Protestáns Kultúrkönyvtár
3. szám.KIERKEGAARD S.:
ISTEN VÁLTOZATLANSÁGA
DÁN EREDETIBŐL FORDITOTTA
SZEBERÉNYI LAJOS ZS.
EV. ESPERES.1929.
Ev. Egyházi Könyvkereskedés kiadása
Békéscsaba.Nyomatott Baltha János könyvnyomdájában, Mezőberény.
A fordító előszava.
Kierkegaard vallásos beszédeit nem mondta el, de a beszédek nem is alkalmasak az elmondásra, már túlhosszú terjedelmüknél fogva sem. Sokan Kierkegaard világi magasztalói közül ügyet sem vetnek az ő vallásos irodalmára, pedig e téren volt ő igazán nagy. Ő beszédeivel nem akart hatást elérni, s még kevésbé, hogy az emberek dicsőítsék akár az ő kiváló nagy képességét, ragyogó szónoki tehetségét, hanem, hogy az emberek épüljenek és igazán kövessék azt, aki azt mondta: Én vagyok az út, az igazság, az élet. Szerinte csak az az igazság, ami által épülünk és csak azáltal épülünk, ami megaláz bennünket!
Ezt a beszédet pár hónappal halála előtt írta, amikor már belesodródott a reá és egyházára nézve végzetes harcba.
Atyja emlékének ajánlja beszédét, mintha annak emlékével foglalkozott volna utolsó nehéz óráiban.
Ezt a beszédet is, hogy igazán megérthessük, többször el kell olvasnunk. A sok szó nem csupán sok betűt tartalmaz, de mindenek felett mély értelmet, amelybe érdemes elmélyedni.
Békéscsabán, 1929. április 27.
Dr. Sz. L. Zs.
Ima.
Te változatlan, akit semmi megváltoztatni nem képes! Te a szeretetben változatlan, aki éppen a mi érdekünkben nem engeded magadat megváltoztatni: hogy mi is a saját érdekünkben a te változatlanságod által engedjük magunkat feltétlen engedelmességben felnevelni és leljünk nyugalmat, tanúljunk megnyugodni tudni a te változatlanságodban! Te nem vagy olyan, mint az ember, akinek, ha némi változatlanságot is meg akar őrizni önmagánál, nem szabad túl sok olyasmivel birnia, ami őt megindíthatná és nem is szabad magát engedni túlságosan megindíttatni. De téged megindít és pedig végtelen szeretetedben minden; még az is, amit mi emberek jelentéktelenségnek nevezünk, ami mellett minden megindúlás nélkül elhaladunk, a veréb szegénysége, még az is megindít téged; amire mi sokszor alig figyelünk, egy emberi sóhaj, az is megindít téged, végtelen szeretet; de semmisem változtat meg, te változatlan! Oh te, aki végtelen szeretetedben engeded magadat megindítani, megindítani magadat ezen imánk által is arra, hogy megáldjad azt, akit az ima megváltoztat, hogy imádkozva összhangba jöjjön a te változatlan akaratoddal, te változatlan! Amen.
Jakab ap. 1, 17–21.
Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. Az ő akarata szült minket az igazságnak ígéje által, hogy az ő teremtményeinek valami zsengéje legyünk. Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja. Elvetvén azért minden undokságot és a gonoszságnak sokaságát, szelídséggel fogadjátok a beoltott ígét, amely megtarthatja a ti lelketeket.
K. H. Hallottad a felolvasott szöveget? Mily közelfekvő gondolni ennek éppen az ellenkezőjére: az időlegesre, a földi dolgok változására és az ember változására! Nyomasztó, leverő arra gondolni, hogy minden mulandó, hogy az emberek változók, te, kedves hallgatóm, meg én is! Még szomorúbb, hogy a változás gyakran változás a rosszabbra! Gyenge emberi vígasz, de mégis vigasz, hogy van még egy változás a változásban: és ez annak a vége!
Mégis, ha így akarunk beszélni, különösen ezen levert hangulatban, tehát nem úgy, amint szokás komolyan szónokolni a múlandóságról, az "emberi állhatatlanságról," úgy nem ragaszkodunk a szöveghez, nem, eltávolodunk tőle, sőt megváltoztatjuk azt. Mert a szövegben ellenkezőről van szó, az Isten változatlanságáról. A szöveg csupa gyönyör és öröm; mint a hegycsúcsok, ahol csend lakozik, úgy az apostol szavai is felülemelkednek minden emberi változás fölé; az Isten változatlanságáról szól, semmi másról. "A világosság atyjáról," aki ott a magasban lakozik, ahova nem ér fel semmi változás, még annak az árnyéka sem. A "jó és tökéletes ajándékokról," melyek onnan felülről jönnek, attól az atyától, aki, mint a "világosságok," vagy a világosság atyja, végtelenül bírja önmagát biztosítani arra nézve, hogy igazán jó és tökéletes legyen az, ami tőle jön és aki mint atya nem akar semmi mást, nem gondol semmi másra, minthogy változatlanul küldjön jó és tökéletes ajándékokat. És azért, kedves testvéreim, legyetek "gyorsak a hallásra," de nem az ide-oda hallásra, hanem hallgassatok felfelé, mert onnan felülről csak jó ujdonságot halltok; "késedelmesek a szólásra," mert az a fecsegés, melybe mi idelent hamar belekeveredünk, az csak arra alkalmas, hogy a jó és tökéletes ajándékokat kevésbé jókká és tökéletesekké tegye; "késedelmes a haragra," hogy mi, amikor az ajándékok nem látszanak jóknak és tökéleteseknek, ne haragudjunk és azáltal ne legyünk okozói annak, hogy a jó és tökéletes, aminek az volt a célja, hogy javunkra szolgáljon
– saját hibánk következtében legyen romlásunkra – pedig ezt okozhatja az ember haragja – "és egy embernek haragja nem munkálja azt, ami igaz Isten előtt." "Elvetvén azért minden undokságot és a gonoszságnak sokaságát," – mint mikor kitakarítjuk és feldíszítjük házunkat és magunk is díszbe öltözünk, várva a látogatást: úgy kell méltóan fogadni a jó és tökéletes ajándékokat, "Szelídséggel fogadjátok a beoltott ígét, amely megtarthatja a ti lelketeket." Szelídséggel! Igazán, ha nem az apostol szólna így és ha nem teljesítenénk azonnal a parancsot, hogy legyünk késedelmesek a szólásra, késedelmesek a haragra" úgy akként kellene szólnunk: csodálatos beszéd ez, annyira bolondok vagyunk-e, hogy figyelmeztetni kelljen minket szelídségre azzal szemben, aki csak a javunkat akarja; szinte gúnyszámba megy az, így használni a szelídség szavát. Tegyük fel, hogy valaki engemet jogtalanúl ütni akarna és egy másik ott állva, arra intene: szelídséggel fogadd el azt, ez egy egyszerű beszéd. De képzeld el a legbarátságosabb lényt, magát a szeretetet; az kikeresett egy ajándékot az én számomra és az az ajándék olyan jó és tökéletes, mint maga a szeretet: eljő s nékem akarja ajándékozni az adományt – és akkor odaáll egy másik ember és intőleg azt mondja nékem: engedd csak, hadd lássam, hogy vajjon szelídséggel beletalálod-e magadat ebbe a helyzetbe? És mégis ilyenek vagyunk mi emberek. Egy pogány, egy ember, az az egyszerű bölcs az ókorban, panaszkodik afelett, amit oly sokszor tapasztalt, hogyha egy embert megakart szabadítani valami
hiábavalóságtól és helyesebb ismerethez akarta őt segíteni, hogy az olyankor képes volt olyannyira haragudni reá, amint a bölcs tréfálkozva mondja, hogy képes lett volna őt megharapni. Óh mi mindent kellett Istennek tapasztalnia a lefolyt 6000 év alatt, mi mindent nem tapasztal ő minden nap reggeltől estig minden egyestől e sok milliom ember tömegében; mi rendesen akkor haragszunk legjobban, ha ő legtöbb jót tesz velünk szemben. Igen, ha mi emberek igazán ösmernénk a magunk javát és a legmélyebb értelemben akarnánk a magunk javát, akkor nem volna szükséges figyelmeztetni bennünket ilyen helyzetben a szelídségre. De mi emberek (és ki van, aki ezt nem tapasztalta!) szemben Istennel olyanok vagyunk, mint a gyermekek. Ezért szükséges a figyelmeztetés a szelídségre a jó és tökéletesnek elfogadásakor – annyira bizonyos az apostol arról, hogy csak jó és tökéletes adomány jön onnan felülről tőle, az örökké változatlantól.
Különböző szempontok! A pusztán emberi (amint arról a pogányság tanuskodik) kevésbé szól az Istenről és inkább mutat hajlandóságot arra, hogy szomorúan szóljon az emberi dolgok változandóságáról; az apostol egyedül Isten változatlanságáról akar szólni. Így áll a dolog az apostollal. Reá nézve Isten változatlanságának gondolata az egyedüli vigasz, béke, öröm, üdv. És ez örökké igaz is. De ne engedjétek elfelednünk, hogy annak oka, hogy ez így áll az apostolra nézve, éppen az, hogy az apostol apostol, hogy ő már régen feltétlen engedelmességbe helyezte magát az Isten változatlanságával szem-
ben, hogy ő nem áll az út kezdetén, hanem annak végén, végén a keskeny és jó útnak, amelyet ő, megtagadva mindent, választott, melyen halad, vissza nem nézve, hanem egyre erősebb és erősebb léptekkel sietve az örökkévalóság felé. Mi ellenben, akik csak kezdők vagyunk, nevelés alatt állunk, nekünk más oldalról is néznünk kell Isten változatlanságát; és ha erről megfeledkezünk, könnyen abba a veszélybe jutunk, hogy hiú módon fogjuk fel az apostol lelkesedését.
Igy szólni akarunk, lehetőleg mindkettőről, rémítésül és megnyugtatásúl. Rólad, te változatlan, vagy a te változatlanságodról.
Isten változatlan. Mindenhatóan teremtette ő ezt a látható világot – és önmagát láthatatlanná tette; magára vette ezt a látható világot, mint egy ruhát, úgy változtatja azt, mint ahogy ruhát szokás változtatni – ő maga változatlan. Így van ez az érzéki világban. Az események világában mindenütt és minden percben ott van ő; sokkal igazabb értelemben, mint a legéberebb emberi igazságszolgáltatásról szokták mondani, hogy mindenütt ott van, ott van ő, sohasem látva egy halandó által sem, minden helyen ott van ő, a legkisebb és legnagyobb eseménynél, annál is, amit alig lehet eseménynek nevezni és annál is, ami egyedül képez eseményt, amikor egy veréb meghal, amikor az emberi nem Üdvözítője születik; ő minden percben minden valóságot, mint lehetőséget mindenható kezében tart, minden pillanatban mindent készenlétben tart, megváltoztat egy szempillantás alatt mindent, az emberek véleményét, ítéletét, emberi
dicsőséget, alacsony sorsot, megváltoztat mindent – maga változatlan marad. Mikor minden látszólag változatlan (csak látszólagos az, hogy a külső nem változik bizonyos időben, mert az mindég változik) mikor minden felborúl, ő változatlan marad, semmi változás sem érinti őt, még annak árnyéka sem; ő a változatlan világosság, a világosság atyja, az örökké változatlan. Változatlan a világosságban – éppen azért változatlan ő; mert ő a teljes világosság, világosság, amelyben nincsen sötétség, amelyhez semmi sötétség sem közeledhetik. De mi emberek nem vagyunk olyanok, mi nem vagyunk olyan világosság és éppen azért változók is vagyunk: hol valami világosabb lesz bennünk, hol ismét valami elsötétül mi bennünk és mi változunk, megváltozik kívűlünk a helyzet és a változásnak árnyéka, megváltoztatva bennünket, halad el felettünk és a külvilágból egy megváltoztató világosság árad reánk, amikor mi mindezen behatás alatt önmagunkban is megváltozunk. De Isten az változatlan.
Ez a gondolat megrettentő, félelem és rettegésteljes. Általánosságban lehet, hogy ezt kevésbé emelik ki; panaszkodnak az emberek felett, a minden időszerűnek megváltozása felett, de Isten változatlan és ez a vigasz, merő vigasz, mondja a könnyelműség. Igen Isten bizonyára változatlan.
De különösen először is, vajjon megértésben vagy-e Istennel, meggondolod-e te ezt komolyan, őszintén törekszel-e, hogy megértsed őt és ez Istennek örök, változatlan akarata veled
szemben és minden emberrel szemben, amire az embernek törekednie kell – törekszel-e te őszintén arra, hogy megértsed, hogy mi lehet az Isten akarata veled? Vagy úgy élsz-e, hogy erre nem is gondolsz? Megrémítő; hogy ő a változatlan! Mert ezzel a változatlan akarattal egyszercsak, előbb vagy később, össze kell ütköznöd, ez a változatlan akarat azt akarná, hogy te ezt megfontoljad, mert a te javadat akarja, ez a változatlan akarat, melynek téged össze kell törnie, ha te más módon ütközöl vele össze. Azután, ha megértésben vagy az Istennel, vajjon jó megértésben vagy-e vele, vajjon a te akaratod az ő akarata is, feltétlenül az ő akarata, a te óhajod, minden óhajod az ő parancsa-e, a te gondolataid és pedig az első és utolsó az ő gondolata-e: ha nem, úgy megrettentő az a tudat, hogy Isten változatlan, örökké, örökké változatlan! Márcsak ha egy emberrel is nem értünk egyet! Lehet, hogy te vagy az erősebb és azt mondod a másikról: igen, igen, ő még megváltozhatik. De ha ő erősebb; mégis azt gondolod, hogy te tovább birod kitartani. És ha az egész kor az; még akkor is azt mondod: 70 év nem örökkévalóság. De az örökké változatlan, amennyiben nem voltál vele egy értelemben, az már egy örökkévalóság: rettenetes!
Képzelj el egy utast, aki megáll egy óriási megmászhatlan hegy tövében. Szeretné megmászni, de nem lehet. Gondolatai, vágyai, lelke, – azok könnyebb közlekedési eszközzel rendelkeznek, már ott vannak a hegy tulsó oldalán – és csak az hiányzik, hogy ő is azokat kö-
vesse. Képzeld el, hogy hetven éves lesz, de a hegy még mindég változatlan, megmászhatlan. Legyen még egyszer hetven éves; de a hegy változatlanúl áll útjában, változatlanúl, megmászhatlanúl. És lehet, hogy ezen idő alatt ő megváltozik, meghal vágyainak, óhajainak, kívánságainak, alig ösmeri meg már önmagát, így találja meg őt egy későbbi nemzedék ülve, megváltozva a hegy tövében, mely változatlan és megmászhatlan. Legyen 1000 éve annak, ő a megváltozott, már régen meghalt, csak egy mondát mesélnek róla, az az egyetlen, ami megmaradt – és a hegy az áll változatlanúl, megmászatlanúl. Hát az örökké változatlan, akire nézve 1000 év olyan, mint egy nap, még ezzel is sokat mondtunk, olyan mint egy pillanat, olyan mintha semmi sem volna – ha csak a legtávolabbi módon is más úton akarsz menni, mint ő akarja: borzasztó!
Igaz ugyan, ha a te, ha az én, ha ez az ezer és ezer akarat nincs is egészen egyértelemben az Isten akaratával; mégis mennek a dolgok a lehető legjobban ezen valóságos világ sürgés-forgásában, Isten nem is engedi magát bármi által is észrevétetni; inkább úgy áll a dolog, ha volna egy igaz ember – ha volna egy olyan! – és nézne e világra, amely világ az Írás szavai szerint a rosszban leledzik, úgy annak kétségbe kellene esnie affelett, hogy Isten nem engedi magát valami által észrevétetni. De azt hiszed talán, hogy Isten megváltozott, vagy talán az, hogy nem engedi magát valami által észrevétetni, kevésbé megrettentő, amikor bizonyos, hogy ő örökké
változatlan? Nekem úgy tetszik, hogy nem így áll a dolog. Képzeld csak el és aztán mondd meg, melyik a megrettentőbb, vajjon ez-e: a végtelenül erősebb, aki belefáradt abba, hogy magát gúnyoltassa, hatalmában felkél és összetiporja az ellenkezőket – ez megrettentő és így festik le azt, amikor arról beszélnek, hogy Isten nem engedi magát megcsúfolni és rámutatnak azon korszakokra, amikor az ő büntető ítélete megsemmisítőleg végigvonúlt a nemzedéken; de vajjon valóban ez a legmegrettentőbb-e? Vajjon nem-e még megrettentőbb-e ez: a végtelen hatalmas, aki – örökké változatlan! – egészen nyugodtan ül, arcmozdulat nélkül, mintha nem is volna ott, amikor – úgy kellene az igazságos embernek panaszkodnia – az igazságtalanságnak van sikere és hatalma, erőszak és jogtalanság győz és pedig akként, hogy még a legjobbakat is megkísérti az a gondolat, hogy ugyanazon eszközöket felhasználják, ha valamelyes eredményt el akarnak érni a jó érdekében; úgy néz ki a dolog, mintha kicsúfolnák őt a végtelenül erőset, az örökké változatlant, aki mégsem engedi magát kicsúfolni vagy megváltoztatni – vajjon nem-e ez a legmegrettentőbb? Miért gondolod, hogy ő oly nyugodt? Mert ő tisztában van önmagával aziránt, hogy ő az örök változatlan. Ez olyan, aki nem biztos önmagát illetőleg örökké, hogy ő a változatlan, nem birná magát oly nyugodtan tartani, felállna a maga hatalmában; csak az örök változatlan ülhet oly nyugodtan. Időt enged, azt meg is teheti, mert övé az örökkévalóság és örökké változatlan; időt enged és jó
számítással teszi, úgy eljön aztán az örökkévalóság számadása, ahol semmi sem lesz elfelejtve, egyetlen illetlen szó sem, amely elhangzott valaha és ő örökké változatlan! De lehet az irgalmasság is, hogy ő úgy időt enged, időt a megtérésre és megjavúlásra; csak az a borzasztó, ha ezt az időt nem használják fel. Így a mi gyarlóságunk és könnyelműségünk inkább azt kívánhatná, hogy azonnal büntessen, mintsem időt engedjen, mintha semmi sem volna, pedig ő mégis örökké változatlan. Kérdezz csak meg egy nevelőt – és mi többé kevésbbé Istennel szemben csak gyermekek vagyunk! – kérdezd csak meg őt, akinek tévelygő emberekkel volt dolga – és közülünk mindenki legalább egyszer eltévelyedett hosszabb vagy rövidebb időközben – és hallani fogod tőle, hogy igazat ad a tekintetben, hogy nagy segítség az a könnyelműség leküzdésénél – és mondhatja e valaki magáról, hogy sohasem volt könnyelmű! – ha a büntetés és szenvedés azonnal követi a ballépést és a könnyelmű emlékezetét abban gyakorolja, hogy a bűntudattal együtt emlékezzen a büntetésre. Azt hiszem, ha a tévelygés és büntetés oly viszonyba lépnének egymással, mint a dupla fegyver kakasa, ha az egyik cső kakasát meghuzzuk, elsűlne a másik is és az élvet nyomban követné a büntetés: azt hiszem, hogy a könnyelműség vigyázna magára. Mennél hosszabb az idő a bűn és bűnhődés között (mely igazán megértve kifejezi a helyzet komolyságát), annál nagyobb a kísértés a könnyelműségre nézve, mintha az egészet el lehetne felejteni, vagy az igazságszolgálta-
tás feledésbe menne, vagy bizonyos időben egész más fogalmakat venne fel, vagy régen történt a dolog, hogy azt változtatás nélkül szinte lehetetlen lenne elő is adni. Sokszor megváltozik a könnyelműség, nem lesz jobb; így lesz a könnyelműség gondtalan; és ha a könnyelműség gondtalanná lesz, többet merészel, így megy azután évről évre – a büntetés elmarad, a feledés jő el, elmarad a büntetés, de a vétkezés nem marad el és a régi vétkezés egyre gonoszabb lesz; aztán mindennek vége; jő a halál – és mindennek (hiszen csak könnyelműség volt az!) volt egy örök változatlan tanúja: az is könnyelműség volt-e? egy örök változatlan és ez az, akivel neked számadást kell csinálnod. Abban a percben, amikor az idő mutatója, a perc mutató 70 évet mutatott és az ember meghalt, abban az időtartamban az örökkévalóság mutatója alig mozdúlt, abban a percben minden ott áll az örökkévalóság előtt és a változatlan előtt!
Azért akár hol jársz is, emlékezzél arra, amit én önmagamnak szoktam mondani, hogy Isten előtt nincsen semmi jelentős és semmi jelentéktelen, hogy bizonyos tekintetben a jelentős is előtte jelentéktelen és más értelemben a legkisebb jelentéktelenség is előtte végtelenül jelentős. Ha a te akaratod nem egyezik az övével, gondold meg, hogy sohasem menekűlsz tőle, adj hálát néki, ha ő szelídséggel, vagy szigorúsággal megtanít téged arra, hogy akaratodat összhangba hozzad az övével – rettenetes, ha nem véteti észre magát valami által, borzasztó, egy ember oly messzire eltávozott, hogy ma-
kacsúl ahhoz tartja magát, hogy Isten nincs jelen, vagy megváltozik, vagy túl magasan áll affelett, amit mi jelentéktelenségnek nevezünk; mert ő jelen van, ő örökké változatlan és az ő végtelen nagysága éppen abban áll, hogy ő látja a legkisebbet, emlékszik a legkisebbre és ha te nem akarod azt, amit ő akar, változatlanúl emlékezik arra örökké!
Reánk állhatatlan és könnyelmű emberekre nézve Isten változatlanságának tudata csupa félelem és rettegés. Óh, gondold meg jól, hogy Ő akár engedi magát valami által észrevétetni, akár nem, ő mégis az örökké változatlan. Ő örökké változatlan, fontold meg jól ezt, ha van valami, amint mondani szokás, befejezetlen ügyed vele, aki változatlan. Lehet, hogy valamit igértél neki, szent fogadással lekötötted magad neki.... de az idők folyamán megváltoztál, ritkán gondolsz Istenre (lehet, hogy megöregedve fontosabb dolgokra gondolsz már talán?) vagy egészen másképen gondolsz Istenre, hogy ő nem törődik a te jelentéktelen dolgaiddal, hogy az ilyen hit gyerekség: minden esetre megfeledkeztél arról, amit ígértél neki és végre is elfelejtetted, elfelejtetted, igen elfelejtetted, hogy ő semmit sem felejt el, ő az örökké változatlan, hogy az éppen az előhaladott évek visszatérő gyereksége azt gondolni, hogy valami jelentéktelen lehet Isten előtt és hogy Isten elfeledhet valamit, ő az örök változatlan!
Az ember és ember közötti viszonyban is panaszolhatják a változást, az egyik panaszkodhatik a másikra, hogy megváltozott; de még az
embernek emberhez való viszonyában is, az egyiknek változatlansága csapás lehet. Lehet, hogy egy ember a másiknak önmagáról beszélt. Lehet, hogy kissé gyerekes beszéd volt az, melyet az egyik folytatott. De lehet, hogy a dolog komolyabb is volt: a gyarló, hiú szív kísértésbe jött, hogy magos hangon beszéljen az ő lelkesedéséről, az ő érzéseinek melegségéről, az ő akaratáról e világon. A másik nyugodtan hallgatott, nem is nevetett, nem is akasztotta meg az ilyen beszédet; engedte beszélni, meghallgatta, csak megígérte, amit kívántak tőle, hogy el ne felejtse a mondottakat. Múlt az idő és az első már régen elfelejtette mindezt; ellenben a másik nem felejtette el azt, sőt, milyen csodálatos, ő azon gondolatok által, melyeket az első a hangulat pillanatában kifejtett, engedte magát megindíttatni, becsületes törekvéssel aszerint rendezte be életét: mily csapás az ő emlékezésének változatlansága, amikor ő a legkisebbre is emlékezett, amit az illető ama pillanatban mondott!
Oh, te örökké változatlan – és ez az emberi szív! Oh, te emberi szív mit is rejtegetsz te a te titokzatos zárkózottságodban, amit mások nem tudnak – és ez nem is lenne a legrosszabb – de sokszor azok sem tudnak róla, akiket illet! Majdnem olyan, mihelyt az ember kissé megöregszik, majdnem olyan az emberi szív, mint a sírhely! Ott feküsznek eltemetve, eltemetve feledésben, fogadások, feltevések, elhatározások, egész tervek, tervtöredékek és Isten tudja mi – igen így beszélünk mi emberek, mert mi emberek ritkán gondolunk arra, amit mondunk; mi
azt mondjuk: Isten tudja mi. És ezt úgy félig könnyelműen mondjuk, félig belefáradva az életbe – és úgy aztán borzasztóan igaz az, hogy Isten tudja mi, ő tudja a legapróbb részletig azt, amit te elfeledtél, ő tudja azt, ami a te emlékezetedben megváltozott, ő azt változatlanúl tudja, ő nemcsak emlékezik arra, ami azután történt egészen a mai napig, ő azt mind tudja és ha valami e vágyakban, feltételekben, elhatározásokban reá vonatkozott, azt is tudja – és ő örökké változhatlan és örökké nem változó. Oh, egy másik embernek emlékezete sokszor súlyosan nehezedhetik reánk – de ez mindenesetre örökké nem tart, mégis egyszer csak megszabadúlok a másik ember emlékezetétől; de a mindentudó és örökké változatlan emlékezet, amelytől meg nem menekülhetünk sohasem, legkevésbé az örökkévalóságban, óh ez borzasztó! Nem, örökké változatlan előtte minden, örökké egyenlően áll előtte, sem a reggel, sem az est, sem az ifjúság, sem az öregség, sem az elfeledés, sem a kimentés változtató árnyéka nem változtatja meg őt, nem, részére nincsen árnyék; ha mi, amint mondják, csak árnyak vagyunk, ő örök világosság a maga változatlanságában; mi olyanok vagyunk mint az árnyak, kik tova rohanunk – én lelkem, vigyázz magadra, mert akarva nem akarva, sietsz az örökkévalóság felé, hozzá és ő az örök világosság! Azért ő nemcsak számadást tart, hanem maga a számadás; azt mondják, hogy nekünk embereknek, ha számadást kell csinálnunk, hosszú időre van szükségünk és sok mindenfélére, mielőtt rendbe hoznánk a számadást: óh,
én lelkem, ő minden percben készen áll; mert az ő változatlan világossága az a számadás, a legkisebb részletig készen áll nála, az örökké változatlannál, aki semmit sem felejtett el abból, amit én elfelejtettem, sőt azt sem felejtette el, amire én máskép emlékszem, mint ahogy az történt.
Igy azután csupa félelem és rettegés az Isten változatlanságának gondolata, sőt úgy tűnik fel, mintha nagyon, nagyon is felülmúlná az ember erejét törődni az ily változatlansággal és mintha ez a gondolat az embert félelembe, rettegésbe tartaná egészen a kétségbeesésig.
De mégis e gondolatban megnyugtatást és üdvösséget találunk; valóban úgy áll a dolog, hogy ha te elfáradva mindezen emberiben, mindezen időleges és földi változásban és felváltásban, fáradtan önmagad állhatatlanságától, óhajtasz egy helyet, ahol kipihenhetnéd fáradt fejed, a te fáradt gondolatod, a te fáradt elméd, hol kipihenhetne egészen: óh óh, Isten változatlanságában fellelhető a pihenés! Ha engeded, hogy ez az ő változatlansága neked szolgáljon, úgy, ahogy ő akarja, a te javadra, a te örök javadra, ha engeded magadat általa nevelni, úgyhogy a te önzésed (és ez a változásból ered inkább, mint a külsőtől) kihal, minél előbb, annál jobb; mert az nem segít ha, te akár a jóval, akár a rosszal haladsz, hiába akarsz lenni nem egyező az örök változatlansággal, légy mint a gyermek, aki jól veszi észre, hogyha egy akarat felette áll, csak használ, ha engedelmeskedik – ha tehát engeded magadat az ő változatlansága által felnevelni, úgy tagadj meg önmagadtól minden áll-
hatatlanságot, változást, szeszélyt, makacsságot: akkor pihenni fogsz egyre biztosabban, boldogabban és boldogabban Istennek eme változatlanságában. Ki kétkedhetik abban, hogy üdvös Isten változatlanságának gondolata; csak arra vigyázz, hogy olyan legyél, hogy boldogan pihenhessél ebben a változatlanságban! Oh, mint az, akinek van boldog otthona, úgy szól ez is: az én otthonom biztos, Isten változatlanságában megpihenek. Ezt a pihenést tekívűled senki sem zavarhatja meg; ha bírnál egészen engedelmes maradni a változatlan engedelmességben, akkor minden percben, éppúgy mint a nehéz test szükségszerűen a földre zuhan és a könnyű test az ég felé emelkedik, te is szabadon pihenhetnél Istenben.
És engedd, hadd változzon tetszése szerint. Ha működésedet egy nagyobb színtéren kell megtalálnod, úgy nagyobb méretekben fogod tapasztalni mindennek változandóságát; de kisebb színtéren, a legkisebben, mégis ugyanazt tapasztalod, lehet, hogy hasonlóan fájdalmas lesz ez is. Tapasztalni fogod, hogy miként változnak az emberek, miként változol te is; sőt néha úgy tűnik fel, mintha Isten is változna, ami a neveléshez szükséges is. Erről, mindennek változandóságáról egy öregebb jobban szólhatna néked, mint én, míg az, amit én mondok az egészen fiatalok előtt valami újnak is feltünhetik. De ezt nem akarjuk tovább kifejteni, hanem engedjük az élet sokféleségének, hogy kifejtse mindenkinek, amint az neki rendelve van, hogy maga tapasztalja azt, amit előtte mindenki már ta-
pasztalt. Időnként lehet olyan a változás, hogy megemlékezel arra a mondásra: a változás tetszik – igen, kimondhatatlanúl! Jöhetnek aztán ismét idők, amikor te magad találsz fel egy szót, melyet a nyelv elhallgatott és azt mondod: a változás nem tetszik, – miként is mondhattam én, hogy a változás tetszik. És ha így áll a dolog, úgy különösen arra indíttatva érezheted magadat (amit az első időben elakartál felejteni), hogy keressed őt, a változatlant.
Kedves hallgatóm! Ennek az órának hamar vége és a beszédnek is. Ha te nem akarod másként, úgy hamar elfelejthető ez az óra és a beszéd is. És ha nem akarod másként, hamar elfelejthető Isten változatlanságának gondolata is a változandóságban. Azonban ennek nem ő az oka, ő a változatlan! Ha te magad nem felejted el ezt a gondolatot, úgy e gondolatban el leszel látva egész életedre, sőt az örökkévalóságra.
Gondolj a sivatagban egy magános utasra, kit a nap forrósága eltikkasztott és aki szomjúhozva egy forrásra akad. Óh éltetadó hűsítő. No megvan, hála Istennek, mondja ő, pedig csak egy forrást talált, hát miként kelljen még annak szólna, aki megtalálta az Istent! pedig neki is csak úgy kellene szólnia "hála Istennek" megtaláltam Istent! – most már hála Istennek, el vagyok látva. Mert ez a hűséges hűsítő, óh szeretett forrás, nem mesterséges változás. A tél hidegében, ha valaki hozzád közelednék, te nem leszel hidegebb, megtartod ugyanazon hőfokot, forrásod vize nem fagy be. A nyári nap déli tüzében, megtartod változatlan hűvösségedet, a
forrás vize nem lesz langyossá. És nincsen semmi valótlan az ő beszédében, (aki az én gondolataimban nem választott hálátlan tárgyat a dicsőítésre, hanem egy forrást, amit mindenki ért és nálamnál jobban tudja, hogy mit jelent az, sivatag és forrás) s nincsen semmi valótlan túlzás az ő dicsőítésében. Akközben élete egész más fordulatot vett, mint ahogy gondolta. Egyszer eltévedt, kitaszíttatott a nagy világba. Sok év múlva visszatért. Az ő első gondolata volt a forrás, de az már nem volt meg, az már kiszáradt. Egy percig némán állott fájdalmában; de aztán összeszedte önmagát és úgy szólott: nem, nem vonok vissza egy szót sem, amit a te dicsőítésedre mondtam, minden szó igaz volt. És ha a te éltetadó hűsítő voltodat dícsérem, amely egykor tényleg létezett, úgy engedd azt dicsőítenem, akkor is, amikor már az eltűnt, hogy bebizonyítsam, hogy van változatlanság egy embernek keblében is. Azt se mondhatom, hogy te megcsaltál engemet; nem, ha megtalálhatnálak, bizonyos lennék arról, hogy a te hűsítő voltod változatlan lenne – és többet te nem ígértél.
De te, oh Isten, te változatlan, te mindég változatlanúl meg vagy található és változatlanúl engeded magadat megtalálni, senkisem utazik oly messzire, sem az életben, sem a halálban, senki oly messzire, hogy téged meg ne találhasson, hogy te ne volnál ott, te mindenütt ott vagy – a források nem ilyenek a földön, azok csak egyes helyeken vannak. És azonfelül – meggyőző biztonság! – te nem maradsz egy
helyen, mint a forrás, te együtt utazol és senki sem tévedhet el oly messzire, hogy ne találjon vissza hozzád, a ki nem vagy olyan, mint a forrás, mely magát engedi megtalálni – gyenge leírása a te lényegednek! – Te egy olyan forrás vagy, mely maga keresi a szomjazót, az eltévedtet, amit sohasem hallottunk egy forrásról. Olyan változatlan vagy te mindég és mindenütt található. Oh, bármikor jöjjön is egy ember te hozzád, bármely korban, bármely időben, bármely napon, bármely állapotban: amennyiben őszintén jön, mindég (mint a forrás változatlan hőfokát) a te szeretetedet egyformán melegen találja, te változatlan! Amen.