IV. RÉSZ.
A NÖVÉNYEK AZ EMBER HITÉLETÉBEN.
Mithologiai tájékoztató.
Még mai nap is vannak népek, kiknek semmi vallásos fogalmaik nincsenek s a kik ennélfogva állatok módjára csupán mindennapi szükségleteik ellátásával törődnek; ilyen vagy hasonló állapotban lehettek hajdan a mai művelt népek is. Mikor a kezdetleges népek állatiasságukból kivetkőztek, azaz eszmélni kezdtek, legelőbb környezetük tárgyait vették észre s arra törekedtek, hogy azokat meg is értsék. Leginkább feltűntek nekik a legfeltűnőbb természeti tárgyak és jelenségek. A Napot, melynek éltető melege nélkül nem tudtak volna megélni, a Holdat, mely a titokzatos éjszakát megvilágítja, a derült és felhős eget, a csillagokat, a körülöttük és mellettük végbemenőkkel együtt legkevésbbé értették meg, azért csudálták meg legjobban; mert "semmi sem alkalmasabb – úgymond CSENGERY – egyszerű, természeti állapotban levő ember csodálkozását s azt a félelmet és tiszteletet, mely a vallás kútfejét teszi, annyira felkelteni. mint a látható ég, a menny a ragyogó égi testekkel. A mennyből hallatszik a dörgés, ott czikáznak az ijesztő villámok, onnan ragyog az éjszaki fény, ott keletkezik a hó, az eső, a jég, a zivatar, annyi jótékony és félelmetes tünemény, mind megannyi megfoghatatlan dolog, rettegett vagy hálával fogadott csuda a természet fiára nézve". Így jöhetett létre az égi testek tisztelete, az úgynevezett sabaismus, mely alapját adta a legrégibb tudománynak: a csillagászatnak s a mely egyúttal a csillagjóslásra is alkalmat nyujtott.
A természet világából sok mást is vett észre az ember, de a keveset s azt is állapotához híven, gyermekiesen értette és értelmezte. Különösen az ragadta meg figyelmét s foglalkoztatta érzelmeit, a mi az ő akaratának nem engedelmeskedik; ilyenek a hullámzó tenger, az emésztő láng, a termékeny föld hatalmas folyóival, rémes zuhatagaival, magas hegységeivel, sötét erdeivel, vadaival, a növényvilágnak évenként ismétlődő elhervadása és eltűnése, majd feltámadása: mind megannyi félelmes hatalom a nyers természeti emberre nézve, a melyek imádásra késztik őt.
A dolog természetéből folyt tehát, hogy a menny és az égi testek imádását lassanként az általános természetimádás váltotta föl.
A látottak, a tapasztaltak idővel gondolatokat ébresztettek az emberben. A hol mozgást látott, életet is vélt látni, másképp nem tudta magának megmagyarázni; az égen nyugvó Napot a levegőben lebegő madárral, a víz tükrén nyugvó hattyúval, vagy tüzes kerékkel hasonlítja össze (1); az üvöltő szélvészt ragadozó állatnak képzeli, a fehér felhő báránynyájnak (bárányfelhő) tűnik fel a pásztornépnek, az esőfelhőt tejökkel tápláló teheneknek tartja a földművelő, a szél kergette felhőt üldözött vadnak tekinti a vadász-nép, a sötét zivatarfelhő pedig tűzokádó sárkánynyá lesz. A mennydörgésben a szekér zörgését, vagy a bika bömbölését véli hallani az egyszerű ember, a czikázó villámot tüzes kígyónak tartotta, a lecsapó villám pedig villogó lándsának tűnt fel neki. Hasonlóképen életet látott a földön: a tenger hullámait száguldó lovakkal hasonlította össze, (2) az erdő fái közt, a folyó és forrás körül, még a Nap sugarában is, továbbá a fa lombjának zúgásában, a forrás csörgedezésében, az esőben, a jó és rossz kedvben, a betegségekben tevékenységet s azt végző szellemi életet vélt látni.
Így jött létre a jó és rossz szellemekben való hit: az egész természet és minden megnyilvánulása hemzsegett a szellemektől, bizonyos isteni lényektől (démonoktól).
Az ember gyermek-állapotának megfelelt rendkívül nagy képzelő tehetsége; előtte az óriás fogalma természetes volt, hisz a sziklacsúcsoknak, a hegyormoknak a sötétben ilyen a képök, hasonlóképpen a törpe, a nimfa, az ördög fogalma szintén természetes volt neki. Ez az úgynevezett samanismus.
A fejlődés további folyamán egyes szellemek a többiek közül kiváltak a népek tudatában; ezek lettek az istenek, melyek lassan-lassan erkölcsi személyekké domborodtak ki, a kiket azokkal a tulajdonságokkal láttak el s a tökéletesség azon fokára emeltek, a milyenek az illető népek fölfogásának megfeleltek. Minthogy azonban a népek az elvont fogalmakat sohasem szerették, kezdettől fogva azon voltak, hogy a fogalmat valami tárgyhoz kössék, hogy a fogalomnak alakot adjanak. Ez alakok eleinte kövek, fák, vagy más tárgyak voltak; midőn azonban a népek öntudata élénkebbé lett, emberi alakot adtak az isteneknek. Ekkor a természetben mindenütt az emberit keresték s a hol nem találták, ott beleköltötték, beleképzelték. (3)
(1) A későbbi időben az ég istene szemének fogták fel a Napot. A régi parasztházak ormán levő egyes nyilások, vagy szemre emlékeztető rajzok a Napisten szemét, vagy magát a Napistent jelzik.
(2) Ezért volt a görögöknél Poszeidon a tenger s egyúttal a lótenyésztés istene.
(3) Így pl. a görög a becsapó villámot Zeus bosszúálló ostorának tekintette. Ilyformán keletkezett a Daphne-mithosz; a Nap ugyanis az égbolton mutatkozván, visszaszorította a hajnalpirt, vagy más szóval Apollo, mint a Nap istene, üldözőbe veszi a nimfát (Daphnét); a nimfa kerüli Apollót, de az isten utoléri s babérfává változtatja.
Ekkor vette kezdetét a mithosz; idővel hagyomány, babona fűződött hozzá, s így szállt nemzedékről-nemzedékre, századokon sőt évezredeken keresztül. Körülbelül ez a fejlődés útja.
Szerencsés az a nemzet, melynek idejekorán akadt költője, vagy történetírója, a ki a mithoszokat, hagyományokat s általában a régi emlékeket akár naiv époszban, akár mondagyűjteményhen megörökítette!
Ilyenformán képzeljük egyik-másik ősi nép hitéletének s az isteni hatalom fogalmának keletkezését.
Némely nép fejlődésében az egész föntebb vázolt mithologiai kialakulást ki lehet mutatni, mint pl. a görögöknél; más nép egy bizonyos fokon megállapodott, mint pl. a magyar, a démonok kultuszánál, a samanismusnál; annyi azonban bizonyos, hogy minden népnek hol több, hol kevesebb, a természetvallásnak megfelelő mithologiai fogalmai voltak, valamint az is bizonyos, hogy e mithologiai fogalmak, képzetek az illető nép sajátlagos jellemvonásával, a vidék természeti és más viszonyaival szoros kapcsolatban állanak. Igen szépen fejezi ki ezt KANDRA KABOS, mondván: "Az ős hitregetan egy nemzet esze- és szívejárásának föliratos emlékköve, s egyszersmind jelleme- és lelkületének kidomborodása. Valamely ősnép sem rosszabb, sem jobb, mint nemzeti istenei, vagy meg fordítva: istenei jóság tekintetében nem különbek nálánál."
I. A finn-ugor népek és a magyar mithologiai növényei.
Térjünk át a magyar mithologia növényeire; nézzük, mily növényeket vontak őseink vallásuk körébe és mily fogalmakat fűztek hozzájuk.
Ám e téren kilátásaink nem nagyon biztatók; ennek oka, hogy a magyarnak egyáltalán alig van mithologiája. A magyarok mithologiai emlékei, hagyományai elmosódottak, elhomályosodottak, mert, miképpen KANDRA mondja: "Mentől nagyobb utat teszen meg valamely folyó, annál messzebb vetődik a forrástól, melynek csöppjei még a harmattal vetekednek tisztaságban és üdeségben. Van a forrás vizéből a folyamban, de már annyira vegyülékesen és föleresztve, hogy többé a különválasztás gondolatnak is merész lenne".
Hol volt hát a forrás, a melyből az ősmagyarok "a faji szellem első italát merítették", hol első meséik elhangzottak, hol első hitregéik keletkeztek?
NÉGYESSY LÁSZLÓ szavaival következőleg felelek: "Az Altáji hegyek vidékén lakott négy-öt ezer évvel ezelőtt azon nép, melynek nyelve nekünk nagyanyai nyelvünk vala s mely bennünket nagy nyelvcsaládnak tőn közelebbi vagy távolabbi rokonává." E közös forrásból, az altáji nyelvcsaládból, egymás után rajzottak a különböző népek: egyrészt a mandsu-tunguz, mongol, török és szamojéd, mint külön ág, másrészt mint ötödik ág, az ural-altáji népcsalád nyugati, vagyis ugor ágához tartozó népek: a finn,
mordvin, cseremisz, lapp, vogul, osztják és magyar. Ez ugor népek időszámításunk első századaiban lehúzódtak az Ural-hegység lejtőiről s a mai Oroszországban, a Balti-tenger szomszédságáig elterülő széles vidéken telepedtek le.
Az ugor népcsalád szétszóródott; a finnek, észtek és lappok északnyugatra húzódtak a tenger felé, a magyarok pedig délfelé vették útjokat, míg végre a jelenlegi hazát foglalták el.
Azon sok száz év eseményei és viszontagságai, a melyek a pogány magyaroknak oroszországi bolyongásai, majd az új haza meghódítása, végre a keresztény hit fölvétele óta a nemzet gondolkodására, lelki életére, szokásaira, intézményeire hatással voltak, halálos csapást mértek a mult hagyományaira, emlékeire, melyeket sem költő, sem történetíró meg nem örökített.
E sajnálatos helyzet kedvezőbbre fordult, mikor a magyar nép rokonságára és eredetére vonatkozó kutatások a föntidézett eredményeket megállapították. Ettőlfogva a magyarok ősvallására vonatkozó emlékeknek felkutatása és megállapítása is serényen halad előre. Minthogy minden kétséget kizáróan be van bizonyítva, hogy a magyarok a finn és egyéb rokon törzsek közelében, sőt társaságában élték le ifjú korukat, így a hagyományok után való kutatás a finn, vogul, votják stb. nép felé terelte a kutatók figyelmét. Az említett népek némelyikénél még mai nap is megtalálhatni a legősibb intézményeket, a mennyiben még mindig pogány isteneiknek áldoznak; mások felvették ugyan a kereszténységet, minthogy azonban a külső hatásnak kevésbbé voltak kitéve, megtartották az ősi hagyományokat, sőt a finnek ősi emlékei 1835, illetőleg 1848 óta a "Kalevala" czímű nemzeti époszban vannak összegyűjtve.
Ezért van az, hogy a tudósok ez emlékeket közös forrásnak tekintik kivált a voguloknak a világ teremtéséről szóló mondáját és a finnek nemzeti époszát, a "Kalevalát", sokat mondó és sok tekintetben közös ősvallási régiségnek mondják, a mely régiségekről RÉTHY LÁSZLÓ azt vallja, hogy két ezer év előtti időkbe varázsolnak vissza bennünket, mikor a világnak más képe volt, mint ma. Ekként "csak az ugor testvérnépek hitregés mondái segítségével lehetséges, hogy őseink gondolatvilágába magunkat beleéljük és vallási birodalmunkat bezarándokoljuk." (KANDRA).
Ez alapból kiindulva, számos tudós fáradozik és kutatja a magyarok ősvallásának elmosódott emlékeit. E tudósok közt KANDRA az, ki az eddig ismeretes anyagot áttekinthetővé tette; az ő "Magyar mythologiája – szolgál nekem is alapul, mikor a magyar mithologia növényeiről akarok megemlékezni.
A világ és a növényzet teremtésére vonatkozó emlékek. A "Kalevala" részletesen foglalkozik a világ és kivált a növényzet teremtésével; a vogulok híres teremtő mondájában azonban, valamint azon magyar hagyományokban, melyek a világ teremtésére vonatkoznak, alig van szó növényzetről.
Vizsgáljuk a "Kalevalának" erre vonatkozó részét.
Az öreg "Väjnáä", vagy teljes néven "Väjnämöjnen", a víz asszonyának gyermeke, megjelenvén az édes anyja alkotta kopár, rideg földön, meg akarta teremteni a növényvilágot. Mialatt ezen tanakodik, ott terem egy "Szampsza" nevű piczi gyermek s mindenféle magot vet a megfelelő talajba:
|
Nyírfát vet a nyirkos völgybe, |
A magvak mind kikeltek, a növények gyümölcse is jó volt,
|
Meddőn csak a tölgy van maga |
Még egy hét mulva is úgy van a tölgy, Isten fája foganatlan. Ekkor "Väjnä" öt vízbeli fehér népet látott, a mint füvet vágnak és a harmatperjét (Drosera) pusztítják; erre a tengerből egy óriás jön elő s a szénát, melyet leányokkal gyűjtettek, a tűzre veti. A széna elégett s
|
Hamu ottan nagy halomban, |
Megvolt az Isten fája, a tölgy, de oly nagy volt, hogy a Nap sugarait elnyelte; a kedves Hold szelíd fényét föltartóztatta s az öreg "Väjnä"-nek újra volt oka töprengeni, tépelődni: vajjon ki fogja a remek tölgyet legyőzni? Az öreg "Väjnä" anyjához fordul, a víz asszonyához s segítséget kér. Erre egy ökör-pata nagyságú emberke jelenik meg, majd nemsokára több öl magasságú ember-szörnynyé lesz s fejszével ront neki a fának:
|
Harmadszor, hogy hozzálát, |
A hány forgács széjjelesett, mind bűvös erőt nyujtott. Mihelyt a gonosz fa megdőlt, napos lett ismét a táj, a felhők bátran futkoshattak, minden fa, berek és erdő zöld díszt öltött, a földre fű kél, "aranyos a rét virággal". Meddőn csak az árpa van még. Erre a jó öreg "Väjnä" tétova [ide-oda] jár s két igen szép életmagot talál. Azután egy czinke tanácsára kiirtotta az erdőséget s elvetette az árpamagvakat. Az irtáson csak egy fát hagyott a madaraknak menedékül, a nyirfát. Ettőlfogva a nyirfa "Väjnä"-nek sokban van segítségére és hasznára s kiváltságos fa lett. A növényvilágnak ilyetén való teremtése kétségtelenül egyik legérdekesebb részlete a műnek. Azon körülmény, hogy galagonyát szent helyekre vet, azért érdekes, mert bizonyítja, hogy a finnek galagonyával kerítették be istentiszteletnek szánt helyeiket. Legsajátságosabbak azonban az Isten fájáról, a tölgy létrejöttéről mondottak, a melyek bizonyára indogermán hatásra vezethetők vissza.
Evvel szemben nézzük a magyar emlékeket!
Azon magyar hitregék, a melyek a föld és az ember keletkezéséről szólnak, a növényekre vonatkozólag igen keveset nyujtanak; e mondákban az ördög működik mint Teremtő, de helyébe Szt.-Péter, Jézus és mások is lépnek.
A búza teremtéséről következő monda szól: Mikor az Úr-Isten megteremtette a világot, meg a búzát is, arra ment Szt.-Péter. Azt mondja Szt. Péter: Uram-teremtőm, hát ez mi lesz? ez nem olyan, mint a többi! Azt mondja az Úr-Isten: nohát legyen búza! s ráadta az áldást. Erre azt mondja a búza: "De elvetnek"! Felelt az Úr-Isten: Szaporodj! "Hideget, meleget szenvedek!" – Felel az Úr-Isten: Szaporodj! "Ázok-fázok!" Felel az Ur-Isten: Szaporodj! stb.
Egy torontáli hagyomány szerint az ördög csinálta az első malmot. De azért az ördög jóval több rossznak az okozója. Azelőtt nem káromkodtak az emberek; hanem mikor egyszer a gazda embernek annyi gabonája termett, hogy nem bírta eladni, az ördög megtanította az embert pálinkát főzni; a pálinkán aztán összevesztek az emberek, egyik ember a másikat agyonütötte, akkor kapott az ördög lelket.
Az ördög találta ki a pipát, kártyát, puskát, meg a korcsmát.
Ez adomaszerű hagyományban mi az ősi, mi tudható be a keresztény, vagy más hatásnak, nem tartozik ránk; annyi igaz, hogy e néhány adat is nagy mértékben elmosódott s a "Kalevala" idézett részéhez képest szinte elvész.
Érdekes, hogy a sör föltalálása a finn "Kalevalában", a mordvinok, votjákok és magyarok hagyományaiban is sokban egyezik s rendesen a vízözönről szóló mondával kapcsolatos. Isten megparancsolta Noénak, hogy készítsen bárkát, de ne mondja meg senkinek, hogy mit csinál. Javában folyt a munka s az ördög mindenáron meg akarta tudni, hová jár Noé? Mikor már más csel nem használt, babonaságot készíttetett Noé feleségével
árpából meg komlóból, hogy azután itassa meg Noéval, úgy majd nem tudja elkészíteni a bárkát. Száz év mulva végre elkészült a bárka. Az esőzés megindult s negyven nap és negyven éjjel tartott. Mikor végre a kibocsátott galamb olaj-ágat hozott, Noé kiment a bárkából s vesszőt szedett össze, hogy a víz apadását megjelölje. Abból a sok leszúrt vesszőből támadt a szőlő; így lett Noénak szőlőskertje. A pipát meg azért rendelte az Úr-Isten, hogy tűzzel fog a világ elveszni.
Az ősi magyar istenekkel, jó és rossz szellemekkel kapcsolatos növényemlékek. A magyar ősvallás, miként már említettem, a démonok kultusza volt, csakhogy a kialakulás megkezdődött volt már; ennek megfelel, hogy előttük az isten fogalma nem volt idegen, sőt KANDRA mithologiájában egész sor oly növényt sorol el, a melyek valamely ősi istennel vannak vonatkozásban; ilyen pl. az Isten fája (Artemisia Abrotanum), Isten haragja, vagy csikorka (Gratiola officinalis), Isten nyila (Szádor, Orobanche) stb. De az elnevezés okáról, a vonatkozás mibenlétéről mit sem tudunk.
A magyarok ősvallásában a tündérek tisztelete nagyon fontos volt. E jó szellemekkel el volt árasztva az egész látható és láthatatlan világ: minden állatnak, minden növénynek megvolt a maga védő tündére. Különösen a magyar mesék bővelkednek tündérekben, melyeknek nefelejcset megszégyenítő szemük és más szépségeik vannak; a regékből azt is megtudjuk tündéreinkről, hogy éjjeli tánczaikban lépteik nyomán virágok nyílnak. Ha meséink tündérei felsőbb erő következtében kővé, kígyóvá, vízi szörnyeteggé, liliommá, rózsává, rozmaringgá varázslódnak, mindig egy önfeláldozó hős kell hozzá, hogy az átok alól feloldódjanak. Tündérország rétjein aranyvirág nyílik, aranyparipa legelész, a fákon arany-alma, körte, szilva s mindenféle drága gyümölcs nő; köröskörül a hegyek mind gyémántból valók. Ily tündérországok a mese szerint nemcsak a föld hátán vannak, hanem a föld belsejében, sőt a vizekben is. A tündérek korával a magyar aranykor összeesik; e boldog korszakban a Csallóköz "arany-kert" volt, ugyanilyen kert volt Hontmegyében; minden ilyen vidéknek megvan a maga tündérlakása, a forrásokban olvasztott arany folydogál, zöldelő borostyán övedzi a piruló narancsokat, szagos balzsamfák illatoznak, sűrű czédrusfák nyujtanak hűs árnyékot. Aranybokrok közt tündérpalota fénylik. A madarak réz-, ezüst- és aranyerdőben röpködnek. Ilyen díszes volt a tündérek aranykertje.
A mennyországra vonatkozó hagyományok hasonló növénydíszt tartalmaznak. Íme, mily ragyogó képet varázsol elő a népköltészet; csupa fény, csupa dísz. Bízvást mondhatni, hogy az ezeregyéjszaka bűvös regéivel bátran kiállja a versenyt s ez elragadó kép főtényezője a legragyogóbb növényzet.
Hogy a növényvilággal, kivált az erdei fákkal kapcsolatban az ősi magyaroknak külön fatündéreik voltak, arról az a körülmény tanuskodik,
hogy a Kalevala XIV. runójában részletesen szól róluk s hogy hasonló emlékek egyes magyar nevekben a leghatározottabban kimutathatók. A nevezett tündérek az erdő és vadászat istenének, Tápió-nak a családjához tartoztak a fenyő-, boróka-, berkenye- és zelnicze-fatündérek valának. Ez ősi erdei isten egyetlen magyar emlékei a Pest-megye területén előforduló Tápió folyó, továbbá több község neve, pl. Tápió-Bicse, Tápió-Györgye, Tápió-Szt.-Márton stb.
E jóindulatú tündéreken kívül félig ártalmas és rossz szellemeket is ismert a magyar ősvallás, melyek mind többé-kevésbbé a növényvilággal kerültek össze.
Így a levegő urai s félig ártalmas szellemei, a garabonczosok, melyek számát a néphit 12-re teszi, rozmaringerdőben, fellegek közt laktak.
Az e fajta szellemekhez az úgynevezett vadöreg, vagy erdei csoda is tartozott, a mely – a kalotaszegi néphit szerint – a rengetegekben lakik s az erdők és vadak felett őrködik, sőt a favágást is tilalmazza. Ez őrizetre szükség volt, minthogy az ős fölfogás szerint a fákban is szellemek laktak. E hit más népeknél is előfordult (hamadryadok a görögöknél) s nem egy művésznek kedves tárgyul szolgált. Vagy képzelhetni-e kedvesebb képet: kivágva terülnek el az óriás fák; halálukat a kis tündérek siratják, kiknek – nem tudni mióta – lakást adtak volt. E kép czime "Az erdő halála". A vadöreg, vagy erdei csoda másutt is kisért: a favágók az erdőben való munkájok befejeztével a favágás helyén rendesen egy darab fát, vagy tőkét hagynak hatra az "erdei csoda" számára, hogy hazatértökben ne bántsa őket. Oly erdei helyen, hol favágás közben több ízben szerencsétlenség történt, a favágók ruhadarabokat aggatnak a fákra azon hiszemben, hogy a míg a fán csüngnek, nem éri őket baj.
Rossz szellem lehetett a hinár is. A hinár vízi rém volt, erre lehet a hinár-szólásmódnak sokféle alkalmazásából és gyakori kelendőségéből következtetni, pl. beleesett a hinárba; kihúzták a hinárból; kiszedték a hinárból; benne van a hinárban; hinárba szedni (ránczba szedni); belekerült a hinárba; nehezen úszik, vagy vergődött ki a hinárból. A hinárnak a nép fantáziájában tehát olyan mithologiai szörnyetegnek kellett lenni, minő a rómaiak Scyllája és Charybdise volt. "A hinár – vésztői öreg csősz elbeszélése szerint – vízi rém, tulajdonképpen azonban nem más, mint nagyterjedelmű vízi fű; a víz vagy áradás szokta magával hozni; a víz színéhez közel messzire elnyúlik és kedve telik benne, ha a jószágot vagy gyermeket a vízbe fojtja." Nincs kizárva, "hogy az Alföldnek régi mocsaraiban kiszáradás előtt tömérdek és különféle hinár hatalmasodott el, hogy a vízi rém fantáziája, a vízi labirinthus, a hinár veszedelmessége éppen az Alföldön keletkezett s ivadékról ivadékra átszármazott, azután tovább terjedt az országban". Vajjon Ázsiából ismerték-e őseink a hinárt? ez a közlöttek alapján meg nem állapítható, de nem is valószínű; mindannak daczára van mithologiai becse. A Balaton hinárja
(97. kép), a Potamotogeton perfoliatus, némely helyen annyira elhatalmasodott, hogy nemcsak a fürdőzést, hanem a csónakázást is veszélyezteti.
97. kép. A balatoni hinár (Potamogeton perfoliatus).
A rossz szellemek sorában a boszorkányok rendkívül nevezetesek az ősvallásban. A fejökön való átbukással pocsolyává alakulnak át, sőt arany-körtefává is. Legfontosabb tevékenységök Szt.-György napjára esett, ekkor volt gellérthegyi gyűlésük, ekkor történt a harmatgyűjtés, virágszedés.
Már az eddigiekből is látjuk, hogy az ősmagyarok az egész természetet szellemektől megelevenítvén, a növényzet körül is érvényesítették fantáziájukat; különösen az tűnik szembe, hogy a jó szellemeket (a tündéreket)
a lehető legdíszesebb virágokkal, továbbá arany-, ezüst-, réz- és más díszes erdővel látták el.
A fák az ősi magyar istentiszteletben. Elhagyva az ősi istenek és démonok homályos területét, nézzük csak ősvallásunk isteni tiszteletét, illetőleg a helyeit. Igaz, hogy e tekintetben alig van valami biztos támaszunk, de saját emlékeinken kívül az északi rokonnépek után is indulunk.
Melyek hát a mi saját emlékeink? Semmi egyéb, mint egyes hegyek és kutak, községek neve, ezeken kívül egyes királyoknak a pogány vallásgyakorlás ellen kiadott rendeletei. Vegyük őket sorba rövidesen!
Első sorban Bálvány és Bálványos nevű helységeink jönnek tekintetbe, hol az ősi időben közös áldozó helyek lehettek. Az áldozó helyekre vonatkozólag a -fa és -egyház végzetű helynevek ig figyelmet érdemelnek. Ilyenek Pl. András-fa, Balázs-fa, mely szókban a fa erdőt is jelent. Egyházfa, Sáregyháza stb. helységnevekben az egy annyit is jelent, mint szent. Igy az erdők, fák az ősi istentisztelet helyeinek legfontosabb kellékei voltak.
Az ősvallás áldozó helyeinek kell sok különös alakú és ősi elnevezésű hegyrészt és ormot is tekinteni, minők pl. Áldomás feje, Hegyes kő, Fejér kő, Istenkelete (Szilágy-Somló mellett) stb.
Istenkelete azért is nevezetes, mert a monda szerint Istenkeletén pillanták meg a honfoglaló magyarok legelőbb Erdély fölött a Napot s hogy nagy munkájukban segítse, e helyen áldoztak. Az odavaló ember még ma is, ha e hegyet bejárja, valami rongyot aggat egy fára, hogy az ördög szét ne tépje.
E szerint minden áldozó helyen fontos volt a fa s igen sok körül valami helység keletkezett. A hol a mai Beéli apátság áll, ott az ősvallásnak szent ligete volt. Ennek körében nem volt szabad a vadakat megölni, ha csak nem az istenség áldozatául. SZENT ISTVÁN egy rendeletben megalapítván az apátságot, egyúttal eltiltotta a pogány isteni tiszteletet. A pogány szentély helyére került a kolostor, a liget környékén lőtt vad azontúlra is nagyrészt az apátságot illette.
De nemcsak a szárazföldön voltak áldozó helyek, hanem vizek mellett is s ezekhez is tartozott a fa; emléköket az "Áldó-kút" és "Szent-kút" helységnevek örökítik meg. Például hadd szolgáljon a következő: Ipoly-Födémes közelében van egy forrás, melynek vizétől meggyógyul a szemölcs és egyéb kinövés. A forrás mellett levő fára a meggyógyultak rongyokat és hajfürtöt aggatnak.
Más példa: Csobánka falutól félórányira egy kis erdő szélén van a "Szentkút".
A kutat környező bokrokon mindenféle ruhadarabok, rongyok, gyermekruha-részek, kivált fejre valók, köztük csinos, színes hímzésű, egészen új fejkötők hevernek; mindezek a környékbeli nép ajándékai, mely sokszor ájtatoskodik itt és sok bajban, kivált női- és gyermekbetegségekben a kút vizétől vár gyógyulást és erősen bízik csodaerejében.
Régebben, nagyon régen nem rongyokat, vagy kis ruhákat áldoztak ily helyeken a vízi isteneknek, hanem állatokat, sőt embereket is; erre már legfeljebb meséink és mondáink emlékeznek.
A mit Födémesről és Szent-kútról említettem, hozzá hasonló sok van Magyarországon. (1) Mai nap már biztosra vehetjük, hogy mindazon helyeken, hol források mellett fákon, vagy bokrokon rongyokat találunk, az őskor egy-egy szentélye előtt állunk, persze, ha a többi viszonyok is egyeznek.
Mind e helyeken, hol őseink áldoztak, a legszentebb helyet a szent fa adta. Vajjon inkább egyes fát vagy erdőt, tisztást vagy ligetet kell-e rajta érteni, erre nézve bizonyos, hogy eleinte erdők, erdők tisztásai, végre egyes fák jöhettek tekintetbe.
Ez áldozó helyek közül egyik-másik még a kereszténységben sem szűnt meg szenthely lenni, hanem mint monostoros egyház továbbra is nagy föld ura s nagy terület fölött a vallási élet irányadó központja maradt. Ilyen volt a Beéli apátság is, melyről előbb megemlékeztem.
Már az eddig említettek is világosan szólnak a mellett, hogy az ősmagyaroknál a szent fák nagyon fontosak voltak; szinte felesleges még más bizonyítékokkal, így pl. SZENT LÁSZLÓ király egyik törvényével előhozakodni, a mely többek közt így szól: "Ha ki a pogányok módjára kutaknál áldozik, vagy fáknál és forrásoknál és köveknél áldozatokat mutat be, váltsa meg ökörrel vétségét". A SZENT LÁSZLÓ idejében tartott szabolcsi zsinat ugyancsak eltiltja, hogy valaki kutak, források, kövek (lapides) előtt és fák alatt tegyen áldozatot. (Corpus juris hung. Dad. Decr. I. Cap. XXII.).
Az a kérdés merül már most föl: vajjon mi jelentősége volt a szent fának az isteni tiszteleten? E részben alig van valami határozott adatunk az ősmagyarokra vonatkozólag. A Vata-féle pogány lázadás és pogány áldozat leírása, továbbá a szt-galleni monostor följegyzései a 926-ik évről az egyedüli, de igen zavaros emlékek, úgy hogy e tekintetben csakis a rokon népeknek még most is divó szokása, vagy élő hagyományai vannak segítségünkre.
A kutatók biztosra veszik, hogy a mordvinoknál (a Volga és déli Ural közt) szokásos eljárás az ősmagyarokra nézve is vonatkozik.
Nem tartozik ide az egész istenitisztelet lefolyását leírni, azért csak annyit említek belőle, a mennyi a szent fákra vonatkozik és esetleg más növényt, vagy növényi terméket érint.
Az áldozati ünnep éjjelén a táltos (pap) észrevétlenül az áldozóhelyre megy, fölmegy a szent fára s a lombok közt látatlanná teszi magát.
Az ünnep elérkeztével megnépesedik a szent fa melléke, áldozati étellel, itallal; némely része, különösen a tésztaneműek, hársfa-háncs segítségével a szent fára vannak erősítve. A törzsfőnök a szent-fa alatt foglal helyet,
(1) A ki ez iránt érdeklődik, az "Ethnographia" czímű folyóiratban (V. évfolyam) részletesen olvashat róla.
tőle jobbra kerülnek a férfiak, balra a nők, a kik a szentelni való ételeket is hozták. Az egész gyülekezet nyugatra fordul arczával. A táltost nem látni a szent fán, ott imádkozik, onnan intézi az isteni tisztelet nagy részét.
Miután a táltos több ízben majd a földre, majd a fa alatti emelvényre lejött s ismét a fára visszament, végül az öreg-istenhez, a Nap-istenhez fordul s következőképen fejezi be imáját: "Föld-isten, termeszsz gabonát, zabot, tatárkát, kölest. Lásd, lásd, lásd szörnyű hatalmas Föld-isten!"
Majd az egész gyülekezet főhajtással üdvözli a szent fát. Ezután a táltos ismét könyörög az istenekhez: "... irgalmazz nekünk! ... adj sok fát! ... sok hársfa kérget! ... lakást! ... épületfát! ... hársfát!"
Erre egy szent kanálnyi sört önt a szent fa tövére; azután a bekerített helyben levő minden többi fa tövét megöntözi s gondja van rá, hogy minden fanemnek jusson egy kevés az áldozati sörből.
A mordvin áldozóhelyek szentélye a táltos szent fája; a votjákok (Perm, Kazán, Vjatka vidékén) áldozóhelyein mindenkinek megvan a maga fája, mely előtt isteni tisztelet vagy áldozat alkalmával imádkozni leginkább foganatos.
Hogy ez nálunk sem volt másképpen, arra nézve elegendő újra rámutatnunk a néphit babonás áldozataira, melyeket a fáknak hoz, hogy egészséget nyerjen s bizonyos bajtól szabaduljon.
Bizonyos, hogy a fák, valamint az ősmagyaroknak, úgy az összes atyafi-népeknek rendkívül fontos tényezői voltak; erre vall a következő tényállás is: a szamojédoknak, osztjákoknak és Szibéria némely nomád törzsének az a szokása, hogy a hol egy kis fenyves ligetet találnak, vallásos érzelemmel közelednek hozzá s ott állítják föl bálványaikat. Nyilvánvaló, hogy az erdők természetes szent helyek az altáji törzsek fölfogásában. De szentek a fák is, mert lakóhelyei a használni és ártani egyaránt hajlandó szellemeknek.
Az ősvallás gyógyító növényei. Isteni tiszteletről lévén szó, fel kell említenem a betegek gyógyítását is, mert az ősök hiedelme szerint a betegségeket is isteni lények (rossz szellemek) okozták, ennélfogva a gyógyítás is a rossz szellemek elűzéséből állott, tehát vallásos gyakorlat természetével bírt s a papság teendője volt. E szerint az ősök papjai nemcsak papi, hanem orvosi teendőket is végeztek s egyúttal varázslók (samánok) is voltak. Az orvosi teendők azonban a gyakorlati életben a két nem között oszlottak meg, minek megfelelően férfi és női javasokat lehet megkülönböztetni. Szinte természetes, hogy a növényvilág e téren nagy tényező volt s hogy ennélfogva számos érdekes adatot remélhetünk. Azonban mindazon növényeket fölsorolni, melyekkel az ősök gyógyítottak, meglehetősen fölösleges, mert a füvek gyógyító erejére nézve leginkább az a samán felfogás érvényesült, "hogy nem elég nekem pl. azt tudnom, hogy micsoda füvek milyen alkal-
mazása gyógyítja meg a sebet: azt nekem el is kell mondanom, mikor alkalmazom a füveket, mert a szók ereje, nem a füvek ereje gyógyít". A démonokat, melyek a beteget gyötörték, a testből ki kellett űzni, vagy pedig megkérlelni. Így tehát a megigézés, ráolvasás, a bűbájolás voltak a legfontosább tényezők. Az őseredeti magyar gyógyító növények száma igen nagy, de e növényekről a puszta mithologiai névnél többet nem igen tudunk, a hozzájuk fűződő hítregék majdnem kivétel nélkül eltűntek, sőt még ősi alkalmazásuk módja is elmosódott. Hadd mutassak be néhányat közülök!
Aranynyal versengő (vére-hullató, vére-hulló, Chelidonium majus, gödincs, fecskefű), a nép szömölcs és terjedő sömör elvesztésére használja nedvét.
Bába ire (tömjén, pimpinella, Pimpinella saxifraga, bába írja), kenőcsnek alkalmazták. A mely dajkának elakadt a teje, csak a mellén kell e füvet hordania s 6 óra alatt annyira megjön a teje, hogy a füvet kénytelen eldobni.
Boldogasszony rózsája (fülbecsavaró, rózsás fülfű, rózsás kövirózsa, Sempervivum tectorum). Levelei régóta orvosság hírében állnak. Háztetőn szokták tenyészteni. Azért is mithoszszerű, mert villámhárítónak tartják, a miért mennydörgőfűnek is nevezik.
Csaba-íre fű (Poterium sanguisorba és P. polygonum). Gyengén összehúzó hatása van, a sebek gyógyulását segíti elő. A monda szerint CSABA vezér ezzel állítá talpra elhullott vitézeit. A "Hún utódok"-ban így szól a monda:
|
És hogy népét hadra intse |
Ezerjófű, vagy fokhagyma illatú fű (Diclamnus albus). "Az nillal által lőttetett szarvas ezerjófűvel szokta magát orvosolni."
Keresztes-fű (keresztes tarnics, Gentiana cruciata). E növényről (98. kép) CLUSIUS botanikus könyvében ez olvasható: "Beszélik, hogy Szt. László király idejében egész Magyarországon rettenetes ragály (pestis) dühöngött. A király pedig megnyerte imájával istent, hogy a ragálynak gyógyítója azon növény legyen, melyet fölfelé lőtt nyila estében eltalál, ez pedig a keresztes tarnics volt, a melylyel azután alattvalóit a nyavalyától megszabadította". E növényt SZT. LÁSZLÓ királyról Szent László füvének is nevezik. Ugyane tárgyat ARANY JÁNOS is feldolgozta "Szt. László füve" czímű költeményében.
E hat növény azon számos növény közül való, melyeknek mithologiai becsük van s mely növények a népmonda szerint Szt. György napján, vagy a napfordulat nagy éjszakáján megszólalnak s titkos erejüket megnyilatkoztatják.
Hogy a jelzett ős-orvosságok még mai nap is használatosak, mindenki tudja; hisz' minden vidéknek megvan a maga javasasszonya, uruzsló, kuruzsló, vénasszony, banya néven; ők gyűjtik a bajban hathatós füveket, őrzik a jobbulás igézetes szavait, főzik a gyógyítás vagy rontás bűbájos keverékét. Nemcsak asszonyjavasok vannak ám, de férfijavasok is; ezek csak a használó szerek titkait őrzik, a tudós asszonyok a rontás mesterségéhez is értenek.
98. kép. Keresztes fa (Gentiana cruciata).
Meséink sokat beszélnek megbűvölt, elátkozott királyfiról és leányról, de az élő hagyománynak is van tudomása olyan öregasszonyokról, "vén banyák"-ról, kik a "megcsináláshoz", vagy rontáshoz értenek.
A fák közül a fűzfa, bodzafa, nyárfa, jegenyefa és fagyal (Ligustrum) fordul elő a népies orvostanban. E fák közül kettőnek: a fűzfának és bodzának megvan a maga hitregéje is. A fűzfáról azt tartják a palóczok: "Azért hathatós a fűzfa, mer' fűzfavesszeőkvel verték meg valamikor az Isten testyit, má' pegyig mindaz, a mivel az Istent bántották, ez emmi orvosságaónk". Ha a széki palóczot a hideg leli, egész bizalommal megy a fűzfához s fölajánlja neki baját.
A bodzafa meg éppen az ördög fája. Egy erdélyi monda következőképpen szól: "Mikor Isten a világot teremtette, az ördög végignézte, hogyan alkotja az egyes állatokat. Egyszer haza szaladt és mikorára visszatért Istenhez, látta, hogy az állatok, melyek azelőtt mozdulatlanul hevertek, most mozognak, esznek, isznak, szóval élnek." "Hogy csináltad te ezt?" – kérdé az ördög az Úristent. "Beléjök leheltem", – mondá Isten és mutatott neki egy fasípot. Az ördög elment és készített agyagból egy állatot és aztán fasípot akart készíteni, de egyetlen fa ágát sem tudta kifúrni. Végre megtalálta a bodzafát, melynek ágát könnyen átfúrta s azon keresztül akart a maga állatjába életet lehelni. Isten ezt látván, megharagudott és az ördög művét villámmal szétrombolván, megátkozta a bodzafát, hogy legyen ezentúl az ördög fája, ha már megengedte, hogy ágát keresztűl fúrja az ördög." (Ethnographia, II. évf.).
A néphit általában igen érdekesen nyilatkozik meg a bodzafával szemben. Kecskeméten a hideglelésben szenvedő szegény ember elmegy a bodzafához s így szólítja meg: "Jó napot, bodzafa! vendéget hoztam neked, (harmad- vagy negyednapos) hideglelést". Azután átöleli a fát, vagy ha vékonyabb, két kezével átfogja, mondván: "Akkor leljen ki a hideg, mikor máskor meglátlak" s elhagyja a fat, az embert pedig – a hideglelés. A bűbájos gyógyítás egy érdekes neme is fűződik a bodzafához. A hideglelős palócz pl. így szólítja meg: "Bodza, engem a hideg lel és ha engem el nem hagy, Isten ucscse kiváglak" s azután egy baltával ki is vágja, ha a hideg el nem hagyja.
Bizonyosra vehető, hogy a bodzafáról mondottaknak ősi jellemvonásuk van; annál érdekesebb, hogy e növény az ősi germánokat és szlávokat is nagy mértékben foglalkoztatta.
Az ősök orvosi tárát és gyógyítását tanulmányozva, feltűnik a sok recipe a hideglelés ellen; a palócz néphit szerint 77-félyi hideg van". A háromszékiek szerint 99-féle a hideglelés, melyek azonban jobbára mind bűbájolással gyógyíthatók, mert, miként már egy ízben mondottam, a gyógyítás és "gyógyítkozás" az ős magyaroknál istentisztelet számba ment s ennek nyomai mai nap is megtalálhatók.
Az ősök ünnepeivel kapcsolatos növényemlékekről, különösen a nyirfáról. Az ünneplés helyének méltatása után vessünk egy pillantást az ünneplés napjaira is és nézzük meg: melyek azok a jeles napok, melyeket a magyar ősök, mint természettisztelők, különös megemlékezésre s nagy ünneplésre méltóknak tartottak? Szóval, hogyan és mikor fűződtek össze az ősi magyarok isteneikkel?
Hogy melyek azok a napok, azt a természetvallás fogalma önként írja elő, mert a természet fontosabb változásai az ősök ünnepeinek is szabályozói voltak.
Miképpen gyülekeztek a különböző, vagy az egy törzshöz tartozó ősök a nevezetesebb áldozati helyekre s miképp ülték meg az ünnepeket, erről az
előbb mondottak után lehet némi fogalmunk, itt csak az jöhet szóba: hogyan vonták be a mindenkor megnyilatkozó természetet, illetőleg növényzetet is ünnepléseik körébe?
Megvallom, hogy ez a legbizonytalanabb és legkétesebb terület, mert itt a legtöbb esetben csakis igen elszórtan található népszokásra és babonára támaszkodhatunk, melyeknek ősi jellemvonása még – úgy a hogy – felismerhető. E maradékok legtöbbje egyes, a külső hatástól elzárt, tősgyökeres magyar vidékekről, pl. Göcsej vidékéről (Zalam.), Vasmegyéből, a palóczok vidékéről (Hevesm.), Esztergom-, Baranya-, Maros-Tordamegyéből stb. származik, de e tekintetben is a rokonnépekre vagyunk kénytelenek figyelemmel lenni.
Az első, önként kínálkozó ünneplés a tavasz idejére esik. A tavasz megjelenése a természet feltámadását jelenti s az ember szívében is az öröm és a hála érzetét kelti. A feltámadás ez ünnepe Szent György napja volt, s a magyar ősöknél a természet örökifjú Nagyasszonyának szólt, a mely ünnep a keresztény husvétba olvadt bele ugyan, gyakorlati részében azonban a szentgyörgynapi és husvéti népszokásban és babonában él tovább. Tehát valahány ez időre eső népszokás és babona van, mely a növényvilágot is érinti, az mind ránk nézve is érdekes.
Ilyen szokás többek közt a Göcsejben még ma is fönmaradt az a szokás, mely barkaszedés néven ismeretes; a szentelt, vagy szentetlen barkához kötött babonák szintén ősi természetűek. A husvéti tojás szintén ősi hagyomány. A tojás ugyanis rendkívül találó jelképe az eltemetett s életre törő láthatatlan erőnek s így a feltámadásnak. Használata a magyar népnél azért jellemző, mert az ősvallás szent növényének, a hagymának vagy fokhagymának a héjával főzték, ezzel szentelődött meg a tojás s kapta titkos erejét. A tojást még ma is sok helyen vöröshagyma héjával festik barna-sárgára; ez az úgynevezett "aranytojás", melyet a rokon népek közül a mordvinok még ma is nagy kegyeletben tartanak.
Szent György napja, illetőleg estéje és éjszakája azért is nevezetes, mert a jó és a rossz szellemeknek egymással való mérkőzése ez időbe esett. Ezek ellen kellett a gazdának védekeznie; a védekezés eszközét a Nagyasszony szent fája, a nyirfa (99. kép) adta. Így pl. a göcsejiek Szent György napja előtt való estén nyirfaágat tüzdelnek a ház kerítésére, kapuja- és ajtajára, hogy a boszorkányok és a lucziferek a ház lakóihoz: az emberekhez és állatokhoz hozzá ne férkőzhessenek.
Ugyanígy tesznek Hegyhát vidékén (Vasmegyében).
Másutt ördögűzésre, mennydörgés elállítására, jégfelhők eltávolítására is használták a nyirfaágakat. Szent György napjának estéjén nyirfavesszőt a szőlőbe és vetésbe is tettek, mert a rossz szellemek ott is ronthattak, teszem a harmatot lepedővel fölszedték, azután kicsavarták új bögrébe s bűvös szerül tették el, a melylyel az aratást megsemmisítik, és tetszés szerint esőt csinálnak.
Általában Szt. György éjszakája a szent éjjelek egyike volt; ezen szólalt meg a fű s megmondta, mi hasznát lehet venni. Hogy a boszorkányok a füvek foganatját el ne vegyék, Szent György napja előtt kellett a füvet szedni. Egy magyarországi boszorkánypörben következő vallomást tettek:
"Szent György napja után semmit sem használ, mert mi minden fűnek, gabonának, virágnak, szőlőnek, egyszóval minden termékenységnek Szent György-nap előtt harmatját elszedjük." Mikor a fű megszólalt, megmondván, mi hasznát venni, ezt a boszorkányok megértették; ezért ismerték fűnek, fának hatását és erejét – így tartotta ezt a néphit.
99. kép. Fehér nyirfacsoport (Betula alba).
A Nagyasszony szent fája, a nyirfa, volt tehát a legjobb védekező eszköz. Miképen jutott a nyirfa e nevezetességre, erre most már bajos felelni; annyi igaz, hogy e fa az összes rokonnépek szent fája, mert fehér és helyen-
ként fekete foltokkal tarkázott kérgével az ural-altáji népek samánkodásának (varázsolásának) alapul szolgált, minthogy a fehér és fekete színben a világosság és sötétség, a jó és rossz szembeállítása jut kifejezésre. A dobbal való népi varázsolás és jövendőmondás a fehér és fekete babszemek összeválogatásával szintén ez ellentéten alapul. A kéménybe húzott fehér vonalak ugyanezen elbírálás alá esnek s a dunántúli néphit szerint a hideglelést előidéző rosszat teszik lehetetlenné. (Ethnographia, XII. évf.)
De a Nagyasszony szent fája más alkalommal is érvényesült, így különösen az úgynevezett májusfaállításnál, mely szokás más, nem rokon népeknél is oly általános, hogy sokáig idegen eredetűnek tartották.
Némely vidéken (pl. a palóczoknál) május elsején nyirfát kerítenek a legények. E czélból messze vidékre is fáradnak; a legsudarabb fiatal nyirfát kiválasztva, az alját megtisztítják a galyaktól s csak a legtetején hagynak egy kis lombkoronát; azután czifra kendőkkel, pántlikával feldíszítik és éjnek idején elviszik szeretőjük udvarára s ott a kapu mellé felállítják.
A májusfát nem mindenütt május elsején és nem csupán egyes hajadonok kitüntetése czéljából szokták felállítani; néhol közös fákat állítanak. Muzslán (Esztergomm.) a májusfát magas póznára emelve, pünkösd hétfőjén a fiatal bíró állítja föl a fiatalság választotta első legény háza előtt s körülötte nagy vígan járja el a fiatalság a pünkösdi tánczot.
Ehhez hasonló szokás van másutt husvét hétfőjén (vizbehányó hétfőn) is; így pl. Közép-Nyárád mentén (Maros-Tordam.) husvét szombatjának éjjelén, tehát husvétvirradóra minden valamire való leánynak kapujára, kútágasára vagy háza tetejére, általában valamely azonnal szembetűnő helyre, szép fenyőágat tesznek. Három, négy fenyőágat kötöznek össze, piros tojással feldíszítik; ez minden leány büszkesége, melynek az egész évre van kihatása.
Ha a felsorolt népszokásokat, illetőleg tavasz-nyári népünnepeket, hasonlóképpen a palóczoknál szokásos "Mi van ma járás"-t (1) közelebbről szemügyre veszszük, kutatván, mi bennök az ősi, mi jutott hozzájuk az idők folyamán; önkénytelenül a rokonnépek felé fordul tekintetünk. S csudálatos! – mintha a mordvinoknál még most is szokásos "leányok ünnepé"-ben
(1) Délben ugyanis összeszedelődik 10–12 leánygyermek, mindnyájan piros, virágos, szoknyába öltözve s egy közülök, rendszerint a legkisebb, a "pünkösgyi kirá'né"; ennek a fejére, megkülönböztetésöl a többitől, rózsakoszorú van téve. E kis társaság beállít valamely gazda udvarára s ott az ablak vagy a pitvar előtt körbe állva, egymás kezét fogják a leányok. A pünkösdi királyné előtt addig forognak, míg a következő dalocskát el nem énekelik:
Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja.
Haónap lesz, haónap lesz, a másogyik napja:
Ne tipegj, ne tapogj, mer' ha me'tapodod
A pünkösgyi raózsát. Megadod az árát. stb.Ez az ének, melynek 4 sorát bemutattam, azért is nevezetes, mert egyúttal az ősvallás legeslegrégibb nyelvemléke (KANDRA).