III. RÉSZ.
A NÖVÉNY ROSTJA ÉS TEJNEDVE.
I. Az ember ruházata és a növényvilág.
1. Az ősember ruházkodása.
Az ember, mint a nagy természet tagja, magával hozta az önfentartás ösztönét s azonnal megkezdte a harczot a létért: táplálékot kellett keresnie, akár az állatnak, öltözékről is gondoskodnia, azaz szél, eső és hideg ellen védekeznie, sőt a vadállatokkal és
embertársaival is szembe kellett szállania.
A sokféle szükséglet ellátása és az önvédelem az első kezdet óta nagy gondot okozhatott az embernek.
E dologról elmélkedvén, méltán kérdezhetjük: hogy van az, hogy az ember ruházatra szorul, a melyet magának kell szereznie, holott a természet az összes állatokat saját védelmökre alkalmas ruhával látta el; hogy van az, hogy a természet éppen azt a lényt, mely hivatva van, hogy az egész világ ura legyen, mely tehát tökéletesebb, mint bármely állat, kitaszította azon meztelenül?
Midőn e kérdésekre felelni akarunk, ismét csak találgatásra szorulunk: hátha az embernek adott, őt az állatvilágtól megkülönböztető isteni szikra arra való, hogy a létért való harczot sikerrel megállja és ruhát is tudjon magának szerezni? Vagy talán az ember keletkezése idejében olyanok voltak a Földön a viszonyok, hogy csupaszon is bátran megélhetett? Vagy pedig az a fölfogás fogadtassék el valószínűnek, hogy az embert, első idejében épp oly erős és hosszú szőr fedte, mint a minőt a többi emlős állaton, sőt az emberhez legközelebb álló majmokon még most is találni, a mely szőrruha maradványának lehet tekinteni azt a finom piheszőrt (lanugo), mely az emberi testet, a kéz- és lábfejnek belső felületét kivéve – borítja?
Bizony a kérdések egész sorozata merül fel, ha a legősibb emberek ruházatára és ezzel kapcsolatban teste állapotára gondolunk.
Hogy a föntebb említett kérdések nemcsak lehetségesek, hanem semminemű biztos megoldást sem engednek, ennek az az oka, hogy a történelem
289
előtti ősemberről, a mint a természet megalkotta, semmiféle biztos tudomásunk nincsen.
Ennek hiányában olyan népek felé irányítjuk kutató figyelmünket, melyekről azt hiszszük, hogy most is őseredeti állapotukban élnek; az így szerzett ismereteket azokkal az adatokkal egészítjük ki, melyeket a történelem legősibb lapjai nyujtanak, s midőn azt teszszük, azt látjuk, hogy mindenütt meztelen, azaz szőrmeztől ment emberekről van szó, a kik csak akkor védekeznek a természet esélyeivel szemben, ha arra rászorulnak, különben pedig mindig csupaszok. Tehát ez a természetes állapot. (1) Így pl. az észak-amerikai és grönlandi eszkimók a téli kunyhóban teljesen csupaszon járnak s állati bőrből készült ruhájukat csak akkor öltik fel, mikor a szabadba mennek, s a hideg ellen kell védekezniök. (2) A germánok TACITUS szerint lenvászonból készült deréköv-féle ruhát viseltek, a karjok, a nyak és a mell egy része csupasz volt; vajjon lakásukban letették-e ezt a ruhát, arról mit sem tudunk, de este, lefekvés előtt, egészen csupaszra vetkőztek s a németek még a XIV. században is csupaszon háltak. Ugyanígy tettek a régi zsidók és más népek is. A trópusi vidékek azon népei, melyeket a polgárosodás szele még nem érintett s a melyek ennélfogva még nem puhultak el, még most is egészen csupaszon járnak s csak kivételesen van rajtok némi ruhaféle, néhol dísz, néhol a nemi szervek védelme, vagy az éghajlat szeszélye ellen való védelem czéljából, s csak elvétve a szemérem érzetétől indíttatva. Minthogy azonban a népek megélhetésének körülményei igen különbözők, igen különfélék azon anyagok is, melyeket ruházati czélokra felhasználnak.
A legtöbb délvidéki vad népnek a növényrostból készült kötényszerű szeméremfedője az egyetlen ruhaféléje; a Ceylon szigetén lakó veddáknál megteszi ezt egy levélcsomó, a melanéziai pálmalevelet használ; Jáva szigetén a pohon upas-nak (Antiaris toxicaria) nevezett méregfa háncsát használják ruházati czélokra; a Tahiti-szigetbeliek a kenyérfa (Artocarpus incisa) háncsából készítenek szövetet. E végből laza földbe fiatal fákat ültetnek s lehetőleg egyenesen, ágak nélkül nevelik; már két-három év mulva kivágják a fát s felhasználják ruházati czélokra. Ausztráliában, Középés Dél-Amerikában az indiánok, valamint a legtöbb afrikai népnél a gyermekek és asszonyok egészen csupaszon járnak; STRATZ anthropologus szerint a férfiak is csak akkor öltenek némi ruhafélét, mikor gyűlésbe vagy háborúba mennek, de csakis azért, hogy hatalmasabbaknak, nagyobbaknak és félelmetesebbeknek tűnjenek fel. Szamoa szigetén levelekből, vagy háncsból gyékényszerű ruhát, illetőleg szeméremfedőt készítenek; ugyanott a papiros
(1) A praehistorikus leletekből is csak annyit tudunk, hogy az ember, mióta megjelent a földön, lényegében nem változott.
(2) Dr. ALEXANDER SOKOLOWSKY, Wie kleidet sich der Naturmensch? (Illustr. Zeitung 1902.)
290
szederfa háncsából is tudnak ruhát készíteni. A Fidsi-szigetek némelyikén lehántják a malo-fa kérgét s addig áztatják vízben, míg a kéreg külső kemény része kagylóval le nem választható. Ekkor a háncsnak két darabját egymásra teszik s harántul rovátkolt fadarabbal addig ütögetik, míg a háncs össze nem tapad s a szövet, mely inkább papirosnak mondható, készen van. Ebből készül a szernéremfedő.
Néhol a test alsó részét kendőbe burkolják, a mely némely népnél esetleg a hónaljig ér s olyan ruházatot tüntet fel, a minőt TACITUS idejében a germánok használtak.
E ruhaféle valóban a legkezdetlegesebb, kidolgozása azonban nagy változatosságról tanuskodik, a szerint, a milyen fokú a népek ügyessége a fonás-szövés terén, vagy a hogyan a népeknél a díszítés iránti érzék ki van fejlődve. (1)
2. Fonás, szövés, festés.
A növényvilág tehát mindjárt kezdettől fogva nagyon fontos volt a népek ruházatában; az előadottakból arra is lehet következtetni: hogyan jött rá az ember azon fonalak készítésére, melyekkel kezdetleges ruháját testéhez kötötte, vagy a melyre a halásznak, a hajósnak, vadásznak, sőt a földművesnek is foglalkozása közben szüksége volt, vagy a mely fonalakból idővel ruhát is készített.
Kötözgetésre, fonogatásra legelőbb egyes szívós füvek és vesszők s általában egész növények (pl. Lineae, Cyperaceae, Typhaceae) váltak be. Egyiket-másikat még most is használják ily czélra. Így pl. némely szittyóból (Juncus), vagy kákából (Scirpus) legkülönbözőbb hasznos dolgokat, sőt finom kalapokat is készítenek. Németországnak sok vidékén, így pl. Szászországban és a Schwarzwaldban külön e czélra füveket szoktak vetni, melyeket érés előtt levágnak s vagy hosszában szétszakítva, vagy egészében fonásra felhasználnak. A legtöbb szalmakalap ilymódon készül s e foglalkozás sok ezer embernek (főleg asszonynak és gyermeknek) könnyű keresetet ad. Angolországban és Olaszországban egy búzafajt (Triticum turgidum) művelnek e czélból. (2)
Miközben egyik-másik növényt használtak, lehámlottak a törékeny részek s az ember megismerkedett a növény szívós részével: a háncscsal. E tekintetben kitünő példa az eszpartó-fű (Slipa tenacissima) is, a mely Afrika északi részeiben, valamint Spanyolországban vadon nő
(1) A kaffer leányok szeméremfedője gyöngygyel van díszítve. (Illustr. Zeitung 1902. 3100 sz.).
(2) A Jóremény-fokvidéki hottentották egy palka-féléből (Cyperus textlis) olyan tömör edényt tudnak fonni, hogy tejet és más folyadékot is lehet benne tartani; a növény rostjaiból papirost készítenek. Az egyiptomiak a papirusz-kákából csónakot fontak.
291
(80. kép) s terjedelmes síkságokat (81. kép) ellep. Ezt a füvet már a régi rómaiak ismerték s hosszában széttépett leveléből czipőt (calcei spartei) fontak. Ez a fű a spanyoloknak nélkülözhetetlen; néhány összefont szálából kész az erős kötél; kosarakat is fonnak belőle. Idővel rájöttek a fűben levő szívós rostra, melynek sok mindenféle alkalmazása van. (1) Így ismerhették meg a len rostját is.
80. kép. Eszpartó-fű, vagy alfa (Stipa tenacissima).
Igen sok esetben levélereket használtak egyes ruházati tárgyak készítésére. Így pl. Amerikában Peru, Új-Granada, Bolívia nedves erdeiben, úgyszintén a Panama-földszoroson, újabban Braziliában is találni egy pálma-
(1) virginiai szivarban levő vékony szál szintén eszpartó-fű, halfa vagy alfa, a hogy másképpen is nevezik. Az alfából újabban körülbelül 140 millió kg jut kereskedésbe, minthogy papirosgyártásra is használják.
292
szerű növényt (Carludovica palmata), melynek 50 cm széles és 60 cm hosszú leveleiből kifejtik az ereket, s igen rugalmas, tartós és könnyű kalapot készítenek belőlök. E kalap sokkal különb a búza szalmájából font kalapnál s Amerika egész szárazföldjén, úgyszintén a nyugat-indiai szigetvilágon általánosan viselik. "Panama-kalap" néven Európába is kerül. E kalapfonás jelenleg Közép-Amerikának egyik legfontosabb iparága.
A dél-ázsiai szigetvilág lakosai a kókusz-dió termésburkát alkotó rostokból fonalakat, köteleket készítenek.
Néhol a magvak terjesztésére való szőrszálakat sikerült fonallá sodorni stb. Igen valószínű azonban, hogy igen sok népnek a juh, másnak más házi állat (Pl. láma, kecske, teve) adta a fonó-szövő anyagot. Khinában a selyem-lepke gubójának selyemfonala vált nagyfontosságúvá. (1)
Hogy a fonás első kezdetei nemsokára a fonal tökéletesbítésére, meghosszabbítására s főleg alkalmazására vezettek, természetes; ennek azonban hosszadalmas fejlődés kellett; sok idő telt el, míg az orsó használata általánossá vált. Különösen nagy gondot okozott a fonal meghosszabbításának módja. Előbb másik ember fogta a kész fonalat s húzta egy darabig; majd a fonal végébe kötött kő volt a kisegítő. E kőnek forgó mozgása elősegítette a fonást is. A fonásnak ez a foka a Szumatra-szigeten levő asszonyoknál még most is megvan s hogy minél hosszabb fonalat fonhassanak, felmásznak a kunyhóra, vagy valamely fára s azon fonnak, a fonal végére kötött követ pedig a kunyhó falához, vagy a fa törzsének
(1) A selymet minálunk tulajdonképen csak a fényűzés emelte ruházati anyaggá s csakis eredeti hazájában pótolt valódi szükséget, minthogy a khinaiaknál ez volt legnagyobb bőségben. A khinaiak azt mondják, hogy 2700 évvel Kr. sz. előtt, tehát 700 évvel ÁBRAHÁM előtt Silinghi, Hoangti khinai császár felesége kezdte a selyemhernyót nevelni s az így kapott fonalat szövetekre feldolgozni. Attólfogva a császár házaiban nevelték a hernyót. Már CONFUCIUS idejében, tehát 550–479 évvel Kr. sz. előtt egész Khinában ősrégi és általános szokás volt a selyemhernyó tenyésztése. Szabály volt, hogy minden család, melynek 5 darab földje van, köteles nagyobb részét a selyemhernyó táplálására szükséges eperfával beültetni, hogy a család minden tagjának ruhára valója legyen. Az európaiak az ó-korban nem ismerték a selyem eredetét; azt hitték, hogy fán nő. Még csak a VI. században, JUSTINIANUS császár idejében hoztak róla hírt görög szerzetesek. Ez időben honosodott meg Görögországban a selyemtenyésztés, melyet itt sokáig (körülbelül 200 évig) titokban tartottak; a kész szöveteket a velenczeiek terjesztették. Később Szicziliába és Olaszország déli részébe került a selyem-tenyésztés. HELIOGABALUS császár viselte az első selyemöltözetet. AURELIANUS császár elutasította feleségének abbeli kérését, hogy selyemruhát vegyen neki, minthogy rendkívül drága volt. NAGY KÁROLY császári köpenyege selyemmel volt szegélyezve. De a selyem JUSTINIANUS császár óta nemcsak mint ruházati czikk állt nagy becsben, hanem a selyemipar nagy gazdagságra nyujtván alkalmat, ez okból is magára vonta az európai és ázsiai népek figyelmét. Görögország, Sziczilia, a mórok országai, Velencze és Francziaország kézműiparának felvirágoztatására nagy hatása volt a selyemtenyésztésnek és a selyem feldolgozásának. A selyem sokszor ürügyet és okot szolgáltatott háborúra; ilyet viseltek több ízben a kelet-római császárok a perzsák és arabok ellen; ugyanilyen okból viseltek a görögök háborút Sziczilia ellen, mely háborúnak Görögországra nézve szomorú vége lett.
293
294
295
ügyesen irányzott lökéssel indítják forgásnak. E nehezék-kövektől egy lépés volt már csak a függőleges irányban mozgó hosszúkás orsóig, melynek felső végén a fonal meg volt erősítve.
De az ember leleményessége nem állapodott meg e lépésnél: a fonás megkönnyítését előbb a fonókerék, majd a fonógép mozdította elő, minek következtében az ember munkája szaporábbá vált s tömeges gyártást tett lehetővé, a mi nagy hatással volt a népek eddigi életfolyására s nagy zavart idézett elő az egész világon. (1)
A sodort fonalnak szövetekké dolgozása szintén a különböző szükségletnek megfelelő volt; természetes, hogy a szövés eredetileg inkább nehézkes és fáradságos fonogatás-féle lehetett, miről egyrészt az ősi népek szövet-maradványai és a régiek szövését ábrázoló képek (pl. az egyiptomiaknál), másrészt a most élő vad népek szövetei tanuskodnak. Idők folyamán a szövőszék, majd a szövőgép e téren is nagy változást idézett elő.
Vajjon mely nép sodort először fonalat és készített belőle szövetet: arról mit sem tudunk. Bizonyos, hogy elég jókor, még oly időben tudták, mikor az emberiség még nem tudta gondolatait, tapasztalatait írásjelekkel megörökíteni. Bizony a fonás-szövés, sőt még a szövetek festése is a történelemelőtti időben művészetté fejlődött már, úgy hogy az egyiptomiak, görögök, rómaiak, sőt germánok is ezen való csodálatukban isteni eredetet tulajdonítottak neki.
A fonás-szövés művészetéről legtöbb és legérdekesebb hír a görögöktől származik, kik szerint Pallas Athenae, az attikai kultura legfőbb istennője, a föltalálója és védelmezője; ő tanította a népeket e művészetre. A görögök művészetéről fogalmunk lehet, ha meggondoljuk, hogy HOMÉROSZ Odysseájában Penelopé-nek, Iliászában pedig Heléná-nak azon csudálatra méltó szövetét énekli meg, a mely a trójai háború egyes jeleneteit a szövésben megörökítette.
Sőt az ember keze ügyességével annyira vitte, hogy Pallas Athenae-t, e művészet főmesterét, túl akarta szárnyalni. Ilyen merész halandó volt Arachne lydiai műszövőnő, Idmon nagyhírű szépfestő leánya, kiről szentül hitték, hogy művészetével az istennőt megközelítette, a miért is közelről és távolról jöttek a nimfák, hogy Arachné-nek készülőfélben levő és kész munkáját megtekintsék, megcsudálják. A nézők meg voltak győződve, hogy Arachné-t csakis Pallas taníthatta e művészetre, a mit azonban Arachne nem fogadott el, sőt versenyre hívta fel az istennőt: ha az istennő legyőzi, semmit sem tagad meg tőle. Erre öreg asszony képében megjelent neki az istennő s alázatosságra intette Arachné-t. Arachne azonban kihívólag felelt,
(1) A fonókereket a német származású JÜRGENS JÁNOS fedezte fel Wolfenbüttelben 1530-ban; GROTHE állítása szerint azonban Keleten s Európában JÜRGENS előtt már ismertek és használtak fonókereket. A régi rómaiak még nem ismerték.
296
mire az istennő a maga valóságában jelent meg. A verseny megindult.
Pallas a szövetbe azt a jelenetet szőtte bele, mikor Athenae istennő Poseidon-nal Attika birtokáért versenyez, Arachne pedig Jupiter, tehát Athenae atyjának földi kalandjait örökítette meg.
Athenae el volt ragadtatva Arachne munkájától, de bosszantotta legyőzése: rút gyalázatnak nevezte a munkát s Arachnél háromszor homlokon ütötte. A megbántott Arachne az istennő szeme láttára akasztotta föl magát, az istennő pedig megszánta szegényt és pókká változtatta, a mely mai napig felülmulhatatlan finomságú fonalat fon és a legművészibb szöveteket szövi. A görög Arachne emlékére arachnion-nak nevezték a szövetet, a pókot pedig arachné-nak.
A görögöknél nemcsak Athenae került össze a fonás-szövés művészetével, hanem a sors istennői: a párkák (Clotho, Lachesis, Atropos) is, kik a képzelt életfonalat fonták. Az egyik tartotta a rokolyát és font, a másik fölsodorta, a harmadik pedig elvágta a fonalat. Hasonló felfogás található a régi egyptomiaknál, úgyszintén a szíriaiaknál, sőt az élet fonaláról szóló fölfogás minden idők összes népeinél mély nyomokat hagyott maga után. A római lakodalmon megemlékeztek a párkákról s hozzájuk fohászkodtak, sőt a monda szerint Peleus és Thetis menyegzőjén mind a három párka jelen volt és font, hirdetve a jövő boldogságát.
De nemcsak a fonal, hanem a vászon is sok és fontos alkalmazása miatt hatással volt a lélekre. A vászon a bölcsőtől a sírig kíséri az embert, a miért a költők sokszor megénekelték. Megható az a körülmény, hogy az ó-korban és majdnem kivétel nélkül a középkoron át a mai napig a halottat fehér lepedőben temetik: ez az úgynevezett szemfödél. Így történt ez az egymástól távol eső népeknél: Lydia népei fehér vászonlepedőbe burkolták halottaikat, azután tették a máglyára; a germánok fehér lepedőbe burkolva temették el halottaikat, hasonlóképpen az egyiptomiak és zsidók. Így volt a görögöknél is. Görögországban fehér vászon ruha jelezte a gyászt. Ugyanígy volt ez a germánoknál, galloknál és rómaiaknál. Indiában gyász idején félretették a tarka selyem ruhát; ha gyász érte az urat, még a rabszolgája is fehér ruhát öltött.
A vászon a régieknél igen nagy becsben állott; a tiszteletadás legszebb neme az volt, ha valakinek vásznat ajándékoztak. A fehér vásznat a világosság és tisztaság jelképének tartották; a papok eredeti ruhája szintén fehér vászonból készült. Nemcsak Egyiptom és Elő-Ázsia, hanem a zsidók papjai is finom, fehér vásznat használtak szertartás közben. Mikor a zsidó főpap a szentélybe lépett, ledobta magáról a tarka ruhát s fehér vászonruhát öltött. Ez egyiptomi és ázsiai egyházi szokás, mint alba sacerdotalis, átment a keresztény egyházba is.
Egyébiránt a görögöknél és rómaiaknál, szintúgy a galloknál és germánoknál is a szent cselekedetekkel megbízottak (papok, egyházi szolgák)
297
fehér lenvászonruhát viseltek, szintúgy a perzsák mágusai. Sőt e rendkívül becsült viseletet a perzsa királyok és miniszterek is kedvelték. Mikor az athénaei tisztek és a római lovagok csatába vonultak, szép, fehér vászon-ruhában díszelegtek.
A fonás-szövéssel igen korán társult a festés is.
A vad ember sok mindenfélével díszíti testét (kagylóhéjjal, tollal, foggal stb.), sőt el is látja mindenféle jelekkel: megmásítja a fej alakját, az ajakba, fülkagylóba vágott sebbe fadarabot tesz bele, a bőrét is megsebzi, hogy mindenféle jeleket, rajzokat készítsen. Mindez sok esetben nem annyira a dísz kedvéért, mint inkább az önfentartás ösztönéből, a létért való küzdelem hatására történik. A vad ember a más falkához tartozókkal állandóan hadilábon áll, a mely körülmény arra ösztökéli az egyes törzsekhez tartozókat, hogy olyan jelekkel lássák el magukat, melyekről egymást azonnal megismerhetik. E czélra kitűnően válnak be a festő anyagok is, melyeket a növényvilág hol készen, hol mint bomlás-terméket bőven nyujt s a melyeket azért is szívesen használunk, mert a színben még a legvadabb ember is örömét leli.
Így van ez még a most is élő vad népeknél, így volt ez az ősi korban is; sőt JOEST szerint nem volt nép a földön, mely valamikor ne festette volna testét, vagy még most is ne festené. PLINIUS szerint némely barbároknál a nők, a dácziaiak- és szarmatáknál a férfiak is egyes növényi festékkel kenték, Angolországban pedig a férjes nők s a leányok "waid"-dal (Isalis lindoria, festő csülleng) festették testüket.
Valószinű, hogy némely népek csak szükség esetén festették magukat, így pl. JULIUS CAESAR a gallok ellen viselt háború leírásában azt mondja, hogy a festő csüllengből készült festékkel kékre festették magukat s a háborúban igen borzadalmas külsejűek voltak.
A legtöbb nép állandósította a festést (tetoválás), mely némiképpen a ruházatot pótolja. (1)
Ezek után önként értetődik, hogy mikor a népek ruhát kezdtek viselni, a ruhát is festették s hogy a ruhafestés története a legősibb időbe vezethető vissza. (2) A régi hinduk, egyiptomiak, perzsák, szíriaiak behatóan foglalkoztak vele, a Biblia is sok helyen (MÓZES I., 37., 3. és IZSAIÁS próféta 7, 3, 36
(1) A tetoválás sokszor csak díszítés czéljából történik; némely népeknél a papok végzik, a mikor is rendesen vallási fogalmak fűződnek hozzá. A déli tengerek szigetvilágán a hittérítők munkája következtében kihalófélben van a tetoválás, de Hátsó-Indiában (Laos, Birma) még most is javában dívik. Japánban el van tiltva. Némely indián törzsek Braziliában vörösre festik magukat s a festéket a bussu-pálma zacskószerű virághüvelyében magukkal hordják. A négerek, melanéziaiak, ausztráliaiak s általában a sötétbőrű népfajok sebet ejtenek testükön, a begyógyult sebhelyeket megújítják s nagyobbítják. Ezek a forradások, vagy sebhelyek jobban tűnnek fel a testen és jobban diszítik, mint a tetoválásra rendesen használt kék szín.
(2) Némely népek (pl. az egyiptomiak) építményeiken is alkalmaztak szineket.
298
és 2.) a szövet és bőr festését említi. HERODOTUS a kaukázus-vidéki népekről azt írja, hogy összezúzott és vízzel dörzsölt levelekkel állati alakokat festettek ruháikra s hogy e színek tartósak voltak. COOK földkörüli utazásain az ázsiai szigetvilágon ruhaféléket gyűjtött, a melyek többnyire tarkára voltak festve, csak visszájukról lehetett észrevenni, hogy papirosból készültek.
Mindezekből látszik, hogy a festő anyag s általában a festett ruha nem volt ritka; erről tanuskodik az a körülmény is, hogy a régi perzsáknál nemcsak az élvezők (azaz a gazdagok), hanem a szűkölködők is piros ruhát viseltek; a szegények ruhája papirosból állott s arra való volt, hogy a szegény vele azonnal szembetűnjék. Ugyanez a szokás volt valószínűleg Khinában és Japánban is.
A régi írók szerint Tyrus lakói nagyban foglalkoztak a festéssel, sőt Tyrus ily módon jutott közismert gazdagságához. Állítólag a tyrusbeliek elsőnek használták a biborcsigát a drága biborszínre való festésre. E színt annyira becsülték a keleti népek, hogy a királyi dísz leglényegesebb kellékének tartották. (1)
82. kép. Festő buzér (Rubia tinctorum).
A régi Görögországban – úgy látszik – kevesebbet foglalkoztak a szövetfestéssel, mint Kis-Ázsiában, de annál nagyobb haladást lehet e tekin-
(1) A biborfesték több tengeri csiga terméke; a régiek főleg a Murex brandaris, M. trunculus és valószinűleg a Purpura haemastoma nevű csigából állították elő. Ezek a csigák a végbélnyíláshoz közel levő mirigyben sárga festő anyagot választanak ki, mely a Nap sugarainak kitéve, előbb zöld, majd kék és végre biborpiros színt ölt. Valószinű, hogy a régiek a biborszín több árnyalatát tudták előállítani. A kelet-római császárságban a fejedelmi jelvényekhez tartozott a bibor; fontos császári rendeleteket bibor tintával írtak. A katholikus egyház biborosai II. PÁL pápától méltóságok jelvényéül biborszinű köpenyeget kaptak; tehát a bibor a keresztény egyházban is érvényesült. Mai nap más festékek hátra szoritották a csigából készült bibor festékeket.
299
tetben a rómaiaknál kimutatni. A rómaiak festő anyagai majdnem kizárólag a növényországból kerültek: így az alkanna vörös festék, melyet az Alcanna tinctoriá-ból kaptak; igen fontos vörös festéket szolgáltatott a búzérfélék közül a Rubia tinctorum (82. kép), melyet krapp néven még mai nap is nagyban használnak; a kék festő anyagok közül legfontosabb a német indigó, vagy waid, mely a festő csülleng (Isatis tinctoria) terméke, de a melynek, mióta a valódi indigó elterjedt, nincs nagy fontossága; hogy ezt a festő anyagot régóta ismerik Európa északi részeiben, arról JULIUS CAESAR is tanuskodik.
Az említetteken kívül a rómaiak többféle zuzmót, (1) rekettyét (Genista tinctoria és ovata), a gránátalma magvait, valamint az arábiai akáczfa (Acacia nilotica) hüvelytermését is használták.
Ez az ipar a rómaiaknál a népvándorlás zavarai következtében hosszú időre meg volt bénítva, Kis-Ázsiában azonban tovább virágzott s a keresztes hadjáratok alkalmával ismét eljutott Európába (XII. és XIII. században). Különösen Flórenczben virágzott ez időben a festő ipar, a mely városban ekkor több mint 200 kékfestő volt. Ekkor kezdték használni a valódi indigót is, mely több Indigofera (Indigofera Anil, tinctoria, argentea és más fajok) terméke s melyet már a régiek is ismertek. (2) A valódi indigó növény (Indigofera tinctoria) ágát látjuk a 83. képen.
(1) Már a régi görögök is tudtak zuzmóval ibolyaszínűre festeni. E czélra valószínűleg a Roccella tinctoriá-t, R. phycopsis-t és R. fuciformis-t alkalmazták. Még csak a XIV. században sikerült Flórenczben zuzmókból egy Orseille-nek nevezett festő anyagot előállitani, melyet eleinte titokban tartottak a szövetek featésére használtak. Az Orseille-vel való kereskedelem a XVIII. században nagy lendületet öltött, mikor a Kanári- és Zöld-fok-szigetek partvidékeit borító zuzmókat festékkészítésre kezdték felhasználni. Mikor később kitudódott, hogy egészen színtelen, vagy igen halvány színű zuzmókból is igen élénk színeket lehet előállítani, mindenféle zuzmóval tettek kisérleteket, még pedig sikerrel. Sőt úgy látszik, hogy a legtöbb zuzmóból vörös, ibolyaszinű vagy kék, végre narancssárga és más színeket lehet előállítani. Minde festő anyagok azonban nem készek a zuzmókban, hanem csak száraz lepárlással és chemiai eljárással keletkeznek a bennük foglalt savakból (WIESNER, Rohstoffe des Pflanzenreiches).
(2) A festék nincs kész állapotban a növényben s mégis könnyen felismerhető. Nem kell más, mint hogy az indigót termő növények eredeti hazájukban, a hol vad állapotban is sűrűn előfordulnak, egy rakáson heverve, az esős időszak alatt a szabadban maradjanak; a rajtok keresztülszűrődó sárgás-zöld folyadék okvetetlenül leköti az ember fIgyelmét. Ha még hozza ez a színes folyadék a levegőből bőségesen oxigént vesz fel, megvan a kék indigó, mely finom por alakjában leülepszik. Ugyanezen az alapon történik jelenleg is az indigó előállítása: mielőtt a növény virágoznék, levágják s vagy friss, vagy szárított állapotban napon addig áztatják vízben, míg a folyadék élénk sárgás-zöld szint nem öltött; ez alatt a növény erjedésen megy át. Ekkor levezetik a folyadékot egy másik edénybe, vagy medenczébe s lapáttal 2 óra hosszat erős hullámzásban tartják, mialatt a vízben oldott festék oxidálódik s mint indigó lecsapódik. Ebből érthető, hogy az indigótermő növényeket emberi emlékezetet meghaladó idők óta termesztik Kelet-Indiában; a régi zsidók is művelték. A kész indigót talán DIOSCORIDES idejében hozták először Európába. Hogy mennyire emelkedett Európában az indigóval való festés, arról tanuskodik az a körülmény, hogy 1631-ben 7 holland hajón 580,345 font indigót hoztak Indiából. Sokáig azt hitték, hogy az indigót még csak a spanyolok honosították meg Amerikában; HUMBOLDT (Neuspanien, III. 136. old.) azonban kimutatta, hogy KOLUMBUS a Hayti szigetén talált termékek közt az indigót is fölsorolja. A mexikóiak az ő nyelvükön Xiuhquilipitzahuac-nak nevezték az indigó-növényt. Hazánkba 1900-ban 2.710,800 korona értékű indigót hoztak be, a miből 68,400 korona értékű kiment az országból.
300
83. kép. A valódi indigó (Indigofera lindoria) ága.
Amerika fölfedezésével a festés sokféle változata ismeretlen festő anyagok behozatalával még nyert; e festő anyagok közül legnevezetesebbek a sárgafa, mely tulajdonképpen a sóskabokor (Berberis vulgaris) fája, kérge és gyökere, a kékfa (Haematoxylon campechianum), a vörösfa (Coulleria tinctoria), az orleánfa (Bixa Orellana) magvai. (1) (84. kép).
Egyrészt az idegen földrészekből behozott festő anyagok, másrészt az a körülmény, hogy GIOVANNI VENTURA ROSETTI-től 1548-ban a festésről szóló első mű megjelent, azt eredményezték, hogy a festő ipar Németországban, Angolországban és Francziaországban nagyon elterjedt s hogy attólfogva mindinkább megerősödött.
Mikor az új festő anyagok, különösen az indigó és kékfa, használata elterjedt, feljajdultak az európai származású festő anyagok gyárosai s el is
(1) E helyen említem a Cochenillét vagy karmint Is, mely néhány opuntia-kaktuszon
élő pajzstetű szolgáltatta becses festő anyag. A Cochenille-ből DREBBEL FERENCZ 1650-ben oly festéket készített, a mely a régiek biborát jóval felülmulja.
301
84.kép. Az orleánfa (Bixa Orellana).
érték, hogy némely kormány pártjukat fogta. Különösen a kékfa és indigó ellen indult a harcz. ERZSÉBET angol királyné mindkettőnek a használatát eltiltotta; II. KÁROLY alatt megengedték a kékfa használatát, az indigót azonban, mint "ördög eledelé"-t és "roncsoló ördögfesték'-et továbbra is üldözték. Roncsolónak azért nevezték, mert a vele festett szövetek helytelen bánás következtében könnyen szétestek. Németországban is eltiltották; Szászországban testi büntetéssel sújtották az indigó-tilalom megszegőit. Nürnbergről mondják, hogy az odavaló festőknek minden évben fogadalmat kellett tenniök, hogy indigót nem fognak használni.
A szövetfestés csak a XVIII. században kezdett szabadabban fejlődni. Időközben a piros szin egy neme, az úgynevezett "türkischroth" (a krapp-gyökérből), Indiából Görögországon át Francziaországba jutott, s minthogy a franczia kormány pártfogása alá vette, rövid idő alatt el is terjedt. Újabban a krapp-festékből alizarint sikerült előállítani s az indigó-festéket nemcsak Indiából, hanem más trópusi vidékről is hozzák.
(1) Az említett növényi festő anyagokkal még nem merítettük ki hosszú sorozatukat; említésre méltó még a wau-nak nevezett sárga festék, mely egy rezeda-fajból készül; zöld szint a Rhamnas több faja, barna festéket az indiai Acacia catechu stb. ad.
302
Mindannak daczára az összes növényi származású festő anyagok hátra szorulnak, mióta a chemia (1859) kőszénkátrányból sokféle festéket tud előállítani. Újabban már mesterséges indigót is készítenek, ami először 1879-ben BAYER A., akkori müncheni tanárnak sikerült a nélkül azonban, hogy gyártása a természetes indigóval versenyre kelhetett volna. Ez csak akkor vált lehetségessé, mikor HEUMANN K., zürichi tanár eljárása szerint naftalinból kezdték a mesterséges indigó gyártását; de a míg odáig jutottak, a badeni anilin- és szóda-gyár Ludwigshafen-ben nem kevesebb, mint 18 millió márkát fektetett bele a mesterséges indigó gyártásába, mely csak más chemiai iparágak rendkívüli fejlesztése útján volt lehetséges. Ám a siker teljes volt és a befektetett összeg most dusásan [!] visszakerül, mert míg 1895-ben Németországban az indigó bevitele 1.794,500 kilogramm, a kivitele pedig 638,000 kilogramm volt, addig 1900-ban csak 658,000 kilogrammot vittek be és 1.872,800 kilogrammot vittek ki, a mely különbözet 30–40 millió márka értéket tesz.
3.A növények háncsából és leveleiből készített rostok.
A len (Linum usitatissimum). Hogy melyik fonó anyag mondható a legősibhnek, arra nézve nem tudunk bizonyosat; a ránk maradt legrégibb hírek gyapjúról, lenről, pamutról, selyemről és byssus-ról (1) szólnak; sok esetben a fonásról és szövésről olvasunk, a nélkül, hogy anyaga meg volna nevezve; e körülményhez még az is járul, hogy az írók sokszor összetévesztik a fonó-szövő anyagokat. (2) Ha azonban a különböző forrásokat egybevetjük s különösen a mikroszkóppal végzett vizsgálatok eredményét veszszük: a lent kell a legősibb fonó-szövő növénynek tekintenünk, minthogy egyrészt a legtöbb hír reája vonatkozik s minthogy másrészt a többnyire hosszúszálú, sugártermetű és a mellett hajlékony és szívós len nyers
(1) Byssus-on a régiek selyem- vagy pamutszerű s általában becses szövetet, tehát lenvásznat is értettek. Valószínű, hogy a legtöbb byssus-szövet sárgás, vagy vöröses színű pamutból készült. Ily szövet Görögországban is ismeretes volt, a leghíresebb Patrae-ben készült, a melyet a görögök és rómaiak sindon-nak neveztek.
Rendkívül becses byssus-szövetet készítettek az egyiptomiak némely kagyló szőrszerű képletéből, melylyel a kagylók részint valami tárgyhoz kapaszkodnak, vagy a melylyel ugyszólván fészket építenek maguknak. A szálak a víz alatt ragadósak és puhák, a levegőn azonban keményekké és szívósakká válnak és sok tekintetben a selyem-gubóról lebonyolított selyemhez hasonlítanak. Színük barna, sárgás, ibolyaszínű, fekete, kékesszínű; hosszúságuk pedig különböző. Legbeesesebbek a Pinsa nevű kagyló szálai. Ennek fonalait Olasz- és Francziaországban még most is használják szövésre és kötésre. A belőle készült keztyű, pénztárcza, harisnya stb. meglehetősen tartós és meleg.
(2) A pásztornépekről tartják, hogy legelőbb a juh gyapját fonták, sőt a len legősibb hazájában, Egyiptomban a legrégibb mumiák, pl. Menkare (IV. dinasztia) király, gyapjúruhába van burkolva; ennek ellenében azonban azt a körülményt említhetjük fel, hogy számos szibériai nép báránybőrt használ ruhának, a mellett pedig kendert, lent vagy más ily növényeket termeszt s ezekből készít szöveteket. HOMÉROSZ csak gyapjút és lent ismert.
303
állapotban is kitűnően alkalmas kötelek s fonatok készítésére. Használat közben levált a növénynek kéreg- és faállománya s a háncs maga került elő; különösen könnyen történt ez a vedlésnek mondható változás, mikor későbbi időkre eltett növényeket használtak, mely esetben a növény, a néhol még most is dívó, legősibbnek mondható előkészítő eljáráson ment át, a minek következtében a kéreg, valamint a faállomány még könnyebben levált.
Így állván a dolog, természetesnek fogjuk találni, hogy némely népek már a legrégibb időben ismerték, művelték és használták a lent; különösen biztos híreink vannak a keltákról, egyiptomiakról és Kis-Ázsia lakóiról, úgyszintén a germánokról mint lenművelőkről; e népek egymástól függetlenül művelhették és tőlük terjedt el más népekhez.
A lenről szóló legrégibb történelmi adatokat egyrészt az egyiptomi sírokban talált képeknek, a múmiákat borító szöveteknek, másrészt a görög és római íróknak köszönhetjük. Az írók majdnem egyértelműen Egyiptomot mondják a len hazájának, hol a jóságos Izis istennőnek tulajdonították a fonás, Neith istennőnek pedig a szövés feltalálását. A lenművelés Egyiptomban MÓZES idejében nagyon virágzott s a lentermés nem sikerülte a hét csapás egyike volt. Így érthető azután, hogy a lenvászon Egyiptomban igen nagy becsben állott, a miért Fáraó az izraelitáknak eltiltotta a használatát; az egyiptomi papok szabályszerint csak lenvászon ruhát viselhettek. A vitorla vászna sokáig csak egyiptomi termékből telt; az aranynyal áttört egyiptomi lenruha szintén nagyon híres és kiviteli czikk is volt. Egyébiránt az egész Kelet értett hozzá, hogy a lenvásznat tarkára fesse, fényes fonalakkal átszője, vagy aranynyal kihímezze.
Az arabok a gyapjún, teveszőrön és pamuton kívül lent is fontak s a fonalakból szöveteket készítettek. Mindez sokáig a nők dolga volt. Az úgynevezett beduin-köpenyeg többnyire gyapjúból készült. A nők rendszerint diszesebben öltözködtek. A mikor az arabok nagy hatalomra tettek szert, nagy fényűzés kapott lábra a gazdagoknál. Így fel van jegyezve MOËZ kalifának ADDAH nevű leányáról, hogy 30,000 szicziliai származású ruhája volt; szerényebb nővére beérte 12,000 darabbal.
A zsidók Palesztinában nagy szeretettel művelték a lent. Úgy látszik azonban, hogy a len feldolgozásában nem sokra vitték. Az alsóbb néposztály csak félig kikészített lenből varrt ruhát, az előkelőbbek pedig finom batisztot hozattak Egyiptomból. Ebből készült a sűrű redőbe szedett női ing, melynek földig érő széles ujja volt; derékben kapocs fűzte egybe, alsó része pedig biborszínű, aranynyal és gyöngyökkel díszített felső ruha alatt tűnt el. A lenruhát egészségesebbnek tartották, mint a gyapjúból valót, mert ez utóbbit, a testnek folytonos erős párolgása következtében, gomba-féle képletek lepték el, a melyek eltávolítását törvény rendelte és szabályozta. A zsidó papok csakis lenruhát viselhettek.
A babyloniak – HERODOTUS szerint – lenvászon szoknyát viseltek; e mellett azonban becses szöveteket, ruhákat és szőnyegeket készítettek,
304
melyekkel nagy kereskedést űztek. Borsippa, babyloni város – STRABO szerint – jelentékeny lenvászonipar székhelye volt.
A lenvászon Indiában is nagyrabecsült és keresett czikk volt, úgy hogy a ksatriják (azaz a harczosok és fejedelmek) számára lenruha volt előírva, a brahmanok pedig kenderruha viselésére voltak kötelezve.
Ekként mindenütt, a hová a lenvászon a kereskedelem útján eljutott, tért hódított egyrészt tartóssága, másrészt a miatt, hogy puhasága és tisztasága az ember testének nemcsak kellemes, hanem egészségére is jó hatással volt. (1)
A fönicziaiak és szíriaiak is fölkarolták a lent. Tyrus és Sydon gyarmataikon is meghonosították s főleg Karthagó űzött nagy kereskedelmet a lennel, illetőleg a lenvászonnal. (2)
Kis-Ázsiában leghíresebb volt a colchisi lentermesztés, melynek alapját Kr. sz. e. 3500-ban az egyiptomiak vetették meg, mikor Colchist alapították. (3) Hogy a lentermesztés e vidéken még mai nap is virul, arról az a körülmény tanuskodik, hogy a mingréliai fejedelem az adót lenben és vászonban fizeti. Ázsiában pánczélt is készítettek lenvászonból.
Görögország és Itália lakosai igen régóta termesztettek lent; minden jel ugyanis arra utal, hogy a lenművelés az árja népekkel együtt tartotta bevonulását Európába, még pedig nemcsak a déli félszigetekre, hanem az Alpesektől északra is. Úgy a svájczi, valamint az ausztriai kőkorszakbeli czölöpépítmények maradványai is tanuskodnak róla, hogy az őslakók nemcsak ismerték és művelték a lent, hanem fel is dolgozták. (4) Bizonyos, hogy Görögországban a gvapjún kívül lent is fontak, s hogy csakis a finomabb vászon s a díszesebb ruha került a Keletről Delosba; de azért nem sokára művészi tökéletességre emelkedett a görög fonál is s a szövet szépsége csudálatra méltó volt.
Mikor az egyszerű, szép redőkben elrendezett görög ruha nagy fényűzésnek engedett helyet, a háziipar lassanként kézműiparrá lett; ez az ipar Athenaeben, Korinthusban, Spártában, Patraeban és a Földközi-tenger görög szigetein nagy gazdagság kútforrása lett; mai nap azonban teljesen megszűnt. (5)
(1) PLUTARCHUS azért is dicséri a lenvásznat, hogy a tetű nem tartja magát benne, a mely állat a régi időben, sőt még a középkorban is rendkívül el volt terjedve.
(2) A fönicziaiak szőnyeget, kárpitot, ruhára, valamint lepedőre való szöveteket készítettek. HOMÉROSZ idejében Dedán-ba való szőnyegek, szíriaiaktól származó fali díszek, Haran-ból és Kanee-ból való selyemszövetek kerültek a vásárra.
(3) STRABO, IX. 17., XENOPHON, De venat. II. 4., HERODOTUS II. 105.
(4) Az a len, melynek nyomait a felső-olaszországi és svájczi czölöpépítményekben találni, a keskenylevelű len (Linum angustifolium); ezt művelték azok a népek, melyek az árják előtt Európában laktak. A keskenylevelű lennek évelő gyökere van, melyből több hajtás nő. Ez a növény a Kanári-szigetektől Palesztináig és a Kaukázusig vadon fordul elő.
(5) Dr. HERMANN GROTHE, Bilder und Studien zur Geschichte vom Spinnen, Wehen und Nähen.
305
Ámbár Itáliában már jóval Róma alapítása előtt művelték a lent, mégis csak az Ibériai-félszigetről származó termék tudott érvényesülni.
Rómában a fonás-szövés, különösen az egyszerű erkölcsök idejében, épp olyan háziipar volt, mint Görögországban; a köztársaság korának vége felé a lenvászon használata nagy arányokat öltött már; ekkor a lenvászon igen nagy becsülésben részesült s a gyapjúból készült viselettel szemben tiszteletadónak tartották. Azért illett a fehér vászon papi ruhához (alba sacerdotalis); ez alapon keletkezett a monda, hogy a sibylla-könyvek falernumi vászonra voltak írva. A legtöbb, Rómában használt vászon külföldről került s minden igyekezet arra irányult, hogy az elpuhult római nők kivánságait kielégítse; e végből mindenféle eszközhöz nyúltak, hogy a vásznat fehérebbé és puhábbá, vagy színes nyomással és festéssel szebbé tegyék. A rómaiaknál ekkor szűnt meg a fehér vászon felső ruha lenni.
Nemcsak az alsó ruhát látták el biborszínű csikokkal és alakokkal, de a gazdagok hajóinak vitorláit is biborpirosra festették. CLEOPATRA és ANTONIUS hadihajóin az actiumi csatában piros vitorlák voltak. NAGY SÁNDOR hajói is tarkaszínű vitorlával indultak Indiába. CAESAR a házától a Capitoliumig terjedő utat (via sacra) vászonnal fedte be, a mit a nép nagyon szívesen fogadott; NERO az egész amfiteatrumot aranyos csillagokkal megrakott kékszínű vászonnal fedte be s nem sokára az lett a szokás, hogy a házak udvara fölé vásznat húztak.
A római császárság idejében Egyiptomból hoztak be aranynyal és ezüsttel átszőtt lenruhát. Jóllehet az ily díszes öltözék nagyon hódított, mégis általánosabb volt s jobb hírben állott az egyszerű lenvászonból készült ruha, sőt az egyházi atyák az egyszerűség, szentség és szűziesség jelének tüntették fel. Mindamellett a pompa nemcsak a társadalomban, hanem a papi körökben is mindinkább terjeszkedni kezdett s nagy mértékben hozzájárult a birodalom pusztulásához.
Ez időben a római nők már egészen elfordultak a fonás-szövéstől; e foglalkozást nem tekintették többé tisztességesnek és rabszolganőkre bízták.
A rabszolgáktól a szabadok (libertinus) vették át; ilymódon itt is műipar keletkezett, mely nemsokára nagy jelentőségre tett szert.
Valamint az Ibériai-félszigeten, úgy a galloknál és germánoknál szintén ősi a lenművelés és a len feldolgozása.
Régi írók feljegyzései szerint a lenművelés és feldolgozása az Ibériai-félszigeten, Spanyolországban, igen nagyarányú volt; Tarracó-ban és Saetabisban nagyhírű és finom lenvászon készült. A lenvászon-pánczélt is ismerték és használták. A híres cannaei csatában az összes spanyol katonák ily pánczélt viseltek.
A len művelése és feldolgozása legsajátszerűbben és legszebben alakult a germánoknál. Hogy a lenművelés e népnél nagy arányú és nagy jelentőségű volt, az is bizonyítja, hogy az istenekkel hozták összeköttetésbe.
306
Ugyanis a germánok Odint, vagy Wodant tisztelték a lenművelés védőjeül s még a későbbi korban is az a babona járta, hogy Wodan napján nem szabad lent vetni, hogy az isten e miatt meg ne haragudjék és bolyongásai közben lovával a vetést el ne gázolja. Wodan mellett Dél-Németországban Eisen kisasszony, az ország északi részében pedig Hulda és Berchta istennők voltak a len, valamint a szorgalmasan fonó nők pártfogói.
E mithologiai alapon érthető, hogy a len az asszonyok és általában a nők erkölcsének és tiszteletének jelképe volt s hogy a lennel való foglalkozás minden rangú és rendű nő kötelességszerű és kedves házi foglalkozása volt. NAGY KÁROLY császár leányai is szorgalmatoskodtak a fonás, szövés, valamint a varrás körül, mert a nagy császár, épp úgy, mint a többi fejedelmek, csakis a háziipar termékeiből készített ruhát viselt. (1) A zsellérek feleségei külön házakban, az úgynevezett asszonyi házakban (Weiberhäuser, akkori néven Geneztunk, a latin geneceum, vagy gynaeceum elferdítése) külön felügyelet mellett fontak, szőttek, varrtak, festettek és hímeztek. (2) Ez asszonyi házakból lettek idővel a fonókák (Spinnstuben).
Érthető, hogy a lenvászonnak nagy becse és nagy ára volt s hogy a lent nagy gonddal termesztették; a lent rongyos ruhában vetették, hogy az istenség részvétét megnyerjék, az aratás pedig örömünnep volt, a mikor lakomázás, dal és vígság járta. Lenvászon helyettesítette a pénzt is. Mikor a thüringiaiak 529-ben a frankoknak meghódoltak, mézet és lenvásznat fizettek adó fejében; a lenvászon a germánoknak a szláv és más népekkel valo érintkezésökben fontos és becses csereeszközévé vált. (3)
Úgy a lenművelést, valamint a len mindennemű feldolgozását egészen a XI. századig a germánok házilag végezték s főleg a nők foglalkoztak vele. Változás csak akkor kezdett beállni, mikor a polgárjog általános kezdett lenni, a mikor is a polgárok mindenféle ipart, kereskedelmet és tudományt szabadon folytathattak. A németek fonó-szövőipara ekkor vette kezdetét.
E korszak I. HENRIK-kel kezdődött, jóllehet a szabad polgárok hozzátartozói még azontúl is sokáig fontak és szőttek.
(1) Ugyanez Európa északi népeire is vonatkozik, habár náluk a len már nem igen terem. A len Skandináviában az északi szélesség 65°-ig, Svéd- és Oroszországban a 64°-ig terjed északra; az Alpesekben még 1800 m-nyi magasságban is jól megterem.
(2) Ez asszonyi házakban a lenen kívül gyapjút is fontak s a szövetek hímzésével és festésével is foglalkoztak, a mely czélra leginkább német indigót, safflort (a Carthamus tinctorius termékét), búzért és más, rendszerint növényi származású festőanyagot használtak. Lenvászonból készült ruhát kamisolnak (kamisile), a gyapjúból készítettet pedig sarcilé-nak nevezték.
(3) NAGY KÁROLY császár idejében s később századokon át nemcsak Németországban, hanem Európa más északi országában is igen drága volt a vászon. Ha valamely fejedelem-asszonynak, mint pl. VIII. KÁROLY nejének, 4 1/2 tuczat (54 darab) ingje volt, ezt nagy gazdagsagnak tekintették; az a hat ágylepedő, melyet a cornaillesi grófság főrendű családjai a fejedelem-asszonynak ajándékoztak, nagy esemény számba ment. A párisi udvar izgalomba esett, mikor megtudta, hogy a bajor IZABELLA-nak, VI. KÁROLY feleségének, három tuczat inge van.
307
A mint a fonás és szövés, és vele a festés is önálló iparrá lett, nagyobb arányokat kezdett ölteni a lenvászon készítése is; sőt ez iparágak a középkor vége felé a zárdákban is gondos ápolásra találtak.
A XIII. és XIV. században az asztalkendő és abrosz is közkeletűvé vált, a mi a lentermesztésre és a lennel foglalkozó iparágakra fejlesztőleg hatott. (1)
Attólfogva egészen a XVIII. századig fénykorát élte a lentermesztés és a len feldolgozása. Ekkor a Kelet felől terjedő pamut olcsóságával gyorsan tért hódított; ehhez járult még, hogy a pamut feldolgozását a XVIII. században feltalált pamutfonó-gép még megkönnyítette, úgy hogy a lentermesztés mindinkább hátraszorult.
A lenművelés csak 1810, azaz a lenfonógép feltalálása óta kezdett ismét fellendülni; (2) de a lenfonógép egymaga nem teheti meg a kívánt hatást.
Hogy a len a többi fonó-szövő anyagokkal versenyre kelhessen, szükséges, hogy mint nemes termék jelenjék meg a világpiaczon, azaz, hogy a régi, házilag kezelt lent az iparnövénynyé emelt len váltsa fel; e végből a lent olyanná kell tenni, hogy nemcsak szilárdság és tartósság, hanem tisztaság, szépség és fonhatóság tekintetében is fölülmulja a többi fonó-szövő anyagokat. Ez az átalakítás azonban nemcsak gazdasági (földművelési), hanem technikai tekintetben is sok nehézséggel jár; eddig a legjobban sikerült Belgiumban, a többi államokban pedig még csak most van folyamatban. Vajjon fog e sikerülni a lenrostot a többi, különösen a pamuttal szemben versenyre termetté tenni – még nagyon kétséges.
Mai nap már csak Oroszország, Belgium és Hollandia termeszt több lent, mint a mennyire magának szüksége van. Azonkívül a Rajna vidéke is nagy hasznot húz a lenből. (3) Régebben hazánkban is annyi len termett, annyit fontak és szőttek, főleg az északi megyékben, hogy kivitelre telt. Most már ott vagyunk e tekintetben is, hogy a szükséglet nagy részét külföldről
(1) Sem a régi görögök, sem a régi rómaiak nem ismerték az abroszt és az asztalkendőt; terítetlen asztalról ettek, asztalkendőnek pedig keztyűt használtak. A mintázott abroszszövés tulajdonképen Damaskusból származó ipar (damast), a XVII. században előbb Olasz-, majd Német-, Franczia- és Angolországban indult virágzásnak.
(2) I. NAPOLEON belátván a lenművelés és lenvászon nagy fontosságát, díjat tűzött ki oly fonógépre, mellyel lent fonni és a pamuttal versenyre termetté lehet tenni. A kérdéses gépet GERARD FÜLÖP szerkesztette meg, de az egy millió frankban megállapított díjat nem kapta meg, minthogy a szerencsétlen oroszországi hadjárat közbe esett.
(3) Az európai lentermesztés az 1881–2––3. években 555 millió kilogrammot tett, miből Ausztriára 34 millió, Belgiumra 26 millió, Magyarországra 3 millió esik. Nagyjelentőségű a lentermesztés Európai-Oroszország északi részében, különösen a Keleti-tenger mellékén; Rigából és Libauból évenként nagymennyiségű vetni való lenmagot visznek ki, nemcsak Európa déli részébe, hanem Amerikába, különösen Braziliába, továbbá Ausztráliába. Egyiptomban is művelnek lent, hasonlóképen Algirban, sőt India ama vidékein is, hol a pamut meg nem terem.
308
kell behozni; (1) kettős a kár: kárba vész az idő, melyet azelőtt a len feldolgozására fordítottak, s azonfelül milliók mennek e czímen is külföldre. A kormány látja a helyzetet, ismeri a visszásságot s segít, a hogy tud: vándortanítókat tart, kik a népet a lentermesztésre buzdítják és tanítják, lenbeváltóintézeteket és szövőipari szakiskolát (Késmárkon) állít, de az eredmény alig vehető még számba. (2)
A kender (Cannabis sativa). A régi írók a len mellett sokszor említik a kendert, melynek rostjait szintén ruházati, de más czélokra is használták; úgy látszik, hogy ez a növény keleti, azaz a Kaspi- és Aral-tenger környéki hazája felül terjedt el Európába. HERODOTUS szerint a szkíták a magva kedvéért művelték a kendert, s a füvét is használták; ugyanis temetés után kendert dobtak a tűzbe s a keletkező füstöt tisztító hatásúnak hitték. E füstnek részegítő hatása is volt. Igen régóta ismerhették a kendert Indiában is, a hol a kenderből készült gyantát (hasis) a fakirok saját czéljaikra használták; a brahmánoknak kenderből készített ruhát kellett viselniök. Különösen Colchisban sok kendert termesztettek, a honnan jón kereskedők útján Görögországba és Galliába jutott. Görögországban Phocaeában karolták fel, sőt a kender ez országban annyira meghonosodott, hogy idővel a lent is hátra szorította, a mely viszony még a mai nap is fönnáll. Részint a görög gyarmatok útján, részint Gallia felől eljutott Itáliába, majd a germánokhoz, a kik kedvezően fogadták. A szláv népek nemcsak a rostja, hanem a magvából sajtolható olaja kedvéért is termesztik. Európában ezidőszerint Orosz-, Franczia- és Olaszországban művelik nagyobb mennyiségben. Oroszországban 1629-ben kezdték a termesztését. (3) Nagy elterjedtségre azonban nem tett szert sohasem, minthogy a belőle készült szövetek egyrészt nehézségük miatt, másrészt meg azért, hogy nem simulnak a testhez, nem alkalmasak ruházati czélokra; e szövetek ezenkívül rendkívül nedvességtartók, mert súlyuknak egyharmadáig (33%) vizet tudnak felvenni. Mindamellett
(1) Hazánkban egyetlenegy mechanikai lenfonó és szövőgyár van, még pedig Késmárkon. E gyár az összes lent Oroszországból kapja. 1900-ban a len bevitele 108,960, kivitele pedig 83,555 korona értéket tett. (Magyar Statisztikai Közlemények XXIX. kötet.)
(2) A késmárki teljes, azaz elméleti és gyakorlati szövő ipariskolába 1880-tól 1902/3-ig 304 tanuló iratkozott be a rendes tanfolyamba; ezeknek 10%-a önálló iparossá lett, 60%-a gyárakban lelt alkalmazást, 30% kilépett az iskolából s más foglalkozásra ment át, vagy kivándorolt. Az estéli és női tanfolyamokba 12 évi fennállása óta 79 tanulót vett fel az iskola. Az 1902/3. tanévben 49 tanuló volt beírva; ezek közt az első tanfolyamban 20 rendes és két rendkívüli tanuló, a második évfolyamban 15 rendes tanuló volt, a téli estéli tanfolyamba járt 6 tanuló, a női (tavaszi) tanfolyamban 6 növendék vett részt. A késmárki teljes szakiskolán kívül van még két tanműhely: az egyik Nagy-Disznódon, a másik Pozsonyban. ( TSCHÖRNER, késmárki szakiskolai tanár, szíves magánértesítése.)
(3) A kendertermesztés 1890-ben körülbelül 340 millió kilogrammot tett, a miből Oroszországra 126 millió, Olaszországra 31 millió kg esik, a többi Magyarmszág, Francziaország, Ausztria, Németország és Észak-Amerika között oszlik meg.
309
fontos a kender, mert kitünő vitorlát, kötelet készítenek belőle; e fontosságának megfelel, hogy a kendertermesztés körülbelül 400 millió kg-ra tehető, a mely mennyiségbe az Egyesült-Államok termesztette 12–15 millió kg be van számítva. (1)
A sok növény közül, melyeknek háncsát Ázsia keleti részeiben a legősibb idők óta ismerték és ruházati czélokra feldolgozták, említendők némely csalánfélék, a melyekből az úgynevezett csalánszösz (ramié, khinai kender) készül. A még teljesen ki nem készített háncsot kötélgyártó-munkára használják; a teljesen kidolgozott háncs vakító fehér, selyemfényű és szépségre nézve felülmulja az összes többi növényi rostokat. A csalánszösz-ipar 1810 óta Európában is meghonosodott s főleg Angolországban és Dél-Francziaországban már is nagy jelentőségre tett szert s előreláthatólag még emelkedni fog. Néhány évtized óta az Egyesült-Államokban s Francziaország déli részében, valamint Algirban termesztik már (különösen a Boehmeria nivea nevű fajt, 85. kép), de azért a legtöbb nyers rostot Kelet-
83.kép. A ramié (Boehmeria nivea) ága.
(1) A mit manilla-kender néven visznek kereskedelembe, az nem kender, hanem több banán-faj (különösen a Musa textilis) áltörzséből készített rost, melyet leginkább a Filippi-szigetekről hoznak, de Kelet-Indiában, sőt a trópusi éghajlat más vidékein is sokat termesztenek. E rostok ruházati czélra nem olyan alkalmasak, mint a kender, de annál fontosabbak a kötélgyártásban.
310
Indiából, Khinából, Japánból és a Szunda-szigetekről hozzák az európai gyárakba; itt dolgozzák fel a rostokat alkalmas gépekkel s lennel, pamuttal, sőt gyapjúval keverve, különböző keverék-szöveteket készítenek belőle.
Nagy hírre vergődött a juta is, mely több, a hársfafélékhez tartozó növény (különösen több Corchorus-faj) háncsából való. Eredeti hazájában, Indiában, ősi idők óta szövetet készítenek belőle, sőt a juta ott a leginkább fölkarolt növényi rost. A jutát a kr[í]mi hadjárat alkalmával először hozták be tömegesen Angolországba, hogy az Oroszország szállította kendert pótolják vele.
86.kép. A juta (Corchorus capsularis) ága.
A juta felkarolására az amerikai szabadságharcz is kedvezően hatott; ekkor ugyanis a pamutbehozatal Amerika felől el volt zárva. A juta körülbelül 50 év óta az európai fonó-szövő ipar legfontosabb anyagaihoz tartozik, s hol magában, hol selyemmel, pamuttal, gyapjúval vagy lennel keverten dolgozzák fel s nem annyira ruházati, mint inkább más czélokra igen alkalmas szöveteket (pl. zsák- és bútor-szövet) készítenek betőle. A juta javára billenti a mérleget olcsósága is, mert a jutát adó hársfafélék bővelkednek rostban, úgy hogy bizonyos nagyságú termőföldön 2–5-ször, sőt némelyek szerint 10-szer annyi juta terem, mint len, vagy kender. Csak egy nagy hibája van, hogy megfásodott és azért könnyen törik és szakad. A juta ágát látjuk a 86-ik képen.
311
87. kép. Az agave (Agave americana) rostjainak kikészítése.
Nemcsak a forróvidéki hársfafélékből, hanem a nálunk előforduló kislevelű hársfa háncsából is kapni rostot, a mely nagyobb mennyiségben Oroszországból kerül a kereskedelembe. Különben rendkívül nagy azon növények száma, a melyeknek hol szára, hol levele a fonó-szövő iparban felhasználható rostokat ad. (1)
(1) Az úgynevezett százéves aloe (Agave americana), mely eredetileg Közép-AmerikábÓl származik, jelenleg azonban a Földközi-tenger környékén is nagyon általános, a pita néven ismeretes háncsot (87. kép) szolgáltatja. A pitát úgy kapják, hogy a növény 1–2 m hosszú, 20 cm széles és 10 cm vastag levelének puha anyagát vakarással vagy ütögetéssel eltávolítják.
Mikor COOK 1773-ban első világkörüli útjáról visszatért, magával hozta az új-zélandi lent (Phormiurn tenax. A liliomfélékhez tartozó egyszikű növény ez, mely Ausztrália nedves vidékein tömegesen nő s a melyet leveléből kiválasztható rostjai miatt Sidney vidékén nagyban termesztenek; nálunk már a díszkertekben is meghonosodott. Újabban a fenyő tűiből is tudnak finom rostokat készíteni, a melyek "Waldwolle" néven jutnak kereskedésbe.
312
4. Pamuttermő növények.
A füzek, nyárfák, a gyékény és sok más növény környékén tavaszkor a magvakat borító fehér szálaktól csak úgy fehérlik a föld. Mi semmibe sem veszszük e könnyed képleteket, de az apró szárnyasok, az állatvilág takácsai, a czinkék és más éneklő madarak jó hasznát veszik: piczi fészküket avval bélelik ki, utódaik ebben lelnek védelmet és éltető meleget. Hasonlóképpen, csakhogy nagyobb tömegben, találni ily szálakat a trópusi vidékeken s ennek megfelelően a madarak még inkább felhasználják.
Hogy e szálakat az ősi ember is korán észrevette s fel is használta czéljaira, ez az ember természetéből önként értetődik, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy egyes országokban, így Indiában, Felső-Egyiptomban és Amerika trópusi vidékein oly növények voltak, még pedig nagy mennyiségben, a melyek hosszú és elég szívós szálat adtak; ezeket fonállá sodorta az ember, idővel pedig szövetet is készített belőle.
88. kép. A fanemű pamutnövény (Gossypium arboreum) ága.
313
E növények részben fásak, részben dudvásak s legfontosabbak köztük a pamut-, vagy gyapotnövények (Gossypium).
A trópusok közti Afrikában és Felső-Egyiptomban a fanemű pamutnövény (Gossypium arboreum) otthonos (88. kép); termesztése azonban sohasem öltött nagyobb arányokat, pamutja mindig fehér.
Ennél sokkal fontosabb a fűnemű pamutnövény (G. herbaceum, 89. kép), mely Kelet-Indiából kiindulva, mindazokon a vidékeken elterjedt, melyeken az évi középhőmérséklet 19–25° C között van s a melynek levegője melegen nedves. Az évezredekig tartó művelés következtében körülbelül 200 változata van, melyekből különféle minőségű pamut kerül ki. Ezek közül nevezetes a nanking-pamut, mely a szent pamutnövény (G. reliogiosum) terméke; nevét azért kapta, mert a brahmánok szálaiból fonták háromosztatu fonalukat, melyet a hármas istenség (Brahma, Siva és Visnu) jelképének tekintettek; egyébként a brahmánok csakis e pamutruhát viselhették a kender-ruha mellett. Minthogy a nanking-pamut természettől fogva sárgásbarna színű s töbszöri mosás után is megtartja színét, a tisztátalannak tartott festett szöveteket pótolta.
89.kép. A fűnemű pamutnövény (Gossypium herbaceum) ága.
Amerikában ősidők óta a nyugat-indiai pamutnövényt (Gossypium barbadense) termesztik (90. kép). Legfontosabb változata az, melynek igen hosszú szála van s a melyet az angol-amerikaiak Sea-Islandnak neveznek.
314
90.kép. A nyugat-indiai pamutnövény (Gossypium barbadense) ága.
A mit növényi selyem néven ismernek, az szintén magvakkal kapcsolatban levő, hajszerű képletekből áll, melyek hol sárgás, hol fehér színűek s rendszerint selyemfényűek. (1)
. Mikor kezdődött a pamutszálak felhasználása, arról fogalmunk sem lehet, mert a történelmi hírek már kész pamutszövetekről szólnak, sőt olyan tökéletes és finom szövetet is tudtak néhány ezer esztendővel ezelőtt készíteni, mint a minőről "byssus" néven már megemlékeztünk.
Annyi bizonyos, hogy az ó-világban Indiát kell a pamut ősi hazájának
tekinteni. (2) MANU törvénykönyvében karpasi néven fordul elő, a lakosok pedig
(1) A legjobb növényi selyem a Beaumontia grandiflora nevű, Indiában honos növénytől származik. Ez anyagot Indiában finom szövetek készítésére használják. Ezenkívül a keletindiai Calotropis gigantea és a Nyugat-Indiában előforduló Asclepias curassavica, valamint a már említett Asclepias syriaca adja a növényi selymet.
(2) Vajjon nem kell-e Egyiptomot is a pamut ősi termőhelyeihez számítani, sz nagyon kétes, mert sem az egyiptomi emlékek, sem Egyiptomról szóló leírások (HERODOTUS, THEOPHRASTUS, DIOSCORIDES), nem szólnak róla, a mi – tekintve a növény feltűnő virágát és diónagyságú toktermésének azon tulajdonságát, hogy érés idején felpattanva, ökölnagyságúra dagad, a mikor azután a hosszú pamutszálak a magvakkal kiszabadulnak – mindenesetre súlyos érv. Egyiptomban tehát a len s mellette valószinűleg a gyapjú volt a legfontosabb fonó-szövő anyag. Biztosra vehető, hogy a felső-egyiptomi pamutnövény (Gossypium arboreum) még csak újabban honosult meg a Nilus deltájában. (DEE CANDOLLE, Termesztett növényeink eredete, 432 old.)
315
– HERODOTUS szerint – csakis pamutszövetekbe öltözködtek. Ez az író azt mondja (III. 106.): "A hinduknak van egy növényük, mely gyümölcs helyett pamutot érlel; ez a juh gyapjához hasonlít, csakhogy finomabb és jobb, mint ez. Pamutból készítik ruhájukat." Hasonlóképen szólnak más régi írók is; mindnyájan lent emlegetnek, a mely fán terem, azonfelül magasztalják a belőle készített szöveteket, melyek kidolgozásuk tekintetében sokfélék és rendkívül finomak. (Német neve, a Baumwolle, ez alapon keletkezett.)
PLINIUS a pamutnövényről megemlékezvén, sajátszerűnek mondja, hogy birsalmanagyságú termése felpattanva, nagy csomó pamutot ad, melyből ruhának való kitűnő szövetek készülnek.
THEOPHRASTUS is ad hírt a pamutnövényről; szerinte a hinduk sorba ültetik, mint a szőlőt s e pamutból készítik ruhájukat.
Némely szövet finomságáról a középkori utazók is hoztak hírt. Némelyiket teljesen átlátszónak mondják s olyan finomnak, hogy egy egész kabát egy gyűrűn keresztülhúzható. TAVERNIER szerint némely szövet oly finom, hogy az ember a kezével alig tudja megtapogatni s az egyes fonalak oly vékonyak, hogy szabad szemmel alig látni, a miért is a keletiek költői nyelve, különösen a dakka-mousselint, szövött szellőnek mondja. (1)
A valódi bengáliai pamutszövetek még ma is igen nagy árúak, úgy hogy csak fejedelmek ruházkodhatnak velük. Mindezeket szabadkézzel és közönséges szövőszékkel készítik.
E szövetek híre messzire eljutott s nemcsak a pamuttal való kereskedést, hanem a pamutnak másutt való feldolgozását is előmozdította. Khinában már Kr. e. 2300-ban (2) készítettek pamutszöveteket; valószínű azonban, hogy a pamut művelése csak Kr. sz. után a IX. században, tehát abban az időben lendült fel, mikor a tatárok az országot meghódították; midőn azonban a XVIII. század vége felé nagy éhínség tört ki, a császár elrendelte, hogy a megmunkálható föld legnagyobb része a gabonaművelésnek adassék vissza.
A régi görögök szintén ismerték s a Ganges vidékéről hozott szöveteket gangetikoi-nak nevezték. NAGY SÁNDOR ázsiai hadjárata a pamut termesztésére és a pamutiparra is jótékonyan hatott. Ezután nemsokára Perzsiába, Médiába, Babyloniába, Elő-Ázsiába és Egyiptomba terjedt el a pamuttermesztés. Malta szigetén a karthagóiak honosították meg a pamutipart, s a készített puha és finom szöveteket Afrika népeivel megkedveltették.
A pamutnövény és pamutipar terjesztése körül legnagyobb érdemeik vannak az araboknak, kik Indiából, Barygaza városából, a Vörös-tenger mel-
(1) A pamutrost hosszában csavarodott és erős, a felszine pedig kissé érdes. E szerkezetén alapszik az a körülmény, hogy igen finom és erős fonalat lehet belőle készíteni: fonáskor ugyanis az egyik rost körülcsavarodik a másik köré s minél hosszabbak és finomabbak a rostok, annál hosszabb és finomabb fonalat lehet belőlük készíteni.
(2) WIESNER (Rohstoffe des Pflanzenreiches) szerint Khinában még csak Kr. e. 200-ban kezdtek pamutszöveteket előállítani.
316
lékére régóta szállítottak finom pamutszöveteket (kattunt és mousselint) s midőn később mint MOHAMED hívei a Földközi-tenger környékén nagy hatalomra tettek szert, meghonosították a pamuttermesztést és ipart is. Az arabok pamutipara legvirágzóbb volt Spanyolországban, melyet valószínűleg III. ABDURRAHMAN (912–961) kezdett nagyban művelni. Azon ajándékok közt, melyeket ABU ABDALLAH mór király NAGY KÁROLY császárnak küldött, spanyol gyártmányú pamutszövetek is voltak. A spanyol pamutipar folyton emelkedett s a XIV. században főleg Granadában nagyon virágzott. (1)
Sajátszerű, hogy ez a fontos ipar Európa többi részeiben századokon át nem tudott megerősödni, sőt, a mint a mórokat Spanyolországból kiűzték, vége lett ott is a pamutiparnak. Van benne valami, ha némelyek úgy vélekednek, hogy a keresztény népek azért nem részesítették ezt az anyagot figyelemben, mert a hitetlenek előtt nagy becsben állott, hiszen vakító fehérségű turbánjaikat is pamutból készítették. Bizonyos, hogy a keresztes hadjáratok a pamutipar terjedésére kedvezően hatottak.
MARINO, velenczei történetíró, szerint Velenczében csak a XIV. században honosodott meg a pamutipar, innen terjedt Svájczba és Augsburgba.
A hollandok a XVI. század végétől kezdve nagymennyiségű nyers pamutot hoztak be Kelet-Indiából, ettől kezdve nagyon emelkedett a pamutipar. Amsterdam 1650– 1740 közt volt a legnagyobb európai pamutpiacz. Hollandiából Angolországra szállt át a tengeri hegemónia s evvel a pamutipar is angol kézre került, melynek érdekében a kelet-indiai pamutipartermékek behozatalát eltiltották.
Az Európában készített pamutszövetek még II. JÓZSEF idejében (1780– 1790) is oly drágák voltak, hogy országába való behozatalukat eltiltotta, minthogy használatuk nagy fényűzést jelentett. (2) Olcsóbbá csak akkor lett
e szövet, mikor Észak-Amerika felkarolta a pamutművelést s a pamut feldolgozását az ebben az időben feltalált fonó- és szövőgépek megkönnyítették.
Amerikában a pamut művelése és feldolgozása ősrégi. Mikor KOLLMBUS Nyugat-Indiába érkezett, nagyterjedelmű pamuttermesztést talált ott. A neki hozott ajándékok közt pamut is volt; Hispaniolá-nak azon lakói, kiknek nem volt aranyporuk, pamuttal fizették az adót; néhol nagymennyiségű pamutot találtak fölhalmozva, még pedig vagy fonallá sodorva, vagy hálószerű szövet alakjában, melyet függőágynak használtak.
Mikor KOLUMBUS harmadik amerikai utazása alkalmával Dél-Amerika partjain kikötött, feltűnt neki, hogy a lakók pamutszövetből álló szeméremfedőt, fejükön pedig pamutkendőt viseltek.
(1) A növény arab neve, cutn vagy kutn, mint "coton" átment az újabb dél-európai nyelvekbe is, sőt a mit kattun néven minálunk ismernek, szintén arab eredetre vall.
(2) 1783–1811-ig hazánkban, a Szerémségben is tettek kisérletet a pamuttermesztéssel; az eredmény igen jó volt, de az 1812. és 1813. évek kedvezőtlen időjárása megmutatta, hogy e növény nem élhet meg hazánkban. (HANUSZ, Képek a növényvilágból.) [A XX. század ötvenes éveiben újra megpróbálkozott a "pamut," azaz gyapot termesztetésével az akkori magyar hatalom, de ugyanígy kudarcot vallott. – NF]
317
Hogy a pamutipar Amerika némely részén e földrész fölfedezése idején már előhaladott volt, arról tanuskodik az a tény, hogy a mexikói császár CORTEZ hadvezérnek 30 csomag pamutköpenyeget küldött ajándékba, mely köpenyegek külső és finomság tekintetében selyemhez hasonlítottak. Köpenyegen kívül kabát, függöny, szőnyeg is készült Mexikóban, még pedig csakis pamutból, mert a mexikóiak nem ismertek más fonó-szövő anyagot, tehát kendert, sem lent, sem selymet. Mind e szövetek tollakkal átszőve, indigóval vagy cochenillével festve voltak s nagy kézügyességről tettek tanuságot.
A braziliaiak is pamutból készítették csekély ruházatukat; Peruban a pamut mellett a láma szőrét is használták ruhakészítésre. A nők rendszerint vagy pamut, vagy lámaszőr fonásával foglalkoztak.
A mondottakból bizonyos, hogy nemcsak az amerikai szigetek, hanem a száraz föld lakói is művelték és fel is dolgozták a pamutot, sőt az indiánoknál néhol nagymennyiségű pamutot találtak felhalmozva; de az északamerikai pamuttermesztés még csak 1733 után, azaz a pamutfonógép feltalálása után öltött nagyobb lendületet. (1) Addig Amerikából nem került pamut Európába, sőt mikor 1784-ben egy amerikai hajó 8 lapta [labda, gombolyag] (è 225 kg) pamutot hozott Liverpoolba, elkobozták a vámhivatalnokok, minthogy egyáltalán nem akarták ez anyagot amerikai terméknek elismerni. Ám azután rohamosan emelkedett az amerikai pamut behozatala, (2) melyet csak az észak-amerikai szabadságharcz (1861–1864) zavart meg; ekkor tört ki az úgynevezett "pamutéhség", melynek csillapítása végett másutt kerestek alkalmas területeket a pamutművelésre. Ekkor Brazília, Kelet-India és Egyiptom pamutművelése kezdett emelkedni s a világforgalomba bevonatni. (3)
Amerika ezentúl is első helyen maradt a pamuttermesztők közt, a pamut feldolgozásában pedig Angolország jár elől. (4) Német- és Franczia-
(1) A pamutfonógép feltalálása legkezdetlegesebb alakjában az angol WYATT nevéhez fűződik; tulajdonképi feltalálójának azonban ARKWRIGHT-et kell tekinteni, ki első ízben 1767-ben majd tökéletesebb alakban 1773-ben szerkesztette meg. ARKWRIGHT szegény borbély volt s gépekkel foglalkozva, a perpetuum mobile készítésén fáradozott. Miután egy órás a tevékenysegét gyakorlatibb irányba terelte, nemsokára feltalálta a gépet, melynek segítségével nagy vagyonhoz jutott, úgy hogy 1792-ben halála alkalmával 10 millió koronányi vagyont hagyott családjának. Ugyanez időben HARGREAWE JAKAB, vagyontalan takács, feltalálta a pamutszövőszéket, melyet RADCLIFF 1804-ben tökéletesbített. E gépek azóta már nagy tökéletességet értek el.
(2) Két évvel később már 93 millió kg pamutot hoztak Amerikából Európába, 1849-ben 1000 millió kg-ot, 18989-ben az amerikai Egyesült-Államok kikötőiből 7 362,788 csomagot, tehát körülbelül 1637 millió kg gyapotot vittek ki. Az amerikai pamuttermesztés jelenleg körülbelül 20,000 millió kilogrammra tehető.
(3) Az egyiptomi pamuttermés a XIX. század óta állandóan emelkedik s jelenleg az összes világtermésnek 1/10 részét teszi.
(4) Az angol pamutipar főhelye Lancashire grófság és Glasgow. Lancashire-ben a XVII. században pamutból lámpabelet kezdtek készíteni; ez volt az angol fonó-szövőipar kezdete, a mely később rohamosan emelkedett. Manchesternek 1757-ben, tehát a gyáripar fellendülése előtt, csak 18,000, száz évvel később már 450,000 lakosa volt. Liverpool, Manchester kikötővárosa, kis fészekből rövid idő alatt 600,000 lakosságú várossá fejlődött. Angolország főtörekvése odairányul, hogy gyarmatairól szerezhesse be pamutszükségletét és hogy igy Amerikától függetlenné legyen.
A legnagyobb amerikai gyártelepek Massachussett, Rhode-Island, Connecticut, New-Hampshire, Pennsylvania és New-York államban találhatók. Angolországban, Amerikában és olyan vidékeken fejlődött nagygyá a gyári fonó-szövőipar, hol a gépiparhoz szükséges kőszén kitűnő minőségben kéznél van.
Egy lS83-ban tett becslés szerint az egész világon 79 millió orsót foglalkoztatnak, a miből Angolországra 40 millió, az európai szárazföldre 22.5 millió az Egyesült-Államokra 12.6, Kelet-Indiára 1.7 millió, Ausztriára és Magyarországra 1.5 millió esik. E viszony azóta sem változott lényegében. A magyarországi fonó-szövőipar az 1903-ban kiadott hivatalos jelentés szerint a hazai szükségletnek csak 8%-át elégíti ki, a többi nagyrészt Ausztriából kerül. Európa nyers pamutszükségletének 3/4 részét Amerika fedezi. Az egész föld pamuttermése 1700 millió kg-ra tehető.
318
országban, sőt az európai szárazföld más országaiban is csak az I. NAPOLEON elrendelte szárazföldi zárlat hatására keletkezett számbavehetőbb pamutipar.
A pamutipar hatalmas fellendülése a régi viszonyokat egészen megváltoztatta s e változás némely országra nézve számokban is kifejezhető. Angolországban 1700-ban 40,00[0] munkás foglalkozott pamutiparral, most, jóllehet kizárólag gépekkel dolgoznak, 1 1/2 millió ember forgolódik a gépek körül s segédkezik a nyers pamut feldolgozásában, úgy hogy, ha Angolország gépei valamely oknál fogva egyszerre tönkremennének, 91 millió ember keze munkája tudná előteremteni azt a nagymennyiségű gyártmányt, melyet ma Angolország egymaga bocsát forgalomba. E rendkívül nagy munka egész Nyugat-Európa összes lakosságának adna foglalkozást. Ebbe nincs is beszámítva az a sok munkás, a ki a folyton növekedő gépszükséglet kielégítése végett a gépgyárakban szorgalmatoskodik, vagy a gépek ellátásához szükséges tüzelőanyag (kőszén) előteremtésén fáradozik.
Hogy mivé lett a pamutipar, erre nézve jellemző OWEN RICHARD-nak a londoni gyárosok gyűlésén tett azon nyilatkozata, hogy mai nap gépek segítségével 20,000 munkás annyit sző, a mennyinek elkészítéséhez 40 évvel ezelőtt 2 millió ember kellett; ezen alapszik a "Cotton is king" (azaz: "a gyapot az ipar királya") angol jelszó is, mert bizonyos, hogy nincsen semmiféle más növényi termék, mely több embert foglalkoztatna s több embernek adná meg a mindennapi kenyerét, mint a pamut.
5. Kaucsuk és guttapercsa.
A ruházati czélokra használt növények közt említendő még a kaucsuk és a guttapercsa.
A kettő közül a kaucsuk a régebbi; ez anyag feltalálása igen érdekes és nevezetes feladat megfejtésével esik össze. Arról volt ugyanis szó, vajjon
319
a Föld a sarkokon be van-e lapítva, vagy pedig ellenkezőleg, megnyúlt-e a sarkok irányában? E tudományos kérdés eldöntése czéljából Francziaország két expedicziót küldött: az egyiket a lappok földjére, a másikat az egyenlítő vidékére, Amerikába. Ez utóbbi expediczió 1736 márczius 9-én Peruba érkezvén, Quitóban kiszállt. Itt az expediczió egyik tagjának, LA CONDAMINE-nek feltűnt, hogy a bennszülöttek olyan fáklyafélékkel világítanak, a melyek csak 60–65 cm hosszúak s 4–5 mm átmérőjűek. E fáklyák mindamellett igen élénk világosságot és éppen nem kellemetlen illatot árasztva, egész éjszaka égtek és a bennszülöttek, hogy a megolvadt és lecseppegő anyagot felfogják, banán-levélbe göngyölték be. LA CONDAMINE tudakozódására megtudta, hogy a fáklyák Hevea guyanensis (91. kép) és H. brasiliensis nevű fának kiszivárgó gyantájából készülnek.
91. kép. A Hevea guyanensis, vagy Siphonia elastica ága.
320
Ettőlfogva LA CONDAMINE állandóan figyelemmel kísérte azt a gyanta-anyagot, melyet a délamerikaiak cautecucnak (kaucsuk) neveztek. Így talált többek közt Quitóban a kaucsukfa kiszivárgó nedvével megkent szöveteket, melyek ettől vízhatatlanokká lettek; más vidéken fából, vagy agyagból készült czipőalakra kenték a friss tejnedvet; a műveletet addig folytatták, mig a kaucsukréteg kellő vastagságban rá nem száradt; ekkor kivették a formát s megvolt a czipő. Parában a bennszülöttek mindenféle növényi és állati utánzatokat készítettek kaucsukból.
Miután LA CONDAMINE 1745-ben februárius 23-án Párisba visszaérkezett, első gondja volt a kaucsukot a közönséggel megismertetni s használatát divatba hozni, de a kaucsukot minden jó tulajdonsága mellett sem sikerült népszerűvé tennie.
Attólfogva 23 év mult el s a kaucsuk úgyszólván feledésbe merült; PRIESTLEY, híres angol chemikus, karolta fel újra s azt a nevezetes fölfedezést tette, hogy vele a plajbászszal [ceruzával] vont vonásokat a papirosról el lehet távolítani. Évtizedeken keresztül ez volt nálunk a kaucsuk egyetlen gyakorlati alkalmazása, a mely "gummi elasticum" néven mindenütt nagy feltűnést keltett.
Újabb lendületet vett a kaucsuk-kérdés, midőn egy angol tudós 1810-ben Kelet-Indiában is felfedezte a kaucsukot. E tudós ROXBOURGH (1739–1815) volt, ki a kelet-indiai flóra tanulmányozása czéljából Indiában tartózkodván, egy alkalommal Silhetből, egy ismerősétől mézzel telt kosarat kapott, a mely kosár belülről éppen olyan anyaggal volt bevonva, a milyen a délamerikai kaucsuk.
ROXBOURGH utána járván a dolognak, megtudta, hogy a kosár belseje a hegyeken vadon termő fügefának, a Ficus elasticá-nak (1) nedvével volt bevonva.
ROXBOURGH Európába visszatérve, mindent elkövetett, hogy a kaucsukot az iparban értékesítse, a mi némileg sikerült is; (2) a kaucsuk értékesitésének legnagyobb akadálya a kaucsuk természetében rejlett, a mennyiben közönséges hőmérséken rendkívül rugalmas, nagy hidegben kemény és rideg, 35 fokot meghaladó melegben pedig ragadós és kevéssé rugalmas. E baj megszüntetésén fáradoztak az egész művelt világban, míg végre sok sikertelen próbálkozás után 1839-ben GOODYER-nak New-Havenben (Connecticut) sikerült a kaucsukot vulkanizálni, azaz a hőmérsék ingadozásai iránt ellenállóbbá és ennélfogva használhatóbbá tenni, a mit a tiszta kaucsuknak kénvirággal (12–14%) való összekeverésével ért el. (3)
(1) E növénynek sok kis példánya most általánosan szobai dísznövény s nagy, fényes sötétzöld leveleivel, valamint vöröses rügyével tűnik ki.
(2) Az első macintosh-ok, azaz a föltalálójáról nevezett vízhatatlan köpenyegek s egyáltalában az első kaucsukszövetek még csak 1823-ban váltak divatossá Európában. A feltaláló kőszénkátrányolajban oldotta fel a kaucsukot s így használta a szövetekre.
(3) Ha a vulkanizálást fokozzák, csontkeménységű anyagot kapni, mely ebonit néven ismeretes; ebből olyan tárgyak készülnek, melyek különben fából, szaruból, vagy fémből készülnének.
321
E művelet biztosította a kaucsuk útját az iparban s azt is eredményezte, hogy a folyton nagyobbodó szükséglet előteremtése végett egyrészt a kelet-indiai kaucsukfát műveljék és művelését más vidékekre is elterjeszszék, másrészt, hogy az egész világon kaucsukot adó fák után nézzenek. (1)
Így győződtek meg, hogy minden világrészben vannak növények, melyek tejnedveben kaucsuk van. Kaucsukszerzés czéljából megvágják a fákat; előbb köröskörül rézsút bemetszik, e vágásba felülről merőlegesen mások nyílnak. A kifolyó tejnedvben levő finom kaucsuk-részecskék tejfelmódra fölszállnak, a melyek leszedve, adják a kaucsukot. Sok helyen önként is kifolyik a tejnedv, mely azután likacsos, parafa-szerű tömeget alkot. (2) A kifolyó nedv a nálunk is honos kutyatej-félék nedvére emlékeztet, csakhogy a mi kutyatejféléinkben, így pl. a farkas-kutyatej-ben (Euphorbia Cyparissias) csak 2.73% kaucsuk van. (3)
Hogy milyen rohamosan emelkedett a kaucsuk felhasználása, azonnal meggyőződünk, ha tekintetbe veszszük, hogy Francziaországban 1830-ban még csak 7000 kg-ot, 60 évvel később már 25 millió kg-ot tett a bevitel; hasonló arányban emelkedett Angolországban a kaucsuk bevitele (1830-ban 23,600, 60 évvel később 11 millió kg).
Az összes kaucsuk-termés 30 millió kg-ra tehető, a mi 160 millió korona értéket képvisel. (4)
Az a körülmény, hogy a kaucsuk felhasználása az utolsó években óriási arányokat öltött s hogy a kaucsukgyártás ez anyag felhasználásával nem tartott lépést, arra bírta a chemiai ipart, hogy ezt a nagybecsű természeti anyagot mesterséges úton is előállítsa. Ez valóban sikerült is, úgy hogy a mesterséges kaucsuk már fontos tényező az iparban. A legfontosabb ily termék "faktis", vagy "factice" néven kerül kereskedésbe és len- vagy repczeolajnak kénnel való főzése útján készül.
Kaucsukkeresés közben megismerkedtek az európaiak egy új anyaggal, mely sok tekintetben kaucsukhoz hasonlít: ez a guttapercsa, (5) melyet a
(1) Angolországban 1897-ben több nagy társaság alakult, hogy az indiai és afrikai gyarmatokon a kaucsukfa-termesztést meghonositsa. Ugyane törekvés érvényesült Észak-Amerikában, Francziaországban és Közép-Amerikában. E tekintetben a legtöbb érdeme van a Kew-i botanikus kertnek; a kert igazgatójának közbenjárására az angol kormány utazót küldött az Amazon folyó vidékére,hogy a Hevea brasiliensis magvait gyűjtse. Az utazó gyűjtötte 70,000 magot a Kew-i kertben elültették, a kikelő fácskákat Ceylon-szigetére küldték, a hol igen jól beváltak.
(2) Délamerikában a mocsaras vidékeken elterülő erdőségekben talált kaucsukot depicho, vagy zapis néven ismerték a bennszülöttek.
(3) Újabb időben Afrikában, a Kameruntól beljebb fekvő vidékeken sok százezer hektárnyi területen egy Kikxia elasticá-nak nevezett fát találtak, mely rendkívűl bőségesen ad kaucsukot.
(4) A legtöbb Braziliából kerül elő, még pedig 10.300,000 kg. Hazánkba évenként 937,800 kg kaucsukot és kaucsukárút hoznak be, a mi 5–8 millió korona értéknek felel meg. Ebbe a guttapercsa is be van számítva.
(5) A malájok nyelvén gutta = gummi, percha, vagy percsa = fa, tehát gummi-fa. Ez anyagból évenként körülbelül 45 millió kg kerül kereskedésbe.
323
malájok késnek, fejszenyélnek és más czélokra is fölhasználtak. Ez az anyag a Kelet-India déli részében, továbbá Szumatra, Jáva, Borneó szigetén előforduló Isonandra, most Palaquium Gutta (92. kép) fának a terméke. E fába 6–8 cm hosszú sebet vágnak; a sebből kifolyó nedv megalvadván, adja a guttapercsát, mely sok tekintetben becsesebb a kaucsuknál és szintén vulkanizálható. Az első guttapercsa-gyártmány 1830-ban került Európába, a nélkül, hogy figyelembe vették volna; csak 1843-ban sikerült MONTGOMERY-nek iránta a figyelmet felköltenie, mikor a londoni ipartestületnek részletes jelentést és guttapercsa fejszenyelet küldött, a melyet meleg vízben meg lehetett puhítani és hajlítani. Ekkor karolták föl az iparban, még pedig olyannyira, hogy 1882-ben már 3.600,000 kg guttapercsa került Angolországba. E haladásnak az lett az eredménye, hogy a guttapercsa-fákat nem csapolták meg,
92.kép. Guttapercsa-fa (Palaquium Gutta). A) Virágos galya; C) a virágja; D) a gyümölcse.
323
hanem levágták. Rövid idő alatt hatalmas erdőségek pusztultak el ily formán, míg végre az angol guttapercsa-kereskedő társáság beavatkozása véget vetett a pusztításnak. Azóta a guttapercsát sokfélére használják s nemcsak szöveteket tesznek vele vízhatatlanná, hanem gummitalp, vízvezetéki cső, fecskendő, diszítményi tárgy, ráma, késnyél, kardmarkolat, ostor, gomb, virágtartó, lopó, tölcsér, szobor stb. készítésére is használják. Ez az oka, hogy az ára rendkívül emelkedett, a miért a főtörekvés a pótló anyagok keresésére irányult. E pótló anyagok közül legnevezetesebb a balata, melyet a XIX. század 60-as évei óta Guyanában a Sapota Mülleri nevű fa tejnedvéből állítanak elő. Ezelőtt a bennszülöttek élvezeti anyagnak tekintették a fa tejnedvét. (1) A balata manap már tekintélyes kereskedelmi czikk. (2)
*
Végigtekintve az előadottakon, észreveszszük, hogy a pamut elterjedésével és tömeges gyártásával a többi rostot szolgáltató növény termesztését és feldolgozását nagy mértékben hátráltatta és zavarta; győzelmének főoka az volt, hogy előállítása, valamint feldolgozása egy negyedrész annyiba sem kerül, mint a többi anyagé; ehhez járul még könnyűsége s az a körülmény, hogy szálai sok nedvességet (izzadtságot) vesznek fel s lassan tovább adván, a test gyors lehűlését megakadályozzák, tehát a könnyű hűléstől megóvnak. Evvel szemben a többi növényi rostnak sok rossz oldala van. Így pl. a len művelése sok gondot okoz, feldolgozása pedig sokkal költségesebb; a lenrost gyorsan veszi fel az izzadtságot s hamar szárad és minthogy a száradásra szükséges meleget a testből veszi, könnyen vezethet hűlésre. Mindezeket tekintetbe véve, természetesnek kell találni, hogy a pamut győzedelmeskedett s hogy a len csak ott érvényesül, hol különös súlyt helyezünk a szövetek tartósságára, minthogy a lenszövet legalább ötször oly soká tart, mint a pamutvászon. E tulajdonsága miatt kitűnően alkalmas papirosgyártásra. (3)
A gyapjúval való versengésében a gyapjú érdekében tudományos és egészségi szemponttal hozakodtak elő. JAEGER tanár és mások is abból indul-
(1) Érdekes megemlíteni, hogy az Amazon vidékén találni egy tejfát (Galactodendron utile), melynek tejnedve chemiai alkotásában, BOUSSIGNAULT elemzése szerint, nagy mértékben hasonlít a tehéntejhez; a bennszülöttek azonban inkább csak orvosszerül és korommal keverve, kátránynak használják (EMERY, A növények élete, 644. old.).
(2) A legtöbb balata a Mimusops balata nevű, Guayanában, Jamaikáhan, Trinidadon és Venezuelában honos fától származik.
(3) A pamut egyik jó tulajdonsága az is, hogy szálai a természettől szabadok lévén, semmi ragasztó anyag nem tartja őket össze, a mely körülmény a feldolgozásra igen kedvező; a len rostjainak sejtjei a leggondosabb kikészítés után is részben összetapadnak. E rossz tulajdonság eltávolítására 480,000 koronányi pályadíjat tűzött ki az angol kormány. A pályalíjat CLAUSSEN nyerte meg, a ki a lenből chemiai úton pamutszerű fonó-anyagot, lenpamutot állított elő.
324
tak ki, hogy a növényi rost nem lehet alkalmas az ember ruhájára, minthogy idegen anyag, holott a gyapjú az emberi bőrrel, főleg a benne elhelyezett szőrrel rokonképlet; különben azt igyekeztek bebizonyítani, hogy a gyapjú a testből elszálló rossz szagú gázakat nem veszi fel, sőt, hogy viselet közben ugyancsak a testből származó baczillus-űző (antiseptikus) anyaggal telik meg, a mely anyag ragadós betegségek, különösen kolera, tífusz, vérhas, himlő, vörheny és mások ellen megóv; a nedvesség iránt pedig úgy viselkedik a gyapjú, hogy oly mértékben adja tovább, a hogyan felveszi. Mindezt a gyapjú s általában az állati szőrből készített ruha javára magyarázták.
De, bármennyi jó tulajdonságát mutatták is ki a lennek és gyapjúnak, a pamut ellenállhatatlanul győzedelmeskedett, úgy hogy mai nap pl. a legszebb batiszt pamutból készül, holott azelőtt csakis tiszta lenfonalból szőtték; ugyanez mondható sokféle más szövetről (huckskins, cachemires), mely azelőtt tiszta gyapjúból, illetőleg legfinomabb kecskeszőrből készült; sőt atlaszt is készítenek pamutból, az úgynevezett színházi atlaszt, holott régen az atlasz és a selyem elválaszthatatlan volt. (1)
Miként láttuk, a pamut csakis gép segítségével tudott a többi fonó-szövő anyagokkal szembeszállni és győzedelmeskedni.
Ha a pamut fölkarolása és a gyáripar fellendülése a különböző népeknél arányosan és lassan terjedt volna, nem lett volna nagy baj; de egyoldalú és rohamos emelkedése mélyen és sokoldalúan nyúlt bele az államok, a népek és családok életébe s főleg a gazdasági és kereskedelmi állapotra rendkívül nagy hatással volt. Évezredes multtal kellett a népeknek szakítaniok és ez átalakulás nagy rázkódtatással járt; szinte az a látszatja, mintha az ember azzal az isteni szikrával, mely tulajdonképpen világító fáklyája és biztató vezére akar lenni, a gép feltalálásával üszköt, csóvát dobott volna saját házába, mely lángra lobbanván, most nagy pusztítást visz véghez a társadalomban. E pusztítás sokszor nagy nyomort hagy maga után, a melyből legtöbb azon munkásosztálynak jut, a melynek fonás-szövés a mestersége, a kenyérkeresete s a mely azért nem egy ízben fel is lázadt ellene. (2)
(1) Sajnos, hogy a pamutnak e rendkívül alkalmas feldolgozhatósága, főleg pedig olcsósága sok csalásra ad alkalmat, a melyet csakis mikroszkóppal lehet ellenőrizni; minden fajtájú rostnak ugyanis jellemző alakja van, melyet a szakember a mikroszkóp alatt azonnal megismer. Újabban más téren is alkalmazzák a pamutot, a mennyiben belőle salétromsavban es kénsavban való áztatással nitrocellulozát vagyis pyroxylint, tehát robbanó szert gyártanak. A pyroxylinnak étherben való oldata az úgynevezett kollodium, melyből apró léggömbök készülnek s a mely a fotografozásban és sebészetben is használatos. A pamutnövény levelei is használhatók; némely fajtáét (G. arboreum és religiosum) főzelékül használják; a többiekéi hánytató forrázatot adnak. Mióta a magvakban levő, olajhoz kötött festékanyagot el tudják távolítani, 15–18% olajat sajtolnak belőle, a mely olaj az iparban fontos.
(2) Így pl. 1704-ben megtámadták HARGREAWES-t, midőn a szövőgépet feltalálta. HARGREAWES Standhillban, Blackburn mellett, Angolországban lakván, leányával együtt szorgalmasan font s fonalakból szöveteket készített. Minthogy azonban ez a kereset igen fáradságos és keserves volt, azon törte a fejét, hogyan lehetne a megélhetést jobban biztosítani. Egy véletlenül fölfordult fonókerék adta meg a helyes eszmét s rövid idő mulva megszerkesztette az első fonógépet. Mikor társai megtudták, megrohanták a lakását s eltörték a fonógépét. HARGREAWES négy évvel később idegen segítséggel fonógyárat alapított s a munkások 1779-ben újra nekirontottak a gyárnak s a gépeket szét is zúzták.
Mikor MOLLER ANTAL 1586-ban Danzigban szalag gyártására alkalmas szövőszéket föltalált, megtámadták a felbőszült munkások, kik a géptől keresetüket féltették s a feltalálót a Visztulába dobták, a hol halálát lelte.
JOHN KAY, kinek a fonó-szövőipar terén nagy érdemei vannak s a ki 1730-ban fonógépet is feltalált, üldözőbe vették a munkások, úgy hogy az érdemes férfiú a legnagyobb nyomorba jutott s meg is halt. Hasonló sors érte JACQUARD KÁROLY-t, ki igen kitűnő szövőszéket talált fel. Ennek gépeit a nép az utczára hurczolta és eltörte, JACQUARD-ot pedig a Rhone-ba akarta dobni.
325
A sok gép, ideszámitva azokat is, melyek ugyanez időtájban más iparágban keletkeztek, úgy tűnik fel, mintha a mi korunk boldogtalanságát idézte volna elő, mintha az egész világot kimozdította volna régi nyugvó pontjából, mintha az eddigi nyugodt élet helyébe nyüzsgést s pénz után való határtalan sóvárgást eredményezett volna. (1) E lelketlen pénzszomj testvért testvér ellen, barátot barát ellen lázít s feldúlja a népek között a jó viszonyt, tehát nincs rajta áldás.
Valljuk be, hogy e keserves panaszban sok az igaz, de egyúttal azt is, hogy a gép nemcsak rombolt, hanem alkotott és alkot is s hogy tulajdonképpen csak oly munkát vett ki az ember kezéből, melyet a gép kisebb költséggel és sokkal rövidebb idő alatt sokkal jobban tud végezni, a mely gép munkájában azonban az ember segítsége és vezetése, tehát az emberi természethez illőbb tevékenység még mindig megmaradt. Az emberi foglalkozás és szorgalom tehát alantas munkától terelődött csak el, az ember fontosabb munkakörhöz jutott s ennek megfelelően többet is kell tanulnia s nagyobb értelmiségre szert tennie. Művelődés szempontjából tehát nagy haladást jelent a gép.
Bizonyos, hogy e válasz és magyarázat kibékítőleg hat. A főhiba csak az, hogy a viszonyok és a társadalom átalakulásával járó nagyarányú zavarok minden lépten-nyomon érezhetők.
Ezeket hazánkban is érezzük. itt is látjuk a gépek okozta forradalmat terjedni; látjuk, tapasztaljuk az átalakulás okozta bajokat, megdöbbenve látjuk egyik folyományaképp a kivándorlás terjedését – mi jajgatunk a régi jó idők elmulta fölött, egyébként pedig nem iparkodunk magunkat kellően és sikeresen áz új korba beleélni s ennek megfelelően czélszerű iparpártolással, kedvező kereskedelmi szerződésekkel stb. védekezni. Hozzájárul még az ország és a társadalom szegénysége s saját fonó-szövőiparunk kezdetleges volta. Így történik, hogy a ruházatnak 92%-a külföldről kerül hozzánk
(1) Az első kézi kötőgépet 1808-ban LE ROY találta föl Párisban. A hímzőgépet HEILMANN JOZUA találta föl 1829-ben. Sok mindenféle hiábavaló kisérlet után ifj. HOWE ELIAS-nak sikerült 1845-ben Cambridge-ben az első használható varrógépet elkészítenie.
326
s a külföldi termékek olcsóságukkal mindinkább hátra szorítják a kézműipar mellett azt az egyetlen háziipart, mely természetszerűleg fejlődött s a család egyik legfontosabb szükségletét látta el. E mellett kárba vész e háziiparra fordított idő, más háziipar fölkarolására pedig nem hajlandó a nép, de nincs is más fontos életszükséglet, mely házilag, illetőleg háziipar útján el volna látható s a mely a házi fonó-szövőipart pótolná. (1)
A mondottak után méltán aggodalommal nézünk a jövőbe s önkéntelenül feltolul a kérdés: vajjon hogyan fog e nagy probléma megoldódni?
Mit hoz a jövő, azt nem tudhatom; de annyi bizonyos, hogy nehéz időket élünk s még nehezebb jövőnek nézünk elébe. Mindamellett gyávaság volna, ha az ember nem remélné, hogy majd csak sikerül összeegyeztetni a gép munkáját és a gyári ipart a népek és a gyári munkások helyzetével; nevetséges volna, ha a géppel való munkát csak azért ítélnők el, minthogy igen kényes társadalmi kérdést idézett fel.
Mindenesetre bele kell törődnünk az új állapotba, mert az idő folyását megállítani nem lehet; meg kell gondolni, hogy a mai állapotok mellett a házi és a kézműipar nem tudná már az emberiséget sem mennyiségre, sem minőségre kielégíteni.
Minthogy az emberiséget nem lehet kényszeríteni, hogy a kezdetleges állapothoz visszatérjen, kénytelenek vagyunk a házilag készített szöveteket alárendelt czélokra felhasználni és gyárilag készített szövetekkel ruházkodva, a gép munkáját és hatalmát elismerni. Legalább itthon készüljön a szövet és a ruha is, ez lehet az első és legsürgősebb kivánság!
Ha a nehéz problémát sikerül a maga teljességében megoldani, ha sikerül a gép munkájának hatását az élet viszonyaival összhangzásba helyezni s a túlságos ellentétet kiegyenlíteni: a gép valóban az lesz, a minek lennie kell, azaz szerszám, melynek hivatása az embert hozzá illőbb munkához juttatni s a műveltséget emelni, akkor annak a forradalomnak, melyet az ember ruházkodása felidézett, áldásthozó gyümölcsei lesznek.
E rendkívül lényeges és nagyfontosságú kérdés az egész világot érdekli [érinti], de az összes népeket nem egyenlő mértékben; legkevésbbé bántja azokat a népeket, melyek a műveltség legalacsonyabb fokán állanak és melyek még jelenleg is úgy öltözködnek, mint a mai művelt ember 1000–2000 évvel ezelőtt.
(1) Hazánkba 1900-ban csak 56 millió korona értékű nyers pamut, de 170 millió korona értékű feldolgozott pamut került.
327
II. A papirosról.
Az emberi művelődés a szellemi munka eredménye, e szellemi munkának pedig a legfőbb élesztője a megélhetés gondja. Ez általánosan elismert tételből kiindulva, bizonyos, hogy az ember művelődése leginkább akkor vette kezdetét, midőn megélhetését biztosítandó, halászattal, vadászattal vagy állattenyésztéssel kezdett foglalkozni. Ekkor a fogalmak egész özöne támadt benne, mert tapasztalatai voltak; sáfárkodásának módja, eredménye állandóan foglalkoztatta elméjét. E szellemi munka közben önkéntelenül fölébred annak a szüksége, hogy egyik-másik fogalmat már csak emlékezet okáért is a maga, vagy az utókor számára megörökítsen.
Néhol színes vonásokkal, majd karczolással jelezte a fogalmakat; ha már arra alkalmas eszköze volt, botjába, a fa kérgébe, vagy csontba vágta (rótta), majd kőbe, barlang falába véste a fogalmaknak megfelelő jegyeket (fogalomjegyeket, ideogrammákat).
Ha a kezdet nehézségein túl volt, tökéletesedett a jelzés módja s azt az anyagot is megmunkálta, melyre fogalomjegyeit akarta felróvni. Így pl. simára véste és csiszolta a használandó követ; majd az ilyformán kapott nagy felszín mintájára apróbb, hordozható kőlapokat, agyagtáblákat is készített, a minek utolsó maradéka a mindinkább kiszoruló palatábla. Az idetartozó legrégibb emlékek kétségtelenül azok a kaldeai agyagtáblák (cserepek), melyeket Mezopotamiában (Babylon romjai alatt) fölfedeztek; ezek nemcsak arról nevezetesek, hogy Kr. e. néhány (3–4) ezer évvel készülték, hanem hogy rég eltűnt nemzeteknek nemcsak mindenféle ügyes-bajos dolgát, sőt nagyszerű irodalmát is megóvták az utókor számára. Ezekbe a cserepekbe keményebb tárgygyal karczolták, a puha agyagtáblába pedig valószínűleg nyomták ékalakú írásjegyeiket. (1)
Némely népek ólom-, bronztáblákon örökítették meg a fontosabb eseményeket. Így maradtak ránk a rómaiak idejéből bronz-táblák, melyek katonai okiratul szolgáltak. Az írásjelekkel ellátott két táblát hosszanti oldalán karikával összekötötték s a két lapot dróttal többszörösen körülvették.
(1) Az ebből a korból ránk maradt emlékekből többek közt azt is megtudjuk, hogy a régi Babylonia körülbelül 2000 éven át az Eufráttól a Földközi-tengerig terjedő rendezett jogállam volt s hogy ott az írás tudása rendkívül el volt terjedve. Sőt ez országban – DELITZSCH szerint – jól szervezett levél- és postaforgalom is volt.
328
A drót végeire viaszkpecsétet tettek, melybe a tanúk jeleiket nyomták. Írásjelekkel ellátott ólom- vagy ezüsttáblát a halottaknak is adtak a sírjába.
Általánosabban használt volt a fatábla, melyet viaszkréteggel vontak be; erre karczoltak egy eszközzel (a rómaiak stylusnak nevezték), mely egyik végén hegyes, másik végén lapos volt; a hegyes részszel karczolták, a lapossal pedig elsimították a felesleges, vagy hibás karczolást. A görögök deltion-, pyxion- vagy grammateion-nak, a rómaiak tabulae- vagy cerae-nak nevezték ezeket a táblákat- több tábla könyvszerűen összekötve volt a codex. (1) A viaszktáblákat olyformán is összekötötték, mint az okleveleket s táskába rejtve, függesztő készülék segítségével az övükön hordták. Ezek pótolták a mai jegyzőkönyveket. A viaszktáblák sok mindenféle czélra igen alkalmasak voltak, a miért néhol még a XVIII. században is használták. (2)
A papirusz és pergament. Hogy a régi művelt népek ezeket a többnyire kemény s használatra sem igen alkalmas író anyagokat könnyebb elbánású és összehajlítható anyagokkal iparkodtak pótolni, igen természetes, sőt némely népek csakis növények levelére, vagy más könnyen kezelhető növényrészre írtak.
Khinában legelőbb a bambusznád levelét használták az írás czéljára, e levelekre tüzes tűkkel írtak (WIESNER, Rohstoffe des Pflanzenreiches. II. k. 453.)
Indiában a legősibb idők óta pálmaleveleket használtak írásra; ily levelekre Ceylon szigetén még most is szokás írni; sőt az angol kormány Ceylon szigetén és Indiában megengedi, hogy pálmalevelekre írt leveleket a postahivatal is elfogadjon. HOERULE híres orientalista szerint Indiában a XVT. század közepéig úgyszólván kizárólag a talipot-pálma (Corypha umbraculifera) levelét (93. kép) használták; attólfogva sok helyen a palmyra-pálma (Borassus flabelliformis) használatos. A levélre szöggel karczolnak rá s hogy a karczolás észrevehető legyen, kormos kézzel vagy olajos koromba mártott rongygyal végig húznak rajta.
A régi görögökről és rómaiakról be van bizonyítva, hogy kisebb feljegyzésekre kártya nagyságú lapokat használtak, a melyek hársfa háncsának egymásra ragasztásából készültek.
Kasmirban a XVI. század közepéig nyírfakérget használtak az írás czéljaira.
Mikor KOLUMBUS-t harmadik amerikai útja alkalmával MONTEZUMA mexikói császár követei ajándékkal fölkeresték, a követek közt voltak olyanok is, kik pamutból készített szöveteken jegyezték fel és rajzolták le az európaiak
(1) A kéziratnak és könyvnek latin neve, a codex, bizonyára ettől származik. Összehajtható fatáblákat használtak HOMÉROSZ (Ilias, VI. 169.) szerint a görögök is. A görögök az írást γραφειν (azaz belekarczolni) igével fejezték ki, mely elnevezés tisztán a kezdetleges írásra, vagy rovásra vezethető vissza. (Ethnographia, 1903; DR. SEBESTYÉN GYULA, A rovás és rovásírás.)
(2) Valódi római viaszktáblákat Abrudbányán és Vöröspatakon a rómaiak művelte aranybányákban találtak. E táblák egy része a Magyar Nemzeti Múzeumban található. Az első táblát 1786-ban találták. (ÉRDY, De tabulis ceratis in Transsylvania repertis. Pesthini 1856.)
329
egyik-másik furcsaságát, hogy császárjuknak hívebben beszámolhassanak a hallottakról és látottakról.
93. kép. A talipot-pálma (Corypha umbraculifera).
Az egyiptomiak, kiknek kulturája az összes népeké közt talán a legrégibb, legősibb, ránk maradt emlékeiket faragott köveken, vagy téglákon
330
örökítették meg. Ezek mellett azonban igen korán alkalmasabb író anyagra is törekedtek, a melyet az egyik rendkívül nagyra becsült szent növényből, a papirusz-sásból sikerült előállítaniok.
94.kép. A papirusz-sás (Cyperus papyrus).
A papirusz-sás (Cyperus papyrus) régente Egyiptom deltájában (STRABO szerint India mocsaraiban is) tömegesen előfordult s 3–5 méter magasra nőve, erdőszerű előfordulásával (94. kép) korán kötötte le az ember figyelmét. (1) Nem volt a növénynek része, melyet gyakorlati czélokra fel nem használtak volna; sőt e növény magasztos és különleges czélokra is szolgált, így pl. ernyőszerű virágzatát templomok és istenszobrok legszebb díszének tartották; istenek, királyok és más érdemes férfiak számára papirusz-sásból fontak koszorút, az egyiptomi papok pedig csakis papiruszból készített czipőt viselhettek. E rendkívül fontos növény szárának belső részét is sok minden,
(1) A papirusz szó minden bizonynyal egyiptomi eredetű; némelyek szerint "fonó növényt", mások szerint "királyit" jelent.
331
félére, így orvosi czélokra, lámpabélnek használták; ugyancsak ebből az állományból készítették legfontosabb író anyagukat, a papiruszokat, melyek már THEOPHRASTUS idejében (τα βιβλια néven) világhírűek voltak. Ez a növény az írásra szükséges segédeszközt is adta, a mennyiben a virágzat hegyes burka tollként szolgált, melyből a papirusz-sás megszenesedett gyökeréből készült tinta folyt. (1) Ebből érthető, hogy a papirusz-sás a legrégibb feliratokban és emlékeken előfordul; különben is a virágzata az egyiptomi történelem kezdetét, az egész növény pedig a szellemi táplálékot jelzi.
Nagy hasznára való tekintetből nagy gonddal ápolták; azért terjedt el más vidékekre is, így különösen Szíriába, Szicziliába, Calabriába és más szomszéd országba. (2)
A papirusz Egyiptomnak főgazdasága volt; évenként nagy mennyiségűt vittek ki az országból s ez a kivitel évszázadokon át szakadatlanul folyt; egy alkalommal II. PTOLOMAEUS akasztotta meg, mikor csupa irigységből Pergamus uralkodóinak lehetetlenné akarta tenni, hogy könyvtárat alapítsanak. Ez a körülmény arra vezetett, hogy Kis-Ázsiában az állati bőröknek az írás czéljaira való kidolgozását tökéletesbítették, a mely állati bőröket pergament (kutyabőr) néven sokáig használták. (3)
Hogy mikor vette kezdetét Egyiptomban a papirusz gyártása, azt biztosan nem tudni. A papirusz-sásra vonatkozó emlékek körülbelül a Kr. e. 3500–3300 közti időbe vezetnek vissza. Ezek az emlékek azonban faliképeken a papirusz-sás aratását tüntetik fel, a nélkül, hogy a belőle készült író anyag készítése módját e]árulnák.
A gyártás módjáról szóló hírek PLINIUS-tól származnak. (Hist. nat. XIII. 11–17.); csakhogy az újabb vizsgálatok arra vallanak, hogy PLINIUS
(1) Írásra a nádat (Arundo donax) is használták (καλαμος), a mely egyik végén kihegyezve és hasítva volt. A török még most is nádtollal ír, a miért a tollat kalemnek (kalamos-tól) is nevezi.
De csak a szöveget írták fekete festékkel, a kikezdést vörössel (rubra), innen származik a rubrica szó.
(2) Jelenleg az északi szélesség 38 és a déli szélesség 26 fokáig van elterjedve.
(3) A régi zsidók DÁVID király idejében összegöngyölített állati (valészínűleg juh-) bőrüket használtak könyvnek. A kisázsiai jónok olyan birka- és kecskebőrt használtak, melyről csak a gyapjú, illetőleg a szőr volt levakarva. II. PTOLOMAEUS rendelete miatt Pergamus városában nagyobb tökéletességre emelkedett az e városról elnevezett pergament gyártása. A középkorban olasz és német pergamentet különböztettek meg; a német mindkét oldalán egyszinű volt, az olasz pedig egyik oldalán szürke vagy sárga, a másik oldalán krétával, vagy mészszel való bedörzsöléstől fehérszínű volt, a miért album-nak nevezték. A pergament készítése idővel külön iparosok (membranarius, német nyelven: Buchfeller) dolga volt. Ezeket a bőrüket még mai nap is szokás készíteni, a legtöbb azonban 1853. óta pamutpapirosból készüls ebben a minőségben jobb a bőrből készült pergamentnél, egyrészt mert nem rothad, és másrészt, mert a rovarok nem bántják. Ez az oka, hogy okiratokra, értékekre és sok más czélra szolgáló papirosok (kolbász-hüvely, dohány, zsír csomagolására, befőttes üvegek bekötésére valók) növényi pergamentből készülnek. Ugyancsak pergamentből készítenek géphajtószíjat, írótáblát, azonkívül alkalmas elefántcsont-, szaru-, halcsont-utánzatot.
332
leírása nem megbízható, a min egyébiránt nem is lehet csodálkozni, minthogy a gyártás módját titokban tartották.
PLINIUS szerint a papirusz gyártására a papirusz-sás szárának külső részei alatt levő háncsszerű hártyákat használták, a legújabb összehasonlító vizsgálatok pedig, melyeket régi papiruszokon és a nyers anyagon mikroszkóppal végeztek, arról győznek meg, hogy a növény szárának edénynyalábok átjárta belső részét használták. (1) A növény belső részéből szeleteket vágtak le, melyeket nedves deszkán egymás mellé, hosszanti szélén pedig kissé egymás fölé is tettek s búzaliszt-csirizzel megkentek; (2) miután az így kapott lapot összesajtolták, 90 foknyi szög alatt új sorban raktak reája lemezeket; ha még harmadik lemezréteg került rá, ez az elsővel párvonalosan haladt. Sajtolással és simogatással sima lapot kaptak, melyre írni lehetett. Ez volt a papirusz-egység (selis), mely magában véve alig volt használatban; rendesen többet illesztettek egymáshoz, össze is göngyölték, így keletkezett a papirusz jellemző alakja: a tekercs. (3)
Ritkán ív-alakot is adtak a papirusznak, melyet az állami gyár bélyegével ellátva bocsátottak árúba. (4)
PLINIUS (Hist. nat. XIII. 12.) szerint azokat a papiruszokat, a melyeket csakis szent dolgok feljegyzésére használtak, szentnek, vagyis hieraticá-nak nevezték.
A római hódoltság tartama alatt Alexandria volt a gyártás középpontja s az állam a monopoliumot eleinte busás pénzen vállalkozóknak adta bérbe, később pedig saját kezelésébe vette.
A papirusz gyártása Rómában is igen elterjedt. A legjobb római papiruszt császár-papirusznak nevezték; volt AUGUSZTUS császárról, valamint feleségéről, Liviá-ról, elnevezett papirusz is.
TIBERIUS császár alatt egyszer nem termett papirusz-sás, minek következtében a papiruszban nagy hiány támadt. Ekkor bizottságot neveztek ki, mely a papirusz használására őrködött. A rómaiak a szükséges nyersanyag legnagyobb részét Egyiptomból hozatták, úgy hogy az egyiptomi termesztők kénye-kedvétől függött e nevezetes író anyag ára. (5)
A papirusz gyártása újabb lendületet vett, midőn az arabok Egyiptomot elfoglalták; ők is kincstári kezelésbe vették s bizonyos jelzésekkel s a
(1) WIESNER, Die Rohstoffe des Pflanzenreiches, 460. oldal és M. SEUBERT, Allgemeine Waarenkunde II. 453. old.
(2) Régi hírek szerint csupán nílusi vizet használtak e czélra; WIESNER vizsgálatai alapján azonban valószínű, hogy búzaliszt-csirizzel ragasztották össze a lemezeket.
(3) A tekercseket elzárható tokban tartották. Ily tokot látni egy herculanumi fali festményen Clio lábánál; a női alak fölemelt balkezében félig nyitott papirusz-tekercs van, melyen e szavak olvashatók: Clio a történelmet tanítja.
(4) Terjedelmök nem volt egyforma, hosszúságuk rendszerint 55 cm volt, szélességök 16–39 cm között változott.
(5) A rómaiak a papiruszt chartá-nak nevezték, mely név mai nap is sok fontos okiratban (pl. charta magna) előfordul.
333
Koránból vett szent mondásokkal látták el, mely utóbbiak miatt II. JUSTINIANUS császár egy alkalommal a kalifánál panaszt tett, hogy a keresztény hitelveket sértik, minek következtében 694-ben a két uralkodó közt heves levélváltás fejlődött, mely avval végződött, hogy a papirusz kivitelét eltiltották.
Tetőpontra emelkedett a papirusz-gyártás a IX. században; azontúl mindinkább hanyatlott, a minősége is folyton alábbszállt, úgy hogy sokszor többre becsülték a régi papiruszokat, s vagy üresen maradt hátlapjokra írtak, vagy lemosták az írást s úgy írtak rájok. (1)
A papirusznak általában az volt a hibája, hogy a szeletek széleiben sűrűbben végigfutó edénynyaláboktól többé-kevésbbé merev és kis mértékben hajlékony volt, főleg ha három, egymásra merőlegesen álló lemezrétegből készült, a mely rétegek kissé gondatlanabb készítés mellett el is váltak egymástól.
Ezeknek a körülményeknek, valamint annak, hogy úgy a papiruszról, valamint a pergamentről az írás nyom nélkül lekarczolható, illetőleg lemosható, továbbá, hogy mindkét író anyag rendkívül drága volt, tulajdonítandó, hogy mind ez író anyagokat alkalmasabb és olcsóbb anyag könnyen szoríthatta ki.
Ez az íróanyag volt a papiros; feltalálói a khinaiak, tőlük tanulták el az arabok.
Az arab papiros. A papirosról a legújabb időig az a nézet volt, hogyaz arabok legelőbb pamutból készítették s hogy még csak a XII., némely forrás szerint, a XIII. században sikerült rongyból, főleg lenvászonrongyból minden kívánalomnak megfelelő papirost előállítani s hogy feltalálói olaszok és németek voltak.
E felfogást az El-Fajum vidékén (Egyiptomban) talált okirattár íróanyagával minden kétséget kizáróan megdöntötték. Ugyanis 1877–1878-ban történt, hogy arab parasztok ásás közben a mai El-Fajum közelében, a régi krokodilváros (Krokodilopolis, vagy Arsinoe) helyén épületromokra akadtak s tovább kutatván, rendkívül sok darabból álló eredeti okirattárt fedeztek fel. Minthogy az egyiptomi parasztok igen jól tudják, hogy az európaiak mily mesés összegeket fizetnek az ákom-bákommal teleírt régiségekért, nem is jelentették be az esetet a hatóságnak, hanem azon voltak, hogy a talált kincset maguk értékesítsék. Így került a gyűjtemény egy része a kairói bazárba, onnan franczia, német és angol gyűjteményekbe. GRAF műkereskedő ezt megtudván, utána járt a dolognak s sikerült még több, mint 100,000 drbot az okirat-gyűjteményből megvennie; tőle RAINER főherczeg vette meg,
(1) A papiruszok nagy számáról az a körülmény is tanuskodik, hogy rendkívül nagy számban maradtak ránk; ezek az emlékek hol tulajdonosaikról (pl. Papyrus Rainer, Papyrus Ebers, Papyrus Harris stb.), hol megfejtőikről neveztetnek el. A legnagyobb gyűjtemények Londonban, Berlinben, Leidenben, Párisban, Bécsben stb. találhatók. Az alexandriai állam-könyvtár állítólag 700,000 teleírt papirusz-tekercsből állott.
334
a ki Bécsben külön helyiségben elhelyezvén, tudományos feldolgozását és értékesítését tudósokra bízta.
A vizsgálatok KARABAŰEK tanár vezetése mellett megindultak s már eddig is sok nevezetes eredményre vezettek.(1)
Ez, a maga nemében páratlan okirattár, mely az egyiptomi történelemben Kr. e. a XIV., Kr. u. pedig szintén a XIV. századig terjed, a mely tehát körülbelül 2700 év történetéről ad felvilágosítást, ránk nézve azért érdemel figyelmet, minthogy a tíz nyelven írott okiratok nemcsak papiruszra, hanem cserépre, fára, pergamentre, viaszktáblára, sőt valódi papirosra is vannak írva; ez utóbbi író anyag pedig a Kr. u. IX. századból származik. Ezt a papirost WIESNER tanár megvizsgálván, arról győződött meg, hogy a legtöbb len- és kenderrostból készült s hogy csak egyik-másikban lehetett pamutszálakat kimutatni.
Ebből tehát bizonyos, hogy az arabok, e kornak egyetlen művelt tényezői, már a IX. században valódi len-papirost gyártottak.
Nézzük már most, hogyan jutottak az arabok erre a találmányra. E kérdés érdekességét emeli az a történelmi igazság, hogy Khinában, a papiros eredeti hazájában, még csak Kr. u. 940-ben használtak először rongyot a papirosgyártásra, tehát oly időben, mikor az arab, vagyis a foszlatott rongyból készített papiros Európában és a Keleten már ismeretes volt (KARABAŰEK, Das arabische Papier. 31 old.).
Miként az ázsiai szigetvilág lakosai a papiros-szederfa (Broussonetia papyrifera) háncsából ütögetéssel papirost tudnak előállítani, (2) a mely anyag más alkalmasabb ruházati anyag hiányában, vagy akár kényelmi szempontból, még mai nap is ruházatul szolgál, bizonyára így tettek a khinaiak is. A khinaiak nem ismerték a pamutnövényt, úgyszintén a lent, legelő hiányában juhtenyésztésük sem volt, s általában szűkölködtek ruházati anyagokban. Ily kényszerkörülmények hatására jöttek rá még Kr. e. 2700-ban a selyemlepke tenyésztésére és a selyemnek ruházati czélokra való felhasználására; ugyane viszonyok terelték bizonyára még régebben arra, hogy a papirosszederfából (96. kép) papirost állítsanak elő, s vele ruházkodjanak. E papirossal való ruházkodás legkezdetlegesebb fokán a dél-ázsiai szigetvilágon még mai nap is dívik; Khinában, Japánban, sőt Perzsiában azonban a selyemből,
(1) E vizsgálatok haladásáról és eredményéről egyes folyóiratokban, így pl. az Oesterreichische Monatschrift für den Orient-ben, főleg azonban a KARABAČEK szerkesztésével RAINER fóherczeg költségén megjelenő: Mittheilungen aus der Sammlung der Papyrus Rainer czímű gyűjteményes munkában olvashatni.
(2) A Fidsi-szigeteken a malo-fa kérgét lehántják s addig áztatják vízben, míg a kéreg külső hasznavehetetlen része le nem válik. A puha háncsból két darabot hosszában egymásra tesznek s harántul rovátkolt fával addig ütögetik, míg a benne levő ragadós anyagtól össze nem tapad; az igy keletkező papiros igen erős és szövetkülsejű. Az eredeti háncs az ütögetéstől jóval megnyúlik; a papiroslapokat csirízzel ragasztják össze, ha hosszabb darabra van szükség.
335
96. kép. A papiros-szederfa (Broussonetia papyrifera) ága.
pamutból, jutából és más anyagokból készített ruha mellett jelenleg leginkább csak a szegényeknél található, kik a papirosruhát pirosra festik, hogy annál feltűnőbbek legyenek azok számára, kik észre akarják venni. E szerint Khinában ősidők óta fontos a papiros; ugyanez mondható Koreáról, hol nemcsak mindenféle ruhát, kalapot, zsebkendőt készítenek belőle, hanem ablaküveg helyett, padolatnak és sok más gyakorlati czélra használják.
Hogy Khinában a papiros nemcsak gyakorlati, hanem író czélokra is szolgált, az az ország ősrégi kulturáiából önként következik s ha mindamellett a történelmi hírek a papiros feltalálását még csak HAN-HO-TI császár földművelésügyi miniszter-ének tulajdonítják, a ki Kr. e. 93-ben, más forrás szerint, 103-ben élt, ez nem vonatkozhatik másra, mint a papirosgyártás tökéletesbítésére.
A khinaiak legrégibb papirosa tehát kétségtelen a papirosszederfa háncsából készült; ez a papiros rendkívül puha, hajlítható, mindamellett szilárd, úgy hogy nemcsak ruházati czélokra, hanem bőr helyett bugyellárisnak, toknak, tárczának, edénynek, szőnyegnek, legyezőnek, ernyőnek stb. felhasználható; e papiros katonai és túrista-térképekre is igen alkalmas, mert az ily térké-
336
pet nem szükséges vászonra felhúzni. Készítenek papirost a bambusznád fiatal szárából, a fűnemű pamutnövény (Gossypium herbaceum) ágaiból, a rizs szalmájából stb. Mindez anyagokból készült papiros a föntemlített jó tulajdonságok mellett még felette könnyű is. (1)
Hogy a khinaiak nagy leleményességet tanusítottak a papiros készítésében, erről tanuskodik az a körülmény, hogy nemcsak az előbb említett anyagokból, hanem a 2–4 m magasra növő bokorszerű aráliából (Aralia papyrifera) olyformán tudnak papirost készíteni, mint az egyiptomiak a papirusz-sásból. E növénynek ugyanis, akárcsak a minálunk előforduló bodza-fának, igen könnyű és fehér bélállománya van, melyből csavar-vonalban finom szeletet vágnak; e szelet összesajtolva, 17–30 cm hosszú és 12 cm széles papiroslemezt ad; ez papier de riz (Reispapier) néven ismeretes. (2) E bársonyszerű tapintású papirosból virágot készítenek; azonkívül lithografiára, rézmetszetre használják.
A mondottakhól érthető, hogy Khinában időszámításunk első éveiben már külön iparosok foglalkoztak papiros készítésével; e mellett szól az a körülmény is, hogy a Han-dinasztia Kr. u. a III. században 30,000 műből álló könyvtárt alapított és hogy attólfogva az alkirályi városokban is kezdtek könyvtárt állítani.
Mikor egy alkalommal a Khina szomszédságában lakó turkesztáni fejedelmek egymással harczba elegyedtek, egyikök a khinai császártól kért segítséget. A khinai csapatok azonban megverettek (Kr. u. 751.); a győztes üldözőbe vette a khinaiakat s sokakat elfogott közülök. A Szamarkandba hozott khinai foglyok közt voltak papiroskészítők is, kik mesterségüket idegenben is folytatták; minthogy azonban Szamarkandban s általában a régi Choraszanban (a Nap országában) kevés volt a papiroskészítésre alkalmas anyag és még len sem nőtt, valószínű, hogy használt ruhadarabokból vett rostokat használtak papiroskészitésre.
Sokáig titokban tartották Szamarkandban a papirosgyártást, míg csak az errefelé kalandozó arabok meg nem ismerték, a kik azután nyugatfelé elterjesztették. Az első papirosgyárat Bagdadban állították fel. (3) Attólfogva gyorsan terjedt a papiros, úgy hogy már 794 körül HARUN AL RASID (4) alatt kiszorította az arab hivatalokból mind a papiruszt, mind pedig a pergamentet. Ettőlfogva gyors egymásutánban keletkeztek a papirosgyárak, így Hierapolisban (görög néven Bombyke), Damaszkusban, (5) Jemenben (Arábiában), Tiberiásban, Palesztinában stb.
(1) 96 drb bizonyos nagyságú papiros csak 100 g súlyú, holott ugyanilyen nagyságú legfinomabb levélpapiros 150 g-ot nyom.
(2) Ezt a papirost DR. LIVINGSTONE hozta először Európába 1804-ben; a legtöbb Formosa szigetéről kerül kereskedésbe.
(3) Bagdad lett egyúttal az arab tudományos kutatás első székhelye, az ő hanyatlásával emelkedett Nisabur, Bokhara, Aleppo, Hamadan stb.
(4) HARUN AL RASID (786–809) több könyvtárt is alapított.
(5) A damaszkusi papiros charta damascena néven igen híres volt.
337
Egyiptomban rövid idő alatt nagy mértéket öltött a papirosgyártás, minthogy e czélra alkalmas anyag, különösen len nagy mennyiségben volt. A XI. században annyi papiros készült már Egyiptomban, hogy a kereskedők árúikat papirosba csomagoiták. Sőt ABD-EL-LATIF nevű arab orvos, a ki 1200-ban Egyiptomban járt, azt mondja, hogy a fellahok és beduinok a sírkamarákat kikutatják, hogy a mumiákat borító vásznat, a mely mind lenrostból készült, saját ruházatukra felhasználják, vagy pedig a papiroskészítőnek eladják. Az egyiptomi papirosnak sokáig igen jó híre volt. Általában az egyiptomi papiros-ipar fejlettségére vall, hogy más-más czélra más-más papirost készítettek: más papiroson kellett a kalifának, máson az emirnek írni; a legfontosabb állami okiratokra a legtökéletesebb tummar-papirost használták. Az úgynevezett madárpapirosból 6.1 cm széles és 9.2 cm hosszú darabot a postagalamb szárnyára kötöttek, a melylyel három postaállomásnyira röpült; ez volt a levélpapiros.
Az el-fajumvidéki okirattárban, az úgynevezett Papyrus RAINER között előforduló papiros szerkezetéből arra lehet következtetni, hogy az arabok a papiros előállítása dolgában már a IX. században azon a fokon voltak, mint a középkorban, sőt a gépek feltalálásáig Európában: a rongyot előbb zúzták, majd malomkővel aprították s a finom foszlányokból készített pépet sűrű dróthálóval emelték ki a vizeskádból; a merítőnek nevezett drótháló karimájának magasságától függött a papiros vastagsága. Miután a víz a szitából lefolyt, búzakeményítőből készített csirizzel állandósították a lapot, majd szárították és sajtolták – s a papiros megvolt. (1) Ez új papirosnak jó tulajdonsága, hogy olcsósága mellett könnyen hajlítható, továbbá, hogy igen tartós, különösen, ha tiszta czellulozából áll s az enyvezés állati enyvvel történik – végre, hogy az írást nem lehet róla nyom nélkül eltávolítani.
A mórok útján Fezbe, Tripoliszba s Spanyolországba is került a papiros es a gyártása. Valencia gyárai Pergamo de pano néven egész Európát ellátták papirossal. A párisi udvari könyvtárnak legrégibb (1050-ből való) kézirata valenciai papiroson készült. (2)
Az arab papiros Itáliában is hamar kiszorította a pergamentet, a viaszktáblát és a papiruszt. Ez országban a XIV. században sok papirosgyár volt már s a gyárosok nagy kereskedést űztek a papírossal.
Olaszországból Európa közép- és északi részeibe is eljutott a papiros gyártása.
Nagy lendületet vett a papirosgyártás a XV. században a könyvnyomtatás feltalálásával, főleg pedig a reformáczióval beálló általános szellemi
(1) Ha nagyobb papirosra volt szükség, több ívet ragasztottak össze. Midőn pl. BEIBARS szultán 1262-ben egy mongol khánhoz köriratot intézett, 70 bagdadi ívből 57 méter papirost ragasztottak össze.
(2) A régebbi hírek szerint pamutból készölt a valenciai papiros, valószinű azonban, hogy a mikroszkópi vizsgálat itt is rongyból, főleg lenrongyból készített papirost állapítana meg.
338
fellendülés alkalmával. Ettőlfogva az iratok és a könyvek már nem tartoztak a ritkaságokhoz s mindinkább általánosabbak lettek.
A papirosipar fejlődését csak egyes háborúk zavarták meg; ez mondható különösen a harminczéves háborúról, mely az angol, franczia és holland papirosipar javára vált; a westfáliai béke (1648) óta azonban a papirosgyártás terén ismét Németország vette át a vezető szerepet. Hazánkban 1514-ben Prászmárban keletkezett az első papirosmalom; CSIZER LÁSZLÓ poprádi gyára 1693-ban alakult. A XVIII. században a gváraknak egész sora keletkezett. (1)
A papirosipar további fejlődésére nagy hatással voltak a különböző gépek, melyek idővel a papirosgyártás munkálatait egyszerűsítetták, gyorsították és a papirost még olcsóbbá tették.
A munkálatok sorrendjét tekintve, első helyen emlitendő az a gép, mely a rongyot finom foszlányokra szétoszlatja. Kezdetben mozsarakban, majd kézi-, végre vizi malmokban végezték ezt a munkát. A malomszerű berendezést Hollandiában tökéletesítették; ott épült az úgynevezett rongyőrlő malom, melyet most általánosan használnak s Hollandiáról "hollandi"-nak neveznek.
Még nagyobb jelentőségű volt a papirosgép, melylyel különböző szélesságű és tetszés szerinti hosszúságú papiros állítható elő, holott régente kis íveket kellett összeragasztani, ha nagyobb papirosra volt szükség. E nevezetes gépet RORERT LAJOS papirosmalmi művezető találta föl Essone-ban, Páris mellett 1799-ben; ám a francziák nem méltatták figyelmükre az ő munkáját, úgy hogy találmányát Angolországban érvényesítette; még csak 1815-ben vezették be Francziaországban, 4 évvel rá Németországban s ugyane század vége felé Magyarországon (Péterfalván 1880-ban, Hermaneczen 1893-ban).
E két legnevezetesebb gépen kívül minden egyes részletmunkára külön gépet találtak fel, úgy hogy a papirosgyári munkásra mai nap úgyszólván csak a gépekre való felügyelet maradt.
A folyton emelkedő papirosszükséglet és a tömeges gyártás rendkívül megnehezítette a szükséges nyers anyag, a rongy, beszerzését. Eleinte úgy váltek e bajon segíteni, hogy minden papirosgyárnak külön rongyszedő területet biztosítottak, idővel azonban ez sem elégített ki, s a rongy ára rendkívül emelkedett. Ennek hatása alatt mindinkább érvényesült az a törekvés, hogy rongyot pótló anyagot keressenek.
E törekvésről a papirgyártáshoz nem is értő KELLER GOTTLIEB FRIGYES Heinichenben, Szászországban, szintén olvasott s egészen önkénytelenül a darázsfészkére gondolván, a mely papirosszerű fészket e rovarok a fa összerágott forgácsaiból készítik, az az eszméje támadt: nem lehetne-e a
(1) Kis-Szeben, Diósgyőr, Tiszolcz, Zólyom-Lipcse, Borgóprund, Nadabula. A fiumei gyár 1828-ban, a hermaneczi 1829-ben, a körmöczbányai 1830-ban, a nagy-szlabosi 1842-ben, a zernesti 1845-ben keletkezett.
339
fa rostjait szintén a papirosgyártás czéljaira felhasználni. Legelőbb azon törte a fejét, hogyan lehetne legalkalmasabban a fa anyagát finom foszlányokra aprítani. Mindjárt az első kisérlete, melyet köszörűkövön tett, bevált; folytatván kísérleteit, enyves vízben főzte a kapott finom rostokat, s mikor főzés közben véletlenül a fazékból egy csomó faanyag kifrecscsent s az abrosz a nedvességet felszívta, örömmel látta a kisérletező, hogy helyes úton jár. Fődolga volt már most, hogy találmányát értékesítse: az első finomra köszörült, papirosnak való faanyagot 1845-ben egy alt-chemnitzi papirosgyárnak adta el.
Eleinte rongygyal keverten használták a köszörült faanyagot a papirosgyártásban; nemsokára UNGERER-nek sikerült chemiai úton olyan faanyagot kászitenie, mely egymagában is használható papirosgyártásra. Azóta Európa legtöbb országában nagyban folyik már a fából való papirosgyártás. E czélra leginkább puha- és fehérfájú fákat, így pl. lucz-, jegenvefenyőt, rezgőnyárfát, úgyszintén erdei fenyőt, juhar- és hársfát használnak. (1)
A sejtanyag (czelluloza) önálló előállítása szintén ez időbe esik; ezt az anyagot ugyancsak fából, csakhogy chemiai úton állítják elő, s a finom papiros készítésében szintén nagyfontosságú.
Egyéb fontos anyagok közül, melyek a rongyot pótolják, fontosak: a szalma, a kukoricza héjlevelei, a juta (azaz több Corchorus-faj), az alfafű (a Stipa, vagy Macrochloa tenacissima) stb.
A különböző pótló anyagból más-más fajta papirost készítenek: így pl. a rizs szalmájából készített papiros közt legrégibb a khinai tarka papiros; az alfa-fűből a legszilárdabb bankjegy és legfinomabb levélpapiros kászül. Újabban a fák lehullott lombját is felhasználják papiroskészítésre. Amerikában dohánykocsánból és manilla-kenderből készítenek papirost, mely szivarkahüvelyekre igen alkalmas; ez a papiros szín és szag dolgában a dohány levelére emlékeztet.
Bizonyos, hogy a különböző czélokra szánt papiros sok mindenféle növénynek nem is nagyon tartós és hosszú rostjaiból állítható elő; úgy, hogy a növények rostjai a papirosgyártásra sokkal általánosabban használhatók fel, mint fonás-szövésre.
E körülmény-re már a XVIII. század közepén rájött I. C. SCHÄFFER, ki ebben az irányban igen messze terjedő kísérleteket tett s különböző növények rostjaiból papirost készítve, az eredményről egyik művében számolt be; ha a tőle felsorolt növények közül csak az eddig említetteket használják, ennek oka az, hogy a mai gyártás főleg olcsóságra törekszik. Ez okból szükséges, hogy az anyag nagy tömegben és könnyen szerezhető legyen;
(1) Mai nap már rendkívül felkarolták a faanyagot a fát különböző módon, zúzással, csiszolással finomra aprítják s aztán sok vízzel péppé alakítják. Újabb időben sok mindenféle tárgy készül az úgynevezett papiros-masszából, így pl. ablakkeret, bábu, fogantyú, képráma, sőt egész ház is.
340
a másik föltétel, hogy az anyagot könnyen lehessen fehéríteni, továbbá, hogy puha s finom rostú legyen stb. E részben a sorrend a következő: első helyen áll a pamut és a len rostja, utána következik a kender, juta, alfa-fű, fa- és szalma-czelluloza, papiermaché, gyapjú, selyem.
A papiros gyártására szükséges anyag bőven van a növényvilágban; a gyárakban gőzerővel dolgoznak a különböző gépek; e mellett azonban sok helyt még most is dívik a kézi merítőháló, mely alig különbözik valamivel attól, a melyet ezelőtt körülbelül 600–800 évvel használtak. A munkás merít a kádban levő anyagkészletből, a víz lefolyik s a finom rostok egyenletesen eloszolva a szitán, adják a papirost. Az ily papirost utólagosan szokás enyvezni; ha géppel készítik a papirost, a kádban levő anyagkészletben jelen van a gyanta vagy enyv, mely a növényi sejtek nedvszivó erejét csökkenti s az írást lehetővé teszi. (1)
A papirosgyártás az idők folyamán óriási arányokat öltött. Körülbelül 5000 millió kilogrammra tehető az egész világon gyártott papiros mennyisége, a mely azonban nem egyenletesen oszlik meg az országok közt s sok millió embert foglalkoztat. Papirosgyártás tekintetében Németország jar elől évenként 730 millió kilogrammal, a legfinomabb papiros Angolországból kerül, harmadik helyen áll Francziország 350 milló kg-mal, utána következik Ausztria és Magyarország 257.3 millió kg-mal, a miből Magyarországra csak 38.3 millió kg esik (ennek 2/5 része papirosanyag (2)); Olaszországban 200 millió kg, Oroszországban 108 millió kg, Romániában 4 millió kg, az amerikai Egyesült-Államokban 190, Japánban 24, Angol-Indiában 10 millió kg papirost és papirosanyagot gyártanak. (3)
Ám a papiros elhasználása tekintetében is nagy eltérések vannak az országok közt. A legtöbb papirost Angolország használja el, hol minden lakosra évenként 6 kg papiros esik, utána következik Németország 5 1/2 kg-mal; az Északamerikai Egyesült-Államokban 5 kg, Francziaországban 4 kg, Ausztriában és Magyarországon 2.5 kg papirost használ el évenként egy-egy lakos.
(1) Csak a tisztán czellulozából készült és azonfelül enyvezett papiros tartós; mihelyt a pépbe földes anyagot, gipszet, fareszeléket stb. adnak, alábbszáll a papiros értéke és tartóssága. Az ily papiros gyorsan elsárgul (oxidálódik). Nedvesség, továbbá oly világítás, melyben kivált ibolyaszinű sugarak vannak, így az elektromos világítás is, elősegíti a sárgulást s evvel együtt a papiros végleges elmállását. Ezért a legtöbb államban pontosan meghatározott anyagokból készül a papiros.
(2) A Magyarországra vonatkozó adat 1898-ból való, azóta 10–15%-kal emelkedett a gyártás, úgy hogy jelenleg 42 millió kilogrammra tehető s 12.5 millió korona értéket képvisel. E mellett 18.5 millió korona értékű papirost és papirosárút hoznak be a külföldről; hazánkból pedig főleg chemiai úton fából előállított papirosanyagot visznek ki körülbelül 2 millió korona értékben. Hazánkba a legtöbb papiros Ausztriából kerül, de ez ország is bevitelre szorul. Az 1878-iki statisztika szerint Ausztria-Magyarország 22 millió kg papirost volt kénytelen behozni.
(3) HOFMANN, Praktisches Handbuch der Papierfabrikation.
341
E rengeteg mennyiségű papirosnak nagy része gyakorlati czélokra szolgál; így pl. különösen a kartonokat ipari, főleg könyvkötői és iparművészeti czélokra használják, továbbá házakat fednek velök. Minthogy a papirosanyagnak különböző alakot lehet adni s minthogy az így gyártott tárgyak igen tömöttek és sok anyagnak áthatatlanok s mindamellett kis fajsulyuak: sokfélére használják is őket, úgy hogy alig múlik el év, hogy újabb és újabb alkalmazásban ne kerülne forgalomba a papirosanyag. Ez az oka, hogy újabban a papirosnak olyan nagy jelentőséget adnak, mint a vasnak.
Még fontosabb a papiros, mint olyan anyag, mely kiválóan alkalmas gondolatok, tapasztalatok megörökítésére és továbbadására. Ezt már a régiek is belátták; ezért az írott szónak az összes régi népeknél úgyszólván a szentség jelleme volt; minden nép abban a tudatban élt, hogy nagy hatalom rejlik az írásjelekkel megörökített gondolatban. Már PLINIUS mondja, hogy csak a papirusz tette lehetővé, hogy az ember gondolata, vagy mindaz, a mit az emberiség véghezvitt, megörökíttessék az emberiség okulására.
