Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28. szám ---oldaltörés--- ELSŐ KÖNYV. I. Különös esztendő volt az 1647-ik, amikor mindenféle égi és földi tünemények szerencsétlenségeket, rendkívüli eseményeket jeleztek. A korabeli krónikások említik, hogy tavasszal roppant sáskajárás kerekedett az Alsó-Dnyeper táján elterülő úgynevezett Vad Mezők felől, elpusztult a vetés, a fű, ami tatár betörés előhírnöke volt. Nyáron teljes napfogyatkozás volt s rövidesen utána üstökös jelent meg az égen. Varsóban pedig a felhők közt sírhalmot és tüzes keresztet láttak az emberek. Végezetül a tél oly enyhe volt, hogy hasonlóra még a legöregebb emberek sem emlékeztek. A déli vajdaságokban be sem fagytak a folyók s az olvadó hótól reggelenként megduzzadva, kiöntöttek. Minduntalan esett az eső. A vadon pocsolyává ázott, déltájt meg oly erősen tűzött a nap, hogy — csodák-csodája! — a braclavi vajdaságban meg a Vad Mezőkön fű borította a mezőségeket már karácsonyhava közepén. A méhek nyugtalankodtak a kasokban és ugyancsak zümmögtek, a lábasjószág meg bőgött az aklokban. És hogy a természet rendje így fejtetőre állott, a rusznyák föld lakói renkívüli eseményektől tartva, különösen a Vad Mezők felé tekintgettek nyugtalanul, mert veszedelem leginkább onnan jöhetett. Egyelőre azonban ott sem történt semmi különösebb dolog, kivéve azokat a csatározásokat és ---oldaltörés--- csetepatékat, amelyek úgyszólván mindennapiak voltak, s amelyeknek csak a sasok, a karvalyok, a varjak meg a mezei vadak voltak a tanúi. Mert hát ilyen élet folyt ezeken a mezőkön. A lakott helyek utolsó nyomai déli irányban a Dnyeper felől nem messze Csehrinyen túl, a Dnyeszter felől pedig nem messze Humanyon túl értek véget s azután már csak beláthatatlan vadon következett messze, messze, egész a tengerig, a két folyó, mint két ráma közé foglalva. A Dnyeper ivében, az úgynevezett Nizsben, még nyüzsgött a kozákélet, hanem künn a mezőkön már senki sem lakott és legfeljebb a part mentén emelkedett ki itt-ott egy-egy «palánk», mint sziget a tengerből. A föld de nomine? a köztársaságé volt, ámde parlagon hevert, amelyen a tatárok a köztársaság engedelmével legeltettek és hogy a kozákok gyakorta összeakaszkodtak a tatárokkal, hát egyszersmind állandó csatamező is volt ez a legelő. Hány csatát vívtak ott, hány ember esett el ott, senki sem tartotta számon, senki sem jegyezte fel az utókor számára. Egyedül a sasok, a héják, a hollók látták s aki messziről szárnycsattogást, vijjogást, károgást hallott, tudta, hogy amarra temetetlen holttestek vagy csontok hevernek... Úgy vadásztak ott emberre, akár farkasra vagy tatár-antilópra. És vadászott, akinek kedve szottyant reá. A törvényüldözte ember ott keresett menedéket, a fegyveres pásztor ott őrizte csordáját, a lovag kalandot keresett, a szegénylegény zsákmányt, a kozák tatárt, a tatár kozákot... Időről-időre nagy háború zúgott végig rajtuk. Akár a tenger árja, úgy öntötték el ilyenkor a tatár hordák, a kozák ezredek, a lengyel vagy havasalföldi zászlók; éjtszakánként lónyerítés kísérte a farkasok üvöltését s az üstdobok pergése, a trom- ---oldaltörés--- biták harsogása elhallatszott egész a tengerig. A köztársaság határait Kamienyectől egész a Dnyeperig véghelyek és palánkok őrizték és hogy az ösvények már begyepesedtek, a megszámlálhatatlan madárseregek nyomán ismertek rájuk, melyek a tatárhordáktól megriadva, észak felé húztak. Hanem a tatár, ha egyszer kibújt a Fekete Erdőből vagy pedig, ha Havasalföld felől átkelt a Dnyeszteren, a madarakkal egyszerre termett a déli vajdaságokban. Mindamellett azon a télen a madarak nem húztak a köztársaság tájéka felé. A vadon csöndesebb volt, mint valaha. Amikor regényünk megindul, a nap ép lenyugodott és vöröses sugarai teljesen elhagyatott tájékot világítottak meg. A Vad Mezők északi végein, az Omelnyicska mentén, egész a torkolatáig, a legélesebb szem sem bir felfedezni egy árva lelket sem, sőt még csak gyanús mozgást sem a homályos, fonnyadt, száraz pusztai fű között. A napnak már csak fele korongja látszik ki a látóhatár mögül. Az ég már homályosulni kezd s a vadonra is lassan ráereszkedik az alkony. A balparton inkábbb földhányásnak, mintsem dombnak beillő emelkedésen feldúlt véghely romjai hosszú árnyékot vetve ragyogtak a lenyugvó nap sugaraiban. Oldalt csillogott az Omelnyicska kiáradt vize. Az alkonyati fény mindinkább fakult. Mindössze a tenger felé húzó darvak kiáltása hallatszott, egyébként semmi hang sem zavarta a pusztai csöndet. Leszállt az éj s vele elkövetkezett a lelkek órája. A véghelyeken vitézkedő lovagok beszélték, hogy éjtszakának idején árnyak kelnek, azoknak árnyai, akik bűnös lélekkel hirtelen kimúltak a világból a Vad Mezőkön. Erre-arra lebegnek, útját állják az utas embereknek és könyörögnek a ---oldaltörés--- szent kereszt jeléért. De akadnak köztük kísértetek is, amelyek üvöltve utánavetik magukat az embereknek. A gyakorlott fül már messziről megkülönbözteti ezt az üvöltést a farkasok üvöltésétől. Egyszer-másszor egész seregeit látták ez árnyaknak, amelyek oly közel lebegtek a véghelyekhez, hogy a strázsák riadót vertek. Ez rendesen háborút jelentett. Egyes árnnyal való találkozás sem jelentett semmi jót, hanem azért az ilyen találkozásból nem kellett mindjárt a legrosz-szabbra következtetni, mert hiszen megesett, hogy amit árnynak néztek, eleven ember volt. Ilyenformán semmi különös sem volt abban, hogy amint az éj leszállt az Omelnyicska mentén, a feldúlt véghely romjain egy lovas tűnt fel. A hold ép kibújt a Dnyeper mögül és ezüstös fénybe vonta a vadont. És ekkor lejebb a pusztán még egynéhány sötét alak mutatkozott. A hold minduntalan apró felhők mögé bújt s ezek az alakok hol megvilágosodtak, hol elhomályosultak. Hébe-korba el is tűntek egészen, mintha csak a sötétség nyelte volna el őket. Lassan, csöndesen, óvatosan, minduntalan meg-megállva tartottak a magaslat felé, amelyen a magányos lovas állott. Volt valami döbbenetes mozdulataikban, mint az egész, látszóan oly csendes, békés vadonban. Hébe-korba szél nyargalt erre a Dnyeper felől, mely bánatos zizegést csalt ki a fonnyadt bogáncsból. Végre az alakok eltűntek, eltakarta őket a rom árnyéka. Az éjtszaka fakó világában egyedül egy lovas látszott, az, aki a magaslaton állt. Állt, állt s utóljára is, mintha a bogáncs zize-gése figyelmét felkeltette volna. A domb pereméhez lépett és figyelmesen nézte a vadont. E pillanatban elállt a szél, a zizegés megszűnt, teljes csönd lett. ---oldaltörés--- Egyszerre éles fütty hallatszott. Majd rémülten kiabáltak össze-vissza: «Halla! Haha! Jézus Krisztus! Segítség! Üsd, vágd!» És muskéták dördültek el, vöröses fénycsóvák vágódtak bele a sötétségbe. Lódobogás hallatszott vegyesen vas csörömpölésével. Új lovasok termettek ott, mintha a földből bújtak volna elő. Szinte úgy rémlett, mintha vihar tört volna ki nagy hirtelen, e csöndes, vésztrejtegető vadonban. Aztán jajgatás kisérte a rémes üvöltözést, majd elcsöndesedett minden... Nyilván a Vad Mezőkön szokásos jeleneteknek egyike játszódott le. A lovasok a magaslatra gyűltek, egyesek leszálltak a lóról és figyelmesen néztek valamit vagy valakit. — Hé, emberek, csiholjatok tüzet! — hallatszott parancsolóan. Csakhamar szikrák röppentek szanaszét, majd lobot vetett a száraz nád meg a szurkos fenyő, amit utasemberek mindig magukkal hordtak a vadonban. A mécses póznáját a földbe tűzték s a fény jól megvilágított néhány férfit, akik egy mozdulatlanul fekvő alak fölé hajoltak. Katonák voltak, vörös, udvari egyenruhás, far-kasbőrsüveges katonák. Egyikük, aki pompás lovon ült, úgy látszott, parancsolt a többinek. Le-szállva lováról, ama fekvő alak felé ment és kérdezte : — No, strázsamester, él-e vagy meghalt? — Él, tiszthelyettes úr, de hörög ; a hurok majd megfojtotta. — Miféle? — Tatárnak nem tatár, valami előkelő formájú ember. — Hála Istennek! ---oldaltörés--- És a tiszthelyettes figyelmesen megnézte a földön fekvő férfit. — Beillenék akár főkapitánynak is — mondta. — És lova is telivér, hogy különbet még a kánnál sem látni — felelte a strázsamester. — Amott fogják. A tiszthelyettes odatekintett és arca mosolyra derült. A paripa, melyet ketten tartottak kantárszáránál fogva, valóban pompás volt; lapuló füllel, táguló orrlyukakkal előre nyújtotta fejét és rémülten meredt gazdájára. — A ló a mienk, úgy-e, tiszthelyettes úr? — tudakolta a strázsamester. — Ejnye, adta kutyahitűje, hát keresztényt fosztanál meg lovától itt a vadonban ? — Hiszen zsákmány volna... A földön fekvő férfiú nagyokat hörgött, ami véget vetett a további diskurzusnak. — Töltsétek pálinkát szájába, — parancsolta a tiszthelyettes — ővét meg oldjátok le. — Itt maradunk hálásra? — Itt. Pányvázzátok ki a lovakat és rakjatok tüzet. A vitézek nagysietve hozzáláttak a parancs teljesítéséhez. Néhányan levetkőztették a földön fekvő férfiút és élesztgették, mások száraz nádat szedtek, mások meg teve- és medvebőröket teregettek szét a földön. A tiszthelyettes ügyet sem vetve többet az idegenre, leoldotta ővét és leheveredett a tűz mellé. Fiatal ember volt, szikár, feketés, igen szemre-való; arca keskeny, előkelő sasorral. Szeméből önérzet és elszántság sugárzott, de arca becsületes kifejezésű volt. Meglehetősen dús bajusza és nyilván hosszabb idő óta borotválatlan szakálla korát meghaladó komolyságot kölcsönzött neki. ---oldaltörés--- Ezalatt két legény az estebéd elkészítésével foglalatoskodott. Bárányfertályt húztak nyársra, aztán nehány, napközben ejtett túzokot, hófajdot meg egy tatárantilópot emeltek le a lóról s az egyik vitéz tüstént hozzáfogott a megnyúzásukhoz. A lobogó láng körös-körül jó messzire világított bele a vadonba. A földön fekvő idegen lassan-lassan eszméletre tért. Egy ideig körüljáratta vértől aláfutott szemét a katonákon, és fürkészte arcukat, majd felállni igyekezett. A vitéz, aki az imént a tiszthelyettessel beszélt, hóna alá nyúlt, egy másik pedig buzogányt nyomott markába, amelyre az ismeretlen rátámaszkodott. Arca vörös volt még, erei dagadtak. Végre fojtott hangon nyögte: — Vizet! Pálinkát adtak neki, ő meg szájához tartva a kulacsot, ivott és ivott, ami szemlátomást jót tett neki. És mikor végtére letette a kulacsot, már tiszta hangon kérdezte: — Kinek a kezében vagyok? A tiszthelyettes felállt és hozzáment. —Azoknak'a'kezében, akik kegyelmedet megszabadították. ? — Tehát nem kegyelmetek vetettek rám hurkot? — Mi karddal dolgozunk, nem hurokkal. Holmi szegénylegények fogták meg tatármódra s ha kiváncsi rájuk, megnézheti őket, amott fekszenek — holtan. És kezével néhány homályos testre mutatott, amelyek ott sötétlettek a magaslat lábánál. Az ismeretlen erre így szólt: — Engedjétek, hogy megpihenjek. Pokrócot terítettek a földre, amelyre leült és elgondolkozott. Javakorbeli férfiú volt, középtermetű, széles- ---oldaltörés--- vállú, szinte óriás testalkatú és feltűnő arcvonású. Hatalmas feje volt, arcbőre fonnyadt, erősen napbarnított, szeme fekete és kissé ferdevágású tatárszem, keskeny ajka fölött pedig vékony bajusz lógott, mely csak a két vég felé szélesedett ecsetszerű csomóvá. Volt benne valami vonzó és valami visszataszító is egyszersmind: főkapitányi tekintély egyesült benne tatár ravaszsággal, jólelkűség szilajsággal. Egy ideig ült a pokrócon, majd felállt és ahelyett, hogy köszönetét mondott volna, minden várakozás ellenére elment megnézni a holttesteket. — Paraszt! — dünnyögte a tiszthelyettes. Az ismeretlen figyelmesen megnézett minden arcot és mint aki mindent megsejdít, csóválta fejét, majd lassú léptekkel visszament a tiszthelyetteshez. A fiatal tisztnek sehogy sem tetszett ennek az embernek az önérzetes magatartása, akit csak az imént szabadítottak ki a hurokból; gúnyosan jegyezte meg: — Szinte azt vélné az ember, ismerősöket keres ama szegénylegények között... Az ismeretlen komolyan felelte: — Kegyelmed téved is, meg nem is; csakugyan ismerősöket kerestem köztük, csakhogy ezek nem szegénylegények, hanem egy nemes ember, az én szomszédom legényei. — No, akkor aligha járták közös kútra azzal a szomszéddal. Az ismeretlen mormogott valamit, majd hangosan így szólt: — Hanem bocsásson meg, hogy tüstént nem mondtam köszönetét, ahogy illett volna, a hathatós segítségért, amelynek köszönhetem, hogy megmenekültem ilyen csúf haláltól. A kegyelmed vitézsége pótolta az én vigyázatlanságomat, mert ---oldaltörés--- elváltam embereimtől, de hálám kiegyenlíti a kegyelmed készségét. És kezét nyújtotta a tiszthelyettes felé. Hanem a büszke ifjú nem mozdult. — Előbb tudni szeretném, nemes emberrel van-e dolgom? Nem kételkedem ugyan benne, ámde névtelen köszönetét mégsem fogadhatok el. — Igaza van, úgy beszél, ahogy lovaghoz illik. Nevem megmondásával kellett volna kezdenem. Nos, Abdánk Zenóbiusz vagyok, a kijovi vajdaságba való nemes ember, és Zaszlavszki herceg kozák-zászlajának ezereskapitánya. — Én meg Szkzsetuszki János vagyok, Visnyo-viecki Jeremiás herceg ő nagysága páncélos zászlajának tiszthelyettese. — Hírneves harcos alatt szolgál kegyelmed. Fogadja tehát hálámat és kezemet. A tiszthelyettes nem habozott tovább, aztán pedig nekiláttak az estebédnek. És hogy a legények moldovai bort is felszolgáltak, amelyet kecskebőr-tömlőben tartogattak, tüstént élénk beszélgetés indult meg. — Szerencsés hazatérésünkre ! — mondta Szkzsetuszki. — Kegyelmed hazatérőben van? Honnan? — kérdezte Abdánk. — Messziről, Krímből. — És mit mívelt ott kegyelmed? Váltságpénzt vitt? — Nem, kapitány uram, magánál a kánnál jártam. Abdánk fülelni kezdett. — No, kérem, hiszen akkor előkelő ismeretségre tett szert. És mivel járt a kánnál? — Ő nagysága a herceg levelével. — Hisz akkor követségben járt! És mit írt vájjon ő nagysága a kánnak? ---oldaltörés--- A tiszthelyettes élesen tekintett társára. — Kapitány uram — mondotta — megnézte a szegénylegényeket, akik hurkot vetettek nyakába, ez a maga dolga; ámde, hogy mit írt a herceg a kánnak, sem a magáé, sem az enyém, hanem kettejüké. — Az imént csodálkoztam, — felelte ravaszul Abdánk — hogy a nagyságos herceg ilyen fiatal embert küld követségbe, hanem most, a kegyelmed felelete után már nem csodálkozom, mert látom, hogy éveire nézve fiatal ugyan, de esze és ex-perientiája? élemedett emberé. A tiszthelyettes szépen lenyelte a bókot, csak pödörintett egyet bajuszán, majd kérdezte : — Hanem, mondja csak, kegyelmed, mit csinált itt, az Omelnyicska mellett és hogyan esett, hogy magában jár itten? — Nem vagyok magam, csakhogy embereimet az utón hagytam ; Kudakra igyekszem, Grod-zickihoz, aki ott elüljárója a prezidiumnak s akihez az országos főkapitány levéllel küldött. — És miért nem megyen a vizen, dereglyén ? — Ez volt a parancs, amelytől nem térhettem el. — Különös, hogy a főkapitány ekként rendel-delkezett, mert a vizen nem érte volna ez a kalamitás, amelyért csepp híja, hogy életével nem fizetett. — Ami itt engem ért, emberi gonoszság és in-vidia.? — És ki az, aki ennyire üldözi? — Sok volna azt elmondani. Rossz szomszéd, tiszthelyettes uram, aki elpusztította jószágomat, megverte fiamat és most ráadásul az életemre tört. — Hát kegyelmed nem hord szablyát az oldalán ? ---oldaltörés--- Abdánk komoly arcán gyűlölet suhant át, szeme komoran felragyogott és lassan és nyomatékosan felelte: — Hordok és úgy segítsen meg az Isten, hogy többé ellenségeimmel szemben máshoz nem folyamodom ! A tiszthelyettes mondani akart valamit, de egyszerre csak lódobogás hallatszott a vadon felől. — Bizonyára az én embereim, — mondotta Abdánk — akik a Tasminnál maradtak vissza. Azt mondtam nekik, itt várom be őket, mert árulástól ugyan nem tartottam. Csakhamar lovascsapat vette körül a magaslatot. — Hé, emberek, kik vagytok? — kérdezte Abdánk. — Isten rabjai! — hangzott a homály felől. — Igen, az én legényeim — ismételte Abdánk a tiszthelyetteshez fordulva. — Adj’ Isten! Adj’ Isten ! Néhányan leszálltak a lóról és odamentek a tűzhöz. Kozákok voltak. — Siettünk, bátya, siettünk. Mi van veled ? — Megtámadtak. Az az áruló Chvedko tudta, merre megyek és itt leselkedett rám a többivel. Hurkot vetettek a nyakamba. — Szent Isten! Szent Isten ! Hát azok a polyá-kok ott melletted, kicsodák? — Jó cimborák — felelte Abdánk. — Hála Istennek, élek. Egyszeribe útnak kerekedünk. — Hála Istennek! Készen vagyunk. Abdánk csakhamar felnyergeltette lovát és Szkzsetuszkihoz fordulva, mondta: — Tiszthelyettes úr, engedje, hogy még egyszer köszönetét mondjak a segedelemért. Adja Isten, hogy méltóképen viszonozhassam! ---oldaltörés--- — Nem tudom, kit segítek meg s így hálára sem szolgáltam rá. — Szerénysége mondatja ezt, mely egyenlő a vitézséggel. Fogadja tőlem ezt a gyűrűt. A tiszthelyettes összeráncolta szemöldökét és visszahőkölt, amaz meg szinte atyai hangon mondta: — Nézze. Nem értéke miatt adom. Ifjúkoromban, hogy muzulmán fogságba estem, kaptam ezt a gyűrűt egy zarándoktól, aki a Szentföldről tért vissza. Ebben a foglalatban néhány porszem van Krisztus sírjáról. Ilyen ajándékot nem szabad visszautasítani, még ha elitéit kezétől származnék is. Kegyelmed fiatal ember és katona, még a sírhoz közeledő vén sem tudhatja, mit hoz a holnap, annálkevésbbé az ifjú, aki előtt még hosszú élet áll s vele a kalandok egész sora. E gyűrű megvédi a kalandoktól és megvédi, ha elkövetkezik az ítélet napja, mert mondom kegyelmednek már dereng a Vad Mezők felől. Csönd állott be, csak a láng sziszegése és a lovak prüszkölése hallatszott. Ekkor Abdánk megismételte, mintegy hangosan gondolkozva: — Az ítélet napja már dereng, és amint felvirrad, meglátjátok, mi az istenítélet... A tiszthelyettes gépiesen fogadta el a gyűrűt, annyira ámulatba ejtették e különös ember szavai. Amaz meg elgondolkozva belemeredt a sötétségbe. Aztán lassan visszafordult és lóra ült. Legényei már indulásra készen várták a magaslat lábánál. — Isten veled, bajtárs! — mondta a tiszthelyettesnek. — Olyan időket élünk, hogy még édestestvérében sem bizhatik az ember, ezért nem tudod te sem, kit mentettél meg, azért nem mondtam meg a nevemet. — Kegyelmed tehát nem Abdánk ? ---oldaltörés--- — Ez a címerem... — És neve? — Chmielnyicki Bogdán Zenóbiusz. Ezzel elindult és legényei utána kerekedtek. Csakhamar a sötétség takarta őket. És mikor vagy kő-haj ításnyira lehettek, a szél a kozáknóta hangjait hozta el amarról: Ments meg, Uram, minket, szegény rabszolgákat Pogányok hitéből, nehéz rabságunkból! Derengő hajnalra, szelíd kútfejekre, Vidám kies földre, keresztény békébe Vezess, Uram, minket! Hallgasd meg, Úristen, mi könyörgésinket, Szerencsétlen rabok bús fohászkodást. A hangok lassan-lassan elhaltak, elenyésztek a nádasban susogó fuvalattal. II. Másnap reggel Szkzsetuszki Csehrinyre ért, ahol az a dispozició várta hercegi gazdája részéről, hogy ha küldetése kedvező eredménnyel járt, ne siessen haza Lubniére, hanem pihenjen. A kán válasza kielégítő volt — valami határsértés eligazításáról volt szó — és Szkzsetuszki igen örült, hogy egy darabig Csehrinyben maradhat. Kicsit pihent, aztán fölkereste Zacvilichovszkit, a köztársaság egykori komiszárusát, a herceg bizalmas barátját s kettesben egy ital borra mentek a Havasalföldre való Dopulához, aki fogadót és borházat tartott a városban. Vásár lévén, az ivó tele volt nemes urakkal, akik a hosszú tölgyfaasztalok mellett üldögélve és koccintgatva, hangosan tárgyalták a város legnagyobb eseményét: Chmielnyicki szökését. Szkzsetuszki és Zacvilichovszki egy sa- ---oldaltörés--- 16 rokba telepedett s a tiszthelyettes a hangos beszélgetés hallatára megtudakolta társától, miféle csodamadár az a Chmielnyicki, akiről mindenki beszél. — Hát kegyelmed nem tudja ? — felelte az öreg katona. — A záporozsi had Íródeákja, Szubotov birtokosa és — tette hozzá halkabban — az én komám. Több csatában vettünk részt együtt, ahol kitett magáért, kivált Cecoránál. Nem tudom, akad-e még egy olyan tapasztalt katona az egész köztársaságban. Szó ami szó, főkapitánynak született, nagyeszű, nagytekintélyű férfiú, akire a kozákság inkább hallgat, mint a kapitányokra. Csak az a kár, hogy nyakas, fékezhetetlen természetű és ha benne a gyűlölködés felülkerekedik, az rettenetes lehet. — Mi történt vele, hogy meglépett? — Csaplinyszki másodsztarosztával marakodott, de hát ez csekélység. Az ilyesmi nap-nap mellett megesik nemes emberek közt. Nem ők az elsők s nem is az utolsók. Azt beszélik, hogy valami asszonyhistória is lett légyen a dologban. De ez csak látszat, amely mögött mélyebb praktikák rejtőznek. A dolog így áll: Cserkaszon lakik a vén kozák-ezereskapitány, Barabás, a mi barátunk. Holmi királyi kiváltságleveleket tartogatott magánál, amelyekről az a hír járta, hogy a kozákokat a nemesség ellen tüzelhetik. Emberséges ember létére azonban nem publikálta. Chmielnyicki lakomára invitálta Barabást ide Csehrinyre s míg ő távol volt, embereivel felkutatta az Írásokat és elhozatta. Tartok tőle, hogy ebből rebellió kerekedik, mert ez szörnyű ember és senki sem tudja hová lett. — Ravasz róka — mondta Szkzsetuszki — annyi bizonyos. Engem is a falnak állított. Azt ---oldaltörés--- mondta, Zaszlavszki herceg kozák-ezereskapitá-nya. Az éjtszaka ugyanis találkoztam vele a vadonban, sőt megmentettem a huroktól. — Szent Isten ! Lehetséges? — Már hogyne volna lehetséges, amikor úgy volt. Azt mondta, Kudakra megyen Grodzickihez, akihez az országos főkapitány küldte, hanem ezt már nem hittem el neki, mert nem a vizen utazott. — Olyan ravasz ez az ember, akár Ulisszesz ! És hol találkozott vele kegyelmed? — A Dnyeper jobbpartján, az Omelnyicska mellett. Nyilván Sicsre igyekezett. — Kudakot akarta elkerülni. Az nyilvánvaló. Hányán voltak vele? — Vagy negyvenen. Hanem későn értek oda. Ha ott nincsenek az enyéim, a másodsztaroszta legényei megfojtották volna. — Megálljon csak, öcsém. Ez fontos dolog. Azt mondja, a másodsztaroszta legényei? — ő maga mondotta így. — Honnan a csodából tudhatta a másodsztaroszta, hogy merre keresse, mikor mi itt valameny-nyien azon törjük a fejünket, hogy hová lehetett? A tiszthelyettes nem felelt, mert ép e pillanatban egy nemes ember nyitott az ivóba nagy dérrel-durral. — Adj’ Isten ! — kiáltotta és szinte kihívóan tekintett körül. Csaplinyszki másodsztaroszta volt, akit házsár-tos, bosszúálló természete miatt nem igen sziveitek az emberek. Ő sem igen respektált senkit, kivéve a köztiszteletnek örvendő Zacvilichovszkit. Ahogy megpillantotta, tüstént hozzáment és meglehetős gőgösen üdvözölvén Szkzsetuszkit, asztalukhoz te-peledett. zzel-vassal. I. 2 ---oldaltörés--- — Mi van Chmielnyickivel, sztaroszta uram? — kérdezte Zacvilichovszki. — Lóg, zászlós uram, lóg és ha idáig még nem lógna, hát fog, mint ahogy Csaplinyszki a nevem! Most, hogy megjöttek a főkapitány levelei, hát kerüljön csak kezembe! És akkorát csapott az asztalra, hogy az ital kiloccsant a poharakból. — Ne öntse ki a borunkat! — szólt rá Szkzse-tuszki. — Csakhogy elcsípi-e vájjon? — kérdezte Zacvilichovszki. — Hiszen meglépett és senki sem tudja, merre jár. — Senki sem tudja? Tudom biz én, ahogy Csaplinyszki a nevem! Zászlós uram ismeri Chvedkót, úgy-e? Nos, Chvedko őt szolgálja, de engem is. 0 lesz a Júdása. Chmielnyicki legényeivel összebarátkozott. A ravasz fickó tud minden lépéséről. Vállalta, hogy élve vagy holtan, de elhozza nekem és mielőtt még Chmielnyicki meglépett volna, nekivágott a vadonnak, mert tudta, hol várja meg. És ismét az asztalra csapott. — Ne öntse ki a borunkat! — szólt rá most már nyomatékosan Szkzsetuszki, aki különös ellenszenvet érzett ez ellen a másodsztaroszta ellen az első pillanattól kezdve. A nemes elvörösödött, kihívóan végigmérte Szkzsetuszkit, azt hitte, hogy beleköthet. Hanem ahogy megpillantotta a Visnyoviecki-féle jelvényt, lehűlt, mert Csehriny közel esett Lubniéhez, a herceggel meg nem volt tanácsos kikezdeni. — Tehát Chvedko vállalta, hogy elhozza Chmiel-nyickit? — kérdezte Zacvilichovszki. — Vállalta. És el is hozza, ahogy Csaplinyszki a nevem! — Én meg azt mondom, hogy nem hozza el. ---oldaltörés--- Chmielnyicki ép bőrrel menekült és Sicsnek vette útját. Száz szónak is egy a vége, neki több esze, keményebb ökle és nagyobb szerencséje van, mint kegyelmednek. Ismétlem, Chmielnyicki ép bőrrel menekült és ha tán az én szavamban kételkednék, ám kérdezze meg ezt az ifjút, ő látta tegnap a vadonban és beszélt is vele. — Lehetetlen ! Lehetetlen ! — ordította Csaplinyszki és tépte a haját. — Sőt mi több — folytatta Zacvilichovszki — épen ez az ifjú volt az, aki kiszabadította és levágta a kegyelmed legényeit, amit persze nem lehet bűnéül felróni, mert követségben járván Krímben, nem tudhatott a főkapitányi levelekről. Csaplinyszki felugrott, arca rákvörös lett, szeme kidüledt. Dühében alig bírt szólni. — Hogyan? !... — hörögte. — A főkapitányi levelek ellenére !... Én kegyelmedet... Én kegyelmedet... Szkzsetuszki még csak fel sem állott, csak könyökére támaszkodva nézte a toporzékoló Csap-linyszkit, ahogy a kerecsenysólyom nézi a madzagra pányvázott verebet. — Mondja, miért akaszkodik belém, akár a bojtorján a kutya farkába? — kérdezte. — Én kegyelmedet a várba !... Kozákokkal!... Kegyelmed a főkapitányi levelek ellenére !... És úgy ordított, hogy a többiek elhallgattak és kíváncsian odafigyeltek. — Ne ordítson — szólt rá az öreg zászlós. — Ez az ifjú velem van. De Csaplinyszki egyre ordított, nem törődve senkivel és semmivel. Erre aztán felállt Szkzsetuszki is, de nem rántotta ki kardját, csak megragadta közepén és ---oldaltörés--- felemelte úgy, hogy markolata Csaplinyszkinak ép az orra alá ért. — Szagolja meg, no! — mondta hidegen. — Üsd, vágd, aki... Legények! — kiáltotta Csaplinyszki és kardjához kapott. Hanem arra már nem volt érkezése, hogy kirántsa. A tiszthelyettes egyet penderített rajta, egyik kezével nyakon ragadta, a másikkal bugyo-gójánál, ott, ahol hátgerince véget ért, a levegőbe emelte és az ajtó felé tartva, kiáltotta : — Urak, helyet az ökörnek, mert döf! És ahogy az ajtóhoz ért, belevágta a rúgkapá-lódzó alakot, mire az ajtó kitárult s a szerencsétlen másodsztaroszta kirepült az utcára. És a tiszthelyettes, mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan visszament asztalához és leült. Egy pillanatig csönd honolt az ivóban. Az erő, amelyről az ifjú tanúságot tett, imponált az embereknek. Csakhamar azonban falrengető hahotában törtek ki mindannyian. — Vivant Visnyovieckiék! — hangzott innen is, onnan is. — Az igazat megvallva — mondta Zacvilichovszki, — olyan ez a Csaplinyszki, mint az agár : nem hagyja nyugton, akit egyszer üldözőbe vesz. — Kuvasz ez, nem agár — jegyezte meg egy pocakos nemes, akinek hályogos volt a félszeme, homlokán meg tallérnyi nagyságú lyuk éktelenkedett, melyből a meztelen csont kandikált ki. — Kuvasz ez, nem agár! — És Szkzsetuszkihoz fordulva folytatta: — engedje meg, vitéz úr, hogy szolgálatomat felajánljam ; Zagloba János vagyok. És odajöttek sorra a nemes urak, hogy ismeretséget kössenek Szkzsetuszkival, és magukkal hozták a félmesszelyeket is, hogy koccintsanak vele. — Éljenek a Visnyovieckiek !.., Ilyen fiatal ---oldaltörés--- és máris tiszthelyettese a hercegnek!... Vivat Jeremiás herceg, a főkapitányok főkapitánya !... A világvégére is elmegyünk Jeremiás herceggel... A török ellen, a tatár ellen,!... Éljen !... De valamennyit túlkiabálta Zagloba, aki egymaga akár egész ezredet is legyőzött volna hanggal és messzellyel egyaránt. Szerencsére azonban kiabálásának végét szakította egy nemes, aki megrántotta kabátja ujjánál és éneknek beillő litván szójárással kérte: — Zagloba uram, ismertessen meg engem is Szkzsetuszki tiszthelyettes úrral I — Kérem, kérem. Tiszthelyettes uram, ime Kutyabelesi Podbipienta. — Egérbelesi... — javította ki a nemes. — Egérbél, kutyabél, kutyakefe! — bömbölte Zagloba, majd a litvánra mutatva, ekként folytatta : — Tiszthelyettes uram, ime, már egy hét óta iszom ennek a nemes úrnak a pénzéért, akinek pallosa oly nehéz, akár a pénzes tüszője, pénzes tüszője meg oly nehéz, akár az elméje. De ha valaha különösebb ember pénzéért ittam, hát mondjanak olyan bolondnak, mint amilyen az, aki nekem fizet. — No, ez megkapta a magáét! — mondották, nagyot kacagva. Ám a litván nem haragudott meg, csak legyintett a kezével, jóságosán mosolygott és mondta: — Jobban tenné, ha békén hagyna. Szkzsetuszki kíváncsian nézte az új alakot, aki mindenképen rászolgált a különös ember elnevezésre. Oly nagy volt, szinte a mestergerendát verteja fejével és hogy csak bőr és csont volt rajta, még nagyobbnak rémlett. Széles válla és izmos nyaka nem mindennapi erőről tett tanúságot. Hasa annyira beesett volt, mint akinek mindennapi kenyere a koplalás, mindamellett öltözete épen nem ---oldaltörés--- volt szegényes: testhez simuló, keskeny ujjú szürke zeke volt rajta, lábán hosszú szárú svéd csizma. Széles és jól megtömött jávorszarvas-bőrtüszőjét igazán csak a csípője tartotta s a tüszőre fűzve irtó nagy keresztes pallost hordott, mely ennek a hórihorgas alaknak is szinte a hónaljáig ért. Hanem aki a pallostól megijedt volna, tüstént megnyugodnék, gazdájának arcára pillantván. Sovány arc volt ez, mint a milyen sovány volt az egész ember, konyuló szemöldökkel és ugyancsak konyuló kenderszin bajusszal, de becsületes ki-fejezésű, őszinte gyermekarc. A lekonyult bajusz és szemöldök szomorú, gondgyötörte, de egyszersmind nevetséges kifejezést is adott neki. Úgy festett, mint aki megszokta, hogy lépten-nyomon mellőzzék. Hanem Szkzsetuszkinak az első pillanattól fogva megtetszett arcának őszinte kifejezése és igaz vitézi magatartása. — Tiszthelyettes uram — mondotta — kegyelmed Visnyoviecki herceg hadához tartozik? — Oda. A litván összetette kezét, és szemét égnek emelte. — Ó, milyen nagy harcos, micsoda lovag, micsoda vezér ő ! — Adjon Isten a köztársaságnak sok hasonlót! — Igen, igen! És lehetséges volna beállani az ő hadába? — Örülni fog kegyelmednek. Itt Zagloba beleszólt. — A hercegnek két nyársa lészen a konyhájában, egyik kegyelmed lesz, másik a pallosa, vagy pedig megfogadja hóhérnak, esetleg akasztófának fogja használni. Ej, hogy nem sül ki a szeme, amiért ember és katholikus létére oly hosszú, akár a pogány kelevéz! ---oldaltörés--- — Milyen csúnyákat beszél — felelte béketű-rően a litván. — Hogyan is tiszteljem kegyelmedet? — kérdezte Szkzsetuszki. — A bemutatkozásnál Zagloba úr úgy megforgatta, hogy megkövetem, de nem értettem meg a nevét. — Egérbelesi Podbipienta. — És régen jött el Litvániából? — kérdezte a tiszthelyettes. — Már két hete, hogy Csehrinyben vagyok. Zac-vilichovszki úr mondotta, hogy kegyelmed erre vonul, megvártam hát, hogy támogatását kérjem. — Mondja csak, kérem, miért hurcol magával ilyen hóhérpallost. — Nem hóhérpallos ez, tiszthelyettes uram, hanem keresztes pallos és azért hordom, mert zsákmány és régtől fogva családom birtokában van. — Kemény jószág és ugyancsak nehéz lehet. Két marokra való, úgy-e? — Lehet két marokra is, de lehet egyre is. — Hadd próbáljam. A litván kihúzta és átnyújtotta, de Szkzsetuszki keze egyszeribe lehanyatlott. Azzal a pallossal nem lehetett csak úgy, vívóállásból sújtani. Két kézzel még csak ment valahogy, de így is nehéz volt. Szkzsetuszki kissé elröstelte magát. — No, urak, ki vág keresztet vele? — kérdezte. — Mi már megpróbáltuk, — felelték többen. — Egyedül Zacvilichovszki komiszárus úr bírja felemelni, de keresztet ő sem vág. — No, és kegyelmed? — kérdezte Szkzsetuszki a litvántól. Ez fogta a pallost és akár nádvesszővel, vágott vele néhányat, hogy szinte zúgott a levegő és fu-valat csapta meg az arcokat. ---oldaltörés--- — A herceg bizonyára szolgálatába fogadja! — kiáltott fel Szkzsetuszki. — Isten látja lelkem, hogy óhajtom és pallosom nem fog berozsdásodni. — Hanem elméje bizonyára — szólt közbe Za-globa — mert azt ugyanúgy nem bírja forgatni. Zacvilichovszki felállott, és menni készült, amikor egyszerre csak galambősz férfi nyitott be az ivóba és megpillantván Zacvilichovszkit, így szólt: — Komiszárus uram, ép kegyelmedhez jövök. Barabás volt, a cserkaszi ezereskapitány. — Menjünk a szállásomra — mondta Zacvilichovszki — itt már nagyon derűs a hangulat. Kimentek a borházból, Szkzsetuszki velük tartott. Amint kiértek, Barabás tüstént kérdezte: — Van valamelyes hír Chmielnyickiről ? — Van. Sicsre szökött. Ép ez a tiszt találkozott vele az este a vadonban. — Eszerint hát nem a vizen ment. Kurírt szalasztottam Kudakra, hogy füleljék le, de így hiába. És Barabás kezével elfödte szemét és sóhajtva mondta: — Uram, segíts! Uram, segíts! — Miért aggódik, kegyelmed ? — Tudja-e, komiszárus uram, mit orzott el tőlem ez az ember? Tudja-e, mit jelent ilyen dokumentumot publikálni Sicsen? Uram, segíts! Ha a király nem üzen hadat a muzulmánnak, ez annyi, mint szikra a puskaporos toronyban... — Lázadástól tart? — Nem^tartok tőle, mert biztosra veszem. — És kik követnék Chmielnyickit? — Kik? A záporozsiak, a sorbeli kozákok, a városbeliek, a parasztok, a csőcselék, azok ott, ni! ---oldaltörés--- És a piactéren hömpölygő sokaságra mutatott. Volt ott tömérdek pásztor, az úgynevezett csaba-nok, akik marhát hajtottak fel; teljességgel vad emberek voltak ezek, religionis nullius,* miként a krónikás feljegyezte róluk, akik egész életüket a vadonban élték le s inkább zsiványoknak illettek be, mintsem jámbor pásztoroknak. Aztán sürögtek-forogtak a piactéren nem kevésbbé szilaj nizsbeliek, csumakok, méhészek, kátrányosok, parasztok, sorbeli kozákok, tatárok és mindenféle csavargó népség, mely Isten a megmondhatója, honnan vetődött ide. Tüzeket raktak, ettek-ittak, ordítottak, hej ehuj áztak, táncoltak... Elegendő volt egy tekintet Zacvilichovszkinak arra, hogy meggyőződjék, hogy Barabásnak igaza van: ez a rabló hajlamú, verekedéshez szokott, zabolátlan elem, amellyel egész Ukraina tele volt, nekivadul a legkisebb biztatásra. És ezek mögött a tömegek mögött ott volt még Sics, ott a Záporozse, melyet csak nemrég fékeztek volt meg, de amely nyugtalanul rágta a zabolát, emlékezvén régi kiváltságaira s amellett gyűlölte a komisszárusokat, és szervezett haderőt alkotott. És ez az erő ráadásul még a mérhetetlen paraszttömegek szimpátiáját is bírta... A komisszárus, noha rusznyák volt, és a keleti szertartás buzgó hive, szomorúan elmerült gondolataiba. Felfogta egész nagyságát a veszedelemnek, mely a levegőben lógott Chmielnyicki szökése következtében. — Kapitány uram — mondotta — kegyelmednek Sicsre kellene mennie, ellensúlyozni Chmielnyicki befolyását és pacifikálni, pacifikálni! — Komiszárus uram — felelte Barabás — csak annyit mondok, a puszta hírre, hogy Chmielnyicki azokkal a papírokkal megszökött, cserkaszi embereim fele utána szökött az éjtszaka. Az én időm ---oldaltörés--- lejárt, koporsó való már nekem, nem vezéri pálca! Közben Zacvilichovszki szállására értek. Az öreg komiszárus már kissé megnyugodott és mikor egy pint méhserhez telepedtek, jóval élénkebben mondta: — Mindez szót sem érdemel, ha igaz, amit mondanak, hogy a háború a muzulmánnal praepa-ratur.? És valószínű, hogy úgy is van. Akkor ezt az egész tüzet rá lehet zúdítani a törökre. Ám, ha nincs is úgy, a dolog épenséggel nem ég körmünkre, mert Sicsen most alig van valaki, az emberek szétmentek halászni, vadászni, és szanaszét tanyáznak egész Ukrajnában. Sok víz folyik le a Dnyeperen, míg összevonják őket. Magam megyek el Krakovszkihoz, kegyelmed pedig, kapitány uram, fogja kurtára kozákjait és kegyelmed, tiszthelyettes uram, mihelyest haza ér, figyelmeztesse a herceget, hogy tartsa szemmel Sicset. A hercegtől ugyancsak félnek és ha megtudják, hogy szemmel tartja őket, meglehet, hogy nyugton is maradnak. — Én két nap múlva indulhatok — mondta a tiszthelyettes. — Rendben van. Két-három nap nem számít. Kegyelmed, kapitány uram, pedig küldjön kurírt... Nini, a kapitány elaludt. Barabás elaludt csakugyan, és csakhamar horkolni is kezdett. A vén ezereskapitány, ha nem evett és nem ivott, amit ugyancsak szívesen megcselekedett, hát aludt. — Nézze — mondta Zacvilichovszki a tiszthelyettesnek — a varsói státusférfiak ilyen aggastyánnal akarják fékentartani a kozákokat! A tiszthelyettes felsóhajtott. Barabás mind jobban horkolt, majd mormogta: — Uram, segíts ! Uram, segíts ! ---oldaltörés--- — Mikor szándékozik indulni? — kérdezte a zászlótartó. — Vagy két napig maradnom kell, mert Csaplinyszki bizonyára szatiszfakciót akar majd. — Szó sincs róla. Inkább legényeit küldené kegyelmed ellen, ha a herceg jelvényeit nem viselné. Csakhogy a herceggel ujjat húzni nem tanácsos... — Tudtára adom, hogy várok és két vagy három nap múlva indulok. Ezzel elbúcsúzott az öreg zászlótartótól és szállása felé vette útját. III. Nehány nap múlva a tiszthelyettes már vidáman haladt emberei élén Lubnie felé. Nem kellett sietnie, mert hiszen szabadon rendelkezett idejével. Még csak boldogasszonyhavának eleje volt, de a különös, kivételes tél épenséggel nem éreztette fogát. A levegő tavasziasan langyos volt, a föld felázott, imitt-amott tócsák csillogtak, a mezőkön zöldéit a fű, a vetés s a nap oly erősen tűzött, hogy déltájt a bekecs úgy sütötte a hátat, mintha csak nyár lett volna. A tiszthelyettes csapatja jócskán megszaporodott, mert Csehrinyben hozzácsatlakozott a havasalföldi követség, melyet a hoszpodár Urszu Rozván személyében Lubniére menesztett. A követ kíséretében vagy tucatnyi fegyveres volt, több szekér és cselédség. Szkzsetuszkival tartott ezeken kívül Podbipienta Longinusz is az ő hosszú pallosával és nehány legényével. A verőfény, a gyönyörű idő, a közeledő tavasz lehelete vidámsággal töltötte el a sziveket s a tiszthelyettes annál vidámabb volt, mert hosszú útról tért vissza és jól végezvén dolgát, jó fogad ---oldaltörés--- tatásra számíthatott. Sarkantyúba kapva lovát, vidám nótázás mellett vágtatott Longinusz oldalán, aki óriás livlandi kancán ült és szon-tyolódott volt és szomorú, mint mindig. — A követ úr fekszik a szekeren, akár egy darab fa és folyton alszik — szólalt meg a tiszthelyettes. — Csodákat mesélt nekem az ő Havasalföldjéről, hogy szinte belefáradt. Hanem én is érdeklődéssel hallgattam. Szó sincs róla, az ország gazdag, a kiima jó, arany, bor, lábasjószág bőségben van. Elgondoltam magamban, hogy a mi hercegünk Mohilankától származik s így époly joga van a hoszpodár-trónra, mint bárki másnak. Nem újság a mi hercegeinknek Havasalföld. Megverték ott már a törököt, a tatárt, az oláhot... — De a nép ott puhább, mint erre mifelénk — felelte Longinusz — erről Zagloba úr beszélt nekem Csehrinyben, ám, ha neki nem is hinnék, hát ugyanezt olvasom az imádságos könyvekben. — Hogy-hogy, az imádságos könyvekben? — Nekem magamnak is van, megmutathatom kegyelmednek, mert mindig magammal hordom. Leoldotta a nyeregtakaró szíjait és kicsi, gondosan bőrbe kötött könyvet vont elő, ájtatosan megcsókolta, aztán lapozva benne, átnyújtotta társának és mondta: — Olvassa. Szkzsetuszki olvasta: — «Oltalmad alá menekedünk, Istennek szent Anyja»... Hát hol van itt szó az oláhokról ? Hiszen ez antifóna ! — Olvassa csak tovább. — «... Hogy méltók lehessünk Krisztus Urunk ígéretére. Ámen». ---oldaltörés--- — No és most a Kérdést... Szkzsetuszki olvasta: — «Kérdés: Miért mondják a havasalföldi lovasságot könnyűnek? — Felelet: Mert könnyen elszalad. Ámen.» — Hm, ez igaz ! Hanem azért különös összekeveredése ez a matériának. — Mert ez vitézi könyv, amelyben az imádságokhoz különféle instructiones militares? fűződnek, amelyekből megtanulhatja az ember minden nációról, kiváló-e avagy alávaló. Ami az oláhot illeti, ime, kitűnik, hogy megbízhatatlan, gyáva. — Igaz, én is hallottam, hogy nem valami különös katona. A herceg ő nagyságának is van ugyan oláh zászlaja, még pedig ugyancsak kitűnő, hanem stricié,? abban az oláh zászlóban nem tudom, akad-e csak húsz oláh is. — Mit gondol, tiszthelyettes uram, hány embere van a hercegnek fegyver alatt? — Lesz vagy nyolcezer, nem számítva a kozákokat, akik a palánkokban állnak szanaszét. Hanem Zacvilichovszki beszélte, hogy új toborzás folyik. — Akkor tán valamelyes hadjáratra készülődik a herceg? — Beszélik, hogy nagy háború van készülőben a törökkel és hogy maga a király kerekedik föl a köztársaság egész hadával. Azt is tudom, hogy a szokásos ajándékokat nem adták meg a tatároknak, akik azonban még sem mernek támadni. Erről a Krímben is hallottam, ahol alighanem azért fogadtak engem oly honested mert hire jár, hogy ha a király fölkerekedik, a herceg a Krímbe tör és végleg elsöpri a tatárokat. Annyi bizonyos, hogy másra ilyesmit nem bíznak. Longinusz égnek emelte kezét és szemét. ---oldaltörés--- — Adj, Uram Istenem, adj ilyen szent háborút a kereszténység és a mi nemzetünk dicsőségére és nekem, bűnös halandónak engedd, hogy fogadalmamat teljesítsem, hogy in luctu^ megvigasztalódjam, vagy hogy dicső halállal haljak. — Kegyelmed fogadalmat tett a háború irányában? — Ilyen kiváló lovagnak kitárom lelkem minden titkát. Cimeremet Kámzsatépőnek mondják s ez a nevezet onnan ered, hogy mikor elődöm, Podbipienta Sztovejko, Grunevald alatt három, egy sorban haladó kámzsás lovagot pillantott meg, nekikrontott és egyetlen sújtással levágta mind a hármat, mely hires tettről a régi krónikák írván, nagy dicsőítve emlegetik ősömet... — Amaz ősnek a keze nem volt könnyebb, mint a kegyelmedé, de igazában rászolgált a Kámzsatépő nevezetre. — A király címert is adott ősömnek, ezüstmezőben három kecskefejjel ama lovagok emlékére, mert ilyen fejek voltak pajzsukra ábrázolva. Ezt a címert a pallossal együtt azzal hagyta ivadékaira Sztovejko ősöm, óvják meg és tartsák fönn a család és a pallos becsületét. — Szó sincs róla, kegyelmed derék famíliából való ! Longinusz felsóhajtott, majd ekként folytatta : — Az utolsó lévén a családból, fogadalmat tettem, hogy előbb nem lépek oltár elé, míg ősöm, Podbipienta Sztovejko dicső példája szerint ugyanezzel a pallossal három pogány fejet le nem vágok egy csapásra. Ó, irgalmas Isten, te látod, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt. Fogadalmamat megtartottam mind a mai napig, érző szivemre hallgatást parancsoltam, háborút kerestem és harcoltam, de nem volt szerencsém... ---oldaltörés--- A hadnagy elmosolyodott a bajusza alatt. — És nem vágott le három fejet? — Dehogy! Nem sikerült. Nincs szerencsém. Kettő akadt akárhányszor, de három egyetlen egyszer sem. Nem sikerült úgy hozzájuk férkőzni és bajos megkérni az ellenfeleket, hogy álljanak szépen egy sorba. Egyedül Isten látja az én nagy-nagy bánatomat: erő volna tagjaimban, jószágom is volna... de az adolescentia?? múlófélben van, közel járok a negyvenöthöz, a szív követeli a magáét, a nemzetség kihal és a három fej csak nincs és nincs !... Ilyen kámzsatépő vagyok én. Nevetség tárgya, ahogy Zagloba úr helyesen mondja... A litván akkorákat sóhajtott, hogy hatalmas livlandi kancája, nyilván részvétből, bánatosan nyöszörgőit. — Azt az egyet mondhatom kegyelmednek, — felelte a tiszthelyettes — hogy ha Jeremiás herceg alatt nem lesz alkalma, akkor soha ez életben ! — Adja Isten ! — mondta Longinusz. — Hiszen azért is óhajtom a herceg kegyét megnyerni. Beszélgetésüket roppant szárnycsattogás szakította félbe. E télen a madarak nem vonultak a tengeren túlra, a folyók nem fagytak be s ezért a mocsarakban mindenfelé vízi szárnyasok tanyáztak. A két lovas épen a Kahamlik partjához ért, ahol nagy hirtelen egész sereg kócsag röpült tova a fejük felett oly alacsonyan, hogy szinte bottal is meg lehetett volna dobni őket. A madársereg szörnyű rikoltozással röpült és ahelyett, hogy a nádasba ereszkedett volna, egyszerre csak fölemelkedett. — Úgy szállnak, mintha hajszolnák őket — jegyezte meg Szkzsetuszki. ---oldaltörés--- — Amott, látja kegyelmed? — mondta Longinusz fehér madárra mutatva, mely haránt röpülve a kócsagsereg alá igyekezett. — Kerecsenysólyom! Kerecsenysólyom! — kiáltott fel a tiszthelyettes. — Nem hagyja leszállói őket! A követnek sólymai vannak, alighanem ő eresztette ki. E pillanatban Urszu Rozván vágtatott hozzájuk anatóliai paripán s nehány legénye követte. — Hadnagy úr — mondta — vegyen részt a mulatságon. — Kegyelmedé a kerecsenysólyom? — Enyém és nagyszerű madár, meglássa... Mind a hárman előrevágtattak s utánuk iramodott a solymár a karikával, aki le nem véve szemét a madarakról, ordított, ahogy csak kifért a torkán, támadásra biztatva a sólymot. Az okos madár ez alatt már jó magasra zavarta a kócsagokat, aztán villámgyorsan föléjük kerekedett és lebegve maradt fölöttük. A kócsagok óriás örvénnyé tömörültek és szárnycsattogásuk viharként zúgott. Fenyegető vijjogás töltötte meg a levegőt. A madarak kinyújtották nyakukat s csőrüket dárdaként fölfelé szegezve várták a támadást. A sólyom egyre keringett fölöttük. Hol ereszkedett, hol emelkedett, mintha habozott volna lecsapni oda, ahol száz éles csőr szegeződött mellének. Fehér tollazata úgy ragyogott a napfényben, mint maga a nap a tiszta, derült kék égen. Egyszerre csak ahelyett, hogy lecsapott volna, tovaszállt, akár a kilőtt nyíl és csakhamar eltűnt a lovasok szeme elől. Elsőnek Szkzsetuszki vágtatott utána, majd példáját követte az ablégátus, a solymár és Longinusz. ---oldaltörés--- Az út kanyarulatához érve, a tiszthelyettes visszarántotta lovát, mert különös látvány tárult szeme elé. Az út közepén törött tengelyű hintó állott féloldalt dűlve. A kifogott lovakat két legény tartotta a kantárszárnál fogva. Kocsis nem volt sehol, nyilván elment, hogy segítséget hozzon. A hin-tónál két nő áldogállt, az egyik rókabőrbundába volt öltözve, fején ugyanolyan kucsma volt s arca szigorú kifejezésű, férfias; a másik fiatal leány volt, karcsú termetű, urias és igen szabályos arc-vonású. Ennek a fiatal hölgynek a vállán ült a sólyom, és melle tolláit szétborzolván, piszkálgatta csőrével. A tiszthelyettes elfogódottan kucsmájához emelte kezét, hirtelenében nem tudta, mitévő legyen: kö-szöntse-e a hölgyeket vagy pedig a sólymot reklamálja? Megzavarodott azért is, mert a nyestbőr-kucsma alól olyan szempár nézett rá, aminőt soha életében nem látott: fekete is, bársonyos is, sirós is, tüzes is. Efölött a szem fölött két, könnyedén iveit szemöldök rajzolódott, a kipirult orcák virultak, akár két csudavirág, a kissé szétnyíló eperajak között gyöngyfogak fehérlettek, a kucsma alól pedig buja fekete fürtök göndörödtek ki. «Junó-e ez, vagy valamelyik más pogány istennő?# — kérdezte magában e súgár termet, e domborodó kebel s a vállán ülő fehér sólyom láttára. És a hadnagy csak állt ott hajadonfővel és nézte, akár egy csodásán szép képet, csak a szeme sugárzott, szivét meg mintha valami megmarkolta volna. Ezalatt odaért a követ és Longinusz is s velük a solymár az abrinccsal. Az istennő erre a sólyom elé tartotta kezét, amelyre ez tüstént áttelepedett, a tiszthelyettes pedig, megelőzve a olymárt, le akarta venni a madarat, mire különös ómen játszódott le szemük előtt. A sólyom féllábbal a kis- Tűzzel-vassal. I. 3 ---oldaltörés--- asszony kezén maradva, féllábbal a tiszthelyettes kezébe kapaszkodott és ahelyett, hogy áttelepedett volna, vidám vijjogással egymáshoz vonta a két kezet oly erősen, hogy össze kellett érniök. A tiszthelyettes olyasfélét érzett, mintha ezernyi hangya futna végig rajta, a sólyom pedig addig nyakaskodott, míg a solymár fejére húzta a sapkát. Ekkor megszólalt az idősebb nő. — Lovagok! — mondotta. — Ne tagadják meg a segítséget tőlünk, akik segítség nélkül maradván az úton, nem tudjuk, mihez fogjunk. Hazáig mindössze három mértföld, de hintóm tengelye eltört és nem maradna egyéb hátra, mint itt tölteni az éjszakát a szabad ég alatt. A kocsist ugyan haza szalasztottam szekérért, de mire visz-szajő, ránk sötétedik és itt oly félős, a közelben sírok vannak. Az asszony oly szaporán beszélt és oly mély hangon, hogy a tiszthelyettes szinte ámult. — Ne gondolja, nagyasszonyom — felelte — hogy itthagyjuk segedelem nélkül. Jeremiás herceg ő nagysága vitézei vagyunk és Lubniére tartunk s így utunk nyilván egy irányba visz. Ám, ha nem is vinne egy irányba, szívesen kerülünk, hogy megsegíthessük. Szekereim ugyan nincsenek, mert társaimmal lóháton vagyok amúgy katonamódra, hanem a követ úrnak vannak szekerei is és ő gavalléros férfiú létére minden bizonnyal készségesen rendelkezésére bocsátja nagyasszonyomnak és kedves leányának. A követ megemelte cobolyprémes kalpagját és mint afféle tisztességtudó bojár, szép bókot vágott ki, aztán visszaszalasztotta a solymárt az elmaradt szekerekért. Ezalatt a tiszthelyettes folyvást a leányt nézte, aki nem bírta ki az égő tekintetet és lesütötte szemét. ---oldaltörés--- — Isten fizesse meg az uraknak — hálálkodott a kozákábrázatú asszony. — Lubniéig még nagy az út, ne vessék meg szerény hajélkomat, ahol fiaimmal együtt szívesen látom kegyelmeteket. Rozlogon lakom és Kurcevics-Bulihov özvegye vagyok; ez itt nem az én, hanem az idősebb Kurcevics, néhai uram bátyjának a leánya, akit mi neveltünk fel. Fiaim most honn vannak, én meg Cserkaszról vagyok hazatérőben. Az asszony még tovább beszélt, de közben feltűntek a szekerek a követ kíséretével, meg Szkzsetuszki vitézei. — Nagyasszonyom tehát Kurcevics Vazul herceg özvegye? — kérdezte a tiszthelyettes. — Nem! — felelte élénken és mintegy haragosan a hercegné. — Én Konstantin özvegye vagyok, ez meg Vazul leánya, Ilona. — Vazul hercegről sok szó esik Lubnién. Nagy vitéz volt ő és bizalmasa a megboldogult Mihály hercegnek. — Lubnién nem jártam — felelte bizonyos gőggel Kurcevicsné — vitézi tetteiről nem tudok, ami pedig később történt, jobb, ha nem beszélünk róla. Ilona hercegnő e szavakra lehajtotta fejét, a tiszthelyettes ellenben élénken mondta: — Ne mondjon ilyet, nagyasszonyom. Vazul herceg az emberi igazságszolgáltatás irtóztató tévedése folytán fejvesztésre Ítéltetvén, menekülni volt kénytelen, ámde később kiviláglott, hogy ártatlan volt és visszaadták becsületét. Nagy sérelem esett rajta, annál nagyobb becsülés illeti őt. A hercegné élesen nézett a tiszthelyettesre és kellemetlen, szigorú ábrázatán egész világosan látszott, hogy haragszik. Hanem Szkzsetuszki fiatal- ---oldaltörés--- volta mellett is annyira imponált neki, hogy nem mert ellentmondani. — Nem való, hogy ezt halljad, — fordult Ilona hercegnőhöz — eredj a szekerekhez és ügyelj, hogy a csomagokat átrakják. — Megengedi, kisasszony, hogy segítségére lehessek? — kérdezte a tiszthelyettes. És a hintóhoz mentek. Hanem amint odaértek és szembekerültek egymással, a hercegnő selymes szempillái fölemelkedtek és tekintete fényes, meleg napsugárként cirógatta a tiszthelyettes arcát. — Hogyan köszönjem meg, — kezdte és hangja olyan volt, mint a legédesebb muzsika — hogyan köszönjem meg, hogy szót emelt édesapám becsületéért? — Kisasszony! — felelte a tiszthelyettes és úgy érezte, hogy szive olvadoz, mint a hó a tavaszi napsütésben. — Úgy segéljen engem az Isten, hogy akár tűzbe mennék vagy vérem ontanám ilyen köszönetért, ám ha a szándék még oly erős, az érdem annál kisebb, csekélységért pedig igazán nem volna illő köszönetét fogadni el a kisasszonytól. — Ha kegyelmed megveti köszönetemet, szegény árva létemre igazán nem tudom, hogyan háláljam meg. — Dehogy vetem meg, dehogy! — mondta növekvő hévvel a tiszthelyettes. — Hanem ilyen nagy kegyet hosszú és hűséges szolgálattal óhajtok kiérdemelni és csak azt kérem a kisasszonytól, fogadja el szolgálatomat. A hercegnő elpirult, megzavarodott, majd egyszerre csak elsápadt és kezét arcához emelve, bánatos hangon felelte: — Ilyen szolgálat csak szerencsétlenséget hozna a hadnagy úrnak. ---oldaltörés--- A tiszthelyettes áthajolt a hintó ajtaján és halk, megindult hangon mondta: — Hoz, amit hoz és hozzon bár fájdalmat is, mégis, akár térdenáiiva is, kérem, fogadja el. — Lehetetlen, hadnagy úr, hogy oly annyira kívánkozzék utána, hiszen éppen csak, hogy meglátott. — És máris teljességgel megfeledkeztem magamról és amint látom, szabad vitézből rabszolgává kell lennem, de nyilván Isten akarja úgy. Az érzelem olyan, mint a nyíl, mely váratlanul hatol a kebelbe és én már érzem a hegyét... Ha tegnap valaki mondta volna, bizony nem hittem volna. — Ha kegyelmed tegnap nem hitte volna, hogyan hihetem én ma? — Az idő legjobban meggyőzi majd a kisasz-szonyt és hogy őszintén beszélek, észreveheti akár egyszeribe, ha szavaimból nem, hát ábrázatomon. És a hercegnő bársonyos pillái ismét fölemelkedtek és tekintete az ifjú hadfi férfias, nemes arcára esett. És mélyen elpirult az elragadtatott pillantásra, mely feléje ragyogott. De most már nem sütötte le szemét, egy pillanatag úgy nézték egymást, mint akik érzik, hogy a sors egymásnak rendelte őket, bár az országútján is akadtak légyen egymásra és leikük egyszeribe úgy igyekszik egymáshoz, mint két galamb. E bájos pillanat mindaddig tartott, míg a hercegné éles hangja fel nem riasztotta őket. A hercegnőt szólította, mert a legények elkészültek a holmi áthordásával. Urszu Rozván, a tisztességtudó bojár átengedte hintáját a hölgyeknek, a tiszthelyettes felült lovára és elindultak. A nap már leáldozófélben volt. Az alkonyati csöndet csak a lovak prüszkölése, vagy a kengyelvasak zörrenése zavarta. ---oldaltörés--- Mire az útjukba eső erdőbe értek, leszállt az est. De alig haladtak egy-két puskalövésnyire, lódobogást hallottak és csakhamar öt lovas bontakozott ki a homályból. — Ti vagytok, fiaim? — kiáltotta a hercegné. — Mi vagyunk, anyám ! — felelték. — Isten hozott! Hála ezeknek az uraknak, már nem szorulok segítségre... A fiaim, ajánlom őket kegyelmetek jóindulatába: Simon, György, András és Miklós, hát az ötödik kicsoda?... Ha öreg szemem jól lát — mondta figyelmesen nézve — ez Bohun, úgy-e? A hercegleány hirtelen visszahúzódott a hintó mélyébe. — Jó estét adjon Isten, nagyasszonyom és magának is, Ilonka hercegnő ! — mondta az ötödik lovas. — Adjon Isten ! — felelte a hercegné. — Hát megjöttél, vitéz? És elhoztad lantodat is? Adjon Isten ! Hej, fiúk, megkértem a nemzetes urakat, szerencséltessenek bennünket Rozlogon és most invitáljátok meg őket ti is. A fiúk megemelték a kucsmákat. — Alázatosan kérjük kegyelmeteket szerény hajlékunkba. — Már nekem meg is Ígérték, a követ úr is, a hadnagy úr is. Kiváló urakhoz lészen szerencsénk, csak nem tudom, az udvari specialitásokhoz szokott uraknak hogyan ízlik majd a mi szerény főztünk? — Volt már részem a nemesi udvarházak vendéglátó szívességében — felelte a gavalléros bojár — és tudom, hogy főztjük vetekedik az udvarok főztjével. A hercegné felsóhajtott. — Elmúltak a jó idők, régen elmúltak — mondta. ---oldaltörés--- —Volhiniában és Litvániában vannak még Kurce-vicsek, akik bandériumokat tartanak és úri módon élnek, de ezek hallani sem akarnak szegényebb rokonaikról, amiért Isten meg is veri őket. Nálunk bizony szinte kozákszegénység uralkodik, amit kegyelmetek megbocsátanak nekünk és jószíy-vel fogadják, amit mi jószívvel kínálunk. Öt fiammal együtt mindössze egy faluból és néhány tanyából éldegélek és tetejébe velünk van még ez a lány is. A tiszthelyettes elcsodálkozott, mert Lubnién hallotta volt, hogy Rozlog nem épen jelentéktelen nemesi jószág és hogy annak idején Vazul hercegé volt, Ilonka atyjáé. De nem tartotta illendőnek megkérdezni, micsoda úton-módon jutott Konstantin és özvegye birtokába. — A nagyasszonynak tehát öt fia van? — szólalt meg Urszu Rozván. — Öt volt és olyanok, akár az oroszlánok — felelte a hercegné — hanem a legnagyobbiknak, Vazulnak a szemét sütötték ki a pogányok, amitől elméje is elborult. Ha a fiatalok el találnak menni, magam maradok odahaza vele meg a leánnyal, akivel azonban több baj van, mint öröm. A megvető hang, amelyen az öreg hercegné sógora leányáról beszélt, annyira szembeszökő volt, hogy nem kerülhette el a tiszthelyettes figyelmét. A düh felforrt benne és hajszál híja volt, hogy csunyánl el nem szólta magát. Hanem a szó elhalt ajkán, amikor a hercegnőre pillantva, a holdfény mellett könnyet látott csillogni szemében. — Mi baja van, kisasszony? — kérdezte halkan. — Miért sír? A hercegnő nem felelt. — Én nem nézhetem, hogy a kisasszony sír — folytatta Szkzsetuszki hozzá hajolva és hogy a ---oldaltörés--- hercegné a bojárral beszélgetett és feléjük sem nézett, hozzátette — az Istenért, szóljon legalább egy szót, mert Isten látja lelkem, feláldoznám az életemet is, csakhogy megörvendeztessem. Egyszerre csak úgy érezte, hogy az egyik lovas annyira melléje furakodik, hogy lovaik csaknem összeérnek. A beszélgetés abbamaradt és Szkzsetuszki csodálkozva, de egyszersmind haragosan fordult a tolakodóhoz. A holdfény mellett két szemet pillantot meg, amelyek szemtelenül, kihívóan és egyszersmind gúnyosan meredtek rá. Úgy világított ez a két szem, mint farkasé a sötét erdőben. — Az ördögbe is — gondolta a tiszthelyettes — a pokolbeli sátán ez vagy mi a csoda? — És állva az égő tekintetet, kérdezte : — Miért furakodik annyira hozzám és miért mereszti úgy rám a szemét? A lovas nem felelt, csak folyvástjnézte őt azon a módon. — Ha sötét van, hát csiholhatok tüzet, ha pedig szűk az út, hát hajrá a vadonba ! — mondta most már emelt hangon a tiszthelyettes. — És maga, pólyák, kotródjék a hintó mellől! — felelte a lovas. A tiszthelyettes, mint a tett embere, felelet helyett úgy rúgta hasba a tolakodó lovát, hogy az nagyot nyögve, szempillantás alatt az út szélén termett. A lovas visszarántotta paripáját és pillanatig úgy rémlett, a tiszthelyettesre veti magát. De ekkor felhangzott a hercegné éles, parancsoló szava: — Bohun, mi lel? E szavaknak tüstént megvolt a hatásuk. A lovas ---oldaltörés--- állóhelyében megfordult és átment a hintó túlsó oldalára, a hercegnéhez. — Mi lel? — folytatta. — Nem vagy te Pere-jaszlavhan, sem Krímben, hanem Rozlogon, ne feledkezz meg erről. Most meg ugrass előre és ügyelj a szekerekre, mert árok következik és sötét van. Szkzsetuszki csodálkozott is, meg haragudott is. Ez a Bohun nyilván belé akart kötni, de miért, mi lett légyen indítéka e váratlan támadásnak ? A tiszthelyettes agyában megvillant a gondolat, hogy itt alighanem a hercegnőről folyik a játék és amint rápillantott és az éjtszakai homály mellett is meglátta, hogy arca sápadt és rémület tükröződik szeméből, csak megerősödött feltevésében. Ezalatt Bohun előre rugtatott s a hercegné utána nézve, félig magában, félig a tiszthelyetteshez mondta: — Szilaj legény, annyi bizonyos; igazi kozákördög. — Nyilván nem tökéletes az esze — felelte Szkzsetuszki megvetően. — A nagyasszony fiainak kozákja ez? Az öreg hercegnő hátradűlt a hintó ülésén. — Hogy mondhat ilyet? Hiszen ez Bohun másod-ezereskapitány, hires-nevezetes vitéz, pajtása fiaimnak és mintegy fogadott fiam. Lehetetlen, hogy kegyelmed hírét ne hallotta volna. Szkzsetuszki előtt csakugyan jól ismert volt e név. A különféle kapitányok és kozákvezérek nevei közül kimagaslott és szájról-szájra járt a Dnyeper mindkét partján. A lantosok róla daloltak a vásárokon, búcsúkon, korcsmákban; a falusi emberek tollfosztás, kukoricahántás idején róla meséltek csodadolgokat. Ki volt ő, honnan vetődött ---oldaltörés--- ide, senki sem tudta. Annyi bizonyos, hogy bölcsője a vadon volt. Béke idején együtt «halászott, vadászott® a többivel, csatangolt a Dnyeper partvidékén, gázolta a mocsarakat, ingoványokat, mint félmeztelen cimborái, aztán meg hónapokig az erdők mélyén bolyongott. Iskolája a csatározás, a lesvetés volt; a tatárok gulyái, ménesei után való kerekedés a Vad Mezőkre, Bialogródra, Havasalföldre vagy csónakon egész a Fekete tengerre. Más napot nem ismert, mint amit lóháton töltött; más éjtszakát, mint amit tábori tűz mellett a vadonban.Kora ifjúságától fogva kedveltje volt az egész Nizsnek, korán kezdett vezényelni másokat és bátorságával csakhamar túlszárnyalta mindnyáját. Kész volt elmenni száz emberrel akár Bakcsiszerájba is és magának a kánnak kivilágítást rendezni gyújtogatással. Egyik-másik fölkerekedése határos volt az őrülettel. Kevésbbé bátrak, kevésbbé elszántak karón végezték földi pályafutásukat Sztambulban, vagy pedig elsorvadtak a török gályák evezői mellett, ő mindig ép egészségben tért vissza és bőséges, dús zsákmánnyal. Hire járta, hogy óriás kincseket rejteget a dnyepermenti sűrűségekben. Sokáig egy helyen sohasem maradt. Hébe-korba Csehrinyben, Cserkaszon vagy Perejaszlavban dor-bézolt a többi záporozsival; hébe-korba meg kerülte az embereket, a vadonba menekült előlük és valóságos remete-életet élt. A nemesség között a legfinomabb gavallér volt, kozáktársaságban a leg-szilajabb kozák, lovagok között lovag, martalócok közt martalóc. Voltak, akik azt tartották róla, nincsen tökéletes esze, mert a fékezhetetlenségig szilaj lélek volt. Miért élt a világon, mire törekedett, kit szolgált, maga sem tudta. Szolgálta a vadont, a förgeteget, a háborút, a szerelmet, kedvét. És ---oldaltörés--- épen ez különböztette meg más kozákvezérektől meg az egész martalóctömegtől, akiknek és amelynek csak a rablás volt a célja és mindegy volt, tatártól rabol-e avagy fajtabélijétől. Bohun sem vetette meg épen a zsákmányt, de jobb szerette a harcot, szerette a veszedelmet a vele járó gyönyörűségért ; arannyal fizetett a nótákért, hajszolta a dicsőséget, egyébbel nem törődött. Megannyi kozákvezér között leginkább ő személyesítette meg a kozáklovagot, ezért foglalták nótáikba a lantosok s ezért terjedt el hire-neve az egész Ukraniában. Az utóbbi időben perejaszlavi másod-ezereskapi-tány lett, hanem az öreg Loboda helyett valójában ő parancsolt az egész ezrednek. Szkzsetuszki ilyenformán jól tudta, kicsoda Bohun és ha kérdezte, a hercegné fiainak szolgálatában álló kozák-e, szántszándékkal, megvetésből tette. Megsejtette benne az ellenfelet és a kozákvezér minden híre-neve mellett is lázadozott a vére, hogy kozák mert vele ujjathuzni ily arcátlan módon. És sejtette azt is, hogy ha megkezdődött, hát folytatása is leszen. Ámde Szkzsetuszki sem volt az az ember, aki a saját árnyékától megijed és, ha nem nyargal a hercegnő oldalán, hát egyszeribe Bohun után veti magát. Egyébiránt a szekerek már elhaladtak az árok mellett és messziről feltűnt a roz-logi udvarház ablakaiból szűrődő világosság. IV. A Kurcevics-Bulihov-nemzetség ősrégi hercegi nemzetség volt, amelyet Ruriktól származtattak. Két főága közül az egyik Litvániában, a másik Volhiniában székelt; a Túladnyeperre csak Vazul ---oldaltörés--- herceg, a volhiniai ág egyik leszármazottja, költözött, aki szegénylétére nem akart gazdag rokonai közt maradni és a hires-nevezetes Jeremiás herceg atyja, Visnyoviecki Mihály herceg szolgálatába állott. Jelentékeny szolgálataiért Rozlogot kapta jutalmul, ahol aztán állandóan megtelepedett. 1629-ben a római egyházba térve, előkelő nemes családból való leányt vett feleségül, aki esztendőre a kis Ilonkával ajándékozta meg. Az anya meghalt, mikor a leányka a világra jött, Vazul herceg azonban nem gondolt többé házasságra, egészen a gazdálkodásnak és egyetlen leánya nevelésének szentelte életét. Nem közönséges erényű és nagyjellemű férfiú volt. Meglehetős gyorsan közepes vagyonra tevén szert, mindjárt Konstantin bátyjára gondolt, aki Volhiniában maradt volt szegényen. Roz-logra hívta feleségével és öt fiával és megosztotta vele minden falat kenyerét. Ily módon a két Kurcevics békességben éldegélt 1634 végéig, amikor Vazul herceg László királlyal Szmolenszk alá vonult. Ott következett be az a szerencsétlen esemény, mely vesztét okozta. A király táborában egy levelet fogtak el, mely Szehinhez volt intézve s aláírva a herceg nevével és lepecsételve címeres pecsétgyűrűjével. Ilyen kézzelfogható bizonyítéka oly lovag árulásának, aki eddig makulátlan hírnek örvendett, megdöbbentett mindenkit. Hasztalan esküdözött égre-földre, hogy az irás nem az ő kezétől való, a címeres pecsét ellene bizonyított, azt meg senki sem akarta hinni, amivel mentegetődzött, hogy pecsétgyűrűjét elvesztette. Utoljára is a szerencsétlen herceg pro crimineperduellionis?? fejvesztésre Ítéltetvén, szökéssel volt kénytelen menekülni. Éjnek idején betoppant Rozlogra, megkérte bátyját, viselje gondját leánykájának s azzal elment örökre. Be ---oldaltörés--- szelték, hogy egyszer írt Jremiás hercegnek Bárról és kérte, ne fossza meg Ilonkát mindennapi kenyerétől, hagyja Rozlogon Konstantin oltalma alatt s azóta nyoma veszett. Csakhamar megfeledkeztek róla és neve csak akkor forgott ismét közszájon, amikor ártatlansága kiviláglott. Valami Kupcevics nevű ember haláloságyán beismerte, hogy ő írta azt a levelet a szmolenszki táborban és pecsételte meg a táborban talált pecsétgyűrűvel. Ez a vallomás iszonyú konsternációt idézett elő; mindenki sajnálkozott a szegény elbújdosott hercegen. Az Ítéletet megsemmisítették, Vazul herceget rehabilitálták, de hát ő már nem látta ennek hasznát. Ami pedig Rozlogot illette, Jeremiás hercegnek esze-ágában sem volt soha,, hogy elkobozza mert a Vis-nyovieckiek jobban ismerték Vazult, semhogy bűnösségében igazán hittek volna. Akár ott is maradhatott volna hatalmas kezük védelme alatt és csúfot űzhetett volna az ítéletből, ám így megbélyegezve, inkább elbújdosott. Ilonka tehát békésen nevekedett Rozlogon, hanem hogy nagybátyja meghalt, sorsa ugyancsak rosszra fordult. Konstantin halála után özvegye, egy kétes családból való nyers, heves és energikus nő, fogta vasmarkába Rozlog kezelését. A cselédség, a jobbágyok féltek tőle, akár a tűztől s a szomszédoknak is rövidesen megmutatta, kicsoda ő. Rozlogot csakhamar sajátjának meg a fiaiénak tekintette. Úgy szerette fiait, mint a nőstényfarkas kölykeit, hanem maga is míveletlen volt s nem gondoskodott fiai méltó neveltetéséről sem. Ki-jovról hozatott volt egy görög szertartásbeli barátot, aki beavatta őket az olvasás és betűvetés titkaiba, ezzel tanításuk be volt fejezve. Pedig közel voltak Lubniéhez, a hercegi udvarhoz, amelyben pallérozódhattak volna. A hercegnének azon- ---oldaltörés--- 46 bán megvolt a maga oka, hogy fiait ne adja Lub-niére. Jeremiás herceg visszaemlékezett volna, volta-képen kié Rozlog, beleavatkozott volna Ilona gyámságába vagy tán maga vette volna gondjaiba az árvát. És ekkor nem maradt volna más hátra, mint búcsút mondani Rozlognak. Az özvegy hercegné így célszerűbbnek vélte, ha Lubnién elfelejtik, hogy Kurcevicsek egyáltalán élnek a világon. És az ifjú hercegek félvadak módjára nőttek fel. Szinte sajgott az ember szive az előkelő nemzetség emez ivadékai láttára, akiknek ereiben hercegi vér csörgedezett, de akik nyersek voltak és faragatlanok, szivük, lelkűk míveletlen, akár a vadon. Ők maguk is tudták ezt, szégyenkeztek is miatta s ez okból inkább a szilaj kozákkapitányok társaságát keresték, mint a nemesekét. Nizzsel már serdülőkorukban jutottak összeköttetésbe, ahol cimboraszámba vették őket. Megesett, hogy félesztendeig is Sícsen tanyáztak ; halásztak, vadásztak, részt vettek a török, a tatár ellen rendezett fölkerekedé-sekben, amelyek végezetül is fő-főfoglalkozásukká váltak. Anyjuk nem ellenezte, mert gyakorta dús zsámánnyal tértek haza. Hanem egy ilyen elkalandozás során a legnagyobb fiú, Vazul, pogányfogságba esett. Fivérei Bohun segedelmével megszabadították ugyan, de már a tatárok kisütötték volt a szemét. Vazul ettől fogva otthon üldögélt és ahogy ré-gente ő volt a legszilajabb, most ugyancsak megszelídült és elmélkedésbe és ájtatoskodásba merült. A többi folytatta életmódját, miért végül is kozákhercegeknek nevezték el őket. Elég volt egy tekintet a rozlogi udvarházra, hogy az ember lássa, kik lakoznak benne. Mikor a követ és Szkzsetuszki a kapu elé ért, nem házat, hanem inkább tágas pajtát pillantottak meg, mely óriás tölgyszálfákból volt összeácsolva, keskeny, inkább ---oldaltörés--- lövőréseknek beillő ablakokkal. A ház kívülről oly szegényesen, oly esetlenül festett, hogy emberi laknak sem nézte volna az ember, ha világosság nem szűrődik ki az ablakokon. A ház előtt két kútgém ágaskodott, s az egész hatalmas kerítéssel és árokkal volt körülvéve. Szemlátomást megerősített hely volt ez, biztosítva támadás, megrohanás ellen. Véghelyi kozákpalánkra emlékeztetett és noha a határszéli nemesi lakóhelyek hasonló vágásúak voltak, ez mégis inkább rablófészeknek illett be. A cselédség, amely fáklyákkal jött elébe a vendégeknek, inkább zsiványokhoz hasonlított, semmint szolgaemberekhez. Urszu Rozván szinte megbánta, hogy elfogadta a meghívást, ahogy azonban a küszöböt átlépte, valósággal elámult arra, ami szeme elé tárult. A ház belseje egyáltalán nem volt összhangban a külsővel. Először tágas pitvarba jutottak, amelynek falait fegyverek, hadi szerszámok, állati bőrök takarták. Két óriás kandallóban tűz lobogott, melynek fényénél gazdag lószerszámokat lehetett látni, fénylő páncélokat, pikkelyes török páncélokat, amelyeken itt-ott drágakövek csillogtak, aranyozott gombú páncélingeket, mellvérteket, deréköveket, nagyértékű acélpáncélokat, lengyel és török sisakokat meg ezüstveretű rostélyos sisakokat. A szemközti falon pajzsok lógtak, amiket akkoron már nem használtak, mellettük lengyel kopják és keleti dárdák, aztán mindenféle vágófegyver a szablyától kezdve a jatagánig, amelyeknek markolatai úgy ragyogtak, akár a csillagok. A szögletekben mindenféle állati bőrök, lógtak, róka-, farkas-, medve-, nyest-és hermelinbőrök. Lejjebb, a fal mentén abrincso-kon karvalyok, sólymok meg hatalmas saskeselyűk szundikáltak. A pitvarból tágas vendégszobába nyitottak be. ---oldaltörés--- Itt is nagy párkányos kandallóban hatalmas tűz lobogott. A fényűzés még nagyobb volt. A falak csupasz szálfáit fali szőnyegek borították, a padlóra pedig pompás keleti szőnyegek voltak teregetve. A középen hosszú, nyers deszkából összetákolt kecskelábú asztal állott, rajta aranyos és metszett velencei üvegből való nagy serlegek díszelegtek. A falak mentén kisebb asztalok, fiókos szekrények, polcok sorakoztak s rajtuk bronzveretű tokok, sárgaréz gyertyatartók, órák pompáztak, miket annak idején a törökök raboltak volt el a velencésektől, a kozákok meg a törököktől. Az egész szobában szerteszét mindenféle fényűző holmi és mindenütt a pompa a legnagyobb egyszerűséggel egyesült. A bronzveretű, ébenfával, gyöngyházzal kirakott értékes török szekrények mellett egyszerű, gyalulatlan deszkapolcok, közönséges faszékek mellett meg szőnyegekkel letakart puha díványok álltak. A díványokon keleti divat szerint elhelyezett párnákat aranyszőttes vagy selyemhuzat borította, pehely helyett azonban szénával vagy borsószalmával voltak megtömve. E drága holmikat részben potom pénzért vásárolták össze a kozákoktól, részben még az öreg Vazul herceg zsákmányolta különféle háborúk alkalmával, részben pedig a fiatal hercegek hordták össze, akik szívesebben ereszkedtek le csajkán a Fekete tengerre, mintsem, hogy megházasodjanak vagy gazdálkodjanak. Mialatt az ifjak a maguk— mosolyra ingerlő — kozákmodorával a vendégekkel foglalatoskodtak, a hercegné megrántva Bohunt kabátja ujjánál, egy másik szobába vezette. — Ide figyelj, Bohun — mondta nagy sietve — nem érek rá a sok beszédre. Láttam, hogy arra a fiatal nemesre megfájdult a fogad és belé akarsz kötni. ---oldaltörés--- — Anyám — felelte a kozák és kezet csókolt az öreg asszonynak — nagy a világ, másfelé visz az ő útja is, az enyém is. Nem ismerem, hírét sem hallottam, de ne hajladozzék a hercegnőhöz, mert a szeme közé világítok a szablyával, ahogy egy Isten van az égben ! — Tisztára megkeveredtél! Hová’ tetted az eszedet, kozák ? Mi lel ? El akarsz veszejteni minket is, magadat is?! Ő Visnyoviecki katonája és tiszthelyettes, előkelő ember, mert a herceg követ-ségbeküldte akánhoz. Görbüljön meg csak egy haja-szálaisfedelünk alatt, tudod, mi következik? A vajda szeme Rozlogra irányul, őt megbosszulja, minket elzavar, Ilonát meg elviszi Lubniére! Mi lesz aztán? Vele is ujjathuzol? Megtámadod Lubniét? Próbáld meg, ha meg akarod kóstolni a karót, átkozott kozákja !... Akár hajladozik a leányhoz, akár nem, ahogy jött, úgy el is megy s ezzel vége mindennek. Maradj veszteg, ha pedig nem férsz a bőrödbe, eredj, ahonnan jöttél, mert szerencsétlenséget hozol reánk ! A kozák harapdálta ajkát, fújt, de belátta, hogy a hercegnének igaza van. — Ők holnap elmennek, anyám — mondotta — én meg erőt veszek magamon, csak a leány ne menjen ki hozzájuk. — Még mit nem? ! Hogy azt higyjék, lakat alatt tartom? Ki fog menni, mert úgy akarom. Te itt ne rendelkezz, mert nem vagy a gazda! — Ne haragudjon, hercegné. Ha másként nem lehet, hát olyan édes leszek, akár a török bakába. Nem csikorgatom össze a fogam, nem kapok szab-lyám után, még ha el is emésztene a harag, még ha lelkem jajgatna is. Legyen meg az akarata ! — Úgy, úgy vitéz, vedd a lantot, zendíts rá, megkönnyebbül a lelked is. És most eredj a vendégekhez. Tűzzel-vassal. I. 4 ---oldaltörés--- És visszatértek a vendégszobába, ahol az ifjú hercegek, nem tudván, hogyan szórakoztassák a vendégeket, folyvást hajladoztak, és kérték, érezzék jól magukat. Szkzsetuszki tüstént élesen és büszkén Bohun szemébe nézett, de nem talált benne sem kötekedést, sem kihívást. A fiatal kozákkapitány arca előzékeny vidámságtól ragyogott s ezt a vidámságot oly ügyesen tettette, hogy tévedésbe ejtette volna a leggyakorlottabb szemet is. A tiszthelyettes figyelmesen megszemlélte, mert előzőén, a homályban nem láthatta vonásait. És to-polyszerűen karcsú legényt látott maga előtt, barnás arccal, amelyen erős, konyuló bajusz feketéllett. Ezen az arcon úgy tört át a vidámság az ukrajnai melankólián, mint ködön a napsugár. Homloka magas volt, amelyre kis sörényhez hasonlatosan tincsekbe elrendezett dús fekete haj omlott alá s egyformára volt lenyírva az erős szemöldök fölött. Sasorra, tág orrlyukai és fehér fogai, amelyek minden mosolynál meg-megvillantak, kissé ragadozó kifejezést kölcsönöztek arcának, de általában véve, típusa volt az ukrainai férfiszépségnek. A vadonnak ezt a legényét csodálatosan fényes öltözete is megkülönböztette a bekecses hercegektől. Ezüstös szövetből való zsupán volt rajta és piros köntös—ez volt a színe aperejaszlavi kozákoknak— derekán kreppből való öv feszült, amelyről selyemkötőn értékes szablya csüngött alá ; ámde a szablya is, az öltözet is elhomályosult az övbe dugott török tőr mellett, amelynek markolata csak úgy szikrázott a sok ékkőtől. Ilyen öltözetben inkább valami előkelő nemzetségbeli úrfinak nézhette volna az ember, semmint kozáknak, annál is inkább, mert fesztelensége, nagyúri modora épenséggel nem árulta el alacsony származását. Longinusz mellé telepedett meghallgatta Sztovejko históriáját, aztán ---oldaltörés--- a tiszthelyetteshez fordult és mintha misem történt volna közöttük, fesztelenül kérdezte : — Kegyelmed, mint hallom, a Krímből van hazatérőben ? — Onnan — felelte szárazon a tiszthelyettes. — Én is jártam arra és noha Bakcsiszerájba nem is jutottam el, azt hiszem, benézek oda is, ha valóra válnak a kedvező hírek. — Miféle hírek? — Hire jár, hogy ha a király ő felsége háborút kezd a törökkel, akkor a herceg-vajda tűzzel-vassal árasztja el a Krímet. Nagy az öröm egész Ukrajnában és Nizsben, mert ha ilyen vezér alatt nem mulatunk egyet Bakcsiszerájban, akkor soha. — Mulatunk, ahogy egy Isten van az égben ! — szólaltak meg a Kurcevicsek. A tiszthelyettest megejtette a respektus, amely-lyel a kozákkapitány a herceg felől beszélt; elmosolyodott és most már barátságosabb hangon mondotta: — Úgy látom, nem éri be a nizsbeliekkel rendezett fölkerekedésekkel, pedig hát ezek dicsőséget hoztak kegyelmednek. — Kicsi háború, kicsi dicsőség; nagy háború, nagy dicsőség. E pillanatban kinyílt az ajtó és lassú léptekkel bejött a legidősebb Kurcevics, akit Ilonka vezetett kezénél fogva. Érettkorú férfiú volt, vézna, halo-vány, szomorú aszkétaarcú, mely a bizánci szent képekre emlékeztetett. A szerencsétlenségtől és fájdalomtól időnap előtt megőszült hosszú haja válláig omlott és szem helyett két vörös gödör tátongott arcán. Kezében sárgarézből való keresztet tartott, amellyel a szobát és az ottlevőket megáldotta. — Az Istennek és Atyának nevében, a legszentebb Szűz nevében — mondotta — ha apostolok ---oldaltörés--- vagytok és jó híreket hoztok, legyetek üdvözölve keresztény fedél alatt. Ámen. — Bocsássanak meg, kérem — mondta halkan a hercegné — meg van háborodva az elméje. Ilonka leültette egy székre, ő maga meg kisietett a pitvarba s pillanat múlva lanttal tért vissza. Halk hangok ömlöttek el a szobában, majd felhangzott a hercegnő ajkáról az ájtatos ének: Éjjel és nappal lehozzad imázom! Könyfoltos arcom, Uram, törölgesd meg! Atyám, irgalmazz énnekem bűnösnek, Halld meg fohászom! A világtalan hátrahajtotta fejét és hallgatta az éneket, mely mintegy balzsamként hatott rá. Arcáról lassan-lassan eloszlott a szenvedés és rémület kifejezése; utoljára feje mellére hajlott és így maradt, mintegy félálomban. — Eszelőssége abban nyilvánul — mondotta a hercegné — hogy szüntelen az apostolokat várja és bárki látogasson el hozzánk, tüstént jön megkérdezni, apostolok jöttek-e... És Ilonka folytatta: Jobb útra lelkem’, Isten, vezéreljed! Mert mint a vándor uttalan homokban, Vagy mint a bárka végtelen habokban: Én úgy tévelygek. Édes hangja egyre erősebben csengett s ahogy a lantot pengette és égnek emelte szemét, oly szép volt, hogy a tiszthelyettes nem bírta a szemét levenni róla. Elragadtatásából az öreg hercegné szava riasztotta fel: — Elég! Most már nem egyhamar ébred fel. Kérem az urakat az estebédhez. Rozván úr előkelő modorú gavallér létére karját ---oldaltörés--- nyújtotta a hercegnének és Szkzsetuszki erre tüstént Ilonkánál termett. És ahogy kezét karján érezte, szive, szeme csak úgy lángolt. — Már tán szebben a mennybeli angyalok sem énekelnek, mint a kisasszony — mondotta. — Vétkezik;, vitéz úr, az én énekemet az angyalok énekéhez hasonlítván — felelte Ilonka. — Nem tudom, vétkezem-e, de annyi bizonyos, hogy szívesen kisüttetném a szemem, hogy holtom napjáig hallgathassam énekét. De mit is beszélek! Ha vak volnék, nem láthatnám, ez pedig ugyancsak elviselhetetlen gyötrelem lenne. — Ne mondjon ilyet, mert holnap, ahogy innen elmegy, úgyis elfelejt. — Dehogy felejtem el, dehogy, hiszen úgy beleszerettem a kisasszonyba, hogy amíg élek, szeretni fogom. Bíbor öntötte el a hercegnő arcát, keble hullámzott, felelni akart, de csak ajka reszketett. — A kisasszony inkább felejt el engem amellett a csinos kozákkapitány mellett, aki majd balabaj-kán kíséri énekét. — Soha ! Soha ! — tiltakozott halkan a leány. — Hanem kegyelmed őrizkedjék tőle, mert szörnyű ember. — Magáért, kisasszony, még az egész Siccsel is szembeszállnék, nemhogy egyetlen kozáktól megijedjek. Maga az én legdrágább kincsem, az egész világom, csak tudnám, hogy remélhetek-e? Halk «igen» zendült meg Szkzsetuszki fülében angyali muzsika gyanánt és egyszeribe úgy érezte, hogy tíz szive van és mind a tíz dobog irgalmatlanul ; minden úgy ragyogott előtte, mintha napsugár öntené el a világot körülötte és olyasfélét érzett, mintha szárnya nőtt volna. És a vacsora alatt szeme előtt elsuhant nehány- ---oldaltörés--- szór Bohun sápadt, torzult arca, ámde a tiszthelyettes, bizonyos lévén immár a dolga felől, oda sem hederített a póruljárt riválisra... Már jó későre járt az idő, mikor Szkzsetuszki Longinuszszal visszavonult a kettejük részére kijelölt szobába. Hanem a tiszthelyettes ahelyett, hogy lefeküdt volna, leült a derékaljra és így szólt: — Kegyelmed holnap már egészen másvalakivel megyen Lubniére. Podbipienta, aki épen estvéli imádságát fejezte be, nagyszemet meresztett. — Hogy-hogy? Kegyelmed csak tán nem marad itt? — Nem én maradok, hanem a szivem és csak a dulcis recordatio™ megyen velem. Láthatja, mekkora alterációban leledzem, alig jutok lélegzethez a nagy epekedéstől. — Kegyelmed beleszeretett a hercegnőbe? — Bele biz’ én. Álom kerüli a szemem s a szám csak sóhajtozásra áll. Csak azért mondom mindezt kegyelmednek, mert tudom, hogy érző szive van és megérti gyötrelmemet. Longinusz szintén sóhajtozni kezdett annak jeléül, hogy érti, mi a szerelmi gyötrelem, majd bánatosan kérdezte: — Tán kegyelmed is nőtlenséget fogadott? — Hiszen ha mindenki ilyen fogadást tenne, kiveszne a genus humánum !?? Az inas belépte félbeszakította a további diskurzust. Vén tatár volt ez, éles, fekete szemmel és oly ráncos arccal, mint az aszalt alma. Belépvén, jelentős pillantást vetett Szkzsetuszkira és kérdezte : — Parancsolnak valamit a vitéz urak? Tán egy pohárka méhsert lefekvés előtt? — Nem kell! ---oldaltörés--- A tatár Szkzsetuszkihoz közeledett. — Üzenetet hoztam a hadnagy úrnak a kisasszonykától — mondta halkan. — Úgy ? ! — kiáltott fel örvendezve a tiszthelyettes. — Nyíltan beszélhetsz ez előtt a vitéz úr előtt. Mindent tud. A tatár darabka szalagot húzott elő köntöse ujjából. — A kisasszonyka ezt a szalagocskát küldi és megparancsolta, modjam meg a tekintetes úrnak, hogy szereti teljes szivéből. A tiszthelyettes elkapta a szalagot és csókolgatta meg a szívéhez szorítgatta, majd lecsillapulva, kérdezte: — Mit üzent? — Azt, hogy szereti a hagnagy urat teljes szivéből. — Nesze egy tallér a jó hírért. Tehát azt mondotta, szeret engem? — Azt. — Nesze még egy tallér. Áldja meg őt a jó Isten, a legdrágábbat. Mondd meg neki... azaz, megállj csak, irok neki; hozzál kalamárist, pennát, papirost. K — Mit? — csodálkozott a tatár. — írószerszámot. — Azt ugyan nem hozhatok, mert nincs. Vazul herceg idejében volt, meg amikor a fiatal hercegek írni tanultak, de hát, kérem, az már régen volt. Szkzsetuszki csettentett az ujjával. — Podbipienta uram, nincsen véletlenül kalamárisa és pennája? A litván széttárta karját és szemét égnek emelte. — Tyű, az árgyélusát! — kiáltott fel a tiszthelyettes — Ez aztán a kalamitás ! ---oldaltörés--- Ezalatt a tatár lecsüc'sült a kandalló elé. — Minek írni? — mondotta, piszkálva a tüzet. — A kisasszonyka úgyis aludni tért. Amit a vitéz úr meg akar írni, megmondhatja holnap szóval. — Igaz, igaz. Ahogy látom, hívségesen szolgálod a hercegnőt. Nesze még egy tallér. Régóta szolgálod? — Ó, ó, tizennégy nyár múlt el azóta, hogy Vazul herceg rabul ejtett és ettől fogvást hívségesen szolgálom és hogy amaz éjszakán elment s a gyermeket Konstantinra hagyta, így szólt hozzám : Csehli, te nem mozdulsz a leány mellől és őrződ, mint a szemed vi’ágát! — És így is cselekszel? — így is cselekszem és figyelek. — Es mit látsz? Hogy van itt a hercegnő? — Nem jól gondoskodnak itt róla, nem jól, mert Bohunhoz akarják adni, ahhoz az alávaló kutyához. — Ohó, abból ugyan semmi sem lesz! — Ne is legyen ! — mondta az öreg tatár égő fadarabot rázva. — Igen, Bohunhoz akarják adni, aki elragadná, mint farkas a bárányt, őket meg itt hagyná Rozlogban, mert Rozlog Vazul herceg után a kisasszonykáé. És ő, már mint Bohun, meg is tenné, mert szanaszét a sűrűségekben több az arany-ezüst marhája, mint amennyi a homok Rozlogon. Hanem a hercegnő gyűlöli, mióta szemeláttára csákánnyal holtra sújtott egy embert. Vér omlott kettejük közé és gyűlölet fakadt belőle. Laha il Allah! A tiszthelyettes ez éjtszaka nem birt aludni. Föl- és alájárkált a szobában, nézte a holdat és különféle föltevést mérlegelt. Most már átlátta Kurcevicsék mesterkedését. Ha a hercegnőt kör ---oldaltörés--- nyékbeli nemes venné feleségül, visszakövetelné Rozlogot és igaza volna, mert hiszen a hercegnőé. Sőt tán még számot is kell adniók a gyámság idején való sáfárkodásukról. Az elkozákoso-dott Kurcevicsek ez okból határozták el, hogy a lányt kozákhoz adják. E gondolatra Szkzsetuszki keze ökölbe szorult és kardja után kapott. Elhatározta, hogy pocsékká veri ezt a machinációt. Hiszen Ilonka gyámsága Jeremiás herceget illeti, egyfelől azért, mert Rozlogot Vazul Vis-nyovieckiéktől kapta, másfelől, mert maga Vazul írt volt Bárról a hercegnek, kérvén a gyámságát. Csak a közügyek nagy halmaza, a háborúk és a nagy tervezgetések okozhatták, hogy a vajda eddig nem nézett a gyámság után. Hanem elegendő lesz szót ejteni előtte és igazságot teszen. Az ég már szürkülni kezdett, mikor Szkzsetuszki ledűlt a derékaljra. Mélyen aludt és mikor reggel felébredt, már tudta, mit kell tennie. Sietve felöltözött, mert a szekerek is, katonái is már útrakészen várták. A vendégszobában a követ reggelizett a Kurcevics-fiúk meg az öreg hercegné társaságában. Bohun nem volt ott; talán még aludt vagy már el is ment. Szkzsetuszki megreggelizve, a hercegnéhez fordult. — Nagyasszonyom! — mondta. — Tempus fugit,?? pillanat múlva útnak indulunk és mielőtt hálás szívvel köszönetét mondunk a szives vendéglátásért, a nagyasszonnyal és a fiatal urakkal bizalmasan egy-két szót óhajtanék ejteni, mert komoly ügyem volna. A hercegné arcán meghökkenés tükröződött; fiaira tekintett, majd a követre és Longinuszra, mintha ő róluk akarta volna leolvasni, vájjon miről is lesz szó? ---oldaltörés--- — Rendelkezésére állok — felelte bizonyos nyugtalansággal. A követ felállt, de a hercegné marasztotta és ők mentek át a pitvarba, mely tele volt fegyverrel és mindenféle egyéb hadiszerszámmal. A hercegek sorba álltak anyjuk mögé, aki szemközt állva Szkzsetuszkival, kérdezte : — Micsoda ügyről kiván beszélni? A tiszthelyettes élesen, szinte szigorúan nézett rá. — Megkövetem, nagyasszonyom — kezdte — és kegyelmeteket is, urak, hogy a szokás ellenére cselekszem, hogy nem követek útján adom elő dolgomat, hanem saját magam vagyok szószólóm. De nem tehetek másként, mert a kényszert senki sem gyűrheti le, ezért hát minden kerülgetés nélkül előadom alázatos kérésemet a nagyasszonynak és az uraknak : adják nekem feleségül Ilonka hercegnőt. Ha ebben a pillanatban s tetejébe télvíz idején, mennykő csapott volna le a ház elé, az sem tett volna akkora hatást a hercegnére meg fiaira, mint a tiszthelyettesnek ez a néhány szava. Pillanatig hüledezve bámészkodtak a beszélőre, aki kihúzta magát s nyugodtan és büszkén állt előttük, mintha nem is kérne, hanem parancsolna. — Hogyan? Kegyelmed? Ilonát? — kérdezte végre a hercegné. — Igen, nagyasszonyom, ez megmásíthatatlan szándékom. Pillanatnyi csönd következett. — Várom a nagyasszony feleletét. — Bocsásson meg — felelte végre lehiggadva és hangja száraz lett és éles — nagy megtiszteltetés ez ránk nézve, de nem lehet belőle semmi, mert Ilonát már másnak Ígértem, ---oldaltörés--- — Mégis, nagyasszonyom, mint gondos gyámanya, vegye fontolóra, vájjon nem a hercegnő óhaja ellenére esett-e a választás és hogy nem vagyok-e én különb, mint az a másik? — Uram ! Én Ítélem meg, ki a különb. Lehet kegyelmed a legkülönb is, nekünk mindegy, mert nem ismerjük. Erre a tiszthelyettes még büszkébben kihúzta magát és tekintete oly éles lett és hideg, akár az acélpenge. — De én ismerlek benneteket, árulók ! — dörögte. — Parasztnak akarjátok adni a rokont, csakhogy a jogtalanul megkaparintott jószág birtokában megmaradhassatok !... — Magad vagy áruló ! — kiáltotta a hercegné. —-így fizetsz a vendégségért? Ez a hála? Kígyó ! Ki vagy? Honnan vetődtél ide? A fiatal Kurcevicsek ujjaikat ropogtatták és a falra pillantgattak fegyver után, a tiszthelyettes meg kiáltotta: — Pogányok ! Megkaparintottátok az árva jószágát, de semmi sem lesz belőle ! Huszonnégy óra múlva a herceg mindent tud ! A hercegné erre hátraugrott és dárdát ragadva, a tiszthelyettesnek ment. S a hercegek is fegyvert ragadva, félkörben állták körül s akár a veszett farkasok, úgy lihegtek. — A herceghez mégy? — kiáltotta a hercegné. — És tudod-e, kijutsz-e innen? Tudod-e, hogy nem az utolsó órád ütött? Szkzsetuszki keresztbefonta karját mellén és még a szemepillája sem rebbent. — Mint a herceg követe vagyok visszatérőben a Krímből — mondotta — essék csak bántódá-som s három nap múlva csak por és hamu marad ebből a helyből, ti meg elrothadtok a lubniei bőr- ---oldaltörés--- tönben. Hasztalan fenyegetődztök, nem félek tőletek ! — Elpusztulunk, de előbb pusztulsz el te! — Hát csak rajta! A hercegné is, a fiúk is folyvást a tiszthelyettes mellének szegezték a fegyvert, de mintha valamely láthatatlan erő megbénította volna őket. Nagyokat fújtak és fogaikat csikorgatták, de támadni egyik sem mert. Visnyoviecki rettegett neve igézte meg őket. A tiszthelyettes volt a helyzet ura. A hercegné dühe utoljára is sértések özönében fakadt ki. — Rágalmazó ! Hétszilvafás ! Éhenkórász ! Hercegi feleség kellene ? ! Hogyisne ! Odaadjuk bárkinek, csak épen neked nem, ezt még a herceg sem parancsolhatja nekünk! — Sem időm, sem kedvem, hogy nemességemet igazoljam, de annyit mondhatok, hogy a ti her-cegségtek alighanem apródja lehetne. És elvégre, ha paraszt is jó volt nektek, hát én jobb vagyok. Ami pedig a jószágom illeti, hát az is versenyezhet a tiétekkel és hogy azt mondjátok, nem adjátok nekem Ilonkát, hát ide figyeljetek: én is meghagylak benneteket Rozlog birtokában és nem kérek számadást a gyámságról. — Ne ajándékozd, ami nem a tied. — Nem ajándékozok, csak a jövőre teszek ígéretet. Válasszatok : vagy számadást tesztek a hercegnek és átadjátok Rozlogot, vagy nekem adjátok a leányt és megtartjátok a jószágot... A dárda lassan kisiklott a hercegné kezéből és nagy zörrenéssel leesett a földre. — Válasszatok, — ismételte Szkzsetuszki — aut pacem, aut belliim ! ?? — Szerencse — mondotta most már enyhébben ---oldaltörés--- a hercegné — hogy Bohun már eltávozott, látni sem akarván többé kegyelmedet, mert ő már tegnap gyanakodott. Másként vér folyt volna itten. — Nagyasszonyom, én sem azért hordom a szablyát, hogy övemet húzza. — Gondolja csak meg, helyénvaló volt-e így rátámadni az emberre és így elragdani a leányt, mintha legalább is rabságban volna. — Helyénvaló volt, mert hiszen rabságban is van és el akarták adni parasztnak. — Ezt ne mondja Bohunról, mert noha nem tudni, ki volt apja-anyja, híres vitéz, gyerekkora óta ismerjük és szinte rokonszámba vesszük. Rá nézve mindegy, a leányt ütik-e el kezéről, avagy bicskát döfnek-e belé. — Nagyasszonyom, itt az ideje, hogy útrakeljek, ezért megkövetem, de ismétlem: válasszanak. A hercegné fiaihoz fordult. — Mit szóltok, fiaim, e gavallér ilyen alázatos kéréséhez? A hercegek egymásra pillantottak, meg-meg-bökdösték egymást, de hallgattak. Végre Simon motyogta: — Ha azt parancsolod, anya, hogy üssünk, hát ütünk; ha azt parancsolod, hogy adjuk oda a leányt, hát odaadjuk. — így is baj, úgy is baj. Bizony sarokba szorított bennünket. Bohun veszedelmes ember, aki mindenre képes. Ki véd meg bennünket bosszúja elől? Ő maga is elpusztul a herceg haragjától, de előbb minket pusztít el. Mit tegyünk? — Az már a maguk dolga. — Ide hallgasson, hadnagy úr. Mindennek titokban kell maradni. Bohunt elküldöm Perejaszlavra, magam Ilonával Lubniére megyek és kegyelmed kieszközli a hercegnél, hogy prezidiumot kapunk ---oldaltörés--- Rozlogra. Bohunnak a közelben másfélszáz legénye van. Ilonát egyszeribe Lubniére nem viheti, mert az a kozák erőszakkal elragadná. Induljon tehát útjára, ne szóljon senkinek és várjon reánk. — Hogy eláruljanak? — Maga is jól tudja, hogy nem árulhatjuk el. Adja szavát," hogy' időnap előtt nem fedi fel a titkot. — Jó, szavamat adom és maguk nekem adják a leányt. — Adjuk, mert nem mondhatunk nemet, noha sajnáljuk szegény Bohunt... — Ej, ej, urak — fordult hirtelen a hercegekhez a tiszthelyettes — négyen vannak, férfiak, akár a tölgyek és úgy félnek egyetlenegy kozáktól, hogy ármánnyal akarják kijátszani! Hálával tartozom maguknak, de mégis azt mondom: nem nemes emberekhez méltó dolog ez! — Ne ártsa bele magát — kiáltott fel a hercegné — nem a kegyelmed dolga. Mit tegyek ? Mennyi katonája van kegyelmednek az ő másfélszáz legényével szemben? Megvéd minket? Megvédi Ilonát, akit ő elrabolni kész? Menjen csak szépen útjára, a többi már a mi dolgunk. — Tegyenek, amint gondolják, csak azt az egyet mondom még maguknak: ha a hercegnőt itt bán-tódás érné, jaj maguknak! — Ne kezdje újra, mert kétségbe ejt. — Mert erőszakolni akarták őt és most is eladták Rozlogért és eszük ágába sem jutott, hogy megkérdezzék vájjon én kellek-e neki? — Megkérdezzük hát a maga jelenlétében -mondta a hercegné visszafojtva haragját, mert érezte a mélységes megvetést a tiszthelyettes szavaiban. Simon elszaladt Ilonkáért és csakhamar megjelent vele a pitvarban. ---oldaltörés--- — Ilona ! — szólt rá sötéten a hercegné Szkzse-tuszkira mutatva. — Ha magad is úgy óhajtod, ő lesz az urad. Ilonka elfehéredett, akár a gyolcs és felsikoltva elfödte szemét, de aztán egyszerre csak Szkzsetuszki felé nyújtotta kezét. — Igaz legyen? — suttogta megittasultan. V. Lubniére érve, Szkzsetuszki nem találta honn a herceget, mert elment volt Szuffcsinyszkihez, egykori udvari emberéhez keresztelőre s vele ment a hercegné, is meg sokan a hercegi udvarból. Stafétát szalasztottak tehát a herceg után a jelentéssel, hogy a tiszthelyettes visszatért és hogy követ érkezett. Az ismerősök és bajtársak nagyörömmel üdvözölték Szkzsetuszkit, kivált pedig legjobb barátja, Volodijovszki. Ez az ifjú azzal tűnt ki, hogy örökké szerelmes volt. Megbizonyosodván Borzso-bohata Annuska csapodárvoltáról, érző szivével a hercegné egy másik udvarhölgyéhez, Lenyszki Angyalkához fordult és hogy ezt egy hónapja Sztanisevszki oltárhoz vezette, vigasztalásképen epekedni kezdett Visnyoviecki herceg egyik unoka-hugáért, Anna hercegnőért. Hanem ő maga is tisztában volt azzal, hogy tekintete túlságosan magasra vetődött és a legkisebb reménnyel nem áltathatta magát, annál kevésbbé, mert már a hercegnőért is jelentkeztek kérők, Bodzinyszki és Lasz-szota urak személyében, akik Pzsijemszki, a len-csici vajda fia számára jöttek megkérni a kezét. A boldogtalan Volodijovszki elpanaszolta gyötrelmeit, keservét a tiszthelyettesnek, majd beavatta ---oldaltörés--- őt mindenféle udvari pletykába, amire azonban Szkzsetuszki csak félfüllel hallgatott, mert hiszen szívét-lelkét egészen más valami foglalta el... Podbipienta Longinusz, mint aféle szelíd, kedves ember, egy csapásra megnyerte a kedélyeket s tanúságot tevén emberfölötti erejéről, egyszersmind általános tiszteletet is szerzett. Egyik-másik vitéznek elmondta Sztovejko őse históriáját is, csak épen fogadalmát hallgatta el, mert nem akart alkalmat adni mindenféle tréfálkozásra. Különösen Volodijovszkival barátkoztak meg nagyon, azért, mert egyiknek is, másiknak is igen érző szive volt és néhány nap múlva együtt jártak ki a sán-cokrasóhajtozni, egyik a túlmagasanragyogó csillagért, Anna hercegnőért, a másik amaz ismeretlenért, akitől még az a bizonyos három fej választotta el. Volodijovszki arra is biztatta Longinuszt, csapjon fel dragonyosnak. Hanem a litván arra határozta el magát, hogy páncélos huszárnak áll be, mert Szkzsetuszki alatt óhajtott szolgálni, akiről mindenfelől nagy gyönyörűséggel hallotta, hogy elsőrangú lovag, egyike a herceg legjobb tisztjeinek. Épen meghalt volt Szkzsetuszki zászlajának egyik vitéze s a litván ennek a helyébe lépett. Podbipienta ennek a megholt vitéznek a temetésén látta meg először a herceget és nem akart hinnni a tulajdon szemének. Annyiszor hallotta őt dicsőíteni, hogy óriásnak képzelte, aki legalább is egész fejjel múlja fölül a többieket a herceg pedig szinte alacsony termetű férfiú volt s mindössze harminchatéves. Hanem arcán máris nyomot hagytak a háborúk fáradalmai. Mert mig Lubnién király módjára élt, a fölkerekedések, a menetelések alkalmával úgy vette ki részét mindenféle kényelmetlenségből, fáradalomból, mint bármely köz ---oldaltörés--- vitéze; ette a fekete kenyeret, hált a földre leterített pokrócon, és hogy élete javarészét táborozásban töltötte, annak nyomait ott is viselte arcán. Mindamellett ez az arc elárulta a rendkívüli embert az első pillantra. Hajthatatlan, igazi vasakarat és fensőbbség tükröződött rajta, amely előtt önkéntelenül is fejet hajtott mindenki. Látnivaló volt, hogy ez a férfiú tisztában van hatalmával és nagyságával és ha arra kerülne a sor, hogy koronát tegyenek a fejére, sem nem csodálkoznék, sem terhét nem érezné. Szeme nagy volt és nyugodt, szinte kedves nézésű, mindamellett úgy rémlett, villámok rejtőznek benne és szinte érezte az ember, hogy jaj annak, aki felidézi őket. Nem is birta el senki ezt a nyugodt nézést, és megesett már tapasztalt udvari emberekkel, hogy Jeremiás herceg színe elé kerülve, megzavarodtak és belesültek mondóká-jukba. Egyébként igazi király volt az ő Túladnye-perjén. Volt benne valami, ami veleszületett kegyessége mellett is visszatartotta az embereket. Szerette katonáit, bizalmaskodott velük, vele azonban bizalmaskodni senki sem mert. És mégis, ha vitézeinek azt parancsolta volna, ugorjának a Dnyeperfeneketlen mélységébe, habozás nélkül meg-cselekedték volna. Anyjától fehér arcbőrt örökölt, ám ez az izzó acél fehérsége volt, amelyről forróság áradt s hollófekete haja, mely egész koponyáján le volt borotválva, csak elül omlott le, félig eltakarva homlokát. Lengyelmódra öltözködött s nem nagy súlyt helyezett a külsőre, értékes öltözetet csakis nagy ünnepélyesség alkalmával öltött magára, hanem akkor csak úgy ragyogott a sok aranytól és drágakőtől. Longinusz néhány nappal később jelen volt ilyen ünnepélyességen, akkor, amikor a herceg kihallgatáson fogadta Úrszu Rozvánt. A követek kihall- Tűzzel-vassal. I. 5 ---oldaltörés--- gatása mindig az úgynevezett kék teremben folyt le, melynek mennyezetét a csillagos kék mennybolt díszítette, ahogy a danckai Helm mester remekbe odafestette. A herceg bársonyos és hermelines baldachin alatt ült, trónhoz hasonlatos széken, aranyos bádogborította emelvényen, mögötte állt Muchoviecki páter, a titoknok, Voronics herceg, az udvari marsall, odébb az apródok és tizenkét hispániai öltözetű alabárdos darabont; a terem mélyét az ünneplőbe öltözött lovagok foglalták el. Rozván úr a hoszpodár nevében arra kérte a herceget, hogy befolyásával és félelmetes nevével eszközölné ki a kánnál, tiltsa meg a tatároknak a Havasalföldre való betöréseket, amelyeknek során rettentő pusztításokat vittek véghez évről-évre. A herceg ékes latin szóval felelte, hogy azok a tatárok magának a kánnak sem igen fogadnak szót, mindamellett Szent György-havában, amikorra a kán követét várja, szóbahozza a havasalföldi sérelmeket is. Szkzsetuszki már előzőén beszámolt küldetéséről, valamint arról is, amit Chmielnyickiről és Sicsre való szökéséről hallott. A herceg elhatározta, hogy néhány ezredet Rudaknak indít, de egyébként nem nagy jelentőséget tulajdonított az egésznek. És így, hogy lát-szóan semmi sem fenyegette a békét, megkezdődtek Lubnién az ünnepségek és mulatságok Rozván tiszteletére, valamint azért is, mert Bodzinyszki és Lasszota végre ünnepélyesen megkérte Anna hercegnő kezét Pzsijemszki vajdafi nevében és mind a hercegtől, mind a hercegnétől kedvező választ kaptak. Egyedül a csöppnyi Volodijovszki szenvedett e miatt roppantul. Hanem azért Szkzsetuszki sem volt épen egészen nyugodt. Egyre inkább epekedett s az udvari ---oldaltörés--- ünnepségek, az arcok, amelyekre annakelőtte ugyancsak szívesen tekintgetett, most roppant terhére voltak, untatták. De végre Bodzinyszki, Lasszota és Urszu Rozván hazaindult és a lubniei élet visszaterelődött a maga rendes kerékvágásába. A herceget óriás jószágainak revideálása foglalta el és reggelente bezárkózott a komiszáriusokkal, akik az egész Rusznyákországból meg a szando-mierzsi földről jöttek volt és még a katonák gyakorlatozásai is abbanmaradtak egy időre. A tisztek lármás mulatozásai, amelyeken többek közt sok szó esett az eljövendő háborúkról is, kimondhatatlanul untatták Szkzsetuszkit, fogta hát damaszkuszi puskáját és az erdőbe menekült az udvari élet zaja elől. Hanem ahelyett, hogy madarakra vadászott volna, el-elábrándozott; szeme előtt megjelent az édes leányka s a köd, a fák, a nád susogása közt megkönnyebült sóvárgó, epe-kedő lelke. Ámde csakhamar ettől a vigasztalástól is megfosztották a tavaszi esőzések; az egész környék feneketlen sártengerré vedlett, úgy hogy ki sem lehetett mozdulni. Nyugtalansága nőttön-nőtt és nem is ok nélkül. Eleinte remélte, hogy Kurcevicsék Ilonkával Lubniére jönnek, mihelyest csak Bohunt eltávolítják és most szertefoszlott ez a reménye is. Az esőzés járhatatlanná tette az utakat, a vadon néhány mértföldnyire a Szula mindkét oldalán óriás mocsárrá változott, úgy hogy csakis akkor lehetett nekivágni az útnak, ha majd a tavaszi nap felszikkasztotta a sok vizet. És ezalatt az idő alatt Ilonkának abban a farkasveremben kellett maradnia, azoknak a faragatlan, szilaj és Szkzsetuszkihoz épenséggel nem jóindulatú embereknek az oltalma alatt. Igaz ugyan, hogy saját érdekükben meg kellett tartaniok adott szavukat, egyebet nem igen tehettek; ámde ---oldaltörés--- mégis, ki tudja, mit eszeinek ki, mire merészkednek, kivált, ha a rettentő kozákkapitány ott lóg a nyakukon, akit nyilván kedveltek is, meg akitől féltek is. Könnyen megeshetett, hogy kényszeríti őket, adják neki a leányt, mert bizony ilyesmi történt már, és nem is egyszer. És ha igaz volt, amit Bohun mérhetetlen gazdagságáról beszéltek, hát megfizethetett nekik Rozlogért is. És aztán? Aztán — gondolta Szkzsetuszki — csúfondárosan tudtomra adják, hogy «lűttek» és valahová a litván vagy mazóviai őserdőkbe veszik magukat, ahol még a herceg hatalmas keze sem sújthat le rájuk. E gondolatra Szkzsetuszki úgy reszketett, mint akit a hideg ráz, rángatódzott, mint a leláncolt farkas, fájlalta, hogy szavát adta a hercegnének és nem tudta, mitévő legyen. Nem az az ember volt ő, akit az események ide-odaránci-gálhattak, energikus természete nem leste, mit juttat neki a sors, hanem maga ragadta meg és kényszerítette, hogy akként alakuljon, ahogy ő kívánta; ezért hát annál kínosabb volt neki ölhetett kézzel ülni. El is határozta, hogy tenni fog valamit. Volt egy legénye, Rzsendziannnk hívták, a Podlaszra való kurtanemes, mindössze tizenhatéves, de máris meg volt kenve mindenféle hájjal, még pedig jó vastagon. Ezt a legényt tartotta alkalmasnak arra, hogy Ilonkához küldje, meg hogy nézzen egy kicsit körül Rozlogon. Bőjtelőhava már véget ért, az esőzés megszűnt, bőjtmáshava derűsnek Ígérkezett, s az útak már annyira, ameny-nyire megjavulhattak. Rzsendzian tehát felkészült az útra. Szkzsetuszki levelet adott neki, ellátta tintával, pennával, papirossal, aminek híján voltak Rozlogon és meghagyta neki, meg ne mondja, ki küldi, mondja, hogy Csehrinyre ---oldaltörés--- inegyen és figyeljen meg mindent, kiváltképen mi van Bohunnal, hol jár, mit csinál. A legénynek nem kellett kétszer elmagyarázni az instrukciót, félrecsapta süvegét, suhintott az ostorral és ment. Szkzsetuszkira a várakozás nehéz napjai következtek. Hogy agyonverje az időt, Volodijovsz-kival labdázott vagy pedig dárdával karikagyűrűbe trafált. Olyasmi is történt ezalatt, ami csepp híja, hogy a tiszthelyettes életébe került. A leláncolt medve elszabadult a várudvaron, megsebesített két lovászt, elriasztotta Chlebovszki komiszárus paripáját, majd a tiszthelyettesnek rontott, aki a szertárból jövet fegyvertelenül a herceghez igyekezett. A tiszthelyettes okvetetlenül áldozatul esett volna, ha Longinusz észre nem veszi a szertár ablakából a szörnyű veszedelmet. Felkapta pallosát és kirontott az udvarra. És Longinusz méltó utódja volt a hős Sztovejkó-nak: egyetlen csapással levágta a medve fejét. Rettentő erejének ezt a bizonyítékát megbámulta az ablakból egész udvari népével együtt maga a herceg is. Elmúlt tíz nap és Rzsendzian csak nem jött vissza. Szkzsetuszki egészen lefogyott és már olyan rossz bőrben volt, hogy Carboni, a hercegi doktor, valami patikaszert rendelt neki melankólia ellen. Hanem hát másféle patikaszer kellett volna neki, mert hiszen egyedüli baja az volt, hogy szüntelenül, éjjel-nappal ott járt az esze az ő hercegnőjénél és egyre inkább úgy érezte, hogy nem csél-csap érzelem fészkelődött szivébe, hanem mélységes szerelem, amelyet ki kell elégíteni, különben szétveti keblét. Ilyen körülmények között könnyű elképzelni Szkzsetuszki örömét, mikor egy szép napon jókor ---oldaltörés--- reggel egyszerre csak beállított a nyakig sáros, kimerült, lenyomorodott Rzsendzian. Hanem azért vidám volt és már a homlokáról leolvasható volt a jó hír. A tiszthelyettes felugrott derékaljáról, vállon ragadta és rákiáltott : — Levelet hoztál? — Hoztam, hadnagy uram, tessék! A tiszthelyettes felszakította és olvasni kezdte. Kételkedett, vájjon Rzsendzian a legjobb esetben is hoz-e levelet, mert nem tudta, Ilonka ért-e a betűvetéshez. De úgy látszik, édesatyja megtanította rá, mert hosszú, négyoldalas levelet írt. Nem tudta magát ugyan választékosán, retorikusán kifejezni, hanem amit írt, egyenesen szívéből fakadt. «Már én kegyelmedet sohasem felejtem el, kegyelmed engem inkább, mert ahogy hallom, hamisak is vannak maguk közt. Hanem hogy legényét ilyen nagy útra küldte, látnivaló, hogy kedves vagyok magának, mint ahogy maga is nekem, amit hálás szívvel köszönök. Erről a szerelemről írván, ne gondolja kegyelmed, hogy ez nincsen szerénységemnek ellenére, de talán mégis csak jobb megírni az igazvalót, mintsem füllenteni vagy pedig takargatni, ami a szívben vagyon. Kikérdezgettem Rzsendzian urat, kegyelmed mit mível Lubnién, milyenek a nagy udvar szokásai és hogy az ottan való kisasszonyok szépségéről és míveltségéről mondott el egyet-mást, szinte sírva fakadtam nagy szomorúságomban...» — Mit fecsegtél te ott? — kérdezte a tiszt-helytetes, félbeszakítva az olvasást. — Csak jót mondtam, tekintetes uram ! A tiszthelyettes folytatta az olvasást: «... Mert, hogyan is hasonlíthatnám magamat ---oldaltörés--- hozzájuk. De azt mondotta a legény, hogy kegyelmed még csak látni sem akarja egyiket sem...» — Ezt jól mondtad ! — jelentette ki a tiszthelyettes., Rzsendzian ugyan nem tudta, miről van szó, mert gazdája magában olvasta a levelet, hanem azért bölcs képet vágott és jelentőséggel teljesen köhintett. «... És tüstént megvigasztalódtam, — olvasta tovább Szkzsetuszki — kérve a jó Istent, tartsa meg kegyelmedet továbbra is irántam való hajlandóságában és áldjon meg bennünket. Ámen. Már úgy kívánkozom kegyelmed után, akár csak gyermek édesanyja után, mert nekem, árvának szomorú a sorsom, de nem kegyelmed oldalán...» A levél további folyamán azt írta a szép hercegnő, hogy a nénivel Lubniére mennek, mihelyst csak az út megjavul és hogy maga a hercegné sietteti az utazást, mert Csehrinyből kozáknyug-talankodások hire jött. Csak a fiatal hercegek hazatértét várja, akik Bohuszlavra mentek, a lóvásárra. «KegyeImed igazi boszorkánymester — írta Ilonka — hogy a nénit így meg tudta nyerni.# A tiszthelyettes arca mosolyra derült arra a gondolatra, micsoda úton-módon nyerte meg azt a nénit. A levél állandó és igaz szerelem biztosításával végződött, amilyennel a jövendőbeli feleség tartozik a férjnek. A tiszthelyettes néhányszor olvasta végig ezt a bájos levelet, amelyből egy tiszta szív őszinte érzelme sugárzott és közbe-közbe mondogatta magában : — Én édes leánykám! Verjen meg az Isten, ha valamikor elhagynálak I ---oldaltörés--- Majd kikérdezgette Rzsendziant. A szemfüles legény tövéről-hegyére számot adott az egész útról. Tisztességgel fogadták. Az öreg hercegné kikérdezgette a tiszthelyettes felől és ahogy megtudta, hogy kiváló lovag, bizalmasa a hercegnek és tetejébe vagyonos ember, igen megörvendezett. — Azt is kérdezte — mondotta Rzsendzián — vájjon a tekintetes úr meg is tartja-e, amit megígér, mire ezt feleltem: ((Nagyasszonyom, ha azt a csikót, amelyen ide jöttem, nekem Ígérte volna, biztos volnék benne, hogy soha sem lesz másé».... — Nagy mester vagy te — mondta a tiszthelyettes — hanem ha már annyira kitettél magadért, hát csak tartsd meg. Nem is kerteltél sokat, meg-mondtad, hogy én küldtelek? — Megmondtam, mert láttam, hogy lehet és erre még szívesebbek lettek hozzám, kivált a kisasszony, aki oly szép, hogy hozzáfogható nincs az egész világon. Ahogy megmondtam, hogy a tekintetes úrtól jöttem, hirtelenében azt sem tudta, hová ültessen és ha böjt nincsen, hát úgy tartottak volna, hogy a mennyországban sem lehetne különben. És amint a tekintetes úr levelét olvasta, hát örömében köny-nyeivel öntözte. A tiszthelyettes alig birt szóhoz jutni a nagy boldogságtól, és csak percek múlva kérdezte : — És arról a Bohunról megtudtál-e valamit? — Nem is tartottam helyénvalónak, hogy a kisasszonyt vagy az öreg asszonyt megkérdezzem, mi van vele, hanem konfidenciába ereszkedtem az öreg Csehiivei, aki pogány ugyan, de hívséges szolgája a kisasszonynak, ö mondotta nekem, hogy bizony eleinte ugyancsak morogtak a tekintetes úrra, hanem aztán megnyugodtak, mert megtudták, hogy ---oldaltörés--- amit annak a Bohunnak a kincseiről beszélnek, csak amolyan mende-monda. — És hogyan tudták meg ezt? — A dolog így esett: Sivinyszkiékkel valami diferenciájuk akadt, amit aztán magukra vállaltak. És hogy a terminus elkövetkezett, Bohunhoz fordultak: adj kölcsön! És ő ezt felelte : valamelyes török holmim volna, de kincsem nincs, mert ami volt, szétadogattam. Ahogy ezt meghallották, Bohun egyszeribe alászállott értékben előttük és hajlandóságuk a tekintetes úrhoz hajlott. — Szó sincs róla, jól kifürkésztél mindent. — Tekintetes úr, ha én csak egyet fürkésztem volna ki, a többit meg nem, azt mondhatná nekem a tekintetes úr : a lovat odaadtam neked, de a nyerget megtartom én. És mit ér a ló nyereg nélkül? — No, jó, legyen hát a tied a nyereg is. — Alásan köszönöm. És hogy megtudtam, hogy Bohunt Perejaszlavra elexpediálták, hát ezt gondoltam magamban: miért ne mennék én is oda? Gazdám meg lesz elégedve velem... — Te Perejaszlavon jártál? — Ott. Hanem Bohunt nem találtam ottan. Az öreg Loboda ezereskapitány beteg. Azt mondják, rövidesen Bohi.n lesz az ezereskapitány... Hanem ott valami különös dolgok mennek végbe. Alig maroknyi maradt ott a legénységből, a többi elvonult Bohunnal vagy, így beszélik, épen Sicsre szökött. Ez, tekintetes uram, fontos dolog, mert úgy látszik, valami lázadás készül. Mindenáron Bohun-ról akartam megtudni egyet-mást, de csak annyit mondtak, hogy a Dnyeper jobbpartjára kelt át. No, gondoltam, ha így állunk, akkor a mi kisasszonyunk nyugodtan alhatik felőle és visszatértem. — Jól végezted dolgodat. Hát kalandod nem akadt útközben ? ---oldaltörés--- — Nem, tekintetes uram, hanem szörnyen ehetnénk Rzsendzián kiment, a tiszthelyettes pedig újra elolvasta a levelet és ajkához szorította a betűket, amelyek nem voltak olyan formásak, mint a kéz, mely papírra vetette őket. Bizodalma visszatért. ((Nemsokára felszikkadnak az utak — gondolta — csak Isten jó időt adjon. Kurcevicsék most már nem árulnak el, hogy megtudták, hogy Bohunnak semmije sincs. Meghagyom nekik Rozlogot, sőt még meg is toldom, csak az a drága teremtés az enyém lehessen....» És magára öltve gúnyáját, immáron derült, boldog arccal a kápolnába ment, hogy hálát adjon Istennek a jó hírért. VI. Egész Ukrajnában meg Túladnyeperen különös zúgás-búgás támadt, mintegy előhírnöke gyanánt a közelgő förgetegnek. Különös hírek keltek szárnyra és szálltak faluról-falura, tanyáról-ta nyára, ama növények módjára, melyeket nyaranta a szél sodor tova a vadon fölött s melyeket a nép legényhűségnek nevez. A városokban nagy háborúról suttogtak az emberek, noha senki sem tudta, kicsoda száll majd hadba és ki ellen. De ez mintegy a levegőben lógott. A szántóvető kedvetlenül ment ki szántóföldjére az ekével, noha a tavasz korán köszöntött be és a vadon fölött már régen trilláztak a pacsirták. Estenden az emberek csoportokba gyűltek faluszerte és rémületes dolgokról sugdolóztak. A lantos koldusokat kikérdezgették, mi hírlik a világban? Voltak, akik éjtsza-kának idején mindenféle visszfényt véltek látni ---oldaltörés--- az égen és erősítették, hogy a hold pirosabban bújik ki az erdők mögül, mint máskor. És nagy szerencsétlenségeket jósoltak vagy pedig, hogy a királymeghal. És mindez annál különösebb volt, mert ezek a földek régtől fogva megszokták a nyugtalankodást, a küzdelmet s a félelem nem egyköny-nyen férkőzött hozzájuk. Valami kivételesen rémes förgetegnek kellett lógni a levegőben, ha a nyugtalanság olyan általánossá vált. És a levegő annál nehezebb, annál fülledtebb lett, mert senki sem tudta közelebbről megjelölni ezeket a veszedelmeket. Mégis a sok gonosz jel között különösen kettő volt, amelyek mintha csakugyan mutatták volna, hogy lesz valami. Rengeteg lantos jelent meg a falvakban és városokban és voltak közöttük idegen alakok, akiket senki sem ismert s akikről az a hír járta, hogy hamis lantosok. Ezek mindenfelé csavarogva, nagy titokzatosan jósolgatták, hogy közéig az Ítélet napja. Ez volt az egyik gonosz jel, a másik pedig az, hogy a nizsbeliek rettenetesen kezdtek inni. Ez a másik jel volt a gonoszabb. A kis határok közé szorított Sics nem bírta táplálni embereit, föl-kerekedések nem mindig történtek, a vadon nem juttatott elegendő kenyeret a kozákoknak, ezért békés időkben nagyrészük lakott vidékre szóródott szét. Tele volt velük Ukraina, sőt egész Rusz-nyákország is. Sokan a sztaroszták postáiba álltak, mások pálinkát mértek az utakon, kalmárkodással és iparral foglalatoskodtak a falvakban. Csaknem minden faluvégen akadt kunyhó, amelyben záporozsi kozák tanyázott. Egyiknek-másiknak felesége, családja is volt És az ilyen faluvégi kozák valóságos jótétemény volt a falura ; nem akadt nálánál különb kovács, kerékgyártó, tímár, viaszkos, halász, vadász. A kozák mindenhez értett: házat épí ---oldaltörés--- tett, és nyerget varit. Általában véve azonban nem voltak békés letelepülők, mert csak máról-holnapra éltek. Aki ítéletnek fegyveres kézzel akart érvényt szerezni, szomszédot megtámadni vagy várt támadást kivédni, csak elkiáltotta magát s e legények úgy szaladtak össze, akár prédára a hollók. így éltek ők egy-két esztendeig is, míg egyszerre csak hire kerekedett valami hadjáratnak és ezek a kovácsok, kerékgyártók, tímárok egyszeribe a faképnél hagyták békés foglalkozásukat és inni kezdtek a csapszékekben. Ezen a tavaszon is úgy kezdtek inni a kozákok, mint eddig még soha. Ittak pedig nemcsak az egyik járásban, az egyik vajdaságban, hanem széliében hosszában az egész Rusznyákországban. Tehát valami csakugyan volt készülőben, noha maguk a kozákok sem tudták biztosan, hogy micsoda. Szó esett Chmielnyickiről, arról, hogy Sicsre szökött, arról, hogy a cserkaszi, bohuszlavi, kor-szunyi és egyéb helyőrségből utána szöktek a kozákok; de szó esett egyébről is. Már évek óta ' hírek keringtek arról, hogy a király nagy-nagy háborúra készülődik a pogány ellen, hogy derék kozáklegényeit dús zsákmányhoz juttassa, azonban a pólyák urak ellene vannak. Most aztán mindezek a hírek összegabalyodtak, nyugtalanságot idéztek elő, úgy, hogy az emberek valami rendkívüli dolgokat vártak. Ez a nyugtalanság már a lubniei várfalakon is áthatolt. Mindezekre a jelekre nem lehetett szemet húnyni és legkevésbbé volt ez szokása Jeremiás hercegnek. Kurírt szalasztott Kalinovszki-hoz, Krakovszkihoz, Loboda ezereskapitányhoz Pe-rejaszlavra, és bevonatta katonáit a palánkokból, csordáit a legelőkről. Közben megnyugtató hírek jöt ---oldaltörés--- tek. Az országos főkapitány mindent tudatott vele, amit Chmelnyickiről tudott, de nem tételezte fel, hogy a történtekből vihar kerekedhessék ; a mezei hadak főkapitánya pedig azt írta, hogy az egész «nem más, mint a szokásos tavaszi dorbézolás». Egyedül a vén zászlótartó, Zacvilichovszki kérte a herceget, ne vegye félvállról a dolgot, mert nagy vihar van útban a Vad Mezők felől. És Chmiel-nyickiről azt írta, hogy a Krímbe ment, hogy kieszközölje a kán segítségét. A herceg inkább bízott Zacvilichovszkiban, mint a főkapitányokban mert tudta, hogy senki sem ismeri nálánál jobban a kozáknépséget. Elhatározta, hogy összevon annyi katonát, amennyit csak lehet s egyszersmind alaposan végére jár az egész dolognak. E célból magához hivatta Bichoviecet, a havasalföldi zászló hadnagyát és ekként szólt hozzá : — Elmégy követségbe Sicsre, a kozákatamanhoz és átadod neki ezt a pecsétes levelemet. Hanem hogy tudjad, mihez tartsd magadat, hát azt mondom: a levél csak ürügy, az egész követjárás hord-ereje a te eszeden nyugszik, kísérj szemmel mindent, ami ott történik, mennyi hadat vontak össze és hogy vonnak-e össze még. Különösen igyekezz embereket megnyerni magadnak és mindent megtudni Chmielnyicki felől, hol van, igazvaló-e, hogy a Krímbe ment tatársegítségért. Érted? — Értem, nagyságos uram. — Elmégy Csehrinyre s útközben nem pihensz tovább egy éjtszakánál. Ott felkeresed Zacvili-chovszkit, ő majd ád levelet sicsi barátaihoz, amelyeket majd titkon adsz át. Ők majd megmondanak mindent. Csehrinyről Kudakra mégy, átadod üdvözletemmel együtt ezt az Írást Grodzicki úrnak. Ő majd átvitet a vízeséseken. Sicsen ne maradj so ---oldaltörés--- káig, nézz, figyelj és jöjj vissza, ha ugyan életben maradsz, mert ez az expedíció csöppet sem könnyű ám! — Nagyságod sáfárja véremnek. Mennyi embert vigyek magammal? — Végy negyven lovast. Útra kelsz ma este, de indulás előtt még eljösz az instrukcióért. Fontos missziót bízok rád. Bichoviec örvendezve távozott. Az előszobában Szkzsetuszkivel és nehány pattantyústiszttel találkozott. — Mi újság? — kérdezték. — Ma este útra kelek. — Hová, hová? — Csehrinyre és onnan tovább. — Gyere csak velem — mondta Szkzsetuszki. És szállására kisérvén őt, tüstént rábeszélni kezdte, engedje át neki ezt a funkciót. — Ha barátom vagy — mondta — átengeded nekem és kívánj, amit csak akarsz, mindent megadok: török paripát, arabs lovat, mindent, mindent, csak mehessek, mert a lelkem kívánkozik amoda. Ha pénz kell, azt is adok. Dicsőséget úgy sem hoz neked az az út, mert ha háborúra kerül a sor, itt hamarább kitör, ott meg elpusztulhatsz... Bichoviec ellenkezett. Mit mondana a herceg? Hiszen ilyen megbízatás nagy kegy a herceg részéről. Ahogy ezt Szkzsetuszki meghallotta, rohant a herceghez és tüstént bej«lenttette magát az apróddal. A tiszthelyettesnek hevesen dobogott a szive, attól tartott, kurta «nem»-et kap válaszul. — No, mi jót hoztál? — kérdezte a herceg. — Nagyságos uram — kezdte mély meghaj ---oldaltörés--- lássál — a legalázatosabban esedezem, kegyeskedjék rám bizni a sicsi expedíciót. Bichoviec talán átengedné nekem, mert barátom, de attól tart, nagyságod rossz néven veszi tőle; nekem pedig van olyan fontos, mint akár az életem. — Az Istenért I — felelte a herceg. — Én ugyan nem küldtem volna mást, csak téged, de úgy véltem, nem nagy kedvvel mennél, hisz épen csak hogy visszatértél olyan nagy útról. — Nagyságos uram, ha naponta küldene is arrafelé, mindig libenter?? megyek. A herceg hosszasan nézte őt, majd kérdezte: — Ki van ottan? A tiszthelyettes megzavarodott, akár a tetten ért bűnös. — Már látom — felelte — hogy meg kell mondanom az igazat, mert hercegséged előtt semmi sem maradhat titokban; csak nem tudom, kegyes lesz-e meghallgatni? És elmondta, hogyan ismerkedett meg Vazul herceg leányával, mennyire megszerette, most meglátogatni óhajtaná és visszajövet Lubniére kisérné, hogy biztonságba helyezze a kozákförgeteg és Bohun tolakodása elől. Csak a hercegné machinációiról nem szólt egy árva szót sem, mert kötötte az Ígérete. De úgy kérte a herceget, bízza rá a funkciót, hogy a herceg végre ekként felelt: — Én amúgy is megengedném, hogy ellátogass oda és embereket is adnék, ám, ha mindent oly bölcsen kigondoltál és azt a funkciót a tulajdon ügyeddel akarod összekapcsolni, teljesítenem kell kérésedet. Összeütötte tenyerét s a belépő apródnak megparancsolta, hívja Bichoviecet. A tiszthelyettes örömében kezet csókolt a hercegnek, ez meg viszont átkarolta fejét és azt ---oldaltörés--- mondta neki, legyen nyugodt. Végtelenül szerette ő Szkzsetuszkit, a derék katonát és tisztet, akire mindent rábízhatott. Ezen kívül az a kötelék fűzte őket össze, mely az elüljáróját lelke mélyéből tisztelő alantas és a tiszteletet átérző elüljáró között képződik. Sokan forgolódtak a herceg körül, akik a maguk hasznára szolgálták és hízelgéssel igyekeztek szivéhez férkőzni, hanem Jeremiás herceg sastekintete jól látta, ki mennyit ér. És tudta, hogy Szkzsetuszki szándéka olyan tiszta, akár a könnycsepp, nagyrabecsülte öt és hálás volt érzelmeiért. Örömmel értesült arról is, hogy kedvelt vitéze megszerette a leányát Kurcevics Vazulnak, a Visnyovieckiek régi hívének, akinek emléke annál drágább volt a herceg előtt, mert bánat fűződött hozzá. — Nem hálátlanságból történt — mondotta — hogy nem érdeklődtem a leány iránt, de hogy gyámjai sohasem jöttek Lubniére és panasz nem hallatszott ellenük, úgy véltem, becsületes emberek. Hanem most, hogy eszembe juttattad, gondját viselem majd, mintha édesleányom volna. Szkzsetuszkit meghatotta ura jósága, aki, úgy látszott, szemrehányást tesz önönmagának, amiért ezernyi dolga mellett nem törődött az egykori vitéz és udvari ember leányának a sorsával. Ezalatt megjelent Bichoviec. — Hadnagyom — mondotta a herceg — szó, ami szó, ha menni akarsz, mégy, de kérlek, engedd át ezt a funkciót Szkzsetuszkinak, az én kedvemért. Neki megvannak a saját külön okai, hogy ezt kérje és neked majd másféle kárpótlást juttatok. — Nagyságos uram — felelte Bichoviec — nagy kegy rám nézve, hogy választásomra bízza, ---oldaltörés--- menjek-e vagy sem, amikor megparancsolhatja és én méltatlan volnék, ha nem fogadnám a leghálá-sabb szívvel. — Köszönd meg barátodnak — mondta a herceg Szkzsetuszkihoz fordulva — és készülődj az útra. És Szkzsetuszki valóban hálás szívvel mondott köszönetét és rövidesen útra készen állott. Lub-nién már rég nem lelte helyét és ez az expedíció összhangban volt minden óhajával. Siettette hát az indulást és elrendezve mindent, átvéve a leveleket, az instrukciót meg a pénzt a kincstárnoktól, még az est leszállta előtt fölkerekedett. Vele ment Rzsendzian és negyven vitéz a herceg kozákzászlajából. VII. Bőjtmáshavának második fele elkövetkezett; a fii buján zöldéit, a pitypáng virított, a vadonban immár nyüzsgött az élet... Nappalodott. Az ürmön, a lapun nagy csöppek csillogtak, friss szellő szikkasztgatta a földet, amelyen nagy tócsák, a tavaszi esőzés nyomai ragyogtak a napfényben. A tiszthelyettes postája lassan haladt, mert bizony a lovak hébe-korba térdig süppedtek a felázott talajba. Mihelyst azonban dombos vidéket értek, annál jobban siettek, mert a mi tiszthelyettesünk nem igen engedett pihenőt, hiszen egyformán sietős volt neki az üdvözlés és a búcsuzás... És másnap délben, áthaladván a kicsi erdőn, megpillantotta a rozlogi szélmalmokat, amelyek szanaszét álltak a közeli dombokon. Szive hevesen dobogott. Senki sem tudja, hogy jön, senki sem várja ; mit is mond majd ö, ha megpillantja? Ó, már látni a zsellérek kunyhóit, Tűzzel-vassal. I. 6 ---oldaltörés--- odébb a jobbágyok lakta falut, még odébb a kút-gémeket az udvarház előtt. A tiszthelyettes nekieresztette paripáját, példáját követte kísérete s nagy lármásan keresztülrobogtak a falun. Imitt-amott egy-egy paraszt bújt ki ijedten viskójából és keresztet vetett: (-Ördögök ezek, vagy tatárok?)) A sár úgy freccsen, hogy lehetetlen meglátni, miféle lovasok ezek. Végre a kapunál megállnak. — Hé, emberek, nyissátok ki! A kocogás, lárma, a kutyák ugatása kiszólította az embereket a házból. Ijedten a kapuhoz iramodtak, azt hivén, támadás készül. - Ki az? — Nyisd ki! — A hercegek nincsenek itthon. — Ejnye adta pogányja, a kaput nyisd ki! Lubniéről jövünk, a hercegtől! A cselédség végre megismerte Szkzsetuszkit. — A, kegyelmed az ! Tüstént, tüstént! Kinyitották a kaput s ekkor már a hercegné is kijött a pitvarból. Szkzsetuszki leugrott a lóról és hozzáment. — Nem ismer, nagyasszonyom? — kérdezte. — Á, kegyelmed az, hadnagy uram? Már azt hittem, a tatárok támadtak ránk. Isten hozta, kérem, tessék beljebb kerülni. — Bizonyára csodálkozik, nagyasszonyom — mondta Szkzsetuszki, mikor már benn voltak — hogy Rozlogon lát, pedig hát nem szegtem meg szavamat; maga a herceg küldött Csehrinyre és tovább. És megparancsolta, nézzek be Rozlogra és tudakozódjam, hogy szolgál nagyasszonyom egészsége. — Hálás vagyok érte ő hercegségének. És hamarosan szándékozik minket elzavarni Rozlogról? ---oldaltörés--- — Eszeágában sincsen, mert hiszen nem tudja, hogy erre okot adtak, én pedig állom, amit mondtam és úgy is lesz. Maradnak Rozlogon, nekem megvan a magam kenyere. A hercegné arca egyszeribe földerült. — Foglaljon helyet, hadnagy uram — mondta — és érezze jól magát nálunk. — Hát a hercegnő? Egészséges? Hol van? — Tudom én, vitéz uram, hogy nem hozzám jött. Egészséges ő, egészséges; ez a szerelem csak egészségére válik. De tüstént ideszólítom, én meg kissé rendbe szedem magam, mert röstellem, hogy így fogadjam a kedves vendéget. A hercegné valóban gyatrán volt öltözve: fakult kartonszoknya volt rajta, ócska bekecs, lábán ócska csizma. E pillanatban azonban Ilonka a szobában termett, noha még nem is hítták. Persze Csehli megmondta neki, hogy ki jött meg. Lihegve toppant be és pirosán, akár a meggy, alig jutott lélegzethez, csak a szeme ragyogott a boldogságtól. Szkzsetuszki feléje sietett és kezet csókolt neki, az öreg hercegné pedig magukra hagyta őket. — Igazán nem hittem, hegy kegyelmed jön — mondta halkan, lesütve szép szemecskéjét — de ne csókolja úgy a kezem, mert nem illik. — Már hogyne csókolnám ! — felelte a lovag. — Már azt hittem, el kell sorvadnom utánad, míg egyszerre csak maga a herceg küldött ide. — Tehát a herceg tudja? — Megmondtam neki mindent. És ő örvendezett, emlékezve Vazul hercegre. Ej, alighanem megétettél velem valamit, te leány, hogy rajtad kívül se látok, se hallok! — Isten kegyelme ez, nem más. — És emlékszel arra az ómenre, amikor a só ---oldaltörés--- lyom egymáshoz vonta kezünket? Látnivaló volt a rendelés. — Emlékszem... — És ahogy epekedve az erdőt jártam, szinte a szemem előtt lebegtél, de ahogy feléd nyújtottam a kezem, hát eltűntél. Hanem többé már nem tűnsz el, mert most már semmi sem áll az utunkba. — Ha áll is, nem az én kívánságom szerint lesz. — Mondd még egyszer, hogy szeretsz! Ilonka lesütötte szemét, de komolyan és nyomatékosan mondta : — Mint senkit a világon ! — Ha valaki arannyal, méltóságokkal halmozna el, szívesen elcserélném e szavakért, mert érzem, hogy igazat mondasz, noha magam sem tudom, mivel szolgáltam rá ekkora jótéteményre. — Mert szánalommal volt irántam, mert pártfogásába vett, mert úgy szólott hozzám, mint eddig soha senki. Ilonka elhallgatott nagy megindultságában, a tiszthelyettes meg újra csókolgatni kezdte a kezét. — Az úrnőm leszesz, nem a feleségem — mondta. Aztán hallgattak mindketten egy darabig. A vitéz nem vette le szemét róla, így akarta magát kárpótolni, hogy oly soká nem látta. És úgy látta, még szebb, mint amilyen annakelőtte volt. És valóban, a homályos szobában, az ablaktáblákon szivárvánnyá bomló napsugarak játékában úgy festett, mint a félhomályos templomi kápolnákban levő képei a szent szüzeknek. És egyszersmind oly melegség áradt tőle, annyi gyönyörrel teljes női báj ömlött el arcán és egész alakján, hogy aki látta, nem csoda, ha halálosan, örökre belészeretett. ---oldaltörés--- — Olyan szép vagy, hogy attól félek, belevakulok a nézésedbe! — mondta végre a tiszthelyettes. A hercegnő fehér fogacskái megvillantak. — A lubniei udvarhölgyek bizonyára százszorta szebbek. — Hozzád képest olyanok, akár az óntányér a nap mellett. — Rzsendzian egészen mást mondott ám! — Rzsendziannak csak a szája jár, törődöm is én az udvarhölgyekkel! A további beszélgetést félbeszakította a vén Csehli, aki bejött, hogy a tiszthelyettest köszöntse. Már jövendőbeli gazdájának nézte, és keleti szokás szerint már a küszöbről kezdte a haj-ladozást. — No, Csehli, a kisasszonykával együtt velem jösz te is. Már csak szolgáld őt továbbra is. — Már nem tart soká, de amíg élek, szolgálom. ? — Vagy egy hónap múlva, mire Sicsről visszatérek, fölkerekedünk Lubniére — mondta a tiszthelyettes Ilonkához fordulva, — és ott Mucho-viecki tisztelendő vár a stólával. Ilonka meghökkent. — Kegyelmed Sicsre megy? — A herceg küld oda levelekkel. De ne aggódj. A követ személye szent és sérthetetlen még a pogány előtt is. Téged a hercegnővel akár tüstént is Lubniére küldenélek, csakhogy az út rettenetes. — És Rozlogon soká marad ? — Még ma este Csehrinyre megyek. Mentül hamarabb indulok, annál hamarabb térek vissza. — Tessék egy kis harapnivaló, ha elég volt a turbékolásból — mondta a hercegné a szobába nyitva. — Ó, ó, a lány egészen belepirult, úgy lát ---oldaltörés--- szik, jól felhasználtátok az időt! No, nem csodálom... És kegyesen megveregette Ilonka vállát, mert ugyancsak jókedvű volt. Bohun miatt már nem fájt a feje és most minden úgy alakult, hála a tiszthelyettes gavallérságának, hogy Rozlogot a maga és fiai tulajdonának tekinthette. Ebéd után a tiszthelyettes Ilonkával kiment a kertbe, mely egész a várárokig terjedt. A kertet mintha csak hó borította volna, úgy volt tele korai virággal, mögötte pedig tölgyes feketéllétt, amelyben kakuk szólt. — Szerencsés jóslat ez — mondta Szkzsetuszki — hanem meg is kell kérdezni. És a tölgyes felé fordulva kérdezte : — Kakukmadár, mondd, hány évig élünk majd együtt ezzel a kisasszonykával? A kakuk elkezdett kakukolni, hogy nem volt se vége, se hossza. Ötvennél többet olvastak. — Adja Isten ! — A kakuk mindig igazat mond — jegyezte meg Ilonka. — Ha így van, akkor még kérdezek valamit! — mondta jókedvűen a tiszthelyettes. — Kakukmadár, mondd, hány fiam lesz? A kakuk, mintegy parancsszóra tüstént felelt és pont tizenkettőt kakukolt, sem többet, sem kevesebbet. Szkzsetuszki majd kibújt a bőréből örömében. — Lám, sztarosztává leszek, ahogy egy Isten van az égben. Hallottad? — Semmit sem hallottam — felelt a leány s olyan piros volt, akár a meggy. — Azt sem tudom, mit kérdezett. — Akkor hát megkérdem még egyszer. — Szükségtelen. ---oldaltörés--- Ilyen beszélgetés és szórakozás mellett telt el a nap, mint valami szép álomkép. Ahogy estére hajlott az idő, érzékeny, hosszas búcsuzás után a tiszthelyettes útrakelt Csehriny felé. VIII. Csehrinyre érve, Szkzsetuszki nagy izgalomban találta az öreg Zacvilichovszkit, mert Sicsről egyre fenyegetőbb hírek jöttek. Immár nem szenvedett kétséget, hogy Chmielnyicki fegyveres kézzel akarja megbosszulni a rajta esett sérelmeket és egy füst alatt érvényt akar szerezni a régi kozák kiváltságoknak is. Csakugyan járt a kánnál és Sicsen minden pillanatban várták vissza a tatársegítséggel együtt. Ilyenformán nagy hadjárat volt készülőben a köztársaság ellen, s ez a hadjárat bizony veszedelmessé válhatott. A förgeteg mind közelebbről látszott, mind világosabban, mind borzalmasabban. Már nem hangtalan, lappangó rettegés volt, ami Ukrajnára nehezedett; már mindenki bizonyosra vette a háborút, a mészárlást. Az országos főkapitány, aki eleinte úgyszólván ügyet sem vetett az egész kozák mozgalomra, most Cserkasz alá vonult s előőrseit egész Csehrinyig tolta előre, főleg azért, hogy elejét vegye a kozákok és parasztok tömeges szökésének. A nemesség a városokban tömörült. Hire járt, hogy a déli vajdaságokban kihirdetik az általános inszurrekciót, de sokan a hirdetést be sem várva, feleséget és gyermekeket a várakba helyezve, Cserkasz alá vonultak. A szerencsétlen Ukraina kétfelé oszlott; az egyik fél Sicsre sietett, a másik a királyi táborba; az egyik a meglevő társadalmi rend mellett foglalt állást, a másik a semmivel sem korlátozott, vad szabadság mellett; az egyik meg akarta ---oldaltörés--- őrizni mindazt, ami évszázados munka eredménye volt, a másik le akarta rombolni, el akarta pusztítani ezt az eredményt... Mikor Szkzsetuszki mindezt meghallotta Zacvili-chovszkitól, ekként felelt: — Úgy látom, sietnem kell; kérem tehát, komiszárus uram, adjon levelet azokhoz, akikkel érintkezésbe kell lépnem. — A kozákatamanhoz van levele? — Van, magától a hercegtől. — Helyes, én majd adok az egyik atamanhoz, Barabás ezereskapitány meg szintén ád majd rokonához; ő tőlük megtud mindent, amit meg akar tudni. Ám, ki tudja, nem idejét multa-e már ez az expedíció? A herceg tudni akarja, mit hallani ott? A felelet röviden ez: semmi jót! És tudni akarja, hogy mihez tartsa magát? A tanács röviden ez: vonjon össze mentői nagyobb sereget és egyesüljön a főkapitánnyal. — Szalasszon kérem kurírt a herceghez — felelte Szkzsetuszki — de nekem mennem kell, mert a hercegi elhatározást nem másíthatom meg. — Tudja-e, hogy ez szörnyen veszedelmes küldetés? — kérdezte Zacvilichovszki. — Itt a nép már annyira izgatott, hogy veszedelmes az ittma-radás. Ha a királyi had nem volna oly közel, a parasztok nekünk rontanának. Hát még ottan ! Mintha egyenesen a sárkány torkába rohanna. — Zászlótartó uram! Jónás már a cethal gyomrában volt és Isten segedelmével mégis épen és egészségesen jutott ki. — Hát csak menjen. Dicsérem állhatatosságát. Kudakra veszedelem nélkül eljut és ott majd meglátja, mit kell tennie. Grodzicki öreg katona, ő mXjd a legjobb útbaigazítást adja. A herceghez pedig alighanem magam megyek, mert ha öreg napjaimra ---oldaltörés--- már verekednem kell, inkább az ő vezérlete alatt verekszem, mint más vezérrel. Dereglyéről vagy tutajról meg révészekről majd gondoskodom. Szkzsetuszki búcsút vett tőle és egyenesen a piactéren lévő szállására ment, hogy felkészülődjék az útra. Az út veszedelmesnek ígérkezett, mégis bizonyos jóleső érzéssel, elégedettséggel gondolt rá. Meglátja majd a Dnyepert egész a Nizsig, meglátja a vízeséseket, azt a titokzatos, bűvös földet, amelyhez minden kalandra éhes lelkűiét vonzódott. Akárhány vitéz akadt, aki egész életét Ukrajnán élte le és mégsem dicsekedhetett azzal, hogy látta Sicset. Akár a dnyeperi köd, olyan áthatolhatlan titokzatosság borult arra a ragadozó nizsi kozák köztársaságra. Sokat beszéltek róla és Szkzsetuszki látni szerette volna a tulajdon szemével. Szó ami szó, eszeágába sem jutott, hogy onnan esetleg vissza sem tér többé. A követ követ, hát még Jeremiás herceg követe ! Ilyesféle gondolatok jártak eszében, közben pedig ki-kitekintgetett szállása ablakán, mely a piactérre szolgált. Eltelt egy óra, el kettő; egyszerre csak úgy rémlett neki, két ismerős alakot Iát. Figyelmesebben nézett oda: Zagloba volt és Bohun. Karonfogvást bandukoltak és csakhamar eltűntek az ajtóban, amely fölött gyaluforgácskoszorú lógott, a bormérés cégére. A tiszthelyettes elbámult mind Bohun ittlétén, mind azon, hogy Zaglobával ilyen jóbarátságot tart. — Rzsendzian ! — kiáltotta. — Gyere csak ! A legény benyitott. — Ide figyelj ! Eredj a bormérésbe, oda, ahol a forgácskoszorú lóg az ajtó fölött; ott látsz majd egy pocakos nemest, akinek lyuk van a homlokán és ---oldaltörés--- megmondod neki, hogy valaki beszélni szeretne vele sietős ügyben. De ha kérdi kicsoda, ne mondd. A legény elsietett és Szkzsetuszki csakhamar látta őt visszatérni Zagloba társaságában. — Jóestét adjon Isten ! — köszöntötte a tiszthelyettes, mikor a termetes férfiú az ajtóban megjelent. Emlékszik még rám ? — Hogy emlékszem-e? Hogy a tatárok olvasszanak fel faggyúvá és mártsanak gyertyát belőlem a mecsetekbe, ha megfeledkeztem kegyelmedről! Pár hónapja, hogy Csaplinyszkivel nyitotta ki Dopula ajtaját, ami szerfölött az ínyem szerint való volt, mert szakasztottan ezen a módon szabadultam ki egyszer a börtönből Sztambulban. Hát a plundra-tépő kutyabelesi Pobdipienta az ő innocenciájával és pallosával együtt hogy van, mit csinál? A verebek még mindig kiszáradt fának nézik és a fejére telepednek? — Podbipienta úr egészséges és tiszteletét küldi kegyelmednek. — Köszönöm szépen. Fene módos ember ő, hanem rém ostoba. Ha három olyan fejet levág, mint amilyen az övé, akkor mindössze másfélhez jut, mert hogy az övé még testvérek közt sem számíthat többet félnél. Tyű, de meleg van, pedig még csak Bőjt-máshavát írnók. Az ember nyelve egészen kiszárad. — Van igen jó méhserem, szolgálhatok egy pohárkával? — Bolond utasítja vissza, ha nem bolond kínálja. A kirurgus ép méhsert ajánlott, mert lehúzza a fejből a melankóliát. Mert nehéz időknek nézünk elébe: dies irae et calamitatis.?? Csaplinyszki majd meggebedt ijedtében, Dopulához sem jár, mert ott a kozáktisztek isznak. Egyedül én szállók szembe férfiasán a veszedelemmel és ---oldaltörés--- tartok azokkal a kapitányokkal, ámbár ő kapitányságuk nagyon is bagariaszagú. Nagyszerű méhser, igazán nagyszerű! Honnan van? — Lubniéről hoztam. Tehát sok kozáktiszt van itten? — Hát ki nem volna itten? Itt van Jakubovics Fedor, Dziedziala Fiion, Necsaj Dániel meg minden kozákok szemefénye : Bohun, aki barátommá lett, mikor az asztal alá ittam és megígértem, hogy adoptálom. Mind itt bűzlenek most Cseh-rinyben és lesik, kivel tartsanak majd, mert nyíltan Chmielnyickihez még nem mernek csatlakozni. És ha nem csatlakoznak majd egyáltalán, az én érdemem lesz. — Hogy-hogy? — Mert iszom velük es ivas közben a köztársaság iránt való hűségre beszélem rá őket. Ha a király ezért legalább is sztarosztasággal nem jutalmaz meg, akkor igazán nincs igazság ezen a földön és százszorta okosabb, ha az ember zabot hegyez, mintsem hogy veszedelemnek teszi ki a fejét pro publico bono.?? — Ha verekednék velük, inkább tenné ki veszedelemnek, mint így és azt hiszem, ezen az úton-módon nem ér célt, csak haszontalanul pocsékolja pénzét. — Már hogy én pocsékolom a pénzem? Ugyan kinek néz engem? Nem elég, hogy leereszkedem a bugrisokhoz, még fizessek is? Tisztára kegy részemről, hogy nekem fizethetnek ! — Hát az a Bohun mit mivel itten? — Ő? Fülel, akár a többi, hogy mi hírlik Sics felől. Ezért jött ide. Minden kozákoknak a bálványa ő. Akár a majmok, úgy utánozzák, hízelegnek neki és kétségtelen, hogy a perejaszlavi ezred ő utána indul, nem Loboda után. Ha a ---oldaltörés--- török vagy a tatár ellen kell menni, akkor Bohun meg a nizsbeliek egy testvér, most azonban kalkulál, mert kapatos fejjel bevallotta nekem, hogy nemes leányba szeretett és feleségűi akarja venni, házassága vigíliáján pedig nem való, hogy bugásokkal pajtáskodjék. Azt szeretné, adoptáljam-és ruházzam rá a címerem... Hanem ez a méhser igazán pompás ! — Tessék, igyék csak. — Iszom én, iszom. Ilyet nem mérnek a forgácskoszorúk alatt. — Nem kérdezte kegyelmed, ki az a nemes leány, akit Bohun feleségül akar venni? — Törődöm is én az ilyesmivel... A további beszélgetést félbeszakította Zacvili-chovszki. — No, tiszthelyettes uram — mondotta, amint benyitott — a dereglyék útrakészen vannak, indulhat Isten nevében akár tüstént is. Itt vannak a levelek. — Akkor előre küldöm embereimet a folyópartra. — Hová készülődik kegyelmed? — kérdezte Zagloba. — Kudakra. — Melege lesz ottan. Hanem a tiszthelyettes nem hallotta már a jövendölést, mert kiment az embereihez. — Azt hallottam — fordult az öreg zászlótartó Zaglobához — hogy kegyelmed a kozákkapitányoknak udvarol és iszik velük. — Pro publico bono, zászlótartó uram. — No, mondhatom, ugyancsak tekervényes az eszejárása és ahogy mondják, különb a szégyen-érzeténél. Meg akarja nyerni magának a kozákját in poculis,?? hogy barátai legyenek győzedelmük esetén. ---oldaltörés--- — Nem volna épen csoda, hogy török mártír létemre nem akarok még tetejébe kozák mártír is lenni, mert hiszen tudvalevő dolog, hogy kétfajta gomba a legjobb levest is elronthatja. Ami meg a szégyent illeti, igazán nem kérek senkit, hogy velem tartson, magam iszom fenékig és adja Isten, tán nem Ízlik majd rosszabbul, mint ez a méhser. Az érdem felszáll, akár az qlaj. E pillanatban visszajött Szkzsetuszki. — Embereim már mennek — mondotta. Zacvilichovszki teletöltötte a pohárkát. — Szerencsés utat! — És jó visszatérést! — tette hozzá Zagloba. — Jó útja lesz, mert nagy a víz. — Üljenek le, urak, megisszuk, ami még megmaradt. Nem sok az egész. Leüljek és iddogáltak. — Érdekes földet lát majd, tiszthelyettes uram — mondotta Zacvilichovszki. — És adja át tiszteletem Grodzicki úrnak Kudakon. Katona ő, igazi katona! A világ végén tanyázik, távol a főkapitány szemétől és olyan rendet tart, hogy adjon Isten hasonlót az egész köztársaságban! Jól ismerem Kudakot meg a vízeséseket. Valamikor sokat jártam arra, s ha visszagondolok rá, szinte megszomorodik a lelkem, hogy elmúltak a régi szép idők... A zászlótartó karjára támasztotta ősz fejét és elmerengett. Pillanatnyi csönd következett; csak a kapualjából hallatszott lódobogás: Szkzsetuszki emberei vonultak el. — Istenem, Istenem ! — mondta felsóhajtva az öreg zászlótartó. — Milyen más időket éltünk nem is oly régen ! ügy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, pedig huszonhét éve annak, hogy Chocim alatt, mikor a huszárság a janicsárok el ---oldaltörés--- len rontott, a kozákok süvegüket felhajították és kiáltották, hogy csak úgy rengett: «Rajta, testvérek, veletek élünk, veletek halunk !» És ma? Ma a Nizs, mely védőfala kellene, hogy legyen a kereszténységnek, beereszti a tatárt a köztársaság határán, hogy majd csak akkor vesse rá magát, amikor zsákmánnyal megrakodva tér vissza... Ma Chtpielnyicki egyesül a tatárral, hogy együtt gyilkolják a keresztényeket... — Igyunk egyet erre a szomorúságra! — vágott szavába Zagloba. — Micsoda méhser ! — Add, Uram Istenem, hogy mentül előbb a sirba szálljak, hogy ne lássam ezt a polgárháborút ! — folytatta az öreg. — A közös bűnöket vér fogja lemosni, de ez a vér nem lesz megváltó, mert testvér testvért fog gyilkolni. Kik vannak a Nizsen? Rusznyákok. És kik vannak Jeremiás herceg hadában? Kik a főnemesek postáiban ? Rusznyákok. És a király táborában tán kevesen vannak? Jó magam is nem rusznyák vagyok vájjon szintén? Hej, szerencsétlen Ukraina! A krimi pogányok tesznek rád bilincset, a török gályákon fogsz evezni! — Ne keseregjen annyira, zászlótartó uram — mondta Szkzsetuszki — mert igazán megerednek a könnyeink. Hátha még felderül a nap? Hanem a nap épen lenyugodott s utolsó sugarai bíboros fénybe vonták a zászlótartó ősz fejét. A városban megkondult a harang az Úr-angyalára. Kimentek. Szkzsetuszki a templomba ment, Zacvilichovszki szintén, Zagloba ellenben Dopulához. Már sötét volt, amikor a folyóparton újrsú találkoztak. Szkzsetuszki emberei már a dereglyékben ültek. A Dnyeper felől hideg szél fújt. ---oldaltörés--- — Szerencsés utat! — mondta a zászlótartó kezet szorítva az ifjúval. — Legyen résen ! — Nem feledkezem meg semmiről. Bizom Istenben, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást. — Már csak Lubnién, vagy pedig a herceg táborában. — Kegyelmed tehát okvetetlenül a herceghez megyen ? Zacvilichovszki a vállát vonogatta. — Mit tehetek mást? Háború háború ! — Jóegészséget, zászlótartó uram ! — Vezérelje az Isten ! — Vive valeque !?? — kiáltotta Zagloba. — És ha a víz egész Sztambulig találja vinni kegyelmedet, hát tiszteltetem a szultánt!... Nagyszerű méhser volt!... Brr ! De hideg van ! A lapátok megcsikordultak és megloccsantak a vízben, a dereglyék eltávolodtak a parttól. A parton lobogó tűz egyre távolodott. Szkzsetuszki még jóidéig látta a zászlótartónak tűzmegvilágította ősz alakját és hirtelen valami bánatféle szorította össze szivét. A víz vitte őt, vitte, tovasodorta a baráti szivektől, szerelmesétől, az ismert tájról; vitte kérlelhetetlenül, mint a végzet, vad vidékre, sötétségbe... IX. Másnap amint felébredt, frissebb volt és vidámabb kedvű. Az idő gyönyörű volt. A szélesre kiáradt folyó vizét apró fodrokká borzolta a köny-nyed, langyos szellő. A partot köd takarta, mely a kiáradt vízzel nagy, végeláthatatlan síksággá folyt össze. Rzsen-dzian, amikor felédredt és szemét megdörgölte, ---oldaltörés--- szinte megrémült. Ámulva nézett körül és hogy semerre sem látott partot, kérdezte: — Tekintetes uram, az Istenért, tán csak nem a tengeren vagyunk ?!... — Nem a tenger ez, csak a folyó olyan nagy — felelte Szkzsetuszki. — Mihelyst a köd elszáll, meglátod a partot. — Ma-holnap elvándorolunk már a törökhöz is. — El bizony, ha úgy parancsolják. A köd lassan-lassan oszladozott. A hajósok fölött ezernyi vizimadár szállt tova, pelikánok, vad ludak, gémek, vad kacsák, bibicek, sirályok; a nádasok feló'l oly zsivaj, oly lárma, oly szárnycsattogás hallatszott, hogy szinte azt hihette volna az ember, madár-országgyűlés, vagy madárháború megyen ott végbe. Hogy Kzsemiencsukon túl értek, a partok alacsonyabbak voltak és messzire el lehetett látni rajtuk. — Nézze csak, tekintetes uram! — kiáltott fel hirtelen Rzsenzian. — A nap süt, amott meg a mezőn hó fehérük. Szkzsetuszki odanézett és csakugyan a folyó mindkét partján fehérség csillogott, ameddig csak a szem ellátott. — Hé,\kormányos, mi fehérük ottan ? — kérdezte. — Meggyfák, tekintetes uram! — felelte a kormányos. Meggyfaerdők voltak valóban, amelyekkel a folyó mindkét partja el volt borítva. Édes gyümölcsük ősszel eledel gyanánt szolgált a madaraknak, az eltévedt embereknek s egyszersmind kereskedtek is vele, dereglyén szállítván egész Kijovig, sőt még feljebb is. Most virágzottak ezek az erdők. A parthoz közeledtek, hogy az evezősök ---oldaltörés--- megpihenjenek, és Rzsendzian gazdájával kiszállt, hogy közelebbről megszemléljék ezeket a ligeteket. Oly ittasító illat csapta meg őket, hogy alig jutottak lélegzethez. Temérdek madár már élettelenül hevert a földön. Hellyel-közzel a fák áthatolhatatlan sűrűséggé fonódtak össze. A meggyfák közt kicsi mandulafák is nőttek, melyeknek rózsás virágja még erősebb illatot árasztott. Millió és millió dongó, méh és tarka-barka pillangó keringett e virágtenger fölött, amelynek végét hiába kereste a szem. — Csoda ez, tekintetes uram, tisztára csoda! — kiáltott fel Rzsendzian. — Miért hogy emberek is nem laknak itten ?... Az utasok kicsit megpihenve folytatták útjukat. A part hol emelkedett, hol kisimult és gyönyörű tölgyesek, erdők, dombok, végtelennek látszó puszták tűntek szemökbe. A vidék oly szép volt, hogy Szkzsetuszki önkéntelenül is megismételte Rzsendzian szavait: miért hogy emberek is nem laknak itten? Helyenként a folyó egész tóvá szélesedett, elöntötte a szakadékokat, tajtékos hullámaival csapkodta a parti sziklákat, s behatolt a sötéten tátongó barlangokba. Ezek a barlangok voltak a kozákok rejtekhelyei. A mellékfolyók torkolatait sás, nád, káka borította, mely szinte feketéllett a rengeteg madártól. Egyszóval, különös, titokzatos világ tárult vándoraink szeme elé. A hajózás csakhamar kellemetlenné vált, mert meleg nap volt, a szúnyogok és más, a száraz vadonban ismeretlen rovarok csak úgy rajzot-tak körülöttük. Végtére feltűnt a kudaki őrtorony. Az út első fele tehát már mögöttük volt. Ámde, hogy már naplemente után értek oda, atiszt-helyettes nem juthatott a várba. Grodzicki olyan Tüzzel-vassal. I. 7 ---oldaltörés--- rendet szabott, hogy takarodó után senkit sem bocsátottak se be, se ki és még ha maga a király is érkezett volna, annak is a várfalak tövében lapuló Szlobodkán kellett volna meghálni. így tett a tiszthelyettes is és másnap hajnalban, amikor a harang megkondult s utána a trombiták az ébresztőt elharsogták, tudatta a várbeliekkel, hogy a herceg követe van itt és bebocsátást kér. Fogadására maga Grodzicki jött ki. Ötvenéves férfiú volt ez, félszemű, zárkózott, mogorva s mint a határtalan hatalommal rendelkező emberek többnyire: szigorú és parancsoló. Arcát ráadásul még a ragya és nehány sebforradás is elcsúfította. Hanem igazi katona volt, éber, mint a kócsag, s állandóan a tatárok és kozákok felé irányította a szemét. Nem ivott mást, mint vizet, naponta csak hét órát aludt, gyakorta felugrott derékaljáról még éjtszakának idején is, hogy lássa, az őrök helyükön vannak-e? És jaj volt annak, kit a legcsekélyebb hanyagságon ért. A kozákok, noha féltek tőle, nagyrabecsülték, mert egyébként kíméletes volt irányukban. A télen is, hogy szűkiben voltak ennivalónak, gabonával segítette őket. — Kegyelmed tehát Sicsre megy? — kérdezte a tiszthelyettestől. — Oda. Micsoda hírei vannak onnan, várkapitány uram? — Háború! A kozákataman mindenfelől összevonja a kozákságot. Ukrajnából szökdösnek s,,-én amennyire lehet, útjukat állom. Vagy harmincezernyi had van már ott együtt, tán több is. Ha fölkerekednek Ukrainába s velük a városi kozákok meg a parasztok egyesülnek, százezren is lesznek. — És Chmielnyicki ? — Minden pillanatban várják Krímből a tatá- ---oldaltörés--- rokkal. Tán már meg is jött. Az igazat megvallva, kegyelmednek fölösleges Sicsre menni, itt lesznek ők rövidesen és hogy Kudakot nem kerülik el, az bizonyos. — És megvédi Kudakot ? Grodzicki komoran nézett a tiszthelyettesre és nyomatékos hangon, nyugodtan felelte: — Nem. — Hogy-hogy ? — Nincs puskaporom. Csaknem húsz csónakot menesztettem már, hogy legalább valamit küldjenek, de nem küldtek. Nem tudom, mi történt embereimmel vagy tán nekik maguknak sincs puskaporuk, elég az hozzá, hogy eddig bizony nem küldtek. Két hétre valóm van, ennyi az egész. Ha elég puskaporom volna, inkább levegőbe röpíteném a várat, semhogy kozák a lábát betegye. Azt parancsolták, legyek itt, hát itt vagyok; azt parancsolták, hogy vigyázzak, hát vigyázok; azt parancsolták, hogy vicsorítsam a fogam, hát vicsorítom és ha arra kerül a sor, hogy meg kell halni, meg tudom cselekedni ezt is. — Hát kegyelmed maga nem tud puskaport készíteni ? — Már két hónapja, hogy a záporozsiak nem eresztik át a salétromot, amit a Fekete-tengerről kell elhozni. Mindegy. Meghalok. — Bizony tanulnunk kell nekünk maguktól, öreg katonáktól! De hátha saját maga menne a puskaporért? — Tiszthelyettes uram, én Kudakot nem hagyom itt, nem hagyhatom itt. Itt éltem, hát haljak is meg itt. És kegyelmed szintén ne gondolja, hogy lakomákra, pompás recepciókra megyen, ahogy másutt a követet megtisztelik. Ne gondolja, hogy ott követi méltósága megvédi. Ezek még a tulajdon ---oldaltörés--- atamanjaikat is legyilkolják, mert amióta csak itt vagyok, nem emlékszem, hogy csak egy is természetes halállal halt volna meg. Meghal kegyelmed is. Szkzsetuszki nem felelt. — Úgy látom, a lélek halódik kegyelmedben ; jobb lesz, ha nem megy. — Várkapitány uram — felelte bosszúsan a tiszthelyettes — gondoljon ki valami mást, ha rám akar ijeszteni, mert ezt már tízszer is hallottam. Úgy látom, az én helyemben maga nem menne és ezért attól tartok, hátha egyéb is hiányzik Kudak megvédéséhez a puskaporon kívül? Grodzicki nem haragudott meg e szavak miatt, ellenkezőleg, sokkal barátságosabban tekintett a tiszthelyettesre. — Kemény legény! — dünnyögte magában, majd hozzátette hangosan: — Bocsásson meg, szavaiból látom, hogy meg tudja óvni mind a herceg méltóságát, mind a tulajdon nemesi mivoltát. Adok néhány csajkát, mert dereglyén nem jut keresztül a vízeséseken. — Ép azért jöttem, hogy erre kérjem. — Nyenaszic körül a parton vontassa majd, mert bár nagy a víz, ott sohasem lehet keresztüljutni. És ha már az alacsony vizeken jár, résen legyen, nehogy meglepjék és ne feledje, hogy az ólom meg a vas hatásosabb minden szóbeszédnél. Ott csak a bátor embert respektálják. A csajkák holnap útra készen állnak. Ezzel kikisérte, hogy megmutassa neki a várat. A vár csakugyan nem volt elfoglalható, mert az ágyúkon felül a dnyeperi mélységek, a megközelíthetetlen sziklák védték. A szűk mederben folyó Dnyeper oly keskeny volt, hogy a várfalról kilőtt nyíl messzire repült a túlsó partra. A várágyúk a két partot és az egész környéket uralták. ---oldaltörés--- A tiszthelyettes másnap reggel szándékozott folytatni útját. Hanem, hogy ráesteledett, nem feküdt le, csaknem egész ejtszaka azon tűnődött, mit kelljen cselekednie amellett a romlás mellett, amelynek elébe nézett a szörnyű Sicsen. Fiatal volt, szeretett, az élet feléje mosolygott, csakhogy a becsületet, jó hírnevét százszorta jobban szerette az életénél. Elgondolta, hogy küszöbön a háború, hogy Ilonka, várván rá Rozlogon, a legrettentőbb tűzvésszel lehet körülvéve, ki lehet téve nemcsak Bohun, hanem a szilaj, fékevesztett csőcselék erőszakoskodásának s lelkét aggodalom és fájdalom marcangolta. A vadon azóta már bizonyára felszikkadt, az út bizonyára járhatóvá vált s épen ő volt az, aki arra kérte őket, várják meg visszatértét. Persze, nem tudhatta, hogy a förgeteg ily hamar tör ki, hogy a sicsi út ennyire veszedelmes vállalkozás. Izgatottan fel- és alájárt a várszobában s,bajuszát tépdeste, kezét tördelte. Mit csináljon? Úristen, mit csináljon? Gondolatban már látta az égő rozlogi udvarházat s körülötte az üvöltő, inkább ördög-, mint emberszámba menő csőcseléket. Léptei komoran visszahangzot-tak a várszoba bolthajtásán és neki úgy rémlett, a gonosz lelkek ezek, amelyek már Ilonkájáért mennek. A várfalakon a takarodót fújták s neki úgy rémlett, Bohun kürtjének a szava... Ah, miért is kapaszkodott annyira ez után az expedíció után, miért is nem hagyta meg Bichoviecnek ?... Észrevette ezt a kedélyállapotot a küszöbön he-verésző Rzsendzian, fölkelt, megdörgölte szemét, megpiszkálta a fáklyát s ide-odaténfergett, hogy gazdája figyelmét magára irányítsa. De bizony a tiszthelyettes egészen elmerült fájó gondolataiba s csak járt fel és alá a szobában, fel-feh iogatva a szunnyadó visszhangot. ---oldaltörés--- — Tekintetes uram, hej, tekintetes uram ! — szólalt meg végre Rzsendzian. Szkzsetuszki szinte üveges szemmel meredt rá. De egyszerre csak feleszmélt. — Rzsendzian, mondd, félsz te a haláltól? — kérdezte. — Mitől? A haláltól? Mit mond a tekintetes úr ? — Mert aki Sicsre megy, többé nem tér vissza. — Minek megy akkor oda a tekintetes úr? — Az már az én dolgom, amibe ne ártsd magad. Hanem téged sajnállak, mert még gyerek vagy és onnan még a te csalafinta eszeddel sem vágod ki magad. Eredj vissza Csehrinyre, onnan pedig Lubniére. Rzsendzian a füle tövét vakarta. — Tekintetes uram, hát szó sincs róla, félni félek a haláltól, mert aki nem fél tőle, Istent sem féli; hanem ha a tekintetes úr a saját jószántából megyen a halálba, nem az én bűnöm lesz, mert én csak legény vagyok, hanem a tekintetes űré, gazdámé. Én bizony nem hagyom el a tekintetes urat, mert nem vagyok paraszt, hanem nemes ember, ha mindjárt szegény ördög is vagyok... — Tudtam, hogy derék fiú vagy, de mégis azt mondom neked, ha nem mégy jószántadból, hát rád parancsolok. — Már pedig én nem megyek, még ha a tekintetes úr mindjárt agyon is sújt. Mit gondol a tekintetes úr, Júdás vagyok én, hogy akkor hagyjam el, amikor bajban van?! Rzsendzian kezét arcához emelte és hangos zokogásban tört ki. Szkzsetuszki látta, hogy így nem boldogul vele, keményen ráparancsolni pedig még sem akart, mert sajnálta. ---oldaltörés--- — Ide figyelj ! — kezdte. — Segítségemre amúgy sem lehetsz, én meg szépszerével amúgy sem hajtom fejem a pallos alá, te pedig olyan levéllel mégy Rozlogra, amelyre nagyobb súlyt helyezek még az életemnél is. Megmondod a hercegnének meg a hercegeknek, hogy halogatás nélkül vigyék Lubniére a kisasszonyt, mert másként a lázadás ott éri őket és magad is ügyelsz, hogy csakugyan útra keljenek. Fontos küldetés ez, baráthoz, nem legényhez méltó. — Küldjön más valakit a tekintetes úr, levéllel odajut bárki. — Elment az eszed? Hát van nekem itt bizalmas emberem? Ismétlem, ha kétszer is megmentenéd az életemet, akkor rém tennél olyan szolgálatot nekem, mert csupa gyötrelem az életem, ha arra gondolok, hogy ott mi történhetik. — Isten neki, látom, hogy mennem kell, de úgy bánkódom a tekintetes úr miatt, hogy még akkor sem vigasztalódnám meg, ha azt a pettyes övét is nekem ajándékozná. — Tied lesz az öv, csak ügyesen intézd a dolgot. — Nem kell még az öv sem, csak azt engedje meg a tekintetes úr, hogy vele tartsak. — Holnap mégy a csajkával, amelyet Grodzicki úr Csehrinyre küld s onnan pihenés és halogatás nélkül menj Rozlogra. Ne szólj egy árva szót sem, hogy engem veszedelem fenyeget, csak kérd őket, menjenek Lubniére akár lóháton is, akár minden holmi nélkül is. Itt az útravaló, a leveleket megírom egyszeribe. Rzsendzián gazdája lábához borult. — Hadnagy úr, hát ne lássam többé? — Lesz, ahogy Isten rendeli! — felelte a tiszthelyettes felemelve hívséges legényét.— Hanem Rozlogon vidám arcot mutass ! No, eredj most aludni. ---oldaltörés--- Az éjtszaka hátralévő részét Szkzsetuszki levélírással és buzgó imádkozással töltötte, mely utóbbi enyhülést nyújtott neki. Közben derengeni kezdett. Nemsokára felhangzott az ébresztő és csakhamar benyitott Grodzicki is. — Tiszthelyettes uram, a csajkák készen vannak. — Én is készen vagyok, — felelte nyugodtan Szkzsetuszki. X. A csajkák fürgén siklottak tova a vizen. A víz nagy volt s így a vízesések nem igen jártak veszedelemmel. A legtöbbjén szerencsésen átsiklottak, imitt-amott ugyan reccsentek a csónakok, de csaképenhogy érintették a víz alatt rejtőzősziklákat, bajuk nem esett. Végre megpillantották a szörnyűséges nyenaszici örvényeket. Itt már ki kellett szállni és a parton vontatni a csajkákat. Kemény, fáradtságos munka volt ez. Szerencsére a parton temérdek tönk hevert — nyilván csónakjaikat átvontató hajósok hagyták ott — ezekre föltették a csajkákat és tologatták. Az egész környéken egy árva lélek sem mutatkozott, a folyón egyetlen csajka sem s a csöndet csak a hullámok csapkodása zavarta. A csajkák átvontatása csaknem egész napig tartott s mire a tiszthelyettes ismét csónakba szállt, a nap már leáldozóban volt. A következő vízeséseket baj nélkül tiszták át, mert a víz teljesen elborította a sziklákat, s végre a csöndes nizsi vizekre eveztek ki, ahonnan Sics már nem esett messze. Hanem a tiszthelyettes éjtszakának idején nem akart abba a labirintusba behatolni s ezért úgy határozta, hogy az éjtszakát Chortica szigetén tölti. ---oldaltörés--- Aztán valami záporozsi emberrel is szeretett volna találkozni, akivel tudathatta volna, hogy követ gyanánt érkezik az atamanhoz. Chortica azonban teljesen elhagyatottnak látszott, ami nem kis mértékben csodálatba ejtette, mert Grodzicki azt mondta volt, hogy ott kozákhelyőrség áll a tatár zavargások megakadályozása céljából. A tiszthelyettes néhány emberrel el is indult, hogy kifürkéssze a szigetet, hanem az egészet nem járhatta be, mert hosszabb volt egy mértföldnél és közben ráesteledett. A csajkákat kivonták a partra és tüzet raktak, hogy távoltartsák a szúnyogokat. Az éjtszaka jórésze nyugodtan telt el. A katonák és a hajósok elszenderedtek, csak az őrök virrasz-tottak s velük a tiszthelyettes is, mert álmatlanság gyötörte és nem birt aludni. Olyasfélét is érzett, mintha láz emésztené. Minduntalan lépteket vélt hallani a sziget belseje felől, majd meg különös, mekegésszerű hangokat. De nem vetett ügyet rá, azt hitte, a füle káprázik. Már virradatfelé volt, mikor egyszerre csak egy homályos alak állt meg előtte. Az egyik őrszem volt. — Tiszthelyettes úr, jönnek! — jelentette. — Kicsodák? — Alighanem a nizsbeliek, vannak vagy negyvenen. — Ez nem sok. Rendben van. Keltsd fel az embereket és élesszétek fel a tüzet! A katonák tüstént talpon termettek. A tűz fellobogott, és megvilágította a tiszthelyettes csajkáit és maroknyi csapatát. Ezalatt már jól ki lehetett venni a közelgő embercsoport egyenetlen lépteit s valaki egyszerre csak fenyegető hangon kiáltotta: — Ki az ott a parton? ---oldaltörés--- — Kik vagytok ti? — kiáltotta vissza a strázsamester. — Felelj, mert pisztollyal kérdezlek ! — Visnyoviecki Jeremiás herceg ő nagyságának követe a kozákatamanhoz! — kiáltotta harsány hangon a strázsamester. A hangok elhallgattak a csoportban ; nyilván tanakodtak amott, hogy mitévők legyenek. — Jöjjetek közelebb ! — kiáltotta a strázsamester. — Ne féljetek, követet nem bánt senki! Ismét léptek hallatszottak és csakhamar embercsoport bontakozott ki a homályból. A tiszthelyettes első pillanatra felismerte, hogy nagyrészük tatár, kozák alig néhány volt köztük. Élükön óriás termetű, rémületet gerjesztő, élemedett záporozsi állt, aki a tűzhöz közeledve, kérdezte : — Melyik itt a követ? Erős pálinkabűz áradt tőle, nyilván ittas volt. — Melyik a követ? — ismételte. — Én vagyok! — felelte büszkén Szkzsetuszki. - Te? — Micsoda, hát cimborád vagyok én, hogy tegezel? — Nem tudod, paraszt — szólt rá a strázsamester — hogy így kell mondani: tekintetes követ úr! — Pusztuljatok, pokolfajzatai I Mit akartok ti az atamantól. — Nem tartozik rád. Hanem azt tudd meg, hogy a fejeddel játszol, ha utamat állód ! Erre egy másik kozák lépett előbbre. z — Az ataman parancsából vagyunk itt — mondotta — hogy senki a polyákoktól ide ne jöhessen, mert aki jön, azt elfogjuk és az atamanhoz visszük. — Én követ vagyok, engem nem fogtok el. — El bizony, mert ez a parancs. ---oldaltörés--- — Tudod-e, paraszt, mi a követ? Tudod-e, kit képviselek? Ekkor beleszólt a vén óriás. — Elviszem a követet, de a szakállánál fogvást. Igv ni! És a tiszthelyettes szakálla felé nyúlt. Hanem abban a pillanatban feljajdult és mintha villám sújtotta volna, elvágódott. A tiszthelyettes csákányával széthasította a fejét. — Üsd, vágd ! — üvöltötték a csoportban. A hercegi katonák vezérük segítségére siettek, pisztolyok dördültek el s a rettentő ordítozás összeolvadt a kardok csattogásával. Rendetlen harc támadt. A kavarodásban eltiporták a tüzet s a vias-kodókra sötétség borult. Csakhamar úgy összegabalyodtak, hogy már csak a kések, az öklök, sőt a fogak pótolták a szablyákat. Egyszerre csak a sziget mélyéből kiáltozás, ordítozás hallatszott; a támadók segítséget kaptak. Még egy pillanat, és már későn értek volna oda, mert a fegyelmezett katonák már-már felülkerekedtek. — A csajkákba! — kiáltotta mennydörgő hangon a tiszthelyettes. A csapat szempillantás alatt teljesítette a parancsot. Szerencsétlenségükre azonban túlságosan kivontatták volt a csajkákat és egyszeribe nem bírták a vízre bocsátani őket. Az ellenség dühödten a part felé rontott. — Tüzelj ! — vezényelte Szkzsetuszki. A muskéták sortüze tüstént feltartóztatta a támadókat ; összezavarodtak és rendetlenül, egymás-hegyin-hátán vonultak vissza. Csak nehány fet-rengö alak maradt ott. A hajósok a katonák támogatásával nekifeszítették a földnek az evezőlapátokat, hogy a csajká ---oldaltörés--- kát elmozdítsák, de minden erőfeszítésük hiábavaló volt. Az ellenség messziről támadott. A golyók csapkodták a vizet, a nyílvesszők fütyültek. A tatárok allahozása, a kozákok «üsd, vágd» kiáltásai közben, egyre gyakrabban hangzott fel Szkzsetuszki nyugodt szava: — Tüzelj! A hajnali derengés halványan megvilágította a harcot. A sziget felől a puskázó kozákok és nyilazó tatárok tömege látszott, a parton a két csónak, melyekről füst szállott fel s melyeken folytonosan lövések villantak. A harcolók közt elterülő téren több holttest feküdt elnyultan, békésen. Szkzsetuszki az egyik csónakban állt büszkén, nyugodtan, kezében a hadnagyi buzogánnyal és hajadonfővel, mert egy nyílvessző elvitte süvegét. A strázsamester hozzáközeledett és halk hangon jelentette: — Tiszthelyettes úr, nem bírjuk, túlsokan vannak ! Hanem a tiszthelyettes már csak azzal törődött, hogy követi méltóságát ne érje megalázás, hogy ne dicstelen módon haljon meg. És míg katonái fedezékfélét csináltak maguknak a csónakokban levő zsákokból és úgy pusztították az ellenséget, ő ott állt láthatóan, kitéve golyónak, nyílnak. — Helyes! — mondotta. — Meghalunk mind egy szálig. — Meghalunk ! — kiáltották katonái. — Tüzelj ! És a csajkáról újra füstfelhő szállt föl. A sziget belsejéből újabb tömegek nyomultak elő. A támadók két félre oszlottak ; az egyik tüzelt, a másik, mintegy kétszáz kozák és tatár, az alkalmas pillanatot leste a rohamra. És egyszersmind négy csónak ---oldaltörés--- bújt ki a nádasból, hogy hátulról és oldalt támadjanak a tiszthelyettesre. Már megvirradt egészen. Csak a füst húzódott szét a mozdulatlan levegőben és lebegett a harcolók fölött. A tiszthelyettes húsz katonáját a csónakoknak irányította, ezért a sziget felől támadók ellen jelentékenyen gyöngült a tüzelés. Ezek mintha épen csak erre vártak volna. A strázsamester ismét a tiszthelyetteshez közeledett. — A tatárok a foguk közé kapják a handzsáro-kat — mondta — mindjárt nekünk rontanak. Csakugyan vagy háromszáz tatár rohamra készülődött s velük egy csoport kaszás kozák is. Már a négy csónak is lövőtávolba ért. Már onnan is füst emelkedett s a golyók, akár a jégeső, potyogtak, zúdultak a tiszthelyettes embereire. Negyedórába sem telt és a katonák fele elesett. A többi azonban elkeseredetten védekezett. Egyszerre csak rettentő ordítás reszkettette meg a levegőt. A tatárok rohamra mentek. A rohanó tömeg okozta légáramlat eloszlatta a füstöt s ekkor láthatóvá vált a tiszthelyettes két csajkája, melyre a tatárok tömege úgy vetette magát, akár farkasfalka az elhullott lóra. A tömeg tolongott, ágaskodott, üvöltött, szinte úgy látszott, önönmagával viaskodik. Már csak néhány katona állott ellent, középütt meg Szkzsetuszki állt, arca véres volt, de dühösen védekezett. Vállába egy nyíl fúródott. Alakja kimagaslott a körülötte tolongó tömegből, kardja meg úgy járt, akár a villám. A strázsamester meg egy legény jobbról-balról védte őt s ez elől a veszedelmes hármas elől a támadó tömeg rémülten hőkölt vissza. — Élve fogjátok el őket! — kiáltották hátulról és ---oldaltörés--- szorították a rémüldözőket. — Adjátok meg magatokat ! Szkzsetuszki azonban csak Istennek adta meg magát, mert elsápadt, megingott és elvágódott. A strázsamester kétségbeesetten felordított, de csakhamar elesett ő is. A támadók ellepték a két csónakot... XI. Sicsnek Hasszán basa külvárosában, a súlyra és mértékre ügyelő hadi kantarzsej házában az asztalnál két záporozsi ült, iddogálva a kölespálinkából, amit a középre kitett dézsából merítgettek. Az egyik Zachar Fülöp volt, a kantarzsej, már szinte aggastyán, a másik Tatarcsuk Antal, a csehrinyi kozák-helyőrségparancsnoka, negyven körüli, tagbaszakadt férfiú szilaj kifejezésit ábrázattal és ferde, tatáros vágású szemmel. Halkan beszélgettek, mintha attól tartottak volna, hogy valaki meg találja lesni őket. — Tehát ma? — kérdezte a kantarzsej. — Alighanem egyszeribe — felelte Tatarcsuk — csak a kapitányt várják és Tuhaj bejt, aki magával, Chmielnyckivel ment Bazavlukra, mert a tatár sereg ott van. A társaság már összegyülekezett az udvaron, a kapitányok meg alkonyat felé tanácskozásra gyűlnek. Mire az est leszáll, mindent tudunk. — Hm, rosszul is sülhet el a dolog! — dünnyögte az öreg Zachar. — Mondd, kantarzsej, te láttad, hogy hozzám is volt irás ? — Persze, hogy láttam, mert magam vittem a leveleket a kapitányhoz, én meg írástudó ember vagyok. Három írást találtak a pólyáknál; az egyik ---oldaltörés--- a kapitánynak szólt, a másik neked, a harmadik a fiatal Barabásnak. Már mindenki tud róla. — És ki írta? Nem tudod? — A kapitánynak a herceg írt, mert a levélen rajta volt a pecsét, ám, hogy nektek kicsoda, nem tudni. — Szent Isten! — Ha a levélben nem neveznek nyíltan a po-lyákok barátjának, nem lesz semmi az egészből. — Szent Isten ! — ismételte Tatarcsuk. — Úgy látszik, ludas vagy. — Nem vagyok ludas semmiben sem. — Lehet, hogy a kapitány eltünteti mind a három levelet, mert hozzá épúgy írtak, mint hozzátok. — Lehet. — Hanem ha ludasnak tudod magad, úgy... Itt az öreg kantarzsej még inkább halkította szavát: — Menekülj ! — Hogyan ? És hová ? — kérdezte nyugtalanul Tatarcsuk. — A kapitány őrséget állított ki minden szigetre, hogy senki se bírjon átszökni a polyákok-hoz, Bazavlukot meg a tatárok őrzik. Hal sem siklik keresztül, madár sem röppen át. — Hát akkor búj el itt Sicsen. — Megtalálnak. Legfeljebb, ha te rejtenél el a bazárban a hordók közt? Hiszen rokonok vagyunk ! — Még édestestvéremet se rejteném el. Ha félsz a haláltól, idd le magad, részegen meg se érzed. — Talán nincs semmi a levelekben? — Talán... — Baj, baj ! — mondta Tatarcsuk. — Nem érzem magam ludasnak semmiben sem. Én jó kozák vagyok, ellensége a polyákoknak. De ha semmi sincs is a levelekben, az ördög tudhatja, mit mond ---oldaltörés--- az a pólyák a tanács előtt? Romlásba dönthet egyetlen szavával. — Kemény legény az, nem mond ő semmit. — Voltál nála? — Voltam. Sebeit megkentem faggyúval és pálinkát töltöttem a szájába. Felépül. Kemény legény. Azt mondják, úgy aprította a tatárokat. Chorticán, akár a répát. A pólyák felől nyugodt lehetsz. A további beszélgetést félbeszakította a dobok komor pergése, mely a laktanyaudvar felől hallatszott. Tatarcsuk összerezzent és felugrott. Arca és mozdulatai roppant nyugtalanságot árultak el. — A tanácskozásra szólítanak — mondotta, levegő után kapkodva. — Szent Isten ! Te, Fülöp, egy szót se arról, amit itt beszéltünk. Szent Isten! És felkapta a dézsát, ajkához emelte és ivott, ivott, mintha csak erőnek erejével holtra akarta volna leinni magát. — Menjünk I — mondta a kantarzsej. És elindultak. A Hasszán basa külvárost csak a sánc választotta el a laktanyaudvartól. A dobszóra bezárták a boltokat és csapszékeket és mindenki a laktanyaudvarba sietett, ahol a tanácskozás szokott végbemenni. Zachar és Tatarcsuk a többivel tartott, utóbbi azonban húzódozott, kelletlenül ment, úgy hogy a tömeg megelőzte őket. Arcán mindnagyobb nyugtalanság tükröződött. Végre keresztülhaladtak az árok hídján, aztán a kapun és a védett, tágas udvarra jutottak, melyet faházak, amolyan kozáklaktanyák vettek körül. Az udvar egyik szögletében állt a tanácsház, amelyben az atamanok összeültek a vezér elnöklete alatt, a tömeg pedig, az úgynevezett «társaság», a szabad ég alatt tanácskozott, minduntalan deputációt menesztve az elüljárókhoz, hébe-korba azonban ---oldaltörés--- behatolt a tanácsházba, és terrorizálta a tanácskozókat. Az udvaron már roppant tömeg csoportosult, mert a főataman összevonta volt a kozákokat a szigetekről, a folyó mentéről, a társaság ennélfogva nagyobb számú volt, mint rendes körülmények között. Meggyujtottak néhány szurkos hordót is, mert a nap már leáldozóban volt s imitt-amott pálinkás hordók álltak, melyeknek az volt a rendeltetésük, hogy energikusabbá tegyék a tanácskozást. A rendet fütykösök és pisztolyok segítségével az eszaulok tartották fenn. Zachar és Tatarcsuk egyenesen a tanácsházba mentek, mert joguk volt helyet foglalni az elöljárók sorában. A tanácsházban csak egy kis asztal állt, melynél az Íródeák ült. A többiek helye a fal mellett volt. De ebben a pillanatban még nem foglalták el a helyüket. A főataman nagy léptekkel fel és alájárkált a szobában, a többiek, kisebb csoportokban álldogálva beszélgettek s csak hébe-korba hangzott fel egy-egy hangosabb szitok. Tatarcsuk észrevette, hogy ismerősei, sőt barátai is úgy tesznek, mintha nem is látnák, ezért egyenesen a fiatal Barabáshoz ment, aki többé-kevésbbé hasonló helyzetben volt. Egyesek megvetően mérték végig őket, amivel a fiatal Barabás nem sokat törődött, mert sejtelme sem volt, hogy miről lesz szó. Rendkívül szép és rendkívül erős ember volt és egyedül ennek a nem mindennapi erejének köszönhette rangját, mert egyébként híres volt együgy őségéről. Nem is nevezték másként, csak «együgyű ataman»-nak. — Ha egy kicsit várunk, még tán kővel a nyakunkon vízbe kerülünk — súgta neki Tatarcsuk. — Miért? — kérdezte Barabás. — Hát a levelekről nem tudsz? — Micsoda levelekről? Talán én írtam azokat? Tűazel-vassal. I. 8 ---oldaltörés--- — Nézd csak, milyen görbeszemmel néznek reánk. — Ha kupánteremtem valamelyiket, majd nem néz, mert kifolyik a szeme. Kívülről nagy kiabálás hallatszott, ami azt jelentette, hogy történt valami. Az ajtó kitárult és Chmielnyicki lépett be Tuhaj bej társaságában. Őket üdvözölték ekként. Néhány hónapja még roppant gyűlölték Tuhaj bejt, most pedig láttára süvegüket hajigálták a levegőbe, lévén ő Chmielnyicki mellett a legnépszerűbb ember egész Záporozsén. Elsőnek Tuhaj bej lépett a szobába, utána jött Chmielnyicki vezéri pálcával a kezében, mint a záporozni had főkapitánya. E méltóságot azóta viselte, amióta Krímből visszatért a kán segítségének ígéretével. A tömeg akkor a karjára kapta és kifosztván a hadi kincstárt, elébe rakták a főkapitányi jelvényeket: a vezéri pálcát, a zászlót meg a pecsétet. És azóta meglehetős átalakuláson is esett át. Látnivaló volt, hogy magában egyesíti az egész Záporozse rettentő erejét. Már nem a megbántott Chmielnyicki volt, aki Sicsre szökött a Vad Mezőkön át, ez már Chmielnyicki volt, a főkapitány, a véres szellem, az óriás, aki sérelmét milliókon torolja meg. A bilincseket azonban nem zúzta szét, hanem csak újabbakat, súlyosabbakat rakott fel. Látnivaló volt ez Tuhaj bejhez való viszonyán. A vazallus és hű-bérúr viszonya volt ez. De hát ennek így kellett lennie. Chmielnyicki a kozákság előtt való minden hitelét a tatároknak és a kán kegyének köszönhette és ennek a kegynek a megtestesítője a szilaj, vad Tuhaj bej volt. És Chmielnyicki értette a módját, hogy büszkeségét, mely majd szétvetette a keblét, összhangzásba hozza az alázatossággal, ép úgy, mint a bátorságot a ravaszsággal. Oroszlán volt ő és róka, sas és kígyó. A kozákság fennállása óta ---oldaltörés--- először esett, hogy a tatárt úrként fogadták Sicsen, de hát elkövetkeztek ilyen idők is. A tanácskozás megkezdődött. Tuhaj bej letelepedett a szoba közepén jókora bőrrakásra és maga alá húzván lábát, napraforgómagot rágicsált, amelynek héját szanaszét köpdöste. Jobboldalt Chmielnyicki ült, balfelől a főataman, a többiek odébb, a fal mentén. Csönd támadt, csak kívülről hallatszott a szabad ég alatt tanácskozó «társaság» zsivaja, mely hasonlatos volt a vihar zúgásához. — Urak! — kezdte; Chmielnyicki. — A felséges krimi cár kegyelméből, hajlandóságából és «diskréció-jából», felséges urunk, László király engedelmével-és a vitéz záporozsi had jóvoltából megbosszulni megyünk a mi rettentő sérelmeinket, melyeket kere-resztényi módon tűrtünk, amíg lehetett, a csalfa polyákoktól, a komiszárusoktól, a sztarosztáktól, az egész nemesi rendtől meg a zsidóktól. Amely sérelmek miatt ti, urak és az egész záporozsi had sok-sok könnyűt ontott és nekem azért adtátok a vezéri pálcát, hogy annál hathatósabban szót emelhessek a mi ártatlanságunk és az egész had ártatlansága mellett. Amit én az urak nagy kegyének vévén, a felséges cár segedelmét kértem és meg is kaptam. És ekként készülődve, ugyancsak megszomorodott szivem, amint hallottam, hogy közöttünk árulók is akadhatnak, akik a csalfa polyákokkal érintkezésbe lépnek és tudósítják őket a mi készülődésünkről, ami, ha csakugyan úgy van, meg kell, hogy toroltassék az urak akarata és diskréciója szerint. Arra kérünk tehát, hallgassátok meg a leveleket, amelyeket a mi ellenségünk, Visnyoviecki herceg követe hozott, aki nem követ, hanem kém, mert a mi készülődésünket és a mi barátunk, Tuhaj bej hajlandóságát akarta kifürkészni. ítéljetek, urak, fölötte, valamint azok fölött, akikhez leveleket ho ---oldaltörés--- zott, amiről a főataman, mint az én, Tuhaj bej és az egész had hívséges barátja, egyszeribe tudósított. Chmielnyicki elhallgatott. A zsivaj kívül mindinkább fokozódott, az Íródeák tehát felállt és elsőnek a főatamanhoz intézett levelet olvasta fel, mely ekként kezdődött: «Mi, Isten kegyelméből Lubnie hercege, rusznyák vajda stb.» A levél tisztára hivatalos volt. A herceg tudomást szerezve, hogy a hadat az őrhelyekről összevonják, kérdést intézett az atamanhoz, való-e ez s egyszersmind felszólította, hagyja abba a keresztény országok békessége okából. Chmielnyickit pedig, ha Sicset lázítaná, adja át a komiszárusoknak. A második levelet Grodzicki intézte az atamanhoz, a harmadikat és negyediket Zacvilichovszki az öreg cserkaszi ezereskapitány Ta-tarcsukhoz és Barabáshoz. Egyikben sem foglaltatott semmi olyas, ami gyanút vethetett volna arra, akinek szólt. Tatarcsuk megkönnyebbülten lélekzett fel. — Mit szóltok, urak, emez Írásokhoz? — kérdezte Chmielnyicki. A kozákok hallgattak. A tanácskozás mindig ily módon kezdődött, mert a pálinka ekkor még nem szállt a fejükbe. Egyik sem akart elsőnek felszólalni. Mint egyszerű, de ravasz emberek főleg azért lapultak, nehogy holmi ostobaságot kibökve, kacagjanak rajtuk. — A főataman a mi testvérünk, — folytatta Chmielnyicki.—Én úgy hiszek a főatamannak, mint a tulajdon lelkemnek és aki mást mond, áruló. Az ataman régi cimboránk és jó katona. És felállott és megcsókolta a főatamant. / — Urak — mondotta erre a főataman — én összevonom a hadat, a főkapitány meg vezesse. Ami pedig a követet illeti, ha hozzám küldték, az enyém, ha pedig az enyém, nektek ajándékozom. — Ti, deputátos urak — mondotta erre Chmiel- ---oldaltörés--- nyicki — hajtsatok fejet az ataman előtt, mert ő igaz ember és menjetek, mondjátok meg a «társaság»-nak, hogy ha itt áruló van, hát nem ő az. Mondjátok, hogy ő a legkülönb valamennyiünk között... A deputátus urak meghajtották magukat először Tuhaj bej előtt, aki az egész idő alatt a legnagyobb közömbösséggel rágicsálta a napraforgómagokat, majd Chmielnyicki, végül a főataman előtt és kimentek. És csakhamar éktelen ordítás jelezte, hogy a deputáció teljesítette a megbízást. A deputáció visszajött és letelepedett a sarokba. — Urak ! — kezdte ismét Chmielnyicki, mihelyst a hangos «társaság» kissé lecsendesült. — Ti bölcsen ítéltetek, hogy az ataman igaz ember. De ha az ataman nem áruló, akkor ki az áruló? Kinek vannak barátai a polyákoknál, kivel cimboráinak, kinek irkáinak leveleket? Kinek ajánlják a követet? Ki az áruló? Chmielnyicki mind emelkedettebb hangon szólt és vésztjóslóan nézett Tatarcsuk és Barabás felé, mintha csak jelezni akarta volna, kik az árulók. A szobában susogás támadt, egyik-másik egész hangosan kiáltotta : Barabás és Tatarcsuk ! Többen felálltak, a deputáció irányából pedig ez a kiáltás hallatszott: «Halál rájuk !» Tatarcsuk elsápadt, a fiatal Barabás pedig bámuló szemmel nézte, mi történik. Lanyha elméje ugyancsak erőlködött, hogy megértse, mivel is vádolják? Végre így szólt: — A kutya ugyan nem jut konchoz ! És kacagni kezdett, mint egy eszelős, mire a tanácskozók nagy része szintén kacagott anélkül, hogy tudták volna, miért. Kívül a zsivaj mind nagyobb lett, nyilván a pálinka már hatni kezdett. ---oldaltörés--- Ekkor Tatarcsuk felállt és Chmielnyickihez fordulva mondotta: — Mit vétettem én kegyelmednek, főkapitány uram, hogy életemre tör? Zacvilichovszki komiszárus levelet írt nekem, hát aztán? A herceg is írt a főatamannak. Kézhez kaptam én a levelet? Nem ! És ha kézhez is kapom, mit csináltam volna? Elmentem volna az íródeákhoz és elolvastattam volna, mert én sem nem irok, sem nem olvasok. És ti mindig tudtátok volna, mi van a levélben. A pólyáknak én színét se láttam. így hát áruló volnék én? Hej, testvérek, Tatarcsuk veletek járt a Krímben, veletek járt Havasalföldön, veletek járt Szmolenszknél, veletek koplalt, veletek ontotta vérét, így hát ő nem pólyák, nem áruló, hanem kozák, testvéretek és ha a főkapitány az élete ellen tör, hát mondja meg, miért, mit vétettem neki, mivel vétkeztem?! És ti, testvérek, ítéljetek igazságosan ! — Tatarcsuk jó kozák ! Tatarcsuk igaz ember ! — hangzott innen is, onnan is. — Te, Tatarcsuk, jó kozák vagy — mondta Chmielnyicki — és én nem török ellened, mert te pajtásom vagy és nem pólyák, hanem kozák, a mi testvérünk. Ha az áruló pólyák volna, nem szomorkodnám és nem sírnék, de ha az áruló kozák, az én bajtársam, fáj a szivem. Ha Krímben, Havasalföldön, Szmolenszknél jártál, bűnöd, hogy mostazáporozsi had készülődését el akartad árulni a polyákoknak, csak annál súlyosabb! Azt írták neked, járj a kezére mindenben, amit csak kíván és mondjátok, urak, mit kívánhatna a pólyák? Vájjon nem az én halálomat meg a mi barátunkét, Tuhaj bejét? Nem a pusztulását, romlását a zápo-rozsi hadnak? Bizony, nagy a te bűnöd, Tatarcsuk ! És Barabásnak a nagybátyja írt, a cserkaszi ezeres- ---oldaltörés--- kapitány, a polyákok cimborája, Csaplinyszki cimborája, aki magánál tartogatta a privilégiumokat, hogy a had meg ne kaphassa. Bűnösök vagytok mindaketten és kérjétek az atamanok irgalmát és én veletek kérem, noha a bűnötök súlyos! Künn mintha már vihar tombolt volna. A társaság tudni akarta, mi történik a tanácskozószobában és újabb deputációt küldött be. Tatarcsuk látta, hogy elveszett. Most emlékezetébe ötlött, hogy egy hete az atamanok gyűlésén szót emelt, ne adják a vezéri pálcát Chmielnyicki-nek és ne szövetkezzenek a tatárral. A hideg verejték kiült a homlokára: megértette, hogy nincs menekülés. Ámde Tatarcsuk nem akart meghalni. Nem ijedt volna ő meg a szablyától, a golyótól, sőt még a karótól sem, de az olyan halál, amilyen rá várt, megrémítette minden porcikájában. Ahogy egy pillanatra csend támadt Chmielnyicki szavai után, kétségbeesetten kiáltotta: — Krisztus nevére kérlek, bajtársak, ne pusztítsatok el ártatlant! Én nem láttam a polyákot, én nem beszéltem vele! Irgalmazzatok, testvérek! Esküszöm Krisztusra, a szent Szűzre, szent Miklósra, hogy ártatlan lelket pusztíttok el! — Hozzátok be a polyákot! — kiáltotta a kan-tarzsej. — A polyákot ide, a polyákot! — kiáltották többen. Kavarodás támadt. Egyesek a benyílóba rontottak, amelyben a foglyot őrizték, mások fenyegetően Tatarcsukhoz és Barabáshoz közeledtek. Elsőnek Hladki, a mirgorodi ataman kiáltotta el magát: «halál rájuk!», Csarnota pedig az ajtóhoz ugrott, feltárta és kikiáltotta: — Urak! Tatarcsuk áruló, Barabás áruló, halál rájuk! ---oldaltörés--- A tömeg rémes üvöltéssel felelt. Irtóztató kavarodás támadt. A kozákok felugráltak s egyesek kiáltották : «a polyákot! a polyákot!» mások meg csillapítani igyekeztek, közben azonban a tömeg betódult a szobába. «Halál rájuk ! Halál rájuk !» — kiáltották. — «Az udvarra velük! Üsd, vágd!» Ésszáz kéz nyúlt a szerencsétlen áldozatok után. Tatarcsuk csak kétségbeesetten jajveszékelt, de a fiatal Barabás iszonyú erővel védekezett. Végtére megértette, hogy meg akarják gyilkolni és kétségbeesés, düh ült ki arcára, habzó szájából állati üvöltés tört elő. Kétszer rántotta ki magát a támadók kezéből és kétszer markolták meg karjánál, mellénél, szakáidnál, üstökénél; rugdalódzott, ütött, harapott, üvöltött. Ruháját letépték, üstökét kirántották, szemét kiütötték s végre a falhoz szorították és eltörték a kezét. Erre elvágódott. Megragadták a lábánál fogva és Tatarcsukkal együtt kivonszolták az udvarra. És ott a szurkos hordók lángja fényénél kezdődött csak az igazi egzekúció. Néhány ezer ember vetette magát a szerencsétlen elitéltekre és rémes üvöltéssel darabokra tépte őket... A tanácskozószobában meg, hogy a két áldozatot kihurcolták, csend támadt, az atamanok elfoglalták helyüket. A benyílóból kihozták a foglyot. A kandallóban a tűz kialvófélben volt s a homályban csak magas, büszkén kiegyenesedett alakját látták, arcát nem. Hladki egy csomó szurkos fát vetett a tűzre, a láng csakhamar fellobogott és megvilágította a fogoly arcát. Chmielnyicki, amint megpillantotta őt, összerezzent. — A fogoly Szkzsetuszki volt. Tuhaj bej kiköpte a napraforgómag héját és odaszólt Chmielnyickihez: — Én ismerem ezt a polyákot, a Krímben járt. — Halál rá ! — kiáltotta Hladki. — Halál rá ! — ismételte Csarnota. ---oldaltörés--- Chmielnyicki már erőt vett magán. Csak rátekintett Hladkira, meg Csarnotára és mindaketten elhallgattak e tekintet hatása alatt. — Én is ismerem — mondta aztán. — Hová való vagy? — kérdezte a főataman Szkzsetuszkit. — Követségben jöttem hozzád, főataman és útközben Chorticán zsiványok támadtak meg, megölték embereimet, engem megsebesítettek, becsméreltek és fogolyként hurcoltak ide, nem törődve követi méltóságommal, amit majd gazdám, Vis-nyoviecki Jeremiás herceg ő nagysága számon kér tőled, főataman. — És miért mutattad ki a fogad fehérét? Miért sújtottad halálra kozákomat? Miért vágtál le négyannyit, ahányan ti együttvéve voltatok? Azért jöttél, hogy készülődésünket kifürkészd és a pólyátokat tudósítsd? A záporozsi had árulóinak vittél leveleket, hogy együtt kovácsoljátok a romlását az egész hadnak. Eezért nem mint követet fogadunk, hanem mint árulót és igazságosan megbüntetünk. — Tévedsz, főataman és kegyelmed is, maga csinálta főkapitány — mondta a tiszthelyettes Chmielnyickihez fordulva. — Azt tettem, amit minden követ tesz, aki idegenbe menve, ajánlólevelekkel látja el magát. A herceg Írásával nem azért készültem ide, hogy pusztulástokat kovácsoljam, hanem hogy megóvjalak, visszatartsalak benneteket olyan lépéstől, mely a köztársaságot veszedelmes paroxiszmusba, benneteket meg az egész záporozsi haddal a végpusztulásba dönthet. Ki ellen emelitek ti istentelen kezeteket? Ki ellen szövetkeztek ti a pogánnyal, ti, akik a kereszténység védelmezőinek mondjátok magatokat? A király ellen, a nemesi rend ellen, az egész köztársaság ellen. Ti vagytok árulók, nem én és mondom nektek, ---oldaltörés--- törüljétek le bűneiteket alázatossággal és engedelmességgel, mert jaj nektek ! Gondoljátok meg, hogy a köztársaság patientiája?? már fogytán van és a pallos már a fejetek fölött függ! — Hazudsz, hogy kivágd magad, hogy elkerüljed a halált! — kiáltotta a főataman. — De nem szabadulsz, hiába kertelsz! A többi ataman csikorgatta fogait és csörtette kardját, Szkzsetuszki ellenben még büszkébben szegte hátra fejét. — Ne gondold — mondotta, — hogy félek a meg-halástól, hogy védem életemet, vagy hogy ártatlanságomat akarom igazolni előttetek. Nemes ember vagyok, fölöttem csak nemes emberek ítélhetnek s itt nem biráim előtt állok, hanem gyilkosaim előtt, nem nemesek, hanem parasztok előtt és jól tudom, hogy a halál vár rám. Előttem a kínszenvedés és a halál, de mögöttem az egész köztársaság, reszkessetek bosszúja elől! És a büszke alak, a büszke szó, a köztársaság említése mély hatást gyakorolt. Az atamanok egymásra néztek és hallgattak. Pillanatig úgy rémlett nekik, nem fogoly, aki előttük áll, hanem a hatalmas nemzet félelmetes követe. — Kemény legény ! — dünnyögte Tuhaj bej. — Kemény legény! — ismételte Chmielnyicki. Az ajtó döngetése félbeszakította a kihallgatást. Az udvaron az egzekució véget ért s a «társaság» új deputációt küldött be. Néhány részeg kozák rontott a szobába. Megálltak az ajtónál, kinyújtották véráztatta kezüket és egyikük így szólt: — A társaság köszönti az elüljáró urakat — itt valamennyien mélyen meghajtották magukat — és kéri, adják ki ezt a polyákot, hadd mulasson vele egy cseppet, mint ahogy Barabással meg Tatarcsukkal elmulatott. ---oldaltörés--- — Kiadni nekik a polyákot! — kiáltotta Csar-nota. — Nem adjuk ki! — kiáltották mások. — Várjanak ! ö követ.! — Halál rá ! — hangzott innen is, onnan is. Majd elhallgattak mindannyian és várták, mit mond a főataman és Chmielnyicki. — A társaság kéri a polyákot, de ha nem adják, hát maga veszi el! — fenyegetődztek a deputátusok. Úgy látszott, Szkzsetuszki menthetetlenül elveszett. De ekkor Chmielnyicki Tuhaj bejhez hajolt. — A te foglyod — súgta — a tatárok fogták el, tehát a tied. Csak nem engeded, hogy elhurcolják? Ez gazdag nemes és ráadásul Jeremiás herceg is arannyal megfizet érte. — Ide a pólyákkal! — kiáltották mind fenyegetőbben a kozákok. Tuhaj bej kinyujtózkodott ülésén és felállt. Arca szempillantás alatt elváltozott; szeme’tágra nyilt, akár a vadmacskáé, foga kivillant ajka közül. És egyszerre csak akár egy tigris, a kozákok előtt termett, akik a foglyot követelték. — Hitetlen kutyák, rabszolgák, el veletek! — ordította és két kozáknak a szakállába kapaszkodott. — Részeg disznók, ronda állatok, el veletek ! Nyomorult kígyók ! Ti akarjátok az én foglyomat elhurcolni? Netek, ezt kapjátok helyébe ! — És más és más kozák szakállát tépdeste meg, végre egyet lerántott a földre, és megrugdosta. — Arcra nyomorult rabszolgák, mert rabszíjra füzetlek sorra, mert összetiprom egész Sicset! A deputátusok rémülten hátráltak, a szörnyű barát megmutatta, hogy mit tud. Különös, Bazavlukban mindössze hatezer tatár táborozott, tehát jóval kevesebb, mint amennyi kozák Sicsen, Tuhaj bej ellen mégsem emelt ---oldaltörés--- szót egyetlen kozák sem. Szinte úgy tetszett, a fogoly megmentésének s a kozákok meggyőzésének az volt az egyetlen módja, amelyhez folyamodott. A deputáció kirontott az udvarra s nagy ordítozással tudtára adta a társaságnak, hogy nem fog elmulatni a pólyákkal, mert az Tuhaj bej foglya, Tuhaj bej pedig rettenetesen dühös. És az udvaron egyszeribe szájról-szájra járt: «Tuhaj bej dühös! Tuhaj bej dühös !» És csakhamar a tűz tájékán egy rikácsoló hang énekbe kapott: Hej, hej! Tuhaj bej Megharagutt, nincs bora. Hej, hej I Tuhaj bej, Ne haragudj, cimbora! És ezernyi hang tüstént ismételte: «Hej, hej! Tuhaj bej....» Ekként keletkezett egyike ama nótáknak, melyek aztán úgy terjedtek el egész Ukrajnában, mintha a szél hordta volna szét őket. De egyszerre csak félbeszakadt a nóta, mert a Hasszán basa felől eső kapun néhány ember rontott be és a tömegen keresztül a tanácsház felé igyekezett. Az atamanok már épen elmenőben voltak, mikor a jövevények betoppantak. — írást hoztunk a főkapitánynak! — kiáltotta egy öreg kozák. — Honnan jöttök? — Csehrinyről. Éjjel-nappal jöttünk az Írással. Itt van. ' Chmielnyicki fogta a levelet és olvasta. Arca hirtelen elváltozott, félbehagyta az olvasást és messze-hallható hangon mondta: — Urak! Az országos főkapitány haddal küldi ellenünk a fiát. Háború I ---oldaltörés--- A szobában különös zsibongás támadt, melyről azonban nem lehetett tudni, az öröm vagy a rémület zsibongása volt-e. Chmielnyicki a szoba közepére állt, kezét csípőjére tette, szeme villámot szórt, hangja parancsolóan, fenyegetően csengett: — A katonák a laktanyába! Az ágyúkat a bástyán szólaltassátok meg! A pálinkás hordókat törjétek szét! Hajnalban fölkerekedünk ! E pillanattól fogva végeszakadt Sicsen az együttes tanácskozásnak, az atamanok kormányának, a «társaság» túlsúlyának. Minden hatalom Chmielnyicki kezében összpontosult. íme, pillanattal előbb csellel kellett megoltalmaznia a foglyot, mert attól tartott, hogy a lázadó társaság meg sem hallgatja és csellel eltávolítani azokat, akik nem tartottak vele szívvel lélekkel. Most aztán élet és halál ura volt. így volt ez mindig. Hadjárat előtt és után a tömeg ráerőszakolta akaratát az atamanokra és ezzel az akarattal nem volt tanácsos ellenkezni. Mihelyest azonban a harci kürt megharsant, az egész társaság katonává lett, a főkapitány pedig diktátor-vezérré. Az atamanok Chmielnyicki parancsára tüstént a laktanyákba siettek. A tanácskozás véget ért. Pillanat múlva ágyúdörej rázta meg a szoba falait és komor visszhangja tovahömpölygött az egész Csertomeliken. Korszak kezdetét jelentette ez két nemzet történetében, de erről nem tudtak sem a részeg sicsbeliek, sem a záporozsi főkapitány. XII. Chmielnyicki Szkzsetuszkival a főatamanhoz ment hálásra és velük tartott Tuhaj bej is, mert már későn volt arra, hogy Bazavlukra térjen embe ---oldaltörés--- reihez. A szilaj bej úgy bánt a fogollyal, mint akit nagy pénzen kiváltanak, tehát épenséggel nem rabszolgamódjára, sőt tán nagyobb respektussal volt iránta, mint akár a kozákok irányában. A főataman azért szintén másként viselkedett vele szemben és meghívta éjtszakára saját hajlékába. Már a tanácskozás során észrevette volt, hogy Chmielnyicki meg akarja menteni a foglyot s kicsit csodálkozott is rajta, de még inkább elcsodálkozott, mikor az asztalhoz telepedve, Chmielnyicki Tuhaj bejhez fordult. — Tuhaj bej — kérdezte — mennyi váltság-pénzt vársz ezért a fogolyért? Tuhaj bej megnézte Szkzsetuszkit és így felelt: — Magad mondtad, hogy jelentékeny ember és én tudom, hogy követe a rettenetes hercegnek, a rettenetes herceg pedig szereti embereit. Biszmillach! Egyik is fizet, a másik is fizet... összevissza... — Tuhaj bej elgondolkozott, majd hozzátette — kétezer tallért. — Adok neked kétezer tallért — felelte Chmielnyicki. A tatár pillanatig hallgatott. Ferde vágású szemével mintha Chmielnyicki veséjébe igyekezett volna hatolni. — Te hármat adsz — mondotta. — Miért adjak én hármat, amikor csak kettőt kívántál az imént? — Mert ha akarsz valamit, hát érdekedben vah, ha pedig érdekedben van, megadod a hármat. — Ő életemet mentette meg. — Allah ! akkor ezerrel többet ér. Itt Szkzsetuszki beleszólt az alkudozásba. — Tuhaj bej! — mondta haragosan. — A hercegi kincstárból nem ígérhetek semmit, de ha ki is kellene kezdenem a magam vagyonát, magam adok ---oldaltörés--- hármat. Ennek a főkapitánynak azonban nem akarom köszönni szabadságomat és életemet. — Hát tudod te, hogy mi a célom veled? — kérdezte Chmielnyicki. Aztán Tuhaj bejhez fordulva mondotta: — A háború ma-holnap megkezdődik. Mire követed a hercegtől visszajő, sok víz folyik le a Dnyeperen, én pedig holnap Bazavlukra viszem neked a pénzt. — Add meg a négyezret és szóba sem állok a pólyákkal — türelmetlenkedett a tatár. — Jó, megadom. Tuhaj bej nyújtózott és ásított. — Alhatnám — mondta. — Hol aludjam? A főataman megmutatta neki a birkabőrcsomót a fal mellett és a tatár, alighogy lefeküdt, már horkolt. Chmielnyicki néhányszor végigmérte a szűk szobát, majd az atamanhoz fordult : — Az álom kerüli a szemem. Adj innom. — Pálinkát, vagy bort? — Pálinkát. Nem bírok aludni... — Pedig már későre jár — mondta az ataman. — Későre. Pihenj le, öreg cimbora. Igyál egyet, és feküdj le. Az öreg húzott egyet a bütykösből, zekéje ujjával megtörülte száját, kezet nyújtott Chmielnyickinek s a szoba túlsó végébe ment ahol valósággal birkabőrök közé temetkezett. Chmielnyicki leült és gondolataiba mélyedt. Egyszerre csak fölriadt, Szkzsetuszkira nézett és így szólt: — Tiszthelyettes úr, szabad. — Köszönöm, főkapitány úr, ámbár nem titkolom, hogy jobb szeretném,ha másnak köszönhetném szabadulásomat. ---oldaltörés--- — Hát ne mondjon köszönetét. Megmentette életemet, én jóval megfizettem érte, így hát semmivel sem tartozunk egymásnak. Hanem azonnal nem ereszthetem el, legfeljebb, ha lovagi szavát adja, hogy egy szót sem szól mindarról, amit itt látott. — Csak hasztalanul ízleltette meg velem a szabadság fructumát,?? mert ha erre szavamat adnám, úgy cselekedném, mint aki az ellenséghez pártol. — Hát akkor ne csodálkozzék, ha nem eresztem el, míg a dolgom felől bizonyos nem vagyok. Ha az országos főkapitányt tudósítaná erőnkről, fölkerekednék minden hadaival, ennek pedig nem szabad megtörténni. Majd amikor a nép is, a városi kozák-ság is hozzám csatlakozik, miként a záporozsi had meg a krimi kán, akkor aztán felvehetem a harcot, mert az én erőm is számottévő lészen. De leginkább Isten segedelmében bízom, aki látta a sérelmeket, látta, hogy ártatlanul üldöztek. Chmielnyicki felhajtott egy pohárka pálinkát, és nyugtalanul fel és alájárkált. Szkzsetuszki követte tekintetével és erővel teljesen mondta : — Vétkezik, főkapitány úr, Istenre hivatkozván és magára zúdítja haragját és büntetését! Kegyelmed bizakodik segedelmében, kegyelmed, aki sérelmei, privát patvarkodása miatt ily szörnyűséges vihart támaszt, a polgárháború lángját szítja és a pogánnyal szövetkezik a kereszténység ellen? Mert akár győz, akár legyőzetik, tengernyi könnyűt, tengernyi vért ont ki, minden sáskajárásnál rémesebben elpusztítja az országot, odaadja rabságba a pogánynak véreit, megrendíti a köztársaságot, megszentségteleníti Isten oltárait... és mindezt azért, mert Csaplinyszki elvette majorját, mert megfenyegette kótyagos fejjel! Hatalmában vagyok, megölhet, megfoszthat szabadságomtól, mégis azt mondom, ne Istent, a sátánt hívja segítségül, mert ---oldaltörés--- egyedül a pokol az, amely kegyelmednek segédkezhet !... A könnyek, a kiontott vér bosszúért kiált, ítélet vár reája, halál!... Chmielnyicki arca elsötétült, kardjához kapott, és úgy meredt a tiszthelyettesre, akár az ugrásra kész oroszlán. Szerencsére az ital még nem szállt a fejébe. — Kuvik! — kiáltotta dühösen és kardja megvillant a tiszthelyettes előtt. — ölj meg ! — mondta Szkzsetuszki. Oly csönd volt a szobában, hogy csak az alvók hortyogása meg a tücskök bánatos cirpelése hallatszott. Chmielnyicki pillanatig ott állt sujtásra készen, de egyszerre csak megrázkódott, leeresztette a kardot, felkapta a bütyköst és ivott. Kiitta fenékig, aztán lerogyott a lócára. Már előzőén is meglehetősen ivott volt, most aztán a pálinka a fejébe szállt. — Micsoda Ítélet? — mormogta. — A kán megígérte, hogy támogat és Tuhaj bej itt alszik ! Holnap a kozákok felkerekednek !... Szent Miklós megsegít... És ha... Én kiváltottalak Tuhaj bejtől... Ne feledkezz meg erről és mondd... Ítélet... Egyszerre csak kiegyenesedett, szemét rémülten kimeresztette és felfordított: — Ki az? — Ki az? — ismételte félálomban a főataman. Hanem Chmielnyicki feje lekonyult, egyet-kettőt bólintott, dünnyögve mondta: micsoda ítélet? — és elaludt. Szkzsetuszkit a kiállott izgalmak annyira kimerítették, hogy azt hitte, halála közeleg. Fennhangon kezdett imádkozni. Tűzzel-vassal. I. ? 9 ---oldaltörés--- XIII. Másnap hajnalban a lovas és talpas had fölkerekedett Sicsről. A háború már elkezdődött, noha vér még nem szenyezte be a vadont. Ezred-ezred után vonult, hogy szinte azt hihette volna az ember, a tavaszi nap kicsalta a sáskákat a Csertolmelik nádasaiból s az ukrainai mezők felé hömpölyögnek. Bazavluk mögött, az erdőben már útrakészen várták őket a tatárok. Láttukra a kozákok süvegüket hajigálták a levegőbe. Eldördültek a muskéták, a pisztolyok. A kozákok rikkantásai a tatárok Allah kiáltásaival szinte a mennyboltról verődtek vissza. Chmielnyicki és Tuhaj bej egymáshoz ugrattak és szertartásosan üdvözölték egymást. A csapatok a tatárok és kozákok szokott fürgeségével elrendezkedtek s a had elindult. A sereg élén hatalmas piros zászló és tatár lófark alatt szürke paripán, bíborba öltözötten, aranyozott vezéri pálcát szorongatva haladt Chmielnyicki. A had lassan nyomult előre északfelé s fenyegető hullámként borította el a folyócskákat, a tölgyeseket, a dombokat és zsivajjal, zúgással töltötte be a vadon csöndjét. y Csehriny felől, a vadon északi szélétől ez ellen a hullám ellen egy másik hömpölygőit, a királyi had az ifjú Potocki vezérlete alatt. Emitt a záporozsiak és a tatárok vidáman, danolva, mintegy lakodalomba mentek, amott pedig a komoly huszárság némán, komoran haladt, mintegy kedvetlenül a dicstelen küzdelem elébe. Itt a piros lobogó alatt tapasztalt vezér rázogatta fenyegetően a vezéri pálcát, mint aki biztos győ-zedelme felől, amott tapasztalatlan ifjú haladt a had élén gondolataiba elmerülten, mint aki előre látja közeli végzetét. ---oldaltörés--- Kettejük között még a vadon óriás területe nyúlt el. Chmielnyicki nem sietett. Arra számított, hogy annál könnyebben bánhat el az ifjú Potockival, mentül inkább hatol a vadonba s távolodik el a két főkapitánytól. És közben nap-nap mellett szökevények csatlakoztak hozzá, akik egyszersmind hireket is hoztak az ellentábor felől. így tudta meg, hogy az országos főkapitány mindössze kétezernyi haddal küldte fiát a szárazföldön, hatezer kozák és ezer német pedig dereglyéken ereszkedik alá a Dnyeperen. E két sereg közt az összeköttetés mindjárt az első napon megszakadt, mert a parton vonuló huszárság nem bírta a tempót a vízsodorta dereglyékkel. Chmielnyicki óhajtotta, hogy ez a megszakítás csak fokozódjék s még kevésbbé sietett. Harmadnap tábort ütött és pihent. Ezalatt Tuhaj bej portyázói két dragonyosra bukkantak, akik mindjárt Csehriny alatt szöktek el Potocki seregéből. Chmielnyicki elé vitték őket s elbeszélésük révén tudta meg azt az új hirt, hogy a dereglyéken közeledő kozákoknak és németeknek az öreg Barabás és Kzsecsovszki parancsol. Ez utóbbi név hallatára Chmielnyicki felugrott ültéből. — Kzsecsovszki? A perejaszlavi reguláris eze-reskapitány? — ő, főkapitány úr ! — felelték a dragonyosok. Chmielnyicki a körülötte álló kapitányokhoz fordult. — Előre! — kiáltotta mennydörgő hangon. Nem telt bele egy óra s a tábor fölkerekedett, noha a nap már lenyugodott és nem épen derült éjtszaka ígérkezett. A sereg a Dnyeper irányában vonult, még pedig csöndesen, nóta, dobszó nélkül. ---oldaltörés--- Éjfél körül járt az idő, mikor a kozákok és a tatárok előtt óriás fekete tömegek tűntek fel, melyeket egészen jól ki lehetett venni az ég homályos hátterében. Kudak falai voltak. A sötétség takarta előőrsök oly csöndesen, óvatosan közeledtek a vár alá, akár farkasok vagy éji madarak. Lám, egész váratlanul rajtaüthetnének az álomba merült váron ! De egyszerre csak villám hasította a sötétséget a várfalon, iszonyú dörej rázta meg a Dnyeper szikláit és a tüzes golyó, rikító ívet írván le a levegőben, lepottyant a vadon füvébe. Grodzicki, a komor ciklop, tudtukra adta, hogy résen van. — A félszemű kutya! — mormogta Chmielnyicki. — Még éjtszaka is lát. A kozákok elkerülték a várat, amelynek bevételére még csak nem is gondolhattak, mert hiszen a királyi hadak közeledtek feléje. Grodzicki meg ágyúzott utánuk, hogy csak úgy rengtek a várfalak, ágyúzott, hogy figyelmeztesse a Dnyeperen közeledő hadakat. Hanem a kudaki ágyúk Szkzsetuszki szivében keltették a legnagyobb visszhangot. A fiatal lovagot Chmielnyicki parancsára vitték a kozák táborral s másodnap súlyosan megbetegedett. Chorticán ugyan nem kapott halálos sebet, de annyi vért vesztett, hogy alig pislogott az élet benne. Sebei, amelyeket az öreg kantarzsej kozákmódra bekötözött, felszakadtak, a láz leverte lábáról és amaz éjtszakán félig aléltan feküdt a kozák szekéren. Csak a kudaki ágyúk riasztották fel. Szeme tágra nyílt,'fölült és körül-körültekintgetett. Mint éjféli kisértetek, úgy leb-bent tova a kozáktábor, a vár meg dörgött és ---oldaltörés--- meg-megvillant, a tüzes golyók sisteregve ugráltak a fűben és morogtak, akár a dühödt kutyák és erre a látványra oly bánat, oly vágyakozás, sóvárgás fogta el, hogy kész volt akár meg is halni, hogy legalább lélekben szállhasson oda az övéihez. Háború ! Háború ! ő meg az ellenség táborában van, fegyvertelen, beteg, fel sem bír kelni a szekérről. A köztársaságot veszedelem fenyegeti, ő meg nem siethet segítségére! És amott Lubnién a hadak bizonyára már útra kerekednek. A herceg a sorok előtt vágtat, szeme villámlik, amerre vezéri pálcájával int, ott tüstént háromszáz kopja, megannyi villám csap le. Különféle ismerős arcok jelentek meg a tiszthelyettes előtt. A csöpp Volodijovszki vágtat dragonyosai élén, kezében vékonyka szablyáját szorongatja, hanem akivel összeakad, mintha máris a sírban volna; amott meg Podbipienta emeli sujtásra szörnyűséges kámzsatépő pallosát. Levágja vájjon a három fejet? Jaszkólszki tisztelendő körül-körüljárja a zászlókat és égnek tartva kezét imádkozik, és hogy egykoron ő is vitéz volt, hébe-korba ki-kitör belőle az «üsd, vágd !» És a páncélos huszárok már leeresztik a lándzsát, a csapatok előre törtetnek, ügetnek, vágtatnak... Egyszerre csak megváltozik a látomány. A tiszthelyettes előtt Ilonka áll kibomlott hajjal és si-koltja: «Segíts, segíts, Bohun üldöz!» Szkzsetuszki felszökik a szekéren, de egyszerre csak valami hang rászól: — Maradj veszteg, mert gúzsba kötlek. A tábori eszaul volt, Zachar, akinek Chmielnyicki megparancsolta, hogy úgy vigyázzon a tiszthelyettesre, akár a szeme világára. Visszafekteti, betakarja lóbőrrel és kérdi: ---oldaltörés--- — Mi lel ? Szkzsetuszki egészen feleszmél. A látományok szertefoszlanák. A szekerek a Dnyeper partján döcögnek. Hűvös fuvalat árad a folyó felől, az éjtszaka halványodik. — Te, Zachar, elhaladtunk már Kudak mellett? — kérdi Szkzsetuszki. — El. — És hová megyünk ? — Nem tudom. Csata lesz, azt mondják, de hol, nem tudom. E szavakra Szkzsetuszki szive nagyot dobbant örömében. Azt hitte, Chmielnyicki Kudakot ostromolja majd és ezzel kezdődik a háború. Ámde most a kozákok sietsége arra vallott, hogy a királyi hadak már közel jártak és hogy Chmielnyicki ép ezért vonult tovább, nehogy csatát kelljen vívnia a vár ágyúi alatt. «Még ma szabad leszek» — gondolta és szemét hálásan emelte az ég felé. XIV. A kudaki ágyúk dörgését meghallották a dereglyéken közeledő hadak is, akiknek az öreg Barabás és Kzsecsovszki parancsolt. Hatezer reguláris kozákból állott a sereg meg egy ezred kitűnő német talpasból, amelynek kapitánya Flik Hans volt. Potocki Miklós, az országos főkapitány soká habozott, míg rászánta magát, hogy a kozákokat Chmielnyicki ellen küldi, hanem hogy Kzse-csovszkinak nagy befolyása volt rájuk, Kzsecsov-szkiban meg ő bízott teljesen, hát csak hitet tétetett velük és útnak indította őket Isten nevében. Kzsecsovszki, a tapasztalt és neves katona a ---oldaltörés--- Potockiak pártfogolt]a volt, akiknek mindent köszönhetett : az ezereskapitányságot is, az ármálist is, a nagy jószágot is a Dnyeper és Ladava összefolyásánál. Javakorbeli férfiú volt, alig ötvenéves, akinek még nagy jövőre nyílott kilátása az ország szolgálatában. Egyedül az nem volt ínyére Kzsecsovszkinak, hogy ez alkalommal Barabással kellett megosztania a hatalmat. De hát ez csak névleges megosztás volt. Az öreg cserkaszi ezereskapitány az utóbbi időben annyira megvénült és elerőtlenedett, hogy már csak a teste járt ezen a földön, a lelke már egészen érzéketlenné vált. A dereglyéken haladva, egyszerre csak megszakadt köztük és a parton vonuló had közt az összeköttetés. Kzsecsovszki szitkozódott, hogy a huszárok és dragonyosok pocsékolják az időt, hogy a főkapitány fia tapasztalatlan úrfi, — de csak annál jobban sietett a folyón lefelé s még inkább távolodott a parton vonulóktól. Végre egy éjtszakán meghallották az ágyúdörgést. Barabás aludt és nem ébredt fel, ámde Flik, aki elül haladt, ladikba szált és Kzsecsovszkihoz ment. — Ezereskapitány úr — kérdezte — ezek a ku-daki ágyúk ! Mit tegyek? — Állítsa meg a dereglyéket. Éjtszakára a nádasban maradunk. — Chmielnyicki nyilván a várat ostromolja. Nézetem szerint sietnünk kellene felmentésére. — Én nem kérdem kegyelmed nézetét, hanem parancsot adok. — Ezereskapitány úr !... — Álljon és várjon! — mondta Kzsecsovski. Hanem amikor látta, hogy az energikus német ---oldaltörés--- szőke szakáiét tépdesi és magát lerázni nem engedi, enyhébben tette hozzá: — Reggelre a várkapitány talán itt lesz a lovassággal, a vár meg nem esik el egy éjtszaka alatt. — És ha nem lesz itt? — Várunk akár két napig is. Kegyelmed nem ismeri Kudakot. Az ostromba beletörik a bicskájuk. A várkapitány nélkül nem megyek a fölmentésére, nincs hozzá jogom. Ez az ő dolga. Mindenképen úgy látszott, Kzsecsovszkinak van igaza, Flik tehát nem erőszakolta tovább a dolgot. A dereglyék csakhamar a jobbpart felé közeledtek és benyomultak a nádasba, amely jókora területen borította a szélesre kiöntött folyót. Az evezőcsapások megszűntek, a bárkák teljesen eltűntek a sás között. Kzsecsovszki megtiltotta, hogy tüzet guyjtsanak, hogy danoljanak, hogy hangosan beszélgessenek, a környékre tehát mélységes csend borult, melyet csak a kudaki ágyúk távoli dörrenése zavart. Mindamellett senki sem hunyta le a szemét az egyetlen Barabás kivételével. Flik, a lovagi lelkületű és harcra vágyó német, röpülni szeretett volna Kudak alá. A kozákok halkan kérdezgették egymás, tói: mi lesz vájjon a várral? Bírja-e az ostromot vagy nem? Az ágyúdörgés meg csak egyre fokozódott. Mindnyájan szentül hitték, hogy a vár erős ostrom ellen védekezik. «Chmielnyicki nem tréfál, de Grodzicki sem !» — mondogatták a kozákok. De mi lesz holnap? Ugyanaz a kérdés merült fel Kzsecsovszki előtt is, aki dereglyéje orrára telepedve, mélyen elmerült gondolataiba. Régtől fogva és jól ismerte Chmiel-nyickit, mindig rendkívüli képességű embernek tartotta, akinek csak a tere hiányzott, hogy sasként a magasba emelkedjék. Most azonban Kzsecsovszki megingott ebbeli hitében. Az ágyúk egyre ---oldaltörés--- bömböltek, Chmielnyicki alighanem mégis csak Kudakot ostromolja? — Ha így áll a dolog — gondolta Kzsecsovszki, akkor elveszett ember! Hogyan? Talpra állítja a Záporozsét, biztosítja magának a kán segedelmét, összeszed olyan sereget, amilyennel eddig kozákkapitány nem rendelkezett és ahelyett, hogy Ukrajnába törne amilyen gyorsan csak lehet, ahelyett, hogy talpra állítaná a paraszttömegeket, magához vonná a városbelieket, leverné a főkapitányokat és hatalmába kerítené az egész országot, mielőtt újabb csapatok védelmére jöhetnének, ahelyett ő, Chmielnyicki, az öreg katona, ostromolja a bevehetetlen várat, mely akár esztendeig is bírja az ostromot?... — Bukott ember! — mondta ismételten Kzsecsovszki. — Saját kozákjai adják majd ki. A balsikerű ostrom megdöbbenést és kedvetlenséget szül. A lázadás szikrája kialszik, mielőtt lobbot vetett volna és Chmielnyicki semmivel sem lesz félelmesebb a markolatban letört kardnál. — Ergo? — fűzte tovább gondolatait Kzsecsovszki. — Ergo, holnap partra szállítom kozákjaimat és a németeket, rajtaütök ; a záporozsiakat levágom és Chmielnyickit gúzsba kötve a főkapitány lába elé vetem. Ő maga az oka, mert máskép is történhetett volna! És Kzsecsovszki fékevesztett nagyravágyása sasszárnyakon tört fel a magasba. Nagyon jól tudta ő, hogy a várkapitány, az ifjú Potocki, semmi szín alatt sem érhet ide holnap estig, azért ki üti majd le a hidra fejét? Kzsecsovszki! Ki fojtja el a lázadást, mely rettentő pusztítással száguldhat végig egész Ukrainán? Kzsecsovszki! Az öreg főkapitány talán dohog is majd egy kicsit, hogy mindezt fia nélkül csinálta meg, de majd csak kifújja magát s a dicső ---oldaltörés--- ség és a királyi kegy a győző homlokát sugározza be. Megkapja még tán az ukraini főkapitányságot is! Az égen tündököltek a csillagok s a kapitánynak úgy tetszett, a vezéri pálca klenódiumai; a szél susogott a nádasban és neki úgy tetszett, a főkapitányi zászló lobog... A kudaki ágyúk meg egyre bömböltek... Az ezereskapitány lassan-lassan lehűlt. Feje álmosan mellére konyult és elaludt, sztarosztaság-ról, várkapitányságról, a király, az országgyűlés donációiról álmodva... Hajnalodott, amikor felébredt. A dereglyéken még mindenki aludt. A messzeségben meg-megcsillant a Dnyeper vize a halvány, szerteszóródó fényben. Köröskörül a legteljesebb csönd honolt. Ép ez a csönd okozta, hogy felébredt. A kudaki ágyúk már nem bömböltek. — Mi az? — gondolta Kzsecsovszki. — Visszaverték az első rohamot avagy Kodak elesett volna? Ez lehetetlen ! Nem, nem! A levert kozákok odébb húzódták a vártól és nyalogatják sebeiket, a félszemű Grod-zicki megfigyeli őket a lövőréseken és irányítja ágyúit. Holnap megismétlik a rohamot és megint beletörik a foguk. Ezalatt egészen kivilágosodott. Kzsecsovszki felkeltette dereglyéje embereit és csónakot menesztett Fiikért. — Ezereskapitány úr! — mondta neki. — Ha a várkapitány estig nem jön meg és az ostrom megismétlődik, fölkerekedünk Kudak megsegítésére. — Embereim készen állnak, — felelte Flik. — Ossza szét köztük a puskaport és golyókat. — Már megtörtént. ---oldaltörés--- — Estére partraszállunk, és a legnagyobb csöndben vonulunk fel. Váratlanul rajtukütünk. — Gut! Sehr gut ! De nem lenne célszerű kissé közelebb ereszkedni a dereglyéken? A várig négy mértföld az út, talpasoknak kissé messze. — A talpasok felülnek a kozákok lovaira. — Sehr gut! — Az emberek legyenek csöndben, ne menjenek ki a káka közül, tüzet se rakjanak, mert a füst elárulhatna bennünket. Nem szabad, hogy megneszelje-nek minket itt. Flik elment. Az emberek lassan-lassan ébredeztek. Nyomban tudatták velük, mit parancsolt Kzsecsovszki és szó nélkül hozzáláttak a reggelihez. Aki a parton vonult volna tova vagy csónakon a folyó közepén, még csak nem is álmodta volna, hogy a közeli nádasban több ezer ember rejtőzik. A lovakat kézből etették, nehogy nyerítsenek. Csak imitt-amott siklott el egy-egy ladik, melyen elemózsiát és parancsot vittek szét, egyébként síri csönd uralkodott mindenütt. Egyszerre csak az egész nádas körül a fűben, a partmenti bokrok közt különös hangok hallatszottak : — Pugu ! Pugu ! Csönd... — Pugu ! Pugu! Ismét csönd következett, mintha azok a hangok ott feleletre vártak volna. De nem kaptak feleletet. A kiáltozás megismétlődött harmadszor is, de most már sebesebben, türelmetlenül. És ekkor a nádasból felhangzott Kzsecsovszki szava : — Ki az ? — Lugi kozák! ---oldaltörés--- A dereglyéken lapuló kozákoknak megdobbant a szívük. Ezt a titokzatos kiáltást jól ismerték. Ily módon érintkeztek a záporozsiak a téli szállásokon, ezen a módon hívogatták beszélgetésre a reguláris és várbeli kozákokat háború idején. — Mit akartok? — kérdezte Kzsecsovszki. — Chmielnyicki Bogdán, a záporozsi főkapitány szóra kéri barátját, Kzsecsovszki ezereskapitány urat. — Adjon túszokat. — Tíz kapitányt. — Rendben van. E pillanatban a parti fű között lapuló kozákok fölemelkedtek. Odébb, a vadon táján feltűnt a kozák lovasság, az ágyúk, a lobogók, a zászlók és mindenféle más jelvény. Dalolva, dobszó mellett mentek, mintha nem is ellenség ellen, hanem valakinek az üdvözlésére sietnének. A dereglyékben lévő kozákok rikkantásokkal feleltek nekik. Csakhamar megérkeztek a csónakok, amelyek a kapitányokat hozták. Kzsecsovszki beszállt az egyikbe és a partra ment. Lovat adtak alá és tüstént Chmielnyickihez vezették. Chmielnyicki megpillantván őt, megemelte süvegét. — Ezereskapitány úr, régi barátom és komám ! — ekként üdvözölte. — Mikor az országos főkapitány megparancsolta, hogy fogjál el és vigy a táborba, te figyelmeztettél, hogy meneküljek, amiért hálával és baráti szeretettel tartozom neked ! És előzékenyen kezét nyújtotta, de Kzsecsovszki arca olyan hideg maradt, akár a jég. — Most pedig, hogy megmenekültél, lázadást szítsz ! — felelte. — Azért, hogy számon kérjem a magam, a ---oldaltörés--- te s az egész Ukraina sérelmeit, abban a reményben, hogy felséges urunk ezt nem róvja fel bűnül nekem, hiszen kezemben vannak a királyi kiváltságlevelek. Kzsecsovszki élesen nézett Chmielnyicki szemébe és nyomatékkai kérdezte: — Ostromoltad Kudakot? — Én? Csak nem ment el az eszem! Csak elvonultam Kudak mellett, egyet sem lőttem, noha a vén vaksi ágyúzott ránk. Nekem sietős az utam Ukrajnába meg hozzád, öreg cimbora, nem Kudakra. — Menjünk kicsit félre és beszélgessünk. Elindultak a vadon felé és vagy egy óra hosz-szat voltak oda. Mikor visszatértek, Kzsecsovszki arca sápadt volt és rettentő kifejezésű. Amint elbúcsúzott Chmielnyickitől, ez így szólt hozzá: — Ketten leszünk egész Ukrajnában és felettünk csak a király lesz, más senki. Kzsecsovszki visszatért a dereglyékhez. Az öreg Barabás, Flik és a többi tiszt türelmetlenül várta. — Ki van ott? Mi van ott? — kérdezték. — Kiszállni! — felelte parancsolóan Kzsecsovszki. Barabás álmos szempillái felhuzódzkodtak; különös fény villant meg szemében. — Hogy-hogy? — kérdezte. — Kiszállni, megadjuk magunkat! Barabás sárgás, fakó arcát elöntötte a vér. Felállt az üstdobról, amelyen ült, kihúzta magát és ez a törődött aggastyán egyszerre csak élettől duzzadó óriássá változott. — Árulás! — hörögte. — Árulás ! — kiáltott Flik és kardjához kapott. Hanem, mielőtt még kiránthatta volna, Kzsecsovszki rásujtott szablyájával és leterítette. ---oldaltörés--- Aztán a dereglye mellett álló ladikba ugrott, amelyben négy záporozsi evezős ült és kiáltotta: — A dereglyék közé ! A ladik, akár a nyíl, röppent tova, Kzsecsovszki pedig a középen állva és süvegét véres kardján föltartva, lángoló szavakkal kiáltotta: — Fiúk! Nem fogjuk testvéreinket gyilkolni! Éljen Chmielnyicki Bogdán, a záporozsi főkapitány ! — Éljen ! — kiáltották százan, ezren. — Halál a polyákokra! A dereglyékről felhangzó kiáltásokra a parton lévők hasonlókkal feleltek. Persze sokan, akik a távolabb álló dereglyéken voltak, egyszeribe nem tudták, mi történt, hanem amint hozzájuk is eljutott a hír, hogy Kzsecsovszki a záporozsiak-hoz pártol, szinte őrjöngtek örömükben. Ezt az örömet azonban vérrel kellett megváltani, mert az öreg Barabás inkább meg akart halni, mint_ sem, hogy elárulja zászlaját. Maroknyi cserkaszi kozák tartott vele és rövid, de rettentő harc támadt, mint minden harc, amikor maroknyi ember száll szembe tömegekkel és nem vár kegyelmet. Sem Kzsecsovszki, sem senki a kozákok között nem várt ekkora ellentállást. A vén ezeres-kapitányban felriadt az egykori csataoroszlán. A felszólításra, hogy tegye le a fegyvert, sortűz-zel felelt. Dereglyéjét körülfogták. Émberei csakhamar elestek, már csak ő maga maradt. Kzsecsovszki a közelébe furakodott. — Add meg magad ! — kiáltotta. — Áruló ! Halál rád ! — kiáltotta vissza Barabás és sujtásra emelte kardját. Kzsecsovszki sietve emberei közé húzódott és onnan kiáltotta : — Rajta ! Üsd, vágd ! ---oldaltörés--- Hanem a kozákok haboztak, egyik sem akarta elsőnek megtámadni az aggastyánt. Szerencsétlenségre azonban megcsúszott a véres deszkán és elvágódott. És a fekvő ember már nem keltett olyan tiszteletet vagy tán félelmet és tüstént több penge hatolt beléje. Csak annyit mondott: Jézus, Mária! Hátra voltak a németek. Velük nem lehetett olyan könnyen elbánni, mert sok csatát látott öreg katonák voltak. A derék Flik elesett ugyan Kzsecsovszki kezétől, de az ezred élén ott állt a vicekapitány, Johann Werner, a harmincéves háború veteránusa. Kzsecsovszki ugyan biztosra vette a győzelmet, mert a németek dereglyéit a kozákok dereglyéi körülzárták, ámde megegyezni szeretett volna velük, megnyerni őket Chmielnyicki számára. Egyideig úgy tetszett, hogy Werner rááll az alkura, mert nyugodtan beszélt Kzsecsovszkival és nagy figyelemmel hallgatta az ígéreteket. Úgy tett, mintha meghányná-vetné a dolgot, közben pedig halkan odaszólt embereinek, húzódjanak összébb a dereglyékkel úgy, hogy zárt kört alkossanak s a knechtek lövésre kész muskétával várják parancsát. Werner az első sorban állt és soká gondolkozott. Végre felnézett. — Herr Hauptmann, ráállunk! — mondta. — Nem jártok rosszul az új szolgálattal! — kiáltott fel örvendezve Kzsecsovszki. — De csak egy feltétel alatt... — Eleve elfogadom. — Ha így áll a dolog, akkor rendben van. Szolgálatunk a köztársaságnál szent Iván-hava végén szűnik meg. Akkor aztán átmegyünk hozzátok. Kzsecsovszki száján szitok tört ki, hanem erőt vett magán és kérdezte: ---oldaltörés--- — Csúfolódol? — Nem én ! — felelte egykedvűen Werner. — Vitézi becsületünk azt parancsolja, hogy az egyezést tartsuk meg. A szolgálat szent Iván-havában véget ér. Pénzért szolgálunk, de árulók nem vagyunk. Másként nem keltenénk senkinek sem és ti sem bíznátok bennünk, mert ki kezeskednék róla, hogy mindjárt az első csatában nem pártolnánk át a királyi hadhoz? — Mit akartok hát ? — Szabad elvonulást. — Abból ugyan semmi sem tesz, mert levágatlak mind egy szálig! — És a tieid közül hányán pusztulnak el? — Egyetlenegy sem menekül közületek! — A te embereidnek a fele sem marad meg. Mind a ketten valót mondtak. Kzsecsovszki, noha a német flegmája a vérét felkorbácsolta s a düh szinte fojtogatta, nem akarta tüsténtNoieg-kezdeni a harcot. — Gondoljátok meg a dolgot napszálltáig! — kiáltotta és eltávozott csónakján. A várakozás percei következtek. A kozák dereglyék mind szorosabb gyűrűben fogták körül a németeket, akik nyugodtan viselkedtek, ahogy csakis öreg és fegyelmezett katona viselkedhetik szemben a veszedelemmel. A kozák dereglyékről minduntalan felhangzó fenyegetésre, gyalázkodásra, megvető hallgatás volt a feleletük. Ezalatt a nap lassan-lassan elvonta aranyos fényét a nádasról, amely fokozatosan belemerült az árnyékba. Végre elmerült egészen s ekkor trombita har-sant és utána nyomban felhangzott Kzsecsovszki szava messziről: — A nap lement! Meggondoltátok a dolgot? ---oldaltörés--- — Meg! — felelte Werner és katonáihoz fordulva, meztelen kardjával intett. A muskéták eldördültek. A vízbe eső testek loccsanása, dühös ordítozás, lázas lődözés volt a felelet. A partra vont ágyúk bömbölni kezdtek és golyókat szórtak a német dereglyékre. A füst teljesen elborította a nádast, csak az ordítozás, puskaropogás, ágyúdörgés közben felhangzó szabályos sortüzek jelezték, hogy a németek folyvást védekeznek. Az alkony ráborult a folyóra s a csata még egyre kavargóit, de mintha már gyöngült volna. Chmielnyicki Kzsecsovszki, Tuhaj bej és több kozákkapitány társaságában a partra ment, hogy szemlét tartson a küzdelem fölött. Táguló orr-cimpákkal szívta a lőporfüstös levegőt, gyönyörrel hallgatta a vízbefuló, halálra sebesült németek ordítását. A három vezér úgy nézte a mészárlást, mintha színjáték lett volna és kedvező ómennek vette a jövőre nézve. A harc lanyhult. A sortüzek mind gyérebben estek, de annál sűrűbben és hangosabban törtek fel a kozákok diadalkiáltásai. — Tuhaj bej! — fordult Chmielnyicki a tatárhoz. — Ez első győzedelmünk napja ! — De fogoly nincsen ! — dünnyögte a tatár. — Nem kell ilyen győzelem! — Majd lesz Ukrainán ! Megtöltöd velük egész Sztambult és Galatát! — Ha nem lesz kit, hát elviszlek akár téged is ! — jelentette ki a szilaj Tuhaj bej és vészt-jóslón felkacagott, majd hozzátette : — Hanem ezeket a «frankokat» mégis szívesen elvittem volna. Eközben véget ért a harc. Tuhaj bej a tábor felé irányította paripáját s a többiek követték példáját. Tűzzel-vassal. I. 10 ---oldaltörés--- XV. A tiszthelyettes remegve várta a csata végét, mert eleinte azt hitte, Chmielnyicki a főkapitányok egész hadával ütközött meg. Hanem mielőtt még véget ért volna, az öreg Zachar kiábrándította. Kzsecsovszki árulásának, a németek leverésének hire megrendítette az ifjú lovagot, mert a jövendő árulások előfutárait látta benne, hiszen a főkapitányi hadak jelentékeny része kozákokból állott. Gyötrelme, szenvedése fokozódott. Minden a lehető legvégzetesebb módon kezdődött. A hercegről semmi hír sem jött, a főkapitányok pedig szemlátomást szörnyű baklövést követtek el, amikor nem összes erejükkel kerekedtek Kudak felé, hanem szétforgácsolták seregeiket, önmagukat gyöngítették és tág teret nyitottak a hitszegésnek^ árulásnak... Álmatlan éjtszakákon, a sebek okozta fájdalom, a nyugtalanság közepette egyedül az nyújtott enyhülést Szkzsetuszkinak, ha a hercegre gondolt. Chmielnyicki csillaga mégis csak le kell hogy tűnjék, ha a herceg egyszer elszánja magát Lubnién. Bármilyen jelentékeny volt is Chmielnyicki serege, bármennyire kedvezően alakultak is eleddig körülményei, Szkzsetuszki nem hitte, hogy a förgeteg hosszantartó lehessen, hogy egyetlen kozák megrendíthesse az egész köztársaságot, megtörhesse rettentő, félelmetes erejét. Ukraina küszöbénél megtörik ez a hullám — gondolta — miként a múltban. És ez a gondolat tartotta benne a lelket, mely oly súlyos teher alatt roskadozott, mint eddig még soha. A vihar, ha el is vonul, elpusztítja a mezőket, ---oldaltörés--- lerombolhatja a házakat, helyrehozhatatlan kárt okozhat. íme, ő maga is csepp híja, hogy bele nem pusztult és keserves fogságba esett, amikor a szabadság szinte annyit jelentett, mint maga az élet. Mennyit szenvedhetnek majd a gyöngébbek ettől a förgetegtől? Mi történt amott Rozlogon Ilonkával?... Hanem Ilonka már Lubnién van minden bizonynyal. A tiszthelyettes látta őt álmaiban, hogy barátságos arcok veszik körül, hogy maga a herceg és Grizelda hercegné veszik pártfogásukba, — ő meg csak epekedik lovagja után, aki valahol Si-csen eltűnt. De végtére elkövetkezik a pillanat, amikor a lovag visszatér. Hiszen maga Chmielnyicki megígérte neki, hogy szabadon bocsátja, — az a hullám csak hömpölyögjön a köztársaság felé, amikor a határhoz ér, megtörik, véget ér a gyötrelem, a bánat, a nyugtalanság. És a hullám hömpölygött csakugyan. Chmielnyicki halogatás nélkül útnak indította seregét a főkapitány fia ellen. Ereje félelmetes volt, mert közel huszonötezer harcrakész katona fölött rendelkezett. Potocki seregéről a szökevények azt beszélték, hogy kétezer főnyi nehéz lovasságból és vagy tucatnyi kis ágyúból áll. Mindamellett a megütközés kétes eredménnyel járhatott, mert akárhányszor megesett, hogy a rettentő huszárság egyetlen rohamával tízszeres túlerőt semmisített meg. Tudta ezt jól Chmielnyicki is és ugyancsak óvatosan haladt előre. Végre átkelve a Zsólta Vodán, szemtől szemben állt a két sereg. Ámde egyik vezér sem akart elsőnek támadni. Az ellenséges táborok nagysietve elsáncolták magukat. Szombati nap volt, pünkösd-havának ötödik napja. Egész nap szakadt az eső. A felhők úgy elborították az eget, hogy már kora délután alkonyodni kezdett, ---oldaltörés--- akár télvíz idején. Estefelé az eső még fokozódott. Chmielnyicki örömében a kezét dörzsölte. — Csak ázzék fel a vadon — mondotta Kzsecsovszkinak — megütközöm nyílt csatában a huszár-sággal is. Az eső meg csak esett és esett, mintha az ég is meg akarta volna segíteni Záporozsét. Reggelfelé a trombiták megharsantak a lengyel táborban, hosszan és bánatosan, mintha veszedelmet jeleznének, majd imitt-amott megperdültek a dobok. Komor, borús nap volt, a zápor elállt ugyan, de az eső még folyvást szemerkélt. Chmielnyicki megszólaltatta ágyúit. És hogy a lengyel táborból hasonlóképen feleltek és a szokásos ágyús legyen! — Qlyan vagyonos csakugyan? — Ö? Amikor megismerkedtem vele, tüszője úgy meg volt tömve, hogy a derekára sem bírta csatolni és úgy hordozta, mint valami „hurkát. Suhintani lehetett vele, akárcsak bottal. O maga mondta, hány faluja van: Egérbeles, Kutyabeles, Káposztaszeg, (inkább Káposztafej, de nyakán!) Örök falva, Bivaly mező ; az ördög tartja eszében azt a sok pogány nevezetet! Vagy fél járás az övé. A Podbipienta-nemzetség előkelő nemzetség Litvániában. — És nem tódít egy csöppet, a vagyonról szólván ? — Nem én, mert csak ismétlem, amit ő mondott, ő meg soha életében nem füllentett, mert ahhoz is hatökör. — No, akkor fényes dolga lészen Annuskának. Hanem hogy ostoba volna, az már nem áll. Tisztes férfiú ő, akinek helyén van az esze. Hogy nem róka, az igaz. De végre is nem mindenkinek adott olyan fürge nyelvet az Úristen, mint kegyelmednek. Mondjon, amit akar, bizony kiváló lovag ő és a legtisztesebb férfiú, erre ---oldaltörés--- bizonyíték, hogy kegyelmed maga is kedveli és örül, ha látja. — Isten csapása! — mormogta Zagloba. — Csak azért örülök neki, hogy az orra alá dörgölhetem Annuskáját — Ezt igazán nem ajánlom, ez veszedelmes dolog. Podbipienta olyan, akár a falat kenyér, de ily esetben alighanem türelmét vesztené. — Csak hadd veszítse. Le is vágom a fülét! — Ugyan, ugyan! — No, no, csak kerüljön a szemem elé! Zagloba kívánsága hamarább teljesült, semmint gondolta. Konyszkovolára érve, Volodijovszki pihenőt rendelt, mert a lovak meglehetősen el voltak csigázva. És ki írná le a két barát ámulatát, mikor a vendégfogadó homályos pitvarában Pod-bipientára akadtak? — Hogy van, hogy van ? — kiáltott fel Zagloba. — Rég láttuk egymást! Hát a kozákok nem kaszabolták le Zamoscon ? Podbipienta egymásután átnyalábolta és megcsókolta őket. — Csakhogy találkoztunk! — mondta nagy örömmel. — Hová, hová? — kérdezte Volodijovszki. — Varsóba, a herceghez. — A herceg nincs Varsóban. Krakóba ment a felséges úrral. A koronázáson ő viszi majd az aranyalmát a király előtt. — Veyher küldött Varsóba levéllel és a kérdéssel, hová vonuljanak a herceg csapatai. Zamoscon, hála Istennek, már nincs szükség rájuk. — Akkor nem kell menned sehová sem; mi visszük a parancsokat. Longinusz elszontyolodott. Mennyire epeke- ---oldaltörés--- dett a hercegi udvar s különösen annak egyik kedves kis hölgye után! Zagloba jelentőséggel teljesen pislantott Volodijovszkira. — Hát akkor Krakóba megyek! — jelentette ki Podbipienta egy kis megfontolás után. — Azt parancsolták, adjam át a levelet, tehát át fogom adni. — Menjünk be az ivóba — indítványozta Zagloba. — És ti hová mentek? — kérdezte menetközben a litván. — Zamoscra, Szkzsetuszkihoz. — A hadnagy nincs Zamoscon. — Nesze neked! Hát hová lett? — Choroscsin körül jár, a bandákat szedi ráncba. Chmielnyicki tovavonult, hanem kapitányai útközben rabolnak, pusztítanak, égetnek. Ezek ellen vezényelte ki a sztaroszta Rogovszkit... — És Szkzsetuszki vele ment? — Nem, ő külön ment, mert nagy emuláció vagyon kettejük közt. Erről majd később elmondok egyet-mást. Eközben az ivóba értek. Zagloba három kupa sört adatott, majd az asztalhoz telepedve, így szólt: — Kegyelmed, Podbipienta uram, nem is tudja még a legnagyobb újságot! Ketten, Mihály úrral halálra kaszaboltuk Bohunt. A litván szinte felszökött. — Testvérek, lehetséges?! — Ahogy minket itt lát! — Ez aztán újság! — kiáltott fel a litván és összecsapta a kezét. — Ó, Istenem, Istenem!... Azt mondja kegyelmed: ketten. Hogyan ketten? — Úgy, hogy először fortéllyal rávettem, provokáljon minket, — érti? — aztán elsőnek Mi ---oldaltörés--- hály úr állt ki és úgy összevagdalta, akár egy sült kappant. — Hát kegyelmed nem állt ki másodiknak? — No nézzetek! — méltatlankodott Zagloba. — Kegyelmed alighanem eret vágatott és egészen belebágyadt a véreresztésbe. Hullával csak nem állhattam ki! — Mert azt mondta kegyelmed, ketten kaszabolták le. Zagloba a vállát vonogatta. — Ó, sanda siniplicitas ! Mihály úr, hát nem kettőnket provokált Bohun ? — Úgy van, kettőnket! — felelte Volodijovszki. — Érti most már? — Jól van, no — hagyta rá Longinusz. — Szkzsetuszki kereste Bohunt Zamosc alatt, de már nem volt ott. — Szkzsetuszki kereste? Hogy-hogy? — Látom, hogy mindent el kell mondanom ab ovo — felelte Longinusz. — Tehát mi Za-moscon maradtunk, maguk pedig Varsóba mentek. A kozákokra nem kellett soká várakoznunk. Úgy özönlöttek oda, hogy nézni se győztük. Hanem a mi hercegünk úgy ellátta a várat, hogy két esztendeig is ott táborozhattak volna. Azt hittük, hogy ostromot egyáltalán nem kezdenek és nagyban szomorkodtunk. Tatárok is voltak köztük s így én is reménykedtem, hogy az irgalmas Isten végre a három fejhez segít... — Kérjen tőle egyet, egyetlen egyet, de jót! — vágott szavába Zagloba. — Kegyelmed csak a régi maradt — fedte a litván, majd folytatta : — Tehát azt hittük, nem fognak ostromolni, ők meg egyszerre csak hozzáláttak a masinák építéséhez, aztán hajrá, megkezdődött az ostrom. A világ sem látszott, akkora ---oldaltörés--- volt a füst Eleivel bátran jöttek, betemették az árkot és kapaszkodtak a falakra. De úgy elláttuk őket, hogy nemcsak a falakról, hanem saját masináiktól is elszaladtak, mi meg utánuk rohantunk és vágtuk őket, akár a répát. Volodijovszki a kezét dörzsölte. — Be kár, hogy nem voltam ottan! — kiáltott feh — Én is elkeltem volna — vélte Zagloba, mint aki bizonyos a dolga fdől. — Az ostrom során Szkzsetuszki meg Rogovszki produkálta a legtöbbet — folytatta a litván. — Kiváló lovag egyik is, másik is,de egymással csöppet sincsenek jó viszonyban. Különösen Rogovszki nézett görbeszemmel a hadnagyra és alighanem páros vias-kodásra került volna a sor, csakhogy Veyher fejvesztés terhével megtiltotta az ilyesmit. Eleinte nem tudtuk, miért ez a nagy ellenszenv, de aztán kisült, hogy Rogovszki atyafia Lascsnak, akit a herceg kikergetett volt a táborból, amiért Szkzse-tuszkit megbántotta. Innen köztük az emuláció, mely dicsőséget hozott nekik ebben az ostromban, mert versenyre keltek. Ők voltak az elsők mind a falakon, mind a kitöréseknél Végtére Chmielnyicki elunta a rohamozást és reguláris ostromot kezdett, nem mellőzve fortélyt sem, csakhogy a vár birtokába jusson. — Jobban bízik ő a ravaszságban, mint a vitézségben ! — jegyezte meg Zagloba. — Obscurus?? ember ez— folytatta a litván.— Azt hitte, Veyher német és zsoldos és árulásra akarta bírta. A sztaroszta azonban megírta neki, hogy rossz helyen kopogtat. És hogy megmutassa, mekkora súlyt helyez válaszára, kiválóbb vitézzel akarta elküldeni, nem közönséges trombitással. De vállalkozó nem igen akadt. Utoljára is én vál ---oldaltörés--- lalkoztam. És most figyeljenek, kérem, mert ez a legérdekesebb. — Halljuk! — Tehát elmentem és a főkapitányt ittasnak találtam. Epésen fogadott és hogy a levelet elolvasta, megfenyegetett vezéri pálcájával. Én alázatosan Istennek ajánlva lelkemet, ezt gondoltam magamban: ha hozzám ér, öklömmel bezúzom a fejét. Mit volt mit tennem, édes barátaim? — Derék dolog volt, hogy ezt gondolta — felelte Zagloba megindultam — Kapitányai csillapították — folytatta Longinusz — leginkább pedig egy fiatal ezereska-pitány, aki oly merész volt, hogy egyszerűen át-nyalábolta és félrevonta. «Ne, ne, batykó, leittad magad!» — mondta neki. Nézem, ki védelmez így és csodálkozom, hogy ennyire konfidens a főkapitánnyal, hát látom: Bohun. — Bohun! — kiáltott fel Volodijovszki és Zagloba. — Ő. Ismertem, mert találkoztam vele Rozlo-gon. Aztán elég tisztességgel elbocsátottak, visz-szatértem a várba és beszámoltam a sztarosztának. Már öreg este volt. A 'következő nap még dühöd-tebben ostromoltak. Végre csak harmadnap jutottam hozzá, hogy megmondjam Szkzsetuszki-nak: láttam Bohunt. Több vitéz jelenlétében történt ez és ott volt Rogovszki is. Ahogy meghallotta, gúnyosan így szólt: «Tudom, miről var> szó; nos, ha kegyelmed olyan nagy vitéz, mini amilyen a híre, hívja ki páros viaskodásra Bohunt. Szép látvány lészen innen a falakról. Hanem Visnyoviecki katonáinak csak a hire nagy!» Erre Szkzsetuszki végigmérte Rogovszkit és ekként felelt: «Ezt ajánlja kegyelmed? Helyes! Csak azt nem tudom, lenne-e bátorsága a söpredék közé ---oldaltörés--- menni, hogy nevemben kihívja Bohunt ?» Erre Rogovszki: «Bátorságom volna, de nem megyek, mert nem vagyok kegyelmednek sem komája, sem barátja!» A többiek éktelen hahotára fakadtak. «Ohó — mondották — milyen picike lett egyszerre, bezzeg, mikor másnak a bőréről volt szó!...» Rogovszki erre nagydacosan vállalkozott Másnap elment, de azzal tért vissza, Bohun már nincs ott. El sem hittük, hogy a kozák táborban járt, de most már látom, hogy mégis igazat mondott. Chmielnyicki valóban elküldte Bohunt és kegyelmetek aztán ott levágták. — Igen, így volt! — hagyta helyben Volodijovszki. — Mondja csak, hol találjuk meg Szkzsetusz-kit? — kérdezte Zagloba. — Fel akarjuk keresni, hogy együtt lássunk a leány felkutatásához. — Zamoscon majd útba igazítják. Nagy a híre, már több ezer foglyot küldött be a várba és Veyher uram korrespondeál vele. No, áldja meg kegyelmeteket a jóságos Isten! — Kegyelmedet szintazonképen! — felelte Zagloba. — És ha Krakóba ér, hát tisztel tétjük Charlamp urat! — Ki az? — Egy csodaszép litván, aki után a hercegasz-szony valamennyi udvarhölgye bomlik. Longinusz megrezzent. — Barátom-uram, úgy-e, csak csufolódik? — No, jóegészséget! Ilyen komisz sört sem ittam még! — fejezte be Zagloba és Volodijovsz-kira pislantott. Tűzzel-vassal. II. 9 ---oldaltörés--- XV. Longinusz sebzett szivvel Krakó felé vette útját, a szörnyűséges Zagloba pedig Volodijovsz-kival Zamoscra indult. Ott azonban mindössze egy napig maradtak, mert a sztaroszta azt mondta nekik, rég kapott hirt Szkzsetuszkiról; alighanem Zbarazsra vonult csapatjával prezidium gyanánt. A két barátra így újra hosszú és nehéz út várt, amelyet azonban amúgy is meg kellett tenniök, ha a hercegnő felkutatására akartak indulni. Mindegy volt, előbb vagy utóbb vágnak-e neki; fölkerekedtek tehát halogatás nélkül. Volodijovszki jól ismerte a kozákságot és jól ismerte Ukrainát; erősen bizakodott, hogy kutatásuk most nem lesz eredménytelen, mert a legfőbb akadály, a háború, nem egyhamar állja útjukat. — Nem hiszek én Chmielnyicki őszinteségében — mondta — nem hiszem, hogy a király iránt való respektusból húzódott légyen Ukrajnára. Ravasz róka ő kelme! Jól tudja, hogy a kozákok, ha el nem sáncolhatják magukat, a nyílt mezőn a mi zászlainkkal szemben nem állják meg a sarat, legyenek bár ötször annyian is. Most szépen a téli szállásokra húzódnak, s a tatárok is elszállítják foglyaikat. Ha a tél erős lesz, békességben leszünk az első fűig. — Lehet, hogy tovább is, mert a felséges urat mégis csak respektálják. De nekünk annyi időre sincs szükségünk. Isten segedelmével húshagyó-keddre megüljük Szkzsetuszki lakodalmát. — Csak most el ne kerüljük egymást, mert ez újabb halogatást vonna maga után. — Három zászlaja van, azzal még sem tűnhet el úgy, mint tű a kazalban. Lehet, hogy még Zba- ---oldaltörés--- razson innen utolérjük vagy a legrosszabb esetben is hírt kapunk róla. Hír dolgában azonban meglehetősen szűkösen voltak, mert útjuk teljesen elpusztított vidéken vitt keresztül. Napokig sem láttak egy teremtett lelket sem. Hosszú és fáradságos út után végre Zbarazsra értek és tüstént a komandánshoz mentek, akiben nagy ámulatukra Viersulra ismertek. — Hát Szkzsetuszki hol van ? — kérdezték. — Elment. — fegyelmed a prezidium komandánsa? — Én. Szkzsetuszki volt, de visszatértéig rám ruházta. — És mikorra mondta, hogy visszatér? — Nem mondta, mert maga sem tudta. Csak annyit mondott, ha valaki keresné, várjon rá. Zagloba és Volodijovszki egymásra nézett. — Mikor ment el ? — kérdezte Volodijovszki. — Tíz napja. — Mihály úr — mondta Zagloba — adjon Viersul uram valami harapnivalót, mert korgó gyomorral nem lehet tanakodni. Evésközben majd megbeszéljük, hogy mit csináljunk. — Szolgálatára állok kegyelmeteknek, de különben is, Volodijovszki uram, mint rangban idősebb veszi át a komandót s így voltaképen én is az ő vendége leszek. — Csak tartsa meg a komandót, Kristóf uram — felelte Volodijovszki — mert én alighanem szintén elmegyek. Csakhamar felszolgálták az estebédet. Ahogy Zagloba félig-meddig lecsillapította éhségét, Vier-sulhoz fordult: — Mit gondol, hová mehetett Szkzsetuszki ? — Ahogy én sejtem, a hercegnő keresésére ment, aki Bohun kezében van. ---oldaltörés--- — Bohun már a másvilágon van! — Hogy-hogy? És Zagloba immár harmadszor vagy tán negyedszer elbeszélte Bohun megöletése históriáját Miként Longinusz Viersul is ámult-bámult. — Szkzsetuszki dolga így könnyebb lesz — mondta végre. — Az a kérdés, megtalálja-e ? Vitt magával embereket ? — Csak egy legényt. — Ezt már bölcsen cselekedte, mert ott csakis fortéllyal boldogul az ember. Kamienyecre még eljuthatni kicsi csapattal, de azon túl már a kozákok téli szállásai következnek, Jampol meg a fészkük. Oda vagy egész divízióval kell menni vagy egyedül. — Honnan tudja kegyelmed, hogy ép arrafelé ment? — kérdezte Viersul. — Mert a hercegnőt Jampolon túl rejtegetik s ő erről tudott. Csakhogy amarra annyi a szakadék, az árok, a vízmosás, hogy aligha akad rá. Ha együtt mentünk volna, inkább sikerül, mert én már jártam azon a vidéken. — Kegyelmetek vele akartak menni ? — Vele. De most már mit csináljunk, menjünk utána yagy várjunk ? — Én azt mondanám, várjanak vagy tíz napig — ajánlotta Viersul. — Annak nem sok értelme volna. Vagy várjunk vagy menjünk. — Én azt tartom, menjünk. Hátha ép minket szerencséltet az Úristen ? — vélte Volodijovszki. — Nézze, Mihály úr — felelte Zagloba — itt nem szabad semmit sem félvállról venni. Kegyelmed fiatal ember, kalandok után kívánkozik, már pedig ha Szkzsetuszki is, meg mi is külön-külön ---oldaltörés--- keressük, az a veszedelem fenyeget, hogy azok az emberek gyanút fognak. A kozák ravasz nép s ugyancsak résen áll, nehogy szándokait felfedjék. Az ember könnyen elárulja magát, de aztán? — Annál inkább kell mennünk, mert Szkzsetuszki oly helyzetbe juthat, amelyben segítségre szorul. — Ez is igaz. Zagloba oly annyira elgondolkozott, hogy még a halántéka is belereszketett. Végre feleszmélt és így szólt: — Mennünk kell. Volodijovszki fellélegzett. — Mikor? — kérdezte. — Vagy három napig pihenünk, hogy felfrissüljünk testben-lélekben. A két barát már az útra készülődött, amikor Szkzsetuszki legénye váratlanul betoppant. Levelet hozott Viersulnak. «Kamienyecen vagyok — írta a hadnagy — ahová Szatanov felől biztos az út. Örmény kalmárokkal Jahorlikra megyek, akiket Bukovszki ajánlott s akik a tatárok és kozákok oltalomleveleivel szabadon közlekedhetnek egész Akermanig. Selyemholmival megyünk Mohilóvnak és Jampol-nak és ahol csak emberek laknak, mindenütt megállapodunk útközben. Talán megkönyörül rajtam az Úristen és megtalálom, amit keresek. Volodi-jovszkinak és Zaglobának mondd meg, várjanak rám Zbarazson, ha csak más dolguk nincsen, mert erre felé nagyobb csoportban nem mehetnénk a kozákok nagy gyanakodása miatt, akik Jampolban meg a Dnyeszter mentén egész Jahorlikig telelnek. Köszönd meg jóságukat, amelyre hálásan emlékezem, míg élek, de bevárni őket nem bírtam, mert minden nappal, csak újabb és újabb kínszenvedésre ébredtem. És most, hogy a kalmárok ba- ---oldaltörés--- kálidért és selyemholmiért mennek, az idő a legalkalmatosabb a kutatásra. Bukovszki uram kezeskedik a kalmárokról, hogy becsületes emberek, amit én is vélek, bízva a Mindenhatóban, aki ha úgy akarja, irgalommal vagyon irántunk, és megrövidíti kínszenvedésünket, ámen.» Zagloba a levél végére érve, társaira bámult. Hallgattak. Végre Viersul megszólalt: — Tudtam, hogy arrafelé ment — Most már mit csináljunk? — kérdezte Vo-lodijovszki. — Hát mit csinálnánk? — mondta Zagloba, széttárva karját. — Nincs miért mennünk. Rendjén van, hogy ő a kalmárokkal ment, mert mindenhová bekukkanhat és senki sem akad meg rajta. Nekünk bajos lett volna Jampolba eljutnunk. Szkzsetuszki fekete, örményszámba mehet, de magát azzal a kese bajuszkájával menten felismerték volna. Kísérje Isten áldása! Sajnálom, hogy nem lehet részem a szegényke megszabadításában. De azért mégis csak nagyot segítettünk Szkzsetusz-kinak, hogy Bohunt levágtuk; ha élne, nem kezeskedném János úr életéért. Volodijovszki roppant elégedetlen volt. - Hátha legalább Kamienyecre elmennénk? — indítványozta. — Mi a csodának ? — felelte Zagloba. — Nem mindegy, itt penészedünk-e meg vagy amott ? Persze, míg az ember fiatal, nem fér a bőrébe — (itt Zagloba melankolikusan lehorgasztotta fejét) — de amint megöregszik, bizony meg is nyugszik... Ez már így van... Legyen hát meg a dolog nélkülünk. Holnap szentmisét mondatunk érettük. A fő, hogy Bohunt lekaszaboltuk! A két barátra a várakozás hosszú, egyhangú napjai következtek, melyeket sem a kockázás, sem a ---oldaltörés--- korhelykedés nem tett változatosabbá Közben kemény tél köszöntött be. A földet vastag hóréteg borította, a vad állatok, a madarak az emberlakta helyek közelébe húzódtak. A hollók, a varjak ott károgtak egész nap. Elmúlott karácsonyhava, el boldogasszonyhava, el bőjtelőhava is és Szkzse-tuszkinak még mindig se hire, se hamva. Volodijovszki elment Tarnopolra kalandok után, Zagloba megkomorodott, úgy érezte, vénül... XVI. A köztársaság komiszárusai a legnagyobb ügy-gyel-bajjal végre Novosiólekig jutottak, ahol megállapodtak, hogy bevárják Chmielnyicki válaszát. Ott ültek búsan, szomorkodva, mert útközben folyvást halálos veszedelem fenyegette őket s a nehézség, a baj lépten-nyomon fokozódott. A végsőig elvadult csőcselék minduntalan nekiktámadt. Volt ugyan százfőnyi kíséretük, melyet Brisovszki vezetett, ezenfelül Chmielnyicki is négyszáz kozákot küldött elébük, csakhogy ez az eskorta maholnap elégtelennek bizonyulhatott, mert a tömeg úgyszólván óráról-órára növekedett. Helyzetük olyan volt, mint kicsi utascsapaté, melyet farkasfalka fog körül. így teltek a napok, a hetek, míg végre a novosióleki szálláson már azt hitték, utolsó órájuk ütött. Alkonyat óta az eskorta formális csatát vívott a komiszárusok életéért, ők pedig imádkozva lelkűket Istennek ajánlották. A karmelita Len-tovszki sorra abszolválta őket, kívülről meg rémes üvöltözés, puskaropogás, pokoli röhögés hallatt-szott és az egyre ismétlődő kiáltás: «Halál rájuk!» Zsielenyszki, a braclavi pohárnok, keserűen mosolygott. ---oldaltörés--- — Ki mondaná, hogy mi békekomiszárusok vagyunk ? — Forduljunk vissza! — indítványozta Bzso-zovszki, a kijovi várkapitány. — Megegyezésről, békéről úgy sem lehet szó, legyen hát háború ! Kisiel felkapta fejét és üveges szemét a várkapitányra meresztette. — Zsulta Voda, Korszuny, Pilaviec! — mondta tompa hangon. A komiszárusok elhallgattak; nyomasztó csönd nehezedett a szobára. Egyszerre csak kinyílt az ajtó és Brisovszki lépett be. — Nagyságos uram — jelentette a vajdának, — valami kozák van itt, beszélni óhajt a komiszárus urakkal. — Jó — felelte Kisiel. — A csőcselék már elment ? — El, de fogadkoztak, hogy holnap visszajönnek. — No, jöjjön hát az a kozák. Csakhamar egy jólmegtermett, feketeszakállas alak jelent meg a küszöbön. — Ki vagy? — kérdezte Kisiel. — Szkzsetuszki János, a rusznyák herceg-vajda huszárhadnagya. Bzsozovszki, Kulcsinyszki és Kzsetovszki felugrott. Mind a hárman szolgáltak volt a herceg alatt Machnóvkánál és Konstantinovnál és jól ismerték János urat; Kzsetovszki szegről-végre atyafia is volt. — Csakugyan, Szkzsetuszki úr! — Hogy kerülsz te ide ? — kérdezte Kzsetovszki, a fő vadászmester és átnyalábolta őt. — Paraszti gúnyában, mint látják — felelte Szkzsetuszki. — Nagyságos uram — mondta Bzsozovszki — ---oldaltörés--- a rusznyák vajda legkiválóbb lovagja, híres az egész hadban. — Üdvözlöm, — felelte Kisiel. — Elszánt vitéznek kell lenni, ha ide eljutott. Mit kíván tőlünk? — Engedjék meg az urak, hogy velük tarthassak. — A sárkány torkába kívánkozik! Ám legyen meg a kívánsága. Szkzsetuszki meghajtotta magát. Kisiel csodálkozva nézte. Az ifjú komoly és fájdalmat kifejező arca feltűnt neki. — Mondja csak, micsoda ok készteti ebbe a pokolba ? — kérdezte. — A szerencsétlenség, nagyságos uram. — Fölösleges is volt kérdeznem — mondta Kisiel. — Bizonyára elveszett hozzátartozóját keresi. — Igen. — Régen történt? — Tavaszkor. ? — Hogyan? És kegyelmed csak most indul a felkutatására? Hisz ma-holnap egy éve lesz! Mit csinált mostanáig ? — Harcoltam a rusznyák vajda alatt. — Gazdája tán nem adott permissziót ? — Nem kértem. Kisiel ismét a fiatal lovagra nézett. — Mindnyájan, akik a herceggel szolgáltunk — szólalt meg a kijovi várkapitány — mindnyájan tudjuk, mily nagy szerencsétlenség érte a lovagot. De míg a háború tartott, csak a hazának kívánt szolgálni. Ritka eset a mai romlott időkben. — Ha szavam ér valamit Chmielnyickinél, legyen meggyőződve, hogy segedelmére leszek — mondta Kisiel. Szkzsetuszki ismét meghajtotta magát. — No, most menjen és pihenjen le — bocsá- ---oldaltörés--- tóttá el kegyesen a vajda — mert ugyancsak elfáradhatott. — Elviszem magammal, ő atyámfia — mondta Kzsetovszki. — Pihenjünk le mi is — indítványozta Bzsozovszki. — Ki tudja, alszunk-e a következő éjt-szakán ? — Lehet, hogy örökre hunyjuk le szemünket — fejezte be Kisiel. Ezzel a benyílóba ment, hogy lepihenjen s a többi is eltávozott. Kzsetovszki szállására kísérte Szkzsetuszkit, mely odébb volt néhány házzal. — Hej, János, micsoda napot éltünk át ma! — mondta útközben a fővadászmester. — Azt hittem, itt az utolsó Ítélet. A csőcselék már szinte a torkunknak szegezte a bicskát. Már el is búcsúztunk egymástól. — A csőcselék közt voltam — felelte Szkzsetuszki. — Holnap estére újabb bandát várnak. Holnap tovább kell menni innen okvetetlenül.Ugy-e, Kijovba mentek ? — Ez Chmielnyicki válaszától függ. De itt a szállásom. Bort forraltattam, lefekvés előtt iszunk egy pohárral. Betértek a szobába. A kandallóban hatalmas tűz égett, a párolgó bor már az asztalon várta őket. Szkzsetuszki mohón nyúlt a pohár után. — Tegnap óta nem ettem — mondta. — Szörnyen lenyomorodtál. Hanem mondd csak, amott, azok között akarod megkeresni a hercegnőt ? — Vagy őt vagy a halált! — felelte a lovag. — Inkább a halált találod. Honnan tudod, hogy a hercegnő ott van ? — Mert már másfelé kerestem. — Hol? ---oldaltörés--- — A Dnyeszter mentén egész Jahorlikig. Örmény kalmárokkal mentem, mert a jelek szerint amarra rejtegették. Most aztán Kijovba megyek, mert úgy hallottam, Bohun odavitte. Alighogy a hadnagy Bohun nevét kimondta, Kzsetovszki a fejéhez kapott. — Nini, a legfontosabb dolgot el sem mondtam neked! — kiáltott fel. — Azt hallottam, Bohunt megölték. Szkzsetuszki elsápadt. — Micsoda? Ki mondta? — Az a pocakos nemes, aki már egyszer megmentette a hercegnőt, aki Konstantinovnál olyan nagy hőstetteket vitt véghez. Az utón találkoztam vele, Zamoscra tartott. Alighogy megkérdeztem, mi újság, azt felelte, Bohun már a másvilágon van. Kérdem, ki ölte meg? Azt felelte: «Én!» S ezzel elváltunk. — Az a nemes szeret lódítani — felelte Szkzsetuszki lehűlve. — Az ő szavában nem lehet bízni. Nem, nem, ő nem bírná megölni Bohunt. — Igaz, te nem találkoztál vele? ügy emlékszem, azt mondta, hozzád megy Zamoscra. — Zanioscon nem várhattam be. Most Zba-razson lesz, de oda sem mehettem vissza Kami-enyecről, mert a komisszió után igyekeztem. Isten tudja, igazvaló-e az is, hogy Bohun fogságában lévén, hallotta, hogy Jampolon túl rejtegeti a hercegnőt és hogy szándéka volt Kijovba vinni őt és megesküdni vele. Lehet, hogy ez sem igaz, mint minden, amit Zagloba mond. — Miért mégy akkor Kijovba? Szkzsetuszki nem felelt. Egy darabig csak a szél sikongása hallatszott. — Mert ha Bohun él — folytatta Kzsetovszki — könnyen a kezébe eshetsz. ---oldaltörés--- — Azért megyek, hogy találkozzam vele! — mondta tompán Szkzsetuszki. — Hogy-hogy? — ítéljen közöttünk az Isten! — De hátha nem áll ki, hátha egyszerűen lefogat és megöl vagy a tatárnak elad? — A komiszárusok kíséretében vagyok. — Adja Isten, hogy magunk is ép bőrrel meneküljünk, hát még kíséretünk! — Akinek nehéz az élet, annak könnyű lészen a föld. — Az Istenért, János, ne feledd, hogy nemcsak a halálról van szó, hanem arról, hogy esetleg a török gályákra kerülhetsz! — Azt hiszed, ott rosszabb lesz a sorsom, mint most? — Látom, desperátus vagy, már Isten irgalmában sem bízol. — Tévedsz. Azt mondom, rossz sorom van ezen a világon, mert nincs máskép, de Isten akaratában rég megnyugodtam. Nem sopánkodom, nem jajgatok, nem átkozódom, fejem nem verem a falba, csak teljesíteni akarom, amit teljesítenem kell, amíg élek, és amíg erővel győzöm. — De a fájdalom emészt, akár a méreg. — Isten azért adta a fájdalmat, hogy emésszen, és gyógyítóírt akkor küld, amikor jónak látja. — Ilyen argumentumra nincs mit mondanom. Istenben egyedül a segítség, Istenben a reményünk, a bizodalmunk, nekünk és az egész köztársaságnak. Egy darabig hallgattak mindketten, csak az őrök elnyújtott kiáltásai hallatszottak. — Igen — folytatta Kzsetovszki — inkább megholtakhoz hasonlítunk mi mindannyian, mint élőkhöz. Az emberek ebben a köztársaságban ---oldaltörés--- már elfelejtették a, nevetést, csak jajgatnak, mint a szél a kürtőben. Én is hittem, hogy jobb napok következnek, míg a többivel ide jöttem, de most látom, dőre reménység volt... Szkzsetuszki szótlanul maga elé meredt. A tűz megvilágította lefogyott, szigorú kifejezésű arcát. — Mindez múlandó s utána nem marad semmi, — mondta végre komoly hangon. — Akár szerzetes, úgy beszélsz... Szkzsetuszki nem felelt. Csak a szél sikongott a kéményben keservesen. XVII. Reggel óta szóltak a harangok, dörögtek az ágyuk. Chmielnyicki vörös, aranyszőttes, cobolyprémes köpenyegben, lábát aranyrojtos párnán nyugtatva ült a perejaszlavi udvarháza előtt emelt dobogón és várta a komiszárusok tisztelgését. Körülötte kapitányai csoportosultak, a teret pedig — parancsára — ellepte a kozákság és a csőcselék, mert azt akarta, lássa minden ember, mekkora respektutással van irányában maga a felséges király... Végre feltűnt a komiszárusok menete. Az élén dobosok és trombitások lépkedtek, utánuk Kzsetovszki következett, aki bársonypárnán a vezéri pálcát hozta, majd Kulcsinyszki a kijovi kincstárnok a fehérsasos vörös lobogóval, aztán Kisiel, nyomában a többi komiszárussal s végül a drago-nyos eskorta Szkzsetuszki vezetése alatt, aki a beteg Brisovszkit helyettesítette. Az ősz Kisiel arisztokratikus arca szenvedést árult el. Világosan látta e pillanatban, hogy az egyezkedés rongyos köpenye alól, a királyi meg ---oldaltörés--- bocsátás felajánlásának látszata mögül más, undok valóság vigyorog ki, melyet még a vak is lát, a süket is hall, mert hiszen ordítva hirdeti: «Nem ajánlod te a kegyelmet, hanem kéred, meg akarod vásárolni a vezéri pálcáért, a lobogóért, és gyalogosan járulsz e paraszti vezér elébe az egész köztársaság nevében, te, a szenátor, a vajda»... Chmielnyicki összeráncolt szemöldökkel, csípőre tett kézzel, gőgösen várta. Végre a dobogóhoz ért a menet. A dobosok abbahagyták a dobolást, a trombitások a trombitálást. A téren nagy csönd támadt. Csak a fehér-sasos piros zászlót lobogtatta a szél. De egyszerre csak kurta, parancsoló szó hangzott fel, amelyben senkivel és semmivel sem törődő, kimondhatatlan desperáció csengett: — Hátra arc! Indulj! Szkzsetuszki szava volt. Minden szem abba az irányba fordult. Chmielnyicki kissé fölemelkedett ültéből, hogy lássa, mi történik. A komiszárusokban meghűlt a vér. A dragonyosok megfordultak, a hadnagy élükre állt s a csapat megindult vissza a komiszárusok szállása felé. Senki sem tudta, maga Chmielnyicki sem, vájjon a kisérőcsapat hirtelen eltávozása nem az ünnepi ceremóniához tartozott-e? Egyedül Kisiel értett meg mindent; átlátta, hogy az egyezkedés és mindnyájuk élete egy hajszálon függ. De mielőtt még Chmielnyicki elgondolhatta volna, hogy mi történt, fölment a dobogóra és belekezdett mondókájába... Az ebédnél aztán ez volt Chmielnyicki első szava: — Ki vezényelte az eskortát? Kisiel arcán nyugtalanság tükröződött. ---oldaltörés--- — Szkzsetuszki, igen kiváló lovag — felelte. — Ismerem — mondta a főkapitány. — Miért nem maradt ott, mikor az ajándékokat átadtátok nekem ? — Mert ez volt a parancsa. — Ki adta neki ezt a parancsot? — c.n. Nem tartottam helyénvalónak, hogy az ajándékok átadásánál hátunk mögött álljanak a dragonyosok. — zn mást gondoltam. Annak a vitéznek fene kemény a nyaka. Az ebéd alatt ismét annyi megalázás érte a komiszárusokat, hogy Kisiel közel volt az ájuláshoz. Amikor végre felállhattak, valóságos megváltásnak vették. Kisiel alig állt a lábán, amint szállására ért. Tüstént lefeküdt és senkit sem bocsátott magához egész másnap délig. Ekkor Szkzsetuszkit hivatta. — Mit csinált kegyelmed ? — így szólt hozzá. — Tudja-e, hogy kockára vetette a saját és a mi életünket ? —- Nagyságos uram, mea culpal™ — felelte a lovag. — A delirium elfogott, inkább száz halált kívántam, semhogy azt lássam. — Chmielnyicki kiérezte a megvetést. Alig alig, hogy az efferata bestiát™ megnyugtathattam. Ma itt lesz ebéden, és bizton szóvá teszi a dolgot. Mondja, hogy parancs szerint cselekedett. — Ma már Brisovszki veszi át a vezényletet, mert jobban érzi magát. — Jobb is. Kegyelmednek túlságosan kemény a nyaka a mai időkhöz. Látszik, hogy fiatal még, nem bírja magába fojtani a fájdalmat. — A fájdalomhoz hozzászoktam, nagyságos uram, csak a szégyent nem bírom elviselni. ---oldaltörés--- Kisiel felszisszent, mint akibe belenyilall a fájdalom, de aztán rezignáltan mosolygott és szomorúan mondta: — Ez már az én mindennapi kenyerem, az ilyen szó. Azelőtt keserű könnyeket hullattam miatta, de ma már könnyem sincs... A könyörület belemarkolt Szkzsetuszki szivébe a testileg-lelkileg szenvedő, mártír külsejű aggastyán láttára. — Nagyságos uram — mondotta — Isten a tanúm, hogy csak e rettentő időkre gondoltam, amikor szenátoroknak és dignitáriusoknak fejet kell hajtaniok a karóra megérett csőcselék előtt... — Áldja meg az Isten, mert fiatal és igazszivű és tudom,. hogy nem gonosz intenció vezérli. Csakhogy amit kegyelmed mond, ugyanazt mondja hercegi gazdája is s vele a had, a nemesség, az országgyűlés, a fél köztársaság s a megvetés, a gyűlölet mind reám zúdul. — Mindenki úgy szolgálja a hazát, ahogy tudja, ítéljen Isten az intenció fölött. Ami pedig Jeremiás herceget illeti, ő életével és vagyonával szolgálja. — És dicsőség sugározza körül, — felelte a vajda, — míg engem ?.. Ó, jól mondta, Ítéljen Isten az intenció fölött és juttasson legalább nyugodalmas sírt azoknak, akik életükben mértéken fölül szenvednek. Szkzsetuszki nem felelt és Kisiel hangtalan imával égnek emelte szemét. — Rusznyák vagyok — mondotta aztán — testükből való test, vérükből való vér. Láttam a sérelmeket mindkét részről, láttam Záporozse vad önkénykedését és láttam elviselhetetlen gőgjét azoknak, akik ezt a hadi népet jobbággyá akarták sülyeszteni. Mit tehettem hát én, a rusz- ---oldaltörés--- nyák, aki egyszersmind hívséges fia és szenátora vagyok e köztársaságnak? Azokhoz csatlakoztam, akik ezt mondották: Pax vobiscum !?? Mert így parancsolta a vér, a szív, mert közöttük volt a megboldogult király, a kancellár, a prímás és még sokan; mert tudtam, hogy az elszakadásba belepusztul egyik is, másik is. A megegyezés jegyében akartam munkálkodni és hogy már vér folyt, azt mondtam magamban: a megalkuvás angyala leszek. És mentem és munkálkodtam és munkálkodom még mindig, noha fájdalommal, szenvedéssel, szégyennel és ami mindennél rettentőbb, kétkedve. Mert Istenemre mondom, nem tudom: a ti hercegiek a pallossal jött-e korán, avagy én az olajággal későn? Csak azt látom, hogy munkám szertefoszlik, hogy nincsen már erőm, hogy hasztalan verem ősz fejem a falhoz és a sír szélén állva csak sötétséget látok magam előtt és pusztulást, általános pusztulást! — Isten megsegít minket! — Ó, bár küldene ilyen reménysugarat, nehogy a kétségbeeséstől marcangolva kelljen meghalnom! En hálálkodni fogok minden fájdalomért, a keresztért, melyet viselek, azért, hogy a csőcselék fejemet követeli, az országgyűlésen meg árulónak bélyegeznek, ezért a keserű jutalomért, amit mind a két részről kaptam. A vajda összeaszott karját az ég felé nyújtotta és két kövér könnycsepp, talán igazán az utolsó, pergett le arcán. Szkzsetuszki nem bírt tovább uralkodni magán. Térdre borult a vajda előtt, megragadta kezét és remegő hangon mondta: -— Katona vagyok, más úton járok, de tisztelet és becsület az érdemnek és a fájdalomnak! És a büszke nemes, Visnyoviecki herceg zászla- Tüzzel-vassal. II. ---oldaltörés--- jának vitéze ajkát a rusznyák kezére tapasztotta, a kezére annak a rusznyáknak, akit pár hónapja ő is árulónak nevezett. Kisiel kezét a hadnagy fejére tette. z — Edesfiam! — mondta. — Áldjon meg az Úristen, mint ahogy én megáldalak! ... Chmielnyicki meglehetősen későn állított be és a legrosszabb hangulatban volt, a szokottnál is durvább, gorombább. Csak az ebéd során, a pálinka és a kitűnő méhser hatása alatt derült fel kissé, hanem a közügyekről még csak hallani sem akart. «Vagy igyunk vagy megyek, most nem tárgyalunk, majd holnap!» — ezt mondta. Már jóval éjfél után volt, mikor egyszerre csak fejébe vette, hogy benéz a vajda hálószobájába. Kisiel oda rejtette volt Szkzsetuszkit, mert attól tartott, hogy a hadnagy és Chmielnyicki találkozásából veszedelem keletkezhetik és mindenképen azon volt, hogy ezt a találkozást megakadályozza. Chmielnyicki azonban nem tágított, bement és utána ment Kisiel is. De mennyire elcsodálkozott, mikor a főkapitány a lovag láttára barátságosan intett és felkiáltott: — Szkzsetuszki! Hát te miért nem iszol velünk ? És kezét nyújtotta. — Nem jól érzem magam — felelte a hadnagy, meghajtva magát. — Tegnap is odébbálltál. — Ez volt a parancsa, — szólt közbe Kisiel. — Ne beszélj, vajda! Ismerem én őt, tudom, azért ment el, mert nem akarta látni, hogy ti nekem tisztelegtek. Ó, jól ismerem én! Hanem amit más nem vinne el szárazon, ő elviszi, mert kedvelem, ő az én kedves cimborám! Kisiel szeme tágra nyílt a nagy álmélkodástól, a főkapitány pedig Szkzsetuszkihoz fordult. ---oldaltörés--- — Tudod-e, miért szeretlek? — kérdezte. Szkzsetuszki a fejét rázta. — Azt hiszed azért, mert az Omelnyicska mellett elmetszetted a hurkot, amikor még rongy ember voltam és üldöztek, akár a vadat? Nem azért. Akkor egy gyűrűt adtam neked Krisztus sírjáról való porral. Hanem te, kemény lélek, nem mutattad fel azt a gyűrűt, mikor a kezembe estél, no, de én mégis eleresztettelek s ezzel vége. Nem azért szeretlek most. Más szolgálatot tettél te nekem, amiért hálával tartozom neked, amiért cimborám vagy. Most aztán Szkzsetuszki meresztette rá a szemét. — Lám, hogy hüledeznek — folytatta Chmielnyicki, mintha egy negyedikhez szólna. — Emlékezz csak vissza, mit csináltál Csehrinyben. Mindenfelé tudakozódtam az én ellenségem, Csaplinyszki után és akkor elmondták nekem, mit csináltál vele a mi első találkozásunk után. Megragadtad a nyakánál meg a bugyogójánál, belevágtad az ajtóba és kipenderítetted az utcára! — Igen, ezt tettem — mondta Szkzsetuszki. — O, nagyszerű volt, igazán nagyszerű! No, a kezembe kerül ő — máskép az egész traktából nem lesz semmi — és akkor elmulatok vele a magam módja szerint; de te is nagyszerűen elbántál vele! És Kisielhez fordulva ismételte: — Megragadta nyakánál, meg a plundrájánál, felkapta, akár egy rókát, belevágta az ajtóba úgy, hogy az utcára kipenderült! Es akkorát hahotázott, hogy csak úgy visszhangzott. — Vajda uram, adass méhsert, hadd koccintsak e lovaggal, az én kedves cimborámmal. Kisiel kiszólt a legénynek, aki tüstént három ---oldaltörés--- kupa méhsert hozott. Chmielnyicki koccintott a vajdával és Szkzsetuszkival és egy hajtásra megitta. Arca egészen felderült és a hadnagyhoz fordulva jókedvűen felkiáltott: — Kérj tőlem, amit csak akarsz! Szkzsetuszki halvány arca megpirosodott. — Ne félj — biztatta Chmielnyicki — a szó nem füst. Kérj, amit akarsz, csak persze olyat nem, ami Kisielre tartozik. — Ha szabad az engedelemmel élnem ?— felelte Szkzsetuszki — akkor igazságot kérek. Egyik kapitánya nagyot vétett nekem... — Leüttetem a fejét! — kiáltotta Chmielnyicki. — Nem ezt kérem, főkapitány úr, hanem azt, parancsolja meg neki, vívjon meg velem. — Leüttetem a fejét! — makacskodott a főkapitány. — Ki az? — Bohun. Chmielnyicki hunyorgatta a szemét, majd a homlokára csapott. — Bohun? — kérdezte. — Bohunt megölték. A király írta nekem, hogy agyonvágták párviadalban. Szkzsetuszki elhűlt. Zagloba igazat mondott! — És mit vétett neked Bohun ? — kérdezte Chmielnyicki. A hadnagy arcát még élénkebb pír borította. Attól tartott, a félig ittas főkapitány valami csufondáros szót talál kibökni a hercegnő nevének hallatára. Zavarából Kisiel segítette ki. — Komoly dolog ez nagyon így szólt — Bzsozovszki várkapitány mondta el nekem. Bohun e lovag aráját rabolta el és elrejtette, nem tudni hol. — Hát csak keresd — mondta Chmielnyicki. — Kerestem a Dnyeszter mentén, mert ott rejtette el, de nem találtam. Azt hallottam, Kijovba vitte légyen, mert ott akart megesküdni vele. ---oldaltörés--- Adjon engedelmet, főkapitány úr, hogy Kijovban kereshessem. Ezt kérem. — Te cimborám vagy, te Csaplinyszkit elpáholtad. Nemcsak megengedem, hogy keresd, ahol csak akarod, hanem meg is parancsolom, hogy adja ki neked, aki rejtegeti. Adok piernacsot, adok levelet a metropolitához, hogy a kolostorokban is kereshessed, az apácáknál. Az én szavam nem füst! Ezzel kiszólt Vihovszkinak, írja meg a levelet és Csarnotának a pecsétért kellett mennie, noha már négy órára járt az idő. Dziedziala elhozta a piernacsot, Donyec pedig parancsot kapott, kisérje Szkzsetuszkit kétszáz lovassal Kijovba és majd onnan az első pólyák őrségig. Másnap Szkzsetuszki eltávozott Perejaszlavról. XVIII. Ha Zagloba unatkozott a félreeső, csöndes Zbarazson, a háború és kaland után kívánkozó Volodijovszki napjai sem teltek valami változatosan. Egy-egy fölkerekedés a Zbrucs mentén garázdálkodó bandák ellen:.— ez volt minden, ami egy kis változatosságot hozott az egyhangú, unalmas életbe. Volodijovszki részben azért is nógatta Zaglobát nap-nap mellett, induljanak Szkzsetuszki megsegítésére, mert bizony nagy ideje volt már, hogy hírét sem hallották. Zagloba ugyan nem igen ellenkezett, mert ahogy állította, tisztára megredvesedett és csodálkozott is, hogy még gombák nem nőnek rajta, mindamellett húzta-halasztotta az elmenetelt. Remélte, hogy előbb-utóbb mégis csak kapnak hírt Szkzsetuszki felől. Ezenközben híre terjedt, hogy a komiszárusok ---oldaltörés--- úgyszólván minden eredmény nélkül tértek vissza. Mindössze armisticiumot^ kötöttek pünkösdig, amikor majd új tárgyalás indul. Ámde már senki sem hitt a megegyezés lehetőségében, mert Chmielnyicki követelései és feltételei egyszerűen elfogadhatatlanok voltak. Hozzá is láttak a háborús készülődéshez mind a két részen. A köztársaságban minden nap várták az általános inszurrekció kihirdetését. Hírül hozták, hogy vezérekké Osztro-róg pohárnokmestert, Lanckoronyszkit és Firlejt tették meg és teljességgel mellőzték Visnyoviecki Jeremiás herceget, aki így továbbad is csak tulajdon csapatai élén kelhetett a haza védelmére. Nemcsak a herceg katonái, nemcsak a rusznyák nemesség, hanem még a volt regimentáriusok párthívei is felháborodtak ezen; végre is, míg kilátás nyílt a megegyezésre, a mellőzésnek megvolt a maga politikai oka, ám, hogy háborúra fordul a sor, ez megbocsáthatatlan hibaszámba ment, mert hiszen kívüle ki mérkőzhetett a győzelem reményében a rebellió diadalmas vezérével, Chmiel-nyickivel ? Végre maga a herceg is Zbarazsra érkezett, hogy készen legyen, mihelyst a harc megindul. Á fegyvernyugvás ugyan meg volt kötve, de Chmielnyicki nem bírta féken tartani a nekivadult csőcseléket. Ez vagy hírét sem hallotta az armisticiiimnak, vagy meg' sem értette e szó jelentőségét; be-betört a fegyvernyugvás megállapította határon. Viszont a privát zászlók, sőt a reguláris csapatok is a martalócok üldözése közben gyakorta túlhaladtak a határon és formális ütközeteket vívtak a kozákokkal. A fegyver nyugvás tehát csak annyiban állt fenn, hogy egyfelől Chmielnyicki, másfelől pedig a király a főkapitányokkal nem keltek egymás ellen. Mielőtt a seregek fölvonultak volna, a háború javában dühöngött s ---oldaltörés--- az első melegebb tavaszi napsugarak égő falvakat, égő városokat világítottak meg, mészárlást és emberi nyomorúságot. A kozákcsapatok égetve, pusztítva, rabolva egész Zbarazs tájékára merészkedtek. Ezeket sújtotta Jeremiás az ő kapitányaival. Különösen Volodijovszki tűnt ki az ilyen expedíciók során, aki mint portyázó legföljebb Viersulban akadhatott volna méltó versenytársára. Bőjtmáshava végétől szent Qyörgyhava közepéig nem kevesebb, mint hét martalóccsapatot ugrasztott szét. A kis lovag, vagyis inkább a kis ördög mind ersősebben nógatta Zaglobát, tartson vele, mert igen nagyon szerette társaságát, de az állhatatos nemes vitézül ellentállt minden rábeszélésnek. Tétlenségét ekként magyarázta: — Túlnagy a pocakom az ilyen rázásra, hajtóvadászatra, Mihály úr, aztán mindenki másra született. A huszárokkal csapni le ez ellenség sűrű tömegeire fényes nappal, tábort áttörni, zászlót zsákmányolni, ó, igen, ez már nekem való, mert erre teremtett engem az Úristen; de éjtszakának idején bozótban üldözni a himpelléreket, ezt már csak kegyelmedre hagyom, mert picike, akár a tű és könnyen átfurakodik mindenütt. Nem mai keletű vitéz vagyok én már, tépni szeretek, mint az oroszlán, de nem kopó módjára a vad után iramodni. Különben is szeretek lefeküdni az esti fej és után, mert akkor alszom el a legjobban. Volodijovszki így hát egymaga ment és egymaga aratta a diadalokat. Egyszer azonban vagy kétheti távoliét után pünkösdhava dereka táján oly szontyolodott, oly szomorú ábrázattal tért meg, mintha legalább is megverték volna, mintha embereit elvesztette volna az utolsó szálig. Ámde szomorúságának egészen más oka volt. Alighogy ---oldaltörés--- leszállt a lóról, a vele jött két ismeretlen vitézzel a herceghez ment, akinél soká időztek, majd Za-globát kereste fel. Zagloba csodálkozva meredt a két óriás termetű férfiúra, akiket azelőtt sohasem látott. — Zárassa be az ajtót — kérte Volodijovszki — és intézkedjék, hogy senki se háborgasson, mert fontos mondanivalónk van. Zagloba ráparancsolt legényére, azután nyugtalanul nézte vendégeit, mert látta rajtuk, hogy semmi jót sem fognak mondani. — Kurcevics-Buhilov hercegek, György és András — prezentálta Volodijovszki a két vitézt. — Ilonka unokafivérei! — kiáltott fel Zagloba. A hercegek meghajtották magukat, és egyszerre mondták: — A néhaivaló Ilonka un< kafivérei. Zagloba vörös arca pillanat alatt halványkék szint öltött, kezével csapkodott, mintha meglőtték volna, levegő után kapkodott, szeme kidülledt. — Hogy-hogy? — nyögte ki végre. — Hírül vettük — mondta komoran Volodijovszki — hogy a hercegnőt a szent Miklós monostorában meggyilkolták. — A csőcselék tizenkét leányt és több apácát fojtott meg. Köztük volt a mi Ilonkánk is — tette hozzá György herceg. Zagloba fakóra vált arca úgy elvörösödött, hogy attól tartottak, a guta üti meg. Azután lehunyta szemét és elfödte kezével. — Mindenható Isten! — sóhajtotta. — Édes húgom — kiáltott fel György — bocsásd meg, amit ellened vétettünk! Minden csöpp véredért egy vödörrel ontunk ki! — Úgy segéljen minket az Isten! — tette hozzá András. ---oldaltörés--- És a két férfiú égnek emelte kezét. Zagloba felállt a lócáról, ingatag léptekkel a derékalj felé ment és térdre borult a szent kép előtt. Csakhamar megkondultak a harangok, az idő délre járt, és oly bánatosan zúgtak, mintha temetésre szólnának. -— Nincsen, már nincsen — sóhajtott fel újra Volodijovszki. — Az angyalok az égbe vitték s nekünk csak a fájdalom maradt... A zokogás megrázta Zagloba hatalmas alakját, a többiek jajgattak, a harangok zúgtak. Zagloba végre lecsöndesedett. Társai azt hitték, hogy tán a fájdalomtól kimerültén elszunnyadt, ám egy idő múlva fölemelkedett és leült a derékaljra. Hanem ez már egészen más ember volt: szeme vörös volt és véraláfutott, arca törődött, igazi aggastyánarc; az ember valóban azt hihette volna, az egykori pajkos, joviális Zagloba meghalt s aki itt maradt, csak fáradt, törődött aggastyán. Ekkor a legény őrködése mellett is Podbipienta nyitott be, aki nemrég tért vissza Krakóból és újra elkezdődött a jajgatás, a lamentálás. Majd kérdezte, mi van Szkzsetuszkival ? — Kereken maradt Koreckinél, ahová Kijovból ment — felelte Volodijovszki. -— Betegen fekszik, azt se tudja szegény, hogy a világon van. — Nem volna jó, ha hozzámennénk? — kérdezte a litván. — Nincs miért — felelte Volodijovszki. — A kirurgus kezeskedik, hogy fölépül. Ott van Szuchodolszki, Domokos herceg kapitánya, aki Szkzsetuszki jóbarátja, ott van az öreg Zacvili-chovszki, ők ketten gondját viselik. Semmiben sem szenved hiányt. Jobb neki, hogy a delirium nem hagyja el. ---oldaltörés--- — O, mindenható Isten! — sóhajtott fel a litván. — Látta őt a tulajdon szemével? — Láttam. De ha nem mondják, hogy ő, hát rá sem ismerek, úgy leverte a fájdalom, a nyavalya. — És ő megismerte kegyelmedet? — Meg, mert bár nem is szólt, de elmosolyodott, és megbiccentette fejét. A bánat úgy szivembe markolt, hogy nem maradhattam tovább. Korecki herceg ide készülődik zászlajával, vele jön Zacvilichovszki és tán Szuchodolszki is és elhozzák Szkzsetuszkit, ha csak lehet. — És hogyan értesültek a hercegnő haláláról? — kérdezte tovább a litván. — Ez uraktól? — Nem. Ezek az urak véletlenül tudták meg a szomorú hírt Koreken, ahová a vilnai vajda küldte őket és ide jöttek velem, mert a mi hercegünknek is hoztak levelet. A háború biztos, a komisszióból semmi sem lesz. — Ezt már mi is tudjuk, hanem azt mondja meg, kérem, kitől hallotta, hogy a hercegnő meghalt. — Zacvilichovszkitól, ez pedig Szkzsetuszkitól hallotta. Szkzsetuszki magától Chmielnyickitől kapott engedelmet, hogy kereshesse Kijovban és maga a metropolita is segített neki. Különösen a monostorokban kutattak, mert aki a mieink közül ott rekedt, a barátoknál és apácáknál húzta meg magát. Azt hitték, Bohun is valamelyik monostorban helyezte el a hercegnőt. És keresték, keresték és reménykedtek, bizakodtak, noha tudták, hogy a csőcselék tizenkét leányt fojtott meg a szent Miklós kolostorában. Maga a metropolita erősítette, hogy hiszen Bohun aráját csak nem bántották volna. De bizony máskép esett. — Tehát a szent Miklós kolostorában volt? ---oldaltörés--- — Ott. Szkzsetuszki az egyik kolostorban Jer-lics Joachimra akadt. Mindenkitől a hercegnő után tudakozódván, megkérdezte őt is. Ésjerlics elmondta, hogy a kozákok elhurcolták a lengyel leányokat, csak a szent Miklós kolostornál maradt tizenkettő, akiket később megfojtottak. Ezek közt lett légyen a Kurcevics-leány is. Szkzsetuszki nem vette készpénznek Jerlics állítását, mert nyavalyás volt és a folytonos rettegéstől alig állt a lábán, hanem még egyszer elment a szent Miklós kolostorba. Az apácák ugyan nem tudták név szerint megnevezni az áldozatokat, de amint a hercegnő descríptió-]á\.?? meghallották, azt mondották, hogy ilyen is volt közöttük. Ekkor Szkzsetuszki eltávozott Kijovból, és súlyosan megbetegedett. — Csoda, hogy még él. — Bele is halt volna, ha az az öreg kozák nincsen vele, aki Sicsen gondját viselte. O kisérte Kerekre és adta át Zacvilichovszkinak. — Vegye oltalmába a jó Isten, számára már nincsen vigasz ezen a földön! — mondta Lon-ginusz. Volodijovszki nem felelt, a szobában síri csönd uralkodott. A hercegek fejüket kezükre támasztva, mozdulatlanul ültek, Podbipienta égnek emelte tekintetét, Zagloba pedig üveges szemét az átellenben levő falra szegezte, mintha mélyen elgondolkozott volna. — Eszméljen ! — szólt rá Volodijovszki és megrántotta a karját. —- Min töri a fejét? Már nem süt ki semmit, hajítófát sem ér minden fortélya. — Tudom — felelte Zagloba megtört hangon. — Csak arra gondolok, hogy öreg vagyok, és nincs mit keresnem többé ezen a világon. ---oldaltörés--- XIX. — Képzelje csak — így szólt Volodijovszki Longinuszhoz néhány nappal később — képzelje csak, ez az ember egyetlen egy óra alatt mintha húsz évvel megöregedett volna. Oly vidám volt, oly beszédes, olyan fortélyos, szinte túltett magán Ulisszeszen is, most meg szavát sem hallani, egész nap szundikál, legföljebb a vénség miatt panaszkodik. Tudtam, hogy szereti, de nem hittem volna, hogy ennyire. — Nincs ezen mit csudálkozni — felelte sóhajtva a litván. — Annál is inkább ragaszkodott hozzá, mert kiragadta Bohun kezéből, mert annyi veszedelmen, annyi kalandon esett át miatta. Amíg remélni lehetett, esze fortélyokon járt és magamagát is tartotta, de most már igazán nincs mit keresnie ezen a világon. Nincs, kihez kapcsolódjék szivével, árván, elhagyottan áll a nagy világban. — Már inni is próbáltam vele, azt hittem, az ital visszaadja régi jókedvét, de hiába! Inni iszik ugyan, de már nem gondolkozik úgy, mint annakelőtte; nem beszél, csak elérzékenyedik, ellágyul, fejét lelógatja, és alszik. Már tán Szkzsetuszki sem lehet desperátusabb nálánál. — Kár, kimondhatatlan kár, mert nagy vitéz volt. Tudja mit, Mihály úr? Menjünk hozzá! Szokása volt, hogy engem csipkedjen, hátha most is kedve kerekedik? Istenem, hogy változnak az emberek! Olyan vidám ember volt: — Menjünk! — mondta Volodijovszki. — Az idő ugyan már későre jár, de örülni fog, mert este a legrosszabbul érzi magát. Egész nap szundikál és éjtszaka nem tud aludni. Elmentek Zagloba szállására, a nyitott ablaknál ülve találták. ---oldaltörés--- — Miért nem fekszik le, miért ábrándozik így a nyitott ablak mellett ? — kérdezte Volodijovszki. Zagloba nagyot sóhajtott. — Az álom kerüli a szemem — felelte vontatottan. — Ép esztendeje, hogy a Kahamlik mentén menekültem vele... A fülemilék épígy csat-iogtak... És most hol van ő? — Isten rendelte így! — mondta Volodijovszki. — Hogy könnyezzünk és szomorkodjunk, Mihály úr! Elhallgattak. Csak a csalogányok danája hallatszott be az ablakon. — Istenem, Istenem !--sóhajtott fel Zagloba.— Szakasztottan úgy, mint a Kahamlik mentén! Longinusz egy-két könnyüt rázott le kese bajszáról, a kicsi lovag pedig így szólt: — Ej, tudja mit ? Igyunk egyet, ez a legjobb orvosság. Pohár mellett elbeszélgetünk a régi jó időkről. — Nem bánom — felelte rezignáltan Zagloba. Volodijovszki kiszólt a legénynek, hozzon mécsest, meg egy bütykös méhsert, és mikor az asztalhoz telepedtek, kérdezte: — Tehát már esztendeje, hogy kegyelmed megszöktette a megboldogultat Rozlogról? — Pünkösdhavában volt — felelte. — Átkeltünk a Kahamlikon, hogy Zolotonosra meneküljünk. Ó, Istenem, de nehéz az élet! — És ő parasztgúnyát öltött? — Először csak kozákgúnyát. A szegénykének szablyámmal vágtam le a haját, hogy ne ismerjenek rá. Kidőlt fa alá rejtettem haját szablyámmal együtt. Megtalálnám a helyet. — Oly bájos kisasszonyka volt! — mondta nagyot sóhajtva Longinusz. — Mondhatom kegyelmeteknek, mindjárt az első napon úgy megszerettem, mintha csak kicsi ---oldaltörés--- korától fogva neveltem volna. Ő meg csak összetette előttem kicsi kacsóit és hálálkodott a megmentésért, az ótalomért. Ó, bár lekaszaboltak volna, hogy ezt a mai napot ne kellett volna megérnem ! Egy darabig hallgattak és itták a méhsert,amelybe könnyeik potyogtak, aztán Zagloba így szólt: — Azt hittem, náluk fogom leélni öreg napjaimat békességben és most... Keze erőtlenül lehanyatlott. — Legföljebb a sírban találok vigaszt... Alig mondta ki e szavakat, a pitvarban lárma támadt. Valaki be akart jönni, de a legény nem eresztette. Volodijovszkinak úgy rémlett, ismerős hangot hall és rászólt a legényre, bocsássa be a kései látogatót. Az ajtó kitárult és Rzsendzian pufók, piros arca jelent meg. Végignézett a három lovagon, meghajtotta magát és így szólt: — Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! — Mindörökké! — felelte Volodijovszki. — Nini, hiszen ez Rzsendzian! — Én vagyok — felelte a legény. — Hol van a gazdám? — Roreken fekszik, beteg. — Ó, az Istenért! Súlyos beteg? — Most már, hála Istennek, jobban van. A kirurgus azt mondja, felépül. — Mert én hírt hoztam a kisasszonyról. A kicsi lovag bánatosan csóválta a fejét. — Kár volt annyira sietned, mert Szkzsetuszki úr már tudja, hogy meghalt. Rzsendzian szeme egészen kidüledt. — Meghalt? — mondta rémülten. — A kisasszony meghalt? — Meg. Kijovban a zsiványok meggyilkolták. ---oldaltörés--- — Micsoda Kijovban? Mit mond a tekintetes úr? — Micsoda Kijovban ? Tán nem tudod, mi az a Kijov? — Tekintetes úr, az Istenért, csak nem tréfál? Mi dolga lett volna Kijovban a kisasszonynak, mikor őt a Valadinka mellett az Ördögárokban rejtegetik, nem messze Raskovtól? És mikor Bohun megparancsolta a boszorkánynak, hogy ki se mozduljon onnan, míg ő el nem jön? Ez tisztára megbolondulni való állapot! — Micsoda boszorkány? Miről beszélsz te? Zagloba felszökött a lócáról és kezével csapkodott, mint aki vízbe esve, az elmerüléstől igyekszik megmenekülni. — Az Isten szerelméért, hallgasson, hadd kérdezzek én! — szólt rá Volodijovszkira. Zagloba ijesztően elsápadt, s homlokára kiült a verejték, tugrott a lócán, vállon ragadta Rzsen-dziant és rekedten kérdezte: — Ki mondta neked, hogy ő... Raskov táján van elrejtve? — Hát ki mondta volna? Bohun! — Ember, megbolondultál ? — üvöltötte Zagloba és megrázta a legényt. — Micsoda Bohun ? — Az Istenért! — kiáltott fel Rzsendzian. — Miért ráz úgy a tekintetes úr? Kérem, hagyjon békén, hadd szedjem össze az eszem. A tekintetes úr tisztára meggabajít. Hát micsoda Bohun volna? Tán a tekintetes úr nem ismeri? — Beszélj, mert beléd döföm ezt a bicskát! — kiáltotta Zagloba. — Hol láttad Bohunt? — Vlodaván. De mit akarnak tőlem a tekintetes urak? — rémüldözött a legény. — Mi vagyok én, zsivány?... ---oldaltörés--- Zagloba szinte magánkívül volt; levegő után kapkodott és lihegve hanyatlott le a lócára. — Mikor láttad Bohunt?—kérdezte Volodijovszki. — Három hete. — Hát él? — Hogyne élne! Ö maga beszélte el, hogyan hagyta, helyben a tekintetes úr, de kiheverte... — És ő mondta neked, hogy a kisasszony Ras-kov táján van ? — Csakis ő! — Ide figyelj, Rzsendzian! Gazdád meg a kisasszony élete forog kockán! Bohun nem mondta neked, hogy a kisasszony Kijovban volt? — Tekintetes uram, hogyan lett volna Kijovban, amikor Bohun Raskov táján rejtette el, és Horpiának a lelkére kötötte, hogy őrizze. Most meg ide adta pietnacsát és gyűrűjét, hogy menjek el hozzá, mert ő nem mehet, sebei felszakadtak és feküdnie kell, ki tudja meddig? Zagloba felpattant a lócáról és a fejéhez kapva ordítani kezdett, mintha eszét vesztette volna: — Él hát az én leánykám, él,,ó, Istenem! Nem őt ^gyilkolták meg Kijovban! Él, él, él! És topogott és kacagott, majd karja közé kapta Rzsendziant és úgy összevissza csókolta, hogy a legény egészen megszédült. — Eresszen már, no, tekintetes úr... Megfulladok... Hát persze hogy él... Tekintetes úr, no... de tekintetes úr! — Eressze el, hadd beszéljen el mindent, hiszen még semmit sem tudunk — mondta Volodijovszki. — Beszélj hát, beszélj! — kiáltotta Zagloba. — Mondj el mindent elejétől fogvást — biztatta Longinusz. — Megengedik a tekintetes urak, hogy leüljek, mert elfáradtam. ---oldaltörés--- — Csak ülj le! — hagyta rá Volodijovszki, és méhsert töltött neki. — Igyál velünk, rászolgáltál. A legény fogta a poharat, és a mécses felé tartotta. — Nagyszerű méhser! — Hogy a kakas csípjen meg, hát fogsz beszélni mindjárt? — förmedt rá Zagloba. — A tekintetes úr mindjárt haragszik! Hát persze, hogy fogok beszélni, mert a tekintetes urak parancsolják, én meg azért vagyok legény, hogy szót fogadjak. De látom, hogy mindent eleitől kezdve kell elmondanom... — Hát csak mondj el mindent eleitől kezdve! — A tekintetes urak emlékeznek még Bar el-estének hirére? Ugy-e, már úgy rémlett, vége a kisasszonynak? Én akkor hazatértem a szülékhez meg a nagyapámhoz, aki már kilencveneszten-dős... nem, kilencvenegy... — Isten éltesse akár kilencszázig! — türelmetlenkedett Zagloba. — Köszönöm szépen a jó kívánságot, tekintetes uram. Tehát hazatértem akkor, hogy elvigyem a szüléknek, amit Isten segedelmével összeszedtem a zsiványoknál, mert azt tudják a tekintetes urak, hogy esztendeje Csehrinyben voltam, a kozákok közéj ükvalónak tekintettek, a megsebesült Bohunt ápoltam és nagy konfidenciába jutottam vele, amellett meg összevásároltam egyet-mást, hol ezüstöt, hol klenódiumokat... — Tudjuk, tudjuk — mondta Volodijovszki. — Tehát hazaértem a szülékhez, akik hinni sem akartak a szemüknek, mikor mindent megmutattam. Nagyapónak meg is kellett esküdnöm, hogy tisztességgel szereztem. Akkor igen-nagyon megörültek, mert tudnivaló, tekintetes urak, port folytatnak Jávorszkiékkal egy körtefa miatt, Tűzzel-vassal. II. H ---oldaltörés--- mely pont a mesgyén áll, és félig a Jávorszkiak, félig meg a mi földünkre terjeszti ágait. így ha Jávorszkiék rázzák, a mi „ körtéink is potyognak és sok a mesgyére hull. Ők azt mondják, azok, amelyek a mesgyére esnek, az övék és mi... — Paraszt, dühbe hozol! — dörögte Zagloba. — Már engedelmet kérek, tekintetes uram, de én nem vagyok paraszt, hanem nemes ember, ha mindjárt szegény is, erről tanuskodhatik Volodijovszki tekintetes úr, meg Podbipienta tekintetes úr, mint Szkzsetuszki tekintetes úr régi ismerősei. Aztán az a pör már ötven esztendeje folyik... Zagloba összeszorította a fogát és magában megfogadta, hogy többet egy szót sem szól. — Nagyon jól van — mondta szelíden Lom ginusz — hanem Bohunról beszélj, ne a körtékről. — Bohunról?Jó,legyen hátBohunról.Tehát Bohun azt hiszi, tekintetes uram, hogy nincsen ná-lamnál hívségesebb legénye és barátja, mert ápoltam, amikor Kurcsevics hercegék megvagdalták, cm akkor a falnak állítottam, azt mondtam neki, fütyülök az úri szolgálatra, a kozákokkal akarok tartani, mert ez több haszonnal jár. Es ő el is hitte. Hogyne hitte volna, amikor az egészségét visszaadtam? Roppant megkedvelt és szó sincs róla, gazdagon megjutalmazott. Persze nem tudta, hogy én megesküdtem, hogy bosszút állok, amiért csaknem holtra sújtott, rns hogy nem szúrtam le, csak azért történt, mert nem való nemes emberhez ágyban fekvő beteget leszúrni, akár a hízott disznót... — Igen, igen — vágott szavába Volodijovszki. — Ezt is tudjuk. Hanem hogyan bukkantál reá most? — Hát, tekintetes uram, ez így esett: Mikor ---oldaltörés--- már Jávorszkiékat sarokba szorítottuk (ma-holnap koldustarisznyát akaszthatnak a nyakukba!), én így szóltam magamban: «No, itt az ideje, hogy megkeressem Bohunt, hogy megfizessek neki!» A szüléket beavattam titkomba, nagyapámat is és hogy helyén vagyon a szive, azt mondta: Ha megesküdtél, hát csak eredj, mert különben semmirekellő léssz®. Tehát útnak eredtem, mert azt is gondoltam magamban, ha meglelem Bohunt, a kisasszonyról is megtudok egyet-mást és aztán, ha leterítettem és a jóhírrel gazdámhoz állítok be, a jutalom bizonyára nem marad el... — Bizonyára! És mi is megjutalmazunk — mondta Volodijovszki. — Már nálam lovad van, barátocskám, szerszámostul — tette hozzá Longinusz. — Alásan köszönöm a tekintetes uraknak — örvendezett a legény — mert hát szó, mi szó, a jó hírért, borravaló dukál. Csakhogy én nem iszom ám el, amit kapok... — Bizony Isten, az ördög elvisz! — mormogta Zagloba. — Tehát elmentél otthonról. — adta szájába a szót Volodijovszki. — Tehát elmentem otthonról, — folytatta Rzsendzian — és ismét gondolom magamban: Merre tartsak? Legjobb lesz Zbarazsra, onnan Bohun-hoz sincs messze és gazdám hollétét is hamarább megtudakolom. Megyek tehát, tekintetes uram, megyek Bialára, Vlodavára és hogy a lovam már szörnyen el volt csigázva, megálltam pihenni. Ép vásár volt, minden fogadó telis-tele. Végtére az egyik zsidó mondja: «Volt még egy szobám, csakhogy egy sebesült nemes úr foglalta el». — «Ez egészen jól van — mondok — mert én értek az ápoláshoz s a ti felcseretek amúgy sem tudja, ---oldaltörés--- hol áll a feje, mert vásár vagyon.» A zsidó még kotyogott valamit, hogy az a nemes úr önönmagát ápolja, senkit sem akar látni, de aztán mégis csak bement és megkérdezte. Beeresztett, úgy látszik, rosszabbul volt. Bemegyek, és nézem, ki fekszik az ágyban — hát Bohun! Szinte megdöbbentem, ő meg tüstént megismert, és roppant megörült. «Isten küldött — aszondja — mert én már meghalok.» Erre én azt mondom: «Mit csinál kegyelmed itten ?» De ő nem szólt, intett, hogy hallgassak és csak később mondta el, micsoda kalandon esett át, hogy Chmielnyicki a király ő felségéhez, akkoron még királyfihoz küldötte és hogy Volodijovszki tekintetes úr Lipkov-ban alaposan helybenhagyta. — Halálásan emlékezett rám? — kérdezte a kicsi lovag. — Mondhatom, tekintetes uram, eléggé hálásan. «Azt hittem — így szólt — hogy az csak holmi vakarcs, holmi tökmag, pedig hát elsőrangú vitéz, aki csöpp hija, hogy kettészelt.® De ahogy Zagloba tekintetes úrra emlékszik, még jobban összecsikorgatja fogát, mint annakelőtte, mert a tekintetes úr ugratta be a páros viaskodásba... — Bánom is én! Nem félek tőle! Cirógassa meg a hóhér! — felelte Zagloba. — Megint a régi konfidenciába jutottam vele — folytatta Rzsendzian — és elmondott sorra mindent: mily közel járt már a halálhoz, hogyan vitték a lipkovi udvarházba, nemesnek vélvén őt, hogyan ápolták... — Hát Vlodaván mit csinált? — Volin felé igyekezett, de Parcsevben felborult a szekere, sebei felszakadtak s így maradni volt kénytelen. Ugyancsak félt, hogy fel találják ismerni. «Ha megtudnák — mondotta — ki va- ---oldaltörés--- gyök, nemcsak, hogy a nemesség összekaszabolna, hanem a komandáns felköttetne, mert nem tudom legitimálni, hogy levelet vittem a királynak.® «Jó ezt tudni — feleltem — hogy a komandáns felköttetné.® — «Miért?» «Azért — mondok — mert óvatosnak kell lennem.® Erre aztán hálálkodott és azt mondta, a jutalom nem marad el. «Most ugyan nincs pénzem — mondta — de ami klenó-diumom van, neked adom és később elhalmozlak arannyal. Csak még egy szolgálatot tégy nekem.® — Végre hát a hercegnőhöz érünk ! — mondta Volodijovszki. — Igen, tekintetes uram, hiszen mindent doku-mentumosan el kellett mondanom. Tehát, ahogy azt mondta, nincsen pénze, végleg elhidegültem tőle és azt gondoltam magamban: megállj csak, majd adok én neked szolgálatot! Ö pedig így szólt: «Beteg vagyok, nincs erőm arra, hogy útra keljek, pedig nagy és veszedelmes útra kellene mennem. Eredj helyettem te®. — «Hová?» — «Egészen Raskov alá, mert ott rejtettem el őt Donyec kapitány húgánál, Horpiánál.® — «A hercegnőt?® — «Igen — mondja— elrejtettem úgy, hogy emberi szem meg nem pillantja, de azért jó sora van, mert aranyos párnán alszik, akár Visnyoviecki hercegné.® — Áldjon meg az Isten! Beszélj, fiú, beszélj I — kiáltotta Zagloba. — Ahogy ezt meghallottam, majd kibújtam a bőrömből, de persze nem mutattam. «bs biztos, hogy ott van? — kérdem. — Mert az alighanem régen volt, amikor kegyelmed ottan elrejtette.® Hanem ő égre-földre esküdözött, hogy Horpia hívséges hozzá, hogy akár tíz esztendeig is őrizné, hogy a hercegnő biztosan ott van, mert oda sem a polyákok, sem a tatárok, sem a ko- ---oldaltörés--- zákok nem jutnak el és Horpia nem szegi meg parancsát. Zagloba úgy reszketett, mintha a hideg rázná, a kicsi lovag örömmel teljesen bólogatta fejét, Podbipienta pedig tekintetét az égnek irányította. — Már az bizonyos, — folytatta a legény, — hogy ő ott van. A legjobb bizonyíték, hogy oda-küldött engem. De én bizony eleinte húzódoztam, nehogy gyanút fogjon. «Minek menjek én oda?» — kérdeztem. — «Azért, mert én nem mehetek. Ha Volinba eljutok, Kijovba vitetem magam, te meg eredj Horpiához és mondd meg neki, vigye a hercegnőt Kijovba, a szent Szűz monostorába.® — Tehát nem a szent Miklóshoz! — kiáltott fel Zagloba. — Mindjárt mondtam, hogy Jerlics nem tud semmit. — Igen, a szent Szűzhöz — folytatta Rzsendzian. — «Odaadom gyűrűm, a piernacsom, a késem és Horpia már tudni fogja, mit jelent ez, mert így beszéltük meg. Különben is ismer téged, tudja, hogy te vagy az én legjobb cimborám. Menjetek együtt, a kozákoktól ne féljetek csak a tatároktól őrizkedjetek, mert ezek nem respektálják a piernacsot. Pénz, arany ott az árokban van elásva, ásd ki, hogy szükséget ne lássatok. Egyébként a boszorkány majd boldogul, csak menj hozzá, mert kit küldhetnék mást én szerencsétlen, kiben bizhatom itt, ellenségeim között?® Ekként könyörgött, tekintetes uraim, szinte a könnye potyogott és meg is esketett, hogy megyek. Megesküdtem, de magamban hozzátettem: «a gazdámmal®. Erre nagyon megörült, tüstént ideadta a a piernacsot, a gyűrűt, ? a kést, meg a kle-nódiumot, ami nála volt. Én pedig elvettem, mert azt gondoltam magamban, jobb helyen van nálam, mint a zsiványnál. Aztán, mielőtt elbúcsúztam ---oldaltörés--- volna, megmagyarázta, melyik az az árok a Valadinka mellett, merre kell menni, kanyarodni s megmagyarázta oly akkurátusán, hogy még bekötött szemmel is odatalálnék. Majd meglássák a tekintetes urak, mert ugyebár, együtt megyünk oda? — Tüstént holnap! — mondta Volodijovszki. — Mit holnap? Még ma hajnalban felnyergel-tetem a lovakat — jelentette ki Zagloba. Nagy öröm töltötte el a lovagok szivét. Hálálkodtak az Egek Urának, a kezüket dörzsölték nagy boldogan, majd újabb és újabb kérdésekkel halmozták el a legényt, amelyekre ez szokott flegmájával felelt. — H°gy a kakas csípjen meg! — kiáltott fel Zagloba.— Ilyen legény se terem minden bokorban! — Ugy-e? — örvendezett Rzsendzsian. — Gazdád alighanem megaranyoz. — Én is úgy vélem, hogy a jutalom nem marad el, noha gazdámat hívségből szolgálom. — Hát Bohunnal mi lett aztán? — kérdezte Volodijovszki. — Jaj, tekintetes uram, azon búsultam csak, hogy megint ágyban feküdt és nem ölhettem meg. Ilyen az én szerencsém! De mit tehettem vájjon ? Amikor már mindent elmondott és adott, amit kellett, észbe kaptam. Minek éljen ilyen zsivány a világon, aki a kisasszonyt elrabolta, és engem csaknem holtra sújtott? — gondoltam magamban. Hátha még talpra áll időnek előtte és utánunk kerekedik a kozákokkal? Jobb lesz, ha a hóhér megcirógatja! Nem sokat teketóriáztam, hanem elmentem Rogovszki komandáns úrhoz és megjelentettem, hogy Bohun, a leggonoszabb rebellis rejtőzik ott. Azóta már bizonyára fel magasztalták. ---oldaltörés--- Butául röhögött, végignézett a három lovagon, mintegy várva, hogy ők is kacagjanak. De mennyire elcsodálkozott, amikor egyik sem szólt egy szót sem. Csak bizonyos idő elteltével mormogta Zagloba: «Bánja az ördög!» — Volodijovszki azonban szótlanul ült, Longinusz meg csak a fejét csóválta. — Szó, ami szó, barátocskám, ez nem volt szép tőled! — mondta végre a litván. — Hogy-hogy, tekintetes uram? — csodálkozott Rzsendzian. — Jobb lett volna, ha leszúrom? — így sem lett volna szép és amúgy sem volt szép. De nem tudom, mi lett volna jobb: zsivány-nak lenni, avagy Judásnak? — Mit mond a tekintetes úr? Judás tán rebellist árult el? Hiszen ez a király ő felségének meg az egész köztársaságnak ellensége! — Igaz, igaz, de azért még sem volt ez szép tőled. Ki is volt az a komandáns? — Rogovszki Jakab. — Ó az! — mormogta a litván. — Lascs atyafia. Ámde ez a megjegyzés észrevétlen maradt, mert közben Zagloba szólalt meg. — Uraim! — így szólt. — Itt nincs veszteni való idő! Reggel fölkerekedünk. A herceg ugyan elment, de nem érünk rá várni, megyünk permisz-szió nélkül. Hanem, kegyelmed, Podbipienta uram, legjobban teszi, ha marad, mert termetével és nyíltságával csak bajt hozna a fejünkre. — Nem, barátaim, én is magukkal tartok! — tiltakozott a litván. — Maradnia kell, ezt követeli a hercegnő biztonsága. Aki egyszer látta kegyelmedet, soha az életben nem felejti el többé. Van piernacsunk, az igaz, de kegyelmednek még piernaccsal se ---oldaltörés--- hinnének. Kzsivonosz minden martalócai szeme-láttára összeroppantotta Puljant És különben is, ott amúgy sem találja meg azt a bizonyos három fejet, annak az egynek pedig, ami van, nem sok hasznát látnok. Majd ha fészekszedésre megyünk, akkor magunkkal viszünk, de most nem. — Már megint kezdi! — No, hadd öleljem meg, de azért csak maradjon. Még csak egyet, uraim! Egy szót se senkinek az egészről, nehogy a katonák és révükön a parasztok megtudjanak valamit. — A hercegnek sem? — A herceg nincs itt. — És Szkzsetuszkinak, ha megjön? — Neki épenséggel nem, mert tüstént utánunk kerekednék. Elég ideje lesz az örvendezésre és ments Isten, egy új csalódás tisztára elvenné az eszét. És most, urak, adjunk hálát a Mindenhatónak ! Zagloba térdre ereszkedett, példáját követték a többiek is és imádkoztak hosszan és buzgón. ---oldaltörés--- NEGYEDIK KÖNYV. xx. A herceg néhány napja Zamoscra ment volt és nem egyhamar várták vissza, így Volodijovszki, Zagloba és Rzsendzian senkinek sem szólva, Chlebanóvkára nyargaltak. Jóidéig veszedelem: nélkül való vidéken vitt az útjuk, mert Lanckoronyszki regimentárius zász-laival lassan-lassan Bar felé nyomult, hogy szemmel tartsa a gyülekező kozák csoportokat. Gyakorta megesett, hogy a lengyel portyázók kozák atamanoknak vélvén őket, útjukat állták, de Zagloba könnyűszerrel legitimálta magát. Már mindenki tudta, hogy az egyezkedésből semmi sem lesz, s bár a perejaszlavi fegyverszünet csak pünkösdre ért véget, a portyázó csatározás napról-napra fokozódott és mindkét részen csak a jelt várták az általános támadásra. Ezenközben megenyhült a lég s a tavasz földerítette a végtelen vadont. Fű, virág borította a letaposott földet, amelyben az elesett vitézek aludták örök álmukat. A csatamezők fölött trillázó pacsirták lebegtek, a magasságban pedig mindenféle' madár vonult tova nagy lármával. Zagloba nyújtózkodott a nyeregben s örömest odatartotta hátát a napnak. — Olyan jól érzem magam — mondta egyszer, amikor a nap jól sütötte. — Nincs is jobb a napnál a vén csont számára, kivéve a méhsert meg a magyar bort. — Nemcsak a vén csontnak jó — felelte Volo- ---oldaltörés--- dijovszki — jó az mindenkinek. Még az állat is szívesen sütkérezik a napon. — Szerencse, hogy ilyen időben megyünk a hercegnőért — folytatta Zagloba — mert télvíz idején bizony bajos volna leánnyal szökni. — Csak egyszer a kezünkben legyen, huncut a nevem, ha valaki elüti tőlünk! — Mihály úr — mondta erre Zagloba — csak attól az egytől tartok, hogy ha a háború ki talál törni, a tatárok elöntik azt a vidéket és bekerítenek. — Sose tartson ettől! Ismerem én a tatárokat, eleget vesződtem velük Lubnién. — Én is ismerem őket — felelte Zagloba. — Hiszen elmondtam már, hogy sok-sok évet töltöttem közöttük, hogy nagy, zsíros hivatalra is szert tehettem volna, csakhogy nem akartam muzulmánná lenni s így mindent ott kellett hagynom. Sőt tetejébe még kínhalállal akartak elpusztítani, amiért legfőbb papjukat megtérítettem. — De hiszen egyszer azt mondotta, hogy ez Galatában történt. — Ami Galatában történt, Galatában történt ami meg Krímben, az a Krímben. Mert ha azt hiszi, hogy Galatában vége a világnak, akkor nem tudja, hol terem a bors. Több fia van Belialnak, mint amennyi keresztény a világon van. Ekkor beleszólt Rzsendzian. — Nemcsak a tatárok állhatják utunkat — mondotta — mert még nem említettem meg a tekintetes uraknak, hogy azt az Árkot csúf hatalmak őrzik. Az a némber, aki a hercegnőre ügyel, boszorkány, konfindenciát tart az ördögökkel és nem tudom, nem figyelmeztetik-e majd? Van ugyan golyóm, amit szentelt búzán magam ön ---oldaltörés--- töttem, mert más nem fogja, de azt beszélik, hogy egész zászlóravaló kisértet is őrzi a bejáratot. Kérem a tekintetes urakat, vigyázzanak, nehogy valami gonosz dolog érjen, mert egyszeribe elesném a jutalomtól. — Szamár! — torkolta le Zagloba. — Azt hiszed, egyéb dolgunk sincs, minthogy rád vigyázzunk? Az ördög ugyan nem tekeri ki a nyakad, de ha ki is tekerné, egyre megy, mert kapzsiságod miatt úgy is a pokolba kerülsz. Vén róka vagyok én már arra, hogy a falnak állítsanak és jegyezd meg jól magadnak, ha Horpia erős boszorkány, én még erősebb boszorkánymester vagyok. Perzsiában megtanultam ám ezt a mesterséget is. Ő az örögöknek szolgál, de az ördögök nekem és akár ökrökkel, szánthatnék velük, csakhogy nem akarok, mert a lelkem üdvössége elébbrevaló. — Ez nagyon jó, tekintetes uram, de most ez egyszer használja fel erejét, mert mégis csak jobb, ha biztonságban tudja magát az ember. — Én inkább bízom ügyünk igazságában és Isten oltalmában! — jelentette ki Volodijovszki. — Hadd őrizze Horpiát és Bohunt az ördögök egész légiója, de velünk a mennybéli angyalok vannak, akikkel szemben minden ördögi hatalom semmis. Hogy minden jól sikerüljön, hét fehér viaszk-gyertyát ajánlok fel Mihály arkangyalnak. — Én is hozzájárulok eggyel, nehogy Zagloba tekintetes úr a pokollal ijesszen. — A pokolba zavarlak csakugyan, ha kisül, hogy nem jól tudod a helyet — felelte a nemes. — Hogy-hogy, nem tudom? Csak a Valadin-kához érjünk, akár bekötött szemmel is odatalálok. A parton a Dnyeszter irányába tartunk, az árok jobbkéz felől esik, úgy ismerünk rá, hogy ---oldaltörés--- szikla állja el a bejáratot Első pillanatra úgy rémlik, nem lehet bemenni, csakhogy a sziklában nyílás van, amelyen két ló fér el egymás mellett. A boszorkány megöl mindenkit, aki enge-delme nélkül bemegyen, már sok emberi csont hever szanaszét, de Bohun azt mondta, ne törődjem ezzel, csak kiáltsam: «Bohun! Bohun!...» Akkor barátságosan jön felém. Horpián kívül ott van Cseremisz is, aki irtó jól puskázik. Meg kell ölnünk mindakettőt. — Azt a Csermiszt nem bánom, de a leányt elég lesz, ha gúzsba kötjük. — Lám, a tekintetes úr csak gúzsba kötné! Olyan erős némber az, hogy eltépi a páncélt, akár a pendelyt, a patkót meg összemorzsolja a kezében. Legföljebb a Podbipienta tekintetes úr boldogulna vele, mi nem. Bízza csak rám, tekintetes úr, szentelt golyóbist tartogatok én számára. Máskülönben utánunk rohanna, összecsődítené a kozákokat és nemcsak, hogy a hercegnőt nem vin-nők haza, hanem a tulajdon bőrünket sem. Ilyen és hasonló beszélgetések mellett telt-mult az idő. Azon a vidéken vitt útjuk, ahol Volodi-jovszkiszétugrasztotta Bohun csapatjátés kiszabadította Zaglobát az istállóbeli fogságból. Sőt ugyanarra a tanyára is akadtak és ott maradtak hálásra. Egyszer-másszor azonban a szabadég alatt kellett tölteniök az éjszakát s ilyenkor Zagloba elbeszélte megtörtént és meg nem történt kalandjai végtelen sorát. De leginkább a hercegnőről folyt a szó. Végre a kozákok országába jutottak. Már a meleg szent Iván-hava köszöntött be s alig egy-harmadát tették meg a hosszú és fáradságos útnak. Szerencsére a kozákok részéről semmi veszedelem sem fenyegette őket. A paraszttömegek ---oldaltörés--- előtt egyáltalán nem legitimálták magukat, mert záporozsi tiszteknek vélték őket. Mégis, ha hébe-korba feltartóztatták őket, Zagloba megmutatta a piernacsot vagy pedig egyszerűen mellbe rúgta és fellökte az okvetetlenkedőt. Ez a leghatásosabb módja volt a legitimálásnak, mert a parasztok azt hitték, igen előkelő vitéz lehet, ha mindjárt rúg. «Tán Kzsivonosz, Burlaj vagy maga Chmielnyicki» — gondolták. Jampolban Burlajhoz, a hírneves öreg kapitányhoz tértek be, aki a záporozsi,, haddal meg a parasztokkal a tatárokra várt. Ó tanította volt a hadimesterségre Bohunt és úgy szerette, mintha édesfia lett volna. így természetesen küldöttjeit is szívesen fogadta és csöppet sem gyanakodott, annál kevésbbé, mert Rzsendziant esztendeje látta nála. Amint meghallotta, hogy Bohun él, örömében lakomát csapott és maga is felöntött a garatra. Zagloba aggódott, hogy Rzsendzian elszólja magát, ha kicsit a pohár fenekére pislantgat, de a csalafinta eszű legény bizony egy kukkal sem mondott többet, mint amire szükség volt. Sokszor ugyan ép a színtiszta valóságot mondta, de úgy, hogy ezzel semmi galibát sem csinált és csak annál nagyobb bizalomra tett szert. A lovagoknak furcsán esett ez a diskurzus, amelynek során gyakorta szó esett róluk. — Azt hallottuk, hogy Bohunt páros viadalban lekaszabolták. Nem tudjátok, ki vágta le ? — kérdezte Burlaj. — Volodijovszki, Jeremiás herceg tisztje — felelte nyugodtan Rzsendzian. — Ej, ha úgy kezem közé kapnám, de megfizetnék neki érte! Volodijovszki felborzolta kicsi bajuszkáját és ---oldaltörés--- ölyan tekintettel nézett Burlajra, ahogy az agár néz a farkasra, akit nem szabad torkon kapnia. — Ép azért mondtam meg a nevét, kapitány uram — jelentette ki Rzsendzian. — Az ördög igazán örvendezni fog ennek a legénynek! — gondolta Zagloba. — Csakhogy nem is annyira ő volt az oka — folytatta Rzsendzian — mert hiszen maga Bohun hívta ki anélkül, hogy tudta volna, micsoda kardforgató. Volt ott egy másik nemes, Bohun legnagyobb ellensége, aki már egyszer kiragadta kezéből a hercegkisasszonyt. — Ki az? — Egy vén korhely, aki Cserhinyben örökké a mi atamanunk nyakán lógott és adta a jócimborát. — Még akasztófára kerül! — kiáltott fel Burlaj. — Huncut a nevem, ha ennek a vakarcsnak le nem vágom a fülét! — dühöngött magában Zagloba. — Úgy összekaszabolták — folytatta Rzsendzian — hogy mást már régesrég a hollók csipkednék. Csakhogy a mi atamanunk kemény legény, kiheverte a sebeket. Igaz, hogy alig bírt elvánszorogni Vlodaváig,és ha ott mi nem vagyunk, aligha boldogul. Átsegítettük Volinra, ahol már a mieink parancsolnak. Onnan küldött minket aztán a leányért. — Rég megjósoltam neki — mormogta Burlaj — hogy azok a fehércselédek vesztét okozzák majd... Hanem ti jó cimborák vagytok, nem hagytátok el a szükségben és te kicsi (itt Rzsend-zianhoz fordult), te vagy a legjobb. Láttam, hogyan ápoltad Csehrinyben a mi sólymunkat. No, így hát jó cimborátok vagyok én is. Mondjátok, mi kell: kozák avagy ló ? Nehogy visszajövet valami bajotok essék. ---oldaltörés--- — Kozákra nincs szükségünk, kapitány uram — felelte Zagloba — mert hiszen a mieink közt volnánk és ments Isten, hogy ellenséges csapatra bukkanjunk, mert akkor csapattal csak bajosabb volna. Hanem jó futó ló, ó, igen, az már elkelne. — Adok nektek olyanokat, hogy még a kán paripái sem versenyezhetnek velük. Rzsendzian sem mulasztotta el felhasználni az alkalmas pillanatot. — Garast is csak keveset adott az ataman — mondta — mert magának sem volt, Braclavon túl pedig a mérő zabnak egy tallér az ára. — Gyere velem a kamrába — mondta Burlaj. Rzsendzian nem mondatta ezt kétszer magának. A vén kapitánnyal együtt eltűnt az ajtóban és mikor nemsokára visszajött, pufók arca csak úgy sugárzott az örömtől, köpenye meg ugyancsak dudorodott a hasa táján. — No, menjetek hát Isten hírével — búcsúzott tőlük az öreg kozák. — És ha meglesz a leány, szóljatok be hozzám, hadd lássam én is Bohun gilicéjét. — Nem lehet, kapitány uram — felelte bátran a legény. — Az a pólyák leány szörnyen félős teremtés, egyszer már magába döfte a bicskát. Tartunk tőle, hogy valami baja talál esni. Jobb, ha az ataman rendelkezik vele. — No, majd ő megcsinálja, hogy nem fog rémüldözni! — dünnyögte Burlaj. — No, menjetek hát Isten hírével, nem vagytok messze! Jampolról a Valadinkáig, ha nagy nem is, de fölötte nehéz volt az út, mert a környék abban az időben tisztára vadon volt és csak elszórtan, imitt-amott tanyáztak emberek. Az égen már derengett a hajnal, mert a lakoma a késő éjtsza-kába nyúlt és Zagioba kiszámította, hogy nap- ---oldaltörés--- szállat előtt aligha érik el az árkot. De ez épen kedve szerint volt, mert azt akarta, hogy Ilonka megszabadítása után mindjárt éjszaka következzék. Útközben el-el beszélgettek, mennyire kedvezett nekik a szerencse az egész utón és Zagloba, visszagondolva Burlaj lakomájára, így szólt: — Lám, hogyan támogatják egymást ezek a kozákok. Egyik a másikáért akár a tűzbe is megy, nem úgy, mint a nemesség. — Dehogy is, tekintetes uram! — felelte Rzsendzian. — Sokáig voltam közöttük, tudom, láttam, hogy marakodnak, akár a farkasok és ha Chmielnyicki nem tartaná féken őket, már rég felfalták volna egymást. Burlaj azonban nagy vitéz közöttük, maga Chmielnyicki is respektálja. — Persze, te már szintén respektálod, mert kifoszthattad. Éj, Rzsendzian, Rzsendzian! Nem halsz te meg természetes halállal! — Amit kinek rendel az Isten, tekintetes uram, úgy lesz. Végre is az ellenséget a falnak állítani dicséretreméltó és Istennek tetsző dolog! — Nem is erről van a szó, hanem kapzsiságodról. Paraszti érzés ez, nem nemes emberhez méltó, amiért bizton elkárhozol. — Nem sajnálom a gyertyát a templomtól, ha sikerül valamihez jutnom. És hogy szüléimét segítem, az csak nem bűn! — Nagy selyma ez! — kiáltott fel Zagloba Volodijovszkihoz fordulva. — Azt hittem, velem együtt majd a fortélyok is sírba szállnak, de látom, ez még ravaszabb fickó. Csalafintasága révén megszabadítjuk a hercegnőt, Bohun engedelmével, és Burlaj lovain. Látott-e ilyet valaha a világ? Pedig úgy fest az istenadta, hogy három garast se adna érte az ember. Rzsendzian elégedetten mosolygott. Tűzzel-vassal. II. 12 ---oldaltörés--- — Tán nincs ez így jól, tekintetes uram? — Megtetszettél nekem, fiú, ha nem volnál olyan kapzsi, hát megfogadnálak legényemnek. Hanem amiért Burlajt úgy a falnak állítottad, megbocsátok neked, hogy vén korhelynek mondtál. — Nem én mondtam vén korhelynek a tekintés urat, hanem Bohun. — Meg is verte érte az Isten! Ilyen beszélgetés mellett telt el a reggel. Hanem hogy a nap magasra kúszott az égbolton, elkomolyodtak, mert néhány óra múlva a Vala-dinkához kellett érniök. A hosszú út után végre közel voltak céljukhoz, és szivükbe szorongás lopódzott. Él-e vájjon Ilonka ? Ha él, ott taláíják-e az Árokban ? Hátha Horpia elvitte valahová ? Hátha elrejti az utolsó pillanatban? Hátha megöli? Az akadályokat még nem győzték le, minden veszedelem még nem múlott el. Igaz, megvolt a pier-nacs, a kés, a gyűrű, Horpia Bohun küldöttjeit kellett, hogy lássa bennük, de hátha figyelmezte-tetik az ördögök vagy a gonosz lelkek? Leginkább Rzsendzian tartott ettől, de Zagloba sem gondolt erre minden nyugtalanság nélkül, noha — miként mondotta — ért az ördöngösséghez. Szivük mind hevesebben dobogott, és mikor végre a Valadinka távolban csillogó vizét megpillantották, Rzsendzian pufók arca kissé elsápadt. — A Valadinka! — mondta fojtott hangon. — Már ? — kérdezte halkan Zagloba. — Mily közel vagyunk már... — Csak a Mindenható óvjon! — mondta Rzsendzian. — Tekintetes uram, tessék már elkezdeni az ördögűzést, mert szörnyen félek. — Szamárság! Vessünk keresztet, ez többet használ. Volodijovszki a legnyugodtabb volt, de nem ---oldaltörés--- szólt. Gondosan megvizsgálta pisztolyait, majd megtapasztalta, kardja könnyen jár-e ki a hüvelyből. Ahogy a parthoz értek, Volodijovszki így szólt: — Rzsendzian menjen előre a piernaccsal, mert őt ismeri a boszorkány. Ha előbb minket meglát, meg talál ijedni és valami barlangba rejti a hercegnőt. — Én bizony nem megyek előre, csináljanak velem a tekintetes urak, amit akarnak! — jelentette ki Rzsendzian. — Szamár, eredj hátra! — szólt rá Volodijovszki, és előre ment. Köröskörül mélységes csönd uralkodott, csak a paták koppantak nagyokat a köveken, s csak a hasadásokban lapuló sáskák és szöcskék cirpel-tek hangosan. A lovasok végre kerek dombhoz értek, mely olyan volt, mint egy felborííott lovagi pajzs. A szerteomló sziklák templomok és tornyok romjaihoz hasonlítottak, szinte azt hihette volna az ember, az ellenség csak tegnap pusztított el itten várkastélyt vagy várost. Rzsendzian odapillantott és megbökte Zaglobát. — A Kisértetkő! — mondta. — Ráismerek Bohun leírása után. Erre élve senki sem jut át éjnek idején. — Fuj, hisz ez tisztára elátkozott ország! — mondta Zagloba. — No, de legalább a helyes utón vagyunk! — Már nincs messze! — Hála Istennek! — felelte Zagloba és gondolatai a hercegnőhöz szálltak. A leányka szinte élő elevenen állt előtte... Egyszerre csak Rzsendzian megrántotta a zekéje ujjánál. — Tekintetes úr! — Mi kell? — kérdezte kelletlenül, amiért a legény megzavarta. ---oldaltörés--- — Látta a tekintetes úr ? Farkas futott el előttünk. — Hát aztán ? — De farkas volt-e vájjon ? — Csókold meg az orrát, majd megtudod. E pillanatban Volodijovszki visszarántotta lovát. - Nem tévesztettük el az utat ? — kérdezte. — Mert már ott kellene lennünk. — Nem! — felelte Rzsendzian. — Úgy megyünk, ahogy Bohun mondta. Bár már túlestünk volna rajta! — Ha jó utón járunk, meglesz rövidesen. — Arra is akartam kérni a tekintetes urakat, tartsák szemmel azt a Cseremiszt, amíg én a boszorkánnyal beszélek. Azt mondják, rémesen csúf alak, de félelmetesen lő. — Ne félj! Alig haladtak puskalövésnyire, a lovak lapították fülüket és nyögni kezdtek. Rzsendzian bőre olyan lett, akár a gyíké, mert azt hitte, menten felüvöltnek a kisértetek vagy valami otromba szörnyeteg bújik ki a sziklák közül. De kisült, hogy a lovak azért ijedeztek, mert farkasvacak mellett mentek el. Köröskörül mélységes csönd honolt; még a sáskák is abbanhagyták a hegedű-lést, mert a nap már erősen nyugat felé hajlott. Rzsendzian keresztet vetett és megnyugodott. Egyszerre csak Volodijovszki ismét visszarántotta lovát. — Látom az árkot! — mondotta. — Szikla zárja, de a sziklán hasadék van. — Az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében! Itt vagyunk! — mondta halkan Rzsendzian. — Útánam! —? vezényelte Volodijovszki és arra felé irányította lovát. Csakhamar keresztülhaladtak a bolthajtásszerű sziklatorkon és messzenyuló szakadék tárult szemük ---oldaltörés--- elé, mely oldalt sűrűn be volt nőve s a távolban óriás falakkal körülvett tágas, félköralakú síkká szélesedett. Rzsendzian torkaszakadtából kiáltotta: — Bo-hun! Bo-hun ! Boszorkány, gyere! Bo-hun! Bo-hun! Megállították a lovakat s egy darabig csöndesen vártak. — Bohun! Bohun! Messziről kutyaugatás hallatszott. — Bohun! Bohun! Az árok balkézfelől eső partján, a lenyugvó naptól pirosas-aranyos fénybe vont galagonya és kökénybokrok megzörrentek és pillanat múlva, csaknem a szikla peremén, emberi alak bukkant fel, mely előre hajolva és ernyőt formálva szemére, figyelmesen nézte a lovagokat — Ez Horpia! — mondotta Rzsendzian. És kezét tölcsérként szája köré tartva, újra kiáltotta: — Bohun! Bohun! Erre Horpia sietve jött alá, mögötte kicsi, zömök emberke lépkedett, hosszú török puskát szorongatva a kezében. — Kik vagytok? — kérdezte a némber, amint leért. — No, mi újság, Horpia ? — kérdezte Rzsendzian, aki egyszerre visszanyerte minden hidegvérét, amikor embereket látott maga előtt és nem lelkeket. — Ah, te vagy az, Bohun legénye? Ismerlek, kicsike! Hát a többiek? — Bohun cimborái! — Szép boszorkány! — dünnyögte Volodijovszki. — Es minek jöttetek ide? — Itt a piernacs, a kés, a gyűrű! Tudod, mit jelent ez? ---oldaltörés--- A hatalmas némber kezébe fogta a jelvényeket és alaposan megszemlélte. — Igen, ezek azok! Ti a hercegnőért jöttetek? — Úgy van! Egészséges ? — Egészséges. De miért nem jött maga Bohun ? — Megsebesült. — Megsebesült, ezt láttam a vízben. — Ha láttad, minek kérded ? Lódítsz, te nagybőgő, te! — mondta bizalmasan Rzsendzian. A boszorkány mosolyogva meg villogtatta fehér farkasfogát és oldalba bökte a legényt. — Te kicsi, te! — Eredj a pokolba! — Adj egy csókot, no! És mikor viszitek el a hercegnőt? — Egyszeribe, csak a lovak fújják ki magukat egy csöppet. — Hát csak vigyétek. De veletek megyek én is. — Ugyan minek jönnél? — Bátyám halálát láttam a vízben. A polyákok karóba húzzák. Veletek megyek! Rzsendzian előre hajlott a nyeregben és keze észrevétlenül a pisztoly fogójára ereszkedett. — Cseremisz, Cseremisz! — mondta, hogy társai figyelmét a törpére irányítsa. — Minek szólítod ? Nem tud beszélni, a nyelve ki van vágva. — Nem szólítom én, csak csodálkozom rajta. Csak nem hagyod itt, hiszen ő az urad! — Nem az uram, a kutyám! — Csak ti ketten vagytok itt az árokban? — Csak mi ketten, a hercegnő a harmadik. — Helyes! Nem hagyod itt! — Mondottam már, veletek megyek! — Én meg azt mondom, maradsz! A legény hangjában volt valami, ami a némber ---oldaltörés--- gyanúját hirtelen felébresztette. Hátrafordult és kérdezte: — Mit akarsz? — Ezt ni! — mondotta Rzsendzian és közvetetten közelből rásütötte pisztolyát. Horpia megtántorodott, széttárta karját, szeme kidülledt, kebléből állatias hörgés tört fel, majd elterült a földön. Ebben a pillanatban Zagloba úgy fejbe sújtotta szablyájával Cseremiszt, hogy a koponyacsont csak úgy csikorgóit. A törpe jajszó nélkül össze-tekeredett, akár egy féreg, vonaglott, ujjai hol összecsukódtak, hol szétnyíltak. Zagloba megtörülte véres szablyáját, Rzsendzian pedig leugrott a lóról, egy nagy követ hen-gerített Horpia széles mellére, aztán darabka szentelt krétát kotort elő zsebéből, keresztet írt a kőre és így szólt: — Most már nem kel föl! — Lóra! — kiáltotta Volodijovszki. És akár a szélvész, úgy rohantak tova a szakadék közepén csurdogáló csermely mentén. Elhagyták a ritkásan álló tölgyeket és szemük előtt felbukkant a házikó, majd odébb a malom, amelynek vizes kereke úgy ragyogott a leáldozó nap sugaraiban, mint egy nagy vörös csillag. A házikó előtt két teláncolt óriás szelindek ugatott dühösen. Volodijovszki elsőnek ért oda; leugrott a lóról, berúgta az ajtót és nagy kardcsörtetéssel berontott a pitvarba. Jobbkézfelől tágas, füstös szoba látszott tele forgáccsal, középen tűzhellyel. Bal-felől egy másik ajtó látszott, mely be volt téve. — Amott tesz! — gondolta. Kinyitotta az ajtót, belépett és megállt, mintha lába hirtelen gyökeret vert volna. A szoba mélyében, az ágyhoz támaszkodva, ---oldaltörés--- sápadtan, vállára leomló hajjal állt Kurcevics Ilonka és rémült tekintete ezt kérdezte Volodi-jovszkitól: «Ki maga? Mit akar?» — Mert sohasem látta a kicsi lovagot Ez meg elámult e szépség és e pompa láttára. De végre megemberelte magát — Ne féljen, kisasszony! — mondta sietve. — Szkzsetuszki barátai vagyunk. A hercegnő térdre borult és összetette kezét. — Mentsenek meg! De ebben a szempillantásban ott termett Zagloba reszketve, kivörösödötten, levegő után kapkodva. — Mi vagyunk! — kiáltotta. Ahogy a leányka e szavakat meghallotta, ahogy az ismerős arcot megpillantotta, eldűlt, akár a lekaszált virág, keze lehanyatlott s hosszú pillája ráereszkedett szemére. Elájult. XXL Csak épen, hogy megpihentették a lovakat, és tüstént visszaindultak. Mire a hold kibújt már Sztudenka körül jártak, túl a Valadinkán. Zagloba nyelve pillanatra sem maradt nyugton, de hát, szó, ami szó, volt is elmondanivalója bőven, hiszen a hercegnő oly soká volt elzárva a világtól az Ördögárokban. Elmondta, hogyan keresték elejétől fogvást, hogy Szkzsetuszki egész Pere-jaszlavba ment Bohun után, mert nem tudta, hogy lekaszabolták, hogyan tudta meg végre Rzsendzian a titkot magától az atamantól. — Irgalmas Isten! — kiáltott fel Ilonka, a hold felé emelve szépséges, halovány arcát. — Szkzsetuszki tehát egész Túladnyeperre ment utánam? ---oldaltörés--- — Egész Perejaszlavra, mint mondottam. Most is eljött volna velünk, csakhogy nem volt érkezésünk érte küldeni. Ő még csak nem is sejti, hogy megmenekültél, naponta imádkozik lelkedért, de azért ne sajnáld. Ha ilyen jutalom várja, ^gyötrődhetik még egy darabig. — Én meg azt hittem, mindenki megfeledkezett rólam és már csak a halált kértem Istentől. — Nemcsak hogy meg nem feledkeztünk rólad, hanem az egész idő alatt azt deliberálgattuk, hogyan, mi módon menthetnénk meg. Nemcsak Szkzsetuszki meg én, hanem az a lovag is, aki ott nyargal előttünk. Se munkát, se fáradtságot nem sajnált, pedig nem is ismert. — Áldja meg érte az Úristen! — Mindketten láthatjátok, mennyire ragaszkodnak hozzátok az emberek. Volodijovszkinak igazán nagy hálával tartozol, mert, ahogy mondtam, velem együtt úgy kettészelte Bohunt, akár valami sült kappant. — Sok mindent beszélt nekem Szkzsetuszki Volodijovszkiról, legjobb barátjáról. — Igen, nagy lélek lakozik abban a csöpp testben. Most mintha meghülyült volna, szemlátomást a te szépséged tette elfogódottá, de majd meglátod, micsoda legény, nyugodjék csak meg egy kicsit! Mi mindent csináltunk mi a királyválasztáson ? — Tehát új király is van? — Ó, szegényke, még ezt sem tudod? János Kázmér az új z király, akit még az ősszel választottak meg. És most nagy háborúra kerül a sor a parasztokkal, csak adja Isten, hogy szerencsésen végződjék, mert hogy Jeremiás herceget mellőzték, mást tettek meg fővezérnek, aki annyit ért a hadakozáshoz, miut a hajdú a harangöntéshez. ---oldaltörés--- — És Szkzsetuszki is elmegyen a háborúba? — Nem tudom, meg bírod-e csinálni, hogy ne menjen. Már mi ilyenek vagyunk, ő is, én is! Ha egyszer orrunkat megcsapja a puskapor szaga, nincs az az erőhatalom, mely visszatarthatna. Ó, megemlegetnek minket a parasztok, meg bizony ! Egy éjtszaka sem volna elegendő arra, hogy sorra elmondjak mindent, amit végigcsináltunk. Persze, hogy elmegyünk, de most már könnyű szívvel, mert az a fő, hogy téged megtaláltunk. A hercegnő bájos arcát Zagloba felé fordította. — Nem tudom, miért szeretett meg kegyelmed ennyire, de bizonyos, hogy nem szeret jobban engem, mint én kegyelmedet. Zagloba elégedetten szuszogott. — Hát annyira szeretsz engem? — Ó! — Áldjon meg az Isten! Mennyivel könnyebben telnek majd így öreg napjaim! És szónélkül folytatták útjukat. Az éjtszaka derült volt, a hold egyre magasabbra kúszott a csillagos égen s egyre kisebb, egyre sápadtabb lett. A paripák elfáradtak és lassították futásukat. Végre Volodijovszki visszatartotta az övét. — Meg kell pihennünk -— mondta — nemsokára virrad. — Igen — felelte Zagloba— itt az ideje. Már olyan álmos vagyok, hogy azt látom, lovamnak két feje van. De mielőtt lepihentek volna, Rzsendzian tüzet rakott, leszedte a lovakról a tarisznyákat és kirakta, ami bennük volt, amit még Jampolban kapott Burlajtól: kukoricakenyeret, hideg sültet, bakáliát és havasalföldi bort. A két bőrtömlő láttára Zagloba egyszeriben elfelejtkezett az álmos ---oldaltörés--- ságról s a többi se igen kérette magát. Mikor Zagloba végre megtörülte száját, így szólt: — Amíg csak élek, hangoztatni fogom: különösek Isten rendelései! íme a kisasszony szabad és mi örvendezve ülünk itt sub Jőve?? és iszogatjuk Burlaj borát. Nem mondom, hogy a magyar bor nem jobb, mert ez bőrizű, de hát útközben megjárja. — Nem győzöm csodálkozással azt az egyet — szólalt meg Ilonka — hogy Horpia olyan simán beleegyezett, hogy engem kegyelmetek elvigyenek. Zagloba Volodijovszkira, majd Rzsendzianra pislantott. — Beleegyezett, mert muszáj volt. Egyébként, minek titkoljuk, hiszen nem szégyen: eltettük láb alól őt is, Cseremiszt is. — Hogy-hogy? — kérdezte ijedten a hercegnő. — Hát nem hallottad a lövést? — Hallottam, de azt hittem, Cseremisz lőtt. — Nem Cseremisz lőtt, hanem ez a legény itt ni. Mellbe durrantotta a boszorkányt. Az már igaz, hogy az ördög bujt belé, de nem tehetett másként, mert a boszorkány velünk akart jönni, mintha csak valamit megsejtett volna. Azt a Cseremiszt meg én vágtam le. Igazi afrikánus monstrum volt, még a pokolban is csak abominációt kelthetett. Jövet aztán előre siettem és kissé félrevontam a hullákat, nehogy megrémülj. — Ó, sok tetemet láttam én már ebben a szörnyű időben! De mégis jobb szerettem volna, ha vérontás nélkül történik, nehogy az Isten megverjen... — Nem lovagi tett volt — jegyezte meg keményen Volodijovszki. — Mire való a deliberálás, tekintetes uram, ---oldaltörés--- amikor másként nem lehetett — mentegetődzött Rzsendzian. — Ha még valami jóemberek lettek volna, de a tulajdon szememmel láttam, hogy az a némber az ördögökkel cimboráit. Nem ezt sajnálom én... — Hát mit? — kérdezte a hercegnő. — Amott az árokban pénz vagyon elásva, de a tekintetes urak úgy siettek, hogy nem volt érkezésem kiásni. A szivem csak úgy sajgott, hogy ott kellett hagynom a kisasszony szobájában azt a sok drága holmit is. — Lásd, lásd, micsoda legényed lesz! — fordult Zagloba a hercegnőhöz. — Még magának az ördögnek is lenyúzná a bőrét, hogy gallért csináltathasson belőle magának. — Ha Isten megsegít, Rzsendzian úr nem fogja felpanaszolni hálátlanságomat — felelte Ilonka. — Alásan köszönöm! — mondta a legény és kezet csókolt a kisasszonykának. Ezalatt Volodijovszki szótlanul ült ott, csak hébe-korba ivott egy-egy kortyot. Utoljára is Zaglobának szemet szúrt ez a szokatlan hallgatás. — No, Mihály úr egy szóra sem méltat. (Itt az öreg a hercegnőhöz fordult.) Ugy-e, megmondtam, hogy a te szépséged megnémította és elvette eszét ? — Jobban tenné, ha aludna egyet, míg virrad! — felelte zavarodottan a kicsi lovag és bajusz-káját mozgatta, ép úgy, mint a nyúl, amikor nagyon-nagyon neki akar bátorodni. Az öreg nemesnek igaza volt. A hercegnő rendkívüli szépsége mintegy folytonos kábultság-ban tartotta a kicsi lovagot Nézte, nézte és magában kérdezte: lehetséges, hogy ez földön járó lény? Sok szépséget látott ő világéletében, szép ---oldaltörés--- volt Annuska és Boriska hercegnő, szép volt Borzsobohata Annuska és még sok más hölgy a hercegasszony lubniei udvarában, de a vadonnak e csodás virágjával egyik sem vehette fel a versenyt. Amazok jelenlétében Volodijovszki jókedvű volt, beszédes, míg most, hogy tekintete erre a bársonyos szemre esett, e selymes pillákra, e buja hajra, e sugár termetre, e domborodó, pihegő kebelre, e liliomos és rózsás fehérségre, ez eperajkra: — egyszerűen szájában felejtette nyelvét és ami százszorta gonoszabb volt, esetlennek, ostobának, kicsinek, igen kicsinek érezte magát, hogy szinte nevetséges volt. «Ő hercegnő, én meg mellette csak amolyan nebuló vagyok!» — gondolta magában keserűen. Szerette volna, ha a sötétségből valami óriás bújnék elő, mert akkor megmutathatná, hogy mégsem olyan kicsike, mint amilyennek látszik... — Ugy-e, Mihály úr — fordult hozzá másnap Zagloba, mikor egy pillanatra magukra maradtak — úgy-e, még egy ilyen leány nincs az egész köztársaságban. Ha még egy ilyet mutat nekem, nem bánom, akár boncnak is nevezhet! — Úgy van — felelte Volodijovszki. — Sajátságos és ritka leány, aminőt eddig még nem láttam. Még azok a márványba faragott képek ott a Kazanovszkiak palotájában sem hasonlíthatók hozzá. Nem csodálom, hogy érte a leg-különb férfiak versenyeznek, mert érdemes, ó, érdemes! — No, úgy-e? Istenemre mondom, nem tudni, mikor szebb: reggel-e avagy estve? Mert folyvást olyan díszben jár, akár a rózsa. Említettem már magának, hogy valamikor én is ritka szép legény voltam, de már vele nem vehettem volna fel a versenyt, ámbár mások mondják, ---oldaltörés--- hogy úgy hasonlít hozzám, mint egyik tojás a másikhoz. — Ugyan, már no! — kiáltott fel a kicsi lovag., — És miért olyan sötét az ábrázata, Mihály úr, mintha az orra vére megeredt volna. Miért olyan szontyolodott ? — Hát azt hiszi kegyelmed, már elmúlt minden veszedelem ? Még szörnyű út áll előttünk, és Isten tudja, mi érhet, mert az a vidék, amerre tartunk, már alighanem tűzvonalban vagyon. — Amikor én Bohun kezéből kiragadtam, gonoszabb volt a helyzet, mert hátul üldöztek, elül meg a lázadás dúlt. És mégis keresztül jutottam Ukrainán, le Bárig. Mire való a fej ? A legrosz-szabb esetben is Kamienyec nincs olyan messze, oda csak eljutunk. — Igen, csakhogy époly közel esik a török-nek-tatárnak is. — Ugyan, már hogy mondhat ilyet? — Mondom, mert úgy van! Jobb lesz Kamie-nyecet elkerülni és inkább Barnak venni az irányt, mert a kozákok respektálják a piernacsot, de ha egy tatár egyszer észrevesz minket, mindennek vége! — Hát akkor menjünk Barnak. Az út legrosszabb részén már túlvagyunk, most emberlakta vidékre jutunk. Most arra is kell gondolnunk, hogy estére tanyát érjünk, mert a leánynak ez alkalmatosabb és kényelmesebb. De szó, ami szó, nekem úgy rémlik, Mihály uram, hogy túlságos feketén látja a dolgokat. Az ördögbe is, mi hárman ne boldogulnánk? Egyesítsük fortélyainkat a kegyelmed szablyájával és rajta, egy percet se veszítsünk! Éjszak-nyugati irányban folytatták útjukat, ami ---oldaltörés--- lyen sebesen csak lehetett Mohilov felé lakot-tabb területre jutottak és estenden nehézség nélkül tanyát vagy falut találtak, ahol az éjtszakát tölthették. A hajnali derengés azonban már utón találta őket mindig. Szerencsére a nyár száraz volt és meleg, az éjtszakák harmatosak s reggelente a vadon úgy ragyogott, mintha dér lepte volna be. A szél felszikkasztotta a vizeket, a folyók leapadtak és könnyűszerrel keltek át rajtuk. Átkelve a Derlán, majd a Ladaván, Barkra értek, ahol Volodijovszki új lovakat vásárolt, de megtartotta a Burlajtól kapottakat is és így folytatták útjukat még nagyobb sietséggel. Végre Joltuskován túl, a háborúdúlta földre jutottak, ahol csak nemrég fegyveres bandák garázdálkodtak s ahonnan Lanckoronyszki csak két hete, hogy Zbarazsra húzódott vissza. Utasaink megtudták, hogy Chmielnyicki és a kán minden seregeivel a polyákok ellen kerekedett, vagyis inkább a regimentáriusok ellen, akiknek hada berzenkedik, lázadozik, mert Visnyovieckit kívánja vezérnek. Általában az a hír járta, hogy most már bizton döntő mérkőzésre kerül a sor, mert Chmielnyicki összeakad Jeremiás herceggel. Elhaladva Bar mellett, mely annyi szomorú emléket ébresztett a hercegnőben, a nagy országúira tértek, mely Laticsovon, Ploszkirovon át Tarnopolra és onnan tovább Ilyvóra vitt. Itt mind gyakrabban kozák és talpas csapatokkal találkoztak s az út egyre veszedelmesebbé vált. A kozákcsapatokkal könnyen boldogultak, mert a piernacsot respektálták, hanem a csőcselékkel gyakorta meggyűlt a bajuk, mert ezeknek fogalmuk sem volt, mi az a kapitányi jelvény. Ha Ilonka nincsen velük, e félvad emberek Zaglobát, Volodi-joszkit és Rzsendziant kozákoknak nézték volna, ---oldaltörés--- hanem a leány mind neménél, mind feltűnő szépségénél fogva magára vonta figyelmüket. Egyszer-másszor Zagloba megmutatta a piemacsot, egyszer-másszor Volodijovszki a fogát és nem egy bugris harapott a fűbe. De megesett, hogy csakis a Burlajtól kapott lovaknak köszönhették megmenekülésüket. Az utazás, mely eleivel oly kedvezőnek ígérkezett, napról-napra nehezebbnek bizonyult. Ilonka megsínylette a folytonos rettegést és álmatlanságot, Zagloba ugyancsak izzadt és törte a fejét mindenféle fortélyon s ő is, Volodijovszki is megnyugtatni igyekeztek a hercegnőt, amennyire tőlük csak telt. — Csak azt a tömeget kell elkerülnünk, mely előttünk van — mondta a kicsi lovag — és Zbarazsra kell eljutnunk, mielőtt Chmielnyicki a tatárokkal elözönli a környékét. Útközben megtudták, hogy a regimentáriu-sok Zbarazsra vonulnak és ott foglalnak védő állást, ezért ők is odaigyekeztek. Azt remélték, hogy Jeremiás herceg divíziójával szintén odavonul, annál inkább, mert hadának jelentékeny része állandóan ott tanyázott. Ezenközben Plosz-kirovig értek. A tömeg ritkult az országúton, mert már tíz mértföldnyire kezdődött a királyi hadak megszállotta vidék. A kozákcsapatok nem igen mertek előrenyomulni, míg egyfelől Burlaj, másfelől pedig Chmielnyicki seregei nem érkeznek meg. — Már csak tíz mértföld! Már csak tíz mértföld I — hajtogatta Zagloba, a kezét dörzsölve. — Csak az első zászlóig jussunk, akkor már otthon vagyunk. Volodijovszki mindamellett elhatározta, hogy Ploszkirovban friss lovakat szerez, mert a Bark-ban vásároltakat bizony már tönkre silányították, ---oldaltörés--- a Burlaj-féléket pedig a legvégső szükségre tartogatták. Ez az elővigyázat szükséges volt, mert hírül vették, hogy Chmielnyicki már Konstanti-novnál van s a kán hordái Pilaviec felől hömpölyögnek. — Mi itt maradunk a hercegnővel — mondotta a kicsi lovag Zaglobának, amikor egy elhagyatott házhoz értek úgy puskalövésnyire a városkától — mi itt maradunk, kegyelmed pedig nézzen be a városba, akad-e eladó ló. Jobb, ha nem mutatkozunk mindnyájan a piactéren. Már estére jár az idő, és egész éjtszaka mennünk kell. — Jó, hamarosan itt leszek — mondta Zagloba. Ezzel elnyargalt a városba, Volodijovszki pedig megeresztette a hevedereket, hogy a lovak kissé megpihenjenek, aztán bevezette Ilonkát az elhagyott házba, és kérte, igyék egy kevés bort és aludjon egyet, hogy megerősödjék. Ám alig hozta be a tömlőt, midőn lódobogás hallatszott. A kis lovag kitekintett. — Zagloba már visszajött — mondta — úgy látszik nem kapott lovakat. E pillanatban kitárult az ajtó és Zagloba rontott be sápadtan, izzadva, nagyokat fújva. — Lóra! — kiáltotta. Mihály úr mint tapasztalt katona nem vesztegette az időt kérdezősködéssel. Még arra sem szakított időt, hogy a boros tömlőt felkapja, (bezzeg szakított Zagloba) hanem megragadta a hercegnőt, felsegítette a nyeregbe, megnézte, a hevederek rendben vannak-e és így szólt: — Rajta! És csakhamar eltűntek a homályban. Amikor már vagy mértföldnyire lehettek Plosz-kirovtól s a sötétség oly nagy lett, hogy minden Tflzzel-vtssal. II. 13 ---oldaltörés--- üldözés lehetetlenné vált, Volodijovszki Zagloba mellé húzódott és kérdezte: — Mi volt az? — Mindjárt... Mihály úr... mindjárt Szörnyen elfuladtam, alig lihegek... — De hát mi volt? — Az ördög tulajdon személyében, mondom, az ördög vagy sárkány, akinek, ha egyik fejét levágja, más nő ki helyébe. — Beszéljen érthetően. — Bohunt láttam a piactéren. — Alighanem a delirium fogta el kegyelmedet. — A piactéren láttam vagy öt-hat ember volt vele... Fáklyával világítottak... Alighanem az ördög állja utunkat, már remélni se merem, hogy szerencsésen végbevigyük, amit kezdettünk. Halhatatlan az a pokol fajzatja vagy mi a csuda? Ne említse Ilonka előtt... Kegyelmed levágta, Rzsendzian beárulta, ő meg él, kutyabaja sincsen! 0, Istenem, Istenem! Inkább spectrum-oVA lássak meg valami temetőben, mint őt. És mindig nekem kell vele elsőnek találkoznom! Ilyen az én szerencsém ! „Hát nincsen más senki ezen a világon ? — Ő meglátta-e vájjon kegyelmedet? — Még csak ez kellett volna! Mihály úr, ha ő engem meglátott volna, kegyelmed aligha látna most! — Fontos volna jtudni, merre tart: utánunk-e vagy a Valadinka irányában, Horpiához, abban a hiszemben, hogy elcsíp minket? — Úgy tetszik, a Valadinka irányában. — Valószínű. Akkor ép ellenkező irányt követünk s már mértföl dnyire vagy kettőre is vagyunk egymástól. Egy óra múlva pedig már ötre leszünk. Mire felőlünk hírt kap útközben, nemcsak Zbara-zson leszünk, hanem akár Zsólkievben is. ---oldaltörés--- — Úgy? Hála Istennek! Mintha csak flastro-mot ragasztott volna szivemre. De mondja, Mihály úr, mikép lehetséges, hogy ő szabadon jár, ha Rzsendzian a vlodavai komandánsnak beárulta? — Megugrott. — Az ilyen komandánst meg kéne kurtítani egy fejjel. Rzsendzian, hé, Rzsendzian! — Parancsol a tekintetes úr? — kérdezte a legény és visszarántotta lovát. — Kinek árultad be Bohunt? — Flogovszki úrnak. — És ki az a Rogovszki úr ? — Ő felsége páncélos zászlajának hadnagya. — Ohó, az ördögbe is! — mondta Volodijovszki. — Már értem ! Emlékezzék csak vissza, miket mondott el Longinusz Szkzsetuszki meg Rogovszki invidiájáról. Hiszen ez rokona a főstrázsa-mesternek, Lascsnak! — Értem, értem! — kiáltott fel Zagloba. — Nyilván csupa merő bosszúból futni hagyta Bohunt. Csakhogy ez kriminális dolog! Én leszek az első delator!^ — Adja Isten, hogy utunkba akadjon — düny-nyögte Volodijovszki — aligha törvény elébe kerül! Rzsendzian nem tudta, miről van szó, mert ahogy Zaglobának felelt, ismét előre rugtatott a hercegnő mellé. A hold kibújt, az éjtszaka megvilágosodott. Most lassan mentek. Volodijovszki elmerült gondolataiba, Zagloba egy ideig még elkérődzött a rémület maradványain. Végre így szólt: — Hiszen adna most Bohun Rzsendziannak is, ha úgy a keze közé kapná! — Mondja el neki a nagy újságot, hadd rémüldözzék egy csöppet. Addig én maradok a hercegnő mellett — felelte a kicsi lovag. ---oldaltörés--- — Jó. Hé, Rzsendzian! — Parancsol, tekintetes uram? — kérdezte a legény és ismét visszarántotta lovát. Zagloba melléje került és megvárta, míg Voló-dijovszki a hercegnővel kicsit eltávolodott. — Tudod, mi történt? — kérdezte aztán. — Nem én, tekintetes uram! — Rogovszki futni hagyta Bohunt. Láttam Plosz-kirovban. — Ploszkirovban ? Most ? — Az imént No hát nem bukfencezel le a lóról ijedtedben? A holdfény egyenesen a legény pufók arcára esett és Zagloba legnagyobb ámulatára csak ugyanazt a kemény, szinte állatias konokságot látta rajta, mint amikor Horpiát megölte. — Micsoda, te nem félsz Bohuntól? — Tekintetes uram — felelte a legény — ha őt Rogovszki úr futni hagyta, akkor nekem újra alkalmat és módot kell keresnem a bosszúra. Hiszen nem engedhetem el neki, mert megesküdtem rá és ha most nem a kisasszonyt kisérnők, tüstént utána kerekednék... — Tyű! — gondolta Zagloba. — Örülök, hogy ennek a sihedernek nem vétettem. Aztán ő is előre rugtatott és csakhamar Volodijovszki meg a hercegnő mellett haladt. Egy órai út után átkeltek a Medvedóvkán és egy erdőbe jutottak, mely a folyóparttól kezdve sötét falként húzódott az út két oldalán. — Ezt a vidéket már jól ismerem — mondta Zagloba. — Ez az erdő nemsokára véget ér, aztán vagy negyedmérföldnyi mező következik s utána megint erdőség egész Matcsinyig. Adja Isten, hogy Matcsinyban már lengyel zászlót találjunk. ---oldaltörés--- — Legfőbb ideje, hogy üssön a megváltás órája — dünnyögte Volodijovszki. Egy ideig szó nélkül folytatták útjukat. — Két farkas szaladt keresztül az úton! — mondta hirtelenül Ilonka. — Látom — felelte Volodijovszki. — Amott szalad a harmadik. Száz és egynéhány lépésnyire előttük csakugyan szürkés árny sompolygott tova. — Amott a negyedik! — kiáltott fel a hercegnő. — Nem, kisasszony, ez nem farkas, ez őz, nézze, kettő, három! „ — Mi az ördög? — csodálkozott Zagloba. — Őzek iramodnak farkasok után! A világ, úgy látszik, csakugyan fejtetőre áll. — Siessünk, siessünk! — mondta nyugtalanul Volodijovszki. — Rzsendzian, előre a kisasz-szonnyal! És vágtatva folytatták útjukat. Zagloba Volodijovszki füléhez hajolva kérdezte: — Mihály úr, mit jelentsen ez? — Rosszat! — felelte a kicsi lovag. — Látta, az erdei vad riadtan menekül. — Ó! És mit jelent ez? — Azt, hogy zavarják. — Kicsoda? — Hadak, kozákok vagy tatárok. Jobbkéz felől jönnek. — Hátha a mi zászlaink? — Nem, mert a vad kelet felől, Pilaviec irányából szalad, nyilván tatárok jönnek hosszú arcvonalban. — Fussunk, Mihály úr, az Isten szerelméért! — Egyebet úgy sem tehetünk. Ej, ha a hercegnő nem volna velünk, elsompolyognánk ---oldaltörés--- egész a csapatokig és elcsípnénk néhány tatárt, de vele... ha észrevesznek, nehéz lesz átsiklani. — Az Istenért, Mihály úr! Kanyarodjunk be az erdőbe azok után a farkasok után. — Nem lehet, mert ha egyszeribe nem is fognának el, de elözönlik az egész környéket és aztán hogyan jutunk ki? — O, hogy a mennydörgős mennykő csapjon beléjük! Még csak ez kellett! Ej, Mihály úr, hátha téved ? Hiszen a farkasok a tábor nyomában mennek, nem előtte szaladnak! — Amelyek oldalt vannak, azok követik, amelyek pedig előtte vannak, tovairamodnak. Nézze csak, amott jobbra a fák közt tűz világít! — Názáreti Jézus, a zsidók királya! — Csönd, csönd! Soká tart még az erdő? — Egyszeriben véget ér. — És aztán mező következik? — Az. Ó, Jézusom! — Ne óbégasson! A mező után ismét erdő ? — Egész Matcsinyig. — Rendben van! Csak azon a mezőn ne érjenek be. Ha szerencsésen eljutunk abba az erdőbe, akkor már otthon is vagyunk. Menjünk most együtt! Szerencsére a hercegnő és Rzsendzian a Burlaj-féle lovakon vannak. — Micsoda tűzfény az ott jobbkéz felől? — kérdezte a hercegnő, amint hozzájuk értek. — Kisasszony — felelte a kis lovag — nincs mit takargatni. Ezek tatárok lehetnek. — Jézus Mária! — Ne ijedezzen, kisasszony! A fejemet teszem rá, hogy elkerüljük őket, Matcsinyban meg már a mi zászlaink állnak. — Az Istenért, siessünk! — mondta Rzsendzian. Akár a szellemek, úgy röpültek tova. A fák ---oldaltörés--- ritkulni kezdtek, az erdő vége felé jártak, de a tűzfény is bágyadt. Ilonka hirtelen a kicsi lovaghoz fordult. — Urak! — mondotta. — Esküdjenek meg, hogy élve nem jutok a kezükbe! — Nem jut! — felelte Volodijovszki. — Amíg én élek, nem jut! Alig mondta ki e szavakat, a mezőre értek ki, mely közel negyed mértföldnyire húzódott s melynek végén ismét erdő sötétlett. Ezt a jókora tisztást úgy megezüstözte a holdfény, hogy szinte nappali világosság ömlött el rajta. — Ez a legveszedelmesebb pont, itt megláthatnak — súgta Volodijovszki Zaglobának. A nemes nem felelt, csak belevágta sarkát a ló oldalába. Már átröpülték a tisztás felerészét, a szemközt való erdő mind közelebbről látszott, amikor a kis lovag hirtelen kelet felé mutatott. — Nézze csak — mondta. — Látja? — Látok holmi bokrokat a távolban. — Azok a bokrok mozognak! Rajta, szorítsuk, mert most már okvetetlenül észrevesznek. A levegő szinte fütyült a fülük mellett, a megváltó erdő szemlátomást közeledett. Abban a homályos tömegben, mely jobbkéz felől közeledett a mezőn, egyszerre csak zúgás támadt, hasonlatos a tenger habjainak zúgásához, majd irtózató ordítás reszkettette meg a levegőt. — Észrevették! — üvöltötte Zagloba. — Kutyák, bitangok, ördögök, farkasok, himpellérek! Az erdő már oly közel volt, hogy a menekülők szinte érezték hűvös, nyers leheletét. Hanem a tatársereg is egyre közeledett. Abból az alaktalan, homályos tömegből óriás sárkány tapogató csápjaihoz hasonlóan sorok nyomul ---oldaltörés--- tak elő s megfoghatatlan sebességgel közeledtek a menekülők felé. Volodijovszki gyakorlott füle már megkülönböztette az «Allah! Allah!» kiáltásokat. — Megbotlott a lovam! — kiáltotta Zagloba. — Nem tesz semmit! — felelte Volodijovszki. Hanem villámként cikázott végig agyán a gondolat: mi lesz, ha a lovak nem bírják tovább? Mi lesz ha valamelyik összerogy? Jó lovak voltak, csakhogy már Ploszkirovtól fogva szaladtak veszett iramban, jóformán megállás nélkül. Átülhettek volna ugyan a vezetéklovakra, csakhogy azok se voltak sokkal pihentebbek. Mi lesz? — gondolta Volodijovszki és szivét félelem szorította össze, félelem, tán először, mióta csak a világon van, de persze, nem maga, hanem Ilonka miatt, akit úgy megszeretett a hosszú út alatt, mintha édes húga lett volna. Jól tudta, hogy a tatárok, ha egyszer belekezdtek a hajszába, nem egyhamar hagyják félbe. — Megbotlott a lovam! — kiáltotta megint Zagloba. — Nem tesz semmit! Végre elérték az erdőt, hanem egyes tatárok már alig egy két puskalövésnyire voltak tőlük. A kicsi lovag már tisztában volt azzal, mit kell cselekednie. — Rzsendzian! — kiáltotta. — A hercegnővel térj le az országúiról a legelső erdei csapásra. - — Igen is tekintetes uram! A kicsi lovag most Zaglobához fordult. — Elő a pisztollyal! — vezényelte. És egyszersmind megragadta Zagloba lovának kantárszárát és lasította futását. — Mit csinál? — rémüldözött a nemes. — Ne féljen! Tartsa vissza lovát! A távolság köztük és Rzsendzian meg a her ---oldaltörés--- cegnő között egyre nagyobb lett. Végre arra a helyre értek, ahol az országút hirtelen kanyarodással Zbarazs irányába fordult, egyenesen tovább pedig szűk erdei csapás vitt, melyet az ágak félig-meddig eltakartak. Rzsendzian erre tartott és pillanat múlva elnyelte kettejüket a sűrűség és a homály. Ezenközben Volodijovszki visszatartotta mind a saját, mind Zagloba lovát. — Szent Isten! Mit csinál? — ordította a nemes. — Feltartóztatjuk az üldözőket! Máskép vége a hercegnőnek! — Elpusztulunk! — Hát elpusztulunk! Álljon ide az országút szélére!... Ide, ide! És odalapultak a fákhoz. Az úton erős lódobogás hallatszott, szinte az egész erdő visszhangzott tőle. — Elvégeztetett! — mondta Zagloba és szájához emelte a borostömlőt. Ivott, ivott, majd ösz-szerázkódott. — Az Atyának, Fiúnak, Szentiéleknek nevében! — kiáltotta. — Kész vagyok a halálra! — Mindjárt, mindjárt! — mondotta Volodijovszki. — Hárman jönnek elül, ezt akartam. A holdmegvilágította országúton három lovas tűnt fel; két-háromszáz lépésnyire többen vágtattak nyomukban, még hátrább pedig az üldözők sűrű tömege következett. Amikor a három első lovas a vitézek közelébe ért, két lövés dördült el, aztán Volodijovszki, akár egy hiúz, az út közepén termett és szempillantás alatt, mielőtt még Zagloba megnézhette, mielőtt elgondolhatta volna, hogy mi történik, a harmadik tatár is elvágódott, mintha villám sújtotta volna. ---oldaltörés--- — Lóra! — kiáltotta a kicsi lovag. Zaglobának nem kellett ezt megismételni. Nekiereszkedtek az országúinak két farkas módjára, akiket a dühös kutyák falkája üldöz. A hátrább vágtató tatárok a hullákhoz értek és kissé visszatartották lovaikat, hogy bevárják a többit, mert látták, hogy amaz üldözött farkasok halálra marnak. — Látja — mondotta Volodijovszki — tudtam, hogy visszamaradnak. Néhány száz lépésnyi előnyhöz jutottak ily módon, ámde az üldözők most nagyobb tömegben iramodtak utánuk. Lovaik ki voltak merülve különösen Zagloba lova, amely akkora terhet vitt; meg is botlott ismét s az öreg nemesnek minden megmaradt hajaszála égnek meredt a gondolatra, hogy lova összeroskad. — Mihály úr, édes jó Mihály úr, ne hagyjon el! — sopánkodott kétségbeesetten. — Ne féljen! — biztatta a kicsi lovag. — Hogy a farkasok... — Nem fejezte be, mert egy nyílvessző süvített füle mellett és csakhamar, mintha dongók és méhek zümmögtek volna körülötte. Az egyik szinte a fülét horzsolta. Volodijovszki hátrafordult és kétszer egymásután az üldözőkre sütötte pisztolyát. Zagloba lova annyira megbotlott, hogy orrával csaknem beletúrt a földbe. — Az Istenért! — kiáltotta szívszakasztó hangon. — Lovam leroskad! — Le a nyeregből és be az erdőbe! — harsogta Volodijovszki. És maga is leugrott a lóról és pillanat alatt mind a ketten eltűntek az erdő homályában. Csakhogy ez a manőver nem kerülte el a tatárok ferde vágású szemét. Többen leugrottak a ---oldaltörés--- nyeregből és gyalogszerrel vetették magukat a menekülők után. Az ágak lerántották a nemes süvegét, csapkodták arcát, tépték gúnyáját, hanem azért úgy futott, minha hirtelenében vagy harminc esztendővel megfiatalodott volna. Megbotlott, elesett, de felszökött és szaladt, szaladt, miközben úgy fújt, hogy kovácsműhelybeli fújtató sem különben. Végre egy mély gödörbe zuhant és érezte, hogy már nem kászolódik ki, mert ereje egészen elhagyta. — Hol van? — kérdezte halk szóval Volodijovszki. — Itt a gödörben!... Végem van, mentsen meg, Mihály úr! Volodijovszki habozás nélkül beugrott a gödörbe és befogta Zagloba száját. — Csönd! Hátha elkerülnek minket! Eközben a tatárok közelükbe értek. Többje csakugyan elkerülte a gödröt és továbbszaladt, néhány azonban lassan ment, körül-körültekint-getve. A lovagok visszafojtott lélegzettel lesték, mi lesz ? — Pottyanjon ide valamelyik — gondolta kétségbeesetten Zagloba — majd adok én neki!... Ekkor szikrák röppentek szanaszét, a tárok tüzet csiholtak. A fényben szilaj ábrázatok látszottak, amint duzzadó pofával a pislogó taplót fújták. Vagy kőhajításnyira kerülgették a gödröt, holmi erdei manókhoz hasonlatosan és mindinkább közeledtek. Egyszerre csak különös zúgás, kiabálás, lárma hallatszott az országút felől. A tatárok abban-hagyták a keresést és megálltak, mintha gyökeret vert volna lábuk. Volodijovszki keze görcsösen Zagloba karjába mélyedt. ---oldaltörés--- A kiabálás mindinkább fokozódott, majd hirtelen vörös fénycsóvák hasították a sötétséget, muskéták ropogtak, «Allah» kiáltások hangzottak, aztán összevissza kardcsörömpölés, ló vonítás, lódobogás, zavart kiabálás, ordítozás. Az országúton ütközet dúlt. — A mieink! A mieink! — kiáltotta Volodijovszki. — Üsd! Vágd! — üvöltötte Zagloba. Még egy másodperc s a gödör mellett ész nélkül iramodtak vissza az üldözők. Volodijovszki nem bírta ki: kimászott a gödörből, és utánuk rontott. Zagloba magára maradt. Csakhamar kikászo-lódni próbált ő is, de nem birt. Minden csontja sajgott, alig állt a lábán. — O, a bitangok! — mondta körül-körültekint-getve. — Elszaladtak! Kár, hogy valamelyik nem maradt itt. Volna társaságom ebben a lyukban és megmutatnám neki, hol terem a bors, o, pogá-nyok, lemészárolnak most benneteket, akár a birkákat ! A lárma egyre nagyobb! Szeretném, ha maga Jeremiás herceg volna, mert ő fütene be csak nektek amúgy istenigazában! Allahozzatok csak, allahozzatok! Majd nemsokára a farkasok allahoznak fölöttetek! Hanem az a Mihály úr, így itt hagy engem! De nincs ezen mit csodálni. Fiatal, hát heves a vére. Most, ezután a kalamitás után akár a pokolba is elmennék vele, mert ő olyan barát, aki nem hagyja el az embert, ha baj van. És igazi darázs! Szempillantás alatt halálra csípte azt a hármat. Ha legalább az a tömlő volna itten!... De alighanem az ördögé már, széttaposták a lovak... Még valami kigyó meg talál marni itt, ebben a gödörben... Mi az ? A kiabálás, a puskaropogás távolodott a mező meg a túlsó erdő irányában. ---oldaltörés--- — Ahá! Már nyakukon ülnek! Nem bírjátok, kutyahitűek! Hála legyen a mindenható Istennek I A lárma mindinkább távolodott — Szerencsés utat! — folytatta a nemes. — De úgy látom, nekem itt kell csücsülnöm, ki tudja meddig. Még csak az kellene, hogy a farkasok faljanak fel. Először Bohun, aztán a tatárok s utoljára a farkasok I Adj Uramistenem karót Bohunnak, veszettséget a farkasoknak, a tatárokról már a mieink gondoskodnak. Mihály úr! Mihály úr! De csak az erdő susogott s messziről mind erőtlenebbül hangzott a kiabálás. Zagloba türelme még hosszú próbára volt kitéve. Bizony már szürkülni kezdett, amikor végre ismét lódobogás hallatszott az országút felől, majd világosság ragyogott fel az erdei homályban. — Mihály úr! Itt vagyok! — Hát másszon ki! — Ha lehetne. Volodijovszki fáklyájával a gödörhöz jött és kezét nyújtotta Zaglobának. — No — mondta — tiszta a levegő. Elzavartuk őket a másik erdőn túlra. — Ki termett itt? — Kusel és Roztvorovszki kétezer emberrel. Velük vannak az én dragonyosaim is. — A pogányok sokan voltak? — Több ezren. — Hála Istennek! Adjon valami innivalót, mert elájulok. Két órával később Zagloba annak rendje és módja szerint megétetve és megitatva, kényelmes nyeregben folytatta útját Volodijovszkival együtt a dragonyoszászló élén. — Azért ne búsuljon — szólott a kis lovag — ---oldaltörés--- hogy a hercegnő nélkül megyünk Zbarazsra. Jobb így, mint hogy ha a pogányok kezébe ke-iült volna. Rzsendzsian ravasz róka, bízom benne, hogy még ideje korán keresztül vágja magát Zbarazson és Konstantinovon. A további beszélgetés során a két vitéz megegyezett abban, hogy Szkzsetuszkinak egyelőre nem szólnak a hercegnő kiszabadításáról, nehogy esetleg ujjolag felszaggassák szenvedő bajtársuk legfájdalmasabb sebeit. XXII. Volodijovszki és Zagloba Zbarazson az egész királyi hadat találta összegyűlve. Ott volt Osztro-róg, Lanckoronyszki meg a harmadik regimen-tárius, Firlej, aztán Sierakovszki, Konyecpolszki és Pzsijemszki pattantyusgenerális, aki különösezn várostromhoz és védőművek építéséhez értett. És velük tízezernyi reguláris had, nem számítva Jeremiás herceg néhány zászlaját, amelyek már előbb is Zbarazson álltak. Pzsijemszki a város és a vár déli végében, a Gnyezna folyócska és a két tó mögött külföldi módszer szerint megerősített hatalmas tábort épített, mely csak frontális támadással volt elfoglalható, mert a két tóra, a várra és a folyócskára támaszkodott. A regimentáriusok ebben a táborban akarták feltartóztatni Chmielnyickit, míg a király a többi sereggel meg a nemesi inszurrek-cióval hadba száll. Csakhogy megvalósítható volt e vájjon ez a szándék Chmielnyicki haderejével szemben? Sokan kételkedtek benne mindenféle oknál fogva, többek közt azért, mert a táborban nem rendjében mentek a dolgok. Először ---oldaltörés--- is a vezérek közt titkolt egyenetlenség uralkodott. A regimentáriusok nem jószántukból vonultak Zbarazsra, hanem Jeremiás kívánságának engedve. Eleivel Konstantinovnál akartak védőállást foglalni, de mikor hire ment, hogy Jeremiás személyesen csakis úgy vesz részt a harcban, ha a védelem helyéül Zbarazsot választják, a had azon nyomban kinyilatkoztatta a vezéreknek, hogy Zbarazsra akar menni, másutt nem verekszik. Hasztalan volt minden kapacitálás s végre is a regimentáriusok belátták, hogyha sokáig ellenkeznek, a katonák elhagyják őket és Visnyoviecki zászlai alá szöknek. így kellett a regimentáriusok-nak Zbarazsra vonulniok, ahol minden hatalomnak a királyi kinevezés ellenére is Visnyoviecki kezébe kellett átmennie, mert a had csakis őt akarta szolgálni, egyedül ő alatta volt hajlandó verekedni és meghalni. A tényleges vezér egyelőre még nem volt Zbarazson s a sereg nyugtalankodott, a szivek csüggedtek, a fegyelem még inkább lazult. Már tudták, hogy Chmielnyicki s vele a kán olyan erőhatalommal közeledik, aminőt nem egyhamar látott a világ. Voltak, akik Pila-viec megismétlődésétől tartottak. Maguk a vezérek is fejüket vesztették. Valóban, egyedül Jeremiás volt az a férfiú, aki a tábor, a had s az egész ország fölött lebegő veszedelmet elháríthatta. Zagloba és Volodijovszki Kusel csapatával Zbarazsra érve, egyszerre belekerültek a hadi élet örvényébe. Alig értek a várudvarba, mindenféle vitézek fogták körül őket, kérdezve, tudakolva, mi újság ? A tatár foglyok láttára bizodalom szállta meg a csüggedő lelkeket. Kusel diadalának perc alatt hire futott az egész táborban. Azonban a kérde-zősködésre nem igen felelgettek, mert Kusel ---oldaltörés--- Firlej szállására sietett, hogy jelentést tegyen, Volodijovszki és Zagloba pedig Szkzsetuszkihoz igyekezett. Szkzsetuszkit a várban találták az öreg Zacvili-chovszki, két bernátrendi szerzetes és Podbipienta Longinusz társaságában. Ahogy őket megpillantotta, kissé elsápadt, mert látásuk annyi fájdalmas emléket ébresztett benne. Mindamellett nyugodtan, sőt örömmel üdvözölte őket, kérdezte, hol jártak és nem akadt meg feleletükön, mert hiszen eszeágában sem volt, hogy hosszas távollétük bármi összefüggésben lehessen a halottnak hitt hercegnővel. Ők pedig megállapodásukhoz híven, egy árva szóval sem említették hosszas távollétük célját. Longinusz hol az egyikre, hol a másikra pillantott, sóhajtozott, ide-oda forgolódott, legalább egy kis biztatást szeretett volna felfedezni rajtuk. De ők ketten csak a régi, hívséges baráttal foglalatoskodtak, aki annyit szenvedett, annyit vesztett, hogy szinte nem is volt már miért élnie. — Együtt volnánk hát ismét — mondotta Volodijovszki — és jól érzed majd magadat körünkben. Ahogy látom, háborúra is kerül a sor, olyanra, amilyen még nem volt s vele nagy gyönyörűsége következik minden vitézi léleknek. Csak Isten egészséget adjon, akkor a huszárságot még sokszor vezeted rohamra! — Isten már visszaadta egészségemet — felelte Szkzsetuszki — és magam sem kívánok egyebet, mint hogy szolgáljak, amig szükség van rám. Szkzsetuszki csakugyan egészséges volt már, mert az ifjúság és nagy testi ereje legyűrte a nyavalyát. A keserűség felemésztette lelkét, de testét felemészteni nem bírta. Csak lefogyott és megsárgult úgy, hogy homloka, orcája és orra mintha viaszkból való lett volna. A régi kő ---oldaltörés--- kemény szigorúság megmaradt arcán és oly merev nyugalom ömlött el rajta, mint a megholtakén. Szakállábán még több ezüstös szál csillogott, de egyébként miben sem különbözött a többi embertől, legföljebb abban, hogy a vitézi szokástól eltérően, kerülte a nagyobb társaságot, a mulatozást, tivornyát és sokkal szívesebben hallgatta a szerzetesek beszédét. Mindamellett pontosan ellátta a szolgálatot s épúgy érdekelte a háború, a várt ostrom, mint a többit. A beszélgetés most is mindjárt erre terelődött. — Mikorra várja ide Chmielnyickit, apó? — kérdezte Volodijovszki Zacvilichovszkitól. — Jöhet minden percben, de különben is, ki tudhatja? A regimentáriusoknak szakadatlanul földerítő csapatokat kellene küldeni, de nem teszik. Alig tudtam rávenni őket, hogy déli irányban Kuselt küldjék ki, _Csolhanyszki Kamieny felé meg Piglovszkiékat. Örökké tanácskoznak... Adja Isten, hogy a mi hercegünk mielőbb megjöjjön, mert másként olyan szégyent vallunk, mint Pilaviecnél. — Láttam ezeket a katonákat, amikor a várudvaron keresztülmentünk — jegyezte meg Zagloba — de mondhatom, inkább markotányosok-nak illenének be, mintsem, hogy a mi commili-tonis-'axvMíb legyenek. Mert mi szeretjük a dicsőséget és többre tartjuk az életnél is. — Ugyan, ugyan! — méltatlankodott az aggastyán. — Nem vonom kétségbe a kegyelmed vitézségét, noha régente egészen mást gondoltam, de ezek a vitézek is elsőrangú katonák. Fej kell ide csak, vezér! Lanckoronyszki jó harcos, de nem vezér; Firlej öreg, ami pedig a főpohárnokot illeti, ez megszerezte a reputációját Pilaviecnél Domokos herceggel együtt. Nem csoda, hogy Tfizzel-vastal. II. 14 ---oldaltörés--- kutyába se veszik őket. Most is, ahelyett, hogy a várt ostrommal törődnének, azon veszekednek, ki hol álljon. — ls élelem van-e elegendő ? — kérdezte kissé nyugtalanul Zagloba. — Az sincs annyi, amennyi kellene, de a takarmánnyal még gonoszabb a dolog. Ha az ostrom egy hónapig elhúzódik, legföljebb forgáccsal meg kaviccsal fogjuk etetni a lovakat. — Még nem késő minderről gondoskodni — vélte Volodijovszki. — Hát csak menjen és mondja meg nekik! Repetán y adja Isten, hogy a herceg mielőbb megjöjjön! — Nem kegyelmed az egyetlen, aki utána sopánkodik — szólalt meg Longinusz. — Tudom — felelte az aggastyán. — Nézzenek csak ki. Mind ott csücsülnek a sáncokon és vágyakozva tekintgetnek Ózbarazs felé. És ha valamelyik elrikkantja magát: «Jön» — hát szinte eszüket vesztik örömükben. A szomjuhozó szarvas nem desiderat aquasn úgy, mint mi őt! Vajha Chmielnyicki előtt érne ide, mert már azt kell gondolni, valami impedimentum adódott elő. — Mi is naphosszat imádkozunk, hogy jöjjön — mondta az egyik bernátrendi. Az egész had kívánsága nemsokára teljesülendő volt, noha a következő nap még nagyobb aggodalmakat hozott. Szent Jakab-hava nyolcadik napján rettentő vihar tombolt a város meg a tábor frissen megépített sáncai fölött. Az eső patakokban omlott alá. A földmunkák egy része megsemmisült. A Gnyezna meg a két tó megáradt. Este a villám becsapott Firlej regimentárius talpaszászlajába, agyonsujtott több embert s magát a zászlót is pozdorjává törte. Rossz ómenszámba ---oldaltörés--- ment ez s a had egészen elcsüggedt. Ha Chmielnyicki a förgeteggel együtt ott terem, elfoglalhatta volna az egész tábort jóformán kardcsapás nélkül. Másnapra elült a vihar, de az eső még csur-dogált. Csak délután öt óra tájban zavarta el a szél a fellegeket, a táborra a kék ég mosolygott s gyönyörű hétszinű szivárvány ragyogott fel, melynek hatalmas íve egyfelől Ozbarazson túlra nyúlt, másfelől pedig mintha a Feketeerdő nedvességét szívta volna. A szivekbe új bizodalom költözött. A vitézek ellepték a síkos sáncokat, hogy gyönyörködjenek a szivárvány pompájában. Vidáman diskurálgat-tak, találgatták, mit jelenthet ez a szép, biztató égi tünemény? Egyszerre csak Volodijovszki, aki szintén ott volt az árokparton, ernyőt formált hiúzszeme fölé és felkiáltott: — Hadak jönnek amott a szivárvány végében! Hadak! Mozgolódás támadt, mintha vihar lódított volna egyet a tömegen, majd hirtelen zsibongás, zúgás keletkezett. A szó: «hadak jönnek!» nyílként süvített végig a sáncokon. A katonák tolongtak, gomolyogtak, a zúgás hol erősbödött, hol elhalt. Minden kéz ernyőként emelkedett a szem fölé, minden szem a távolba meredt, minden szív hevesen dobogott. így néztek mindnyájan visszafojtott lélegzettel abba az irányba, bizonytalanság és remény közt lebegve... Végre kibontakoztak a lobogók, nemsokára pedig feltűnt az ulánkák egész erdeje; immár kétségtelen volt: katonaság közeledik. Ekkor egyetlen kiáltás tört fel valamennyi kebelből, az emberi fogalmat meghaladó öröm kiáltása : — Jeremiás! ---oldaltörés--- A legöregebb vitézek valósággal tomboltak. Leugráltak 'a sáncokról, átgázoltak az árkon s az elöntött sikon iramodtak a csapatok elébe. Mások kacagtak, sírtak, összetették kezüket s az ég felé nyújtva, kiáltották: «Apánk jön, megmentőnk, vezérünk!» Szinte azt hihette volna az ember, vége az ostromnak, Chmielnyickit legyőzték, a diadalt kivívták. Eljöttek az elöljárók is, köztük a három regimentárius,„hogy tanúi legyenek a herceg bevonulásának. Ők is osztoztak az általános örömben, különösen Lanckoronyszki; vezéri pálcáját abba az irányba nyújtotta, amerről Jeremiás közeledett és hangosan mondta, hogy mindnyájan hallották: — Ott jön a mi vezérünk; én leszek az első, aki tisztemet és hatalmamat a kezébe teszem le! A herceg hadát Ózbarazsról előre küldve, csak naplemente után érkezett meg. Aki csak élt, fogadására sietett. A vitézek mécsesekkel, fáklyákkal világítva körülvették, hogy alig birt mozogni. Meg-megragadták lova kantárszárát és csókolgatták köntöse szegélyét. A kiáltozásnak, éljenzésnek se vége, se hossza. Az est csöndes, „ derült volt; az égen ezernyi csillag ragyogott. Épen, amikor Lanckoronyszki a herceghez közeledett, hogy a vezéri pálcát átadja, Konstantinov irányában egy csillag hullott le a mennyboltról nagy fény-sávot vonva maga után. «Chmielnyicki csillaga volt! — kiáltották a vitézek. — Csoda, csoda! Égi jel! Vivat Jeremi victor!^ — Lanckoronyszki intett, hogy szólni akar, mire elcsönde-sedtek. — A király nekem adta a vezéri pálcát — mondotta — de én a te méltóbb kezedbe adom át és az első akarok lenni, aki parancsaidnak engedelmeskedik. ---oldaltörés--- — És mi vele! — jelentette ki a másik két regimentárius. És három vezéri pálcát nyújtottak a herceg felé, de ő visszahúzta kezét és ekként felelt: — Nem én adtam kegyelmeteknek a vezéri pálcát, tehát el sem vehetem. — Légy tehát hármunk fölött a negyedik! — mondta Firlej. — Vivat Visnyoviecki! Vivant a regimentáriu-sok! — kiáltották a lovagok. — Együtt élünk, együtt halunk! E pillanatban a herceg paripája felvágta fejét, megrázta sörényét és nagyot nyerített. A tábor megannyi lova hasonló módon felelt. Ezt is biztató előjelnek vették s a lelkesedés nem ismert határt. Ézen az éjszakán a táborban senki sem hunyta le szemét. Reggelfelé Sierakovszki tért meg a portyázásról és hírt hozott az ellenség felől, mely mindössze ötmértföldnyire volt a tábortól. A foglyok erősítették, hogy amaz, előcsapat nyomában Chmielnyicki és a kán közeledik. A nap várakozással meg a védelem előkészítésével telt el. A herceg elfogadván a fővezérséget, elrendezte a hadat, kijelölte minden csapatnak a helyét. A táborban a legjobb hangulat uralkodott; a fegyelem visszatért s a zavar, a bizonytalanság helyét rend és készség foglalta el. Délig mindenki a helyén volt. Az előretolt őrszemek minden pillanatban jelentették, mi történik a környéken. A közeli falvakban élelmet és takarmányt rekvi-ráltak, amennyit lehetett. A sáncokon álló katonák vidáman diskurálgattak, dalolgattak, az éjt-szakát pedig tűz mellett szundikálva töltötték, kezüket a kardon nyugtatva olyan készenlétben, mintha minden pillanatban rohamrakerülhetneasor. ---oldaltörés--- Hajnaltájt csakugyan valami feketélleni kezdett Visnyoviec irányában. A harangokat félreverték, a trombiták hosszan felsírva, figyelmeztették a katonákat. A talpasezredek a sáncokra vonultak, a lovasság ellepte a sáncközöket s a földhányás egész hosszában a meggyujtott kanócok füstje karikázva emelkedett az ég felé. E pillanatban jelent meg a herceg szürke paripáján. Ezüstös vért volt rajta, de sisak nélkül. Arcáról vidámság sugárzott, a legcsekélyebb aggodalom sem redőzte homlokát. — Vendégeket kapunk, urak! — mondotta, amint a sáncok mentén elhaladt. Csönd uralkodott mindenfelé, csak a zászlók lobogtak, melyeket a könnyed szellő hol felduzzasztott, hol a rudak köré csavart. Közben az ellenség annyira közeledett,hogy átlehetetttekinteni. Az első hullám volt ez, nem maga Chmielnyicki a kánnal, hanem elővéd, mely ijjal, pisztollyal és szablyával fegyvereit harmincezer válogatott tatárból állott. Elfogván ezerötszáz élelem után kiküldött legényt, sűrű tömegben Vis-nyociec irányából jöttek, majd hosszú félkörbe húzódva, az ellenkező, Ózbarazs felé eső irányból is előretörtek. A herceg meggyőződvén, hogy ez csak előcsapat, parancsot adott a lovasság kivonulására. Pattogó vezényszavak hangzottak fel, a csapatok megmozdultak és akár köpüből a méhek, úgy nyomultak ki a sáncokból. A sík megtelt emberrel, lóval. Messziről látszottak a buzogányos századosok, akik ide-odanyargalászva, csatarendbe sorakoztatták a csapatokat. A lovak vigan prüszköltek és hébe-korba nyerítés harsant végig a sorokon. Aztán két zászló vált ki a tömegből és ügetve előre nyomult, élén a vörös Viersullal. ---oldaltörés--- A kék eget egyetlen felhőcske sem homályosította el,,az idő derült volt, a levegő tiszta, átlátszó. Ép e pillanatban tűnt fel Ozbarazs felől a herceg kicsi szekértábora, mely elmaradt volt a hadtól s most erejét megfeszítve Zbarazsra igyekezett, nehogy a tatárok egyszeriben körülfogják. Csakhogy a tatárok is észrevették egy-kettőre s a hosszú félkör feléje rontott. Az «AIlah»-kiáltások a sáncokon álló talpasokig elhallatszottak. Viersul zászlai szélvészként rohantak arrafelé. Ámde a félkör hamarább ért a táborhoz és szempillantás alatt körülfogta. Ugyanakkor néhány ezer tatár Viersul ellen fordult, hogy szintén bekerítsék. Ekkor meglátszott Viersul tapasztalata és katonái ügyessége. Amint a tatárok jobb- és balfelől átkarolni akarták, a lovasok háromfelé oszlottak és oldalt iramodtak, aztán négyfelé, majd kétfelé és az ellenségnek az egész vonalon meg kellett fordulnia, mert előtte nem volt senki és szárnyait már is tépdesték. Csak a negyedik frontváltoztatás után csaptak össze; Viersul az ellenség leggyöngébb pontjának rontott, áttörte és egyszerre a háta mögé került. De többet nem törődött a tatárokkal, viharként száguldott a szekértábor felé. A tapasztalt öreg katonák a sáncokról nézték ezt a küzdelmet s oldalukat csapkodták. — Hogy a kakas csípje meg! Csak a herceg hadnagyai vezetnek így! Viersul ékalakban belerontott a tatárok gyűrűjébe, átfúrta, mint ahogy a nyíl átfúrja a katona testét és szempillantás alatt a középen termett. És most két ütközet helyett csak egy dúlt, de ez az egy annál makacsabbul. Csodás látvány volt ez! A sík közepén a szekértábor, mint valami füstöt, tüzet lehelő mozgó vár, körülötte kavargó ---oldaltörés--- hangyaboly, mint valami óriás örvény s ezentúl vágtató gazdátlan lovak. Akár a körülfogott vadkan a kutyafalkával szemben, úgy védekezett a szekértábor a tatáríömeggel szemben, bízva, hogy a sáncokból segítség jön. A síkon valóban csakhamar felragyogott Kusel és Volodijovszki dragonyosainak piros formaruhája, szinte azt hihette volna az ember, piros szirmok, miket a szél sodor tova. Nekirontottak a tatártömegnek és pillanat alatt eltűntek benne, mintha erdő nyelte volna el őket. Csak a kavarodás lett még nagyobb... A szekértáborban gyérült a tüzelés; lehet, hogy már nem győzték a töltést, de lehet, hogy a muskéták túlságosan áttüzesedtek. Ellenben a tatárok ordítása egyre fokozódott. Erre a herceg jelt adott és három huszárzászló, köztük a Szkzse-tuszkié is, indult el. Akár óriás csákánnyal, úgy sújtottak le a tatárgyűrűre, szempillantás alatt áttörték, aztán szétugrasztották s tiporva, vágva kergették az erdő felé. A szekértábor örömkiáltások és ágyúdörgés közepette vonult be a sáncokba. A tatárok azonban nem vonultak el egészen, mert tudták, hogy nyomukban Chmielnyicki, meg a kán jön. Csakhamar felbukkantak ismét a sikon, nagy allahozással köiülnyargalták az egész tábort, ellepték az utakat, a közeli falvakat, melyekből csakhamar fekete füstoszlopok törtek az ég felé. Sok csatározó a sáncok felé közeledett és a hercegi, meg a reguláris hadból sokan ellenük kerekedtek. Volodijovszki, noha a vértől oly piros volt, akár a főtt rák, elsőnek rontott ki. E csatározás egész estig eltartott s a talpasok meg az előkelőbb zászlók vitézei úgy nézték, akár valami teátrumot. Egymásnak rontottak, összeakaszkodtak ---oldaltörés--- csoportosan vagy egyenként és leginkább elevenen igyekezték elfogni egymást. Volodijovszki, valahányszor egy-egy elcsipett tatárt a sáncok mögé terelt, tüstént visszament; piros formaruhája hol itt, hol ott bukkant fel a csatamezőn. Szkzsetuszki felhívta rá Lanckoronyszki figyelmét, mert valahányszor kardját egy-egy tatárral összemérte, ez úgy vágódott el, mintha villám sújtotta volna. Zagloba biztatta, tüzelte a sáncról, noha Volodijovszki nem hallhatta szavát; utoljára így szólt a körülötte állókhoz: — Nézzék, kegyelmetek, az én tanítványom! Helyes! Nagyon jó! Rajta, csak tovább! Istenemre, maholnap utolér engem! Eközben lement a nap s a csatározók lassan-lassan visszavonultak a mezőről; csak emberi holttestek és elhullott lovak maradtak rajta. A városban megkondult a harang az Úrangyalára. Az éj leszállt, de köröskörúl az égő falvak világítottak. Vöröses füst tört fel az égnek s a csillagok a pirosló mennyboltról ragyogtak le. Az erdőkből, a tavakról madárseregek röppentek fel nagy vijjogással, rikoltozással és lángnyelvekhez hasonlóan keringtek a tűzmegvilágította levegőben. A lábasjószág a táborban rémülten bőgött. Az éjtszaka még le sem szállt egészen, amikor a kozákok és tatárok első sorai felbukkantak a szemhatáron, majd nemsokára a második, a harmadik, a tizedik, a századik, az ezredik. Úgy rémlett, minden erdők és sűrűségek lábra kaptak, hogy Zbarazs ellen kerekedjenek. Hasztalan kereste a szem e sorok végét, ameddig csak ellátott, nyüzsgött az emberek és lovak tömege, elenyészve a füstben és tűzfényben. Előttük az emberi hangok fenyegető moraja hömpölygött, mint a zúgó vihar az erdőben. Negyedmértföldnyi távolság ---oldaltörés--- bán megálltak, elhelyezkedtek és tábortüzeket gyújtottak. — Jézus Mária! — rémüldözött Zagloba Szkzsetuszki előtt. — Mondhatom kegyelmednek, oroszlán lakozik bennem és nem tudom, mi fán terem a félelem, de jobb szeretném, ha a menny-dörgős mennykő, a sistergős istennyila holnapig agyonsujtaná valamennyit! Túlsokan vannak, ahogy egy Isten van az égben! Már Jozafát-völ-gyében sem lesz nagyobb a tolongás. És mondja csak, mit akarnak ezek a gazemberek ? Nem okosabban tennék, ha békességben otthon csücsülnének és végeznék a robotot,, ahogy dukál ? Mi vagyunk tán okai, hogy az Úristen minket nemeseknek teremtett, őket meg parasztoknak? Tyű, elfog a düh! Békés ember vagyok, jószivű, olyan, akár egy falat kenyér, de ne hozzanak ki a sodromból! Túlságosan nagy volt a szabadságuk, túlsók a kenyerük, elszaporodtak, akár az egerek a csűrben és most a macska ellen támadnak. De meg-álljatok csak! Itt van a macska: Jeremiás herceg meg egy másik: — Zagloba! Mit gondol kegyelmed, megkísérlik vájjon az egyezkedést ? Ha úgy alázatosan megadnák magukat, még meg lehetne nekik bocsátani Mi? Csak az, az egy nyugtalanít, van-e elég harapnivaló ? O, az ördögbe is! Nézzék csak, urak, megint tűz ama tüzek mögött! Hogy a pestis pusztítsa el az ilyencongressus-tl?? — Hogy gondolhat kegyelmed tárgyalásokra — felelte Szkzsetuszki — amikor ők azt hiszik, már a markukban vagyunk mindnyájan! — De nem kapnak meg, mi? — Ahogy Isten rendeli. Könnyen semmiesetre sem fog nekik menni, ha a herceg itt van. — Szépen biztat! Nem arról van szó, könnyen megy-e, hanem, hogy egyáltalában ne menjen. ---oldaltörés--- E pillanatban Podbipienta és Volodijovszki ért hozzájuk. — Azt beszélik, a tatárok és a kozákok fél-milliónyian -vannak — mondta a litván. — Jó hírt hoz! Megérdemelné, hogy a nyelvét kivágják! — kiáltott fel Zagloba. — A rohamok során könnyebb pusztítani őket, mint a nyílt mezőn — mondta szelíden Longi-nusz. — Ha egyszer a mi hercegünk és Chmielnyicki összeakadt — jegyezte meg Volodijovszki — akkor már szó sem lehet egyezkedésről. Vagy, vagy! Holnap lesz az ítélet napja! — tette hozzá és a kezét dörzsölte. A kicsi lovagnak igaza volt. E hosszan tartó háborúban e két legfélelmetesebb oroszlán még egyszer sem került szemtől-szembe. Most végre bekövetkezett ez is és eldől, kinek a javára billen a mérleg. Visnyoviecki a földhányásról nézte a végeláthatatlan tatár- és kozáktömegeket, Chmielnyicki viszont a várat nézte és a tábort és ezt gondolta magában: «Ott az én legfélelmetesebb ellenségem; ha legyőzöm, ki állhat ellent nekem ?» Könnyű volt kisütni, hogy e két férfiú küzdelme hosszú lesz és makacs, de a végső eredmény nem lehetett kétséges. A herceg össze-vissza tizenötezernyi sereg élén állt, míg a parasztok vezérét az Azovi-tengertől és a Dontól egész a Duna torkolatáig elnyúló föld népei követték. Ez volt a viszonylat a küzdő seregek közt: maroknyi csapat százezrek ellen, sziget a tenger ellen!... A táborban másnapra várták az ostrom megkezdését. Csakugyan, másnap reggel a parasztok, a kozákok, a tatárok és más vad harcosok nagy ---oldaltörés--- tömegekben nyomultak a földhányások felé, hegyormokra hömpölygő fekete fellegek módjára. A katonák, noha már az este hasztalan próbálták számba venni a tábortüzeket, az emberi fejek e tengerének láttára valósággal megdermedtek. De ez még nem igazi ostrom volt, inkább csak megszemlélése a mezőnek, sáncoknak, árkoknak, az egész lengyel tábornak. És miként a szélhajtotta hullám tornyosul, tajtékzik, sisteregve lecsap és visszavágódik, úgy csaptak le ők is imitt-amott, visszahúzódtak és újra támadtak, mintha kitapasztalni akarnák, hátha puszta láttukkal, puszta számukkal is legyűrik a lelket, mielőtt magát a testet legyűrhetnék? Az ágyúk bömböltek, a golyók sűrűn hullottak a táborra, ahonnan hasonlóképen feleltek. Egyidejűén precesszió jelent meg a sáncokon a legszentebb szakramentummal a had bátorítására. Az igazi ostrom szent Jakab-havának tizenharmadik napján kezdődött. Egész nap lázas készülődés folyt mind a két részen. A kozáktáborban reggel óta harsogtak a trombiták, peregtek a dobok; a tatárok nagy, szent dobja, a balt, mennydörgésszerűén búgott... Az est csöndes, derült volt, csak a két tó meg a Gnyezna fölött lebegett könnyed párafelhő. Végre felragyogott az, első csillag s ekkor hatvan kozákágyú dördült ’ meg egyszerre és végeláthatatlan tömegek rettentő ordítással nekirontottak a sáncoknak. A sáncokon álló katonáknak úgy rémlett, a föld reng alattuk... — Jézus Mária! — kiáltott fel Zagloba, aki Szkzsetuszki oldalán állt a sáncközben a huszár-ság élén. — Mi ez ? Hiszen nem emberek támadnak ellenünk! — Hát persze, hogy nem emberek; az ellenség ---oldaltörés--- ökröket hajt maga előtt, hogy puskázván rájuk, elfáradjunk. Az öreg nemes elvörösödött, akár a céklarépa és száján csak egy szó tört ki, amelyben minden dühe, minden rémülete bennfoglaltatott: — Gazemberek! Az ökrök rémes bőgéssel előre rohantak, vad, félmeztelen csabanok hajszolták őket a sáncok felé. Vurcel egy-kettőre tüzet zúdított rájuk, az egész mindenséget füst borította, az ég piroslott, a megvadult lábasjószág szerteszóródott, mintha mennykő vágott volna közé. Fele ott hullott el s rajtuk tiporva hömpölygött előre az ellenség. Legeiül a lándzsával és puskatűzzel zavart foglyok jöttek rohanvást, homokzsákokat cipeltek a sáncárok betömésére. Környékbeli parasztok voltak, akik már nem bírtak volt a városba mene-kedni, férfiak, nők, vének egyaránt. Sírtak, óbégat-tak, irgalomért esdekeltek. A haj az égnek meredt e jajveszékelés hallatára, de irgalom akkoron nem létezett a földön: egyfelől a kozáklándzsák szaladtak beléjük, másfelől pedig Vurcel kartárcsai egész utcákat vágtak közöttük... Az árok megtelt holttestekkel, homokzsákokkal s a kozákok üvöltve előre törtettek, hogy átkeljenek rajta. Ki tudná megmondani, ki tudná megénekelni, hányán estek el, míg végre az árokhoz értek? De mégis odaértek, átkeltek rajta és kapaszkodni kezdtek a sáncárokra. Úgy rémlett, az utolsó ítélet következett el ezen a derült, csillagos éjtszakán. Az ágyúk már csak a hátrább következő sorokra okádták a folytonos tüzet. A gránátok pokoli vihogással szálltak tova s tüzes iveket írván le az égen, nappali világosságot árasztottak szanaszét. A német talpasok és a lóról ---oldaltörés--- leszállított dragonyosok egyenesen a kozákok arcába eresztették a lángot, az ólmot. Az első sorok már vissza akartak húzódni, de a hátul jövők szorították őket és ott vesztek. A vér csak úgy csobogott a lábak alatt. A sáncok egészen sikossá váltak, de a támadók, ha le is csúsztak, újra nekirontottak, kapaszkodtak füstösen, csatakosan, maszatosan, igazi halálmegvetéssel. Itt-ott már kézi tusára került a sor. Az emberek elvakultan, szinte önkívületben, vérbeborult arccal, vicsorgó foggal tépték, marcangolták, mészárolták egymást. Már nem hallatszott vezényszó, egy rémes lármába fuladt minden: a puskák ropogása, a haldoklók hörgése, a sebesültek jajveszékelése, a gránátok sistergése... Ez az irgalom nélkül való óriás küzdelem órák hosszat tartott. A sánc körül új sánc emelkedett holttestekből, mely útját állotta a támadóknak. Már a kozákok és tatárok sorai bomladoz-tak, míg a lengyel és német talpasok, valamint a dragonyosok végesvégig egy lépést sem tágítottak. Lihegve, vértől borítottan, a vérszagtól félig-meddig megrészegedve törtek az ellenségnek egymás hegyin-hátán, ahogy dühödt farkasok rontanak a birkanyájnak. Az ágyúk már nem bömböltek a sáncokon, a gránátok nem világítottak, csak a kézi fegyver ropogott a nyugati töltés egész hosszában. De végre elhallgattak a muskéták is és sötétség borult a küzdőkre. Már emberi szem nem láthatta, mi megy ott végbe. Mint valami mesebeli sárkány óriás teste, mely végsőt vonaglik, úgy kavargóit, vonaglott valami a homályban. Még az ordításból sem lehetett kivenni, diadal cseng-e belőle avagy kétségbeesés. Egyszer-másszor az ordítás is szűnt s az egész egyetlen hatalmas nyögésbe olvadt, mely ---oldaltörés--- minden oldalról hallatszott: a föld alól, a földről, a levegőből, mintha még a lelkek is nyögve szálltak volna tova erről a csatamezőről. De ezek csak rövid szünetek voltak s a rekedtes, már nem emberi hanghoz hasonlatos kiabálás, üvöltözés még nagyobb erővel zúgott fel. , Egyszerre csak ismét megdördültek a muskéták: Machnyicki óberster a gyalogság hátralevő részével sietett a küzdő ezredek támogatására. A kozákok hátsó soraiban megszólaltak a trombiták : visszavonulást jeleztek. A kozákcsapatok puskalövésnyire visszahúzódtak a sáncoktól és ágyúik fedezete alatt megálltak. De félórába sem telt és Chmielnyicki ismét rohamra zavarta őket. Ekkor a sáncon maga Jeremiás herceg jelent meg. Könnyű volt ráismerni, mert a főkapitányi zászló ott lengett a feje fölött s a fáklyák vérvörös fényt árasztottak körülötte. A kozákok tüstént ágyútűzbe fogták, de az ügyetlen ágyúsok golyói messze a Gnyezna mögé röpültek. A kozákok meglassították lépteiket, mintha a herceg látása megigézte volna őket. — Jeremiás! Jeremiás! — hangzott halk zúgással, mintegy szél susogásaként a sorokban. Mint a néprege óriása, úgy tűnt fel nekik a sáncon álló herceg a vérvörös fáklyafényben és remegés futott végig kimerült tagjaikon. A, herceg intett aranyos vezéri pálcájával és az ágyúk vészthozó madarai zúgva-búgva felröppentek és belecsaptak a közeledő sorokba. A csapatok vonaglani kezdtek, mint a halálra sebzett sárkány. A rémület kiáltása tört fel a sor egyik végétől a másikig. — Előre, futólépést! — vezényelték a kozákkapitányok. ---oldaltörés--- Az egész tömeg rohanvást igyekezett a sáncokhoz, amelyek tövében védelmet találhatott a gránátok elől. De még a fele utat sem tette meg, mikor a herceg kissé nyugatnak fordulva, ismét intett vezéri botjával. E jelre a tó és a sánc között való hézagból a lovasság nyomult elő és szempillantás alatt ellepte a sík parti végét. A gránátok világánál Szkzsetuszki és Zacvilichovszki félelmetes huszárzászlai, Kusel és Volodijovszki dragonyosai és Roztvo-rovszki úgynevezett tatárlovasai egész jól látszottak. És nyomukban özönlöttek a többi lovascsapatok is. Nemcsak Chmielnyicki, hanem az utolsó kozák is egyszeribe láthatta, hogy a vakmerő vezér egész lovasságát készül az ellenség oldalába vetni. A kozákok részén azon nyomban visszavonulást fújtak. Chmielnyicki egyidejűén frontot akart változtatni, hogy lovassággal fedezze talpasait a lovasság ellenében. De már nem volt rá érkezése. A hercegi zászlók, akár a szélvész, úgy törtettek előre s az „egész vonalon felhangzott a vérfagyasztó: «Üsd! Vágd!® Semmiféle emberi erő, semmiféle parancs, semmiféle vezér sem bírta már visszatartani a talpasezredeket, amelyek ellen a roham irányult. Pánik fogta el a főkapitány válogatott gárdáját Eldobták a muskétát, pisztolyt, kardot és kezüket védőn fejük fölé tartva, állati üvöltéssel rohantak vissza a hátul álló tatárcsapatok felé. Ámde ezek nyílzáport zúdítottak rájuk, mire oldalt iramodtak tova a tábor hosszában és halomszámra estek el Vurcel ágyútüze és a talpasok puskatüzelése alatt. Eközben a szilaj Tuhaj bej, támogatva Szuba-gázi és Urum murzától, a huszárságnak rontott. Nem remélte ő, hogy megtöri, csak fel akarta tartóztatni legalább addig, míg a szilisztriai és ---oldaltörés--- rumélíai janicsárok négyszögekké formálódnak. Ö maga az első sorban rohant és egyszerű tatárharcos módjára vágott, sújtott. A görbe szablyák csak úgy csattogtak a páncélokon, a harcosok ordítása elfojtott minden más hangot. A vasas lovasok rettentő súlyukkal szorították, nyomták őket a janicsárok felé, vágták, tiporták, de ők nekikeseredve, mégis elérték céljukat: feltartották a huszárság rohamát. A mező felől dörgő «Allah»-kiáltás jelezte, hogy a janicsárok már négyszögbe sorakoztak. A dühösen vagdalkozó Tuhaj bej ép e pillanatban ért Szkzsetuszki közelébe. A hadnagy tüstént fejen sújtottá a rettentő huszárpallossal. De szemlátomást még nem volt ereje teljességében az átszenvedett nyavalya után vagy tán a damaszkuszi tatársisak fogta fel a csapást, elég az hozzá, a penge elhajlott, lappal csapott le és darabokra tört. Mindamellett Tuhaj bej előtt elsötétült a világ és lefordult a lóról. Legényei felkapták és rémes ordítással oldalt iramodtak. A hercegi lovasság most a ruméliai és szilisztriai janicsárokkal meg az eltörökösödött szervián talpasokkal került szembe, akik együttesen hatalmas négyszögbe tömörülve, arccal az ellenségnek fordulva, lassan szekértáboruk felé húzódtak. A lovaszászlók, akár a förgeteg, rontottak feléjük s élükön robogott nagy dübörögve Szkzsetuszki huszársága. O maga az első sorban vágtatott, mellette pedig Longinusz hatalmas liv-landi kancáján, kezében a rettentő kámzsatépő pallossal. Vörös fénysávok csapódnak ki a négyszög frontjából, golyók sivítanak a lovasok füle mellett, imitt-amott felnyög egy-egy vitéz, felbukik egy-egy ló, de ők azért csak rohannak előre. A janicsárok már hallják a lovak lihegését, a négyszög Tűzzel-vassal. II. 15 ---oldaltörés--- még szorosabbra tömörül és izmos kezek neki-szegzik a lovasoknak a kelevézek egész erdejét... E pillanatban egy huszár-óriás a négyszög előtt terem; az óriás ló patái egy szempillantásig a levegőben látszanak, majd ló és lovas a tömeg közepébe zuhan, a kelevézek törnek, a janicsárok esnek, pusztulnak... Ahogyan a tömegbe szoruló ijedt hófajdseregre lecsap a sas és tépi, marcangolja csőrével és karmaival, úgy tombolt kámzsatépő ősi pallosával a janicsárok sorai közé rontva Podbipienta Lon-ginusz. Soha forgószél olyan pusztítást nem vitt végbe növendékerdőben, mint ő a janicsárok sűrű soraiban. Alakja fölülmúlta az emberi mértéket, a kanca tűzet fújó sárkánnyá vedlett, a kámzsatépő pallos háromszor akkorává vált. Egy óriás termetű aga, Kiszler-Bak, rávetette magát, de a litván egyetlen sujtással kettészelte. Hasztalan szegzik neki a kelevézeket, úgy hullanak, mintha villám sújtaná őket, ő meg tiporva rajtuk, a legsűrűbb tömegnek ront s amikor sújt, mintha az érett kalászok rendje dűlne el a kaszavágás nyomán. — Ördög! Ördög! — hangzik rémülten. E pillanatban a huszárság berontott a litván hasította résen, a négyszög felbomlik, a janicsárok szanaszét iramodnak. A menekülő tömegek csak szekértáborukhoz érve, könnyebbültek meg, amikor a trombiták visszahívták az üldöző lovasságot. így végződött a félelmetes Jeremiás és Chmielnyicki első találkozása. Ámde a roham még nem ért véget, mert mialatt Visnyoviecki a tábor jobbszárnya ellen intézett támadást visszaverte, Burlaj a balszárnyon csöpp hija, hogy a sáncokat elfoglalta. Túladnyeperi harcosaival nagy csöndben meg ---oldaltörés--- kerülte a várost és a várat s elérve a keleti tavat, váratlanul rajtütött Firlej szállásán. Az ott levő magyar talpascsapat nem bírta ki a rohamot, mert a sáncok még nem készültek el teljesen s a kozákok behatoltak a táborba. De ekkor Pzsijemszki ott termett néhány század német talpassal. Rettentő kézi tusa keletkezett, amelynek során egyfelől Burlaj számbeli fölényben levő kozákjainak szívóssága, másfelől a harmincéves háború csataoroszlánjainak vitézsége versenyzett a pálmáért. De hasztalan volt a kozákok kitartása, halálmegvetése, hasztalan a híres kapitány példaadó személyes vitézsége, nem bírták feltartóztatni a falként előre törő németeket. Félórai küzdelem után megtizedelten künn voltak a sáncokból. Burlaj helyzete most rettentő volt. Ugyanazon az úton kellett visszavonulnia, amelyen jött és hogy Jeremiás már visszaverte volt a jobbszárny ellen intézett támadást, könnyűszerrel elvághatta Burlaj egész csapatját. Igaz ugyan, hogy Mrozovicki kozákjaival segítségére sietett, de ugyanakkor felbukkant Konyecpolszki huszársága is, mely a janicsárok elleni rohamból visszatérő Szkzsetuszki-val együtt csakugyan elvágta a mostanig rendben visszavonuló Burlaj útját. Egyetlen rohammal teljesen szétszórták a sereget, mire irtóztató mészárlás következett. A kozákoknak immár csak egyetlen útjuk maradt, az, amelyik a halálba vitt. Egyesek, nem kérve irgalmat, makacsul, elkeseredetten védekeztek, mások kegyelemért esdekelve, nyújtogatták kezüket, de hasztalan. A vitézek akár a förgeteg, végigsöpörtek a csatamezőn. A táborból szurkos csóvákat röpítettek ki, amelyek meteorként szállva, világítottak. Burlaj látta, hogy nincs menekülés, de nem is kereste, mert elébbvalónak becsülte kozákdicső ---oldaltörés--- ségét életénél. Mások meglapultak a homályban, az egyenetlen talajon, átsompolyogtak a lovak közt, ő azonban kereste az ellenséget. Levágta Dombkát, Rusieckit, a sihederkorban levő Akszakot, aki esztendeje Konstantinovnál halhatatlan dicsőséget vívott ki magának, levágott még többeket is, majd megpillantván egy jól megtermett nemest, aki bömbölve nyargalászott a csatamezőn, utána rontott, akár az istenyila. Zagloba — mert ő volt — most rémületében még jobban bömbölt és egész egyszerűen futásra vette a dolgot. Ahány hajszála csak volt, mind égnek meredt, de azért esze nem mondta fel a szolgálatot, sőt ellenkezőleg, mindenféle fortély villámként cikázott végig agyán. «Urak, ha Istent ismertek!...» ordította torkaszakadtából és akár a szélvész, arrafelé röpült, ahol nagyobb csoportot látott. Burlaj oldalról igyekezett hozzá. «Végem van! Végem! — zúgott végig agyán és behunyta szemét. Már hallotta a ló lihegését maga mögött és bizony senki sem sietett segítségére.. Ámde ebben az utolsó, ebben a szinte agóniás pillanatban kétségbeesése és rémülete egyszerre csak iszonyú dühvé vedlett. Akkorát üvöltött, hogy nincs az a bölény, mely túltett volna rajta, rántott egyet a kantárszáron és ellenfelének fordult. — Zaglobát üldözöd? — kiáltotta és szablyá-jával Burlajnak támadt. E pillanatban ismét szurkos csóvákat repítettek ki a táborból s a mező megvilágosodott. Burlaj ellenfelére pillantott és elámult. Nem ámult el a név hallatára, mert hiszen soha életében sem hallotta, de megismerte a férfiút, akit nemrég Bohun cimborájaként vendégelt meg. De épen ez a pillanatnyi elámulás okozta vesz ---oldaltörés--- tét a vitéz kozákvezérnek. Mielőtt még észbe kapott volna. Zagloba fejen sújtotta, hogy menten lefordult a lóról. Az egész had szemeláttára történt ez. A huszár-ság diadalkiáltására a kozákok rémült ordítással feleltek; látván vezérük, a hires-nevezetes csataoroszlán elestét, csüggedten felhagytak minden ellentállással. A roham a sáncok egész vonalán vissza volt verve. A diadal, az öröm kiáltása megreszkettette a tábort s a hatalmas kiáltás, mintha egész az égig hatolt volna. A katonák véresen, lucskosan, füstösen álltak ott fegyverükre támaszkodva, szemöldökük még ráncos, szemük még lángol, még készen vannak rá, hogy újra nekirontsanak az ellenségnek, ha úgy kívánná a szükség. Lassan-lassan visszatért a lovasság is. Majd maga a herceg is megjelent a harcmezőn s nyomában a regimentáriusok. A fényes menet lassan elvonult a sáncok mentén. — Éljen Jeremiás! Éljen a mi apánk! — kiáltották lelkesülten a katonák. A herceg hajlongott. — Köszönöm, urak! Köszönöm, urak! — mondta csengő, messzeható hangján. Aztán Pzsijemszkihez fordult. — Ez a sánc túlságosan nagy! — mondotta. Pzsijemszki intett, hogy úgy van. És a győzők vezérei a sáncok mentén haladva megszemlélték az egész harcmezőf. Ezenközben lelkesült katonák nagy kiabálva hozták Zaglobát, a mai nap legnagyobb triumfá-torát. Vagy húsz izmos kéz tartotta a harcos jól-megtermett alakját, a harcos pedig izzadt és kivörösödött s a súlyegyen fenntartása okából ugyancsak hadonázott. ---oldaltörés--- — Hah! — kiáltotta. — Megkapta a magáét! Szántszándékkal adtam az ijedtet és menekültem, hogy magam után csaljam! Nem rontja többet a levegőt a kutyahitű! Tisztelt uraim! Jópéldát kellett mutatnom a fiatalságnak!... Vigyázat, az Istenért!... Bizony, kemény dolgom volt vele! Ilyen bitangok! Mindenféle jött-ment mer szembeszállni a nemes emberrel! De megkapták a magukét!... Vigyázzatok! Az ördögbe is, eresszetek le! — Éljen! Éljen! — kiáltották. —Vigyük a herceghez! Éljen! Ezalatt a záporozsi főkapitány sátrába rontva üvöltött, akár egy vadállat, tépte a köntösét, haját, karmolta ábrázatát. Tisztjei, akik még megmaradtak, komor hallgatással állták körül, egyetlen szóval sem vigasztalták. — Hol vannak az ezredeim? Hol a vitézeim? — hörögte. — Mit mond a kán? Mit mond Tuhaj bej? Adjatok ki Jeremiásnak, hadd huzas-son karóba engem! A tisztek hallgattak. — Miért jósoltak diadalt a boszorkányok? — üvöltötte. — Miért mondták, hogy Jeremiás a kezembe kerül? Le kell nyakazni a bestiákat! Amikor ennek az oroszlánnak az ordítása meg-reszkettette a sátort, a kapitányok rendszerint mukkanni sem mertek. Most azonban ez az oroszlán le volt győzve s szerencsétlensége vakmerővé tette őket. — Jeremiással nem birsz! — dörmögte Sztepka. — Romlásba döntőd magadat is, minket is! — szólalt meg Mrozovicki. A főkapitány hozzájuk ugrott, akár egy tigris. — Hát ki győzött a sárga vizeken, Korszuny alatt Pilaviecnél? ---oldaltörés--- —Te! — mondta kemény hangon Voroncsenko. — Csakhogy Visnyoviecki nem volt ám ott! Chmielnyicki a haját tépte. — Megígértem a kánnak, hogy ma a várkastélyban hál! — üvöltötte kétségbeesetten. ,— A te dolgod, hogy mit Ígértél a kánnak! — vágta oda Kulak. — De minket rohamra ne zavarj, az embereket ne pusztítsd! Sáncold körül a polyákokat, különben halál rád! — Halál rád! — ismételték komoran a többiek. — Halál rátok! — ordította Chmielnyicki. Ekként röpködtek ide-oda a fenyegetések. Végre Chmielnyicki a szőnyeggel leborított birka-bőrhalomra vetette magát. A kapitányok ott álltak lehorgasztott fővel, szótlanul. A főkapitány egyszerre csak fölnyujtotta fejét és rekedten kiáltotta : — Pálinkát! — Most nem iszol! — szólt rá Vihovszki. — A kán érted fog küldeni. A kán egymértföldnyire tanyázott a csatamezőtől. Az est derült és meleg volt s ő sátra előtt ült mullái és agái körében és várta a híreket. Ezüsttálból datolyát evett, hébe-korba föltekintett az égre és mormogta: — Mahomet résül il Allah! Egyszerre csak tajtékzó lovon lihegve, véresen ott termett Szubagázi. Leugrott a lóról, hajladozott és várt, míg a kán kérdést intéz hozzá. — Beszélj! — szólt rá a kán. Szubagáziból kikívánkozott a szó, de mégsem mert belekezdeni a szokásos titulusok nélkül. — Leghatalmasabb uralkodó, Mahomet unokája, bölcs urunk, szerencsés urunk, ura a virágzó fának... A kán legyintett a kezével. Látta, hogy Szu- ---oldaltörés--- bagázi arca véres, hogy szemében fájdalom és kétségbeesés tükröződik; hirtelenében a markára köpte a datolyákat és odaadta az egyik mullának. Ez nyomban a legnagyobb tisztelet jelével jóízűen megette. — Beszélj, Szubagázi — szólt a kán türelmetlenül — beszélj gyorsan és értelmesen: el van foglalva a hitetlenek tábora? — Isten nem engedte! — A polyákok? — Győztek. — Chmielnyicki? — Meg van verve. — Tuhaj bej? — Megsebesült. — Egy az Isten! — mondta a kán. — Hány hivő tért a mennyországba? Szubagázi véres kezével a csillagos égre mutatott. — Ahány világ Allah lábánál ragyog — felelte ünnepies hangon. A kán elhízott arca elvörösödött. — Hol van az a kutya, aki megígérte, hogy ma a kastélyban hálunk? Hol van az a mérges kigyó, akit Isten az én lábammal tiportat el? Hadd jöjjön ide, hadd adjon számot Ígéretéről! Néhány murza tüstént Chmielnyickiért iramodott, a kán pedig lassan-lassan lecsillapodott. — Egy az Isten! Majd Szubagázihoz fordult. — Szubagázi, az arcod véres! — A hitetlenek vérétől -— felelte. — Beszéld el, hogyan ontottad ki. Örvendeztesd meg fülünket a hívők vitézségével. Erre Szubagázi részletesen elmondta az egész csata lefolyását. Megdicsérte Tuhaj bej és mások vitézségét, nem hallgatta el Chmielnyickiét sem ---oldaltörés--- s egyedül Isten akararanak meg a hitetlenek makacsságának tudta be a szerencsétlen kimenetelt. Egy részlet szeget ütött a kán fejébe, az, hogy eleinte nem lőttek a tatárokra s hogy a hercegi lovasság csakis akkor rontott nekik, amikor útját állották. — Allah!... Nem akartak háborút velem — mondta a kán. — De most már késő... így történt csakugyan. Jeremiás herceg el akarta hitetni katonáival, hogy a kánnal már tárgyalás folyik, a horda csak látszólag tart a csőcselékkel és megtiltotta, hogy a tatárokra lőjenek. Csak a csata során, a dolog természeténél fogva következett be az összeütközés velük is. A kán csóválta fejét, gondolkozott, nem lenne-e jobb még most is Chmielnyicki ellen fordulni? De egyszerre csak a főkapitány állott előtte. Már nyugodt volt, emelt fővel közeledett és bátran nézett a kán szemébe; arcán ravaszság és bátorság tükröződött. — Jer ide, áruló! — szólt rá a kán. — Nem áruló, hanem főkapitánya a kozákoknak, hívséges szövetséges, akinek nemcsak a szerencsében ígértél segedelmet! — felelte Chmielnyicki. — Eredj, hálj a várkastélyban! Eredj, ráncigáid ki a polyákokat a hajuknál fogvást, ahogy ígérted! — Hatalmas kán! — felelte erős hangon Chmielnyicki. — Hatalmas vagy, a szultán mellett a leghatalmasabb a földön! Bölcs vagy és erős! De ki birod-e lőni a nyilat egész a csillagokig, meg birod-e mérni a tenger mélységét? A kán csodálkozva nézett rá. — Nem birod — folytatta mind erősebb hangon — s így én sem érhettem föl ésszel, hogy ---oldaltörés--- Jeremiás ennyire kevély, ennyire vakmerő legyen. Qondolhattam-e én, hogy nem ijed meg tőled, hogy nem alázkodik meg látásodra, hanem hogy vakmerőén kezet emel ellened is, hogy úgy űzzön csúfot belőled, mint legutolsó murzádból? Ha ezt mertem volna gondolni, lebecsültelek volna, hatalmas uralkodó! — Allah! — mondta a kán és még inkább csodálkozott. — De azt mondom neked — folytatta Chmielnyicki mind határozottabban — nagy vagy és hatalmas; kelettől nyugatig fejet hajtanak előtted a nemzetek és uralkodók és oroszlánnak mondanak. Egyedül Jeremiás nem borul arcra szakállad előtt; ezért, ha le nem gázolod őt, ha nyakát meg nem hajtod, ha a hátán nem szállsz a nyeregbe, semmire sem való a te hatalmad, dicsőséged, mert azt fogják mondani, egyetlen pólyák herceg megszégyenítette a krimi cárt és nem bűnhődött meg érte; azt fogják mondani, hogy amaz nagyobb, hatalmasabb, mint te vagy. Néma csönd; a murzák, az agák és mullák akár a napot, úgy nézték a kán ábrázatát s még a lélegzetüket is visszafojtották. Az uralkodó behunyta szemét és gondolkozott. Chmielnyicki vezéri botjára támaszkodott és várt. — Mondottad — szólalt meg végre a kán. — Meghajlítom Jeremiás nyakát, a hátáról szállók a nyeregbe, nehogy azt mondják kelettől nyugatig, tugy egyetlen hitetlen kutya szégyení-tett meg! — Isten nagy! — kiáltottak fel a murzák. Chmielnyicki szeme felragyogott. Egy csa-psára eltávoztatta a feje fölött lebegő veszedelmet s a kétséges szövetségest a leghivségesebbre változtatta. ---oldaltörés--- Ez az oroszlán értette módját, hogyan változzék kigyóvá bármely pillanatban. XXIII. Mire a nap aranyos sugarai szerteömlöttek az égen és a földön, már új védősánc emelkedett a lengyel tábor körül. A régi túlnagy volt, a védekezés, a kölcsönös megsegítés üggyel-bajjal járt, ezért a herceg Pzsijemszkivel együtt elhatározta, hogy kisebbet csinálnak. Egész éjtszaka folyt a megfeszített munka, a huszárság épúgy dolgozott, mint a többi katona és szolgalegény. Csak három órakor éjfél után pihent le a had, de aludt is mindenki az isstrázsák kivételével, mint a bunda. Az ellenség szintén dolgozott éjtszaka és aztán a tegnapi vereség után soká nem mozdult. Már azt hitték, egyhamar rohamra egyáltalán nem kerül a sor. Szkzsetuszki, Longinusz és Zagloba a sátorban ülve sörlevest szürcsölgettek és az elmúlt éjtszaka fáradalmairól diskuráltak azzal a elégedettséggel, amellyel katona a friss győzelemről beszél. — Megszoktam — mondta Zagloba — hogy az estvéli fejés idején lefeküdjem és fölkeljek a reggelivel, ahogy a régiek csinálták, de hát háborúban ez bajos! Alszol, amikor lehet és fölkelsz, amikor fölzavarnak. Csak az dühösít, hogy ilyen söpredéknépség miatt kell így inkomodálnunk magunkat. De hát már nincsen másként! Meg is fizettünk nekik érte tegnap. Ha még egy pár ilyen vendéglátásban lesz részük, elmegy a kedvük a keltegetéstől! — Nem tudja, hányán estek el a mieink közül ? — kérdezte Podbipienta. ---oldaltörés--- — No, nem sokan; mint rendesen, az ostromlók közül jóval többen haraptak a fűbe. Kegyelmed még nem ismeri ki magát úgy, mint én, mert annyi háborúban még nem vett részt. Mi, öreg praktikusok magából a csata kimeneteléből is megtudjuk becsülni a holtak számát. — Megtanulom én is a kegyelmetek oldalán — felelte szelíden Longinusz. — Meg, meg, ha ugyan kitelik az eszétől, amit nem nagyon hiszek. — Ugyan, ne bántsa — szólt bele Szkzsetuszki. — Nem első csatája ez Podbipienta úrnak és adja Isten, hogy a legkiválóbb lovagok is úgy állják meg helyüket, mint ő tegnap. — Amit lehetett, megtettem — felelte a litván — de nem annyit, amennyit szerettem volna. — Sőt, sőt! Egész derekasan állta meg a helyét — mondta Zagloba protekcionálisan — hogy mások túltettek rajta — itt sodorintott egyet bajuszán — elvégre nem a maga hibája. A litván lesütötte szemét és nagyot sóhajtott; Sztovejkó őse járt az eszében meg az a bizonyos három fej. E pillanatban félrehajlott a sátor ponyvája és Volodijovszki toppant be vidáman, akár a tenge-licemadár derült hajnalon. — No, együtt volnánk! — kiáltott fel Zagloba. — Adjatok sört neki. A kicsi lovag kezet fogott három társával. — Ha kegyelmetek tudnák, mennyi golyóbis hever a várudvaron — mondta — az fölülmúl minden imaginációt. Egyet sem léphet az ember, hogy bele ne botoljék. — Igen, én is láttam — vette át a szót Zagloba — mert reggel jártam egyet a táborban. Az egész ilyvói járásban két esztendő alatt se tojnak ---oldaltörés--- annyi tojást a tyúkok. Ej, ha ez mind tojás volna I Mert én bizony egy tál rántottáért odaadom a legkülönb ételt is. — Tegnap igazán kitett magáért — mondta a kis lovag. — így levágni Burlajt! Ezt igazán nem hittem volna! Hiszen ez hires-nevezetes vitéz volt egész Ukrainában és Törökországban ! — Ugy-e? — felelte Zagloba elégedetten. — De nem az első esetem ez, Mihály uram, nem bizony! De lám, milyen szépen összekerültünk mi négyen; különb négyes aligha akad az egész köztársaságban. Mi négyen, élünkön a herceggel, akár Isztambulba is fölkerekedhetnénk. Mert figyeljenek csak ide: Szkzsetuszki levágta Burdabutot és tegnap Tuhaj bejt... — Tuhaj bej nem halt meg — szólt közbe a hadnagy — éreztem, hogy a penge elhajlott. — Mindegy — felelte Zagloba — ne szakítson félbe, János úr. Mihály úr levágta Bohunt... — Jobban tenné, ha nem említené — szólt rá a litván. — Már megtörtént, ámbár jobb szerettem volna elhallgatni. De menjünk tovább: Egérbelesi Pod-bipienta uram megfojtotta Puljant, én meg Burlajt küldtem a másvilágra. De nem rejtem véka alá, hogy amazokat együtt véve sem cserélem el ezért az egyért! Ördög volt ez, nem kozák! Ha fiam volna, micsoda szép nevet hagynék rá? Csak arra vagyok kíváncsi, mit szól mindehhez a király ő felsége és az országgyűlés? — Volt egy vitéz — jegyezte meg Longinusz — különb volt mindnyájunknál és nevét mégsem tudja senki sem. — Ugyan ki lehet az? Legföljebb az ókorban? — kérdezte sértődötten Zagloba. ---oldaltörés--- — Nem az ókorban, barátom-uram. Az, aki Tzscianánál lovastul felborította Gusztáv Adolfot és foglyul ejtette. — Igen, tudok róla egyet-mást — felelte Zagloba és pislogott ép félszemével. — Ép akkor szolgáltam Konyecpolszki alatt. Tudok róla egyet-mást ! A szerénysége tiltja annak a lovagnak, hogy megnevezze magát, ezért nem tudja senki, hogy ki volt. De higyjék el, Gusztáv Adolf nagy harcos volt, ám a páros mérkőzésben korántsem egyivású Burlajjal — én mondom! — Ez mintha annyit jelentene, hogy kegyelmed borította fel Gusztáv Adolfot? — kérdezte Volodijovszki. — Dicsekedtem tán vele ?... Maradjon csak a feledés homályában; van nekem mivel dicsekedni máma, miért feszegetném, ami rég elmúlt?... De komisz ez a sörleves! Jobb szeretem a borlevest, de hála Istennek, hogy legalább ez van! Maholnap tán már ez se akad. Zsabkovszki tisztelendő mondta, hogy szükiben vagyunk az élelemnek, amiért roppant aggódik, mert akkora pocakja van, akár egy pajta. Igen derék férfiú ez a bernátos, nagyon megszerettem... A beszélgetés abbanmaradt, mert kívülről zsivaj hallatszott. A vitézek kimentek, hogy lássák, mi történik. Sok-sok vitéz gyülekezett a sáncra és nézték, szemlélték a környéket, mely az éjtszaka folyamán nagyot változott. A kozákok sem henyéltek az utolsó roham óta, hanem sáncokat hánytak, amelyekre ágyúkat vontattak fel és mindenféle gödröket, egymást keresztül-kasulszelő futóárkokat ástak. Messziről a sok földhányás úgy festett, mint ezernyi nagy vakondtúrás. A herceg a sáncon állt Szobieszki Márk, a krasznosztavi szta-roszta és Pzsijemszki társaságában. Alantabb a ---oldaltörés--- belszki várkapitány távcsövön át figyelte a kozákok munkáját, majd a főpohárnokhoz fordult. — Az ellenség reguláris ostromot kezd. Bizony nem marad más hátra, mint felhagyni a sáncok védelmével és a várba húzódni vissza. A herceg meghallotta ezt a megjegyzést. Lehajolt és így szólt: — Ments Isten! Ez annyi lenne, mintha a magunkszántából kelepcébe zárnék magunkat. Itt kell élnünk vagy halnunk! — Ez az én nézetem is, még ha naponta is egy-egy Burlaj t kellene a másvilágra küldenem — szólt bele Zagloba. — Az egész had nevében protestálok a várkapitány úr nézete ellen! — Ez nem kegyelmedre tartozik! — szólt rá a herceg. — Hallgasson! — súgta Volodijovszki és rántott egyet a nemes kabátja ujján. — Kipiszkáljuk őket azokból a lyukakból, akár a vakondokat — mondta Zagloba — és kérem hercegségedet, hadd törhessek ki elsőnek. Ismernek már jól, de megismernek még jobban! — Kitörés? — kérdezte a herceg és szemöldöke összeráncolódott. — Megálljon csak... Az esték sötétek... És a krasznosztavi sztarosztához, Pzsijemszkihez, meg a regimentáriusokhoz fordult. — Kérem haditanácsra az urakat. Leszállt a földhányásról s a vezérekkel együtt eltávozott. — Az Isten szerelméért, mit művel? — fordult Volodijovszki Zaglobához. — Nem tudja, mi a regula, hogy a vezérek beszédjébe belekotyog? A herceg jóságos úr, de a háborúban nem ismer tréfát. — Ugyan, Mihály úr — felelte Zagloba. — ---oldaltörés--- Konyecpolszki igazi oroszlán volt és mégis sokat adott az én szavamra. Faljanak fel a farkasok még ma, ha nem azért verte meg Gusztáv Adolfot kétszeresen is. Tudok én az urak nyelvén beszélni! Hát nem látta, a herceg mennyire obstu-puil?>\ mikor kitörést ajánlottam ? Ha Isten diadalhoz segít, kié leszen az érdem, a magáé? E pillanatban Zacvilichovszki ért hozzájuk. — Hogy túrnak, akár a disznók I — mondta a mezőre mutatva. — Jó volna, ha disznók volnának — vélte Zagloba — legalább olcsón jutnánk kolbászhoz, hurkához. De ezek a dögök még a kutyáknak sem kellenek! Ma kutat kellett ásni Firlej szállása táján, mert a keleti tóban annyi a hulla, hogy a vizet sem látni. Pénteken még halat se ehetünk majd. _ — Valóban — mondta Zacvilichovszki. — Öreg katona vagyok, de régen láttam annyi holttestet. — Majd lát kegyelmed még többet — én mondom. — Azt hiszem, estére megint rohamra kerül a sor. — Én meg azt mondom, holnapig békén hagynak. Alig ejtette ki e szavakat, a földhányásokból füstoszlopok vágódtak ki s a golyók zúgva röpültek tova a sánc fölött. — Itt van, ni! — mondta Zacvilichovszki. — Hát persze, nem értenek a hadi mesterséghez! — felelte Zagloba. Az öreg Zacvilichovszkinak igaza volt. Chmielnyicki ugyan reguláris ostromot kezdett, elvágta az összes utakat, megakadályozta az élelem, a takarmány bevitelét, sáncokat hányatott, futóárko- ---oldaltörés--- kát ásatott, aknákkal próbálta a tábort megközelíteni, de a rohamokkal sem hagyott fel. Elhatározta, hogy percig sem hagyja nyugton a várbelieket, fárasztja, rémíti őket, szakadatlan ébrenlétre kényszeríti s addig gyötri, míg elcsigázott kezükből kihull a fegyver. Szent Jakab-havának tizenkilencedik napján következett el az egyik legnagyobb roham. Előtte-való éjtszaka Visnyoviecki szállásával szemközt nagy töltést hánytak össze, ahonnan öblös ágyúk szakadatlanul ontották a tüzet. És mikor az est leszállt, tízezerszámra özönlöttek rohamra az emberek. Ugyanakkor tornyokhoz hasonló rémes gépek tűntek fel, melyek lassan-lassan a sáncok felé közeledtek. Oldalukból irtó nagy szárnyakhoz hasonló hidak nyúltak ki, melyek a sáncárok áthidalására voltak szánva, tetejük meg szinte lángolt a könnyű ágyúk és muskéták füzétől. Mint óriás lámpások úgy meredtek ki az embertömegek közül, hol vörös fényben az ágyúk villanó füzétől, hol eltűnve a füstben és homályban. A hercegi pattantyúsok golyót golyó után, gránátot gránát után zúdítottak e szörnyűséges gépek felé, de nem igen találták, mert nem nyújtottak biztos célpontot. — Fuj, de meleg van! — mondta Zagloba, aki Szkzsetuszki mellett állt a lovasok élén. — Soha életemben sem izzadtam így, egy víz vagyok tetőtől talpig. Ördögök fabrikálták össze ezeket a masinákat! Add Uramistenem, hogy a föld nyíljék meg alattuk. Ámen! Se enni, se aludni, a kutyák is jobb kondícióban élnek nálunknál! Fuj, milyen fülledt a levegő! A levegő valóban nehéz, fülledt volt s még tele a napok óta feloszlásnak indult holttestek bűzével. A katonák izzadtak s alig jutottak léleg- Tűzzel-vassal II. 16 ---oldaltörés--- zethez. Az eget sötét felhők takarták; zivatar lógott Zbarazs fölött. E pillanatban dobok perdültek meg a sötétben. — Mindjárt támadnak! —mondta Szkzsetuszki. — Hallja? Dobolnak. — Hallom. Hogy az ördögök dobolnának rajtuk! Tisztára kétségbeejtő! — Rajta! Üsd! Vágd! — üvöltötték a tömegek és a sáncoknak rontottak. A csata megindult a sánc egész hosszában. Egyszerre támadtak Visnyovieckire, Lanckoronysz-kira, Firlejre és Osztrorógra, nehogy egymást megsegíthessék. A kozákok pálinkával nekibuz-ditva, még veszettebbül támadtak, mint az előző rohamok során, de az ellenállás is annál keményebb volt. A vezér hősies lelke egészen áthatotta a vitézeket; a reguláris talpasok úgy nekirontottak a kozákoknak, hogy egészen összegabalyodtak velük. Puskatusra, ökölre, sőt fogra került a küzdelem. A legkülönb záporozsi talpasok ezerszámra pusztultak el, de helyükbe új és új tömegek hömpölyögtek. A csata mind elkeseredettebben dúlt az egész vonalon. A muskéták már sütötték a katonák kezét, akik alig lihegtek s a tisztek egészen berekedtek. A krasznosztavi szta-roszta és Szkzsetuszki kirontott a lovassággal, oldalba kapták a kozákokat és egész ezredeket tiportak le. így múlott óra-óra után s a roham csak nem lankadt, mert a kozáksorok rettentő hézagait Chmielnyicki szempillantás alatt új erőkkel töltötte be. A tatárok üvöltve segítettek, a nyilak egész fellegeit zúdítva a lengyel vitézekre. A düh harcolt itt a dühvei, mell rontott a mellnek, férfi nyalábolt át férfit halálos ölelésre... Küzdöttek, mint ahogy a nekivadult tenger ---oldaltörés--- hullámai küzdenek á szilárdan álló, megingathatatlan sziklás szigettel. Egyszerre csak megrendült a föld a harcolók talpa alatt s az ég egyetlen kékesszürke lángtengerré vált, mintha már maga az Úristen is meg-sokalta volna ezt az emberi szörnyűséget Irtóz-tató csattanás fojtotta el az emberek üvöltését, az ágyúk bömbölését A mennyei tüzérség kezdett bele az ágyúzásba. Úgy rémlett, az ég hasadt ketté minden fellegeivel és szakad le a viaskodók fejére. Pillanatra egy láng volt az egész min-denség, majd ismét elsötétült, aztán megint csak vörös cikcakok hasították meg a fekete takarót. A förgeteg ezrivel kapta fel a süveget, a jelvényt, lobogót és szempillantás alatt söpörte szanaszét a harcmezőn. Villám villám után csapott le, dörgött, morajlott, a vihar zúgott, hol tűz öntötte el a világot, hol vaksötétség: — az ég épenúgy tombolt, mint az emberek. Végre megnyíltak az ég csatornái és az eső patakokban omlott alá. Olyan sötét lett, hogy lépésnyire sem lehetett ellátni. A hullákat a sáncárokban tovasodorta a víz. A kozákok abbanhagy-ták a küzdelmet és egymás hegyin-hátán szekértáboruk felé igyekeztek. Az eső szétmosta földmunkáikat, a víz zúgva hömpölygőit a futóárkokban, a síkon, mintha a menekülőket üldözné. Az eső folyvást esett. A lengyel talpasok is födél alá húzódtak, csak a lovasság nem kapott parancsot a visszavonulásra. Ott álltak egymás mellett és áztak. De végre lassan-lassan szűnt a förgeteg s éjfél után elállt az eső is. A felhők közt imitt-amott már kikandikáltak a csillagok. Eltelt még egy óra, az alatt a víz kissé lefolyt. Ekkor Szkzsetuszki zászlaja előtt váratlanul maga a herceg jelent meg. ló* ---oldaltörés--- — Urak — kérdezte — a puskapor nem ázott meg? — Száraz, fenséges herceg! — felelte a hadnagy. — Helyes! Szánjatok le a lóról és menjetek gyalogszerrel azokhoz a belluardákhoz, rakjatok alájuk puskaport és gyújtsátok fel. De csöndesen menjetek! Veletek tart a krasznosztavi szta-roszta is. — Parancsára! — felelte Szkzsetuszki. Ekkor a herceg megpillantotta a bőrig átázott Zaglobát. — Kegyelmed tegnap kérte, hogy kitörhessen, menjen hát most. — Még csak ez kellett! — dünnyögte a nemes a bajusza alatt. Félóra múlva ötszáz főből álló csapat derékig a vízben gázolva igyekezett a puskalövésnyire meredező kozák gépek felé. A cselédség szurkos csóvákat, száraz fáklyákat és puskaport cipelt a lovagok után, ők pedig oly csöndesen nyomultak előre, mint ahogy farkasok sompolyognak juh-szállás felé sötét éjszakán. A kicsi lovag volontáriusként csatlakozott Szkzse-tuszkihoz, mert végtelenül szerette az ilyen vállalkozást; mellette lépkedett Podbipienta, aki két fejjel meredt ki valamennyi közül és velők gázolta a vizet nagyokat szuszogva és elégedetlenül mormogva Zagloba is. — Kitörés kellett? Itt van, eredj hát! Igen, kitörést ajánlottam, de ne igyam soha mást víznél, ha ilyen időre gondoltam! Nem vagyok én kacsa, a hasam meg nem csónak! Mindig utáltam a vizet, hát még az ilyet! — Csönd! — figyelmeztette Volodijovszki. — Könnyű magának! Akkora, mint a babszem ---oldaltörés--- és úszni is tud! Bizony hálátlanság a herceg részéről, hogy nem hágy nyugton. Nem elég, hogy Burlajt levágtam ? Eleget produkált már Zagloba, csak mindenki annyit produkáljon! Bizony, hagyjátok békén Zaglobát, mert mi lesz, ha ő nem lesz? Az Istenért, urak, ha be találok pottyanni valami gödörbe, hát rántsatok ki a fülemnél fogva, mert egyszeribe elöntene a víz. — Csönd! — szólt rá Szkzsetuszki. —- A kozákok ott lapulnak a fedezékekben, még meghallják. — Kozákok? Hol? — Amott, azokban a buckákban. — Még csak ez kellett! Hogy a mennydörgős mennykő csapjon beléjük! Többet nem szólhatott, mert Volodijovszki egész egyszerűen befogta a száját. Alig ötvenlépés-nyire voltak ama buckáktól. Csöndesen mentek ugyan, de a víz csobogott a lábuk alatt; szerencsére az eső újra megeredt és csapkodása elfojtotta a locsogást. Istrázsák nem voltak a buckák előtt. Ki várt volna kitörést ez után a roham és a förgeteg után, mely mintegy tóként különítette el a küzdőket? Volodijovszki Longinuszszal előre sietett. A buckákhoz érve, a kicsi lovag kezét tölcsérként tartva szája köré, kiáltotta: — Hé, emberek! — Mi az? — hangzott a buckából. A kozákok biztosra vették, hogy táborukból valaki. — Hála Istennek! Eresszetek be! — Hát nem tudod, merre lehet bejönni? — Már tudom —felelte Volodijovszki és kitapogatva a bejáratot, beugrott. Longinusz többed-magával utána. A bucka belsejében rémes ordítás hangzott fel ---oldaltörés--- s ugyanakkor a vitézek nagy lármával a többi buckának rontottak. Kiabálás, jajgatás, kardcsörömpölés verte fel az éjszakai csöndet, eldördült egy-egy lövés, imitt-amott egy-egy homályos alak keresett egérutat. Mindez nem tartott tovább negyedóránál. A kozákok meglepetésükben nem is védekeztek, ott vesztek csaknem az utolsó szálig. — A masinákhoz! A masinákhoz! — dörögte a krasznosztavi sztaroszta. A vitézek a tornyoknak rontottak. — Belül gyújtsátok meg, mert kívül vizesek! — parancsolta Szkzsetuszki. Csakhogy a parancsot teljesíteni nem volt ám könnyű. A fenyőtörzsekbő! összerótt tornyokon se ajtó, se semmiféle nyilás nem volt A kozák puskások lábtón másztak fel rá, a kicsi ágyúkat pedig kötéllel vontatták fel. A vitézek körülszaladgálták, megpróbálták karddal kikezdeni, puszta kézzel letépni a szálfákat, de hasztalan. Szerencsére, a cselédség szekercéket is hozott s ezekkel estek nekik. A krasznosztavi sztaroszta külön e célra hozott puskaporos töltéseket rakatott alájuk. Meggyujtották a szurkos csóvákat, a fáklyákat s a láng nyaldosni kezdte a vizes, de gyantával teli szálfákat. Mielőtt a törzsek meggyuladtak s a puskaporos töltések fölrobbantak volna, Longinusz egy hatalmas sziklatömböt kapott fel, melyet a kozákok ástak volt ki. Négy erős ember se bírta volna kilendíteni helyéből, ő meg himbálta karjaiban. A szurkos csóvák fényénél csak annyi látszott, hogy arca megpirosodott. A vitézek elhültek. — Hisz ez valóságos Herkules! Longinusz az egyik, még meg nem gyújtott ---oldaltörés--- géphez közeledett, kissé hátrahajlott s a sziklát a fal közepébe penderítette. A kötések egyszerre megtágultak, recsegés-ropogás támadt, a torony szétnyílt, akár a betört szárnyaskapu és nagy robajjal omlott össze. A farakást szempillantás alatt leöntötték szurokkal és meggyujtották. Csakhamar hatalmas lángok világították meg az egész síkot. Az eső folyvást esett, de a tűz diadalmaskodott és — így jegyezte fel a krónikás: — «a belluerdák égtek a szakadó esőben mind a két hadnagy ámulatára®. XXIV. Sok egyszerű lovag vívott ki magának halhatatlan dicsőséget abban az emlékezetes zbarazsi sáncban, de a lant elsősorban Podbipienta Longinusz dicsőségét fogja zengeni, akinek kimagasló vitézi erényeinél legföljebb szerénysége volt nagyobb. Komor, sötét, nyirkos éjtszaka volt; a katona belefáradva a virrasztásba, fegyverére támaszkodva szundikált. Az újabb tíznapi lövöldözés és rohamozás után először volt csönd és nyugalom. Az alig harminclépésnyire eső kozák sáncok felől nem hallatszott kiabálás, átkozódás, a szokott lárma. Úgy tetszett, az ellenség, el akarván fárasztani a várbelieket, maga fáradt el. Csak imitt-amott pislogott egy-egy tábori tűz bágyadt fénye, valami kozák édesszavú lantját pengette s messze a tatár táborban a lovak nyerítettek. Hébe-korba nagyot kiáltottak a sáncokon őrködő istrázsák. Ez éjtszaka a herceg páncélos zászlai tettek gyalogos szolgálatot. Szkzsetuszki, Podbipienta, a ---oldaltörés--- kicsi lovag és Zagloba a sáncon üldögélve halk szóval diskurálgattak s közbe-közbe hallgatták az eső kopogását — Olyan furcsa ez a csönd — mondta Szkzsetuszki. — Fülem úgy megszokta a dörgést, a lármát, hogy most szinte zúg. Csak valami ármány ne lappangjon in hoc silentio?? — Amióta félporcióra fogtak, már nekem minden mindegy! — mormogta komoran Zagloba. — Három dolog kell az én bátorságomnak: jól enni, jól inni és jól aludni. A legjobb szíj is kiszárad és össze-visszarepedez, ha nem kenik. Hát még, ha tetejébe ázik is, akár a kender ? Az eső ver, a kozákok tilolnak, hát hogy az ördögbe ne szállna tőlünk a toklász! Szép conditio: a cipónak pengő az ára, egy kvaterka pálinkának meg öt. Ezt a büdös vizet már a kutya sem issza, mert még a kutak is tele vannak hullaszaggal. Én meg ihatnám, akár a csizmám, melynek szétnyílt a szája, mintha hal volna. — Igen ám, de a csizma vizet iszik csak és nem zúgolódik — jegyezte meg Volodijovszki. — Ugyan, Mihály úr, jobban tenné, ha hallgatna! Nem nagyobb a cinegénél, beéri egy szem kölessel, gyüszűnyi itallal. Én, hála Istennek, nem vagyok olyan filigrán és hogy engem nem tyúk kapart ki, hanem anyám szült a világra, hát ennem-innom kell. Dél óta nyálon kívül más nem volt a számban, ezért a maga tréfái sem izlenek. Zagloba haragosan fújt, Mihály úr pedig csípőre tette kezét és így szólt: — Van ám itt egy kulacs amit kozáktól szedtem el, de ha engem tyúk kapart ki, azt vélem, hogy ilyen alávaló személy pálinkája sem Ízlik majd kegyelmednek. A te kezedbe adom, János! — Bizony add, mert fázom!—mondtaSkzsetuszki. ---oldaltörés--- — Aztán add át Longinusz úrnak. - Milyen nagy selyma ez a Mihály úr! — mondta Zagloba. — Hanem derék férfiú, mert magától megvonja és másnak odaadja. Derék tyúk, amelyik ilyen vitézt kikapar, csak az a kár, hogy ilyen tyúk aligha akad. Különben sem magát gondoltam... — Jó, jó. Podbipienta uram után igyék maga is, ne mondja hogy rövidséget szenvedett — Mit csinál, az Istenért! — rémüldözött Zagloba, az ivó Longinuszt nézve. — Hagyjon egy csöppet nekem is! Miért veti úgy hátra a nyakát? Ó, bár megmerevedne így! Túlhosszú a bele, nem egykönnyen tölti tele. Úgy önti magába, akár odvas fába! — Épen csak, hogy megkóstoltam — mente-getődzött Longinusz és átnyújtotta a kulacsot. Zagloba sokkal jobban hátrahajtotta fejét és kiitta az utolsó csöppig. ?— Egyedül az vigasztal — mondta aztán — hogy ha egyszer végeszakad ennek a nyomorúságnak és Isten ép egészséggel kisegít ebből a kalamításból, kárpótoljuk magunkat bőségesen... — Csönd! — mondta Szkzsetuszki. — A vár felől valaki közeledik. Elhallgattak. Homályos alak állt meg előttük és halkan kérdezte: — Vigyáztok? — Vigyázunk,fenséges urunk! —felelteSzkzsetuszki fölegyenesedve. — Csak legyetek résen. Ez a nyugalom gyanús, A herceg továbbment, hogy megnézze, a fáradtság nem gyűrte-e le a kimerült vitézeket. Longinusz széttárta karját. -— Micsoda vezér! Micsoda harcos! — Kevesebbet pihen, mint mi — mondta ---oldaltörés--- Szkzsetuszki. — Minden áldott éjtszaka így járta be a tábort végesvégig. — Isten éltesse sokáig! — Ámen! Elhallgattak. Mindnyájan a sötétségbe meresztették szemüket, de nem láttak semmit. A pislogó tábori tüzek is elhamvadtak már. — Akár az ürgét, úgy lehetne most őket fülön csípni álmukban! — dünnyögte Volodijovszki. —• Ki tudja? — vélte Szkzsetuszki. — Úgy alhatnám — mondta Zagloba — hogy a szemem egészen hátrabujik és mégsem szabad aludni. Kíváncsi vagyok, mikor lesz szabad ? Akár lőnek, akár nem, te csak állj folyvást és hajladozz erre-arra, akár a zsidó szabbatkor... Volodijovszki egyszerre csak megrántotta kabátja ujjánál, és halkan mondta: — Csönd! Aztán egész a sánc peremére ment és fülelt. — Nem hallok semmit — jelentette ki Zagloba. — Tsz!... Az eső elfojtja! — felelte Szkzsetuszki. A kis lovag intett a kezével, hogy ne zavarják. Darabig még hallgatódzott, majd visszatért társaihoz. — Jönnek! — súgta. — Jelentsd a hercegnek. Osztroróg szállása felé távozott. Mi majd a katonákat figyelmeztetjük. És tüstént a sánc hosszában ereszkedve megálltak és súgva mondták a katonáknak: — Jönnek! Jönnek! Néma villámként röppentek tova e szavak az egész táborban. Negyedóra múlva a herceg már lóháton jött és parancsokat adott a kapitányoknak. Az ellenség szemlátomást álmában akarta ---oldaltörés--- meglepni a tábort s a herceg intézkedett, hagyják meg ebben a hitében; megparancsolta a vitézeknek, maradjanak a legnagyobb csöndben, ereszszék a támadókat egészen a sáncra és ha majd az ágyú eldördül, rontsanak nekik. Szkzsetuszki, Longinusz és Volodijovszki egymás mellett álltak és velük maradt Zagloba is, mert tapasztalatból tudta, hogy a legtöbb golyóbis a várudvarba potyog. Mindössze kissé hátrább húzódott, nehogy az első iram éppen őt érje. Kissé oldalt letérdelt Podbipienta a kámzsatépő pallossal, Volodijovszki pedig szorosan Szkzsetuszki mellé állt. A tábor mintha az igazak álmát aludta volna. Sehol semmi nesz, sehol a legkisebb világosság, mélységes csönd mindenfelé, csak a szemerkélő eső kopogott halkan. De lassan-lassan ebben a halk kopogásban másféle csöndes, de a fül által jobban érzékelhető nesz hallatszott, mely mind közelebb és közelebb jött. Végre a sáncároktól pár lépésnyire hosszú, tömött massza tűnt fel, mely csak annyiban látszott, hogy feketébb volt a sötétségnél. A katonák még a lélegzetüket is visszafojtották. A támadók az árokig jöttek, lábtókat eresztettek le, leszálltak s aztán a lábtókat a sáncnak támasztották. A sáncon még mindig senki sem mozdult, mintha rajta és túlnan csakugyan minden élőlény kihalt volna. Imitt-amott a támadók minden ébersége mellett is meg-megreccsentek a létrafokok. — Megálljatok csak, kaptok most paszulyt! —• gondolta Zagloba. Egyszerre csak három pár kéz jelent meg a sánc peremén. Megkapaszkodtak erősen s utánuk ---oldaltörés--- lassan, óvatosan három sisak hegye emelkedett föl, mind följebb és följebb... — Ezek törökök! — gondolta Longinusz. E pillanatban megszólalt az ágyú s tüstént utána néhány ezer muskéta dörült el egyszerre. Olyan világosság támadt, akár fényes nappal. Mielőtt még a világosság kialudt volna, Longinusz neki-huzalkodott és akkorát sújtott, hogy a penge szinte süvítve hasította a levegőt. Három test zuhant le a sáncárokba, három sisakos fej pedig a térdeplő lovag lábához gurult. Ekkor, noha maga a pokol kavargóit a földön, Longinusz előtt a mennyország nyílott meg; szárnyai nőttek, szivében angyali kórus szólalt meg és mintegy öntudatlanul osztogatta a csapásokat kámzsatépő pallosával... És a rég meghalt Podbipienták Sztovejkótól kezdve örvendeztek a magas egekben, hogy ilyen hős az utolsó élő Kámzsatépő-Podbipienta. Ezúttal főleg a ruméliai és szilisztriai zászlók, valamint a kán janicsárgárdája voltak a támadók de rohamukat még véresebben verték vissza. El is ment a kedvük a támadás megismétlésétől s a lengyel vitézek végre lepihenhettek. Aludt is mindenki, mint a bunda a strázsáló zászlók, no meg Podbipienta Longinusz kivételével, aki egész éjtszaka térden állva hálát adott Istennek... Reggel magához hivatta a herceg-vajda és igen megdicsérte, a vitézek pedig egész nap csoportosan jöttek, hogy meggratulálják. Eljött Szobie-szki Márk, a krasznosztavi sztaroszta is hadnagyával, Sztempovszkival. — Ünnep, van ma kegyelmeteknél? — kérdezte. _ — Ünnep bizony — felette Zagloba — mert barátunk fogadalmát teljesítette. ---oldaltörés--- — Hála Istennek! Akkor hát nemsokára máshoz is gratulálhatunk. Kiszemelt már valakit magának ? Longinusz szörnyen megzavarodott és elvörösödött a füle tövéig. — A konfúzióból látom, hogy igen. Kegyelmednek bizony szent kötelessége gondoskodni, hogy ilyen nemzetség ne haljon ki. Aztán családi körülményekről, háborúról, miegyébről folyt a szó. Egyszerre csak Zagloba így szólt: — Reggel óta valóságos búcsujárás van itten. Dicsérnek, magasztalnak, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy egy harapás ennivalóval meg egy korty pálinkával a legjobban megtisztelne... És fürkészve nézte a krasznosztavi sztaroszta arcát és nyugtalanul pislogott. Szobieszki elmosolyodott és így szólt: — Tegnap óta nem ettem, de egy korty pálinka tán még akad. Szívesen szolgálok vele kegyelmeteknek. Szkzsetuszki, Longinusz és a kis lovag roppant fölháborodtak Zagloba arcátlanságán. — Nem hivattam meg magam — mentegetőd-zött ez — mert ambícióm a magamét adni, nem a másét kérni. Ámde ha olyan kiváló személyiség invitál, grubianitas lenne a visszautasítás. — No, jöjjenek hát! — nógatta őket a sztaroszta. — Szeretem az ilyen derék kompániát és amíg a lövöldözés nem indul meg, van érkezésünk. Harapnivalóval nem igen szolgálhatok, mert bizony minden elfogyott és ha egy-egy golyóbis le is csap egy lóra, száz kéz kap utána. Pálinkám azonban még akad. A vitézek végre engedtek a nógatásnak és mentek. Sztempovszki előresietett és mégis csak ---oldaltörés--- kerített néhány darab kétszersültet, lóhúst. Zagloba egyszeribe jobb kedvre derült. — Ha Isten megsegít — mondta — és a király ő felsége kiszabadít ebből az ostromzárból, első dolgunk lesz nekilátni az inszurrekció szekereinek. O, mert hát ők gondoskodnak magukról; ami jó falat akad odahaza, mind magukkal cipelik mert jobban vigyáznak a hasukra, mint a köztársaságra. Jobban is szeretek velük enni, mint hadakozni, de most, hogy a király szeme előtt lesznek, tán mégis csak helytállnak. A sztaroszta elkomolyodott. — Megesküdtünk — felelte — hogy inkább meghalunk az utolsó szálig, de magunkat meg nem adjuk és úgyis lesz. El kell készülnünk arra, hogy mindig nehezebb idők következnek. Élelem már úgyszólván nincs semmi, de ami még ennél is gonoszabb, a puskapor is fogytán van. Ma-holnap nem marad egyebünk hajthatat-lanságunknál, kardunknál. Adja Isten, hogy a király mielőbb jöjjön: ez az utolsó reményünk. Harcias ő és bizonyára nem kímélné még uralkodó életét sem, csakhogy minket kiszabadítson innen, de serege kicsi, várnia kell és kegyelmetek tudják, mily lassan gyülekezik az inszurrekció. És végre is, honnan tudhassa a király, hogy mi itt milyen kondícióban vagyunk? — Hát ha úgy hírt adnánk a királynak ? — kérdezte Zagloba. — Ha akadna olyan derék férfiú — mondta a sztaroszta — aki átlopódznék az ellenség gyűrűjén, halhatatlan dicsőség koszorúzná még életében és megmentené az egész sereget, eltávoztatná a haza szerencsétlenségét. Ha talán az inszurrekció nincs is még egészen együtt, a király puszta közelsége talán elegendő lenne, hogy a lázadók ---oldaltörés--- azétriadjanak. De ki vállalkoznék? Ki menne, mikor Chmielnyicki úgy elállt minden utat, hogy egér sem siklik ki a táborból ? Az ilyen vállalkozás tisztára öngyilkosság lenne! — Hát a fortély mirevaló ? — kérdezte Zagloba — Fortély ? — Igen. Például: minden nap elfogunk néhány kozákot, hátha valamelyiket megveszteget-hetnők, ez szinleg meglépne s aztán a királyhoz kerekednék ? — Ezt meg kell beszélnem a herceggel — mondta a sztaroszta. Longinusz mélyen elgondolkozott. Homlokát összeráncolta és sokáig egy szót sem szólt. Egyszerre csak hátraszegte fejét és szokott szelíd hangján mondta: —- Én vállalom, hogy átsompolygok a kozákokon. A lovagok felugrottak. Zagloba nyitva felejtette száját, Volodijovszki kicsi bajuszkáját mozgatta, Szkzsetuszki elsápadt, a sztaroszta térdére csapott és felkiáltott: — Kegyelmed vállalkoznék? — Megfontolta jól, hogy mit mondott? — kérdezte Szkzsetuszki. — Már régen — felelte a litván — mert már rég beszélik, hogy hírt kellene adnunk a király ő felségének helyzetünkről. És én, hallván ezt, elgondoltam magamban, vajha a magasságos Isten megengedné, hogy fogadalmamat teljesítsem, egyszeribe mennék. Közönséges ember vagyok, nem sokat nyomok a latban. Micsoda kár esik, ha le is kaszabolnak? — De lekaszabolják minden bizonnyal! — kiáltott fel Zagloba. — Hallotta, mit mondott a sztaroszta úr, hogy ez tisztára öngyilkosság? ---oldaltörés--- — Hát aztán, barátom-uram ? — felelte Longinusz — Ha Isten akarja, átsegít, ha nem, megjutalmaz a mennyországban. — De előbb megfogják és megkínozzák. Ember, elment az esze? - kiáltotta Zagloba. — Barátom-uram, megyek! — felelte szelíden a litván. — Madár sem röppenne át, mert lenyilaznák! — Megyek! — ismételte a litván. — Hálával tartozom az Úristennek, amiért fogadalmamat teljesíthettem. — No láttak már ilyet?! — kiáltotta desperá-tusan Zagloba. — Legjobb lesz, ha egyszeriben leütteti fejét és kilöveti ágyúból, mert ez az egyetlen mód, hogy a kozáktáboron átjusson. — Már engedjék meg! — mondta a litván és összekulcsolta a kezét. — Ó nem, egyedül nem megy, én is vele megyek! — jelentette ki Szkzsetuszki. — Én is! — tette hozzá Volodijovszki s a kardjára csapott. — Hogy az istennyila vágjon beléjük! — kiáltott fel Zagloba a fejéhez kapva. — Nem volt még elég a vérből, a romlásból, a golyóból? Nem volt elég az, ami itt végbemegy, minden áron vásárra akarjátok vinni a bőrötöket? Menjetek a fészkes fenébe, de engem hagyjatok békén!... És fel-alá szaladgált a sátorban, mintha az esze meghibbant volna. — Megver az Isten -— kiáltotta — amiért ilyen szélhajtók közé elegyedtem, ahelyett, hogy tisztes férfiak társaságában éltem volna! De úgy kell nekem! Egydarabig még járt-kelt a sátorban nagy izgatottan, végre megállt Szkzsetuszki előtt, hátra ---oldaltörés--- tette a kezét s haragosan fújva, farkasszemet nézett vele. — Mit vétettem én kegyelmeteknek, hogy így üldöznek ? — Ments Isten! — felelte a lovag. — Mi üldözzük ? Hogy-hogy ? — Ha Podbipienta ilyen dolgot kieszel, azon nem csodálkozom. Az esze mindig az öklében volt és amióta a törökök három legnagyobb birkáját levágta, ő maradt negyediknek... — Ilyen beszédet nem szívesen hallgatok — vágott szavába a litván. — Ezen sem csodálkozom — folytatta Zagloba Volodijovszkira mutatva. — Belebujik a kozák csizmaszárába vagy bugyogójára tapad, akár a bojtorján a kutya farkára és a leghamarabb átfurakodik közülünk. Őket nem világosította meg a Szentlélek. Hanem, hogy kegyelmed ahelyett, hogy visszatartaná ettől az őrültségtől, még felbuzdítja őket és maga is velők megy, hogy mind a négyünket prédául akar odavetni a biztos kínhalálnak, ez már...ez már igazán több a soknál! Fuj, ezt igazán nem reméltem olyasvalakitől, akit maga a herceg is tisztes lovagnak tart. — Hogyan? Mind a négyünket? — kérdezte ámulva Szkzsetuszki. — Tehát kegyelmed is?... — Igen! — kiáltotta Zagloba a mellét verve. — Én is megyek! Ha maguk közül valaki kiteszi a lábát vagy ha együtt mennek, én is megyek. Hadd hulljon a vérem a maguk fejére! Legalább tudni fogom máskor, kivel barátkozzam! A három lovag a nyakába borult, de ő elta-szigálta őket, mert igazán haragudott. — Menjenek a pokolba! Nem kell a maguk judáscsókja! Tfizzel-vastal. II. 17 ---oldaltörés--- E pillanatban megdördültek az ágyúk és a muskéták a sáncon. Zagloba megállt és így szólt: — Itt van, ni! — A szokott lövöldözés! — vetette oda Szkzsetuszki. — A szokott lövöldözés! — ismételte gúnyosan a nemes. — Persze, nekik ez semmi! A had fele már a fűbe harapott ettől a szokott lövöldözéstől, de ők még megvetően az orrukat fintorítják. — Ne legyen már olyan rosszmájú! — fedte Podbipienta. — Csak maga hallgasson, maga tökfejű! — förmedt rá Zagloba. — Maga az oka mindennek! — Minden bizonnyal roppant fontos dologról van szó — szólalt meg a krasznosztavi sztaroszta, aki eddig ámulva hallgatta Zaglobát — de a herceg nélkül nem határozhatunk semmit. Itt hiábavaló minden civakodás. Kegyelmetek szolgálatban vannak, tehát engedelmeskedniök kell az ordrénak. Menjünk a herceghez, meglássuk, mit szól hozzá. — Amit én! — mondta Zagloba s a remény felcsillant szemében. — Menjünk, menjünk! Elindultak keresztül az udvaron, ahol már javában potyogtak a kozákok golyói. A herceg szállásához érve, a sztaroszta bement minden bejelentés nélkül, a négy lovag pedig kívül várt. Pillanat múlva félrehajlott a sátor ponyvája és Pzsijemszki kidugta a fejét. — A herceg látni kívánja az urakat tüstént! Zagloba bizakodva ment be, azt hitte, a herceg nem fogja megengedni, hogy legjobb vitézei a biztos halálba rohanjanak. De bizony tévedett, mert alig hogy meghajtotta magát, a herceg így szólt: — A sztaroszta megmondta, mi a szándékuk s ---oldaltörés--- nekem nincs kifogásom ellene. A hazáért nem hozhat elég áldozatot az ember. — Hercegséged engedelmét jöttünk kérni — felelte Szkzsetuszki — mert hercegséged sáfárja vérünknek. — Tehát együttesen akartok menni? — Fenséges herceg! — szólalt meg Zagloba. — Ők akarnak menni, én nem. Isten a tanúm, nem dicsekedni jöttem ide, sem pedig, hogy szolgálataimmal kérkedjem és ha szót ejtek róluk, csak azért teszem, nehogy azt higyjék, inamba szállt a bátorságom. Szkzsetuszki is, Volodijovszki is, Egérbelesi Podbipienta is derék, kiváló lovag, de Burlaj se volt épen akárki és volt akkora legény, mint Burdabut, Bohun meg az a bizonyos három janicsár. Azt hiszem tehát, lovagi tekintetben sem vagyok az utolsó. De mégis, más a vitézség és más az őrület. Szárnyunk nincs, a földön pedig nem jutunk keresztül, ez bizonyos. — Kegyelmed tehát nem megy? — kérdezte a herceg. — Azt mondottam, nem akarok menni, de nem mondottam, hogy nem megyek. Ha már az Isten megvert ezzel a kompániával, ki kell tartanom vele mindhalálig. Ha szorul a kapca, elkel Zagloba szablyája is, csak azt nem értem, mire lenne jó négyünk halála ? Bízom abban, hogy hercegséged megóv tőle, nem adván meg az engedelmet erre az őrült vállalkozásra. — Kegyelmed jó bajtárs — felelte a herceg — és dicséretreméltó, hogy barátjait nem akarja elhagyni, ámde hozzámvaló bizodalmában megcsalódott, mert elfogadom, amit felajánlottak. — Bekaptam a legyet — mormogta Zagloba csüggedten. A herceg pillanatig elgondolkozott. ---oldaltörés--- — Abba nem egyezem bele — mondta aztán — hogy mind a négyen egyszerre menjenek. Először megy az egyik; ha a kozákok megtalálják ölni, kétségtelen, hogy eldicsekednek vele. Tehát, ha az elsőt megölik, megyen a második, aztán szükség esetén a harmadik, a negyedik. Nem lehetetlen, hogy az első szerencsésen átjut s így fölösleges lenne kockára vetni a többi három életét is. — Fenséges herceg! — kezdte Szkzsetuszki. — Ez az akaratom, ezt parancsolom — vágott szavába nyomatékosan a herceg. — És hogy a versengésnek elejét vegyem, kijelentem, az megy elsőnek, aki elsőnek jelentkezett. — Én! — ujjongott Longinusz. — Ma este, a roham után, ha az éjtszaka sötét lesz — tette hozzá a herceg. — Levelet nem adok, amit itt lát, azt elmondja. Igazolásul itt a pecsétgyűrűm. Podbipienta átvette a gyűrűt és meghajtotta magát, a herceg pedig halántékon fogta mind a két kezével, darabig így tartotta, aztán többször megcsókolta. — Oly közel állsz a szivemhez, mintha édes testvérem volnál — mondta megindultan. — Vezéreljen és segítsen meg a jó Isten és mennyei királynénk. Ámen. — Ámen! — ismételte a krasznosztavi sztaroszta, Pzsijemszki, meg a belszki várkapitány. A herceg szemében könny csillogott, a többiek is könnyeztek és Podbipientát át meg átjárta a lelkesedés tüze. — A história megörökíti kegyelmedet! — kiáltott fel a belszki várkapitány. — Non nobis, non nobis, séd nomini Tuo, Domine, da glóriám Z?? — mondta a herceg. ---oldaltörés--- A lovagok eltávoztak. Podbipienta Muchovi-ecki tisztelendőhöz ment, hogy megtisztítsa bűnös lelkét s a gyónás után egész estig imádkozott Csak a roham idejére ment vissza a sáncra. Ez a roham egyike volt a legveszettebbeknek. Már-már úgy rémlett, a megfogyatkozott lengyel sereg nem bírja a kétszázezernyi tömeg irtóztató támadását. De végre háromórai elkeseredett küzdelem után Chmielnyicki kénytelen volt visszavonulni, nem kevesebb, mint negyven ezer,halottat és sebesültet hagyva a csatatéren. És a fáradhatatlan Jeremiás a kimerüléstől szinte leroskadó katonáival tüstént kitört és újra megverte az ellenséget. Csak ezután csöndesedett el a két tábor. Az éjtszaka sötét volt, de meleg. Négy homályos alak nagy csöndben és óvatosan tartott a sánc keleti vége felé. Longinusz volt és három barátja. — A pisztolyokra jól vigyázz — súgta Szkzsetuszki — nehogy a puskapor átnedvesedjék. Két zászló egész éjtszaka készen áll. Ha tüzelsz, kirontunk a segítségedre. — Oly sötét van, hogy akár képen vághatnák az embert! — mondta halkan Zagloba. — Annál jobb — felelte Longinusz. — Csönd! — szólt közbe Volodijovszki. — Hallok valamit. — Csak valami szegény haldokló hörög... — Csak a tölgyesig juss el... — Ó Istenem, Istenem! — sóhajtott fel Zagloba és reszketett, mint akit a hideg ráz. — Három óra múlva pirkad. — Ideje, hogy induljak! — mondta Longinusz. — Igen, igen! — felelte Szkzsetuszki fojtott hangon. — Isten veled! ---oldaltörés--- — Isten veled! Isten veled! — Áldjon meg a jó Isten, testvérek és bocsássatok meg, ha vétettem ellenetek! — Maga vétett volna? O Istenem! — kiáltott fel Zagloba és a litván keblére borult. Aztán Szkzsetuszki, majd Volodijovszki nyalábosa át és fojtott zokogás remegtette meg e vitézi kebleket. Egyedül Longinusz volt nyugodt — Áldjon meg a jó Isten! — mondta még egyszer. Ezzel leereszkedett a sáncárokba és pillanat múlva homályos körvonalai felbukkantak a túlsó parton. Még egyszer búcsút intett, aztán elnyelte a sötétség. A Zalosce és Visnyoviec felé vivő két út között tisztásokkal meg-megszakadozott tölgyes terült el, mely mögött messze Zaloscén túl terjedő sűrű fenyves következett. Odaigyekezett Podbipienta. Ez az út fölötte veszedelmes volt, mert az egész kozák tábor mentén kellett elhaladnia. De Longinusz szántszándékkal ezt az utat választotta, mert épen a tábor körül jártak-keltek éjtszaka a legtöbben s az istrázsák nem igen vetettek ügyet rájuk. De különben is minden más út, ösvény, szakadék, cserjés meg volt rakva őrszemekkel, akiket lépten-nyomon az eszaulok, századosok, kapitányok ellenőriztek, egyszer-másszor maga Chmielnyicki is. Az eget felhők borították s az éjtszaka oly sötét volt, hogy tízlépésnyire sem lehetett ellátni. Ez kedvező körülmény volt Longinuszra nézve, másrészt azonban csak roppant lassan, óvatosan haladhatott, mert ügyelnie kellett, nehogy valami gödörbe vagy árokba zuhanjon. Ily módon eljutott a lengyelek régi sáncáig és ---oldaltörés--- átmászva az árkon, a kozák sáncok és futóárkok felé ereszkedett. Meg-megállt és fülelt. A sáncok üresek voltak. Jeremiás utolsó kirohanásával egész a táborig zavarta vissza a kozákokat. Temérdek holttest hevert szanaszét; Longinusz minduntalan beléjük botlott. Hébe-korba egy-egy halk sóhaj, egy-egy nyöszörgés jelezte, hogy egyikmásikban még pislog az élet. A litván imádságba kezdett a megholtak leikéért és így folytatta útját. A lengyel tábor zsi-bongása mindinkább halkult s végre egészen elenyészett. Megállt és hátranézett még egyszer. Már semmit sem látott, mert tüzek nem égtek a táborban, csak a várkastély egyik ablakában pislogott egy mécses, akár egy szentjánosbogár, mely hol felragyog, hol eltűnik. — Édes barátim, meglátlak-e vájjon még ez életben ? — gondolta Longinusz. És bánat, sóvárgás nehezedett rá, mint egy óriás szikla. Alig birt lélegzetet venni. Ott, ahol az a kicsi mécs pislog, ott vannak az övéi, Jeremiás herceg, Szkzsetuszki, Volodijovszki, Zagloba, Muchoviecki tisztelendő, akik szeretik őt és örömest megvédenék, itt meg a sötét éjszaka veszi körül, holttestek s előtte a távolban a bestiális, vérszomjas, irgalmat nem ismerő ellenség tábora. A bánatszikla mind súlyosabb teherként nehezedett rá, hogy már alig birta. Lelkét csüggedés szállta meg. «Nem jutsz keresztül, lehetetlen! — súgta fülébe a fakó nyugtalanság. — Fordulj vissza, még lehet, még nem késő! Süsd el a pisztolyt és egész zászló ront ki megmentésedre. E táboron, e vad hordán senki sem jut keresztül...» Ámde szégyent valljon-e, lovagi hírét prédául vesse oda a becstelenségnek, meggyalázza-e ne ---oldaltörés--- vét? És veszni hagyja az éhínséggel küzködő hadat,? Nem, nem. Soha! És kezét maga elé nyújtva, előre ment. Egyszerre csak ismét zsibongás ütötte meg fülét, de már nem a lengyel tábor felől jött, hanem az ellenkező irányból. Még alig hallatszott, de mégis vészirejtege.tő volt, mint a medve mortno-gása, mely hirtelen hangzik fel sötét erdőben. A nyugtalanság azonban már tovatűnt Longinusz leikéből s a bánat, a sóvárgás is édes emlékké enyhült. És mintha csak felelni akart volna a tábor felől hallatszó morajlásnak, így szólt magában: — Megyek! Egy idő múlva arra a helyre ért, ahol az első roham idején a hercegi lovasság szétverte a kozákokat és a janicsárokat. Itt már kevesebb volt az árok, a gödör, a bucka s a holttesteket is eltemették már. A talaj déli irányban lejtett, de Longinusz oldalt kanyarodott, mert a nyugati tó és a tábor között szeretett volna átsompolyogni. Most, hogy akadály nem igen került útjába, sietve ment és már úgy tetszett, eléri a tábor vonalát, amikor egyszerre csak valami más zaj vonta magára figyelmét Megállóit és vagy negyedórái hallgatózás után közeledő lódobogást és prüszkölést hallott. — A kozák istrázsák! — gondolta. Ekkor emberi szó is megütötte a fülét. Amilyen gyorsan csak lehetett, oldalt húzódott és lehasalt az egyenetlen talajon; baljában pisztolyát szorongatta, jobbjában meg kámzsatépő pallosát. A lovasok mind közelebb jöttek s végre egy vonalban voltak vele. Oly sötét volt, hogy számba venni nem tudta őket, de minden szavukat meghallotta. — Nekik is nehéz, de nekünk is — mondta ---oldaltörés--- egy álmos hang. — Mennyi derék legény harapott itt a fűbe! — Szent Isten! — mondta egy másik. — Azt beszélik, a király már úton van, már nincs mesz-sze...Mi lesz velünk? — Hej, de jót aludnám most Sicsen! Itt meg bitangolj a sötétben, akár a toportyánféreg... — Alighanem toportyánféreg is bitangol, mert a lovak horkannak. A hangok távolodtak, végre elenyésztek egészen. Longinusz felállt és továbbment. Az eső szitálni kezdett, még sötétebb lett. Jobboldalt, úgy két puskalövésnyi távolságban kicsi fény csillant meg, majd nemsokára a második, a harmadik, a tizedik. Most már bizonyos volt, hogy a tábor vonalát elérte. Azok a fénypontok csak imitt-amott pislogtak. Nyilván az egész tábor lepihent, csak egyik-másik részén ittak még talán, avagy készítették a másnapra való elemózsiát. — Hála Istennek, hogy roham és kitörés után mentem — mondta magában Longinusz. — Ugyancsak el lehetnek csigázva. Alighogy ezt elgondolta, ismét lódobogás hallatszott: megint istrázsa közeledett. A talaj errefelé egyenetlenebb volt, könnyebben esett az elrejtőzés. Az őrség oly közel haladt el, hogy csaknem rátiport. A lovak megszokták a földön heverő emberi testeket s így nem ijedtek meg. Ezer lépésnyi területen még két őrjáratra bukkant. Látnivaló volt, hogy a tábor körzetét ugyancsak őrzik. Longinusz csak annak örült, hogy talpas istrázsákkal nem találkozik. De öröme nem tartott soká. Alig puskalövésnyi út után homályos alak bukkant fel mind ---oldaltörés--- össze tíz lépésnyire előtte. Longinusz, noha nem volt ijedős természet, olyasfélét érzett, mintha a hideg futna végig a hátán. Visszahúzódni vagy oldalt kerülni már nem lehetett. Az az alak megmozdult, nyilván észrevette szintén. — Vazul, te vagy? — kérdezte amaz halkan. — Én — felelte Longinusz. — Van pálinkád? — Van. — Adjál. Longinusz feléje indult -— De miért vagy te olyan nagy? — kérdezte amaz egyszerre rémülten. Dulakodás támadt a sötétben. Az őrszem kiáltani akart, de a szó torkán akadt, egyet hördült, csontjai recsegtek-ropogtak, majd elterült a földön. És Longinusz folytatta útját. Csakhogy kissé oldalt kanyarodott a tábor felé, mert a vonal, amelyen eddig haladt, szemlátomást az őrség vonala volt. Az őrszemek és a szekerek között igyekezett átsompolyogni, ahol csak a leváltó őrjáratokkal találkozhatott. A tábor nem esett messzebb két nyíllövésnél és bármennyire is igyekezett párhuzamosan haladni a szekérsorral, úgy rémlett, egyre közelebb van hozzá. A pislogó tábori tüzek mellett imitt-amott alakok üldögéltek, tehát mégsem aludtak mindnyájan. Egy helyen nagyobb tűz égett, fénye csaknem Éonginuszig hatolt, hogy ismét az őrök lánca felé kellett húzódnia. Keresztalakú cölöpökön ökrök lógtak, a hentellérek bőrüket nyúzták. A kozákok kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak ott és nézték a munkálkodást. Egyikmásik tilinkózott is. A szekerek további sorát homály takarta. ---oldaltörés--- A tüzekmegvilágította táborszéle ismét mintha közelebb esett volna. Eleivel csak jobbkéz felől látta, de egyszerre csak azt vette észre, hogy szemközt is húzódik tova. Megállt és gondolkozott. Körül volt zárva. A kozákok, a tatárok, a csőcselék táborai gyűrűszerűén övezték egész Zbarazst. E gyűrű belsejét járőrök és őrszemek strázsálták, hogy senkifia se jöhessen ki. Longinusz helyzete rettentő volt. Vagy át-furakodik a szekerek közt, vagy pedig a kozákok és a tatárok tábora között igyekszik keresztülsompolyogni. Másként virradatig bolyonghat a gyűrűben, legföljebb visszahúzódik Zbarazsra, ha ugyan útközben el nem fogják. Tisztában volt azzal, hogy szekér szekér mellett már a talaj egyenetlensége miatt sem állhat, de különben is szükség volt nagyobb hézagokra a közlekedés okából, utakra a lovasság számára. Longinusz elhatározta, hogy ilyen hézagot keres és még közelebb húzódott a szekérsorhoz. Az imitt-amott égő tüzek elárulhatták, de másrészt hasznára voltak, mert különben sem a szekeret, sem a köztük nyiló utakat nem láthatta volna. Negyedórái keresés után talált is egy ilyen utat, könnyen ismert rá, mert széles fekete sávként húzódott tova a szekerek között. Tűz nem világította meg s kozák se igen tartózkodhatott benne, lévén ez a lovasság útja. Longinusz lehasalt és úgy csúszott a fekete hézaghoz, mint kígyó a lyukhoz. Eltelt egy negyedóra, el egy félóra s ő folyvást így kúszott és testét-lelkét a mennyei hatalmasságok oltalmába ajánlva imádkozott. Elgondolta, egész Zbarazs sorsa attól függ, átkúszik-e ezen a sötét sávon és nemcsak önönmagáért imádko ---oldaltörés--- zott, hanem azokért is, akik e pillanatban ő érette imádkoztak az elsáncolt táborban. Mind a két oldalon mélységes csönd. Ember nem mozdult, ló nem horkant, kutya sem vak-kantotta el magát és Longinusz szerencsésen átjutott. Már a cserjés feketéllik előtte, mely mögött a tölgyes következik, a tölgyesen túl a fenyves, a fenyvesen túl pedig a király, a megváltás, a dicsőség, az érdem Isten és ember előtt. Mi volt ehhez képest a három fej leütése?... Longinusz maga is érezte a különbséget, ám ezt a tiszta lelket nem ejtette meg a büszkeség, csak könnyezett elragadtatásában, mint egy gyermek. Aztán fölemelkedett és ment tovább. A szekértábor túlsó oldalán nem voltak őrszemek, vagy ha voltak is, csak ritkásan, úgy, hogy könnyűszerrel elkerülhette őket. A szitáló eső jobban nekieredt, a csöppek kopogtak a leveleken, s elfojtották léptei zaját. Longinusz most hosszú lábával nekivágott a bokroknak, úgy ment, akár egy óriás, egy-egy lépése annyi volt, mintha más ötöt lépne. A szekerek mindinkább elmaradtak, a tölgyes és vele a megváltás mind közelebb és közelebb jő. Már el is érte. Az éjtszaka oly sötét, akár egy pince. De ez csak jobb. Könnyed szellő kerekedett, a tölgyek halkan susognak, mintha halk imát rebegnének. «Mindenható Isten, jóságos Isten, óvd meg ezt a lovagot, mert ő a Te szolgád, hívséges fia annak a földnek, amelyből mi nőttünk a Te dicsőségedre!» A lengyel sánctól már másfél mértföld választotta el. A levegő fülledt, mintha vihar volna kitörőiéiben, homlokát ellepi a verejték, de ő csak megy, nem törődik sem viharral, sem förgeteggel, ---oldaltörés--- hisz szivében angyali muzsika szól. A tölgyek ritkulnak. Alighanem tisztás következik. A tölgyek hangosabban susognak, mintha csak mondani akarnák: «Ne menj, várj, itt közöttünk nem fenyeget veszedelem!® De a lovagnak sietős az útja. Kiér a tisztásra. Középütt hatalmas tölgy feketéink, arra tart. Már csak néhány lépésnyire van tőle, amikor szertenyuló ágai alól egyszerre csak vagy húsz sötét alak ront ki. — Ki vagy? Ki vagy? Szavukat nem érti, süvegük hegyes; ezek tatár csikósok, akik az eső elől bújtak a fa alá. E pillanatban tüzes villám hasította ketté az eget és fényével elárasztotta a tisztást, a tölgyet, a szilaj tatár ábrázatokat, az óriás termetű lengyel vitézt. Irtóztató ordítás reszkettette meg a levegőt. Akár farkasfalka a szarvasnak, úgy rontottak a tatárok Longinusznak, megragadták, de ő csak rázott egyet magán s a támadók úgy hulltak le róla, mint fáról az érett gyümölcs. A rettentő kámzstépő pallos megcsikordult a hüvelyben és tüstént jajgatástól, óbégatástól volt hangos a tisztás. A megrémült lovak nagyokat nyerítettek, a tatár szablyák nagy csörömpöléssel törtek össze. — Ördög! Ördög! — üvöltötték rémülten a tatárok. Ez az üvöltözés nem maradt visszhang nélkül. Félórába sem telt és talpasok meg lovasok özönlöttek a tisztásra. Ki kaszát ragadott, ki fütyköst, ki égő fáklyát. A kérdések és feleletek összevisszaröpködtek: «Mi az? Mi történt ?» — «Ördög!» — felelték a csikósok. — «Ördög!» ismételte a tömeg. — «Pólyák! Ördög! Üsd, vágd! Elevenen fogjátok meg, elevenen!)) Longinusz elsütötte pisztolyait, de társai a ---oldaltörés--- lengyel táborban már nem hallhatták a durranásokat. A tömeg félköralakban feléje tartott, ő meg a fatörzsnek támaszkodva állt és várt A tömeg mind közelebb és közelebb ért. Egyszerre csak felhangzott a vezényszó: — Fogjátok meg! Aki csak élt, előrerontott. Irtóztató kavarodás támadt a fa alatt. Jódarabig semmit sem lehetett kivenni, csak jajgatás hallatszott az emberi örvény felől. De a támadók egyszerre csak rémülten felordítottak és szempillantás alatt szanaszét iramodtak. Egyedül Longinusz maradt a fa alatt, lábánál pedig egész tömeg tetem hevert Egyik-másik még vonaglott — Kötelet! Kötelet! — kiáltotta valaki. Néhány lovas tüstént a táborba rontott és egykettőre visszatértek. És ekkor egy-egy tucat kemény legény a hosszú kötél két végét fogva, a fához akarták kötni Longinuszt. Ámde Longinusz egyet sújtott, a kötél kettészakadt s a legények jobb-és baloldalt a földre hemperedtek. Szakasztottan így jártak egy újabb kisérlettel a tatárok is. A tatárok mindenáron elevenen akarták elfogni. Látván, hogy nagy tömegben nem boldogulnak, mert egymásnak lábatlankodnak, csak néhányan támadtak neki egyszerre. De célt nem értek. Hátulról nem fértek hozzá, mert a hatalmas törzs védte, aki pedig élűiről megközelítette, jajszó nélkül adta ki páráját. Longinusz ereje mintha csak percről-percre nőtt volna. Erre a nekidühödt tatárok félrezavarták a kozákokat és köröskörül vad kiáltások hangzottak fel: — ük! Ukl... ---oldaltörés--- Az ijak és nyilak láttára Podpibienta is megértette, hogy nincs menekülés, hogy ütött utolsó órája. Belekezdett a legszentebb Szűzhöz szóló litániába. Csönd. A tömeg visszafojtott lélegzettel leste, hogy mi lesz. — O, anyja a Megváltónak I — mondta Longinusz, amikor az első nyílvessző a halántékát horzsolta. — O, megdicsőült Szűz! — és a második a vállába fúródott A litánia szavai összeelegyedtek a nyilak süví-tésével. És mikor azt mondta: «O, hajnali csillag!» — már a karjában, oldalában, lábában rekedtek a nyilak... Halántékáról csurgóit a vér és elborította szemét. Már csak mintegy ködfátyolon át látta a tisztást, a tatárokat. Már nem hallotta a nyílvesszők süvítését. Érezte, hogy ereje tűnik, lába megrogy, feje a mellére konyul... Térdre ereszkedett. — O, mennyei királynő! — mondta Longinusz már szinte csak sóhajtva — és ez volt utolsó szava a földön. Az angyalok felkapták lelkét és ragyogó gyöngyként a mennyei királynő lábához tették. XXV. Másnap reggel Volodijovszki és Zagloba a sáncon álldogálva figyelmesen néztek a kozák tábor irányába, ahonnan paraszttömegek közeledtek. Szkzsetuszki nem volt velük, mert a herceghez kellett mennie. — Ez semmi jót sem jelent — mondta Zag- ---oldaltörés--- lóba a tömegekre mutatva, amelyek viharfelhőként hömpölyögtek a kozák tábor felől. — Alighanem rohamra készülnek, mi meg már alig bírjuk a kezünket. — Roham fényes nappal? Szó sincs róla! — felelte a kicsi lovag. — Ellepik a sáncot, amelyből tegnap visszahúzódtunk, árkokat ásnak majd és közben lövöldöznek reggeltől estig. — Jó lenne néhány ágyúgolyót közéjük ereszteni. Volodijoszki halkította szavát. — A puskapor fogytán van. Alig egy hétig futja. De azalatt a király bizton itt lesz. — Lesz, ami lesz. Csak a mi szegény Longi-nuszunk szerencsésen átjutott légyen. Egész éjtszaka le sem hunytam a szemem, folyvást rá gondoltam. A legjobb ember, akit valaha ismertem ; lámpással sem találnók párját az egész nagy köztársaságban. — Miért csipkedte hát lépten-nyomon ?... De nézze csak, mit művelnek azok a himpellérek! Zagloba kezét ernyőként tartotta szeme fölé, úgy nézett. E pillanatban a sáncon vágott résen át embertömeg özönlött ki és szempillantás alatt elborította a sánc előtti térséget Egyesek tüstént lövöldözni kezdtek, mások pedig ásókkal estek neki a földnek. — No, nem megmondtam? — kiáltott fel Volodijovszki. — Már kigörgetik a masinákat is. — Ebből roham lesz, Mihály úr. Menjünk innen! — Nem, ezek másfajta belluardák. A gépek, amelyek a sánc résében megjelentek, csakugyan másmilyenek voltak. Falai kapcsokkal összefogott lábtókból állottak, amelyekre bőröket és mindenféle gúnyát akasztottak; ezek mögött lapultak a puskások. ---oldaltörés--- Egyszerre csak felkiáltott Volodijovszki: — Mi az? — Micsoda? Hol? — Amott, a legnagyobbikon... Egy ember lóg! Zagloba kimeresztette szemét. Valóban a legmagasabb gépezeten kötélén himbálódzó meztelen holttestet világított meg a nap. — Az ám! — felelte. Egyszerre csak Volodijovszki olyan fehér lett, akár a gyolcs. — Mindenható Isten! Ez Podbipienta! A sáncon susogás támadt, mint mikor szél nyargal keresztül a lombon. Zagloba lehajtotta fejét, eltakarta szemét és szederjesre váló ajkáról halk jajszó röppent el. — Jézus Mária! Jézus Mária! A susogás zúgássá fokozódott, majd mintha nekivadult hullám morajlott volna. A katonák megismerték Podbipienta Longinuszt, a gáncs nélkül való lovagot, nyomorúságuk osztályosát azon a szégyenletes kötélén és minden hajukszála égnek meredt szörnyű haragjukban. Zagloba levette kezét szeméről. Szörnyűség volt ránézni: ajka habzott, arca fakóra vált, szeme egészen kidüledt. — Vért! Vért! — üvöltötte oly hangon, hogy akik közelében álltak, megborzongtak. És beugrott az árokba. Aki csak a sáncon volt, utána rontott. Semmiféle erőhatalom, még a herceg parancsa sem bírta volna megfékezni a düh eme kitörését. Egymás hegyin-hátán kapaszkodtak fel az árokparton s aki kiugrott, vaktában rohant előre, nem törődve azzal, a többi követi-e. A bel-luardákról füstoszlopok vágódtak ki, megreszkettek a durranásoktól, de mindhiába. Zagloba legeiül rohant, akár egy megvadult bika. A kozákok Ttael-vasnl II. 18 ---oldaltörés--- is a támadóknak rontottak, ki cséphadaróval, ki kaszával és mintha két fal nagy robajjal csapott volna egymásnak. Ám a jóllakott szelindekek nem bírták soká az éhes és dühödt farkasok támadását; egy-kettőre megzavarodtak és hanyatt-homlok a rés felé menekültek. Zagloba mintha eszét vesztette volna; mint a nőstényoroszlán, akitől kölykét elragadták, vetette magát a legsűrűbb tömegre és vágott, sújtott, kaszabolt, gyilkolt, hörgött, tiport. Mindenki menekült előle, az oldalán pedig a rombolás másik lángjaként Volodijovszki tombolt. A belluardákon lapuló puskásokat levágták az utolsó szálig, a többit a sáncon túlra zavarták. És mikor a harc véget ért, a katonák felmásztak a masinára, leoldották Longinusz holttestét és nagy óvatosan leeresztették a földre. Zagloba zokogva borult rá... Volodijovszki szive is vonaglott a halott jóbarát láttára és szemét elöntötte a könny... Aztán bevitték a várba, koporsót ácsoltak össze és este nagy pompával eltemették a zbarazsi sírkertben. -x A három barát a temetésről visszatérőben szó nélkül lépkedett egymás oldalán. Egyik sem akart elsőnek megszólalni. Mellettük kisebb-nagyobb csoportokban haladtak a többi tisztek és a megboldogult lovagról beszélgettek. — Szép, díszes temetése volt — mondta az egyik. — Rá is szolgált — felelte a másik. — Nagy dolog olyasmire vállalkozni! — Azt hallottam — jegyezte meg a harmadik — hogy a Visnyovieckiak közt több vállalkozó ---oldaltörés--- akadt. Persze a szörnyű példa után alighanem elmegy a kedvük. — Hát hiszen ez lehetetlenség is. Kígyó sem siklik keresztül! — Tisztára őrültség lenne. A csoport továbbhaladt s ismét csönd következett. Egyszerre csak megszólalt Volodijovszki. — Hallottad, János? — Hallottam — felelte Szkzsetuszki. — Ma rajtam a sor. — János! — fordult hozzá Volodijovszkinagy-komolyan. — Régtől ismersz, tudod, hogy nem igen tágítok, ha nyaktörő vállalkozásról van szó, de más- a nyaktörő vállalkozás és más a közönséges öngyilkosság. — Te mondod ezt, Mihály? — Én, mert barátod vagyok. — Jó. Én is barátod vagyok. Add becsületszavadat, hogy nem mégy harmadiknak, ha én meghalok. — Lehetetlen! — kiáltott fel Volodijovszki. — Látod, Mihály! Hogyan kívánhatsz tőlem olyasmit, amit magad sem tennél ? Legyen, amint Isten rendelte. — Akkor engedd, hogy veled menjek. — A herceg nem engedi, nem én. Volodijovszki nem felelt. Egydarabig csak a bajuszkáját mozgatta ide-oda. — Ne menj máma — mondta aztán — nagyon világos az éjtszaka. — Jobb szeretném, ha sötétebb lenne — felelte Szkzsetuszki — de a halogatás lehetetlen. A puskapor fogytán, az élelem fogytán. Már elbúcsúztam a hercegtől. — Látom, desperátus vagy. Szkzsetuszki szomorúan mosolygott. ---oldaltörés--- — Ugyan, Mihály! Bizonyos, hogy nem úszom a gyönyörben, de a halált szántszándékkal nem keresem, mert ez bűn. De végre is nem arról van szó, hogy meghaljak, hanem, hogy eljussak a királyhoz. Volodijovszkinak hirtelen kedve szottyant, hogy mindent elmond a hercegnő felől. Már szinte belekezdett, de észbekapott. «Hátha megzavarodik a nagy újságtól s akkor annál könnyebben fogják el» — gondolta, ajkába harapott és nem szólt. — Merre mégy? — kérdezte aztán. — Azt mondottam a hercegnek, hogy a tavon, majd a folyón megyek, míg jómessze nem kerülök a táboron túlra. A herceg azt mondta, ez a legjobb út. — Látom, itt hiábavaló minden — felelte Volodijovszki. — Egyszer úgyis meg kell halni mindenkinek és jobb a dicsőség mezején, z mint ágyban, párnák közt. Vezéreljen az Isten! És ha nem látnok többé egymást ebben az életben, meglátjuk egymást a túlvilági életben és én bizton hívséges maradok hozzád. — Mint ahogy én is tehozzád. Áldjon meg az Isten! És hallgass ide, Mihály. Ha meghalok, engem tán nem prezentálnak úgy, ahogy Longi-nusszal tették, mert kemény leckét kaptak érte, de valami utón-módon bizonyára eldicsekednek. Ez esetben az öreg Zacvilichovszki menjen át Chmiel-nyickihez a holttestemért, mert nem szeretném, ha a kutyák hurcolnának szanaszét. —- Meglesz — felelte Volodijovszki. Zagloba eleitől fogva félig aléltan hallgatta ezt a párbeszédet s végre csak most értette meg, miről is van szó. Már nem érzett magában annyi erőt, hogy Szkzsetuszkit visszatartsa vagy lebeszélje, csak sopánkodott: ---oldaltörés--- — Tegnap amaz, ma ez..: Ó, Istenem, Istenem! — Bízzunk Istenben! — mondtaVolodijovszki. — János úr... — kezdte Zagloba, de többet mondani nem bírt. Elbúsult ősz fejét a lovag mellére hajtotta és hozzásimult, mint egy tehetetlen kis gyermek. Egy órával később Szkzsetuszki belemerült a nyugati tó vizébe. Az éjtszaka derült volt, világos s a tó közepe úgy festett, akár egy ezüstpajzs. Szkzsetuszki azonban tüstént eltűnt, mert a partot nád, káka, sás nőtte be s odébb, ahol a nád ritkult, békanyál, vizitök, tündérrózsa és mindenféle más növény lepte el a vizet. Ez az össze-visszasága a széles és karcsú leveleknek, a sikos száraknak, a kígyózó indáknak, amelyek a láb köré csavarodtak, roppant megnehezítette az előrehaladást, de legalább eltakarta a lovagot az istrázsák szeme elől. Arról nem is álmodhatott, hogy átússza a tavat, mert a ragyogó víztükrön minden feketés tárgy könnyen szembetűnt. A part mentén akart eljutni a tó túlsó oldalán elterülő kicsi turjánig, amelyen keresztül a folyó szakadt a tóba. A part ott valószínűen meg volt rakva kozák vagy tatár istrázsákkal, de másrészről valóságos náderdő borította. Ha egyszer a turjánig eljutott, akár világos nappal is folytathatja útját a nád között, legföljebb, hogy az ingovány túlságosan mély. De ez az út is rettentő volt. E szunnyadó, a part közelében alig lábnyi mély víz alatt rőfnyi vagy ennél is mélyebb sár rejtőzött. Minden lépés nyomán sok buborék buggyant fel s a bugyborékolás egészen jól elhallatszott a nagy csöndben. Ezenkívül a mozdulatok lassúsága mellett is hullámok keletkeztek, amelyek tovább és továbbgyűrűztek a sima vízfelületen, meg-megtörve a tükröződő hold ---oldaltörés--- fényt. Ha esett volna, Szkzsetuszki egész egyszerűen átússza a tavat s légkésőbb félóra alatt eléri a mocsarat. Csakhogy az égen egyetlen felhőcske sem mutatkozott s a hold zöldes fénye csak úgy özönlött le a tóra; a vizitök levelei ezüstös pajzsokká, a nádibuzogányok pedig ezüstös toll-bokrétákká vedlettek. Szél nem fújt, de szerencsére a puskaropogás hébe-korba elfojtotta a bugyboré-kolást és Szkzsetuszki jónak látta csak akkor mozdulni, amikor sortüzek estek a sáncokon. Ám a csöndes, derült éjtszaka még azzal is fokozta a sok nehézséget, hogy a szúnyogok ezerszámra gomolyogtak körülötte és ellepték arcát, szemét. Szkzsetuszki ezt az utat választva, tudta, hogy mire vállalkozott, de mindent mégsem látott előre. Nevezetesen nem látta előre a vele járó rémületet. Minden nagyobb víz, még a legjobban ismert is, éjtszaka valami titokzatosságba burkolódzik és rémületet kelt; akaratlanul is felmerül a kérdés, mi lappang vájjon a fenekén? Ez a zbarazsi tó pedig egyenesen szörnyűséges volt. Vize mintha sűrűbb lett volna és hullaszag áradt belőle. A kozákok, a tatárok százszámra rothadtak benne. A hullákat kihuzgálták ugyan, de mennyi maradhatott a sűrűségben, a nád között ? Szkzsetuszki érezte a víz hűvösségét és mégis verejték gyöngyözött a homlokán... De azért folyvást előretartott. Már annyira eltávolodott a lengyel tábortól, hogy alig kőhají-tásnyira a víztől lovas tatárt pillantott meg. Megállt és nézte azt az alakot, aki szinte ütemszerűen bólogatott, úgy látszik, szundikált. Különös látvány volt ez. A tatár folyvást hajladozott, mintha csak üdvözölné Szkzsetuszkit, ez pedig le nem vette róla a szemét. Volt ebben valami rémületes, de Szkzsetuszki mégis meg ---oldaltörés--- könnyebbülten lélegzett fel, mert e valóságos veszedelem mellett tovatűnt a százszorta nehezebben elviselhető képzelt veszedelem... Visszanyerte hidegvérét s agyába csak ezek a kérdések tódultak: alszik vagy nem alszik ? — továbbmenjek vagy várjak? Végre továbbment, de még csöndesebben, még óvatosabban. Már megtette a fele utat a turjánig, amikor könnyed szellő kerekedett. A nád megmozdult, a levelek egymáshoz ütődve erősen susogtak. Szkzsetuszki megörült, mert minden óvatossága mellett is egy akaratlan mozdulat, egy loccsanás elárulhatta. Most, a nád susogása közben bátrabban mehetett. A szellő nemcsak a növényzetet és a vizet hozta mozgásba. Egyszerre csak úgy látta Szkzsetuszki, hogy valami feketés tömeg ring feléje, mintha ugrásra lendülne. Csaknem felkiáltott az első pillanatban; azt hitte, vizimanó. De a rémület és undor visszafojtotta szavát és ugyanakkor iszonyú bűz csapta meg. Rémülete csakhamar eloszlott, csak az undor maradt meg. A nád mind erősebben susogott. A ringó szárak közt meglátta a második, a harmadik őrszemet. Észrevétlenül haladt el mellettük s nemsokára a negyedik mellett is. «Már a tó felét meg kellett kerülnöm® — gondolta és kiemelkedett kissé, hogy körülnézzen. Ekkor a lábához ütődött valami; megfordult és közvetlenül a térde mellett emberi arcot pillantott meg. — Ez már a második —- gondolta. Ezúttal nem rémült meg, mert ez a tetem hanyatt feküdt tehetetlenül, az élet és mozgás látszata nélkül. Szkzsetuszki tovább igyekezett, nehogy elszédüljön. A nád mind sűrűbb lett, ami egyfelől bátorságosabb menedéket nyújtott, ---oldaltörés--- másfelől azonban szerfölött megnehezítette az előrejutást. Eltelt egy félóra, majd még egy s ő csak ment, ment. De egyre inkább érezte, hogy fáradt. Hellyel-közzel oly sekély volt a víz, hogy alig a lábaszáráig ért, hellyel-közzel meg derékig merült bele. Lábát lépten-nyomon nagy lassan ki kellett húznia a sárból, ami roppant fárasztotta. Homlokát verejték lepte el és minduntalan végig futott rajta a hideg. — Mi az? — gondolta megdöbbenve. — De-lirium? A turján még mindig nincs itt, hátha eltévedtem ? Ez szörnyű veszedelem lett volna, mert egész éjtszaka tévelyeghetne a nád között s reggelre visszatérhetne oda, ahonnan elindult, ha ugyan a kozákok el nem fogják. — Nem jó utat választottam — gondolta csüggedten. — Erre nem lehet; visszatérek, holnapig pihenek s aztán arra megyek, amerre Longinusz ment De azért csak továbbment. Tudatára ébredt annak, hogy a visszatéréssel, a pihenéssel csak önönmagát ámítja. Aztán eszébe jutott az is, hogy hiszen roppant lassan halad, minduntalan meg-megáll, tehát a mocsarat még nem érhette el. Ám a pihenés gondolata mindinkább úrrá lett rajta. Szeretett volna végignyujtózni a sárban, hogy legalább kicsit kifújhassa magát. így küz-ködött önönmagával és imádkozott. Meg-megbor-zongott mind gyakrabban s lábát csak nehezen bírta kihúzni a sárból. A tatár istrázsák láttára feleszmélt ugyan, de érezte, hogy elméje is úgy merül ki, mint teste, hogy láz hatalmasodik el fölötte. Eltelt ismét egy félóra s a turján csak nem mutatkozott ---oldaltörés--- Annál gyakrabban bukkant holttestekre. Az éjtszaka, a rémület, a holttestek, a susogó nád, a fáradtság, a kimerültség összezavarták gondolatait, érzékeit. Viziók lepték meg. lm, Ilonka Ku-dakon van, ő meg dereglyén tart feléje a Dnyeperen Rzsendziannal. A nád susog, ő meg vidám kozáknótát hall. Muchoviecki tisztelendő a stólával várja, Grodzicki Kristóf uram édesatyját helyettesíti... A leány lesi, várja ott fönn a várfalon, egyszerre csak összeüti tenyerét: «Jön, jön!» — Tekintetes úr! — mondja Rzsendzian és megrántja kabátja ujjánál. — A kisasszony... Szkzsetuszki felriad. A nád akadt bele ujjába. A vízió eltűnik, eszmél. Már nem érzi annyira a kimerültséget, a láz felélénkíti. Hej, még mindig nem a turján? De köröskörül a nád csak olyan, mintha egy tapodtat sem tett volna. A folyónál szabadnak kell lenni a víznek, tehát ez még mindig nem a turján. A lovag továbbmegy, de elméje kérlelhetetlen konoksággal ama kedves vízióhoz tér. Hasztalan védekezik, hasztalan rebeg imát ajka, egyszerre csak ismét előtte van a Dnyeper, a dereglyék, a csajkák, aztán Kudak, Sics. Ezúttal azonban zavarosabb a vízió, sok a személy benne: Ilonka mellett ott van a herceg is, Chmielnyicki is, a főataman is, Longinusz is, Zagloba is, Bohun is, Volodijovszki is, mindnyájan ünneplőben, lak-zijára készülnek. De hol legyen meg az alakzi? Holmi ismeretlen helyen vannak, ez nem Lubnie, nem Rozlog, nem Sics, nem Kudak... Szkzsetuszki másodszor is fölriad, vagyis inkább erősebb loccsanás riasztja föl, mely abból az irányból jő, amerre ő tart. Megáll és fülel. A loccsanás közeledik s holmi nyikorgásféle is ---oldaltörés--- hallatszik. Ez csónak. Már látja is a nádon keresztül. Két ember ül benne; az egyik evez, a másik hosszú póznával hajtogatja szét a vizi növényzetet. Szkzsetuszki nyakig belemerül a vízbe, — A szokásos őrség vájjon vagy talán már nyomon vannak? — gondolta. A két kozák nyugodt és hanyag mozdulatairól látta, hogy csak a szokásos vizi őrség lehet. Ha nyomon volnának, biztosan több csónak közelednék. A ladik tovasiklott mellette, a nád susogása elfojtotta a beszédet, csak ezt hallotta: — Vinné el az ördög őket! Mi a csodának parancsolják, hogy ezt a büdös vizet is strá-zsáljuk ? A csónak eltűnt a nád között és Szkzsetuszki továbbment Bizonyos idő múlva ismét tatár őrszemet pillantott meg, aki közvetetlenül a víz mellett állott. A holdfény egyenesen kutyaábrázatát világította meg. De Szkzsetuszki most már nem félt annyira az őrszemektől, mint inkább attól, hogy eszméletét veszti. Egész akaratereje megfeszítésével igyekezett számot adni magának arról, hol van és hová megy. De ez a küzdelem még inkább kimerítette; érezte, hogy szeme káprázik, egy-egy pillanatra úgy rémlik, a tó a lengyel tábor, a nádcsomók a sátrak benne. Szólítani akarja Volodi-jovszkit, tartson vele, de az öntudat még nem hagyta el egészen. — Ne szólj! Ne szólj! Ez vesztedet okozná! — mondta magában. Ez az önmagával való viaskodás mind súlyosabb és súlyosabb lett. Zbarazsról éhségtől és álmatlanságtól meggyötörtén távozott. Ez az éjt-szakai út, a hideg fürdő, a hullaszagú víz, a sár ---oldaltörés--- bán való gázolás végleg elgyöngítette. S ehhez járult még a folytonos remegés, is meg a szu-nyogcsipések okozta fájdalom. Erezte, hogy ha a turjánt hamarosan nem éri el, vagy kimegy a partra, hogy történjék, aminek történni kell, vagy pedig lerogy és itt pusztul el. A folyó torkolata meg ama mocsár a megváltás kapujának tűnt, noha ott valójában új fáradalmak, új veszedelmek kezdődtek. És ment, ment, egyre küzködve a lázzal s egyre kevesebb ügyet vetve az óvatosságra. Egyszerre csak kissé jobbkéz felől bágyadt fény csillant meg. Most aztán folyvást erre a fénypontra nézett és kitartóan feléje haladt. Hirtelen megállt és megkönnyebbülten lélek-zett fel. Előtte a nádasban egy sáv tiszta víz húzódott tova. A folyó volt, melynek két oldalán a turján nyúlt el. — Most amarra kell ereszkednem — gondolta. A lovag ama sáv két oldalán húzódó nádasok egyikébe kanyarodott. Csakhamar látta, hogy a helyes úton van. Hátratekintett: a tó már mögötte volt, ő pedig a keskeny sáv mentén haladt, amely nem lehetett más, csak a folyó. Itt a víz is hidegebb volt. Ámde kis idő múlva roppant kimerülés nehezedett rá. Lába reszketett, szeme előtt mintha fekete porfelleg kavargóit volna. «Nem marad egyéb hátra, kimegyek a partra és megpihenek)) — gondolta. Térde megroggyant s kezével tapogatózva, száraz talajt érzett maga előtt. Valóságos kis sziget volt a szittyó közt, amelyet moha borított. Leült, kezével megtörülte arcát, alig szuszogott. ---oldaltörés--- Csakhamar füstszag csapta meg orrát. A part felé fordult és vagy száz lépésnyire a víztől tüzet pillantott meg s körülötte embereket. Hébe-korba a szél félrehajtotta a nádat s mindent jól láthatott. Tatárcsikósok voltak, akik a tűz körül ültek és ettek. Ekkor iszonyú éhség kezdte gyötörni. Reggel mindössze egy darab lóhúst evett, amellyel kéthónapos farkaskölyök sem lakott volna jól, azóta semmi sem volt a szájában. Letördelte a keze ügyében eső vizi tök szárait és mohón szopogatta. így csillapította éhségét és szomjúságát, mert a szomjúság is kínozta. Ezenközben folyvást nézte a tüzet, mely mindinkább halványodott. A körülötte ülő embereket mintha köd borította volna. — Úgy látszik, az álom vesz erőt rajtam. Alszom egyet itten — gondolta. A tűz körül mozgolódás támadt. Csakhamar kiáltásokat, fütyülést, lónyerítést hallott, majd a paták tompa dobogását a harmatos réten. A tűz kialvófélben volt. Szkzsetuszki sehogy sem értette, miért távoznak a csikósok. De egyszerre csak észrevette, hogy a nádi buzogányok, a tündérrózsa nagy levelei valahogy halványodnak, a víz másként csillog s a levegőben párafelhő lebeg. Körültekintett: — virradt. Míg a tavat megkerülte, míg a folyóhoz és a turjánhoz eljutott, eltelt az egész éjtszaka. Alig a kezdetén volt útjának. Most a folyóban kellett továbbmennie és nappal sompolyogni át a táboron. Szkzsetuszki a vízbe ereszkedett s csakhamar a parthoz érve, fejét kidugta a nádasból. Vagy ötszáz lépésnyire egy tatár őrszem állott, ---oldaltörés--- máskülönben egy árva lélek sem volt az egész réten. A tűz még egyet-egyet lobbant A lovag föltette magában, hogy hasoncsúszva megközelíti. A fű nagy volt s közte imitt-amott még szittyó is nőtt. Ahogy odaért, ugyancsak keresett, hátha akad körülötte valami ennivaló. Egy frissen lerágott ürücsontot talált, rajta izommaradékot és faggyút, meg néhány sült répát a meleg hamuban. — Nekiesett a vadállat mohóságával. Közben észrevette, hogy a tóparti istrázsák a réten áttérnek a a táborba és feléje tartanak. Visszavonult s néhány perc alatt eltűnt a nád között. Megkereste szigetjét és nesz nélkül végigdűlt rajta. Az istrázsák ezenközben tovavonultak. Szkzsetuszki tüstént nekiesett a csontoknak, amiket magával hozott s úgy ropogtatta, hogy farkas sem különben. Lerágta a faggyút, az ereket, kiszítta a velőt s összeaprította magát a csontot is. Ilyen reggelije bizony már régen akadt. Erősebbnek tudta magát; felfrissítette mind az eledel, mind a derengő nappal. Egyre világosabb lett; az ég keleti pereme rózsás-aranyos színt öltött. A hajnali hűvösség gyötörte ugyan, de vigasztalta a tudat, hogy a nap hamarosan megmelegíti elcsigázott testét. Körülnézett, hol is van ? A mohás sziget kerek volt s így kicsit rövid, de eléggé széles arra, hogy két ember is végigdűljön rajta. A nád falként vette körül. — Itt nem akadnak rám — gondolta — legföljebb, hogy halászni jönnének a nád közé. Csakhogy a halak is megdöglöttek. Pihenek egyet és gondolkozom, mit csináljak. És meghányta-vetette, továbbmenjen-e a folyó vizében, avagy várjon ? Végre is annál maradt, hogy tovább megy, ha szél kerekedik. Csöndes időben ---oldaltörés--- a nád mozgása, zizegése elárulhatta, annál inkább, mert minden valószínűség szerint a tábor közelében kell elhaladnia. — Hála neked, mindenható Isten, hogy élek! — suttogta. És szemét az égnek emelte. Aztán gondolatai a lengyel táborba röpítették. A várkastélyt egész jól látni, kivált hogy a kelő nap első sugarai aranyos fénybe vonták. Tán a bástyáról figyeli valaki látcsővel a tavat, a nádast, Volodijovszki Zaglobával bizton egész nap a sáncon ül, nem pillantják-e meg lógva valamelyik belluardán. — így nem látnak meg’! — gondolta Szkzsetuszki és keble dagadozott a megmenekülés boldog érzetétől. — így nem, így nem látnak meg! — hajtogatta. — Nem nagy utat tettem ugyan, de az is valami. Isten megsegít továbbra is. És képzelete szárnyán tovaröpült a táboron, az erdőkön túlra, ahol a királyi hadak állanak: az egész ország nemesi inszurrekciója, a huszárság, a talpasok, a külsőországi ezredek, a föld szinte nyög az emberek, a lovak, az ágyúk terhe alatt. S e rengeteg tömeg közt ott van maga a király ő felsége is... Azután irtó nagy csatát látott, szétvert táborokat, a herceg, lovassága élén, vágtatva jön keresz-tül-kasul a holttestek halmain, a hadak találkoznak, üdvözlik egymást... Fájós, dagadt szeme lecsukódik a nagy fényözön elől, feje lekonyul a gondolatok súlya alatt. Valami édes bágyadtság nehezedik rá; nagyot nyújtózott és elszunnyadt. A nád zizeg, susog. A nap magasra kapaszkodik az égen és forró tekintetével melengeti fáradt testét, száritgatja átázott gúnyáját, ő meg csak ---oldaltörés--- alszik, mint a bunda. Ha valaki meglátná, azt hinné, holttest, melyet a víz kivetett a szárazra. Teltek, múltak az órák. A nap elérte a zenitet s az ég túlsó oldalára hajlott és ő még mindig aludt. Végre lónyerités, ostorpattogás, a csikósok kiáltozása riasztotta fel. Megdörgölte a szemét, körülnézett s végre föleszmélt. Föltekintett: a pirosló égen már a csillagok ragyogtak. Az egész napot átaludta. Szkzsetuszki nem érezte magát sem frissebbnek, sem erősebbnek, ellenkezően, minden csontja sajgóit. De erőt vett magán, beleereszkedett a vízbe és megindult. A tiszta vízben ment, közvetlenül a nád mellett, nehogy a susogás ráirányítsa a legeltető csikósok figyelmét. Az est leszállt, meglehetősen sötét volt, mert a hold még nem bujt ki az erdők mögül. Hellyel-közzel bizony úsznia kellett, gúnyástul, ár ellen, ami szerfölött nehezére esett. Mindamellett a legélesebb tatárszem sem láthatta. Eléggé bátran haladt, hol úszva, de nagyobbára csak gázolva, míg végre olyan helyre ért, ahonnan ezernyi tüzet pillantott meg a folyó két partján. — Az ellenséges táborok — gondolta. — Istenem, most segíts! Fülelt. Zsibongás hatolt el hozzá. Igen, a táborok voltak. A folyó balpartján a kozák tábor terült el ezernyi szekerével, sátrával, a jobbparton pedig a tatár tábor. A kettőt egymástól a folyó választotta el s elejét vette egyszersmind a veszekedésnek, marakodásnak, mert a kozák nem igen fért meg a tatárral. A folyó erre szélesebb volt, talán szándékosan szélesítették meg. Az egyik oldalon a szekerek, a másikon pedig a nádi szállások, a tüzek után Ítélve alig kőhají- ---oldaltörés--- tásnyira kezdődtek a parttól s közvetetlenül a víz mellett bizonyára istrázsák őrködtek. A nád, a szittyó ritkult. Szkzsetuszki még vagy kőhajításnyira előrenyomult, majd megállt..Mintha valami félelmetes erő zúgott volna feléje ez emberáradatból; úgy rémlett neki, ez ezernyi ezer emberi lény minden ébersége, minden dühe ellene irányul, ő meg egymaga van és egészen tehetetlennek tudta magát velük szemben... — Senki sem jut itt keresztül! — gondolta. De mégis előrement, valami fékezhetetlen, fájó kíváncsiság vitte előre. Látni akarta ezt a szörnyű erőt közelebbről. Egyszerre csak megállt. A nádas véget ért, mintha elvágták volna. Talán ki is vágták a szállások céljára. Előtte a tiszta víz piroslott a tábori tüzek fényétől. Közvetetlenül a parton két nagy tűz lángolt. Az egyiknél lovas tatár állott, a másiknál pikás kozák. Egymást nézték, meg a vizet. Odébb több ilyen őrszem strázsált. A két lobogó láng mintha tüzes hidat vetett volna át a folyón s megvilágította a partok tövében sorakozó ladikokat is. — Lehetetlen! — mormogta Szkzsetuszki. És kétségbeesés fogta el. Nem mehetett sem előre, sem hátra. íme, huszonnégy óráig gázolta a sarat, a vizet, lapult a nád közt, lehelte a rothadt, bűzös levegőt, csak azért, hogy elérje ezeket a táborokat, amelyeken keresztül kellett jutnia s mikor végre itt van, látja, hogy minden hiába, lehetetlen átfurakodni. De visszatérni is lehetetlen volt. A lovag érezte, hogy előrevánszorogni tán még bír, ám hogy visszamenjen, arra már nem lesz ereje. Kétségbeesésében volt valamelyes hangtalan düh. Az első ---oldaltörés--- pillanatban ki akart szállni a partra, hogy megfojtsa az őrt s aztán a tömegnek rontson és meghaljon. A szél különös zizegéssel végignyargalt a nádon s elhozta a zbarazsi harangok szavát is. Szkzsetuszki buzgón imádkozni kezdett, a mellét verte s a fuldokló kétségbeesett hitével fohászkodott az Egek segedelméért. Ő imádkozott, a két tábor meg fenyegetően morajlott, mintegy felelet gyanánt az imádságra; a fekete és pirosló alakok imbolyogtak, akár pokolbeli sátánok; az istrázsák mozdulatlanul álltak; a folyóban folydo-gált a,vérszinű víz. — Éjtszakára bizonyára eloltják a tüzeket — mondta magában Szkzsetuszki és várt. Eltelt egy óra, el kettő. A zsibongás halkult s a tüzek valóban lassan-lassan elhamvadtak. Csak a két parti őrtűz lángolt mind jobban. Az őröket leváltották; nyilvánvaló volt, hogy egész éjtszaka strázsálják a partot, a folyót. Szkzsetuszki elgondolta, hogy nappal tán inkább sikerülne átsompolyogni, de tüstént elvetette ezt az eszmét. Nappal vizet merítettek, a lábas jószágot itatták, fürödtek; a folyó tele lehetett emberrel. Egyszerre csak tekintete a csónakokra tévedt. A két part mentén negyven-ötven sorakozott. A tatár oldalon egész a szittyóig értek. Szkzsetuszki nyakig belemerült a vízbe és lassan feléjük igyekezett, szemét le nem véve a tatár őrszemről. Félóra elteltével a legszélső mellé jutott. Terve igen egyszerű volt. A csónakok iveit farral bolt-hajtásszerűen emelkedtek ki a vízből, úgy hogy alattuk emberi fej könnyűszerrel átfurakodhatott. Ha a csónakok sorra egymás mellett álltak, a tatár őrszem nem vehetett észre semmit; veszedel- Tízzel-vassal II. 19 ---oldaltörés--- mesebb volt a kozák istrázsa, de talán nem veszi észre ez sem, hiszen a csónakok alatt homály uralkodott a szemközti parton lobogó láng ellenére is. Egyébiránt válogatni nem igen lehetett, ez volt az egyetlen út. Szkzsetuszki nem habozott tovább. Négykézláb mászott, vagyis inkább hasoncsuszott, mert a víz sekély volt. Annyira közel jutott a tatárhoz, hogy lova prüszkölését hallotta. Pillanatra megállt és fülelt. A csónakok, szerencsére, szorosan egymás mellett álltak. Szemét most a kozák őrszemre szegezte, akit egész tisztán látott. Ez azonban a tatár tábort nézte. A. lovag már vagy tizenöt csónak alatt kúszott el, amikor hirtelen lépteket és emberi szót hallott maga fölött a parton. A Krímben való jártában megtanult tatárul és tetőtől-talpig megborzongott, hallván a vezényszót: — Beszállni! Nyakig a vízben volt és mégis forróság öntötte el. Ha a tatárok abba a csónakba szállnak, amely alatt lapul, menthetetlenül elveszett; ha az előtte levők valamelyikébe szállnak, hasonlóképen vége van, mert üres, megvilágított hézag támad. Minden másodperc egy órának rémlett. Végre léptek koppantak a deszkákon s a tatárok a negyedik vagy ötödik csónakba szálltak mögötte. Aztán eltolták a parttól és eleveztek a tó irányában. Ámde mindez a kozák őrszem figyelmét a csónakokra terelte. Szkzsetuszki vagy félóra hosz-szat meg sem moccant. Csak akkor sompoly-gott tovább, amikor az őrséget leváltották. Ilymódon érte el az utolsó csónakot, amelyen túl ismét szittyó és nád következett. Ahogy ismét a nádast érezte maga körül, térdreborult és hálát adott Istennek. ---oldaltörés--- Most már kissé bátrabban nyomult előre, felhasználva minden fuvalatokozta zizegést, suso-gást Egyszer-másszor hátrapillantott. Az őrtüzek távolodtak, bágyadtak. A nád, a szittyó mind feketébb, mind sűrűbb lett, mert errefelé a part turjánosabb volt. Az istrázsák nem állhatták a közelben s a táborok zsibongása is egyre halkult A lovag fáradt tagjait valami emberfölötti erő acélozta meg. Be-besüppedt a sárba, de kilábolt; elmerült a vízbe, de kiúszott és fáradhatatlanul kapaszkodott, furakodott előre. Még nem mert kimenni a partra, de már szinte megmentettnek tudta magát Mily sokáig ment, gázolt így, maga sem tudta, de amikor ismét hátranézett, az őrtüzek már csak két fénylő pontnak látszottak a messzeségben. Néhány százlépésnyi út után eltűntek egészen. A hold lement, köröskörül mélységes csönd uralkodott. Egyszerre csak a nád susogásánál jóval erősebb, mélyebb susogás támadt. Szkzsetuszki csaknem elrikkantotta magát örömében: a folyó két oldalán erdő feketéllett A part felé kanyarodott és kibújt a nádasból. A fenyves közvetetlenül a szittyó és a nád mögött kezdődött. Orrát gyantaillat csapta meg. A mélyedésekben imitt-amott megcsillant a páfrány, mintha csak ezüstből való lett volna. A lovag ismét térdreborult, imádkozott és a földet csókolgatta. Meg volt mentve. XXVI. A toporovi udvarház társalgójába este három úr zárakozott be bizalmas beszélgetésre. Az asztalon néhány viaszgyertya égett, megvilágítva a 19* ---oldaltörés--- szétteregetett térképeket, odébb feketetollas kalap, messzelátó és gyöngyházzal kirakott markolatú kard feküdt, amelyre csipkés keszkenő és jávor-szarvasbőrkeztyű volt hanyagul odavetve. Az asztal mellett nagy karosszékben egy negyven körüli, kicsi, de erős testalkatú, feketeszémű, karakterisztikus arcvonású férfiú ült. Fekete bársonyzeke volt rajta, melynek csipkés gallérja alul aranylánc kandikált ki. Arca sárgás, kimerült volt, szomorúság ömlött el rajta; szemlátomást nem mindennapi gondok gyötörték. De mind ábrázatában, mind egész megjelenésében volt valami fejedelmi. E férfiú maga a király volt, az alig esztendeje uralkodó Váza János Kázmér. Kissé mögötte a félhomályban ült Radziejovszki Jeromos, a lomzsinyi sztaroszta, szemközt pedig az asztalra könyökölve s a térképet szemlélve Osz-szolinyszki György kancellár, a római birodalom hercege, Visnyoviecki Jeremiás hírneves ellenfele. Ott ültek busán, szomorkodva és nem tudták, mit kezdjenek szemben a.veszedemmel, mely a köztársaságot fenyegette. Összevissza huszonötezernyi had állott a táborban. Az inszurrekciót későn hirdették meg s a nemességnek csak kis része gyűlt össze eddig. Ki volt ennek az oka s nem volt-e a kancellár számos baklövéseinek egyike, titok maradt, a király és a kancellár titka. Elég az hozzá, hogy most mindaketten tehetetleneknek tudták magukat Chmielnyicki erőhatalmával szemben. És ami ennél is gonoszabb volt: nem volt megbízható hirük, nem tudták, a kán egész seregével csatlakozott-e Chmielnyickihez avagy csak Tuhaj bej pár ezer emberrel. Pedig ez oly fontos kérdés volt, mint maga az élet vagy a halál. Elvégre magával Chmielnyickivel a király próbálhatott ---oldaltörés--- volna szerencsét, noha ez a lázadó főkapitány tízszerakkora sereggel rendelkezett is, mint amekkora a királyi had volt. A kozákságra nézve nagyjelentőségű volt a király nevének varázsa, tán nagyobb, mint a nemesi inszurrekció fegyelmezetlen és kevésbbé harcedzett tömegei, ámde, ha a kán is ott volt, az egyesült kozák-tatár sereggel lehetetlenség volt mérkőzni. A legkülönfélébb hírek keringtek minderről, de bizonyosat senki sem tudott. Az óvatos Chmielnyicki összehúzta magát s nem bocsátott ki egyetlen kozák, egyetlen tatár portyázócsapatot sem, nehogy a király hírt kapjon. Lehet-e nagyobb fájdalom uralkodóra nézve, mint a tehetetlenség tudata? János Kázmér erőtlenül dűlt hátra székében s a szétteregetett térképekre mutatva mondta: — Ez mind hiábavaló! Híreket szerezzetek! — Én sem óhajtok egyebet—felelte Osszolinyszki. — A portyázók visszatértek? — Vissza, de nem hoztak semmit. — Egyetlen foglyot sem? — Csak környékbeli parasztokat, akik nem tudnak semmit. — Hát Pelka visszatért? Ó híres portyázó. — Felséges uram! — szólalt meg a király mögött ülő lomzsinyi sztaroszta. — Pelka nem tért vissza és nem is tér, mert elesett. Csönd. A király maga elé meredt s ujjaival az asztalon dobolt. •— Hát semmit sem tudtok tanácsolni ? — kérdezte kis idő múlva. — Várjunk! — felelte komolyan a kancellár. János Kázmér homloka összeráncolódott. — Várjunk? — kérdezte. — Azalatt pedig Visnyoviecki, meg a regimentáriusok elvéreznek! ---oldaltörés--- — Egy ideig még bírják — felelte hanyagul Radziejovszki. — Ha egyéb mondanivalód nincs, jobb, ha hallgatsz. — Volna, felséges uram. — Micsoda? — El kellene küldeni valakit Zbarazs alá, látszólag azért, hogy tárgyaljon Chmielnyickivel. A követ megtudja, ott van-e a kán. — Lehetetlen — felelte a király. — Most, hogy Chmielnyickit lázadónak nyilvánítottuk, hogy fejére díjat tűztünk ki, hogy megfosztottuk a főkapitányi méltóságtól, nem bocsátkozhatunk vele tárgyalásba. — Akkor a kánhoz kellene meneszteni valakit — vélte a sztaroszta. A király kérdő tekintettel a kancellárra nézett, aki szigorú nézésű kék szemét fölvetve, pillanatnyi gondolkozás után így szólt: — A tanács jó volna, csakhogy Chmielnyicki kétségtelenül ott fogná a követet János Kázmér legyintett a kezével. ?— Látom — mondotta lassan — hogy nem tudtok semmi módot, megmondom hát a magamét. Nos, riadót fuvatok és az egész haddal Zbarazsnak kerekedem. Legyen, ahogy Isten rendeli ! Ott majd megtudjuk, vele van-e a kán vagy nincsen. A kancellár jól ismerte a királyt, tudta, hogy ha egyszer valamit föltett magában, minden rábeszélés hiábavaló. Nem ellenkezett, sőt dicsérte az eszmét, csupán azt ajánlotta, ne egyszeriben kerekedjenek föl, hanem holnap vagy holnapután. — Nem bánom, csináljatok, amit akartok, csak holnapig kapjak hírt. ---oldaltörés--- Ismét csönd következett. A hold bekandikált az ablakon, de a szoba elsötétült, mert a gyertyákat nem koppantották le és pislogni kezdtek. — Hány óra? — kérdezte a király. — Közel járunk az éjfélhez — felelte Radzie-jovszki. — Ez éjtszaka nem alszom, körülnézek a táborban és ti velem jöttök. Ubald és Arcisevszki hol van? — A táborban — felelte a sztaroszta. — Megyek és intézkedem, hogy a lovakat felnyergeljék. És az ajtó felé indult. Ekkor a pitvarban mozgolódás támadt, szóbeszéd, léptek hallatszottak, majd kinyílt az ajtó és Tizenhausz jelent meg, a király szolgálattevő kamarása. — Felséges uram! — jelentette. — Egy vitéz érkezett Zbarazsról. A király talpon termett, a kancellár szintén felállt s mindaketten egyszerre kiáltották: — Lehetetlen! — Itt van a pitvarban. — Hadd jöjjön be! — parancsolta a király, összeütve a tenyerét. — Hadd jöjjön! Tizenhausz eltűnt az ajtóban s pillanat múlva egy magas termetű, ismeretlen férfiú jelent meg a küszöbön. — Csak közelebb, közelebb! — bíztatta a király. — Szívesen látunk! A vitéz egészen az asztalig jött s láttára a király, a kancellár és a lomzsinyi sztaroszta megdöbbenve hőkölt vissza. Valami rémes alak állott előttük, inkább kisértet, mint ember; gúnyája rongyokban lógott le s alighogy lesoványodott testét elfödte; arca fakó volt és szennyes vértől, sártól; szeme lázasan tüzelt, kuszáit fekete szakálla a mellére csüngött alá; hullaszag áradt tőle s ---oldaltörés--- lába úgy reszketett, hogy az asztalba kellett fogódzkodnia. A király és a két főúr tágranyilt szemmel meredt rá. E pillanatban kitárult az ajtó és a katonai és polgári dignitáriusok csoportja jelent meg: Ubald és Arcisevszki generálisok, Szapieha, a litván másodkáncellár, a rzsecsici sztaroszta, a szandomierzsi földesúr és mások. A király mögött megállva, a jövevényt nézték, a király pedig így szólt: — Ki vagy? Az a nyomorult alak kinyitotta száját, szólni akart, de a görcs összehúzta állát, szakálla reszketett s mindössze ennyit bírt kinyögni: — Zbarazsról... jöttem! — Itassátok meg borral! — mondta valaki. Tüstént egy kupa bort nyújtottak neki s ő erőlködve megitta. Ezalatt a kancellár levetette palástját és ráborította a vitézre. — Bírsz most beszélni? — kérdezte a király kis idő múlva. — Birok — felelte biztosabb hangon a lovag. — Ki vagy? — Szkzsetuszki János... huszárhadnagy. — Kinek a zászlajában? — A rusznyák vajdáéban. A teremben mozgolódás támadt. — Mi újság nálatok? Mi újság? — kérdezte a király lázasan. — Nyomorúság... éhínség... egy sír az egész... A király elfödte szemét. — Názáreti Jézus! Názáreti Jézus! — mondta alig hallhatóan. Majd pillanat múlva kérdezte: —• Soká bírjátok még? ---oldaltörés--- — A puskapor fogytán... Az ellenség a sáncokban... — Mekkora az ellenség? — Chmielnyicki... A kán minden seregeivel. — A kán? — Ö. Néma csönd. A dignitáriusok egymásra néztek. Az arcokon bizonytalanság tükröződött. — Hogyan bírtátok ezt ? — kérdezte kétkedőén a kancellár. E szavakra Szkzsetuszki, mintha csak új erőre kapott volna, hátraszegte fejét, arcán büszkeség villant keresztül és váratlanul erős hangon felelte: — Húsz rohamot visszavertünk, tizenhat csatát nyertük a nyilt mezőn, hetvenötször kitörtünk... Mélységes csönd. A király kiegyenesedett, megrázta parókáját, akár oroszlán a sörényét, fakó arca kipirult, szeme lángolt. — Az Istenért! — kiáltotta. — Elég volt ebből a tanakodásból, ebből a huzavonából! Akár ott a kán, akár nincs, akár összegyűlt a nemesi inszurrekció, akár nem, elég volt ebből, Istenemre, elég volt! Még ma fölkerekedünk Zbarazsra! — Zbarazsra! Zbarazsra! — kiáltották a dignitáriusok. A lovag arca felragyogott. — Felséges uram! — mondta. — Egy életem, egy halálom!... E szavakra a király nemes szive ellágyult s nem törődve a vitéz undorító külsejével, magához szorította fejét és így szólt: — Kedvesebb vagy nekem így, mint más selyemben, bársonyban. A legszentebb Szűzre, kisebb érdemet sztarosztasággal jutalmaznak, de amit vég ---oldaltörés--- hezvittél, nem marad jutalmazatlanul. Ne ellenkezz, adósod vagyok! S a többiek fel-felkiáltottak: — Nálánál nagyobb lovag még nem volt! — O még a zbarazsiak közt is a legkülönb! — Halhatatlan dicsőségre tettél szert! — Hogyan bírtál átfurakodni a kozákokon és tatárokon ? — A mocsárban lapultam, a nádason, erdőn jöttem... tévelyegtem... nem ettem... — Enni adjatok neki! — parancsolta a király. — Enni! — kiáltották a dignitáriusok. — És gúnyát is! — Holnap adjanak neked lovat és gúnyát — mondta ismét a király. — Ne szenvedj hiányt semmiben sem. A király példája után mindnyájan versenyeztek a lovag magasztalásában. És ismét kérdésekkel árasztották el, amelyekre csak nagy üggyel-bajjal bírt felelni, mert a kimerülés mindinkább erőt vett rajta. Behozták az ennivalót s ugyanakkor benyitott Ciecisovszki, a király udvari papja is. A dignitáriusok utat nyitottak neki, mert igen tiszteletreméltó egyházi férfiú volt, akinek szava a király előtt szinte többet nyomott a latban, mint akár a kancelláré. Megesett, hogy a szószékről olyan dolgokat hangoztatott, amiket még az országgyűlésen se igen mertek feszegetni. Körülállták és elmondták, hogy egy vitéz érkezett Zba-razsról, hogy ott a herceg nyomorúsággal, éhínséggel küzdve ugyan, de veri a kánt és Chmiel-nyickit, aki az egész elmúlt esztendőben nem vesztett annyi embert, mint Zbarazs ostrománál, végül, hogy a király tüstént a vár felmentésére akar indulni. ---oldaltörés--- A pap szó nélkül hallgatta mindezt, csak ajka mozgott és minduntalan a lenyomorodott vitézre pillantott. — Hogy hívják azt a lovagot? — kérdezte végre. — Szkzsetuszkinak. — Jánosnak? — Igen. — A rusznyák vajda hadnagya? — Az, az. A pap ráncos képét égnek emelte, imát rebe-gett, majd így szólt: — Dicsőség az Úr nevének, mert kifürkészhe-tetlenek az utak, amelyeken a,boldogsághoz és békességhez vezérli az embert. Én ismerem ezt a vitézt. Szkzsetuszki meghallotta e szavakat és önkéntelenül a pap arcára pillantott. De az arc is, a hang is merőben ismeretlen volt előtte. — Az egész hadból egyedül te vállalkoztál, hogy átmégy az ellenség táborain? — kérdezte a pap. — Egy derék lovag megelőzött, de ott veszett — felelte Szkzsetuszki. — Annál nagyobb az érdemed, hogy mégis vállalkoztál. Látom külsődről, hogy rettentő út lehetett. Isten látta a te önfeláldozásodat, erényedet, fiatalságodat és átvezérelt. Majd hirtelen János Kázmérhoz fordulva, kérdezte : — Felséges uram, tehát megmásíthatatlan elhatározása a rusznyák vajda haladéktalan fölmentése ? — A kegyelmed imádságába ajánlom a hazát, a hadat és magamat, tisztelendő atyám, mert tudom, hogy nagy fába vágom a fejszém, de nem ---oldaltörés--- engedhetem meg, hogy a rusznyák vajda elvérezzen abban a szerencsétlen sáncban. — Isten diadalhoz segít! — kiáltották a dignitáriusok. A pap égnek emelte a kezét, mire csönd lett a teremben. — Benedico vas, in nomine Patris, et Filii, el Spiritus sanctiA* — Ámen! — mondta a király. — Ámen! — tették hozzá mindannyian. János Kázmér gondgyötörte arcán nyugalom ömlött el, csak szeme égett szokatlan fényben. A dignitáriusok közt sugdolódzás támadt, egyikmásik nem hitte, hogy a király tüstént indulhasson ; ő azonban fogta kardját és intett Tizenhausz-nak, hogy csatolja föl neki. — Mikor parancsol indulni, felséged? — kérdezte a kancellár. — Az éjtszaka derült — felelte a király — tüstént indulunk. Főstrázsamester — mondta a dignitáriusok csoportja felé fordulva — fuvass riadót! A főstrázsamester azonnal távozott, Osszoliny-szki pedig halk hangon megjegyezte, hogy valamennyien nem állnak útra készen, hogy a szekerek nem indulhatnak virradat előtt. — Akinek szekere kedvesebb a hazánál, az maradjon! — felelte a király. A terem kiürült. Mindenki zászlajához sietett. Csak a király, a kancellár, a pap, Szkzsetuszki és Tizenhausz maradt vissza. — Felséges uram! — szólalt meg a pap. — Ez a lovag megjelentett mindent, amit megjelenthetett, most aztán hadd pihenjen, mert alig áll a lábán. Engedje meg, felséged, hogy szállásomra vigyem. ---oldaltörés--- — Jól van, tisztelendő atyám! — felelte a király. — Kisérje el Tizenhausz meg még valaki. Menj, menj, édes vitézem, pihenj, senki sem szolgált rá annyira a pihenésre, mint te. És ne feledd, hogy adósod vagyok. Tizenhausz karonfogta Szkzsetuszkit és mentek. A pitvarban a rzsecsici sztarosztával találkoztak, aki hozzájuk csatlakozott s most aztán ketten támogatták az ingadozó, támolygó lovagot; a pap elül ment, előtte pedig a legény a mécsessel. Világításra ugyan nem volt szükség, mert hiszen az éjtszaka derült, csöndes, enyhe volt. A hold ezüstös bárkaként lebegett az égen Toporov fölött. A tábor felől zsibongás, szekérnyikorgás, trombitaszó hallatszott. A holdmegvilágította templom előtti téren lovas és talpaskatonák csoportosultak. Odébb, a faluban lovak nyerítettek. A szekérnyikorgással összeelegyedett a láncok csörömpölése, az ágyúk tompa dübörgése. A zsibongás percről-percre fokozódott. — Már indulnak! — mondta a pap. — Zbarazsra... segítségül —- suttogta Szkzsetuszki. És talán az örömtől, talán a fáradalmaktól vagy talán mindakettőtől úgy elerőtlenedett, hogy Tizenhausz és a sztaroszta a szó szoros értelmében vitték. A plébánia felé tartva, a templom előtt csoportosuló katonák közé jutottak. Ossze-vissza-álltak, mert még nem sorakoztatták őket az induláshoz. — Félre az útból! Félre az útból! — kiáltotta a tisztelendő. — Ki az? — Egy zbarazsi vitéz! — Isten éltesse! És tüstént utat nyitottak, sokan azonban még ---oldaltörés--- inkább odatolongtak, hogy lássák a hőst. És ámulva nézték ezt a rémesen lenyomorodott arcot. Csak nagy üggyel-bajjal jutottak el a plébániára, ahol aztán Szkzsetuszkit megmosták, meg-fürösztötték és ágyba fektették. A pap tüstént visszasietett az induló hadhoz. Szkzsetuszki eszméleten volt ugyan, de lázas és nem aludt el mindjárt. Már nem tudta, hol van, mi történik vele. Csak a zsibongást, a lódobogást, a szekérzörgést, a trombitaharsogást hallotta s mindez egyetlen hatalmas zúgássá zavarodott össze fülében... — Vonul a had — dünnyögte magában. A zúgás lassan-lassan távolodott,gyöngült, halkult s végtére csönd borult Toporovra. És ekkor Szkzsetuszkinak úgy rémlett, valami feneketlen mélységbe zuhan ágyastul... XXVII. Szkzsetuszki néhány napig aludt és mikor végre fölébredt, a láz még mindig nem múlott el, még soká félrebeszélt, még soká voltak látomásai. Járt Zbarazson, beszélt a hercegről, a krasznosztavi sztarosztáról, diskurált Mihály úrral és Zaglobá-val, rákiáltott Podbipienta Longinuszra: «ne arra!» Egyedül a hercegnőről nem tett említést egyetlenegyszer sem. Látnivaló volt, hogy az a mérhetetlen erő, amellyel emlékét egyszersmindenkorra magába zárta, nem hagyja el még az elgyöngülés, a lázas állapotában sem. Ellenben úgy rémlett, maga fölött látja Rzsendzian pufók arcát, szakasz-tottan úgy, mint esztendeje a konstantinovi csata után, amikor a herceg Zaszlavra küldte, hogy szedje ráncba a lázadozó parasztokat és Rzsendzian ---oldaltörés--- váratlanul megjelent szállásán. És ez az arc ösz-szegabalyította gondolatait, érzékeit, mert olyasféle rémlett neki, mintha az idő megállt volna, mintha azóta misem történt volna. A Chomora mellett van ismét, parasztházban alszik s mihelyest fölébred, Tarnopolra indul csapatjával... A megvert Kzsivonosz Chmielnyickihez menekül... Rzsendzian Huscsról jött és itt ül mellette... Szkzsetuszki szeretne szólni hozzá, szeretné megmondani neki, nyergeltesse fel a lovakat, de hasztalan erőlködik... És ismét eszébe ötlik, hogy nem a Chomora mentén jár, hiszen azóta Bar is elesett — és itt egyszerre fájdalom markol szivébe — és szegény, boldogtalan fejét ismét sötétség veszi körül. Nem tud semmit, nem lát semmit. De csakhamar Zbarazs bontakozik ki az éjjeli homályból, Zbarazs... az ostrom... Tehát mégsem a Chomora mentén volna ? De hiszen Rzsendzian itt ül és fölébe hajlik. Az ablaktáblák szívalakú nyílásain beszűrődő napvilág ép a legény aggodalmas, részvéttel teljes ábrázatára esik... — Rzsendzian! — kiált fel hirtelenül. — O, tekintetes uram! Csakhogy végre megismert! — kiáltja a legény és gazdája lábára borul. — Már azt hittem, sosem ébred fel a tekintetes úr... Csönd. Csak a legény zokogása hallik. — Hol vagyok? — kérdi Szkzsetuszki. — Toporovban. A tekintetes úr Zbarazsról jött a király ő felségéhez... Hála Istennek! Hála Istennezk! — És a király hol van? — Fölkerekedett a herceg-vajda fölmenetésére. Ismét hallgattak mindaketten. Rzsendzian arcán folyvást az örömkönnyek peregtek alá s csakhamar megindultan mondta: ---oldaltörés--- — Csakhogy még látom a tekintetes urat! Aztán fölállt és kinyitotta az ablaktáblákat, majd ablakokat is. A friss reggeli levegő betódult a szobába s vele a ragyogó napvilág. E világossággal visszatért Szkzsetuszki teljes öntudata... Rzsendzian leült az ágy végére. — Tehát én Zbarazsról jöttem? — kérdezte a lovag. — Úgy van, tekintetes uram... Senki sem bírta megcselekedni, amit a tekintetes úr megcselekedett s a tekintetes úrnak köszönhetik, hogy a király a megmentésükre sietett. — Podbipienta megpróbálta előttem, de belepusztult... — Szent Isten ! Podbipienta úr meghalt ? Olyan bőkezű, olyan derék úr!... Szinte eláll a lélegzetem... És lebírták?... — Lenyilazták... — És Volodijovszki úr és Zagloba úr ? — Megvoltak, amikor elmentem. — Hála Istennek! Igen-igen jóbarátai ők a tekintetes úrnak... Csakhogy a tisztelendő megtiltotta, hogy szóljak... Rzsendzian elhallgatott és pufók ábrázatán meglátszott, hogy ugyancsak töri az eszét. Végre megszólalt: — Tekintetes uram! — No, mi kell? — És mi lesz Podbipienta úr jószágával?... Hagyott valamit barátaira, mert ahogy hallottam, nem volt rokonsága ?... Szkzsetuszki nem felelt és Rzsendzian látta, hogy a kérdés nem volt ínyére gazdájának. — Hála Istennek — kezdte újra — hogy Zagloba úr és Volodijovszki úr megvannak; azt hittem, a tatárok elfogták őket... Hej, be sok min- ---oldaltörés--- (lenen estünk át!... Csakhogy a tisztelendő megtiltotta, hogy szóljak... Hej, tekintetes uram, azt hittem, hírüket se hallom többé, mert a tatárok csúnyául megkörnyékeztek... — Te Volodijovszkival és Zaglobával voltál? Nem említették egy szóval sem. — Mert ők se tudták, megmenekültem-e... — Aztán hol környékezett meg benneteket úgy a tatárhorda? —- Ploszkirovról Zbarazsra menet. Mert mi, tekintetes uram, messze jártunk, túl Jampolon... Csakhogy Ciecisovszki tisztelendő megtiltotta, hogy szóljak... Egydarabig mindaketten hallgattak. — Áldjon meg az Isten benneteket jóságtokért és fáradozástokért — felelte Szkzsetuszki. — Tudom már, miért jártatok ottan. Én is jártam arra még előttetek... de hiába... — Hej, tekintetes uram, csak a tisztelendő ne... De azt mondta: «nekem a király ő felségével Zbarazsra kell mennem, te meg vigyázz a gazdádra és ne szólj egy árva szót sem, mert elszáll a lelke». Szkzsetuszki annyira lemondott volt minden reményről, hogy még ezek a szavak sem ébresztették fel benne a legkisebb gyanút sem. Egy-ideig mozdulatlanul feküdt, majd kérdezte: — Hát te honnan vetődtél ide? Hogy kerültél Ciecisovszki tisztelendőhöz meg a hadhoz? — A szandomierzsi várkapitányné, Vitovszkiné nagyasszony Zamoscról a várkapitány úrhoz szalasztott az üzenettel, hogy Toporovban hozzácsatlakozik... Hőslelkű nő a nagyasszony, tekintetes uram, mindenképen a haddal akar tartani, csakhogy ne kelljen megválnia a várkapitány úrtól... így jöttem én Toporovra egy nappal a Tűzzel-vassal II. 20 ---oldaltörés--- tekintetes úr érkezte előtt. A nagyasszony minden pillanatban itt lesz, persze hiába, a várkapitány úr már elvonult a királlyal... — Nem értem, hogyan kerültél Zamoscra, amikor Volodijovszkival és Zaglobával Jampol felől jöttél. Miért nem mentél velük Zbarazsra? — Mert lássa, tekintetes uram, mikor a horda megkörnyékezett, nem tudtuk, mit kezdjünk; ők ketten szembeszálltak az egész csapattal, én pedig megléptem és Zamoscig meg se álltam. — Szerencse, hogy ott nem vesztek — felelte Szkzsetuszki. — Hanem téged különb legénynek véltelek. Vájjon helyénvaló volt-e meglépni ilyen körülmények közt? — Hej, tekintetes uram, hiszen, ha csak mi hárman lettünk volna... De négyen voltunk ám!... Ők ketten nekimentek a hordának, nekem meg azt parancsolták, hogy fussunk... Ha tudnám, hogy az öröm nem árt meg a tekintetes úrnak... mert mi ott Jampolon túl... megtaláltuk... hanem a tisztelendő... Szkzsetuszki úgy nézett a legényre, mint aki álmából ébred. Egyszerre csak szörnyen elsápadt, felült az ágyban és mennydörgő hangon rákiáltott a legényre: — Ki volt veled? — Tekintetes uram, jaj, tekintetes uram!, — rémüldözött a legény a lovag eltorzult arcának láttára. — Ki volt veled ? Beszélj! — kiáltotta Szkzsetuszki, vállon ragadta Rzsendziant és rázta s maga is reszketett, mint akit a hideg lel. — Megmondom — felelte Rzsendzian — nem bánom, csináljon a tisztelendő, amit akar... A kisasszony volt velünk és most Vitovszkiné nagyasszonynál van. ---oldaltörés--- Szkzsetuszki megmerevült, szemét lehunyta s feje erőtlenül hanyatlott a párnára. — Segítség! — kiáltotta Rzsendzian. — A tekintetes úrnak alighanem elszállt a lelke. Segítség! Istenem, mit csináltam! Jobb lett volna, ha hallgatok. Tekintetes uram, édes tekintetes uram, szóljon hát!... Istenem, Istenem!... Nem hiába tiltotta meg a tisztelendő... Tekintetes uram! Jaj, tekintetes uram!... — Ne jajgass, nincs semmi bajom! — szólalt meg végre Szkzsetuszki. — Hol van a kisasz-szony ? — Hála Istennek! Csakhogy föleszmélt a tekintetes úr!... Legjobb lesz, ha már nem szólok semmit... A szandomierzsi várkapitányné nagyasszonynál van... Minden pillanatban itt lesznek... Hála Istennek!... Meg ne haljon a tekintetes úr... Itt lesznek minden pillanatban... Mi ketten Zamoscra menekültünk... A tisztelendő Vitovszkiné nagyasszony gondjára bízta... Szkzsetuszki ismét mozdulatlanul feküdt, de szeme nyitva volt s a mennyezetre irányult, arca roppant elkomolyodott; szemlátomást imádkozott magában. Amint az imádságot elvégezte, felszökött és így szólt: — Add a gúnyám és nyergeltesd meg a lovat. — Hová akar menni a tekintetes úr? — Add a gúnyám! — Ha tudná, tekintetes uram, mennyi mindenféle holmi van itt, mert a király is, az urak is annyi mindent küldtek. Három pompás csikó is van az istállóban... Ha nekem legalább egy olyan volna... De jobb lenne, ha a tekintetes úr fekve maradna és pihenne... — Semmi bajom sincs! Csak siess, siess! — Legyen hát, nem bánom... Tudom, hogy ---oldaltörés--- a tekintetes úr olyan, mintha vasból való volna... Tessék, itt a gúnya. Különb még az örmény kalmároknál sem akad. Öltözzék fel, tekintetes uram én pedig kiszólok, hozzák be a borlevest, mert ép főzettem magamnak... Csak aztán, tekintetes uram, vegyen ám védelmébe Ciecisovszki tisztelendő vei szemben... Rzsendzian tett-vett a reggeli körül, Szkzsetuszki pedig sietve felöltötte a királyajándékozta gúnyát. Közben-közben karja közé fogta a legényt és keblére vonta, ez meg ab ovo elmondott mindent : hogyan bukkant Bohunra Vlodaván, hogyan tudta meg a hercegnő rejtekhelyét, hogyan kapta meg a piernacsot, aztán, hogyan mentek Mihály úrral és Zaglobával a valadinka-menti szakadékba, hogyan tették el láb alól a boszorkányt meg Cseremiszt, végül, mekkora veszedelemben forogtak, amikor Burlaj hada elől menekültek. — Burlajt Zagloba levágta — szólt közbe Szkzsetuszki. — Vitéz férfiú Zagloba úr — felelte Rzsendzian — hozzá foghatót még nem láttam, mióta élek. Mert van, aki bátor, van, aki beszédes, van, aki csalafinta, de benne mindez együttvéve van meg. Hanem a leggonoszabb volt, tekintetes uram, amikor az erdőben már Ploszkirovon innen a tatárok megkörnyékeztek. Mihály úr Zagloba úrral visszamaradt, hogy magukra vonják a hordát és feltartóztassák, én meg oldalt kanyarodtam Konstantinov irányába, mert azt hittem, hogy a tatárok megölvén a kicsi urat és Zaglo-bát, Zbarazs felé fognak üldözni bennünket. Igazán még csak álmodni sem mertem volna, hogy az irgalmas Isten megmenti őket, azt hittem ott vesznek menthetetlenül... Én hát a kisasszonnyal a Konstantinov felől jövő Chmielnyicki meg ---oldaltörés--- a Zbarazsnak tartó horda között igyekeztem el-siklani. — A horda nem tartott egyenesen Zbarazsnak, mert Kusel visszanyomta. Hanem folytasd. — Hiszen, tekintetes uram, ha tudtam volna! Csakhogy sejtelmem sem volt róla s ezért úgy furakodtunk át a tatárok és kozákok között, akár valami szűk szakadékon. Szerencsére a környék elhagyatott volt, egy árva lélekkel sem találkoztunk, mert a tatárok elől mindenki elfutott. Hanem ugyancsak reszkettem, hogy körül találnak fogni, amit végezetül nem is kerültem el... Szkzsetuszki félbenhagyta az öltözködést. — Hogy-hogy? — kérdezte. — Hát úgy, tekintetes uram, hogy összeakad-tem Donyec portyázó csapatával. Szerencsére jól ismert, mert látott annak idején Bohúnnál. Azt mondtam, húga üdvözletét küldi — mert Horpia, akinél a kisasszonyt rejtegették, húga volt — megmutattam Bohun piernacsát és elmondtam, hogy Bohun a kisasszonyért küldött és Vlodaván vár rám. El is hitte, mert barátja volt Bohunnak és tudta, hogy húga őrzi a kisasszonyt. Az hittem, továbbereszt és még el is lát az útra, de egyszerre csak azzal áll elő, hogy: «amott a nemesi fölkelés gyülekezik, még a polyákok kezébe találsz jutni, maradj velem, együtt megyünk Chmielnyickihez, a táborban mégis a legbátorságosabb lesz a leánynak». Szinte odalettem, ahogy ezt meghallottam. Mit feleljek? Azt mondom, Bohun vár és a fejemmel játszom, ha nem viszem oda egyszeriben a kisasszonyt. Erre ő azt felelte: «Te csak maradj itt, mert arra a polyákok vannak, Bohunt meg majd tudósítjuk#. Én akadékoskodtam, ellenkeztem, ő szintén és egyszerre csak ezt mondja: «Ejnye, de furcsa. ---oldaltörés--- hogy" sehogy sem akarsz velem tartani, tán bizony rosszban töröd a fejed ?» Láttam, nem marad más hátra, mint maradni és éjtszaka meglépni. Bizony, tekintetes uram, még a hideg verejték is kivert. Már megtettem minden előkészületet, amikor egyszerre csak ott termett Pelka uram. — Pelka? — kérdezte Szkzsetuszki lélegzetét visszafojtva. — Ó, tekintetes uram. Híres portyázó volt, Isten nyugosztalja, mert nemrég elesett; nem tudom, értett-e valaki nálánál jobban a portyázáshoz, legföljebb tán Volodijovszki úr. Nos, Pelka uram ott termett, levágta Donyec kozákjait mind egy szálig, magát Donyecet pedig elfogta és pár hete, hogy karóba húzták. Pelka uram aztán Zamoscra kisért minket a király ő felségéhez és ott Ciecisovszki tisztelendő (igazán szentéletű férfiú ez, tekintetes uram!) pártfogásába vett bennünket és a kisasszonyt Vitovszkiné nagyasszony gondjára bízta. Szkzsetuszki nagyot lélegzett, majd Rzsendzian nyakába borult. — Barátom vagy, testvérem, nem legényem — mondta. — Hanem most aztán menjünk. Mikor kellett volna megérkezni a várkapitánynénak ? — Egy hétre rá, hogy én ide értem, de most már tíz napja annak... A tekintetes úr kerek egy hétig feküdt eszméletlenül. — Menjünk, menjünk! — ismételte Szkzsetuszki. — Különben keblemet szétveti a nagy öröm. «m alighogy ezt kimondta, lódobogás hallatszott az udvar felől s az ablakokat lovak és emberek árnyéka homályosította el. Szkzsetuszki először az öreg Ciecisovszki tisztelendő! pillan- ---oldaltörés--- tóttá meg, majd Zaglobát, Volodijovszkit, Kuselt s még néhány régi ismerősét, végül a vörös formaruhás hercegi dragonyosokat A vitézek csakhamar vidám kiáltozás közben rontottak a szobába. — A béke meg van kötve! Vége az ostromnak! — kiáltotta a tisztelendő. Szkzsetuszki ezt egyszeriben megsejtette, amint társait meglátta és most már Zagloba, majd Volodijovszki karjaiban volt. — Megmondták nekünk, hogy élsz — kiáltotta Zagloba — de annál nagyobb az örömünk, hogy ép egészségben látunk viszont! Egyenesen érted jöttünk... Édes Jánosom, nem is sejted, micsoda hírneves emberré lettél, micsoda jutalom vár! — A király megjutalmazta — mondta a tisztelendő — de a királyok királya még nagyobb jutalmat tartogat számára. — Tudom — felelte Szkzsetuszki. — Rzsendzian elmondott mindent. Áldjon meg az Isten benneteket! — És az öröm nem ölt meg? Hála Istennek! Vivat Szkzsetuszki! Vivat a hercegnő! — kiáltotta Zagloba. — Ugy-e, János, egy kuk nem sok, de ennyit sem kukuttyantottuk ki, mert nem tudtuk, él-e a szegényke. Ámde a legény pompásan eliramodott vele. Ó, vulpes astuta Z?? A herceg vár benneteket... Úgy ám, egész Jahorlikig voltunk érte. A másvilágra menesztettem azt a pokolbeli monstrumot, aki őrizte! Az a bizonyos tizenkét legényke ugyancsak szaladt előttetek, de most aztán utoléritek!... Tisztelt uraim, unokáim lesznek ! Rzsendzian, beszélj, sok akadállyal kellett megküzdened ? Képzeld, mi ketten, én és, Mihály úr, feltartóztattuk az egész tatár hordát! Én nekirontottam az egész csapatnak. Gödrökbe bújtak ---oldaltörés--- előlünk, de hiába! És Mihály úr is kitett magáért!... Hol van az én édesleánykám? Ide vele, hadd öleljem a szivemre! — Adjon meg az Isten, János — mondta a kicsi lovag, átnyalábolva Szkzsetuszkit — áldjon meg boldogsággal, egészséggel! — Isten fizesse meg, amit értem tettetek! — felelte Szkzsetuszki. — Nem találok szót hálám kimondására. Életemmel, véremmel meghálálom nektek! — Ez mind mellékes — kiáltotta Zagloba — a fő az, hogy megvan a béke! Silány béke, tisztelt uraim, az igaz, de mégis csak béke! Csak hogy egyszer már otthagyhattuk azt a pestises Zbarazst! Most aztán békességben élhetünk, tisztelt uraim! A mi érdemünk ez, az enyém, mert ha Burlaj él, az egész alkudozásnak befellegzett volna. És lakzira megyünk! Csak rajta, Jánosom, tartsd magadat keményen! Nem is sejted, micsoda ajándékkal lep meg a herceg! Majd máskor megmondom, most azonban hol van az én leánykám? Mi lesz hát, ide vele! Most már Bohun nem ragadja el, mert előbb az istrángot kellene, hogy elszakítsa! Hol van az én édes, drága jószágom ? — Ép nyeregbe szállni készültem, hogy elébe menjek a szandomierzsi nagyasszonynak — felelte Szkzsetuszki. — Menjünk, menjünk, mert az eszemet vesztem! — Rajta, tisztelt uraim, menjünk együtt! Ne vesztegessük az időt! Rajta! — A nagyasszony már nem lehet messze — felelte a tisztelendő. — Menjünk! — tette hozzá Volodijovszki. Szkzsetuszki már künn is volt és oly könnyedén szökött a nyeregbe, hogy senki se mondta ---oldaltörés--- volna, egyenesen a betegágyból jön. Rzsendzian nem tágított mellőle, már csak azért sem, nehogy a tisztelendő számom kérhesse a tilalom megszegését. Hozzájuk szegődött Zagloba és Volodijovszki is és vágtatva megindultak a toporovi országúton. A többiek a dragonyosokkal együtt követték őket. — Rajta! Rajta! — kiáltotta Zagloba. És ekként vágtattak vagy negyedóra hosszat, amikor az út kanyarulatánál egyszerre csak szekereket és hintókat pillantottak meg s körülöttük fegyveres kíséretet. A szemközt jövő had láttára néhány legény előrerugtatott és kérdezte, ki-csodák-micsodák ? — A király katonái! — kiáltotta Zagloba. — Hát ti? — A szandomierzsi várkapitányné nagyasszony és kisérete! — hangzott a felelet. Szkzsetuszkin olyan megindultság vett erőt, hogy maga sem tudta, mit művel, csak leszállt a lóról és roggyanó térddel megállt az út szélén. Levette süvegét s halántékáról csak úgy csurgóit a verejték. Volodijovszki szintén leszállt a lóról és belekarolt barátjába. A többiek is megálltak az országút két oldalán s levették süvegüket, közben pedig a szekerek és hintók hozzájuk értek. Vitovszkinéval több hölgy jött s ezek sehogy sem értették, mit jelentsen ez a vitézi sorfal ? Végre díszesebb hintó tűnt fel s ablakán át a lovagok az ősz nagyasszony tekintélyes arcát és mellette a Kurcevics-leány bájos arcocskáját pillantották meg. — Édesleánykám! — kiáltotta Zagloba és vaktában a hintó felé rohant. — Édesleánykám! Velünk van Szkzsetuszki! — Állj! Állj! — hangzott fel a menetben s ---oldaltörés--- kavarodás, zavar támadt. Kusel és Volodijovszki karonfogva kisérte, vagyis inkább vitte Szkzsetusz-kit a hintóhoz, mert ereje teljességgel elhagyta; feje mellére konyult, már lépni sem bírt s a hintó hágcsójánál térdrerogyott. De csakhamar a Kurcevics-leány formás karja támogatta a lovag lenyomorodott, bágyadt fejét. A nagyasszony roppant elámult, mireZaglobaígy szólt: — Ez Szkzsetuszki, a zbarazsi hős! Ó furako-dott át az ellenség gyűrűjén, ő mentette meg a hercegi hadat, az egész köztársaságot! Áldja meg őket az Úristen! Éljen! — Éljen! Vivant! Vivant!^ —hangzott mennydörgésszerűén mindenfelől. — Rajta, induljunk! — kiáltotta ? Zagloba. — Tarnopolra, a herceghez, a lakzira! Én édesleánykám, immár vége szakadt balsorsodnak!... És Bohunra hóhér és pallos vár! Ciecisovszki tisztelendő égnek emelte szemét. — A könnyek közt elvetett magból öröm fakadt — rebegte. Szkzsetuszkit a hintóba ültették, a hercegnő mellé és a menet folytatta útját. Az idő gyönyörű volt, a tölgyesek, a mezők fényárban úsztak. Az ugarföldeken és följebb, a kékes levegőben már megcsillantak a pókhálók ezüstös szálai, amelyek később, ősszel úgy lepik be a mezőket arrafelé, akár a hó. Köröskörül mélységes csönd honolt, csak a lovak prüszköltek vidáman. — Mihály úr! — szólalt meg Zagloba, megbökve lábával Volodijovszki kengyelét. — Megint úgy belém markolt valami, mint akkor, amikor szegény Podbipienta — Isten nyugosztalja! — Zbarazsról elindult. Hanem, ha elgondolom, hogy ez a kettő végre megtalálta egymást, olyan köny-nyű a szivem, mintha egy messzely fodormentát ---oldaltörés--- hajtottam volna fel egy szuszra. Ha kegyelmed nem keveredik valami házasodási kalandba, akkor vénségünkre mi ketten dajkáljuk, ápoljuk majd gyerekeiket. Mindenkit másra-másra teremt az Úristen és kettőnket bizony harcra teremtett, nem házasságra. A kicsi lovag nem felelt, csak bajuszkáját mozgatta a szokottnál élénkebben. Toporovról Tarnopol felé vették útjukat, ahol Jeremiás herceg várta őket hadával, hogy aztán együtt Ilyovóra menjenek a lakzira. Útközben Zagloba elbeszélte a szandomierzsi nagyasszonynak az utolsó napok eseményeit. A véres, de eldöntetlenül maradt zborovi csata után a király traktátusba bocsátkozott a kánnal s meg is kötötték a békét, mely ugyan nem volt kedvező, de legalább egy időre nyugodalmat biztosított a köztársaságnak. Chmielnyicki negyvenezernyi kozák élén továbbra is megmaradt főkapitánynak és hívséget és engedelmességet esküdött a királynak és a rendeknek. — Kétségtelen — vélte Zagloba — hogy Chmielnyickivel újra mérkőzésre kerül a sor, ámde, ha a mi hercegünk megkapja a vezéri botot, minden másként leszen... — Mondja már meg Szkzsetuszkinak a legfontosabb hírt is — figyelmeztette Volodijovszki. — Az ám! Mindjárt azzal akartam kezdeni, de idáig alig jutottam lélegzethez. Nem is tudod, Jánosom, mi történt Zbarazson a te távozásod után: Bohun a herceg foglya. Szkzsetuszki is, Ilonka is annyira elámult e váratlan hírre, hogy szóhoz sem jutottak. — Hogy-hogy? Mi módon jutott fogságba? — kérdezte végül Szkzsetuszki. — Ez tisztára Isten ujja! — felelte Zagloba. — ---oldaltörés--- Amikor a megegyezés már megvolt és mi kivonulunk abból a pestises Zbarazsból, a herceg a balszárnyra vonul a lovassággal, nehogy a horda megtámadhassa a hadat... Mert az ilyen szószegés nem épen ritkán esik meg a tatároknál... És egyszerre csak egy háromszáz főnyi kozákcsapat ront a hercegnek... — Egyedül Bohuntól telhetik ki ilyesmi! — kiáltott/fel Szkzsetuszki. — Ő volt csakugyan. Ámde megfeledkezett arról, hogy zbarazsi vitézekkel került szembe. Mihály úr perc alatt körülzárta a csapatot, levágta mind egy szálig, Bohunt pedig sebesülten foglyul ejtette. Már ő maga is tisztába jöhetett azzal, hogy Mihály úrral szemben nincs szerencséje, mert épen harmadszor akadtak össze. De hát nem is a szerencsét kereste ő, hanem a halált. — Kisült — tette hozzá Volodijovszki — hogy Bohun idejekorán akart eljutni Zbarazs alá a Valadinka mellől, de hogy ez nagy út, bizony elkésett. — Amikor odaért, a béke már meg volt kötve s erre a nagy dühtől megkótyago-sodott. — Aki karddal hadakozik, kardtól vész, mert a szerencse kereke forgandó — folytatta 'Zagloba. — Szörnyű kavarodás támadt; azt hittük, újra háborúra kerül a sor, mert maga a herceg kiáltotta, hogy: «szószegés!» Chmielnyicki meg akarta menteni Bohunt, de a kán kérlelhetetlen volt; azt mondta: «Áz én szavamat, az én eskümet gyalázta meg!» — és csauszt küldött a mi hercegünkhöz a kijelentéssel, hogy Bohun közönséges martalóc, bánjék el vele érdeme szerint és kérte, ne csináljon kázust az esetből. — Hát Bohunnal mi lett? — kérdezte nyugtalanul Szkzsetuszki. ---oldaltörés--- — A herceg tüstént karót faragtatott számára, de aztán mást gondolt és így szólt: «Odaajándé-kozom Szkzsetuszkinak, csináljon vele, amit akar®. Most Tarnopolban ül a börtönben s a felcser gyógyítgatja. Istenem, hányszor volt már azon a ponton, hogy kiadja a páráját! Nincs az a farkas, akinek a kutyák úgy kikezdték volna a bőrét, mint mi az övét. Egyedül Mihály úr szabdalta meg három Ízben. Kemény legény, hanem az igazat megvallva, szerencsétlen flótás. Cirógassa meg a hóhér!... Mi a szándékod vele, János ? A katonák azt beszélték, hogy alighanem kocsisodnak teszed meg, mert szép szál legény... De én nem hiszem... — Nem, nem — felelte Szkzsetuszki. — Nem közönséges vitéz és annál kevésbbé gyalázom meg paraszti munkával, mert boldogtalan. — Isten bocsássa meg neki, amit ellenünk vétett! — mondta a hercegnő. — Ámen! — fejezte be Zagloba. Elhallgattak, eltűnődve a sors különös fordulatain. Csakhamar feltűnt Grabova, ahol pihenőre állapodtak meg. Sok katonát találtak itt, köztük Vitovszkit, aki csapatával felesége elébe jött; ott volt a krasznosztavi sztaroszta, Pzsijemszki és sok inszurgens, akiknek útja erre vitt haza. Grabova egyetlen romhalmaz volt, de utasaink nem igen kívánkoztak födél alá, mert az idő szép, enyhe, kellemes volt. A szabadég alatt telepedtek le a közeli tölgyesben, a szandomierzsi várkapitány sátrakat veretett az asszonyok és a dignitáriusok számára s a cselédség tüstént az estebéd elkészítéséhez látott. A vitézek a sátrak előtt csoportosultak, mert látni akarták a hercegnőt és Szkzsetuszkit; mások az elmúlt háborúról beszélgettek s akik csak a zborovi csatában részt vettek, ---oldaltörés--- a hercegi katonáktól a zbarazsi ostrom részleteit tudakolták. Ekként diskurálgatva telt-mult az idő. A nemesség közt persze Zagloba vitte a szót és legalább is ezredszer mondta el, miképen kaszabolta le Burlajt. Viszont a cselédség közt, mely az estebéd készítésével foglalatoskodott, Rzsendzian volt a kolompos. A szemfüles legény azonban mégis módját ejtette, hogy félrevonja Szkzsetuszkit. — Tekintetes uram — kezdte mély meghajlással — alázatos kérésem volna. — Nehéz lenne tőled megtagadni bármit is — felelte Szkzsetuszki — hiszen neked köszönhetem, hogy minden jóra fordult. — Mindjárt gondoltam, hogy a tekintetes úr valami jutalmat szánt nekem. — Mondd hát, mit kívánsz? Rzsendzian pufók arca elsötétült — Tekintetes uram, csak azt az egyet kérem, adja nekem Bohunt! — Bohunt? — csodálkozott Szkzsetuszki. — Mit akarsz vele? — Meg akarok neki fizetni, amiért Csehriny-ben meggyalázott. Tudom, a tekintetes úr úgyis felköteti, hát hadd fizessek meg neki előbb én! Szkzsetuszki szemöldöke összeráncolódott. — Lehetetlen! — mondta határozottan. — Ó, Istenem! — kiáltott fel Rzsendzian. — Bárcsak ott vesztem volna! Azért épültem fel, hogy most aztán viseljem a szégyent, míg élek? — Kérj, amit akarsz — felelte Szkzsetuszki — semmit sem tagadok meg tőled, ez azonban lehetetlen. Szállj magadba, Rzsendzian és kérdezd meg a tisztelendő atyákat, nem nagyobb bűn lé-szen-e, ha megtartod fogadalmadat, mint ha le- ---oldaltörés--- teszesz róla. Szegyeid magad, Rzsendzian! Ez az ember úgy sopánkodik a halálért és meg van sebesülve, meg van kötözve. Hóhéra akarsz lenni ? A megkötözöttet akarod meggyalázni, a sebesültet akarod megölni? Tatár vagy te, vagy kozák martalóc? Nem, Rzsendzian, ezt nem engedem meg, verd ki a fejedből! — Ha egészséges — felelte Rzsendzian szinte pityeregve — két olyannal is elbánik, mint én vagyok; ha meg beteg, nem méltó, hogy bosz-szút álljak rajta... Mikor fizessek meg neki? — Hadd a bosszút az Úristenre! — felelte Szkzsetuszki. A legény még mondani akart valamit, de Szkzsetuszki elfordult és a sátrakhoz ment, amelyek előtt a vitézek csoportosultak. Középütt Vitovszkiné nagyasszony ült, mellette a hercegnő, körülöttük pedig a lovagok. Előttük Zagloba állt hajadonfővel és elbeszélte Zbarazs ostromát azoknak, akik csak Zborovnál jártak. Mindnyájan visszafojtott lélegzettel hallgatták s az arcok el-elváltoztak a nagy izgalomtól. Szkzsetuszki a hercegnő mellé ült, kezébe fogta kacsóját, csókot lehelt rá, aztán egymásnak dűlve, ott ültek csöndesen. A nap már leszállófélben volt, a tölgyesre lassan-lassan ráereszkedett az alkony. Szkzsetuszkit is úgy lebilincselte az elbeszélés, mintha valami egész újat hallott volna. Zagloba meg-megtörülte izzadt homlokát, szava mind erősebben csengett... A friss emlékezet, a képzelet a lovagok szeme elé varázsolta a véres históriát. Látták a sáncot, amelyet mintha tenger vett volna körül; látták az elkeseredett rohamokat; hallották az ordítozást, az üvöltözést, az ágyúk dörgését, a muskéták ropogását; látták az ezüstös vértű herceget, amint a golyózápor közepette nyugodtan áll a sáncon s figyeli ---oldaltörés--- az ütközetet... Aztán következett a nyomorúság, az éhínség, azok a rémes éjtszakák, amikor nagy, vésztjósló madárként ott keringett fölöttük a halál... Podbipienta indul, hogy hírt vigyen a királynak, aztán indul Szkzsetuszki is... És mindnyájan feszült figyelemmel hallgatták ezt, csak hébe-korba emelték égnek szemüket vagy markolták meg kardjukat. — Egyetlen óriás sírhalom az most — ekként fejezte be elbeszélését — és hogy alatta nem nyugszik a köztársaság becsülete, a vitézek szine-java, a herceg-vajda, én és mindnyájan, akiket a kozákok zbarazsi oroszlánoknak neveznek, az ő érdeme! És Szkzsetuszkira mutatott. — Igaz! Úgy van! — kiáltott fel Szobieszki Márk és Pzsijemszki. — Éljen! — kiáltották a lovagok. — Vivat Szkzsetuszki! Vivat az ifjú pár! Éljen a hősök hőse! Éljen! Szkzsetuski igaz keresztény lovag létére alázatosan lehajtotta fejét. Ellenben a hercegnő felállt, arca kipirult, szeméből büszkeség sugárzott. Ez a lovag leendő férje volt, — a férj dicsősége pedig úgy ragyog le a feleségre, mint a napsugár a földre... (Vége.) ---oldaltörés--- JEGYZETEK A SZÖVEG KÖZÖTT HASZNÁLT LATIN KIFEJEZÉSEK ÉRTELMEZÉSÉRE. 1. Ész, értelem. 2. Kivétel nélkül. 3. Valójában, tényleg, tevőlegesen. 4. Az egész világon. 5. Kilátást. 6. Közös ügyünkről. 7. Egyetértés. 8. Egészen, teljesen. 9. Halál reá! Pusztuljon el! 10. Páratlan, összehasonlíthatatlan. 11. A király helyettese, ideiglenes kormányzó. 12. Tanácskozásra. 13. Megakadályozása a parancs átadásának. 14. Aki maga kívánja, azzal szemben nincs jogtalanság. 15. Megválasztható. 16. Ügyefogyott, ostoba. 17. Ravasz, kiszámíthatatlan. 18. Bűnös vagyok, hibát követtem el. 19. Megvadult állat. 20. Legyen békesség. 21. Fegyverszünet. 22. Leírását. 23. Jupiter oltalma alatt, vagyis Isten oltalma alatt. 24. Kisértet. 25. Beáruló, vádló. 26. Fegyvertársak. 27. Ismétlem. 28. Óhajtozik a forrás vizére. 29. Éljen Jeremiás, a győző. 30. Gyülekezetei. 31. El csodálkozott. 32. Ebben a csöndben. 33. Nem nekünk, nem nekünk Uram, hanem a te neved dicsőségére. 34. Megáldalak benneteket az Atyának és Fiúnak és Szentiéleknek nevében. 35. Fönséges róka. [Helyesen: Ravasz róka - NF] 36. Éljenek, éljenek! Tűzzel-vassal. II. 21