IV. A római mithologia növényei.
Mikor az őslakók az Itáliai-félszigeten letelepedtek, a többnyire tölgy- és bükkfa-erdőkben irtásról gondoskodtak; minden efféle alkalommal az istenek, különösen Silvanus számára alkalmas helyet biztosítottak, mert Silvanus (silva = erdő) volt az erdei élet és az erdőben való letelepedés istene.
Az erdőkben való élés és letelepedés természetes és ősi térfoglalás volt a régi Itáliában, úgy hogy a déli Olaszországban lakó lucaniak (lucus = liget) ez életükről kapták nevüket. Még Róma felépítése után a IV. században ís Róma és Etruria területe közt oly nagy erdő volt, hogy Livius a németországi őserdőkkel meri összehasonlítani. Kivált az Apennin-hegység óriási erdőségekkel volt borítva. Ez erdőkben telepedett le az ősi lakosság; a legelők és mezők közt egy facsoportot hagytak az istenség számára; e facsoportok alkották a ligeteket, így kaptak a ligetek eredettől fogva vallásos jelentőséget.
Minél inkább terjedt a letelepedés, annál kevesebb lett az erdő, csak helyenként maradt egy-egy liget (nemora és lucus). E ligetekben lakott az istenség, itt tartózkodtak – a rómaiak hite szerint – a megholtak lelkei, valamint a lares-ek, a kik eredetileg a polgárok mesgyéit, utait és keresztutait őrizték, később a polgár házának is őrei lettek.
A szent ligetek és isteneik. Ha az itáliaiak a ligetekben ünnepeltek, legelőször is áldoztak az isteneknek, utána lakomáztak, ezzel tisztelvén meg az istenséget, melynek közelébe csakis ünnepies alkalommal volt szabad jutni.
E helyek szentségét a legnagyobb lelkiismeretességgel óvták meg, még pedig oly annyira, hogy az önmagától kidült, vagy a villám sujtotta fákat csakis bizonyos engesztelő szertartással lehetett eltávolítani, csakis hasonló szertartással lehetett valami vasszerszámot a ligetbe bevinni.
Tehát a ligetek és a benne lakó istenek csak ünnepies alkalommal voltak hozzáférhetők, a minek gondos megtartására az egyes ligetekben alkalmazott papság ügyelt.
Csakis rendkívül kivételes körülmények közt engedték meg az istenek – a papság útján –, hogy a polgárok veszély idején, esetleg a csatából is a ligetben keressenek menedéket. Így történt egyszer, hogy a megfutamított rómaiak az Allia melletti vereség után egy Tiberis melléki, terjedel-
mes szent ligetbe menekültek és védelmet találtak. E szerencsés menekülés emlékére szokás volt július 19. és 21-én a lucaria-ünnepet megülni (lucus = liget).
A ligetek Itáliában később is egyrészt régiségük miatt, másrészt mint az ősök hite által megszentesített helyek nagy tiszteletnek örvendtek. Ha valakit egekig akartak magasztalni, szent ligettel hasonlították össze. Így írja QUINTILIANUS (Kr. u. az I. században) ENNIUS költőről: "Ennium sicut sacros vetustate lucos adoremus", a mi annyit jelent, hogy ENNIUS-t imádjuk, mint nagy koruk miatt a szent ligeteket.
Nemcsak a ligetek, hanem a fáik is szentek és sérthetetlenek voltak. Jaj volt annak, ki a liget fáit nem kímélte, mert a liget fái rendszerint belevonattak a szertartásba, a mennyiben az áldozatul hozott állatok vérével meglocsolták s egyes testrészeket a fákra is fölfüggesztettek.
A legősibb időben lehetőleg egyszerűen folyt le az áldozati szertartás, később külön állami törvények gondoskodtak szabályozásáról. Természetes, hogy ez isteni tiszteletekben nagy rész jutott a növénytermékeknek s a növényeknek.
A ligetekben első sorban azok a kisebb-nagyobb istenségek találtak helyet, melyek az erdővel, a ligetekkel, mezővel és mesgyével voltak szoros kapcsolatban. Így láttuk ezt már föntebb Silvanusnál, ki más isteni lényekkel együtt az erdők fenyveit és tölgyeit őrzi. Silvanus szerepéről és az emberi életre való hatásáról tanuskodik a következő eset: Egy császári tisztviselő az Alpesek vidékére utazván, útközben menedéket talált Silvanus egyik ligetében; az utas Silvanushoz fordulva, 1000 fát ajánl fel neki, ha útjában megsegíti és szerencsésen visszatérni engedi.
Minthogy az erdők homálya és titokzatossága a sírra emlékeztet, Silvanus a halállal és temetéssel is kapcsolatba került, a mikor is fenyővel, vagy cziprussal kezében ábrázolták.
A ligeteknek Silvanus-on kívül más isteni őrei is voltak, t. i. Faunus és Diana.
Faunust a hagyományok igen különbözőképpen magyarázzák ugyan, legáltalánosabban azonban a fák, ligetek, kertek és emberi ültetvények istenének tüntetik fel; e jóságos démont nemcsak ligetekben, hanem barlangokban, a szabad mezőn, sőt egyes fákban is tisztelték. VERGILIUS emlit többek közt egy vad olajfát, mely neki volt szentelve. Ez az olajfa a laurenti parton állott, reája akasztották az útról szerencsésen visszatérő hajósok ruhájukat hála fejében.
Faunus egyúttal a jóslás istene is volt. E végből áldozatot mutattak be előbb az istennek az ő ligetében, a mely áldozat egy bárányból állott; azután az ember kiterítette az áldozati állat bőrét és lefeküdt rá aludni. A jóslat megjelent az embernek álmában, vagy egyes fák (többnyire bükkfa) kérgébe volt bevágva.
A mezők és ligetek istenei közül említendő még Diana, ki a rómaiaknak Janus mellett a legősibb isteni lényei közé tartozik. Dianát mint a ligetek istennőjét "Nemorensis"-nek is nevezték. Ez istennő legfontosabb ligete volt az Ariciai Diana-liget és szentség a Némi-tó mellett; maga a tó neve és az istennő mellékneve is a ligettől (nemor) származik. E szép és forrásokban bővelkedő vidék a tó mellett az istennő legkedvesebb tartózkodó helye volt; a tó tükre volt az ő tükre, ebben jelent meg mint a Hold istennője.
Dianának egy másik fontos ligete Tusculum mellett volt; e ligetet ősidők óta egész Latiumban nagy szentségnek tartották.
A legrégibb római istenek ligetei közül említésre méltó e helyen még az, mely a Véli-tó mellett volt s Vacuna szabin istennőnek volt szentelve, továbbá pedig Angilia istennő ligete a Fucini-tó mellett. E ligetekhez számos község keletkezésének emléke fűződik. E nagyon látogatott szent ligetek környékén egyes jámbor emberek letelepedtek, hogy az istenséghez annál közelebb legyenek; így keletkezett idővel számos község, melyekre a szentelt hely neve is átszármazott.
Így hát a ligetek fontos szent helyek voltak. PLINIUS is azt mondja: "A ligetekben bensőbben lehet imádkozni, mint képek előtt, melyek aranytól és elefántcsonttól ragyognak" (Hist. nat. XII. 3.), mert csak a ligetek voltak alkalmasak az isteni tisztelet helyéül.
Egyes szent fák. Jupiter és Juno növényei. A ligeteken kívül egyes fák is nagy tisztelet tárgyai voltak, sőt egyik-másik fát nagy szentségnek tartották. Némelyik Róma történetével állott szoros kapcsolatban.
Így különösen sok szent fügefáról van tudomásunk. E fák közül legfontosabb az, mely a Palatinusi dombon állott s különösen azzal vált híressé, hogy – a monda szerint – egy nőstény-farkas e fa alatt szoptatta Romulust és Remust; e fügefát egy pásztor-istennőről, Diva Rumináról, Ficus Ruminalis-nak nevezték. E név az ikrek szoptatásával kapcsolatos, mert rumen emlőt jelent.
Egy másik híres fügefa volt a Comitiumon; e fáról azt tartották, hogy azonos az előbbivel s hogy Attus Navius augur varázsolta oda a Palatinusi dombról. Ezért nagy gonddal őrizte a papság s azon volt, hogy minden körülmények közt föntartsa.
A monda még egy szent fügefáról tesz említést; ez a Ficus Navius a Capitoliumon. Tarquinius Priscus uralkodása alatt élt Rómában egy NAVIUS nevű híres jós, a ki egyszer a király jelenlétében követ vágott szét ollóval. Ennek emlékére ültetett Tarquinius egy fügefát, melynek tartósságától a város állandó boldogsága függött. E fa gondozása a papságra volt bízva.
Nemcsak Róma városának, hanem az összes rómaiaknak legfontosabb szent fája volt a tölgyfa (különösen az ehető maggal bíró fajok), kivált a régi tölgyfák, melyekhez számos emlék fűződött. Ilyen tölgy állott a római Capitoliumon mint Jupiter, az ég leghatalmasabb istenének szentélye, e
fának még Romulus is áldozott; a Vaticánon is állott egy tölgy (Quercus ilex) mely körülbelül olyan régi volt, mint maga Róma városa.
Egyik nevezetes szent tölgyfáról következő érdekes esetet említ Livius: Ugyanis az aequiek Tusculum közelében táboroztak s a rómaiak kijöttek, hogy a tanács nevében elégtételt követeljenek tőlük, a miért a szövetséget megszegték. Az aequiek vezére azonban nem akarta meghallgatni a rómaiakat, hanem azon hatalmas tölgyfához utasította kérésükkel, a mely alatt az ő sátra volt. Ekkor a római küldöttek egyike odafordul a tölgyfához s hozzá, valamint a környék többi isteneihez fohászkodott, kérve őket, hogy álljanak bosszút az aequieken a szövetség megszegéseért.
LUCANUS óriási tölgyfát ír le, mely a mezőn magányosan állott; ágain az előbbi nemzedékek áldozatai függtek (valószínűleg az áldozati állatok bőrei); a fát gyökerei alig tartották már, közelében gyönyörű fiatal erdő díszlett, de a nép csak a régi tölgyhöz küldte imáit.
A rómaiak fakultuszáról APULEJUS is több példát említ; többek közt tölgyfáról emlékezik meg, a mely szarvakkal volt diszítve.
Valószínű, hogy mindez esetekben a tölgyfa képében Jupitert tisztelték, kihez e hatalmas fák leginkább voltak méltók. Azért is szentelték a tölgyet Jupiternek, mert az isten, mint Jupiter fulgurator (villámló Jupiter) szeretettel sújtott a tölgyfába és a rómaiak azt tartották, hogy a villám sújtotta összes tárgyak a Jupiteréi. A tölgyfa egyébként gyümölcsével, fájával és lombjával igen nagy hasznára volt a régi rómaiaknak, azért szentelték ai ég hatalmas istenének. (1) A Jupiter-szobrok kizárólagos dísze tölgyfakoszorú s minthogy Jupiter a legrégibb időben harczias jellemű is volt, a tölgyfakoszorú a római polgár kitüntetéséhez is tartozott; ha valakit e nagy kitüntetésre érdemesnek találtak, akkor a Vaticánon álló szent tölgy lombjából készült koronát (az úgynevezett civica corona), illetőleg koszorút kapott. E kitüntetés AUGUSTUS császár idejéből származik.
A későbbi időben ugyancsak Jupiternek szentelt vadgesztenye lombját (PLINIUS szerint: ex aesculo Jovi sacra) is használták e koszorú készítésére.
Jupiter tiszteletében igen érdekes feladat jutott egy csomó szentelt fűnek (sagmina, vagy verbenae), mely fű rendszerint a capitoliumi hegy tetejéről (PLINIUS szerint: ex arce) való volt. E fűcsomókat Jupiter szolgái kapták útra, mitől útjuk tartamára ők maguk és cselekedeteik is szentté váltak. Hogy mí alapon került össze a fű Jupiterrel, arról biztosat nem
(1) A tölgyfa makkja sok régi népnek volt a gazdagsága. Ha gabonában szükség volt, megszárították a makkot, megőrölték s kenyeret sütöttek belőle. A rómaiaknál a XII táblás törvény szerint tiltva volt tölgyfamakkot idegen földön gyűjteni. Spanyolországban még most is eszik a makkot; legédesebb, ha hamuban megsütik. PLINIUS 13-féle tölgyfát különböztet meg, ezek közül legkevésbbé volt becses a só-tölgy (haliphloeos), mert törzse legtöbbnyire üres, vagy szivacsos s makkja keserű volt, és minthogy azt tartották róla, hogy a villám gyakran beléje csap, nem volt szabad a fáját áldozati tüzre használni.
tudni; annyi igaz, hogy a nevezett fűcsomó Jupiter legnagyobb szentélyének környékéről való volt, azért tulajdonítottak neki oly nagy hatást.
Jupiternek a diófa egy különös faja is szentelve volt, a melynek termései igen hasonlítanak a tölgy makkjához s rendkívül jóízűek; ezeket állítólag Jupiterről Juglandes-nek nevezték, sőt a diófa erről kapta tudományos nevét, a Juglans-t, a mi annyit jelent, mint Jupiter makkja (Jovis glans) s a termékenység szimboluma. A diófa ilyetén fontosságának megfelel, hogy a gyümölcsét is sok fontos alkalommal használták, így pl. Ceres ünnepein. Rómában egy ősrégi diófa állott, melyről azt hitték, hogy ágain a gonosz lelkek tartózkodnak. II. PASKÁL pápa hosszas tanakodás után nekibátorodva, kivágatta a fát (1099-ben). E tette azonban nagyon felingerelte a népet s hogy ezt kiengesztelje, a fa helyére a Del popolo nevű templomot építtette. (1)
A legősibb időben, mielőtt a Dionysos-kultusz Itáliában meghonosodott, Jupiter volt a szőlő megóvója és védőistene is; eredetileg az ő papja szentelte fel a szüretet.
Jupiter mellett meg kell emlékezni Junó-ról, az ideális nőiességről és az ég királynéjáról, kivel a messze keletnek egy híres virágát hozták kapcsolatba, t. i. a fehér liliomot. E virág (111. kép) ugyanis eredeti hazájából, Perzsiából, a rózsával együtt elterjedvén, mindenütt nagy jelentőségre tett szert s mindenütt a nő tisztaságát és szemérmetességét jelzi. (2) E jelentését megragadták a rómaiak, azért hozták a virágot Junóval, az ég királynéjával kapcsolatba; különben a remény jelképének is tekintették; ezért a régi római pénzeken liliom található következő felirattal: Spes populi romani (a római nép reménye).
A liliom nagy jelentőségű multjának megfelel, hogy a kereszténységbe is átment: Szűz Mária mocsoktalan tisztaságának jelvényeként liliomot tart a kezében.
A megjelenést hirdető szent képeken liliom van az angyal kezében. Az egyik legenda szerint egy angyal CHLODVIG frank királynak liliomot nyujtott, midőn kereszténynyé lett; ettől fogva a franczia királyok családi czímerét liliomékítmény díszíti, ez illeti meg őket mint legkeresztényibb uralkodókat. (3)
(1) A diófa tulajdonképen Ázsiából (Perzsia) származik, a honnan NAGY SÁNDOR hozta Európába. SALAMON királynak már lehetett diófája, mert a Biblia szerint (Énekek éneke) SALAMON király szívesen ropogtatott diót. A régi görögök királyinak, azaz bazilikon-nak nevezték a legjobb fajtát. PLINIUS olyan diót is említ, a melyet sütni szoktak. A régiek a diófát az éj szellemeinek szentelték, később azonban az újjáteremtés jelképét tisztelték benne. E szerint a dió az a mag, melyből a kimult élet újra felébred.
(2) Már a perzsák és a szíriaiak legrégibb költeményei is dicsőítik, hasonlóképpen a Biblia; SALAMON király híres jeruzsálemi templomában az építész liliom-alakot adott az oszlopfejeknek, a zsidók liliommal diszítették oltáraikat. Sőt valószínű, hogy Susá-nak, Perzsia egyik legfontosabb városának, a neve liliomban bővelkedő vidékével kapcsolatos, valamint az is, hogy a zsidó női név: Susanna (Zsuzsi), a nő tisztaságát és szemérmetességét akarja jelezni.
(3) Több fejedelem liliom-rendet alapított, így pl. FERDINÁND arragoniai király 1413-ban, PÁL pápa 1546-ban stb.
111. kép. Fehér liliom (Lilium candidum).
Mars isten növényei. A rómaiak többi istene közül Mars-nak sok fa és más növény volt szentelve, mely körülmény ez istenség ősiségére vall. Jupiter mellett Mars volt az ősi itáliai nép főistene, a miért is számos tölgy- és fügefa, mint ősrégi és nevezetes szentélye volt ismeretes.
Egyébiránt Mars isten sok minőségben volt nagy tisztelet tárgya, s minden minőségében a növényvilággal került kapcsolatba. Mint a tavasz istenének a föld márcziusi és áprilisi termékei neki voltak szentelve.
Mint hadi istennek a lándsa volt a szimboluma, azért volt neki szentelve a palatinusi hegyen álló szent somfa (Cornus mas), mely – a monda szerint – ROMULUS lándsájából fejlődött.
A hadvezérek kitüntetése az ő nevében történt. A legnagyobb kitüntetés, mely hadvezért érhetett, az volt, ha fűből készített koronát (corona
graminea) kapott. De ezt a kitüntetést csak oly hadvezér kapta, ki egész hadsereget, vagy várost mentett meg. A fűkoszorúra szükséges füvet ott tépték, hol az ünnepelt a hősi tettet elkövette. (1)
Marsnak, mint a szabinok hadi istenének, Quirinus volt a neve; egyik quirinus-temploma előtt két mirtusz állott, az egyik volt a patriciusi, a másik a plebejusi; e két növény közül hol az egyik, hol a másik nőtt jobban, a szerint, a mint az arisztokraczia vagy a demokraczia volt túlsúlyban. Ugyanilyen jelképes jelentése volt két babérfá-nak, mely Marsnak egy más szentélyében (Regiában) állott.
Apollo növényei. A mit eddig a római mithologia növényeiről mondottam, az kevés kivétellel őseredeti, azaz itáliai, illetőleg római eredetű; hozzátehetem még azt is, hogy a mondottak majdnem kimerítik az ősrómai mithologia növényeit, mert a mi keveset a többi istenről és istennőről találunk, az nagyobbrészt görög hatásra vezethető vissza; hiszen kétségtelen, hogy a görög hatás legelőbb a római hitéletben érvényesült.
A görög hatás Apollo kultuszával a görög gyarmatosok útján vonul be déli Itáliába, azután Rómába is s nemcsak a rómaiak hitéletére, hanem zenéjére és művészetére, sőt egész államéletére is rendkívül átalakító volt.
Az itáliaiak első sorban Paean-nak, azaz a testi és lelki bajok gyógyítójának tisztelték, úgy, hogy az engesztelő Apollo képe, babérággal kezében, sok község pénzén (pl. Metapontus, Kroton, Rhegium) előfordult.
Magában Rómában a jóslás, engesztelés és zene istenének tisztelték s oly nagy kedveltségnek örvendett, hogy Róma küldöttei a királyok korszakának végén épp úgy jártak Delphibe, mint a görög városok küldöttségei.
A görögökkel való e benső érintkezés okozza, hogy nehéz most megállapítani, mi az ős-itáliai, s mi az idegen.
Különösen kiemelendő, hogy az Apollo-kultuszszal az ő három legjellemzőbb fája: a babérfa, az olajfa és pálma mindinkább érvényesült a római mithologiában és szokásokban. Így pl. az orvostudomány istenét, AESCULAPIUS-t, babérral díszítették; a vitéz férfiasság istenét, Honost, babér koszorúval díszített ifjú alakjában ábrázolták; Concordia (az egyetértés) istennő tiszteletében és ábrázolásában is érvényesült a babér. Győzedelmes hadvezérek babérkoszorút kaptak, szolgáik olajfakoszorút. Az Apollo kultusz papjai Rómában is babérkoszorút viseltek, hiszen ettől kapták jósló tehetségüket. Babér volt a költők dísze. Még a temetésen szokásos babérral füstölés is az Apollo-kultuszra vezethető vissza. Szóval Apolló-
(1) PLINIUS (Hist. nat. xxii, 4.) a fűkoronáról megemlékezvén, azt mondja, hogy a legyőzöttek a régi népeknél a teljes győzelem jeléül füvet nyújtottak át a győzőnek, a mivel jelezték, hogy a győztesnek országukat, földjüket, a mely táplál s a melyben őseik utolsó álmukat aluszszák, felajánlják. E szokás PLINIUS idejében még megvolt a germánoknál. Bizonyára ezen alapszik a fűkorona használata. – Más népek földet, vizet és füvet, vagy sót és kenyeret nyújtottak át a győzőnek.
val meghonosodott a babérhoz tartozó minden vonatkozás, minden ősrégi hagyomány, szokás és babona.
A babérról azt mondja PLINIUS (Historia naturalis, XV., 30.), hogy tulajdonképpen győzelmi pompánál használják a rómaiak s hogy ez a növény egyúttal a császárok és papok legkellemesebb ajtónállója: csak ő díszíti a házakat és őrködik a házak küszöbe fölött. A babér a béke jelvénye, úgy hogy, ha az ember akár fegyveres ellenség közepett fölmutatja: a nyugalom jelének tekintik. A rómaiak az öröm és győzelem jelének is tekintik; a hír közlésére szolgáló levelet vele fonják be, a katonák lándsájukra és dárdájukra teszik, a hadvezér bírósági jelvényeit is vele díszíti. Valahányszor egy új győzelem új örömöt hoz, babért tesznek a nagyhatalmú Jupiter ölébe. Ez nem azért történik, minthogy állandóan zöldel, vagy minthogy a békét hozza, hiszen ekkor az olajfát kellene elsőségben részesíteni, hanem mivel a Parnassus hegyén a legtekintélyesebb. Ezért Apollo istennek is kellemes, a kinek már a római királyok is szoktak ajándékot küldeni. A mely házba befogadták a babért, vagy a hol elültették, ezt a helyet nem érintette a villam; ez volt – PLINIUS szerint – oka annak, hogy a győzelmi bevonulásokban nagy jelentőséget tulajdonítottak neki; babér szolgált egyúttal az ellenség legyőzése után füstölő szerül és tisztító tűzül. Ennélfogva nem volt szabad a babért profán czélra használni, sőt az istenek kiengesztelésére való tüzet sem volt szabad vele meggyujtani, a mi rendesen két darab fának (szederfa és repkény-borostyán, vagy repkény-borostyán és babérfa) egymáshoz dörzsölésével történt. Azt mondják – így folytatja PLINIUS – hogy TRAJANUS császárnak az volt a szokása, hogy zivatar alkalmával babérkoszorút tett a fejére, hogy a villám ellen védje magát. Mikor Livia Drusilla, ki később mint AUGUSTUS császár felesége, Augusta nevet kapott, menyasszony korában a szabadban ült, egy sas tiszta fehér tyúkot dobott az ölébe; a nőnek feltűnt, hogy a tyúk gyümölcscsel megrakott babérágat tartott a csőrében. A jósok ezt úgy magyaiaztak, hogy a tyúkot és leendő ivadékait gondozni, a babérgalyat pedig elültetni és ápolni kell. Az elültetett galyból egész erdő keletkezett; az eredeti fának egy galyat győzelmi jelvényül használta a Császár, triumfus alkalmával pedig babérkoszorút hordott a fején, mely szokást mindazok a császárok utánozták, a kik győzelmes háborúból hazatértek. Ezentúl azokat a galyakat, a melyeket a császárok kezükben tartottak, rendszerint elültették, a belőlük keletkező erdőket az illető császárról nevezték el. Még PLINIUS idejében is volt az aventini dombon egy ilyen babérliget (loretum).
Apollo másik növénye, az olajfa, minden jelentésével együtt épp úgy meghonosodott a rómaiaknál, mint a babérfa. Az olajfa a rómaiaknál Minervának lett a szent fája, a mely istennő a görög Pallas-Athenae-vel sok tekintetben azonos.
A datolya-pálma is hasonló jelentőségre tett szert Itáliában, mint Görögországban, még pedig leginkább mint a győzelem jelvénye. Ily
minőségben Kr. e. 293-ban használták legelőször. Attólfogva rohamosan terjedt népszerűsége; ennek jeléül vehető Janus isten körül való alkalmazása is. Janus isten ugyanis nem egyéb, mint a régi itáliaiak egyik Nap-istene, vagyis az ég és az égi világosság kapusa, a ki az ég kapuját nyitja reggel, este pedig bezárja. E hivatásának tulajdonítandó, hogy a görög Napisten növényei Janus legfőbb ünnepén, Janus hónapjának első napján (januárius elsején) könnyű szerrel érvényesültek. Ekkor ajándékozták meg egymást az emberek lehetőleg kedves dolgokkal; ezek közt első helyen volt a babérág, a pálmalevél, datolya, füge stb., tehát csupa kedves, vagy édes tárgy, hogy az egész év csakis édeset és kedveset hozzon.
De más isten tisztelete körül is fontos volt a pálma. Victoria istennő ábrázolásánál is a pálma lett a leglényegesebb kellék. A római imperatorok ruhájának ez volt a legfőbb dísze (tunica palmata). Az igazság szimbolumában is van része a pálmának, mert az igazságnak győznie kell.
A rómaiak tehát, akár a többi népek, kivált a győzelem jelvényének tekintették a pálmát: ez értelemben használták a pogányság idejében, ez alapon vitték be a pálmát a kereszténységbe is. Minthogy a [vértanú-] halál tulajdonképen az élet fölött való győzelmet jelenti, a mely győzelemmel örök béke jár, azért lett a pálma a kereszténység hatása alatt az örök béke és halhatatlanság szimboluma.
Íme, milyen változatos és nagy utat futott meg a pálma! Egyiptomban Oziris isten ünnepein, Jeruzsálemben a királyoknak és hősöknek a városba való bevonulása alkalmával mint a győzelem jelvénye és a győzelem fölötti öröm kifejezője volt; ugyanezt jelentette Görögországban az olympiai játékokon; a kereszténység végre mint az örök béke és halhatatlanság jelképét vonja be szertartásaiba s a katholikus keresztények feje minden virágvasárnapon pálmaleveleket szentel s oszt szét az örök város összes katholikus templomai közt.
E szertartás Itália legnagyobb pálmaligetének keletkezésére adott alkalmat, mely liget a Genua és Nizza közötti út mentén, S. Remo és Ventimiglia között, azaz Bordigherá-ban ma is megvan. Ez azonban már nem szent liget, hanem élelmes olaszok kenyérkeresete; e kenyérkereset kizárólagos birtokosai Ventimiglia polgárai. A 4000 törzs bőven szolgáltat pálmalevelet Rómába.
Ceres, Proserpina és a gyász növényei. Az Apollo-kultusz nyomában következett a mindennapi kenyér adományozója, Déméter, kit Ceres néven tiszteltek, mely név állítólag a szabinoktól származik s kenyeret jelent. Minthogy a mindennapi kenyér az ország termékenységével szoros kapcsolatban van, érthető, hogy a dió Ceres ünnepein fontos volt; lakodalmon is alkalmazták, mint a szeretet és termékenység szimbolumát; e szokást más latin nép is átvette.
A Ceres tiszteletére áprilisban rendezett főünnepen, a cereáliákon, a görög Déméter-Persephoné-mithosz jutott érvényre, mely utóbbi istennő Pro-
serpina néven vált népszerűvé Itáliában. Mindkét istennő görög mithoszait a római viszonyokhoz alkalmazták; tiszteletök bonyolult szertartásra adott alkalmat, melyen ott találjuk ez istennők növényeit is.
Ez isteni tiszteleten fontos volt az áldozás, mert a rómaiak azt tartották, hogy a szántóföld és az alvilág isteneit lehetőleg jól kell kielégíteni és kiengesztelni, mert csak így lehet jó aratást várni.
Szóval a mindennapi kenyér nagy mértékben függött az alvilág isteneitől.
Magáról az alvilágról körülbelül olyan fogalmaik voltak a rómaiaknak, mint a görögöknek, a mi mindenesetre görög hatásra vezethető vissza. Az alvilágról igen érdekes képet nyujt VERGILIUS Aeneisében. Ugyanis AENEAS a cumaebeli Sibylla (jósnő) utasításai szerint járt el, hogy elhalt szüleit még egyszer láthassa. AENEAS-nak fel kellett keresnie az Averni-tó mellett levő erdőt, mely Proserpinának, az alvilág istennőjének, volt szentelve. Ebben az erdőben állott egy fa aranygalyakkal (fagyöngy, Viscum album); (1) a ki egy galyat letört, annak kinyílt az alvilág s bele jutva, Proserpina zsámolyára kellett azt letenni. AENEAS-t két galamb vezeti a csodafához, letöri az arany-galyat és Sibylla elkiséri az alvilágba, hol erdőket, továbbá Proserpina gyönyörű ligetét, azonkívül más ligeteket és zöld réteket talál.
A mondottakból világos, hogy a rómaiaknak az alvilágról alkotott képük kiváltképpen az Apollo-kultusz kifolyása, hiszen a cumaebeli Sibylla is egyike azon jósnőknek, kik Apollótól fellelkesítve, mondtak jóslatot.
Ugyancsak az Apollo-kultusz hatása alatt lett a cziprusfa (112. kép) a gyász fája s szorította ki a fenyőt, mely a legősibb idők óta a rómaiknál a gyász jeléül szolgált; de azért, ha halott volt a háznál, a mely ennélfogva tisztátlan volt (domus funesta), a ház előtt elhelyezett cziprusfa mellett fenyőfát (mandolafenyőt) is lehetett találni: e két fa 7 napon át jelezte, hogy halott van a ravatalon. Cziprus ágaival borították úgy a halottas oltárt, valamint a máglyát. Sőt az AUGUSTUS korabeli költők óta az istenek szobrai is majdnem kizárólag cziprusfából készültek, mert a férgek pusztításai ellen meg voltak védve. Így lett a cziprusfa az alvilági istenek szimboluma, mely istenekkel azért is tanácsos volt jólábon lenni, mert előbb-utóbb hozzájuk jutott minden ember. A halottas szertartások tehát nemcsak az elhunytnak szóltak, hanem az alvilág isteneinek is. Ugyanez okból nagy gondozásban részesítették a sírokat; ezekre leginkább mirtuszt, rózsát, violát és liliomot ültettek s meg voltak győződve, hogy a sírban fekvő halott lelki hangulatának megfelelően majd vadabb, majd szelídebb természetű növények nőnek a síron. A temetési szertartás befejezéseül babérágat gyujtottak; ennek füstje végleg megtisztította a temetésen részt vevő embereket. (2)
(1) A fagyöngy szolgáltatta az úgynevezett "arany vesszőket", melyek a varázslatban ősidők óta nagy jelentőségre tettek szert.
(2) VERGILIUS szerint a szertartás befejeztével CORINEUS háromszor járja körül társait és olaj-ággal vizet hint reájok, s így megtisztítván, a végső szózatot adja. (Aeneis, VI., 215-235.)
|
112. kép. Cziprusfa (Cupressus sempervirens). |
Érdekes, hogy a rómaiak a babó, vagy lóbab (Vicia faba) szirmait a halál jelképének, a szirmokon levő fekete foltokat pedig gyászbetűknek (literae lugubres) tartották s azt hitték, hogy a megholtak szelleme a babó termésébe vándorol. Ez volt az oka, hogy a halottak emlékének szentelt ünnepen különösen lóbabot (113. kép) ettek s minden lehetőt elkövettek, hogy a megholtak szellemét távol tartsák a ház küszöbétől. (1)
|
113. kép. A lóbab (Vicia faba) virító szára.
A Persephone (Proserpina) tiszteletével meghonosodott növények közül említem a gránátalmát. E gyümölcs Itália achaei városaiban mutatkozott legelőbb, innen jutott el körülbelül a Tarquiniusok idejében Rómába. A rómaiak punicá-nak, azaz pún almának (114. kép) nevezték, mert a karthágóiak gyarmataiban és Afrikában nagy bőségben találták. A gránátalma Itáliában nem tett ugyan szert oly nagy népszerűségre, mint Görögországban, mégis belejutott a római mithologiába is, t. i. Pluto, az alvilág istene, gránátalmát adott Proserpinának, hogy evvel magához vonzza. Csak azután bocsátotta vissza anyjához (Cereshez) a nyári időre, a telet pedig – Jupiter végzése értelmében – az alvilágban, Pluto istennél kellett eltöltenie.
Ez a gyümölcs azonban még ezzel nem fejezte be magasztos útját és
hivatását. Eredetileg az izraeliták igéretföldjének gyümölcseihez tartozott s isteni tiszteletükben is nagy része volt. Azután Görögországban, majd Itáliában elterjedvén, bevonatott a hitéletbe, míg végre a kereszténységben is érvényre jutott, a mennyiben Szűz Mária szimboluma lett, sőt mint aranyos birodalmi alma az uralkodók jelvényeihez is tartozik s hatalmat jelent.
114. kép. Gránátalma (Punica granatum) leveles, virágzó ága és gyümölcse.
Mai nap a gránátalma az idők folyamán elterjedt narancs miatt sokat veszített jelentőségéből; most már inkább díszül, mint eledelül szolgál, de még ma is a bőséges áldás fogalma fűződik hozzá, virága pedig, mint hajdan a görögöknél, a tüzes szeretet jelképe.
Dionysos, Vertumnus és Pomona, vagyis a szőlő és gyümölcs a római mithologiában. Az isteni jövevények közt volt Dionysos (Bacchus) ts, a szőlő és bor istene, kinek Itáliában való meghonosodása Jupiternek (Liber) a szőlő és bor körül való tevékenységét hátra szorította. Ettől fogva azt tartották, hogy Bacchus volt az, ki Ceresszel együtt egész Itáliát, főleg Campániát elöntötte áldásával. Bacchus istennek komolyabb, a fantáziát élénkítő s ennélfogva az emberi művelődést előmozdító hatása alig érvényesült Itáliában; itt leginkább, mint azelőtt Libert, a víg pajkosság és a tréfa
derült isteneként tisztelték, a miért is a szüret és más ilyen ünnepek (Liberáliák, később Bacchanáliák) a szőlő és bor szabad élvezetét, valamint a fékezhetetlen szabadságnak ünnepét jelentették. Szüretkor általános volt a munkaszünet: úgy az állami ügyek, valamint a törvényszékek szüneteltek. A meddig a római birodalom határai elnyultak, meghonosodott a szőlő és bor, de egyúttal a Bacchus-ünnep is; a birodalom pusztulásával hanyatlásnak indult a szőlőművelés és bortermésztés, a Bacchus-ünnepélyek pedig, mint pogány emlékek, egészen eltűntek. Egyetlenegy maradt emlékül mai napig, t. i. a vevey-i vinczellér-ünnepély, (1) mely épp ezért művelődéstörténeti szempontból felette fontos, és lefolyása a 171. lapon olvasható.
Miként föntebb láttuk, meghonosodott Itáliában Dionysos legkedvesebb gyümölcse, a gránátalma, de ez az isten egyébként távol maradt a rómaiak ősi gyümölcseitől, az almától, cseresnyétől, meggytől stb.
Ez ősi gyümölcsök és kertek gondozása Vertumnus istenre és Pomona istennőre volt bízva; e két istenség különösen a gyümölcstermő vidékeken részesült nagy tiszteletben. Pomonának Rómában is volt saját papja, ki azonban paptársai közt a legkisebb tekintélynek örvendett, minthogy az alma (poma), (2) melyről Pomona istennő nevét kapta, rossz hírben állott. Pomona istennő legfontosabb ligete Ardea és Ostia között volt.
(1) A franczia Svájczban.
(2) Pomá-n első sorban az almát és körtét kell értenünk. Hogy hol művelték legelőször a vadalmafát (Pyrus malus), azt bajos most már kimutatni. A legrégibb népek nyelvében más-más neve volt e fának, a miből arra lehet következtetni, hogy művelése igen korán vette kezdetét. A gyümölcsét nemcsak a magyarok, hanem a törökök és tatárok is "almának" nevezik, Bretagneban és Cornvallisban "Aval"-nak nevezik, angol neve "Apple", német neve "Apfel", orosz nyelven "Jablony"-nak, [Helyesen: "Jabloko." A "Jablony" az almafa. – NF] lengyel nyelven "Gablon"-nak nevezik. A régi zsidók tapuach néven ismerték, a mely szó azonban mindenféle finomabb gyümölcsöt is jelent; tapuach-ról több palesztinai helység is kapta nevét. E gyümölcsről való elnevezés más népeknél is igen gyakori, igy pl. a magyar almából: almás, almási, az orosz jablony-ból Jablonszki, a német Apfel-ból Apfelhausen, Apfelstetten stb. származtak. Mai nap az a nézet kezd érvényesülni, hogy az almát legelőbb a rómaiak kezdték művelni úgy, hogy római származású gyümölcsnek tartják, a melyet a görögök és más népek is a rómaiaktól kaptak. Általában mondható, hogy a római földművesek aránylag jókor karolták fel a gyümölcstermesztést, úgy hogy VARRO (Kr. e. I. században) méltán mondhatta, hogy Itália kiterjedt gyümölcsöskert. PLINIUS idejében (Kr. u. I. században) mér sok almafajtát ismertek. Az almát azonban nem csemegének, hanem az egészség föntartására való fontos czikknek tartották; azért vacsorájokat mindig tojással kezdték és almával fejezték be. Midőn tehát HORATIUS azt mondja "ab ovo usque ad mala cantare" (a tojástól az almáig énekelni) – evvel csak azt jelzi, hogy egész vacsora alatt mulattatni a társaságot. A régi rómaiak 29 almafajt ismertek, leghiresebb volt a tiburi alma; mai nap pedig a nemes almafajok száma meghaladja a 2000-t.A másik gyümölcs, mely pomán értendő, a körte (Pyrus communis); termesztése Görögországból indult ki, úgy hogy ATHENAEUS szerint a Peloponnesusnak körteország (Apia) volt a neve. Görögországból került e gyümölcs termesztése Itáliába, valamint Európa többi részeibe. PLINIUS idejében már több művelt körteváltozatot ismertek Itáliában. Egyébként a vadkörtefa hazája nemcsak a Balkán-félsziget, hanem Európának mérsékelt részei is. Minthogy azonban Pomona általában a kertek és gyümölcsfák nimfája, ki egyformán gondozza és védi a kert minden fáját, azt kell hinni, hogy a nevezett gyümölcsön kívül más is értendő, így pl. a cseresnye és meggy, melyeket Itáliában régóta műveltek. Sőt LUCULLUS vezér 68O-ban (Róma építésétől számítva) MITHRIDATES fölött kivívott győzelme után Ceresus vidékéről is hozott egy újabb fajta cseresnyét Itáliába, a mit nagy érdeméül róttak fel. Az Itáliában honos és ősidők óta művelt gyümölcsfélék közül említendő a szilva és a mandola. A kajszin és az őszibaraczk csak jóval később került elő Perzsiából, illetőleg Armeniából. Hogy a rómaiaknál a gyümölcsnek nagy becse volt, kiviláglik PLINIUS (Hist. nat. XVII. 1.) azon megjegyzéséből, hogy a város közelében levő földbirtokokon a fák gyümölcsét évenként 100 tallérért adják bérbe, úgy hogy egy fa többet hoz, mint a régiek nem egy birtoka.
Flóra és Vénusz növénymithoszai. A tavasz ébredő élete az ősi rómaiak lelkét is foglalkoztatta, ezért két istennő is került vele összeköttetésbe, azonban a görög Aphrodite hatása is minden lépten-nyomon észlelhető. Flóra istennő tevékenységét az ősi rómaiak hite szerint mindenütt tapasztalhatták, a hol és a meddig a rózsa virított. Flóra istennő és a rózsa elválaszthatatlan volt egymástól, sőt a római mithosz szerint Flóra teremtette a rózsát. Ugyanis az istennő megvetette Ámor szerelmét; de a végzet másképpen határozott, mert Ámor nyila eltalálta az istennőt, ki már most szerelemre gyúladt az előbb elutasított Ámor iránt; csakhogy ekkor Ámor fordult el tőle. Flórának e fölött való bánata igen nagy volt s vágyódó fájdalmában teremtette azt a virágot, mely bájaival örömre indítja az embert, tüskéivel pedig bánatot okoz neki.
Flóra nemcsak a rózsának, hanem mindannak az istennője, a mi a mezőn, a szőlőskertben, az olajfaültetvényekben, fáskertekben virít, szóval, míg a fiatalság virágjában van, addig tart ez istennő uralma", mondja OVIDIUS.
Ezekből önként értetődik, hogy a tavasz volt neki szentelve, még pedig az április, vagy május hónap; a tiszteletére rendezett ünnepeken (Floráliák) nagy fontosság jutott a rózsának, ez istennő és a tavasz szimbolumának. Néhol virággal, főleg rózsával gazdagon diszített személyek futottak a Floráliák alkalmával a téren köröskörül, e sietős futásukkal jelezve a természet bájainak mulékonyságát.
A rózsa általában nagy mértékben foglalkoztatta a rómaiak lelkét, a miről a különböző rózsaünnep is tanuskodik. Náluk a rózsa az öröm, a szomorúság kifejezésére szolgált; a hallgatagság jelének is tekintették, minthogy a teljes rózsát, melynek szirmai a virág belsejét eltakarják, a zárt szájjal hasonlították össze. Így válik érthetővé a "sub rosa" szálló ige.
A rózsának e jelentésein kívül sok más is meghonosodott idővel Kelet felől; így történt azután, hogy a rózsát mindjobban fölkarolták s különösén a császárság idejében olyan fényűzést űztek vele, mint soha, sehol és semmiféle más virággal (V. ö. 605., 606. l.).
E körülménynek tulajdonítandó, hogy a rózsa több jelentése, úgyszintén a rózsaünnepélyek, valamint az összes rózsamondák átmentek a közéletbe és a keresztény egyházba is.
Flóra társnője, Vénus istennő, vidékenként más-más minőségben nagy tisztelet tárgya volt; nevéről ítélve ez istennő épp úgy, mint Flóra, a tavasz szép és kedves istennője, a természet minden bájának és virágának személyesítője. Mint Vénus Murceát (vagy Vénus Murtea) mirtusz-istennőnek tartották. Mint Genetrix és Victrix a téli megdermedést legyőző élet, vagyis a természet életadó istennőjeként szerepelt: az ő hatására nyílt meg a tavaszi élet. Mint Libertina a halál és halottak s általában a természeti élet kimulásának volt istennője. Így találjuk Vénus istennőnél az életnek a halállal való váltakozását, akárcsak a görög Persephone-mithoszban.
Mindezt leszámítva, az összes kertészek, zöldségkereskedők és virágkedvelők ez istennőt tekintették védőjüknek, míg végre a görög hatás mellett mindinkább Aphroditéhez, majd Eroshoz közeledett, a mikor is inkább a szépség, a szerelem, a szövetkezés és társulás istennője volt.
Miként a görög Aphrodite a tenger habjaiból, így keletkezett Vénus is. Mikor aztán nedves haját szántani akarta, egy mirtuszbokor alatt keresett és talált védelmet a tolakodó szatirok ellen. Azóta szentelt növénye a mirtusz; ezért sok mindenféle hivatásában állandóan kíséri a mirtusz. Az eleusini papok mirtuszkoszorut viseltek: mirtuszból készült koszorút (corona ovalis) kapott az oly győzedelmes hadvezér, kinek győzelme vérbe, ernberáldozatba nem került. Minthogy Vénus a szövetkezés és társulás istennője is volt, az ő védelme alatt állott a házasság is; innét ered az a mai napig is fönnálló szokás, hogy a menyasszonyt mirtuszkoszorúval díszítik. A mirtusz az érintetlen üdeség és szépség szimboluma, azonkívül egyesülést és megtermékenyítést is jelent.
* * *
Az előadottakban számos oly adatot találunk, melyek a népek multjára és eredetére s általában mélyebben rejlő okokra is engednek következtetni. Így pl. a tölgyfa a görögöknek és rómaiaknak, a germánoknak és más népeknek szent fája; ugyanígy közös a nevezett népeknél a fagyöngy és az alma rendkívül sok és egyértelmű előfordulása. Az a körülmény, hogy a babó virága és ennélfogva magja is foglalkoztatta a népek fantáziáját, könnyen érthető, hiszen a fekete foltokkal tarkázott fehér, vagy más színű virágok, sőt a fekete foltokkal bíró lomblevelek is önként indították az embert elmélkedésre; a babónál azonban leglényegesebb az, hogy nemcsak egy népnél találjuk, hanem az Európa északi vidékein lakó germánoknál épp úgy, mint a déli félszigeteken, meg Egyiptomban, még pedig a legtöbb helyen a halállal kapcsolatosan.
Ha a görögök és rómaiak mithologiai növényeit és növénymithoszait általában összehasonlítjuk egymással, úgy találjuk, hogy e téren a görögöké
az elsőség. Először is önállóság tekintetében, továbbá, mert csak nekik vannak növényekhez fűződő valódi mithoszaik, melyek egytől-egyig mély lelki életről és élénk fantáziáról tesznek tanuságot. Mikor ugyanis az istenek növény-szimbolumai a szertartásoknak és istentiszteletnek részeivé lettek, az emberi szellem tovább fonta fonalaikat s szimbolizáló költészetébe ragadta a növényzetet. Így keletkeztek a növényekről szóló mithoszok. A görög növényi mithoszokban a természetnek oly finom megfigyelése, a költészetnek és vallásnak oly arányos és természetes egyesülése található, hogy gazdagság és szépség dolgában minden időben az élvezet kiapadhatatlan forrásai maradnak. Idézzük csak fel emlékezetünkben a rózsa keletkezéséről, vagy az Adonisról és Hyacinthusról szóló mithoszokat. Vagy, hadd említsem e helyen a görögök helenionát, mely erős illatával könnyeket tud fakasztani s a görög mithosz szerint Helena könnyeiből fejlődött. E növényt tarorja (Katzenkraut, Teucrium Marum) néven ismerjük, s prózai világunkban csak annyi nevezeteset tudunk róla, hogy füvét a macska kedveli. A görög mithologiában általában számos oly mithosz van, a melyekben az átalakulásnak és fejlődésnek egy bizonyos neme gyönyörű költői megnyilatkozást talál; ilyen a Philemonról és Baucisról szóló mithosz is. A két öreg az istenhez könyörög, hogy egy időben haljon meg, mire a templom előtt állva, fává változtak: testök megmerevedett s a földbe gyökeret kezdett hajtani; karjok pedig az ég felé emelkedve, ágakká lett, melyeknek örökzöld lombja susogva hajlik össze. Hadd említsem még a gyászoló Heliadokat is, Phaeton nővéreit, kiket hasonló sors ért. Ugyanis, ki ne hallotta volna a nagyravágyó és vállalkozó kedvű Phaetonnak, a Nap fiának mithoszát? A fiú nem érte be azzal a tudattal, hogy isteni származású, az isteni hatalom gyakorlását legalább egyszer szerette volna megkísérleni; azért kérve kérte apját, hogy a Nap szekerének vezetését és kormányzását legalább egy napra engedje át neki. Nagy ellenkezés után teljesedett a kérése; de a tüzes lovak elragadták s majd magasan a csillagok fölé emelkedtek, majd a földnek közvetetlen közelébe kerültek: a sziklák megolvadtak, erdők tűzbe borultak, Lybia pusztasággá szikkadt, a Nilus elrejté forrásait, a folyók vize kiszáradt, egész nemzetek szénné égtek. A föld maga végre megsokalta a dolgot s Zeushoz fordult segítségért. Egy villám leterítette Phaetont, ki holtan bukott az Enidanos (a mai Pó) folyóba; a nimfák felkutatták, eltemették, nővérei pedig addig sírtak, míg végre szomorú füzekké, könnyeik pedig borostyánkővé nem lettek. A szomorú füzfa ez okból lett a szomorúság jelképe.
De elég volt a részletezésből; már igen sok példát soroltam fel, melyekből önként kitűnik, hogy e növény-mithoszok egyenként és együttesen a görög nép költői lelkületének, éles és gyöngéd természetfelfogásának félreérthetetlen bizonyságai.
Igen fontos sajátsága a görög mithologiának végre az is, hogy növényvonatkozásai nagyrészt megérthetők s legalább megközelítőleg kimagyaráz-
hatók. Mily szellemes és egyszerű a Déméter-Persephone-mithosz, a babérfának, olajfának, fügefának és szőlőnek szerepe a görög mithologiában. Milyen természetesnek találjuk, hogy a régi görögök a természetnek minden arra való megnyilatkozását a megújuló élettel, a halhatatlansággal iparkodtak összekötni; hisz e törekvés az egész emberiségnek egyik legrégibb és legsajátszerűbb vágya és törekvése volt. Ez okból az Adonis-kultusz, a Hyacinthusról szóló mithosz nagyfontosságú, azért nevezetes a HOMÉROSZ alvilági rétjeit élénkítő kék Asphodelos is, a melynek világos virágai minden év tavaszán a növény hagymájából kiemelkedve, örökön tartó megújulást, biztos feltámadást jeleztek.
Ily rendkívül szép mithoszaik nem voltak a rómaiaknak, legfeljebb ha egyeseket átvettek a görögöktől. A római népben a mithoszhoz szükséges lélek és fantázia hiányzott, józan és praktikus érzéke nem tette rátermetté, hogy a fogalomnak alakot adjon. E mellett a legnagyobb mértékben gyakorolta a vallásosságot s minthogy saját istenei nem igen elégítették ki s mithoszai meg éppenséggel nem, vagy alig voltak: átvett a görögöktől, sőt más keleti népektől, a mi neki megtetszett, a mire saját maga, családja és az állam jól fölfogott érdekében szüksége volt. Így lettek idővel a legszellemesebb élő vonatkozásokból száraz szertartások, melyek a római theologia titokkal teljes leple alatt elrejtve, a legtöbb esetben még megközelítőleg sem magyarázhatók meg. A kifejtett okokból nincs is a rómaiaknak tulajdonképpeni nemzeti époszuk, s ha mégis sok mindent tudunk a régi rómaiak hitéletéből, ezt a rendkívül számos római írónak lehet köszönni.
CICERO, VERGILIUS, OVIDIUS, TACITUS, PLINIUS, SENECA, stb. bő anyagot szolgáltatnak a tanulmányhoz. Van azonban a római mithologiának is kiemelkedő és rendkívül érdekes része: ez a fa ősi kultusza; e tekintetben annyi és oly megkapó adat áll rendelkezésünkre, mint semmi más népnél. Ámde meg kell jegyezni, hogy a növények mithologiai vonatkozásának magyarázata még a görögöknél is a legtöbb esetben csak hozzávetőleges és önkényes. Ennek oka igen egyszerű, mert e vonatkozások létrejötte óta igen sok idő, néha több évezred, mult el, s az akkori viszonyok olyanok voltak, a milyeneket a legtöbb esetben meg sem tudunk érteni. Hadd hozzak fel egy példát állításom igazolására! Mindenki természetesnek s a rózsa rendkívüli szépségével megokoltnak tartja e növény kapcsolatát a szerelemmel, s a szép és buja növésű mirtusz vonatkozását a házassággal, mégis önkénytelenül úgy érezzük, hogy itt mélyebben rejlő magyarázatra van szükség; de e magyarázatot nem tudjuk ez ideig megadni. E mélyebben rejlő magyarázat nyujtana azután módot, hogy megmagyarázzuk azt a sajátszerűséget, hogy miért jelez két grácziát rózsa és mirtusz, a harmadikat pedig koczka.
Nem az én feladatom, hogy e nagymultú népek mithologiai növényeiből és felfogásuk módjából akár az egyiknek, akár a másiknak természetére és sok egyéb viszonyára további következtetéseket vonjak.
Van azonban egy dolog, melyről még meg kell emlékeznem. Az előadottak folyamán, a hol csak lehetett, feltüntettem, hogy sok mithologiai növény a kereszténységre is érvényesítette hatását. Ezek majdnem kivétel nélkül a messze Keletről kiindulva, Nyugat felé terjedtek mindennel, a mi hozzájuk fűződött; egyik nép a másiktól vette át s mikor végre a kereszténység elterjedt, a növények is minden vonatkozásaikkal együtt átmentek a kereszténységbe. Ez áll a pálmáról, a rózsáról, a liliomról, a gránátalmáról, a mirtuszról, hasonlóképen a borról, a tömjénről és a mirháról; de egyes ünnepekre és kultuszdolgokra nézve is ugyanaz mutatható ki. Így pl. a karácsony a téli napforduló ünnepének felel meg; a husvét az Adonis-ünnepélyek hasonmása; a pogány Maia-kultusz a rómaiaknál a női termékenység istennőjének szólt, a mely kultuszban épp azért csakis asszonyok vehettek részt, a katholikus egyházban azonban májusi ájtatosságok alakjában találta folytatását s Mária-kultusz képében tulajdonképpen a tavaszi természet tartós ünneplésévé lett, a mely husvéttól, azaz a virágok feltámadásától pünkösdig húzódik, mikor azután a nyári pompának "szent lelke" az emberekre leszáll. Ugyancsak pogány eredetű a rózsafüzér, vagy olvasó, mely kelet-indiai bálványokon látható; hasonlóan pogány származásu a búzaszentelés, mely a Ceres-ünneplésnek felel meg, továbbá a keresztelés, mely a régi népek tisztító mosádásának változata. A kereszténység továbbá átvette az amuletteket, a varázslás formáit, tárgyait, a jóslás nemeit s talán igéit is. A katholikus szentek a volt istenek és félistenek helyét foglalták el s olykor templomaikat is.
Mindezekből az a tanulság, hogy a pogányság sohasem enyészett ki a nép lelkéből. A pogányságnak legszebb részei: t. i. a természetimádásra, a természet hatására vonatkozó tételei, szertartásai, szépségei állandóan megmaradtak a népben.
Igen jól mondja a XVII. századnak egy papja, GELEJI: "A nép lelke – úgy látszik – olyan föld, melyben az új idők igéi megfogannak, de a régiek gyökerei is folyvást élnek."
Bizony olyan a nép, mint a gyermek, melynek azok a vágyódásai ma, mik ezer évvel ezelőtt voltak; a nép még ma is alapjában véve pogány, azaz csakis külsőségek, fény és pompa bírják kielégíteni, – a valódi, tiszta kereszténységre a nagy tömeg sohasem volt érett s nem is lesz egy hamar.
