III. A görög mithologia növényei.
A dél-vidék örökösen mosolygó, sötétkék ege alatt keressük fel azt a népet, a mely nemcsak művelődésével, hanem természetvallásával is túltett minden más népen. Történelmi igazság, hogy a görögök nagyobb mértékben, mint bármely más nép, nem bírták magasabb élet nélkül elképzelni a természet tárgyait és megnyilatkozásait s viszont minden szellemi megnyilatkozásuknak alakot adni iparkodtak.
Ez az oka, hogy a görög mithologia valódi kincsesbányája mindazoknak, a kik vele foglalkoznak s mélyébe hatolni iparkodnak.
Mikor mint virágkedvelők útra kelünk, bő és jellemző aratást remélünk, mert jól tudjuk, hogy a görög nép ősi mondáit és hagyományait sok századdal Krisztus születése előtt megmentették az enyészettől, a feledéstől és elferdítéstől.
HOMÉROSZ (Kr. sz. e. 930 körül) és HESIODUS (Kr. sz. e. 776 körül) azok a nagy nevek, melyekhez a görög mithologia fűződik s méltán mondhatta róluk HERODOTUS (Kr. sz. e. 500 körül), a görög történetírás atyja: "Ezek azok, kik a görögök mithologiáját költötték, az isteneknek nevet adtak, minden viszonyokat elrendezték s alakot kölcsönöztek nekik".
A világ teremtése és a ligetek. Az összes létet megelőző chaosz-ból a görögök fölfogása szerint – legelőbb alakult a föld, mely hatalmas alkotó erejével nemsokára megalkotta a csillagos eget, a boldog és halhatatlan istenek lakóhelyét, majd pedig a terméketlen világtengert. A világ alakulásának további folyamán az ég és a föld kölcsönös érintkezéséből óriási, félelmetes lények: Titánok, Cyclopsok, Hekatoncheir-ek [százkezűek] keletkeztek, a melyek mindegyike tulajdonképen valamely természeti erőt és jelenséget jelent. Miután az ég a Cyclopsokat és Hekatoncheireket elpusztította s a Titánok az égiekkel folytatott harczban tönkrementek, az istenek elfoglalták a világot; a föld az ő semleges területük lett, mindnyájok közös vára volt a felhőkbe magasan emelkedő Olympus-hegy.
Ám az istenek még azután sem élvezhették boldog nyugalmukat: a földnek újabb félelmetes szülöttei, a Gigások, égő fatörzsekkel és sziklákkal támadták meg az Olympus lakóit; a Gigások legyőzésével azután a várvavárt nyugalom helyreállt.
E daczos és óriás embereknek képzelt lények végre az emberi nemnek engedtek helyet: előbb aranyból, majd ezüstből, azután sziklából és
fából, még pedig kőrisfából keletkező nemzedék váltakozott egymásután. A kőrisfából származó nemzedék – HESIODUS szerint – érczből való nemzedék volt, a mely nem vetett gabonát és nem evett kenyeret; ereje nagy volt, fékezhetetlen a harczban; fegyvere, háza, szerszáma érczből készült. Természetes, hogy ily nemzedéknek tönkre kellett mennie, mint akár az aranyból, akár az ezüstből való nemzedéknek.
A lassan-lassan kialakult emberi nem és a fölötte állandóan őrködő, sok tagból álló istenség, melynek minden tagja a természet valamely erejét vagy jelenségét ábrázolta, a növényvilággal is többé-kevésbbé szoros kapcsolatba jutott; sőt a görögök lelki világuknak és fantáziájoknak megfelelően, bőven juttattak kertet, ligetet, fát, rétet az isteneknek, úgy hogy nem csak az ég és a föld isteneinek volt ligetök, fájok, rétjök, hanem az alvilág végtelen terjedelmes térein is voltak nyárfa- és fűzfa-ligetek, kivált egy nagy rétnek, az ugynevezett asphodelos-nak közepette.
Ebből önként következik, hogy a görög föld is bővelkedett ligetekhen s hogy ligetek alkotását és fák meghonosítását nagy érdemül tudták be. Csak a liget volt méltó, hogy az istenség oltára legyen, majd – a művelődés terjedésével – hogy templomot fogadjon be s a liget azon isten vagy istennő védelme alatt állott, a kinek szentelve volt. A liget fáit is szentnek tartották; nagy baj érte azt, ki őket bántani merte.
A ligetek az isteni tisztelet kizárólagos helyei s a görögök vallásos életének központjai voltak. Ide gyülekeztek a környék, sőt a messze távol lakosai, hogy ájtatosságukat végezzék s az isteneknek áldozataikat bemutassák. Ithakánál a város közelében igen szépen foglalt kút volt, melyből a polgárok ivóvizet hordtak; a kút körül nyárfák állottak, a felette levő sziklán volt a nimfák oltára, a melyen a vándorok mutatták be áldozataikat.
Az áldozat bemutatásakor ott találjuk a virágidíszt s általában a növényeket; nemcsak virággal díszített állatokat áldoztak, hanem ételt és italt, sőt gyümölcsöt és füstölő szert is.
Zeus és Hera növényei. Zeus-nak, az istenek fejedelmének a legősibb idők óta a tölgyfa volt szentelve; a diófát is neki szentelték. Mindkét fa nagy méreteivel és megjelenésével méltó volt e legfőbb istenhez. A tölgyfa azonfelül még hasznos voltával is kitűnt, a mennyiben több délvidéki fajnak (különösen Quercus vallonea, Qu. ballota és Qu. esculus) makkja az ősi görögöknek legfőbb tápláléka volt. Ez a körülmény annál inkább figyelmet érdemel, ha meggondoljuk, hogy az ősi időben a déli félszigetek s igy Görögország legelterjedtebb fái e tölgyfák voltak. Azt is tartották a tölgyfáról, hogy azért kedveltje Zeusnak, mert a villám a bükkfával vegyes tölgyesben állítólag inkább a tölgyfába csap bele.
A leghíresebb volt a dodonai tölgyfa, melynek tövében állt a világhírű dodonai jóshely (a mai Albániában). A tölgyfa galyainak zúgása hirdette Zeus akaratát, mert az isten egészen áthatotta a fát; erre hivatott
papok és papnők jósoltak a fa zúgásából. Szent galambok himbálóztak a fán; tövében forrás eredt, melynek lelkesítő hatást tulajdonítottak; e forrásból ittak a papok és a papnők, hogy az isteni közlések meghallgatására rátermettek legyenek. Szóval a fa és egész környéke nagyrabecsült és nagy tiszteletben tartott szentség volt, hova nemcsak Görögországból, hanem az egész Földközi-tenger környékéről zarándokoltak. Idők multával templomot építettek Zeusnak e nevezetes helyen, bent a templomban Zeus ülő-szobra volt, fején tölgyfa-koszorúval. Mai nap a romjaiból is alig látunk valamit.
Nemcsak Zeus, hanem papjai is tölgyfa-koszorúdíszt viseltek, azért a tölgyfa-koszorú mai nap is komoly szimbolum; a tölgyfa maga pedig mint az erő, hőség és kitartás jelképe, a leghatalmasabbat és legméltóbbat fejezi ki. (1)
Zeusnak nemcsak a tölgyfát szentelték, hanem általában a makkot termő fákat; ilyennek tekintették a diófát is, a melyet Zeus makkjának (Dios balanos) is neveztek. E fa a görögöknél nem tett szert nagy jelentőségre; a megtermékenyítő Zeusnak volt szentelve, ilyen értelemben került bele egy nevezetes lakodalmi szokásba is. Ugyanis abban a pillanatban, a mikor a menyasszony a lakodalmi szobába lépett, szokás volt a vendégek ós gyermekek közt diót osztogatni, hogy Zeus az új házaspárt termékenységben részesítse. E szokás a görögöknél, sőt más népeknél még most is megvan.
Zeusnak a tölgyfán és diófán kívül volt még aranyos szőlője és szőlőtőkéje, melyet sokszor az érdem jutalmazására használt; mikor egyszer Ganymedes-t, a gyönyörű ifjút, egy forgószéllel elragadtatta, aranyos szőlőtőkével kárpótolta az ifjú búsuló apját; később Ganymedes is aranyos szőlőt kapott hű szolgálata fejében.
Minthogy Zeus egyúttal a férfias erő és harcz ápolója és gondozója volt, a versenyek és nemzeti ünnepek is az ő védelme alatt állottak. Ez ünnepek közt legfontosabbak az olympiai játékok, melyek már azért is nevezetesek voltak, mert kitűnő alkalmat nyujtottak, hogy a szétszórtan és egymástól függetlenül, sőt egymással sokszor ellenséges lábon élő görög törzsek közt az összefűző, nemzeti érzületet ápolják. A győztes abból a vad olajfából (Olea oleaster) kapott koszorút, melyet Herakles, ki a monda szerint e játékok első megalapítója volt, a Hyperboreusok országából hozott magával. A koszorúk Zeus templomában, Zeus isten ülőszobra alján, pompás asztalon közszemlére voltak kitéve; e helyen tették a győztes fejére, melyet
(1) A görögökön kívül első sorban az etruszkok, germánok, kelták és rómaiak tartották a tölgyfát szent fájuknak; több szláv nép is szentnek tartotta s csakis tölgyfát használt áldozati tüzeknél. A zsidók és perzsák is nagy tiszteletben részesítették. Úgy látszik tehát, hogy e fa épp olyan közös ereklyéje és ősi összekötő kapcsa az indogermán népcsaládnak, mint a nyirfa az ural-altáji népeknek.
előbb pamutszalaggal kötöttek körül. Az olajfa-koszorúhoz járult még a pálma is.
Az olympiai játékok megalapítójára való tekintetből használták a fehér nyárfát is, ezt Herakles hozta az alvilágból; fehér nyárfával égette el Herakles az első Zeus-áldozatot s ezután is igy kellett annak történni.
Az olympiai játékokhoz hasonló rendeltetésűek voltak a nemeai cziprusligetben tartott játékok; a liget közepén állott Zeus temploma. A játékok győztese a legrégibb időkben zeller-, vagy PLINIUS szerint, petrezselyemkoszorút, később pedig repkény-borostyánkoszorút kapott.
Midőn Zens Herá-val, a földnek áldásthozó istennőjével való egybekelését ünnepelte, az összes istenek a halhatatlanok fejedelmének és az ég királynéjának ajándékot hoztak. A föld istennője (Gaea) az aranyalmát érlelő csudafával kedveskedett, a mely fa a világ végén, az Okeanos mellett állott. Ott volt Hera kertje, melyben a föld kimeríthetetlen termékenysége jeléül nektár folyt s a halhatatlanok tápláléka, ambrosia termett. Az aranyalmát a százfejű sárkánynyal együtt a Hesperidák őrizték. (1)
Herának a gránátalma volt szentelve, mely gyümölcs, minthogy magházában rendkívül sok magva szokott lenni, a termékenységet jelképezte. (2) Ez utóbbin alapszik az a szokás, hogy Görögországban némely vidéken a lakodalmi vendégek a mátkapár belépése alkalmával gránátalmát dobnak a padolatra; ha a gránátalma darabokra törik, ez szerencsét, bőséget és termékenységet jelent.
Apollo növényei és növénymithoszai. A Földközi-tenger környéke flórájának legjellemzőbb fái: a babérfa, az olajfa és a datolyapálma Apolló-nak voltak szentelve, a ki eredetileg csupán a tiszta fényt és világosságot képviselte, később azonban a szellemi és erkölcsi rend, a jog és törvényesség istenévé is lett, sőt a legősibb görögök napistenével (Helios-szal) egyesülvén, Apollo képviselte a Napot is, még pedig jó és rossz hatásában egyaránt.
Ez isten sokrendbeli jelentőségének megfelelnek a vele kapcsolatos növények és növénymithoszok. Rendkívül jótékony volt Apollo hatása a tél
(1) Almán az ó-korban majd gránátalmát, majd meg birsalmát értettek. Mily gyümölcs volt a Hesperidák almája, erre nézve eltérők a nézetek. HEHN szerint birsalma értendő; a mithologiai emlékek a gránátalma mellett szólnak. A mit mai nap közönségesen Hesperida-gyümölcsnek szokás nevezni, az se nem a narancs, se nem a czitrom, a mely azért nem vehető számba, mert a görögök aránylag későn ismerkedtek meg velük. A czitromfát csak NAGY SÁNDOR ázsiai hadjáratai után honosították meg Görögországban, az édes narancsfa pedig 1548-ben került Khinából Portugáliába, a honnan azután tovább terjedt. Az új-görögök Portugáliáról portogaleá-nak, az albánok protokalé-nak, a kurdok portoghal-nak nevezik.
(2) Hérát gránátalmával a kezében szokás ábrázolni. A gránátalma a legrégibb időben nagyon hatott a keleti népek fantáziájára s a sziriai-fönícziai isteni tiszteletben is nagy szerepe volt. Granate szóból származik állítólag Granada városa is, a melyet a X. században alapítottak az arabok. De nemcsak a gyümölcse, hanem a virágja is nevezetes, minthogy égő piros színe miatt a szerelmet jelképezi.
végén, mely utóbbi a görög félszigeten olyan, mint nálunk az esős és betegségeket magával hozó ősz; mihelyt azonban Görögországban a tavaszi napsugár érvényesül, vége van a sok mocsárnak és betegségnek. Ugyanily jótékonyan hat a betegségek lefolyására s általában a betegre is, a miért az orvosi bölcseség tőle származott s az összes gyógyító növények többé-kevésbbé ez istennel kerültek össze. Ezek közül kitűnt a babér (Laurus nobilis), mely erős illatával megakadályozza a rothadást és a betegségeket, a miért is Apollo jótékony és gyógyító hatását első sorban képviseli.
Tehát az a mithosz, mely Apollóról azt mondja, hogy nemsokára születése után íjjának nyilaival a borzalmas sárkányt (Pythont) megölte, jelenti első sorban, hogy a tavasz istene az áradást és rossz kigőzölgéseket okozó telet és a vele járó bajokat és betegségeket legyőzte, jelenti azonban azt is, hogy a világosság legyőzi a sötétséget.
Babér szolgált egyúttal az erkölcsi tévelygés engesztelésére is, mert – miként láttuk – Apollo az erkölcsi tévelygés istene is volt, szóval erkölcsi és más bajokat is gyógyított.
A mithosz szerint a babérfát Apollo honosította meg Görögországban, a minek emlékére a delphibeli gyermekek évenként körmenetben vonultak Tempe völgyébe.
Miképpen a tavaszi napsugár kedves játékot űz, úgy szívesen enyelgett a nimfákkal a víg kedélyű Apollo, mint a pásztorok istene. E nimfák egyike volt Daphne, a ki azonban állandóan visszautasította az isten szerelmét, a miért is Apollo babérfává változtatta. Azóta a babérfa még kedvesebb lett Apollónak. Ezért Apollónak minden temploma babérligetben állott s a babér Apollo minden hajlamában és isteni megnyilatkozásában előfordul.
A Nap, illetőleg a világosság a legelrejtettebb helyekre is eljut; innen származik Apollo jósló tehetsége s Apollo fája, a babérág a jóslás jelképe lett; mert miképpen Apollo maga is jóslatait a babérágból adta, igy kap a jós, a jövendőmondó a babérágból jósló tehetséget. Apollo papjai babérkoszorút viseltek s hogy jósló álmaik legyenek, párnájuk alá babérlevelet tettek. Ha az istennek áldoztak, babérfát égettek, a mely, ha csendesen elégett, rossz időre következtettek, ha azonban égés közben ropogott, sistergett: boldog időket reméltek. A régi görögök azt tartották, hogy a ki babérlevelet eszik, jósló tehetséget nyer; azért kellett Pythiának, a delphibeli jósnőnek babérlevelet rágnia, ha babérral díszített háromlábú székéhez közeledett, hogy a görög világ minden részéből odasereglett hivőknek rejtvenyszerű jóslatait adja. Pythia híres háromlábú széke mellett zöldelt a szent babérfa.
Minthogy a költőket is jósoknak tekintették s azt tartották róluk, hogy Apollo, a múzsák fejedelme eltölti őket, azért lett a babérág és a babérlevelekből font koszorú egyúttal az énekesek és költők jelvénye s általában zenei tehetséget ébresztő varázseszköz.
Természetes, hogy az Apollo tiszteletére rendezett ünnepeken elmaradhatatlan volt a babérdísz, mert a babérág volt ez isten jelenlétének jele. Mikor valamely vidéken igen buján nőtt a babérfa, az a hír kelt szárnyra, hogy ez az a hely, a melyen Apollo Daphnét babérfává változtatta; ilyen helyen azután az Apollo-kultusznak új központja keletkezett. De azért az Apollo-kultusznak legfontosabb helye mégis Delphi volt, a hol a pythiai ünnepek és versenyek győztesei babérkoszorút kaptak a dicsőség jeléül; a koszorúhoz szükséges galyért ünnepi körmenetben mentek.
Ekként a delphibeli jóshely még a dodonait is háttérbe szorította; Delphi Hellasban vallásos és nemzeti központ volt, melynek tanácsa nélkül egy gyarmat sem telepedett le, egy háborút sem indítottak, tehát semmi fontosabb vállalat sem kezdődött.
A babérkoszorúnak föntebb kifejtett jelentése allegorikus képekbe és az életbe is átment, úgy hogy a babérkoszorú mai nap minden népnél dicsőséget és érdemet jelent.
Babérágat széles e világon a győzelem jelének is szokás tekinteni, ilyenkor rendesen hozzájárul egy pálmaág is; egyébként a babérkoszorú, vagy babérág az egyetértés, a könyörületesség, valamint a szatira szimbolumában is részt vesz.
A babérfáról azt tartották az ó-korban, hogy a villám nem csap beléje, úgy hogy az emberek babérággal védekeztek a villám ellen. E hitre néhol még mai nap is akadhatunk.
Későbbi időkben a fiatal doktorokat koszorúzták meg babérral, ez volt a baccalaureus (bacca = bogyó, laurus = babér).
Apollo, mint a Nap istene, nemcsak gyógyító és világító, hanem romboló hatásában is mutatkozik. A nyájas és szeretetreméltó Apollónak kegyeltje volt egy igen szép ifjú, Hyakinthos, a kivel szeretett játszani; egy alkalommal azonban oly szerencsétlenül ütötte meg diszkoszával, hogy szörnyet halt. E szomorú esemény nagy hatással volt Apollóra. A Föld maga is gyászolta s a szerencsétlen Hyakinthos emlékére sötét színű és borongós jelentésű virag, a hyacinthus nőtt ki a földből, melynek szirmain meg ma is a fájdalom kifejezésére használt "Ai", "Ai" szavak olvashatók. (1)
Ezen egyrészt gyászos, másrészt örvendetes eset emlékére s egyúttal Apollo tiszteletére nevezetes és nagyhírű ünnepeket tartottak Lakedaemon-
(1) A hyacinthuson a görögök nem a mi nálunk ismert játczintot értették, hanem a dákoská-nak egy faját (Gladiolus byzantinus) és a kék nőszirmot (Iris foetidissima); mind kettőn láthatni a fönt jelzett szavakat. Egy nálunk előforduló szarkaláb (Delphinium Ajacis) szirmain is látni ily jeleket, melyek azonban a saját kardjáha esett Ajax panasz-szavait jelzik. A nálunk jól ismert jáczint (Hyacinthus orientalis) Déméter istennő gyászvirága volt, evvel diszítették magukat a fiatal leányok játszótársaik lakodalmára.
Egyébiránt a diszkosz a nárcziszszal (Narcissus poeticus) is kapcsolatba került. Ugyanis egy görög mithosz szerint a sárga diszkosz nyoma még most is látható a mellékpárta szélén, sőt össze is lapította a nárczisz pártáját.
ban (Amykleában). Ez ünnepek 2–3 napig tartottak; az első a gyász, a többi a vígság és öröm napja volt; a lakomán résztvevők repkényborostyánnal (Hedera helix) diszítették fel magukat, a mely növénynek a bor hatását kellett volna mérsékelnie.
Apollónak második fája az olajfa. (1) Leto (Latona), a sötétség istennője, kit sehol sem akartak befogadni, végre Delos szigetén egy olajfa és pálma tövében lelte meg a sokat keresett békét, ott látott napvilágot Apollo, a világosság istene. Így került össze Apollo az olajfával és a pálmával; így lett az olajfa és a pálma a béke jelvénye, a mi különben Apollo jelentőségével is egyezik, mert ő az engesztelés és megváltás istene, s a kiengesztelés és megváltás lelki békét és nyugalmat hoz. Egyébiránt az olajfa szilárd fájával s azon természetével, hogy messzire elnyuló gyökereivel erősen kapaszkodik a talajhoz, a biztos és békés megélhetést jelezte.
Ez az olajfa békés jelentésének magyarázata. Ezen az alapon szokás volt a legősibb időben a hősöket megmosni és azután olajjal megkenni, a mitől a test felszíne sima és puha lett, a mi a békés állapotnak megfelelt.
Mindez arra vall, hogy az olaj rendkívül becses volt és a görögök legősibb korában az aranynyal és érczczel egy sorban állott becs tekintetében.
Midőn később az olajfaművelés Görögországban meghonosodott, nemcsak a testet kenték meg ünnepies alkalommal, hanem az ünnepi koszorút és a ruhát is; ugyanekkor az olajfa gyümölcse és az olajág is mindjobban érvényesült. Az olajfa gyümölcsét és a belőle kapott olajat eledelül, az utóbbit világításra is használták, az olajág pedig általánosan a béke jelvénye lett.
Idővel az olajfa, a füge és szőlőtőke mellett, a jólét és boldog megélhetés jelvényeihez tartozott.
Az olajág mint békejelvény számos esetben nagy jelentőségű volt. Ha a görögök megjelentek isteneik előtt, akár segély-, akár jósláskérés ügyében, olajágat tartottak kezükben.
Ha a családban fiú született, olajfakoszorút függesztettek ki az ajtóra; olajfa- és babérággal díszítették fel a vőlegény és menyasszony házának ajtaját.
Az olajágat, mint a béke jelvényét, más népeknél is megtaláljuk.
A Biblia szerint a galamb csőrében olajágat hozott Noénak a béke jeléül.
Bizonyára a békét akarja jelezni a régi keresztények sírkövein található dombormű, mely a csőrében olajágat tartó galambot ábrázolja.
Ekként "a béke olajága" általánosan használt szállóigévé lett.
A monda szerint Herakles Olympia vidékén, Athene istennő pedig Attikában honosította meg az olajfát; tehát a fának isteni eredetet adtak, a mi a növény fontossága mellett szól.
(1) Az olajfa Palesztináhól származik. Két változatban ismeretes, mint szelíd olajfa (Olea europaea var. sativa
) és vad olajfa (O. europaea var. oleaster); az utóbbi a Földközi-tenger környékén áthatatlan sűrűségeket alkot; többnyire szemzéssel szokás nemesíteni.
A Herakles ültette ős eredeti olajfa Olympiában, Zeus temploma közelében állott s legalább is olyan réginek tartották, mint a delosi pálmát, vagy azt az olajfát, a melyet Athene istennő ültetett az Akropolis szikláira.
Mikor IPHITOS élisi király LYCURGUS-sal együtt a delphibeli jóslóhely tanácsára az olympiai játékokat (Kr. sz. e. 776-ban) újraszervezte 752-ben Kr. e. ugyancsak a fentemlített jóslóhely tanácsára alkalmazta az olajfakoszorút. Így emelkedett ismét az olajfa jelentősége.
Attikában, a monda szerint, Athene istennő honosította meg az olajfát. (1)
A közlöttekből érthető az olajfa fontossága Görögországban. Ott külön törvények gondoskodtak az olajfa műveléséről; a törvényileg megállapított intézkedések közül legérdekesebb, hogy senkinek sem volt szabad évente két olajfánál többet kivágnia, és hogy csak jó erkölcsű hajadon és ifjú szedhette a gyümölcsét.
Apollo harmadik fája a delosi pálma, vagy általában a datolyapálma (Phoenix dactylifera).
A delosi pálma Görögországban hajdan a legelső és egyetlen pálma volt; Odysseus a csodálkozás hangján emlékszik meg róla. E pálma mellett állott Apollo oltára. Minél látogatottabb lett Delos, mint Apollo búcsúhelye, annál jobban emelkedett a delosi pálma híre.
A pálmával terjedt egyúttal hazájabeli jelentése és értelmezése. Valamint a zsidók királyaikat és hőseiket Jeruzsálembe való bevonulásuk alkalmával a dicséret, a győzelem, vagy az ünnepi öröm jelvényeként pálmaággal üdvözölték, épp így lett ez a görögöknél és idővel más népeknél is.
A pálma a béke jeléül is szolgál; e jelentése az előbbi jelentésével kapcsolatos: ugyanis a győzelemmel rendesen együtt jár a béke, azért lett a pálma egyúttal a béke jelvénye.
Minthogy e növény folyton fejleszt leveleket s igy a levelek rendszerint növésük különböző állapotában láthatók; minthogy továbbá a virágok nemcsak az év elején tömegesen, hanem az év folyamán is, habár szórványosan mutatkoznak s ennélfogva a gyümölcse is folyton érlelődik: azért
(1) Ezen attikai olajfához következő mithosz fűződik. Poseidon, a tenger és lótenyésztés hatalmas istene és a kékszemű Pallas Athene, Attika jótevője között per támadt Attika birtokáért. Zeus volt hivatva ez ügyben dönteni; itéletében azonban feszélyezte az a körülmény, hogy Athene a leánya volt. Zeus részrehajlatlanságot akarván tanusítani olyformán döntött, hogy azé legyen Attika, ki az országot a legnagyobb jótéteményben tudja részesíteni. Poseidon erre a földbe vágta háromágú szigonyát, s e helyből azonnal sós ízű forrás fakadt és paripa tört elő; Athene pedig eldobta lándsáját s azon a helyen, hol az földben megállt, a talajból rögtön tekintélyes olajfa nőtt fel. Athene városa polgárai az istennő javára döntötték el a pert, mert az olajfa kopár, kavicsos és terméketlen hazájuknak legnagyobb jóltevője lett.
Az Athene lándsája nyomán eredő szent olajfa olyan szívós életű volt, hogy a perzsa háborúban a város leégése alkalmával (Kr. e. 480.ban) a fa is leégvén, ismét új erővel sarjadt ki. Ennek emlékére emelte PERICLES a maga költségén a Parthenon nevű templomot, mely romjaiban még most is bámulatra ragadja az idegent.
teszi ránk a pálma a kimeríthetetlen itjúságnak és kiapadhatatlan termő erőnek a hatását. E jelenséget megragadta a szellemes görög s elnevezte az örökösen megújuló pálmát Phoenix-nek azon halhatatlan mithologiai madárról, a mely hamvából kél új életre.
Az alvilág isteneinek szentelt növények (a gyász növényei). A babér- és olajfával, valamint a datolyapálmával még nem merítettük ki Apollo növényeit.
A keletről származó fák közül az idők folyamán még a cziprus-fa is összekerült a görögök Napistenével. Az idevonatkozó mithosz Kréta szigetére vezet bennünket, ott volt egy Cyparissos nevű ifjú, evvel szeretett játszani Apollo. Cyparissos azonban elmenekült az isten elől az Orontes folyó közelébe a Casius hegyhez; a menekülő ifjút fává változtatta az isten, a mely fa az ifjú nevéről Cupressus nevet kapott (Cupressus sempervirens).
E mithosz nyilván a fa idegen származására és Görögországban való meghonosítására vonatkozik. A cziprusfa tulajdonképpen az Iráni-felföldről származik, a hol eredetileg – minthogy koronája lángszerűen emelkedik égnek – a tűzimádók szent fája volt, utóbb pedig Nyugatra terjedvén, Cyprus szigete is tőle vette nevét, a hol szintén szent fává lett.
PAUSANIAS idejében már Görögországban is voltak egyes cziprus-ligetek, a melyekben azonban csakis ázsiai származású démonokat tiszteltek. Mikor aztán e fa Apollo jóvoltából Görögországban meghonosodva, nagy kedveltségre tett szert, sötét színe alapján az alvilág istenének, Plútónak szentelték.
Később sok vallásbeli és más alkalmazása volt; de csak az AUGUSTUS korabeli római költők óta lett Görögországban is a gyász jelvénye. Cziprusággal borították be a halottas oltárt, valamint a máglyát, a mely czélra sötét színe és komoly külseje miatt különösen alkalmas.
Idővel a cziprusfa oly becses lett, hogy – PLINIUS szerint – a cziprusültetvényt a leány hozományának tekintették. A leány születése alkalmával ültették a fákat, melyek a leánynyal együtt nőttek s nagy értéket képviseltek.
Ily csudálatos módon került össze a világosság, vagyis a Nap nyájas istene a komoly gyászszal és az alvilággal; igy szorította ki az ázsiai származású cziprusfa a görögök legősibb gyásznövényeit, minő pl. a zeller és az asphodelos.
A zellert a legősibb görögök nemcsak eledelnek és orvosságnak használták, hanem szerencsét hozó növénynek is tartották; azonkívül a sírok díszítésére is használták a zellert és a zeller-koszorút, mert e növény az alvilág isteneinek volt szentelve s gyászt és könnyeket jelentett. Sőt a nemeai és korinthusi játékok győztese is eredetileg zeller-koszorút kapott, csak később lépett helyébe a fenyő-koszorú. Ez okból a régi görögök gyászünnepek alkalmával zeller-koszorút hordtak a fejükön, épp úgy, mint rózsa- vagy liliom-koszorút örvendetes események alkalmával.
A zeller tehát a gyász kifejezése volt és annyira kapcsolatos volt a halál gondolatával, hogy, ha a beteg állapota már reménytelenné vált, azt szokták volt mondani: zeller való neki.
Gyászszertartáson tiszafagaly-ból (Taxus baccata) készített koszorút is hordtak a fejükön, sőt a tiszafa a régi görögök fölfogása szerint az alvilág növényzetéhez tartozott s az Erynniák (fúriák) is tiszafából készített fáklyát hordtak a kezükben. (1)
A későbbi görögök a temetésen más és más növényt használtak, LYCURGUS temetkezési rendje szerint olajfalevélre fektették a halottat s így temették el; SOLON törvényben elrendeli a zeller-, vagy virágkoszorút; a halottnak alvilági útjára mézeskalácsot adtak a kezébe. Ezután különböző, áthatóan jóillatú füvekkel, különösen spanyol komlóval (Origanum smyrnaeum) és négy szőlő-vesszővel betakart ágyra tették s így temették el. A sírokat mályvával és asphodelos-szal, a későbbi időben cziprusfával diszítették fel.
Az asphodelos (Asphodelus ramosus), mint a sír dísze, elmaradhatatlan volt, mert azt tartották, hogy gyökerei épp úgy, mint a zeller gyökere, a holtaknak az alvilágban eledelül szolgálnak. HOMÉROSZ szerint az alvilágban is volt egy affodil, azaz asphodelos-rét; e helyen mondott MINOS ítéletet a holtak fölött. Az asphodelos (108. kép) ez okból más téren is nagyjelentőségű volt s különösen a varázslatban talált alkalmazásra.
Gyásznövény volt a czitromfa is, a mely hamarosan meghonosodván Görögországban, gyümölcse nemsokára az alvilág isteneivel került ossze. Ennek jeléül a halottakat czitrommal a kezükben szokták volt a temetőbe kisérni, a mely szokás oly általános lett, hogy még most is mindenütt megvan, a hol czitrom terem. (2) Hogy mire vezethető vissza e szokás, nehéz megállapítani; talán így akartak a rossz szellemek ellen védekezni. VERGILIUS, THEOPHRASTUS nyomán leírván a czitromot, boldognak mondja a médiai almát (a Médiába való almát, czitromot), hogy a jó hatalmak szolgálatában áll s a rossz szellemek ellen véd. PLINIUS szerint a czitrom a méreg ellenszere, kemény fája pedig a molyokat tartja távol s minthogy
(1) A régiek edényeket, sőt hordót is készítettek belőle. PLINIUS ihatatlannak mondja azt a bort, a mely tiszafa hordóban állott. Afrikában annyira mérgező hatású a tiszafa árnyéka is, hogy az alatta való étkezés az embernek életébe kerül; ezért e fa a halál fája. Nálunk más okból pusztították, és ma már annyira ritka, hogy egy-egy szép példánya igazán megcsodálni való. Ilyen szép példány van Körmöczbányán, melynek rajzát a 107. képen látjuk.
(2) Fiatal ember, vagy leány temetésén nálunk is czitromot szoktak a koporsó előtt vinni; a czitrom a virágjában kidőlt életerős halottat jelképezi, a nélkül, hogy misztikus mellékvonatkozása lenne. Általánosabb az a szokás, hogy a temetésen rozmaringot használnak, a minek oka bizonyára e növény illatában rejlik. A görögöknél a rosmaring gyakran pótolta a tömjént s általában az Olympus növényének tartották.
107. kép. A körmöczbányai két tiszafa.
nagy becsben álló fája czédrusfához hasonlít, a kelet csudafájának (kedroscitrus) is nevezték. (1)
A görögök egyáltalán nagy tiszteletben részesítették a halottakat s nemcsak gondozták, hanem szentnek is tartották a sírjokat; méltán elmondhatták: "Az államnak és városnak két vallás-erkölcsi támasza van: a tűzhely (család) és a sír szentsége".
108. kép. Asphodelos-rét, Paestum vidékén (Olaszországban).
(1) A fa eredeti hazája az Induson túl keresendő, a hol a Himalája déli lábáig vadon nő és NAGY SÁNDOR ázsiai hadjárata alkalmával került Görögországba. PLINIUS idejében, tehát a keresztény időszámítás elején, kezdték Olaszországban meghonosítani, a mi nagynehezen, úgynevezett viridariumokban (üvegház-féle), vagy pedig déli fekvésű falak védelme alatt sikerült is. Az olaszok cedró-nak nevezik. Bizonyos, hogy az eredeti cedro gyümölcse vastag, húsa pedig fanyar s általában ehetetlen volt, úgy hogy csakis illata és gyógyító hatása miatt volt nagy becsben. Minthogy a cedro igen szép fa, azért a keresztény művészet Mária, Isten anyja kertjében nélkülözhetetlennek tartotta. Az a czitromfa, melynek gyümölcsét enni szokás, csak egy változata a cedrónak s valószínűleg még csak a keresztes hadjáratok idejében került Indiából Európába (ROSEN, Die Natur in der Kunst.).
A czitromnak van még egy fajtája, mely ősidők óta nevezetes. A héján 1–2, vagy több nagyobb benyomódás van, mintha valaki beleharapott volna s ádám- vagy paradicsom-almá-nak (Fornum Adami Risso) szokták nevezni, minthogy a zsidók szerint a tudás fájának gyümölcse. Másképen zsidó-almá-nak (Eszrog) is nevezik. Ebből evett, a Talmud szerint, Ádám Isten tilalma ellenére (Mózes, 3.). Ezt a gyümölcsöt pálma, fűz és mirtusz-galyakból álló bokrétával használják sátoros ünnepeik alkalmával. Ez a régi hazára és a befejezett aratásra való emlékeztetés akar lenni. E gyümölcs hazája Korfu, Olaszország déli része és Sziczilia. Egy ilyen czitrom ára rendes terméskor 8–10 korona, kedvezőlen körülmények között 24–30 koronáig emelkedik. Ez okból a szegény zsidó közönséges czitromot használ.
A holtak tiszteletének az Antheszteriák (virágünnepek) ünnepi napjai valának szentelve, ekkor folyton el voltak készülve az elhunytak szellemének megjelenésére és minden módon védekeztek ellenök, többek közt galagonya-levelet rágtak, az ajtógerendát beszurkozták, ételt ajánlottak fel stb.
Déméter, Persephone és Athene növényei. A gabonaneműek a görögöknél is a lét legfontosabb tényezői voltak, a miért is isteni eredetűeknek tartották. A gabona, vagy a mindennapi kenyér egyrészt Attika jótevőjének, Athenének, másrészt Déméter (Ceres) istennőnek volt szentelve. Ugyanez mondható a közönséges fügefáról is, melynek gyümölcse Görögországban fontos eledelt szolgáltatott, mert, miképpen az arab beéri egy maroknyi datolyával, így éldegél a görög, különösen az attikai ember néhány fügével.
A fügefa termesztett növény s mint ilyen Arábiából került Görögországba, a mi különösen a termesztett fajváltozatra nézve áll. A görög írók közül ARISTOLOCHUS (700-ban Kr. e.) az első, a ki írja, hogy a görögök Paros szigetén fügét termesztenek. Később nagyon elterjedt, úgy hogy a füge Athene városa czímerébe is belekerült. Ha Athenében nem sikerült a gabonaaratás, külön felügyelőket alkalmaztak a fügekivitel megakadályozására.
A fügefa Ázsiából került Görögországba; vadon termő állapotban Görögországban, vagy legalább az Archipelaguson azelőtt is megvolt. Az Odyssea szerint Laertes volt a fügefa meghonosítója. Más monda szerint Déméter istennő Phytalust ajándékozta meg a fügefával. Ez istennő, mint az emberiség legnagyobb jótevője, az embereket földművelésre tanította; a hol szivesen fogadták, mindenütt meghonosította a gabonaművelést; a hova őmaga el nem juthatott, kedveltjét, Triptolemust küldte maga helyett. Mikor egyszer Déméter leánya, Persephone koszorút font társnőivel a réten, hirtelen fölnyílt a föld, az alvilág istene (Pluto) előrohant s magával vitte Persephonét az alvilágba. Nagy volt Déméter bánata leányának eltűnése miatt s égő fáklyával kereste a világon. Kilencz nap mulva tudatta vele a mindenüvé látó Napisten, hogy a leányát elrabolták s egyúttal azt is, hogy a dolog Zeus jóváhagyó tudomásával történt. Ekkor Déméter haragra lobbant s elrejtőzött; hiába volt azután a szántás, vetés, az emberek már majdnem éhen haltak. Végre megegyezés jött létre Zeus és Déméter között, melynek értelmében Persephone minden évben, tavasztól őszig a földön marad anyja mellett, az év másik felét pedig az alvilágban tölti elhagyatott férjénél.
Azóta váltakozik a természetben a lüktető élet a pihenéssel, szóval itt ismét kidomborodik az életnek az enyészettel való váltakozása.
A görög mithosz szerint azok a mezők, melyeken az első gabona termett, Eleusis mellett voltak; az Athenéből Eleusisba vezető út mentén
fügefa állt azon a helyen, hol az alvilág istene Persephonét elragadta; ez út mellett volt Triptolemus temploma is az első szérűvel és a legelső szántófölddel. Ezek voltak a Déméter-kultusz legfontosabb helyei.
Déméter istennő fontosságához képest nagy tisztelet tárgya is volt; az ő ünneplésén kivált a füge és a kalász járta, de a mirtusz és repkényborostyán is gyakori volt; leányának, Persephonénak a gránátalma volt szentelve, a mely gyümölcs ez esetben Ázsiában és Görögországban is a halált és a megsemmisülés fogalmát jelenti.
Dionysosnak, vagyis a szőlő és bor istenének szentelt növények. A görög kultura növényei közül a szőlő Dionysos istennek volt szentelve. A milyen fontos és általános volt a szőlő, illetőleg a borszükséglet a görögöknél, oly általános volt Dionysos tisztelete is.
Dionysos a Zeus fia, de miután anyja, Semele, meghalt, Zeus a nysabeli völgyben lakó nimfákra bízta a gyermek nevelését; innét származik a neve: nysabeli isten (Dio-nysos). Miután a nimfák a sokat magasztalt istent fölnevelték, ott hagyta a völgyet s repkény-borostyánnal és babérral gazdagon földiszítve, bejárta a szomszéd völgyeket és szakadékokat; őt követték a nimfák s a terjedelmes erdőket tomboló zaj tette hangossá. Bolyongásait kiterjesztette a messzebb fekvő vidékekre is; az ellenséget megbüntette, a ki pedig barátságosan fogadta, megajándékozta a szőlőtőkével.
Dionysos folytonos vándorlásai közepett egy alkalommal tengeri rablók kezébe került, a kik bilincsbe verték. Ekkor Dionysosban fölébredt a bosszú érzete: a bilincs lehullott a testéről, a hajónak minden vitorláját a kapaszkodó szőlővessző fonta be, az árboczon felkapaszkodott a repkény-borostyán, majd eltakarta az evezősök padjait is és szagos bor öntötte el a hajó födélzetét. Erre Dionysos oroszlán alakjában rontott neki a rablóknak, kik a tengerbe ugrottak; ezekből lettek a delfinek.
Dionysos nemcsak a testet és lelket felvidító szőlő és bor adományozója, hanem általában a gyümölcs megnemesítője volt; ő védte a virágokat is. Bolyongásai közben a virágokban bővelkedő Phyllisben, valamint Midas rózsakertjeiben szokott volt megpihenni. A rózsa volt kedves virága, a mely a tiszteletére rendezett versenyeken nagyon fontos volt.
A Dionysos-mithosz élénkségének és a bor hatásának megfelelt az Isten tisztelete is; erre való volt egyrészt az isten tiszteletére rendezett művészeti verseny és színi előadás, másrészt az isten bolyongásait utánzó víg körmenet. A körmenetet különböző néven és az év különböző részeiben tartották, sőt a vidék felfogásának megfelelőleg más- és másképpen szervezték és olykor vad tombolássá és dőzsöléssé alacsonyították. Az ünnepen őzbőrbe öltözött asszonyok és leányok egyik kezökhen thyrsus-pálczát (repkény-borostyánnal befuttatott nádszál, vagy fenyő-galy, tetejében pinia-doboz), a másikban fáklyát tartottak; kígyó és repkény-borostyán díszítette a haju-
kat; furulya és tamburin hangjai mellett hegyen-völgyön tomboltak, vigadozva és jajveszékelve, míg csak össze nem roskadtak.
Minden megbízható nyom arról tanuskodik, hogy a szőlő és a Dionysos-kultusz is keleti eredetű; az a görög monda, mely Dionysos isten születése helyének a Hindukus-hegyságet tartja, nyilván e keleti eredetre vonatkozik.
Dionysos természetének és mithoszának megfeleltek a neki szentelt növények. Ezek közül említem a mandola-fenyőt (Pinus pinea), melynek ágait thyrsus-pálczának szokták használni (109.kép) és az úgynevezett aleppói fenyőt (Pinus halepensis), melynek gyantáját a bor tartóssá tételére használtak.
109. kép. Római nyaraló kertje, ernyős pineákkal a háttérben.
Legfontosabb dísze mégis a repkény-borostyán (Hedera); e növény (110. kép) hűs árnyékos erdőkben növén, mintegy azon hőség ellenhatása jeléül szolgált, a mely hőségben a szőlő érni szokott és a melylyel a bor élvezete jár. Így érthető, hogy minden Dionysos-ünnepen az isten szobrát repkénynyel koszorúzták meg; különben Dionysost csakis repkény-borostyán
koszorúval a fején ábrázolták. A bor hatását ellensúlyozandók, a borivók is ilyen koszorút viseltek.
110. kép. Virágzó repkény-borostyán.
Mikor a görögök ünnepies lakomára mentek, rózsakoszorút helyeztek rózsaolajjal megkent fejükre; azt hitték, hogy a rózsa illata megakadályozza a részegséget és ha mégis valaki a kelleténél többet áldozott Dionysos oltárán, azt mondták róla, hogy telve van istennel.
A költőket repkényborostyánnal is díszítették, minthogy Dionysos mint a fantáziát élénkítő és lelkesítő isten, Apollóhoz hasonlóan, a múzsák fejedelmévé s a zene és költészet pártfogójává és védelmezőjévé lett. Ezen az alapon tartozott Dionysos díszéhez a babér-galy is.
Bátran mondható, hogy Dionysos tisztelete a fantáziára való hatásával a görög nép művelődésére is lényeges hatással volt. A görög költészet, főleg a dráma, de a képzőművészet is becses forrást talált a Dionysos-kultuszban; sőt azt lehet állítani, hogy mindaz, a mi a klasszikus görög világból mint eszményi szép ránk maradt, nagyrészt a Dionysos-kultusz következménye volt.
Ily értelemben Dionysos az emberi művelődés istene volt, úgy hogy a szőlőt és bort a görög művelődés igen fontos tényezőinek kell tekinteni.
A tavaszi virágpompa istennőivel kapcsolatos növények és növénymithoszok. A tavasz Hórája, Chloris, továbbá Aphrodite a tavaszi virágpompa istennői; különösen Aphrodite fontos e tekintetben.
Aphrodite a felmelegedő talajt bársonyszerű szőnyeggel borítja be, az egész növényzetet virágesővel lepi el, az összes teremtményeket kéjjel és szerető vonzódással tölti el; a hűs ligetek és az illatos kertek legkedvesebb lakója ő. Bárhová lépett e jóságos istennő, mindenütt kedves virágai: a rózsa, anemone, mirtusz és puha gyep nőttek a nyomában.
Aphrodite a tavasz és kikelet istennője, mint ilyen a szépség és fiatalság fogalmát egyesíti magában; virágai egytől egyig az istennő jelzőit és tulajdonságait tárják elénk.
A mirtusz, mely egymaga a szépség és fiatalság szimboluma, azért nevezetes, mert e bokor alatt talált az istennő védelmet, mikor a tenger habjaiból kiemelkedett. E növény mint a szépség, fiatalság, szűziesség jelvénye, a mai napig megtartotta jelentőségét.
A mirtusznál is közelebb állott az istennőhöz a rózsa. Mikor Aphrodite a tenger habjaiból kiemelkedett, a maradék tajtékból rózsabokor keletkezett, amelyet Aphrodite öntözgetett, hogy virágozzék. Így vált a rózsa a fiatalság, az ártatlanság és viruló életerő jelképévé, de leginkább a szépség szimboluma volt.
Az anemone, az istennő harmadik virága, Aphrodite kedveltjének. Adonisnak véréből fejlődött. A szép Adonis egy vadászat alkalmával meghalt és véréből több virág nőtt, köztük az anemone is. Aphroditének a szép ifjú halála nagy bánatot okozott, de változtatni rajta nem lehetett. Adonis az alvilágba került, hol az alvilág istennőjének (Persephonének) is megtetszett, holott Aphrodite magának követelte vissza. Perpatvar keletkezett ebből, melynek Zeus olyformán vetett véget, hogy Adonis az év egyik felét, a nyarat, Aphrodite közelében töltse, az év másik felében pedig az alvilágban tartózkodjék. Adonis meghalt ugyan, de minden tavaszszal újra föltámadt.
Adonis feltámadásának emlékére a fönicziai görögök Adonis-ünnepet tartottak, mely éppúgy, mint a Hyakinthiák is, gyászünnepből és utána az új élet örömére vígságból állott. Ez ünnepen felállították Adonis ravatalát, melléje
úgynevezett Adonis-kerteket, azaz cserépben gyorsan csirázó, tehát hamar fonnyadó növényeket helyeztek; mikor a virágok elfonnyadtak, vízbe dobták őket, ezzel jelképezve egyrészt a virágzó, másrészt pedig a gyorsan kimuló életet.
Ekként a földön tenyésző élet tavaszi ébredése pajkos jó kedvet keltett a görögökben; viszont, mikor őszszel a virág és termés eltünt, napirenden volt a fájdalom kitörése. E jelenséget megtaláljuk a Hyakinthia- és Dionysos-, de legjellemzőbben az Adonis-ünnepeken. Minthogy azonban a virágzó élet föltétele a Nap, természetes, hogy ez ünnepek eredetileg neki és tiszteletének szóltak. A Napról mondták, hogy télen kimulik és tavaszszal tartja feltámadását. A Hyakinthiák, az Adonis- és más hasonló ünnepek a későbbi idők folyományai, a mikor az elvont fogalomnak már emberi alakot adtak. Miután ez ünnepek vagy 500 évig ily alakban tartattak, átmentek a kereszténységbe s husvét lett belőlük, a melynek nagyjában ugyanolyan berendezése van, mint a Hyakinthiáknak és az Adonis-ünnepnek: mindegyikben megvan a nagyhét a maga gyászával, a gyászt pedig öröm váltja fel.
Mikor később Aphrodite az érzéki szerelem istennője lett, egymagában egyesítette az összes női bájakat; Páris, a trójai királyfi is az összes főbb istennők közül őt ismeri el legszebbnek. Szóval Aphrodite az ellenállhatatlan szépség istennője lett. Mint ilyen a birsalmát kapta Dionysos istentől, a szerelem, a szerencse és termékenység szimbolumát. A birsalma az istennő hatalmának jelvénye volt s különféle játékban is előfordul, valamint menyasszonyi adományul is szolgál. SOLON törvényben rendeli, hogy a menyasszony, mielőtt szobájába lépne, kydoni almát, azaz a krétabeli kydonoktól való almát (birsalmát) egyék, hogy ezzel jelképileg Aphrodite szolgálatának ajánlja fel magát.
Aphrodite nemcsak a birsalmával, hanem az aranyalmával, sőt általában az almával, a szerelem egyik szimbolumával is kapcsolatba jut, így pl. Melánionnak három aranyalmát ajándékozott, a ki segítségükkel a gyorslábú Atalantát nőül nyerte. Eris, Peleus és Thetis menyegzőjén, almát dobott a vendégek közé, a mivel a legfőbb három istennő (Hára, Athene, Aphrodite) szerelemféltését idézte elő.
Természetes, hogy ily nevezetes gyümölcs az emberi társadalomban is nagy becsben állott s még ma is becsben áll. Nagy kitüntetés számba ment, ha a leány a rózsát, melyet hordott, vagy az almát, melyet kikezdett, nőtlen embernek adta. Az almának jelenleg is nagy fontosságot tulajdonítanak Görögországban. Ugyanis a legény némán választja jegyesét: találkozáskor almával, vagy virággal hajítja meg; csak ezután következik a nyilvános eljegyzés.
Még nagyobb jelentősége volt az almának hazánk déli vidékein a török hódoltság idejében. Ha magyar leány török legénytől almát fogadott el, a leány a töröké volt, sőt a török birák is neki ítélték. (1)
(1) Némely magyar vidéknek az a szokása, hogy úgynevezett gyalogsátán, vagy követ-asszony almával végzi a legény helyett a leánykérést, valószínűleg görög eredetre vezethető vissza.
Szóval Aphrodite kultusza nagy hatással volt a népek szokásaira. Az istennő hatalmáról is sok mithosz tanuskodik; az egyik így szól: Narkissos, a Kephissos nevű folyóisten fia, az Echo nevű nimfa szerelmét visszautasította, mire a szegény Echo nagy bánatában eltikkadt s csak a hangja maradt meg máig. E kegyetlenságet a szerelem istennője nem hagyhatta megtorlatlanul s akként büntette Narkissost, hogy hideg tavaszi virággá, nárcziszszá (Narcissus poeticus) változtatta. E büntetésre a nárczisz egyik-másik fajtája még ma is emlékeztet, minthogy rendkívül erős, kábító illata valósággal megdermeszti, elkábítja az embert.
Alsóbbrendű isteni lényekkel kapcsolatos növények és mithoszok. De nemcsak a főbb istenek, hanem az egész természetet megélénkítő alsóbbrendű isteni lények is benső vonatkozásban voltak a növényvilággal. Ez alsóbbrendű isteni lények úgy egymással, valamint a főbb istenekkel pajkos kedvben érintkezvén, nem egy érdekes növénymithoszra adtak alkalmat.
Egyik mithosz a legelésző Pánhoz, az arkádiai hegyek démonjához, fűződik. E démon sokat üldözte a zenei nimfák egyikét, Syrinx-et; a nimfa elbújt a nádasban, Pán utána nyult, a nimfa azonban szerencsésen megmenekült; Pán nagy hevében csak egy nádszálat fogott meg, ebből készítette az elmenekült Syrinx emlékére az első flótát.
Más nimfák közül különösen azok érdekelnek bennünket, melyek az erdő fáiban éltek, ezek a Dryadok, vagy Hamadryadok, kik nem is voltak halhatatlanok, hanem a fa kimulásával kimult a benne lakó dryad is. (1)
Hogy mi adott ez isteni lényeknek életet, mi alapon jutott nemcsak a görög, hanem más nép fantáziája is a dryadok fogalmához, erről könnyen meg lehet győződni, ha a fa belső szerkezetére és a benne végbemenő nedvkeringésre figyelemmel vagyunk. Ugyanis a fatestben felemelkedik a fa nedve, mely rendesen levegőben bővelkedik és ennélfogva habos. Ha, kivált tavaszszal, a fát fejszével megvágjuk, kiömlik a nedv s zizegést-zúgást hallat, melyet a régiek, élénk képzelődésüktől támogatva, a fában rejtőző élő lényektől (Hamadryadok) származó fájdalmas nyögéssé nagyítottak, a vágott sebből kiszivárgó barnás, vagy vöröses szinű nedvet pedig a Hamadryadok vérének tartották.
Egyébiránt nem is szükséges, hogy az ember a mese országában (Görögországban) született legyen, hogy ilyen káprázatokat tapasztaljon.
(1) Ily élő lényekben való hit még mai nap is sokfelé található. Az itáliai favágó szentül hiszi, hogy az Apennin-hegység fáinak kérge alatt természetfölötti lények rejtőznek s hogy a fa nedve isten vére; reszketve vág bele és így szól "Ha istenség vagy, bocsáss meg nekem" és elmorzsolja arravaló imádságát. A cseh erdőirtó hasonlókép bocsánatot kér előbb a fától, a melyet ki akar vágni, mert hiedelme szerint lélek lakik abban, ki sok szenvedést hozna rá, ha előbb ki nem engesztelné őt. (HANUSZ, A fák birodalmából.) Ezeket tekintve, érthető, hogy Bretagneban az ember, ha halálos veszedelemben forgott, pap pedig a közelben nem volt, a vén fának is meggyónhatott: e fának hallható suttogása égnek vitte a haldokló imádságát.
Ennek bizonyságául idézek VAILLANT marsalnak GAUDICHAUD botanikushoz irt leveléből egy-két részletet: "Czölöpöknek való vastag para-tölgyeket vágatván ki, nemcsak elbámultunk, hanem valóban megrémültünk, mikor a fákból, a mint az árkászok fejszéje a bélig hatolt, oly erős, oly keserves, az emberi hanghoz annyira hasonló nyögést hallottunk, hogy katonaszívünk egeszen megdöbbent." "Afrikai életemnek e körülménye azt juttatta eszembe, a mit a "Megszabadított Jeruzsálemben" olvastam. Ugyanis a keresztesek egy elbüvöltnek mondott erdőt kezdtek kivágni, olyan erdőt, melyben a fák, bennök menedéket kereső nimfákat és boszorkányokat rejtegetnek. A keresztesek rémülten hátrálnak meg, a mint a keserves jajgatást meghallják, a mely a keresztény katonák fejszecsapásaitól sújtott fatörzsekből származik." (EMERY, A növények élete).
Az előadottakból meggyőződhettünk azon sűrű és benső kapcsolatról, melyben a főbb és kisebbrendű istenek és isteni lények a növényzettel voltak. Bőséges volt az aratás, pedig csakis a legfontosabbra szorítkoztam.
A görög mithologia itt bemutatott és sok más bennerejlő szépségének köszönheti, hogy minden ember szívesen foglalkozik vele és azt is, hogy a görög kulturával együtt a más népek mithologiájának rovására elterjedt.
Terjeszkedésánek első területe volt a római nép, majd a germán mithologiában érvényesült; a legtöbb nyoma azonban a növénytudományban található, a minthogy számos növény a görög mithologiából kapta tudományos nevét. (1)
Így érvényesült a görög mithologia minden téren és diadala örökké tartó.
(1) Például: Adonis, Iris, Dryas, Andromeda, Dionaea, Hesperis, Silene, Syringa, Althaea, Melissa stb.