szarvaira akkor vetettek először kötelet s kérték az istenséget, hogy áldja meg adományát azok számára, a kiknek szánták.
A germán népek szent növényei közül kiemelendők azok, a melyek Donar-ral, a tűz és a zivatar istenével kerültek össze; e növényeknek olyan betegségek ellen volt hatásuk, a melyek ez isten jelentésével magyarázhatók ki, azaz a melyekkel gyúladásos állapot, forróság és a test vörös színe jár. Így pl. a vörhenyben szenvedő gyermeket borsó-lével kellett megmosni, mert a borsó (Pisum) Donar szent növényeihez tartozott.
Balder-nek, a Napot, továbbá a nyári meleget és a napfényt képviselő germán istennek szentelt növények mind gyógyító erejűek voltak; így pl. a büdös montika (Anthemis Cotula), az orbánczfű (Hypericum perforatum), különösen a gyökönke (Valeriana officinalis és celtica). A gyökönke (67. kép) görcsoszlató szer hírében állott. (1) DIÓSZEGI szerint a leghíresebb
67. kép. a–c. Valeriana celtica. d–g. Valeriana officinalis.
(1) DIÓSZEGI SÁMUEL, Orvosi füvész-könyv. 1813. Debreczen.
orvosok azt tartják róla, hogy ez az egyetlen szer nyavalya-törés ellen; ha már ez sem segít, akkor a baj gyógyíthatatlan A hagymázos betegségekben is különös elevenítő és erősítő hatást tulajdonítottak neki. E növény az állatokra is, különösen a macskára nagy hatással van; a macska úgy megvidul tőle, hogy örömében nem is tud mit csinálni, sőt a növény gyökerét meg is eszi. (1)
Szent növény volt a bodzafa is, azért használták sok mindenféle betegség ellen. Ha pl. a torokfájós gyermek a bodza szárán át vizet, vagy tejet ivott, megszűnt a baja.
A gyógyító növények és az istenek, különösen a Nap istene között, ezek szerint, minden lépten-nyomon kapcsolatot lehet kimutatni. De ez a kapcsolat még más téren is kimutatható, úgy hogy a gyógyító növények nagy része az istenséggel kerül össze.
Szent László füvét (Gentiana cruciata), melyet – a monda szerint – a fölfelé lőtt nyíl estében eltalált, olyannak jelölte meg az isten, a melyet a pestis ellen kellett használni, a mely akkor dühöngött.
Sok növény külseje, pl. alakja, színe figyelmeztette a gyógyulást kereső naiv embert, hogy a növény hatását különböző bajokban megkísérelje. De az istenség itt is közreműködött: úgy az illető növényrész alakját, mint színét az istenség jelének, útmutatásának tekintették, hogy az ember valamely bajban hasznát vegye. Így pl. számtalan sárga virágú növényt alkalmaztak epebajban (sárgaság ellen), a piros virágúakat pedig vérbetegségben.
E tekintetben HIPPOCRATES-nek is voltak már tapasztalatai s az a körülmény, hogy a betegség némely tünete a használt növényrészek színével csakugyan megegyezik, nagyon elősegítette és támogatta a gyógyulásba vetett hitet. Valóban sok sárga és barna növénynedv összehúzó hatású, sok vörös nedv savanyú ízű; a fehér növénynedvek émelygősek, nyálkásak, a szenyes zöldek vagy feketék pedig mérges hatásúak.
A rózsát égő piros színe miatt vérbetegség és gyuladás ellen is használták, sőt azt tartották róla, hogy a részegságet is megszünteti, minthogy a rózsának olyan a színe, a milyen a bor élvezete következtében felhevülő arcz. Hogy milyen általánosan használt orvosság volt a rózsa, arra idézem ROSENBERG "Rhodologia" (1631) czímű művéből a következő sorokat: "Nincs sem hazai, sem külföldi orvosszer, mely a gyógyításban oly nagyfontosságú volna, mint a rózsa. Igazán, a ki figyelemmel kíséri, hogy mit rendelnek az orvosok s mit készítenek a gyógyszerészek, arról győződik meg, hogy legalább minden harmadik szer részben, vagy teljesen a rózsából készül". Azóta azonban megszűnt a rózsa hivatalos orvosság lenni.
A rózsaágakon előforduló borzas gubacsnak álmosító hatást tulajdonítottak; borzassága miatt kopaszság és más baj ellen is használták. Ugyanez
(1) A macska kedvelt növényeihez más növények is tartoznak, így az életillat tarorja (Teucrium marum), hasonlóképen a macska-menta (Nepeta Cataria). Ha a macska elé dobja őket az ember, a macska hozzádörgölődik, hengergőzik rajta s végre rágja és eszi a leveleit.
alapon használták a májvirág (Hepatica) leveleit májbetegségben, a tüdőfüvet (Pulmonaria) a tüdő bajaiban; amannak a levele a májhoz hasonlít, emennek a virága pedig tüdőszínű.
Ha a gyermek gilisztában szenvedett, pondrós körtét, almát vagy más gyümölcsöt adtak neki; a vörös kiütésben szenvedő gyermeket a kender pakóczá-ból (Eupatorium cannabinum) készített vörös orvossággal gyógyították; a növények fehér tej nedvét a tejmirigyek (emlők) bajaiban alkalmazták, a sárga nedvű növények pedig – hasonlóan mint a sárgavirágúak – az epebajokkal kerültek össze.
Bizonyos, hogy a növényeknek más jellemző tulajdonságai is szaporították a gyógyító szerek számát. Így pl. egy csillagalakú Illicium-faj, (1) Khinának egyik legjellemzőbb gyógyító növénye, bizonyára csillagalakjával vonta magára a szenvedő emberiség figyelmét.
A kígyószisz (Echium) magva viperához hasonlítván, a kígyómarás gyógyítására volt alkalmas; az útifű (Plantago) egy fajának a magva bolhához hasonlítván, a legősibb idők óta bolhaűzőnek volt használatos, sőt DIOSCORIDES ezt a növényt psylláról (= bolha) psyllionnak nevezte el. A kőmag (Lithospermum) magváról azt mondja PLINIUS, hogy ez a növény első tekintetre, minden orvosi tanács nélkül elárulja, hogy mire rendelte az istenség. Termése ugyanis kőkeménységű, azért használták epe-, húgy- és más kő ellen.
Ekként a külső jeleket isteni kinyilatkoztatásnak tekintették s ez alapon a szenvedő emberiség gyógyítására használták a növényeket, vagy egyes növényrészeket. Itt tehát nem szórványos esetekkel, hanem az emberi természeten alapuló signaturák, vagyis a külső jelek tanával van dolgunk. Ez a tan kivált a középkorban PARACELSUS óta mind jobban érvényesült s a varázslatos növényeknél említett szimpathia tanával többé-kevésbbé azonos.
Az eddigiekből világos, hogy a gyógyító növények nagy része az istenekkel van bizonyos kapcsolatban. Számtalan esetben azonban más körülmények is közreműködtek a gyógyító növény feltalálásában.
Némely orvosszer feltalálására a puszta véletlen vezetett. A csatatéren pl. azt vették észre, hogy azok a halottak, a melyek a hagymaszagu tarorja (Teucrium scordium) közelében feküdtek, sokkal nehezebben indulnak enyészetnek, mint a többiek; így tudták meg, hogy a nevezett növény rothadás és senyvedés ellen való szert foglal magában.
Igen sok esetben előfordult, hogy a beteg bizonyos vágytól indíttatva, jelölte meg azt a növényt, mely neki javára fog válni. Ez esetben éppúgy, mint sok másban, a gyógyító hatás leginkább a képzelődés eredménye.
(1) A valódi csillagos ánizs (Illicium anisatum) nemcsak termésének csillagalakjával, hanem ánizshoz hasonlító illatával, ízével és hatásával is magára vonta a gyógyulást keresők figyelmét.
Az orvosságban meg az orvosban való bizalom gyógyított, valamint gyógyít most is. (1)
Érdekes, hogy egyes növényanyagok hatásában való hit oly nagyfokú, hogy a kívánt hatás bekövetkezésáben még akkor is bízik az ember, mikor a szer nem is jut érintkezésbe a fájós testrészszel. Nemcsak a falusi nép, hanem a városi is sűrűn él ily kúrával. Így szokás oly növények leveleit (pl. Clematis flammula, Ranunculus flammula, Ranunculus acris), melyek hólyagot húznak a bőrön, a jobb- vagy balkéz ujja körül csavarni, hogy az ellenkező oldalú fogfájás megszűnjék. S ha a kívánt hatás nem következik be, csak az lehet az oka, hogy a szert nem a kellő helyen alkalmazták.
Hogy az ember ösztönszerűen is juthatott gyógyító növényekhez, könnyű megmagyarázni. Hiszen az állatok is ösztönszerűen keresik a nekik alkalmas gyógyító növényt s valószínű, hogy az embernek ez állati ösztönei, a melyeket – miként LIVINGSTONE mondja (2) a műveltség annyira eltompított, hogy egy angol gyermek aggodalom nélkül megeszi a halálos mérgű ebszőlő (Solanum dulcamara) bogyóit, a régi műveletlen állapotban sokkal erősebbek voltak.
Az orvosszerek keresésére buzdítólag hatott némely régi népnek (kaldeusok, asszírok és egyiptomiak) azon törvény útján rendezett szokása is, hogy a betegeket a piaczon arra a czélra kijelölt helyre kellett kitenni, hogy az arra menők a beteg állapota felől tudakozódjanak és ha valami orvosságot tudnak, javasoljanak. A ki nem érdeklődött a beteg iránt, azt embertelennek tartották. A gyógyító szernek beváló növényeket följegyezték és közölték egymással. Ez a körülmény eredményezte, hogy egyes bevált orvosság híre teljesen átment a népek tudatába és hogy sok ember új gyógyító növények és általában új orvosság keresésére törekedett. Ilyenek voltak a görögöknél az úgynevezett rhizotomok és pharmakopolok, kik gyógyító növények gyűjtésével és eladásával foglalkozva, betegeket is gyógyítottak. E pharmakopoloknak az volt a főtörekvésük, hogy más embereket e kevéssé fárasztó, de jövedelmező foglalkozástól visszariaszszanak, azért költötták e füvek gyűjtésével járó veszélyek és kalandok hírét; némely növény csak éjfélkor, másik röviddel napfelkelte előtt, más az évnek csak
(1) Hogy a beteg gyógyulása közben sok mindenféle körülmény működhetik közre, arra számos eset van. Sok esetben pl. megtörtént, hogy a léleknek rendkívül és hirtelen való felindulása olyan betegséget gyógyított, melyen semmiféle orvosi szer nem segithetett. E tekintetben érdekes LINNÉ híres természettudós esete. LINNÉ ugyanis köszvényben szenvedvén, ágyban fekvő beteg volt. Egyszer a kertésze azt a rendkívül örvendetes hírt hozta, hogy egy hajó érkezett Indiából trópusi növényekkel megrakva. Erre a hírre egyszerre fellobbant a betegben a repeső öröm s LINNÉ felugorva ágyából, kiment a hajóhoz, maga szállíttatta a növényeket a kertbe, a köszvénynek pedig semmi nyoma sem maradt.
(2) Neue Missionsreisen II. 178.
bizonyos napjain volt gyűjthető; néha a szél irányára, majd a harkályra, ölyvre vagy sasra kellett ügyelni, mert ezek a madarak erős csőrükkel veszélybe sodorhatták a gyűjtőt. Különben is úgy tüntették fel magukat, mint a kik szereik hatását akaratuk szerint intézik és szabályozzák; e végből a nyilt piaczon látszólag nagymennyiségű, erőshatású orvosságot vettek be, hogy ezzel egyrészt ellenálló erejöket, másrészt pedig rendkívüli hatalmukat és titkos tudományukat bemutassák.
Gyógyító növényekkel foglalkoztak az ó-kor összes orvosai is. Ezek közül kiváltak GALENUS és DIOSCORIDES, kik úgyszólván egy csapással újmederbe terelték az orvosságról szóló tudományt, sőt DIOSCORIDES-nek "De materia medica" (A gyógyító anyagokról) czímű műve, melyben 500 növényt ír le orvosi szempontból, évszázadokon át úgyszólván csalhatatlan kútforrásul szolgált.
A gyakorlatias irányú és egyszerű életű rómaiak, kik betegségök gyógyításában heérték az egyszerű háziszerekkel és ráolvasással s ha nem segítettek, önként mentek a halálba, sokáig mit sem akartak tudni a görög orvosokról. CATO ez orvosokat ravasz összeesküvőknek tartotta, kiknek legfőbb törekvésük, hogy a barbárokat, azaz a nem görögöket növény-porocskáikkal és italaikkal megöljék. A helyzet csak akkor változott Rómában, midőn AUGUSTUS császárt egy MUSA nevű orvos nagy betegségből mentett meg. Akkor a császár az orvosoknak különféle kiváltságot biztosított, úgy hogy ezután rendkívül sok orvos tódult Rómába. Egyik fölülmulta a másikat különösebbnél-különösebb orvosságok feltalálásában, míg végre ANDROMACHUS, NERO császár orvosa, az összes földi bajok ellen való általános orvosságot, a theriak-ot találta föl. Ez orvosság összetétele a római Aesculapius-templom bejáratánál kőbe volt bevésve s 10 állati és 60 növényi anyagból állott, ez utóbbiakat leginkább fűszeres növények (pl. egy gyökönkefaj, anizs, köménymag, petrezselyem, kapor; azonkívül borsóliszt, kása stb.) szolgáltatták; (1) a különböző anyagokat a legnemesebb borban össze kellett törni, átszűrni s a kapott péphől labdacsot készíteni. Ezt az orvosságot a legújabb időkig használták s még csak néhány évvel ezelőtt is Velencze, Hollandia és Francziaország gyógyszertáraiban készítették, még pedig bizonyos ünnepélyessággel és a városi tanács tagjainak jelenlétében. Jelenleg már csak – állatoknak adják. A mithridat nevű növényi orvosság, mely nevét MITHRIDATES-ről kapta, sok századon át híres szer volt.
A szkiták is több gyógyító növényt fedeztek föl; egyiket róluk szkitafűnek szokták nevezni, ez Boeotiában nő és PLINIUS szerint nagyon édes. A szkitáknak olyan növényük is volt, a mely a szájban tartva, éhség és szomjúság ellen védett.
(1) A theriák eredetileg főleg kigyó-marás ellen való ellenméreg akart lenni (θήρ = az állat, ακέομαι = gyógyítok). Legfontosabb alkotó részét egy Kelet-Indiából származó gyökönke (Valeriana spica) gyökere adta; ez a növény a régiek legfontosabb gyógyító növényeihez tartozik.
PLINIUS szerint Spanyolországban is nagy gonddal és szeretettel tanulmányozták a növényeket hasznossági, főleg pedig gyógyító szempontból. A spanyol eredetű orvosságok közül legnevezetesebb volt az, mely 100 féle növényből és méhsörből készült; ezt a rendkívül gyógyító hatású italt kellemes íze miatt a Spanyolországban dívó víg lakomákon is használták. (1)
A gyógyító növények kutatását s a velök való kisérletezést a szomszéd népeknek egymással való érintkezáse is nagy mértékben elősegítette. Egyes idegen gyógyító növények híre hasonló, de otthonos növények keresésére indított; e kutatás azért is megokolt, mert az idegen növényekhez nehéz volt hozzáférni s így drágák is voltak.
Leghatásosabbnak tartották a Kréta szigetén termő füveket; Kréta szigetén kívül a Pelius-hegy Thesszáliában és a Theletrius-hegy Euboeában bővelkedett gyógyításra kiválóan alkalmas füvekben. Ugyanezt tartották Arkádiáról is. Sőt Arkádiában nem is használtak tavaszszal gyógyító füveket, hanem tehéntejet, mert a tehén úgyszólván az összes füveket eszi s ennélfogva a teje a gyógyító növények nedvável bővelkedik s maga is gyógyító hatású.
Érdekes, hogy a népek tudatában nagyon mélyen gyökerezik az a hit, hogy a Föld minden országa orvosszereket is szolgáltat a benne előforduló főbb betegségek ellen. Innen származik az a nézet, hogy minden mérges növény közelében a hozzá szükséges ellenméreg is nő. Ebből magyarázható a régi hinduknak az a törvénye, hogy a fölfedezett mérget csak akkor szabad másokkal közölni, ha a neki megfelelő ellenmérget is fölfedezte az ember.
Azon körülmények közül, melyek a gyógyulást kereső emberre hatással voltak és most is vannak, nem megvetendő a gyógyító növények előfordulása és egyéb körülmények. Így pl. a növényi orvosság megbízhatósága fokozódik a népnél, ha tudja, hogy valami messze vidékről, pl. Szibériából, vagy a Csendes-óczeán valami szigetéről, vagy régi vesztőhelyről származik; s hogy a hatás még biztosabb legyen, szükséges, hogy a gyógyító növény gyűjtése nagy veszélylyel járjon s hogy gyűjtéséhez nagy személyes bátorság kelljen. A gyűjtés legnevezetesebb veszélyeihez tartoznak a keresztuta-
(1) A theriák és a hozzá hasonló orvosságok a középkor folyamán egész Európában nagy hírre tettek szert; az ellenök küzdők közül kitűnt BOCK HIERONYMUS tanár (XVI. század), ki közönségesen TRAGUS néven volt ismeretes. Ő volt az első német tudós, ki lakóhelyének növényeit megismerni törekedett; e czélból sorra járta a hóhérokat, juhászokat, kuruzsló asszonyokat stb., hogy a hazai növények gyógyító hatását kikutassa. De BOCK is abban a hibában leledzett még, hogy növényleírásaiban DIOSCORIDES-hez alkalmazkodott s abban a véleményben volt, hogy a középeurópai (illetőleg német) flóra egyezik Görögországéval. Az első, ki arra a gondolatra jött, hogy minden országnak, minden vidéknek van saját növényvilága, BOCK kortársa, FUCHS BERNHARD, tübingai tanító volt. FUCHS azt állította, hogy a hazabeli füvek becsesebbek, mint a messze vidékekről származók s a belőlök készített, csakis drága pénzen megszerezhető orvosságok. E szemponttól vezérelve adta ki 515 illusztráczióval ellátott könyvét, melylyel a tudományos növénytant mint önálló tudományt megindította s a melyet azután CORDUS, GESSNER, CAESALPINUS, CLUSIUS és mások tovább fejlesztettek.
kon leselkedő tüzes szemű, fogvicsorító kutyák, a villogó késsel fölfegyverzett óriások stb. A gyógyító növények gyűjtéséhez kilenczféle fenyőfából készített zsámoly is kell, ezen tárdelve kell a gyűjtőnek imádkoznia. S hogy e mende-mondák hitelre is találtak, bizonyítja az a körülmény, hogy a beavatottaknak valóban volt ily zsámolyuk s hogy drága pénzen meg is szerezhető.
Az említetteken kívül az uralkodó csillagzatot és sok mindenféle aprólékos körülményt is tekintetbe szoktak venni, olyanformán, mint a varázslat növényeinél; sőt még a divat is éreztette hatását az orvosszerekkel: a mit egy időben nagy erejű orvosságnak tartottak s égig magasztaltak, máskor semmibe sem vettek s mint haszontalan, vagy ártalmatlan szert megvetettek.
Csudálatos, hogy a népek ez irányban való kutatásaik közben a növények természetes rokonsága iránt nagy érzéket tanusítottak. Legelőbb csak külső jelek után indultak, később azonban már a belső tulajdonságokra ís ügyet vetettek. Így lehet megmagyarázni, hogy egymástól távol eső országokban egy és ugyanazon nemhez tartozó növényt egymástól függetlenül és ugyanazon czélra használtak. Mindamellett a szakértők századokon keresztül nem voltak tisztában a növény gyógyító anyagával s hatásának tulajdonképeni okával. Csak a legújabb kor tárta föl némely esetben, hogy a hatás bizonyos chemiai alkotó részektől függ. Ettőlfogva arra irányult a törekvés, hogy magát a ható anyagot állítsák elő a növényből s ezt használják. Ezzel az orvos rendelkezésének becse emelkedett, a betegre nézve pedig az a jó származott, hogy nem kellett gyomrát nagymennyiségű növényi anyaggal megterhelnie.
A ható anyag előállításával karöltve egy másik irány is kezdett érvényre jutni, t. i. hogy a növények tiszta gyógyító anyagának az emberi és állati szervezetre való hatását gondosan megvizsgálják.
A mondottak legalább némileg jelzik azt az utat és módot, melyen az emberiség a gyógyító növények legtöbbjéhez s általában a gyógyító anyagokhoz hozzájutott.
A mint a népeknek egymással való érintkezáse élénkebb lett, a mint a földrajzi kutatás más-más vidékeket föltárt: mind több és több gyógyító növénynyel ismerkedtünk meg. Amerika ez irányban is megtette a magáét. Alig fedezték fel ezt a földrészt, Európába hozták az ott ismeretes gyógyító növényeket is. Ezek közül említésre méltók a guajak-fa, a quassia és a khina-kéreg, a melyek közül különösen az utolsó rendkívül nagy jelentőségűvé lett s a szenvedő emberiség számára még most is nagy jótátemény.
A guajak-fa (Guajacum officinale) gyógyító hatását az európaiak közül legelőbb – állítólag – OVIEDO, híres spanyol történetíró, magamagán kísérelte meg. OVIEDO ugyanis Szt. Domingóból Európába visszatérvén, egy amerikai származású nemi betegséget hozott magával s abból a hitből indulván ki, hogy miképpen minden vidék a maga mérgeit ellensúlyozó ellen-
mérgeket termi, úgy kell, hogy a betegségeit gyógyító növényanyagokat is megteremje, visszament Amerikába s a bennszülötteknél tudakozódott alkalmas orvosszer után. Az indiánok azonnal a guajak-fát ajánlották s a gyógyítás sikerre vezetett. OVIEDO haza sietett s e növényt is magával hozta, mely azután hamar elterjedt s rendkívül bevált, a miért is szent fának (lignum sanctum) nevezték. Ebből érthető, hogy igen nagy volt az ára; még 1532-ben 4 aranyba került egy fontja. Jelenleg azonban alig használják már orvosi czélokra. (1)
68. kép. A vörös chinin-fa (Cinchona succirubra) ága.
(1) Minthogy a fa igen kemény és nehéz (fajsúlya 1.4, tehát a viznél nehezebb), kitűnően alkalmas mozsarak, fagolyók stb. készítésére. Keserű fája van a kelet-indiai tékfának (Tecionia grandis) is, ugyanilyen ízű a levele és virága is, úgy hogy a növénynek minden részét orvosszerül használják. Ez a fa egyébiránt hazájában nagyfontosságú, a mennyiben fája hajóépítésre is kölönösen alkalmas. A kelet-indiai pogányok templomaikat kizárólag e fából építik.
A quassia (Quassia amara) fájának gyógyító hatására ugyancsak az indiánusok jöttek rá. Egy svéd katonatisztet egy Quassy nevű néger 1750-ben tett figyelmessé e növényre, s e négerről kapta nevét is. A katonatiszt egy galyat a híres LINNÉ-nek küldött, a ki a növényt elnevezte és meg-ismertette. A quassia, vagy keserűfa még ma is úgy orvosi, valamint sok más czélra való, s a legkeserűbb anyag, a mi csak van. Angolországban komló helyett sörfőzésre is használják.
Az említett két jövevényt fontosság tekintetében jóval felülmulta a többféle chinin-fa (Cinchona) finomra tört kérge (68. kép), melyet kezdetben kanálnyi mennyiségben adtak a betegnek, most azonban a belőle készült kénsavas chinint (chininum sulfuricum) használják leginkább.
Hogy milyen mértéket öltött a chinin használata, kitűnik abból, hogy most már évenként 9 millió kg khinakérget dolgoznak fel, a mely mennyiségből körülbelül 2%-nyi, tehát 120,000 kg alkáloidot, azaz tiszta chinint kapnak. Hány millió hideglelős embernek jut ebből gyógyulás!
Kina vagy kvina az inkák nyelvén kérget jelent. Valószínűleg innen származik a chinin-kéreg neve. A dél-amerikaiak régóta használták hideglelés ellen, de az európaiak előtt titkolták, minthogy a hideglelést, mely igen sok idegent tönkretett, természetes szövetségesüknek tartották a spanyolok ellen.
A chinin-kéreg neve némelyek szerint egy európai nőtől, CINCHON gróf feleségétől származik. CINCHON gróf ugyanis 1638-ban Peruban alkirály volt, s az ő felesége volt az első európai nő, ki a chinin-kéregnek köszönhette gyógyulását. A grófnő a következő évben (1639-ben) Európába visszatérvén, nagymennyiségű chinin-kérget vitt magával; a kinek csak juttatott belőle, mindenki jó eredménynyel használta, a miért is grófné porának (pulvis comitissae) nevezték. Attólfogva sok más neve is volt, a szerint, hogy ki osztotta ki a nép között: Rómában, hol egy kardinális ingyen adogatta a népnek, a gazdagoktól pedig sok pénzt szedett érte, kardinális porának nevezték. Az 1671. és l681-iki időközben egy Luisdorba [Lajos-aranyba] (= 17.5 korona) került egy adag chinin-por. 1676-ban XIV. LAJOS egy TALBOT nevű angoltól megvette a titkot, attólfogva azután Francziaországban könnyű szerrel lehetett e gyógyító anyaghoz jutni. Fontja még akkor is 1750 koronába (100 Luisdor) került.
Magáról a chinin-fáról (Cinchona) sokáig bizonytalan ismereteik voltak az európaiaknak, míg végre egy híres utazó, LA CONDAMINE maga fedezte fel Peruban; róla nevezik az egyik fajt Cinchona Condamineá-nak (69. kép).
A fák eredetileg Amerikának csak igen kis területén nőttek, nevezetesen Peruban, Boliviában és Ecuadorban. Minthogy azonban ez országokban nem gondozták, de a mellett a legnagyobb gonddal vigyáztak, hogy a természetnek e becses adománya az idegenek révén más országokban is meg ne honosodjék, az lett a következménye, hogy a chinin-kéreg ára mindinkább emelkedett és attól kellett tartani, hogy e nagyfontosságú gyógyító anyag nem lesz majd kapható kellő mennyiségben. Ily viszonyok között a hollandi
69. kép. A Cinchona Condaminea virágos galya.
kormány megbízta a német származású HASZKARL-t (1852-ben), hogy a chinin-növényt Jáva szigetére telepítse át. Ez 1854-ben nagy veszély közepett sikerült is. Jelenleg már bizonyos, hogy az átültetés sikerült, mert a gyógyító anyag megvan a Jáva szigetére átültetett fákban is, a mi, a dolog természete szerint, nem volt előre látható.
Hogy az idők folyamán a világ minden tájáról igen sok növény került a gyógyítás szolgálatába, az természetes.
HIPPOCRATES (470–380 Kr. e.), a gyógyító tudomány megalapítója, mindössze 60–70 orvosszert ismert; ezek majdnem mind a növényországból kerültek ki. Legfontosabb volt közöttök a hunyor (Helleborus niger), melyet a legősibb idők óta téboly ellen használtak, és a kutyatej (Euphorbia). Jelenleg 12,700 gyógyító növényről van már tudomásunk, még pedig 11,790 virágos és 915 virágtalan növényről, t. i. ennyit tárgyal DRAGENDORFF "Die Heilpflanzen der verschiedenen Völker it. Zeiten" czímű művében
(1898). De azért e szám még nem végleges, mert évről-évre gyarapszik újabbakkal, melyeknek használata nekünk új ugyan, egyik-másik nép előtt azonban talán már évszázadok óta ismeretes volt.
E növények nagy részét a vadonban szokás felkeresni, mert magukra hagyatva hatásosabbak, holott az úgynevezett termesztett növények a tartós műveléstől mindinkább tökéletesebbekké és ízletesebbekké válnak. Mind a mellett a legrégibb idő óta azt a törekvést találjuk, hogy a gyógyító növények akár friss, akár szárított állapotban kéznél legyenek, a miért is nagy gonddal ápolták a házi kertben. COLUMELLA, római író, a kerteknek külön részeit írja le, melyekben kizárólag gyógyító növényeket műveltek. PLINIUS nagy dicsérettel emlékszik meg ANTONIUS CASTOR kertjéről, melyben kevés kivétellel az összes orvosi növényeket termesztették. NAGY KÁROLY császár, habár nem volt barátja az orvosoknak s még akkor sem kért magához orvost, mikor vén korában váltólázban szenvedett és megsántult, rendeleteiben mégis nemcsak gyümölcs, gabona, fűszer, hanem néhány gyógyító növény termesztését is követelte. Ugyanez a törekvés az egész középkorban is kimutatható. Igy pl. a st.-galleni kolostor szerzetesei 1020-ban kertet alapítottak, melyben 16 ágyacskán gyógyító növényeket ápoltak. Az első botanikus kertek, így pl. a salernoi (1309) és a velenczei (1330), alig különböznek a NAGY KÁROLY-féle kertektől, sőt mind a többi botanikus kertnek, a mely azután gyors egymásutánban Olasz- és Francziaországban, Hollandiában és Németországban mint az egyetem orvosi fakultásának kiegészítő része keletkezett, az volt a feladata, hogy az előadásra szükséges növényeket termeszsze. Az első botanikus kertek tehát szorosan véve orvosi kertek (horti medici) voltak. (1) Még ebben az időben is a tudomány első sorban a növénynek gyógyító czélokra való hasznát kutatta és méltatta, holott mai nap ez a szempont úgyszólván teljesen elesik.
Ha a gyógyító növények nagy számán végigtekintünk, az a sajátszerűség ötlik szemünkbe, hogy nagy részük nagy hatású mérget tartalmaz s hogy a legősibb gyógyító növények mérget tartalmazók voltak. Erre vall az is, hogy az a tudományos szó: pharmakon, mely ma orvosszert jelent, eredetileg mérget jelentett.
Egyébiránt az újabb kutatás is igen sok esetben kimutatta, hogy a legtöbb mérges növény, vagy növényméreg kitűnően beválik orvosságnak, ezért igen sok méregtartalmú növény ma is fontos orvosság.
Épp azért sajátszerű, hogy a növényvilág rendkívül bővelkedik mérgekben, mintha ily módon az ember szükségletét akarná fedezni: némely növény egészében mérges, ilyet még a legelő marha sem eszik meg, pl. a hunyor és a zászpa (Veratrum album), továbbá a gyűszűvirág (Digi-
(1) E kertek továbbfejlődésére az idegen országokból hozott növények és az ez alapon mindinkább megerősödő növénytudomány nagy hatással voltak.
|
70. kép. |
talis), a sisakvirág (Aconitum), a kikerics (Colchicum autumnnale) (1), a beléndek (Hyosciamus) a mérges csomorika (Cicuta virosa), az ádáz vagy kutya-petrezselyem (Aethusa); íme csupa fontos növényei a varázslatnak és orvoslásnak. Némely növényben igen későn fejlődik ki a méreg, így van ez a kenderben, a foltos bürökben (Conium maculatum), mely utóbbinak (71. kép) ható anyaga, a coniin, csak a nyár folyamán jelenik meg s oly erős méreg, hogy egyetlenegy cseppje a házi nyulat megöli. Orvosszerül az egész növényt szokás használni; a belőle készített kivonatok és főzetek sok betegségben jótékony hatásúak. A mérget tartalmazó növények között igen fontosak a kábító mérgeket szolgáltatók, melyeket közönségesen narkotikus növényeknek neveznek. E növényeknek az ó-kor varázslataiban, valamint a középkor boszorkányhistóriáiban nagy szerep jutott. Mint orvosszer nagyfontosságú az ópium, mely tulajdonképen a kerti mák (Papaver somniferum) száradt nedve, a hasis, mely a kendernek (Cannabis sativa) gyantája, a beléndek (Hyosciamus niger), sőt maga a dohány is, a mely Európában eredetileg csakis mint gyógyító szer volt ismeretes s körülbelül 43 baj ellen rendkívül magasztalt orvosság hírében állott. Mindezek az anyagok tiszta állapotban nagy mérgek, de pl. a nicotin (a dohány ható anyaga) hígított állapotban is megöl kisebb állatokat. A nevezetteken kívül a bódító növényeknek hosszú sorozata állott régente az orvoslás szolgálatában. Általában mondhatni, hogy a trópusi vidékek növényméreg dolgában gazdagabbak, mint a mérsékelt éghajlat. A legnagyobb méreg, mely a mi nálunk is előforduló növényekből előállítható, a kéksav. E nagy méreg az őszi baraczkfa leveleiben, a szilvafa és keserű mandulafa magvaiban fordul elő. Úgy látszik, hogy már a régi egyiptomiak is ismerték. Párisban a Louvreban papirusztekercset őriznek, a mely a misztériumokban jártasok számára szabályokat tartalmaz; e szabályok egyike így szól: "Ne mondjátok ki ezeket a betűket I, A, O, különben őszibaraczk a büntetés," vagyis: különben mérget kaptok. Némely népeknél a pap a hűtlen asszonynak italt adott, mely rögtön ölt; ez italnak fő alkotó része a kéksav volt. E méreg tiszta |
(1) A kikerics (Colchicum autumnale) mérges voltát már a régiek ismerték és mind a varázslat, mind pedig a gyógyítás terén nagyfontosságú volt. Hagymája (70. kép) és magva (radix et semina colchici) még ma is a legerősebb orvossághoz tartozik.
állapotban gyorsan megöli az embert, a nélkül, hogy a tetemen nyomok volnának kimutathatók. Bizonyára nem ok nélkül mondja PLUTARCHUS, hogy a baraczkfa a hallgatás istenének volt szentelve: t. i. a ki kéksavat ivott, bizonyára elhallgatott. A kéksav kisebb mennyiségben használva, hatásos orvosság.
A kéksavhoz hasonló nagy méreg sok van a trópusi vidékeken. Ezek egyike a strychnin, mely egy kelet-indiai fának (Strychnos nux vomica) magjában található. E mérget az arab orvosok hozták be a gyógyításba. (1)
71. kép. A foltos bürök (Conium maculatum.)
a a növény ága a virággal, b a szára, c a virágja, d a termése, e a termés átmetszetben.
(a–b kicsinyítve, c–e nagyítva.)
(1) Az arabok Perzsiában (Gondisapurban és később Nusirvanban) megismerkedve a gyógyítással, nagy szeretettel fejlesztették tovább s nemcsak az alexandriai múzeum, hanem a spanyolországi főiskolák is középpontjai lettek az arab tudománynak. Különösen az orvosi tndomány volt nagy becsben, minthogy MOHAMED, a próféta, maga is orvost ajánlott egy barátjának. Ezek az orvosok nagy tevékenységet fejtettek ki: kezdetben görög és más tudomanyos művek fordításával foglalkoztak, később önálló műveket is alkottak s különösen a gyógyító szerek, illetőleg gyógyító növények leírásával foglalkoztak. Ez utóbbi tekintetben oly szép és pontos munkát végeztek, a milyet ezelőtt senki sem kisérelt meg. Ily kitűnő leírásokat nyujtott a cordovai MOHAMED ALGAFAKI (XIV. század> a déli spanyol és észak-afrikai flóráról. Figyelemreméltók ISAK BEN AMRAN ABU HANIFADT és IBN AL ABBAS leírásai is. A mely gyógyító szerek hiányzottak DIOSCORIDES műveiből, azokat IBN GOLGOL fűzte hozzá. De mindnyájukat fülülmulta AL-HUSSEIN ABU ALI ben ABDALLAH IBN SINA, kit közönségesen AVICENNÁ-nak (980–1037) neveznek. Az ő műve, a "Kanun", állatokról és növényekről szól, a függelékben pedig "a szíverősítő szerekről" emlékszik meg. Ez a műve sokáig nagyon híres és DIOSCORIDES "De materia medicá"-ja mellett az orvosi tudomány kútforrása volt.
Egy másik Strychnos-faj, az úgynevezett upas-bokor (Strychnos tieuté) a Jáva szigetén lakóknak a legfontosabb és legfélelmetesebb nyílmérget, az upastieutét adja. Errevaló tekintetből upas radsának (a fejedelmek mérgének) nevezik.
Van aztán olyan Strychnos növény is, a Strychnos colubrina, az úgynevezett kígyófa, mely Kelet-Indiában nő; fáját kígyómaráskor ellenméregnek használják.
Némely Strychnos-fa kérgének strychnin és brucin tartalmából a curare nevű, igen veszedelmes nyílmérget készítik; e czélra az Amazon-folyó felső vidékén levő tikuna- és peba-törzs különösen a Strychnos Castelnaei kérgét használja.
A legveszedelmesebb nyílmérget a jávai méregfa (Antiaris toxicaria) adja (72. kép); a belőle kapott mérget upas antjarnak nevezik. Ha ez a méreg a sebbe kerül, 1/4 óra mulva beáll a halál. Ha a növény tejnedve a testre kerül, hólyagokat, sőt veszedelmes keléseket okoz. A fa leveleiről lehulló harmat ugyanilyen hatású, azért nem szabad a fa alatt aludni. Máskülönben e méregfa közelsége sem emberre, sem állatra, sem a rajta kúszó növényekre nézve nem veszélyes.
A mérget adó növények között említem a hippomané-t (Hippomane Mancinella), mely a Kis- és Nagy-Antillákon, szintúgy a Bahama-szigeteken fordul elő. Ez a fa almafáinkra emlékeztet, különben pedig a kutyatejfélékhez tartozik; a nedve is hólyagot húz az ember testén, bevéve pedig éppenséggel veszélyes. A lovak, melyek a termését eszik, megvadulnak. A bennszülöttek e növény tejnedvébe szokták nyilaikat mártani.
Az Amerikában termő mérges növények közül különösen a Simaba Cedron emelendő ki. Ennek mérgét a mérges kígyók ellen való biztos szernek tartják. Az újgranadai orvosok váltóláz ellen rendelik.
A nevezett mérgeket úgyszólván kivétel nélkül orvosságul is használják; Afrika több részében azonban istenítéletre is használnak növénymérgeket. Leghíresebb egy Madagaszkar szigetén előforduló méregfa (az Apocyneákhoz tartozó Tanghinia madagascariensis) mérge, mely igen fontos anyaga az igazságszolgáltatásnak. Az l840–1852-ig terjedő időközben 12,000 bűntettet fedeztek fel vele. Magjaiban kábító méreg van, a mely oly erős, hogy egyetlen egy mag 20 ember megölésére elégséges. A bevádolt gonosztevő kénytelen a méregből inni; ha meghal, bűnös volt; ha pedig a szervezete kiadja a mérget, ártatlan és megmenekül. Kisebb ügyekben a perlekedő felek kutyáin kísérlik meg a büntető eljárást s a mérgezés tünetei szerint birsággal büntetik a perlekedő feleket.
Ez a méreg mint a madagaszkári istenítélet mérge ismeretes.
Teljesség okaért felemlítem, hogy a csalánfélék is gyógyító növények; (1) igaz, hogy a minálunk előfordulók alig jöhetnek tekintetbe, de annál félelmetesebbek a trópusi vidékek csalánjai; ezért a "növényország kigyóinak" is nevezik. A mint a csalán szőre a testbe hatol, letörik a hegye s a méreg-
(1) A külső jelek (signaturák) tana értelmében régente oldalnyilallás ellen használták, szintúgy a tormát.
nedv beömlik a sebbe. A mi csalánjaink csípése nem veszedelmes, de a trópusok csalánjai halálthozók is lehetnek. A Himalája vidékén legfélelmetesebb a bokros csalán (Urtica crenulata).
72. kép. A méregfa (Antiaris toxicaria) ága hím virágfejecskékkel és nővirágokkal.
A Timor szigetén előforduló ördöglevél (Urtica urentissima) oly nagy gyuladást okoz, hogy az illető testrész amputálása válik szükségessé, sőt halálos következményei is lehetnek. Újhollandia csalánfáiról beszélik, hogy a lovat is megölik, ha friss leveleivel jut érintkezésbe.
A gyógyító növények nagy sokaságából nagy részök már csak a multé, minthogy sokat közülök részint a gyakorlati élet, részint a tudományos tapasztalás és vizsgálat hátra szorított.
E folyamat még nagyobb arányokat kezdett ölteni, mióta a chemiai tudomány a legtöbb orvosságot szervetlen anyagokból iparkodik előállítani. Így meg lehet érteni, hogy a most érvényben levő hivatalos kimutatás: a Pharmacopoea, már csak 200 növényanyagot ismer el "hivatalos" (officinalis) orvosságnak. Egy negyedök a virágtalan és egyszikű növények közül való, a többi a kétszikűek közül. A növénycsaládok közül leginkább kiemelendők a fészkesek, ajakosak, ernyősök, burgonyafélék és pillangósak. Hazájokat tekintve körülbelől 100 Európából származik, ezeken kívül van még 20, a mely Dél-Európában és Elő-Ázsiában honos; Afrika 12, Ázsia 34, Dél-Amerika 20, Észak-Amerika 5 faj orvosi növényt ad.
A kik azt hiszik, hogy a gyógyító növények nagy serege már lejárta magát, nagyon tévednek; talán nem is volna tanácsos az évezredek folyamán összegyűjtött növényi orvosságokat egyszerűen mellőzni.
A nép feltétlen bizalommal hisz a növények gyógyító erejében. E hitre támaszkodik számtalan javas asszony és javas férfi, valamint sok csudadoktor. Hány csudacsepp, mennyi életbalzsam, kárpáti labdacs stb. kerül azért forgalomba! A legtöbb ily gyógyítás titokban történik. De tessék csak a napilapok és naptárak hirdetési rovatait nézni, mi minden csudahatású mell- és tüdőnedvet, valamint más növényi készítményt hirdetnek nyíltan!
Mi tudjuk, hogy ennek legnagyobb része csak az anyagi hasznot hajhászsza, de ha bajunk van, mégis megpróbáljuk, így vélekedve: ártani csak nem fog, de hátha segít? Már pedig a segítséget szívesen fogadja a beteg ember, bárhonnan jön is.
3. A fűszerek.
Mindenki tudja, hogy a gyógyító növények sorában számos oly növény van, mely a háziasszonyt közelről érdekli; viszont nincs fűszer, mely orvosságul is ne volna használható. A fűszerek hatása gyanta- vagy illanó olajtartalrnuktól függ, s abban áll, hogy az emésztő szervek munkásságát növelik, azonkívül a szaglás érzékére hatnak, sőt az agyvelő munkásságára is hatással vannak, a mennyiben különösen a szenvedélyességet fokozzák.
Általában mondható, hogy a fűszerek mérsékelt használata jótékony hatással van a szervezetre, de nagy mennyiségben élvezve, úgy hatnak, mint az izgató mérgek és gyuladást idéznek elő.
A régiek igen sok fűszert fogyasztottak; legkedvesebbek voltak a Kelet-Indiából hozottak, a melyekkel a népek már a legrégibb időben nagy visszaélést űztek. Mikor a perzsák uralma tetőpontján állott, már akkor tömérdek fűszert és füstölőszert használtak Európában. A fűszerek élvezete a római
császárság idejében (Kr. e. 31. – Kr. u. 476.) még emelkedett. A római birodalomban évenként 1.250,000 tallérnyi összeget költöttek fűszerre; a legtöbbet a nők használtak el, úgy hogy PLINIUS két fűszer-számlát bemutatva, így szól: ennyibe kerülnek nekünk a fűszerek és a nők (tanto nobis deliciae et feminae constant).
Nem lehet csodálni, hogy mind a kutatók figyelnie, mind a népek irígysége már a legősibb időben a fűszerek hazája felé fordult. Boldogoknak mondták azokat a népeket, kiket az istenek abban a ritka szerencsében részesítettek, hogy teljes életökben a jó gyümölcsöt és illatot élvezhetik s minthogy leginkább az arabok hozták a Földközi-tenger partjaira, Arábiát tartották hazájuknak. Az arabok nem is szabadkoztak e hiedelem ellen, sőt úgy ők, valamint a fönicziaiak és khinaiak, kik szintén kelet-indiai fűszerrel kereskedtek, magok is terjesztették a mesét, hogy a népeket tévútra vezessék és a további utánjárástól elriaszszák. Igy pl. a tömjén-gyűjtés – szerintök – igen nagy veszélylyel járt, mert a fát tarka szárnyas kígyók őrzik, a melyeket előbb bizonyos balzsam (Storax) gőzével el kell űzni, hogy azután a tömjén gyűjthető legyen.
Hogy az Alpesektől északra is nagy tömegben jutott el a fűszer, bizonyítja az a körülmény, hogy NAGY KÁROLY császár (†814.) sírboltját tömjénnel, balzsammal és fűszerekkel teljesen kitöltötték.
Ugyancsak NAGY KÁROLY idejéből származik egy minden bajban segítő orvosság, mely 47-féle növény anyagából és 8-féle nedvből készült; a használt anyagok közt van fahéj, gyömbér, rebarbara, bors és szegfűszeg. A középkorban nagyon is felkapták a fűszereket; helytartó vagy király bevonulásakor a városba, újévkor, lakodalmon, keresztelőn fűszer volt a legalkalmasabb ajándék.
Ezzel arányos a fűszerek fogyasztása is. Igy pl. egy württembergi herczeg lakodalmán (1511-ben) 36 font gyömbért, 120 font szegfűszeget, 40 font sáfrányt és 35 font édesgyökeret használtak el. Jelenleg a Keleten, sőt még nálunk is, különösen némely vidéken, nagyon is bőségesen fogyasztják a fűszert. A művelt népek azonban mindinkább a kellő mértékre szállították alá a fűszerek használatát, a mi egészségi szempontból mindenesetre jó, mert az izgató anyagokkal való visszaélés veszedelmesebb, mint a bőséges táplálkozás.
Be van bizonyítva, hogy a keleti népek veszélyes indulatossága, hirtelen haragja és ravaszsága a sok erős fűszer s általában a sok izgató anyag élvezetétől ered. Bizonyos, hogy mi a keleti erős fűszerek nélkül is igen jól megélhetnénk s hogy azon kereskedő népeknek, melyek a fűszereket megkedveltették velünk s a fűszerkereskedés mellett meggazdagodtak, – nem lehetünk hálára kötelezve. Különben is, valamint Genuának és Velenczének, nemkülönben a portugáloknak, spanyoloknak, hollandoknak és angoloknak e téren való közreműködése sok véres nyomot hagyott a törté-
nelemben s így mondható, hogy a mit a vámon nyertek, elveszítették a réven. (1)
A legősibb, nálunk nem honos fűszernek APOLLO szent növényét, a babért, kell tartanunk, a mely a varázslatban és az orvoslásban is nagy fontosságra tett szert.
Ugyancsak régi fűszer a fahéj is, mely a babérfélék csoportjába tartozó többféle fahéj-fa, különösen a Ceylon és Jáva szigetén s most már másutt is a trópusi vidéken előforduló ceyloni fahéjfa (Cinnamomum zeylanicum) vörösbarna s külső részeitől megtisztított kérge. (2) E fűszer (73. kép) régiségéről egy, a Kr. e. 2700-ből származó füveskönyv is tanuskodik. A fahéjfáról HERODOTUS, valamint kortársai azt tartották, hogy Arábia terméke. HERODOTUS azt is mesélte, hogy a fahéj a Phönix-madár fészkében fordul
(1) Az elsők, kik Kelet-Indiát becses termékei miatt felkeresték s a termékeket világgá vitték, az egyiptomiak, fönicziaik, és később az arabok voltak. A karaván-út Arábia északi részeit érintette s Kis-Ázsia felé tartott, melynek partvidéki lakosai tengerjáró nemzetekké lettek. E népek három földrész között jártak közbe a fűszerkereskedés terén. Midőn NAGY SÁNDOR a perzsa birodalmat megsemmisítette, megszűntek az eddigi biztonsági állapotnk s a fönicziai kereskedelemnek vége lett. Mikor azután NAGY SÁNDOR birodalma is szétoszlott, csakis az egyiptomi PTOLOMAEUS-oknak volt köszönhető, hogy Alexandria összeköttetése Indiával megmaradt. Ez összeköttetés Indiával még a római császárság idejében is megvolt s csakis akkor sülyedt Alexandria kereskedelme, mikor Konstantinápolyé emelkedett. Ez időben az indiai út kerülte a régi karaván-utat és az Induson fölfelé, az Oxuson keresztül a Kaspi-tengerbe, onnan pedig a Kur és Phasis folyókon keresztül a Fekete-tengerbe indult. Ez az útirány JUSTINIAN császártól a keresztes hadjáratokig tartotta magát; legfontosabb kereskedelmi helyei voltak Tanais (Azov), Byzanz, Olbia. A legközelebbi zavart az arabok hódítássi okozták, míg végre Mekka lett az indiai kereskedelem központja. Az arab kalifátus bukása és s keresztes hadjáratok után az olaszok, különösen s velenczeiek vették át a kereskedelmet. Egyiptomban, Szíriábsn, Kis-Ázsiában, a Fekete-tenger mellett, sőt Ázsia távol fekvő városaiban, Oroszországban és Skandináviában is voltak tárházaik és megbizottjaik. Amerika fölfedezése (KOLUMBUS KRISTÓF, 1492) és Afrika körülhajózása (VASCO DE GAMA, 1498) megváltoztatta a kereskedelmet, minthogy ettől kezdve a kereskedelmet űző európai népek maguk keresték fel Indiát. Eddig s fűszert termő vidékek csakis az arabok és khinaiak révén értesültek termékeik becséről, most az európaiak maguk keresték fel s fokozták a termesztést, míg végre az erőszakos európaiak a bennszülötteket birtokaikból ki nem űzték. Ezután az európaiak között indult meg a harcz a fűszert termő szigetek és India birtokáért. Legelőbb a portugálok hódítottak, de az ő hatalmuk rövid életű volt, mert már a XVI. században hanyatlott; nyomukba jöttek a hollandok, kik legelőbb Amboina szigetén vetették meg a lábukat (1607-ben), 1618-ban már Jávát is elfoglalták, végre pedig Ceylon szigetéről is kiűzték a portugálokat (1658). Ám sokáig ők se voltak urai a fűszer-kereskedelemnek, mert végre az angoloknak voltak kénytelenek tért engedni.
(2) Októberben és novemberben, mikor a nedvkeringés a nagy esőzés következtében legnagyobb fokát elérte, levágják a körülbelül 3–4 m magas fa 1–2 éves hajtásait. Azután lefejtik a kérget görbe késsel s egymásba tolják a lefejtett kéregdarabokat. Így hever a fahéj egy napig; az ez idő alatt beálló erjedés következtében könnyen lehet a kéreg külsőt hasznavehetetlen részét lefejteni. Azután előbb árnyékban, később a napon szárítják s a tárházba szállítják.
elő, a honnan vagy a madár maga dobja le, vagy pedig ólommal nehezített nyilakkal kell lelőni. A régi zsidók kinnamon néven ismerték, a mely név a khinaiakra vonatkozik, kik Ceylon szigetéről, a régi Taprobané-ról Ázsia nyugati és Afrika keleti részeibe szállították. A fahéjfa-olaj a régi zsidók szent olajának lényeges alkotó része volt.
73. kép. A valódi fahéjfa (Cinnamomum zeylanicum) leveles, virágzó ága.
Már a régiek is kétféle fahéjat különböztettek meg: a ceyloni fahéjat és a cassia-fahéjat (Cin. cassia). Ez utóbbiról azt a hírt terjesztették az érdekeltek, hogy csak némely mocsár közelében található, a hol borzadalmas külsejű s iszonyú karmokkal ellátott denevérek és szárnyas kígyók akadályozzák meg a becses fűszer elhurczolását. (1)
(1) A cassia-fahéjfa (Cin. cassia) eredeti hazája Khina és Kokhinkhina, a hol vad allapotban is előfordul, azonkívül termesztik Kelet-Indiában, Szumatra, Jáva szigetén, Dél- és Közép-Amerikában.
Még a középkorban sem ismerték a kétféle fahéjfa hazáját, mind a kettőt khinai-fának (Dur Chini) nevezték, a miért sokan Khinát tartják eredeti hazájának. E föltevést az a körülmény is elősegítette, hogy a Ceylon szigetén levő fahéjfa-erdőket csak 1340-ben említik először (IBN BATUTA).
Ceylon szigetén sokáig csak az erdőkben levő fahéjfát értékesítették. Előbb (1518-ban) a portugálok, azután a hollandok foglalták el a szigetet, végre 1796-ban Angolország tulajdonába ment át.
Különösen Hollandiába nagy gazdagság özönlött a fahéjkereskedés révén, úgy hogy egyes kereskedők fejedelmi vagyonnal rendelkeztek. Ily körülmények között nem volt ritkaság, hogy egyes kereskedők nagy uralkodókat is kisegítettek anyagi zavarukból. E híres kereskedők egyike volt Hollandiában a FUGGER-család, mely grófi rangra eme]tetett. E családhoz fűződik a következő kis történet: V. KÁROLY császár 1530-ban Olaszországból visszatérve, meglátogatta a gazdag FUGGER-családot, hogy kimentse magát, hogy tartozását eddig ki nem egyenlítette s a kikölcsönzött pénzt vissza nem adta. Midőn a császár a hűvös időjárás miatt panaszkodott s Olaszország éghajlatát Németországéval szembeállította, a gazdag FUGGER néhány csomó drága fahéjat vett elő, a kandallóba rakta, a tetejébe tette a császár adósság-leveleit s meggyújtotta az egészet. Ily drága tűz mellett melegedett a császár.
Hogy e fűszer ára le ne szálljon, csak meghatározott számú fahéjfát hagytak meg s jó termés idejében a fölösleget vagy a tengerbe dobták, vagy elégették. Így történt, hogy 1760. június 10-én Amsterdamban 8 millió fontra becsült hajórakomány fahéjat égettek el; ugyanaz történt a rá következő napon egy hasonló értékű küldeménynyel. Ez időben a hollandok évenként 400,000 font fahéjat tudtak forgalomba hozni, a mivel az egész európai szükségletet ellátták. (1) Midőn Ceylon szigete 1796-ban az angolok kezébe került, az angol-keletindiai társaság monopolizálta a ceyloni fahéj-kereskedelmet; ez időben azonban a khinaiak és a hollandok a birtokaikon termesztett fahéjjal versenyre keltek az angolokkal, míg végre 1858-ban, midőn a sziget Angolországnak valósággal birtokába került, a fahéjfa-művelés és a fahéjfa-kereskedés szabaddá lett, minek következtében a fahéj ára tetemesen alább szállt.
Az istenek kedveltjei közül részint mint kerti dísznövény, orvosszer és festőanyag, részint mint fűszer, rendkívül nagyfontosságú az egyszikűekhez tartozó sáfrány (Crocus sativus). A növény (74. kép) Kis-Ázsiában és Perzsiában vadon terem s már a legrégibb időben magára vonta az emberek figyelmét. Az egyiptomi papiruszok már megemlékeznek róla; a Biblia is említi. A régi zsidók és görögök kertjeiben mint dísznövényt találjuk. A görö-
(1) A valódi fahéj évi termése jelenleg legfeljebb 15 millió kg-ra tehető, ebből Európába 700,000–900,000 kg kerül.
gök Aurora istennőnek szentelték. HOMÉROSZ szerint Aurora istennő Crocusból font fátyollal jelent meg a szemhatáron s rózsás ujjakkal nyitotta meg az ég kapuit. A Crocus a bor istenének, Dionysosnak is kedves volt, a miért is a borivók néha Crocusból font koszorút tettek a fejökre, mintha a Crocus illata a bor káros hatását ellensúlyozta volna.
Az elfajult rómaiak nagy pazarlást űztek a Crocusokkal. Nemcsak termeket, színházakat, tereket hintettek be Crocus-virággal, hogy a kellemes és drága illattal eláraszszák, hanem süteménybe, is gyúrták, bort szagosítottak vele, orvosságul, úgyszintén ünnepélyes áldozatoknál is használták. Még a szökőkutak vizét is vele szagosították, a menyasszonyi ágyba Crocust szórtak, sőt viaszk közé gyúrva, pomádét készítettek belőle. Európa nyugati részeibe az arabok és keresztes hadak útján került; a XII. században már Németországban is találni, a XV. és XVI. században pedig már nagy arányokat öltött a sáfránytermesztés. A mit sáfrány néven a kereskedésekben árulnak, az a nyíló virág bibéje, ezt kihúzzák s megszárítják 60,000 virág szárított bibéje 1/2 kg súlyú, ez okból nagyon drága a sáfrány. E fűszer az európai országok közül Svájczban nagyon kedvelt; a keleti népek nemcsak fűszerül, hanem más czélokra is használják, így pl. az arab nők szemhéjukat, továbbá a kéz és a láb ujjait festik vele. A sáfrányt több európai országban termesztik, igy pl. Ausztriában, Olaszországban. Legelterjedtebb Európában a franczia sáfrány. A bors is egyike a legrégibb fűszereknek. Kelet-Indiából jutott el az összes népekhez s kivált a rizstermő országokban szinte nélkülözhetetlenné lett. A görögök NAGY SÁNDOR ázsiai hadjáratai előtt, borson valószínűleg az aethiopiai borsfa (Habzelia [Xylopia] aethiopica) termését értették. A régi írók közül DIOSCORIDES és THEOPHRASTUS először említi a fekete borsot. A valódi borsot csak az arabok hozták Kelet-India felől Egyiptomba, a görögökhöz, Byzanczba és Rómába. E fűszert rendkívül nagyra becsülték a népek, úgy hogy a nemes fémekkel majdnem egyárú volt. Erről tanuskodik az a körülmény is, hogy midőn ALARICH, a gótok királya, Kr. u. 409-ben Rómát meghódította, hadisarczul nagy összegű pénz és sok drága kincsen kívül 3000 font fekete borsot köve- |
74. kép. Jóféle sáfrány |
telt és kapott. Tehát a borsnak nagy becse volt, így érthető, hogy vámot is fizettek vele, sőt a XIV. és XV. században pénzszűkében fizetésül, tehát pénznek használták. Sokszor az egyház szentjeinek is borsot áldoztak.
A Kelet-Indiába vezető tengeri út fölfedezése előtt a genuaiak és velenczeiek kezében volt a bors-kereskedés. A genuaiak és velenczeiek gazdagodása arra ösztökélte a tengertjáró népeket, hogy az annyira kívánatos borsot és más fűszereket ne a genuaiak és velenczeiek útján, hanem első kézből, Indiából kapják. Azért Kelet-Indiába vezető tengeri utat kerestek, a mit Afrika megkerülésével végre el is értek.
75.kép. A fekete bors (Piper nigrum) ága.
VASCO DE GAMA, a kelet-indiai út feltalálója, a kalkuttai kikötőből 1503-ban 5000 tonna fűszert hozott haza. Attólfogva a portugálok voltak a borskereskedés urai, a kik nemcsak a borstermesztést megszorították, hanem a bors árát is meghatározták. A kezelést az állam vezette s a jövedelem a koronáé volt. A portugálok után a hollandok kerítették hatalmukba a borskereskedést, végre az angolok lettek egyedüli uraivá. Jelenleg már szabad kereskedelem tárgya. (1)
(1) Az évenként elhasznált bors mennyiségét, Amerikát nem számítva, 26 millió kg-ra becsülik. Singapore a világ legfontosabb borspiacza; az európai borskereskedelemnek London, Amsterdam és Hamburg a központja. A fekete bora termesztése folyton terjed, úgy hogy az ára állandóan sülyed. 1814-ben a bors ára háromszor akkor volt, mint jelenleg.
Bors-féle igen sok van, körülbelül 600 fajt különböztetnek meg; mind a trópusok lakói; közülök 91 faj mint orvosság nevezetes. A minálunk fűszernek használt bors a fekete bors (Piper nigrum) termése. A növény kúszó gyökerek segítségével 5 méter magasságra kúszik (75. kép). Eredeti hazája Kelet-India (Malabári part). A borsónagyságú termést teljes megérése előtt szedik s a napon, vagy tűz fölött aszalják. A fehér borsot ugyane növény szolgáltatja; a megérett termését vízben áztatják, azután pedig addig morzsolgatják, vagy őrlik, míg a húsos termésfal le nem válik. A bors évi termését SCHERZER 26 millió kg-ra becsüli.
76. kép. A szegfűszegfa (Eugenia aromatica) ága.
Az ó-világi származású fűszerek közül említendő még a szegfűszeg, a szerecsendió és a gyömbér. A szegfűszeg néven ismert nagymultú fűszert a mirtusz-félékhez tartozó szegfűszegfa (Caryophyllus aromaticus, most Eugenia aromatica) virágbimbója (76. kép) szolgáltatja; e virágbimbók igen erős, kellemes illatú, illanó olajban (16–25%) bővelkednek, s letépve néhány óra alatt megbarnulnak; miután megszáradtak, kereskedésbe kerülnek s nemcsak mint fűszer, hanem mint gyógyítószer is nagyfontosságúak. A virágbimbón kívül fűszerként használják a virágszárakat is; a szegfűszegfa termései teljes megérés előtt leszedve, anyaszegfű néven kerülnek kereskedésbe; ezek kevésbbé jók, bár drágábbak; főleg babonás czélokra szokták őket használni.
Vajjon a régiek ismerték-e a szegfűszeget mint fűszert, bizonytalan, mert az erre vonatkozó adatok nagyon hiányosak. Tudjuk, hogy a khinaiak már a III. században Kr. e. rágták, hogy a lehelletet kellemessé tegyék vele. A római császárok idejéből származó vámjegyzékben is előfordul és PLINIUS is említi. A későbbi időben az arab orvosok használták, úgy hogy a déli vidékeken a középkorban jól ismert és nagyrabecsült fűszer hírében állott.
A fa eredeti hazája valószínűleg a Molukki-szigetek (különösen Amboina, Dsilolo és Új-Guinea). Miután a portugálok a szigeteket 1524-ben meghódították, ők kereskedtek e fűszerrel. Ettőlfogva Európa középső és északi részeiben is felkarolták. 1599-ben a hollandok lettek e szigetek urai s attólfogva sokáig ők monopolizálták a szegfűszeget. Minden lehetőt elkövettek, hogy maguknak biztosítsák; így pl. a fák termesztését csakis Amboina szigetén engedték meg, másutt mindenütt kiirtották; azonkívül is gondoskodtak róla, hogy a fűszer ára lejebb ne szálljon. Amboina szigetén 500,000-ben volt megállapítva a szegfűszegfák száma. A termesztők csakis a hollandoknak voltak kénytelenek termékeiket átszolgáltatni, még pedig igen olcsó áron; halálos büntetés érte azt, ki a szigorú rendelkezéseket meg nem tartotta. Körülbelül 180 évig csakis Hollandia gazdagodott meg e nevezetes fűszerrel való kereskedésből, végre a francziáknak sikerült e fát Reunion és Ile de France szigetén, később (1779-ben) Cayenne-ben is meghonosítaniok. Attólfogva gyorsan terjedt el a növény a trópusok, különösen Zanzibar vidékén (1830 óta). Újabb időben a szegfűszeg termesztése eredeti hazájában alább szállt. Az évenként a kereskedésbe kerülő szegfűszeg körülbelül 1 millió kg-ot tesz, azonkívül nagymennyiségű az a szegfűszeg is, melyből a termesztők illanó olajat készítenek.
Meg kell jegyezni, hogy a Molukki-szigetek sok más fűszerben is bővelkednek; ott van a szerecsendiófának, vagy muskátdiófának (Myristica fragrans) is a hazája. A fa (77. kép) minden részében erősen aromás. Az 5 cm átmérőjű okkersárga termés külső héján belül van a karminvörös, száraz állapotban narancssárga színű magburok, mely szerecsendió- vagy muskátvirág néven ismeretes; ezen belül van a magja, az úgynevezett muskátdió. A muskátdió és a muskátvirág is igen fontos fűszer; orvosi czélokra is használják. Indiában régóta fűszerként használják; az egyiptomi mumiasírokban is találtak muskátdiót. Valószínű, hogy az arabok mint orvosszert hozták Indiából és terjesztették Nyugaton is. Európában már a XII. század végén ismerték, mint drága fűszert. Legelőbb a portugálok monopolizálták, nemsokára a hollandoknak kellett átengedniök a tért, kik a muskátdiófát is épp úgy megrendszabályozták, mint a szegfűszegfát és csakis Banda és Amboina szigetére szorították a termesztését; másutt mindenütt kipusztították, a termés fölöslegét pedig elégették, hogy az ára lejebb ne szálljon. Amsterdamban 1760-ban körülbelül 1 millió korona értékű muskát-
diót égettek el Minthogy 1796–1802-ig az angolok terjeszkedtek a fűszereket szolgáltató szigeteken, másfelé is elterjedt a muskátdiófa.
A gyömbérnek nevezett fűszert az egyszikűekhez tartozó gyömbér (Zingiber officinale) gumói (78. kép) szolgáltatják. Minthogy ezek a képletek többé-kevésbbé kézszerűen elágazók, gyömbér-karmoknak is nevezik. Fő ható anyaga egy illanó olaj; erre való tekintetből nemcsak mint fűszer, hanem mint orvosszer is nagyfontosságú. Eredeti hazája Dél-Ázsia, a honnan Nyugat-Indiába, Braziliába és a Sierra-Leone hegység mellékére terjedt el. Indiában a legősibb idők óta ismerték. PLINIUS és DIOSCORIDES szerint már a régi görögök és rómaiak is használták; e népek Arábiát tartották hazájának. Ázsiában rendkívül kedvelt ez a fűszer, úgy hogy kevés kerül belőle kivitelre; újabban emelkedik a termesztése, úgy hogy Indiából már 1.5 millió kg gyömbért visznek ki, a melynek értéke 3.1 millió K-ra tehető. Európa számára London a gyömbér-kereskedelem főhelye.
Az amerikai származású fűszerek közül első helyen említendő a vanilia. A vanilia az egyszikűekhez, még pedig kosborfélékhez (Orchideae) tartozó kúszó növénynek, a laposlevelű vaniliának (Vanilla planifolia) termése. A hüvelyszerű termések felszínén levő selyemfényű, merőlegesen álló tűalakú kristályok a vanília egyetlen ható anyaga: a vanillin (C3H8O3, mely a szervezetet izgató hatásával könnyen árthat az embernek. Ez az oka, hogy különösen a trópusi Amerikában egyáltalában nem élvezik; könnyen izgatható, gyenge idegzetű embernek nem is szabad ezt a fűszert használni. A vanília egyébiránt egyike a legfinomabb és legkedveltebb fűszereknek, mely téában, csokoládéhan, az orvosszerek ízletesebbé tételére a gyógyításban és másutt nagyon is kelendő; ez az oka, hogy mindig igen nagy
77. kép. A szerecsendiófa (Myristica fragrans) terméses ága.
ára volt (1821-ben 1/2 kg körülbelül 142 koronába került) és hogy chemiai úton is iparkodtak vanillint előállítani, a mi sikerült is. Hazája Közép-Amerika; St. Domingo és Jamaika szigetén vadon nő a laposlevelű vanília, de sok államban művelik (79. kép) is, még pedig nemcsak Közép-Amerikában, hanem Amerika déli részeiben és szigetein is. A vanilia terjedését a hollandok mozdították elő, a mennyiben 1819-ben Jáva szigetén elültették, úgy hogy Hollandiában 1860-ban 1/2 kg vaniliának az ára 24.6 koronára szállt alá. Évi termése körülbelül 130,000 kg-ra tehető.
78. kép. A gyömbér (Zingiber officinale) gumója és a virágos ága.
Amerikának egy másik nevezetes fűszere a szegfűbors, mely a mirtuszfélékhez tartozó szegfűbors-fa (Myrtus pimenta) borsónagyságú termése. Hazája Jamaika, a honnan évenként 6–8 millió kg szegfűbors kerül forgalomba. E fűszer hasonlít a fekete borshoz, csakhogy kevésbbé csipős s minthogy sok illanó olajat tartalmaz, aromásabb, mint a fekete bors. Nemcsak mint fűszer, hanem mint orvosszer is igen fontos. Az angolok kedves fűszere; azt állítják róla, hogy a fekete bors, szegfűszeg, fahéj, tehát az összes fűszerek aromáját és ízét magában egyesíti, a miért is "allspice"-nek nevezik. A kereskedelemben piment, angolbors, új-bors, csudabors, szegfűbors vagy jamaikai bors néven ismeretes.
79. kép. A vanilia (Vanilla planifolia termesztése meleg üvegházban. A növény a fedél alatt levő rudon terül, és hüvelytermése onnan csüng alá.
Végül hadd méltassam közelebbről azt a fűszert, melyet sokan hajlandók külön magyar fűszernek feltüntetni, ámbár kétségtelenül be van bizonyítva, hogy amerikai, valószínűleg braziliai származású. Ez a paprika (Capsicum annuum) vagy spanyol, indiai, brazíliai, török, hüvelyes bors, a hogy különösen Francziaországban nevezik. Elsőnek KOLUMBUS egyik kísérője, CHANCA orvos említi 1494-ben. Ez időtájt hozták be Portugáliába s arra való tekintetből, hogy íze sokkal csípősebb, mint a fekete borsé, sokkal
nagyobb becsben tartották; Angolországban is kétszer oly nagy volt a paprika ára, mint a fekete borsé. Minthogy a portugál királyok attól tartottak, hogy ez az új fűszer a nagyon jövedelmező fekete bors üzletét tönkre fogja tenni, minden lehetőt elkövettek ellene. Többek közt egy portugál orvossal könyvet irattak, a melynek egyetlen tárgya az volt, hogy a fekete bors tulajdonságait dicsérje. De azért a paprika mégis elterjedt, úgy hogy 1585-ben Brünn mellett már nagyban művelték.
Hazánkba a Balkán-félszigetről került, különösen Szegedre, a hol legelőbb törték porrá s hozták forgalomba "magyar bors néven.
Hogy a régi magyarok nagyon fűszerezett ételt ettek, arról számos bizonyitékunk van, de a paprikáról sehol sincsen szó.
Egy régi lakodalmi vers így szól:
Itt van hát az első tál étel, behoztam
És hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam;
A szakácscsal jól megfűszerszámoztattam,
Bors-, sáfrány-, gyömbérrel és meg is sózattam. (1)
1793-ban egy vers jelent meg, mely a magyar nemzeti eledeleknek hosszú lajstromát foglalja magában; e versben a használt fűszerekre nézve ez áll:
Minden étel vala jól megsáfrányozva,
Némelyek meg zsáljázva, vagy rozmaringozva,
Hintettek azokra bőven borsot s gyömbért,
Mivel a fűszerszám tisztittya meg a vért.
SZIRMAY ANTAL szerint (Hungaria in Parabolis. II. kiadás. 1807. Buda.) a gulyáshús fűszerei: hagyma, bors, ánizs, kapor.
Az első magyar könyv, mely a paprikáról említést tesz: CSAPÓ JÓZSEF "Uj füves és virágos kert"-je (Pozsony, 1775). E műben a paprikáról következőképen szól: "A paraszt emberek porrá törik és vele borsozzák meg eledelüket; igen erős eszköz ez s az ember vérét igen meghevíti."
E néhány adatból első sorban az tűnik ki, hogy a paprika amerikai származású s hogy sohasem volt a magyar nép kedves fűszere – legalább régebben nem.
Magyarországon kívül Angolországban, Észak-Amerikában és Kelet-Indiában is használják. Hatása erősen égető, nagyban használva gyúladást okoz, külsőleg használva hólyagot húz; ilyetén hatására támaszkodik orvosszerül való alkalmazása is.
Különben meg kell jegyezni, hogy a közönséges paprikán kívül még körülbelül 50 Capsicum-faj van; egyik-másik csípősség tekintetében fölülmulja a közönséges paprikát.
(1), ERDÉLYI Népdalok. [A szövegből hiányzik e lábjegyzet száma. – NF]
Miként láttuk, az európai népeket nagyon csábította előbb a kelet-indiai, majd az amerikai származású fűszer; ezek voltak a legjobb kereskedelmi czikkek és most is azok. Ezt a kifelé való törekvést látva, azt kellene hinnünk, hogy a mérsékelt éghajlatnak s különösen Európának egyáltalán nem voltak fűszernek alkalmas növényei. Pedig éppen nem áll, mert az európai népek egészen jól meglehetnének saját, itthon termett fűszereikkel, melyek ugyan nem bővelkednek illanó olajokban, gyantában és más anyagokban, de teljesen kielégítők és a mi fő, könnyen kaphatók. A zsálya, (1) rozmaring, majorána, kakukfű, zeller, petrezselyem, köménymag, ánizsmag, boróka, hagyma, fokhagyma, retek, mustár, kapor és sok más növény igen jó fűszert ad, sőt e növények legtöbbje a varázslatban és az orvoslásban is nagyfontosságú.
Ezek után csak egy-két szót még.
Az ember önfentartó ösztöne a legkülönbözőbb úton és módon törekedett, hogy a természetben levő titkos erőket saját maga javára fölhasználja; eszközül erre szeretettel használta a növényeket.
Ez utak és módszerek legtöbbje titokzatos volt s a titokzatosság sok babona, tévhit, sok képtelenség és tévelygés szülőanyjává lett; s ha e babonák és tévelygések mai nap talán már csak mosolyra késztetik az okos embert, régebben fontos tényezők voltak, minthogy valóban a beteg emberen akartak segíteni.
A különböző törekvések, jóllehet csakis gyakorlati és önző érdek volt az irányadó s e mellett majdnem kizárólag a beteg embert szolgálták, mégis előmozdították a növényvilág megismerését is s megérlelték a növényekről szóló tudományt. Ily módon készült elő az a talaj, melyen a renaissance nagy tudósai: CORDUS, GESSNER, CAESALPINUS, CLUSIUS és mások állottak s a növénytani tudomány terén maradandót alkottak. Így emelkedett a botanika arra a magaslatra, a melyen ROUSSEAU a nagy közönséggel is megkedveltette és közkincscsé tette.
(1) Nálunk a kerti zsálya (Salvia officinalis) levelei nemcsak fűszerül, hanem Herba salviae néven orvosszerül is szolgálnak. Legfőbb ható anyaga egy illanó olaj és csersav. Európa déli részében, különösen Görögországban, azonkívül a keleten gyakori a Salvia pomifera, melynek szára, levele és virága az ott nagyon kedvelt, fascomilia néven ismeretes téát adja. Sok ezerre rúg azon emberek száma, kik az ily téát mézzel édesítve épp úgy iszszák reggel, mint mi a kávét; es a téa egyuttal orvosság is.
