Hiba
az emelt szintű történelemérettségi
egyik forráselemzéses feladatábanÍRTA:
Németh Ferenc
2025. május-október
TARTALOM
| [Bevezető:] A 2025 májusi emelt szintű történelemérettségi egyik forráselemzéses feladata hibás.
(I.) A hiba abban áll, hogy a feladat egyik válaszlehetősége sem helyes. (II.) A felhasznált forrásokban szereplő fogalmak jelentését, ha lehet, ugyanazon forrásból kell venni. (III.A) Az 1. válaszlehetőség helytelen, vagyis a keleti és a nyugati egyház egyesítése nem "azonnal megvalósítható." (III.B) A 3. válaszlehetőség is helytelen, vagyis a r.k. egyház ma már nem tekinti az ortodoxiát mint felekezetet eretneknek. (III.B.1) A Filioque-vitában Róma nemigen merné az ortodoxokat eretnekíteni. (III.B.2) A pápa főségéről szóló vitát a II. Vatikáni Zsinat nem oldotta meg, de a jelenbeli felekezetek eretnekítésének gyakorlatát zárójelbe tette. (III.B.3) A purgatóriumról szóló tan nem alkalmas arra, hogy Róma az ortodoxokat rá hivatkozva eretnekítse. (IV.) A 2. válaszlehetőség önmagában igaz, vagyis a r.k. egyház csakugyan azt vallja: "A főként szervezeti különbségektől eltekintve mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát." (V.) Az Unitatis redintegratio egy másik szövegrésze szinte tételesen alátámasztaná a feladatbeli 2. válaszlehetőséget. (VI.) Vajon a forrásidézetben "Krisztusban hívőnek" nevezett ember szóban forgó hite azonos-e azzal a hittel, amit valamely felekezet "tisztán megőriz"? (VI.A) Az igenlő válasz mellett szól a hit hagyományos r.k. értelmezése. (VI.B) De az a hit, amit őbennük a II. Vatikáni Zsinat méltatólag értékel, nem szükségképpen a tridenti értelemben vett teljes kinyilatkoztatás. (VI.C) Az Unitatis redintegratio határozatnak a feladatban idézett szövegrészlete nem kizárólag az ortodoxokról szól. (VII.) A hazai protestáns felekezetekre nézve r.k. oldalról nem állítható megalapozottan, hogy "A főként szervezeti különbségektől eltekintve mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát." (VIII.) Róma tanításbeli téren komoly eltéréseket lát a saját és a protestánsok álláspontja között. (IX.) A feladatbeli 2. válaszlehetőség r.k. alapokon állva az evangélikusokra nézve nem állítható megalapozottan. (X.) Reductio ad absurdum típusú bizonyítás: ha a forrásrészlettel alátámasztható a 2. válaszlehetőség, akkor az evangélikusokra nézve is alkalmazható ez a levezetés. Ez önellentmondás, vagyis ilyen logikailag ép levezetés általánosságban sem létezhet. (XI.) Szerintem a feladatsor szerzői nem ismerték az Unitatis redintegratiót. |
|
[Levél az Oktatási Hivatalnak:] Visszajelzés kérése észrevételem megalapozottságáról. |
|
Az Oktatási Hivatal válasza: Az evangélikusok nem szerepelhetnek a feladatban, 1. mert nem vettem figyelembe a feladat kiírásában szereplő "A feladat a középkori egyházzal kapcsolatos" tételmondatot; 2. mert a "mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát" fogalmazásba nem fér bele kettőnél több egyház; 3. mert az "egyház" fogalmazást szigorú r.k. értelemben kell venni, vagyis olyan felekezetet kell érteni rajta, melynek teljes szentségi rendje és apostoli utódlása van. [4]. A feladat megoldása során a saját ismeretekre is lehet és kell alapozni. Ezért levezetésem nem bizonyítja, hogy a szóban forgó érettségi feladat hibás. |
|
Igyekszem néhány pontban folytatni az építő vitát.
(I.) Előző tanulmányom (I-III.) szakasza nem minősíthető szalmabáb-érvelésnek. (II.) Az 1. ellenvetés nem kielégítő, mert ha komolyan vesszük, akkor ki kell zárnunk az újkorban született Unitatis redintegratio dekrétumnak a feladatban forrásként való felhasználását. (III.) Az 2-3. ellenérv sem kielégítő. A nesztoriánusok és a miafiziták is "középkori egyház," és a mai r.k. értelemben is egyháznak nevezhetők. (IV.) Az OH logikája alapján az új példaegyházak (a nesztoriánusok és a miafiziták) is "őrzik a hit tisztaságát." (V.) Ha a forráson túl "a saját ismeretekre is alapozni lehet és kell," akkor értelmét veszti a "forrás" és az "alátámasztás" egész fogalma. (VI.) A forrásidézet bizonyítási értelemben nagyon soványka. Kérdés a Hivatalhoz: tudnak-e a célnak megfelelő alátámasztási érvelést felvonultatni? |
|
[Folytatás]
(I.) Nem meggyőző az a megállapítás, hogy "[az "egyház" fogalmazást szigorú r.k. értelemben kell venni, vagyis olyan felekezetet kell érteni rajta, amelyben megvannak az érvényes szentségek és a papságbeli utódlás.]" (II.) Ehelyett e szövegezés ("keleti és nyugati egyház," illetve "mindkét egyház") jól felismerhetően a kortárs világi szóhasználatot követi. (III.) Ennélfogva a tanulónak nem kell a feladat szövegében szereplő "egyház" szót sem r.k. értelemben vennie. |
| Egy további módszertani érvcsokor:
(I.) A reductio ad absurdum típusú cáfolat érvényességéhez nem szükséges, hogy az evangélikusokat mint cáfoló ellenpéldát a feladat összeállításának is alávessem. (II.) Ha a feladatban "betelt" is a két logikai hely a r.k. és az ortodox egyházzal, abból nem következik, hogy a cáfoló bizonyításban sem marad hely az evangélikusoknak. (III.) Az indirekt bizonyítás épségét nem sérti az a körülmény sem, ha a benne szereplő egyházfelekezet a r.k. egyházfogalom értelmében nem egyház. (IV.) Engedélykérés a Hivataltól, hogy legutóbbi levelüket honlapomon csonkítatlanul közöljem. |
| [A Hivatal válasza]:
[Az ő tájékoztató levelük nem volt hivatalos levél. Az ebben foglaltakat változatlanul fenntartják. Viszont nem járulnak hozzá a közléséhez.] |
|
(Megjegyzéseim: (1) A ténybeli vitában a tételkészítő bizottság védhetetlen álláspontra szorult. (2) Az Oktatási Hivatal a fenti hibáját nyilvánosan vállalni nem óhajtja, és evégett válaszlevelük közlésének jogi letiltásához folyamodik. Ezért az adatvédelmi hatósággal való levélbeli konzultáció alapján az anonimizált és tartalmilag kivonatolt közlés mellett döntöttem. |
|
A "saját ismeretekre" való hivatkozás leszerelése (I.) Mit jelent a forráselemzés során a háttérismeretek használata? Válasz a Részletes érettségi vizsgakövetelmények c. dokumentumnak a forráselemzéses feladatokra vonatkozó általános része alapján. Ebből szembeszökően hiányzik az a kompetencia, hogy "a forrás és a vele alátámasztandó állítás közti összefüggést a tanuló képes a háttérismereteiből pótolni." (II.) Azok a "saját ismeretek", amelyekre a bizottság szerint "alapozni lehet és kell," nem származhatnak a vizsgázók általános műveltségéből vagy intelligenciájából, hanem a történelem tantárgyból tanultak közül kell, hogy kikerüljenek. Ennek ellenőrzése a 2020-as kerettantervből és a részletes érettségi vizsgakövetelményekből. (III.) Ugyanennek ellenőrzése az Újkor.hu portál adattárából. Eredmény: A kerettantervi és a kétszintű érettségi anyagban tételesen nem szerepelnek a felsorolt szétválasztó tanok, és egyáltalán nem szerepel ezek eretnekítésre alkalmas voltának XX. századi r.k. átértékelése. Ebből következik, hogy az érettségin ez utóbbi átértékelés ismeretét nem lehet jogosan elvárni a vizsgázótól. (IV.) Ugyanennek ellenőrzése a forgalomban lévő tankönyvekből. Eredmény: A vizsgázónál jogosan feltételezhető háttérismeretek között (sőt az annál bővebb tankönyvi anyagban) nincs olyan, amely azt igazolja, hogy a r.k. egyház szerint az ortodoxia őrzi a hit tisztaságát. (V.A) Kísérlet arra, hogy - a bizottság hallgatását áthidalva - megalkossak egy lehetséges, logikailag lazább alátámasztó érvelést a C) forrásrészlet és a 2. válaszlehetőség között. (V.B) Ez a vizsgázót felmenti az alátámasztás megkonstruálásának kényszere alól. (VI.) Ezen érvelés cáfolata. Idézetek a zsinati okmányok hivatalos r.k. kiadásából, valamint Wiltgen zsinattörténeti könyvéből. A bennük ismertetett zsinati légkör és eseménytörténet alapján egészen világos, hogy a feladatban szereplő forrásidézet csak a maga szövegszerűségében, névértéken kezelhető. Ezért a szabad asszociáción alapuló igazolási kísérletek kizárhatók. (VII.) Ennek nyomatékosítása és kiélezése a r.k. egyház saját idevágó dokumentumainak elemzésével. Idézetek az 1992-es Katekizmusból és a Cserháti-Fábián-féle okmánykiadásból. Eredmény: Maga Róma sem tud a forrásidézetből kiinduló és a 2. válaszlehetőségben végződő logikai gondolatmenetről. Viszont más kiindulóponttal kifejezetten ismertet ilyen gondolatmenetet. (VIII.) Ugyanennek bizonyítása az Ökumenikus direktórium alapján. (IX.) A cáfolat összegzése (X.) Megszólal a robot is... |
Hiba az emelt szintű történelemérettségi egyik forráselemzéses feladatában
2025. V. 31.
Németh Ferenc vagyok, matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár. Ennélfogva nem a szakmámból, hanem egyháztörténeti ismereteim folytán veszem a bátorságot, hogy a 2025. május 7-ei emelt szintű történelemérettségi egyik feladatáról kimutassam, hogy hibás.
A feladatlap itt található.
(I.) Az I. vizsgarész 2. feladata így kezdődött:
"2. A feladat a középkori egyházzal kapcsolatos.
Oldja meg a feladatokat a források és ismeretei segítségével!"
A forrásidézet így szólt:
"C) "Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos - jóllehet nem tökéletes - közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetően több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában." (A II. Vatikáni Zsinat határozata, 1964)"
Az erre vonatkozó kérdés pedig így hangzott:
"e) Melyik állítást támasztja alá a C) betűjelű forrásrészlet a következők közül? Karikázza be az egyetlen helyes állítás sorszámát! (0,5 pont)
1. A keleti és nyugati egyház egyesítése bármikor megvalósítható.
2. A főként szervezeti különbségektől eltekintve mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát.
3. A keleti egyház híveit a nyugati egyház eretneknek tekinti."
Részletesebben azt állítom: azért hibás a feladat, mert egyik válaszlehetőség sem helyes.
Ez nem azt jelenti, hogy egyik állítás sem igaz. Ugyanis a feladat útmutatásának megfelelően azt a válaszlehetőséget kellett helyesként bejelölni, amelyiket a megadott forrásidézet alátámaszt. Egy válaszlehetőség helyes vagy hibás volta tehát fogalmilag különbözik az állításnak önmagában vett igaz vagy hamis voltától. Ezt a különbségtételt igyekszem mindvégig megtartani elemzésemben.
Az alátámasztás fogalmát az alábbiakban úgy értelmezem, hogy az alátámasztásra használt állítást az eljárás során igaznak kell elfogadni. Nem kívánok olyan eseteket vizsgálni, amelyekben az érvelő a hallgatóját egy olyan állítást lobogtatva győzködi, amelyet akármelyikük hamisnak ismer, vagy egyszerűen kétségbe von. Az ilyesmit alátámasztás helyett inkább szofisztikus blöffnek és megtévesztésnek lehetne nevezni.
Az alábbiakban ki fogom mutatni, hogy a forrásidézet egyik megadott válaszlehetőséget sem támasztja alá. Ennélfogva csak az a tanulói válasz volna helyes, amikor a vizsgázó egyik lehetőséget sem karikázza be. No de a feladat szövege határozottan utalt arra, hogy az egyik válasz (és csakis az) helyes. Ezért a feladat hibás.
Alább következik a részletes bizonyítás.
E tétel nem szorul külön bizonyításra, mert lényegében az igényes történeti kutatás egyik sarokkövét alkotja már elég régóta. Nevezhetjük forrásközpontú vagy a kontextust érvényesítő megközelítésnek is. Az ellentétét pedig irányzatos, ideológiavezérelt, sőt aufklérista történetszemléletnek lehetne nevezni, melynek során valamely jelenkori személy arra vállalkozik, hogy a múltbeli vagy az övétől különböző csoportok létrehozta történeti forrásokat a maga partikuláris fogalomrendszerébe kényszerítve beszéltesse. Így pl. az üdvösség, kárhozat, eretnekség, hit, sőt az egyházszervezet és a tanítás fogalma beláthatatlan mértékben eltorzulhat, ha forráselemzés közben önkényesen a magunk átértelmező fogalmait csúsztatjuk alájuk.
Bizonyításom során mellőzöm az alapvető egyháztörténeti tényekre való tételes utalásokat, tudván, hogy a témához értő kollégáim ezt képzettségük folytán amúgy is tudják, illetve kétes esetekben a standard egyháztörténeti művekben azonnal utána tudnak nézni bármelyiknek. Csak a kulcsfontosságú, inkább teológiai, mint egyháztörténeti jellegű helyeken fogok konkrét hivatkozással élni.
Most tehát azt is állítom, hogy a 3. állítás (a II. Vatikáni Zsinat után folyamatosan) önmagában hamis.
Ez az állítás nem magától értetődő, mert elvileg a Filioque-dogmáról, a purgatóriumról, de főleg az egyházban gyakorlandó pápai főhatalomról és a pápai tévedhetetlenségről szóló r.k. dogmákat az ortodoxok szinte egyöntetűen elutasítják, ezért a szigorú r.k. értelmezés szerint eretneknek is minősülnének. Ilyen értelmezést találunk a Rahner-Vorgrimler-féle Teológiai kisszótárban, sub voce skizma:
"Teológiai szempontból kérdéses, hogy a pápa joghatósági primátusának definíciója után létezhet-e olyan skizma, amely ne volna ugyanakkor eretnekség is."
Viszont ugyanitt (s.v. Hivatalok elismerése) ezt találjuk:
"3. A katolikus Egyháznak meg kell különböztetnie két dolgot: egyrészt azt, hogy milyen volt a viszonya a többi egyházhoz az ilyen (katolikus felfogás szerint eretnek vagy skizmatikus) egyházak keletkezésének pillanatában, másrészt azt, hogy milyen lett a hozzájuk való viszonya később, amikor ezek az egyházak elsősorban már nem a katolikus Egyházzal (és annak tanításával) való ellentétük alapján értelmezik önmagukat, és nem is értelmezhetők ennek alapján."
(A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.)
Ezen (kissé modernista jellegű, vagyis a keményvonalas r.k. tanítástól eléggé elrugaszkodó) különbségtételt felhasználom arra, hogy a jelenkorra nézve általánosságban kimondjam: a r.k. egyház már nem nevez egész felekezeteket eretneknek, sem szakadárnak.
E szavak értelmezése végett persze továbbra is használhatónak tartom a hagyományos, jóval a II. Vatikáni Zsinat előtt keletkezett definiáló kereteket, amelyek szerint az egyes ember akkor minősül eretneknek, ha magát kereszténynek tartja, de valamely, általa helyénvaló formában ismert r.k. hittételt nyilvánosan, makacsul tagad. És ismét, e hagyományos keretben az egyes személy akkor minősül szakadárnak, ha magát kereszténynek tartja, de nem fogadja el a pápa egyházfőségét, illetve elszakítja magát a r.k. egyházszervezettől. Ilyen értelemben tehát r.k. értelemben helyénvaló (logikailag indokolt, következetes) dolog egy római katolikusnak keresztelt személyt eretneknek ill. szakadárnak nevezni, ha ma kilép a r.k. egyházból, és tagadásba vesz egy r.k. dogmát, ill. kivonja magát a pápával való közösségből. De a régi korok szakadásaival előállt egyházfelekezetek ma élő tagjai e cselekvéseket nem hajtják végre szükségképpen, hanem inkább beleszületnek azok következményeibe.
Ezt a vitát a II. Vatikáni Zsinat ugyan meg nem oldotta, de a jelenbeli felekezetek eretnekítésének gyakorlatát két óriási zárójelbe tette.
Érvelésem (III.) szakaszát lezárva megállapítom, hogy akár így, akár úgy, de a r.k. egyház (ma már) nem tekinti az ortodoxiát mint felekezetet eretneknek, és a pápai főség és tévedhetetlenség dogmatizálásáig (1870) még a szigorú értelmezés sem tartotta annak. Ennek értelmében a feladatbeli 3. állítás hamis, ezért a tanuló általi megjelölése eleve helytelen volna.
Tehát a feladat szövegét alapul véve csak a 2. válaszlehetőség megjelölése lehet helyes.
(IV.) Annak megállapítására, hogy a 2. állítás egyáltalán igaz-e, érdemes elővennünk a II. Vatikáni Zsinat Unitatis redintegratio c. dekrétumát. Éppen azt a dokumentumot, amelyből a feladatsor összeállítói az érettségi feladatbeli idézetet kiválasztották. Ez a határozat konkrétan az ortodoxokról (illetve más, hozzájuk hasonló egyházi közösségekről) ezt írja:
"I. A keleti egyházak sajátos helyzete
(A keleti egyházak szelleme és története)
14. Kelet és Nyugat egyházai sok századon át saját útjukat járták, de a hit és a szentségi élet testvéri közössége összekapcsolta őket egymással, s ha nézeteltérések támadtak köztük a hit vagy a fegyelem dolgában, közös egyetértéssel követték a római Szék irányítását. Egyéb nagy jelentőségű mozzanatok közül a Szentséges Zsinat szívesen idézi mindenki emlékezetébe, hogy Keleten sok részegyház vagyis helyi egyház virul, melyek között első helyen állnak a pátriárkális egyházak, s közülük nem egy apostoli eredettel dicsekedhet. Éppen ezért a keletieknél erős volt és ma is erős a hit és a szeretet közösségében olyan testvéri kapcsolatok ápolása, melyeknek elevenen kell élniük az egymást nővérnek tekintő helyi egyházak között.Hasonlóképpen nem hagyható említés nélkül, hogy a Kelet egyházainak kezdettől olyan kincsei vannak, melyekből Nyugat egyházai a liturgia terén, a lelki hagyományban és a jogrendben sokat merítettek. Azt sem szabad lekicsinyelni, hogy Keleten tartott Egyetemes Zsinatokon fogalmazták meg a keresztény hit alapdogmáit a Szentháromságról és a Szűz Máriától megtestesült Isteni Igéről. E hit megőrzéséért ezek az egyházak sokat szenvedtek és szenvednek.
Az apostolok örökségét azonban különböző formákban és különböző módokon fogadták be, s már az Egyház kezdetétől vidékenként eltérően fejtették ki lelki alkatuknak és életkörülményeiknek megfelelően. Mindez a külső okok mellett a kölcsönös megértés és szeretet hiánya miatt is elkülönülésekre adott alkalmat.
Ezért a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít -- de különösen azokat, akik az óhajtott teljes közösség helyreállítására törekszenek Kelet egyházai és a katolikus Egyház között --, hogy kellőképpen vessenek számot a keleti egyházak keletkezésének és fejlődésének említett sajátos körülményeivel, s milyen természetű kapcsolataik voltak a római Székkel a különválás előtt, és minderről helyes képet alakítsanak ki magukban. Ezek gondos megtartása nagyban hozzájárul a szándékolt dialógushoz.
(Liturgiai és lelkiségi hagyományaik)
15. Az is köztudomású, mily nagy szeretettel végzik a keleti keresztények a szent liturgiát; hogyan ünneplik főleg az Eucharisztiát, amely az Egyház életének forrása és a jövendő dicsőség záloga; ezzel járulnak a hívek püspökükkel együtt az Atyaistenhez a Fiú, a megtestesült, kínhalált szenvedett és megdicsőült Ige által a Szentlélek kiáradásában, s "az isteni természet részeseivé" (2Pt 1,4) válva lépnek közösségre a Szentháromsággal. Ezért az Úr Eucharisztiájának ünneplése által ezekben az egyházakban Isten Egyháza épül és növekszik,[26] s a koncelebráció által megnyilvánul közösségük.E liturgikus tiszteletben a keletiek a mindenkor Szűz Máriát -- akit az efezusi egyetemes zsinat ünnepélyesen szentséges Istenszülőnek nyilvánított, hogy ezáltal Krisztust az Írások szerint valóban és sajátságosan Isten Fiának és Ember Fiának ismerje el -- szebbnél szebb himnuszokkal magasztalják; és sok szentet, köztük az egyetemes Egyház atyáit, is tisztelnek.
Mivel pedig ezeknek az egyházaknak, jóllehet különváltak, valódi szentségeik vannak -- kiváltképpen pedig az apostoli jogfolytonosság következtében van papságuk és Eucharisztiájuk, s ezáltal igen szoros kapcsolatban állnak velünk mindmáig -- egyes szent cselekmények közös végzése bizonyos körülmények között és az egyházi hatóság jóváhagyásával nem csupán lehetséges, hanem ajánlatos is.
Keleten is meglelhetők a lelkiélet gazdag hagyományai, melyeknek főképp a monasztikus szerzetesség a tanúja. Keleten ugyanis már a szentatyák dicső korától fogva virágzott az a monasztikus lelkiség, mely később átterjedt Nyugatra is, és belőle eredt, mint forrásból a latin szerzetesi intézmény, és újra meg újra új erőt merített belőle! Nagyon ajánlatos tehát, hogy a katolikusok minél gyakrabban merítsenek a keleti atyák lelki gazdagságából, amely az Isten dolgainak szemlélésére emeli föl az egész embert. Tudja meg mindenki, hogy a keletiek nagyon gazdag liturgikus és lelki örökségének megismerése, tisztelete, megőrzése és ápolása igen nagy jelentőségű a keresztény hagyomány teljességének hűséges megőrzéséhez, s a keleti és nyugati keresztények kiengesztelődéséhez.
(A keletiek sajátos egyházfegyelme)
16. Ezenkívül Kelet egyházai már az első időktől saját egyházfegyelmükhöz igazodtak, melyet a szentatyák, valamint a tartományi és egyetemes Zsinatok szentesítettek.Mivel az Egyház egységének -- miként föntebb említettük -- a legkevésbé sem árt, sőt nagyobb dicsőségére válik, és nem csekély mértékben segíti küldetésének teljesítésében az erkölcsök és szokások bizonyos különbsége, a Szent Zsinat minden kétség eloszlatására kinyilvánítja, hogy a Kelet Egyházainak -- nem feledve az egész Egyházra kötelező egységet -- joguk van a saját egyházfegyelmük szerinti kormányzathoz, hiszen ez felel meg jobban híveik adottságainak, és ez szolgálja alkalmasabban a lelkek javát. E nem mindig betartott hagyományelv megtartása azon dolgok közé tartozik, melyek az egység helyreállításának alapvető, előzetes föltételei.
(A keletiek sajátos módon, kiválóan fejezik ki a misztériumokat)
17. Amiket föntebb a törvényes különbségekről mondtunk, ugyanazokat a tanítások különböző teológiai megfogalmazásáról is el kell mondanunk. A kinyilatkoztatott igazság föltárásában ugyanis Keleten és Nyugaton más-más módszereket és eljárásokat alkalmaztak, hogy az isteni dolgokat megismerjék és megvallják. Ezért nem csoda, hogy a kinyilatkoztatott misztérium egy-egy szempontját az egyik jobban fölfogta és jobban ki tudta fejezni, mint a másik; ennélfogva a különböző teológiai formulák nem ritkán inkább kiegészítik egymást, mint hogy ellenkeznének egymással. (*) Ami a keletiek hiteles teológiai hagyományait illeti, el kell ismernünk, hogy kiemelkedő módon a Szentírásban gyökereznek, a liturgiában élnek és fejeződnek ki; eleven apostoli hagyományból, a keleti egyházatyák és más lelki írók műveiből táplálkoznak, s a helyes életalakításra, sőt a keresztény igazság teljes szemlélésére törekszenek."
Az aláhúzott részből (*) szépen kitetszik, hogy a r.k. egyház a II. Vatikáni Zsinaton már késznek mutatkozott arra, hogy az ortodoxok által használt különböző teológai formulákat és saját hitformuláit egymást kiegészítő, nem pedig egymással ellentétes szempontoknak tekintse.
"Ez a Szent Zsinat, hálát adván Istennek azért, hogy a katolikus Egyház sok -- ezt az örökséget őrző és tisztábban és teljesebben élni akaró -- keleti gyermeke már teljes közösségben van a nyugati hagyományt követő testvérekkel, kijelenti, hogy ez az egész, különböző hagyományokban élő, lelki és liturgikus, egyházfegyelmi és teológiai örökség hozzá tartozik az Egyház teljes katolicitásához és apostoliságához." (**)
Az itt kiemelt részből (**) az is kitetszik, hogy az ortodoxok imént részletezett teológiai stb. hagyományát Róma teljes szívvel elfogadja, ami abból is látszik, hogy a vele egyesült keleti egyházakban felnövő hívek (köznapi nyelven pl. a "görögkatolikusok") szinte változatlanul megtartják az ortodoxiában vallott tételeket és a liturgiát. Hogy miféle többlet-hittartalmak elhivését követelik meg tőlük explicit formában, arról pl. a firenzei uniós zsinatnak a görögök számára előírt hitvallása tanúskodik. Ezek lényegében a fent elemzett hittárgyakkal azonosak, amikhez a római katolikus fél néhány liturgiai és szervezeti tételt társított. A dokumentum elérhető a hálón, az 1300-1308. számokon.
Az eddigiekből kitetszik, hogy a r.k. egyház csakugyan azt vallja: "2. A főként szervezeti különbségektől eltekintve mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát." Vagyis a 2. válaszlehetőség önmagában igaz.
Most már rátérek arra a kérdésre, hogy a feladat értelmében helyes-e.
(V.) Újraidézem fentebbről az Unitatis redintegratio kezdetű határozat következő szavait:
"Ami a keletiek hiteles teológiai hagyományait illeti, el kell ismernünk, hogy kiemelkedő módon a Szentírásban gyökereznek, a liturgiában élnek és fejeződnek ki; eleven apostoli hagyományból, a keleti egyházatyák és más lelki írók műveiből táplálkoznak, s a helyes életalakításra, sőt a keresztény igazság teljes szemlélésére törekszenek. Ez a Szent Zsinat [...] kijelenti, hogy ez az egész, különböző hagyományokban élő, lelki és liturgikus, egyházfegyelmi és teológiai örökség hozzá tartozik az Egyház teljes katolicitásához és apostoliságához."
Ez a szövegrész szinte tételesen alátámasztaná a feladatbeli 2. válaszlehetőséget. Ha a feladatszerzők ezt idézték volna, akkor a 2. volna a helyes válasz a feladat kérdésére. A feladatszerkesztők azonban nem ezt a szövegrészt választották - ki tudja, miért? Ennek a nem választásnak ugyanis végzetes következményei vannak a feladat épségére.
(VI.) Újra felidézem, hogyan szólt a feladat:
"e) Melyik állítást támasztja alá a C) betűjelű forrásrészlet a következők közül? Karikázza be az egyetlen helyes állítás sorszámát! (0,5 pont)"
Vagyis csak azt a válaszmegjelölést tekinthetjük helyesnek, amely (érvényesen) alátámasztható a feladatban elhelyezett forrásrészlettel.
Lássuk újra ennek szövegét is:
"C) "Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos - jóllehet nem tökéletes - közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetően több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában." (A II. Vatikáni Zsinat határozata, 1964)"
Itt mindenképpen érvényesíteni kell a forrásközpontú megközelítést. Azaz a "hisznek Krisztusban" kifejezés jelentését nem szabad indoklás nélkül vagy pusztán spekulatív okoskodással úgy értelmezni, hogy az illető felekezet őrzi "a hit tisztaságát." Hiszen az első szövegben egy személy hisz Krisztusban (az üdvösség elnyerése végett), a másodikban pedig egy felekezet a megőrzést végző alany. A hit az egyes felekezetek értelmezésében más-más tartalmat hordozhat, és még jobban eltérhet ezektől a szó mai, világias értelmezése.
El kell dönteni tehát, hogy az itt "Krisztusban hívőnek" nevezett ember szóban forgó hite azonos-e azzal a hittel, amit valamely felekezet "tisztán megőriz."
(VI.A) Az igenlő válasz mellett szól a hit hagyományos r.k. értelmezése. A tridenti zsinat a megigazító hit fogalmába elvben beleértette a teljes isteni kinyilatkoztatásban való hitet (igaz, ez egyénekre lebontva nyilvánvalóan csak implicit, azaz látatlanban elfogadó lehet). A megigazulásról szóló határozatban (Denz. 1526, ld. itt) ez olvasható: "s mindazt igaznak hiszik, amit Isten kinyilatkoztatott és megígért (12.-14. kánon), és elsősorban azt, hogy - Isten kegyelme által - a bűnös megigazulttá lesz, a "megváltás által, amely Jézus Krisztusban van" (Róm 3,24)." Eszerint tehát a két hit azonos volna, s ekképpen az Unitatis redintegratio idézett szakasza csak azokról szólna, akik legalább bennfoglalt módon elfogadják a teljes r.k. dogmatikát. Ez esetben persze tartalmatlanná válna az "elszakadt testvérek" emlegetése, hiszen ekkor olyan embereket nevezne elszakadtaknak az Unitatis redintegratio, akik valójában r.k. értelemben hisznek "mindent, amit Krisztus kinyilatkoztatott és megígért."
"(A különvált testvérek kapcsolata a katolikus Egyházzal)
3. Isten eme egy és egyetlen Egyházában már kezdet óta támadtak bizonyos szakadások, melyeket az Apostol súlyosan korhol és elítél; a későbbi századokban pedig még nagyobb nézeteltérések támadtak, és nem jelentéktelen közösségek különültek el a katolikus Egyház teljes közösségétől; s ebben az emberek mindkét részről vétkesek. Akik azonban most ilyen közösségekben születnek és részesülnek Krisztus hitében, (1) nem vádolhatók az elkülönülés bűnével, s a katolikus Egyház testvéri tisztelettel és szeretettel öleli át őket. Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban (2) és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, (3) már bizonyos -- jóllehet nem tökéletes -- közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás (4) és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetően több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent (5) a teljes egyházi közösség útjában; az ökumenikus mozgalom ezeket az akadályokat akarja leküzdeni. Mindazonáltal akik a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai, jogosan ékesíti tehát őket a keresztény név, s a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el őket testvéreiknek az Úrban."
Az aláhúzott és (1-2)-vel jelzett szavak jelentősen módosítják a fentebb Tridenttől idézett megigazító hitfogalmat. Konkrétan azzal a megszorítással alkalmazzák, hogy a szóban forgó emberek a maguk elszakadt közösségében részesülnek Krisztus hitében. Ebből máris következik, hogy az a hit, amit őbennük a II. Vatikáni Zsinat méltatólag értékel, nem szükségképpen a tridenti értelemben vett teljes kinyilatkoztatás, főleg nem szükségképpen annak r.k. értelmezése, hanem az a szűkebb hittartalom, amelyet a szóban forgó elszakadt felekezetben Krisztusról és az ő kinyilatkoztatásáról tanítanak. Ebből következik, hogy a zsinat nem tekinti feltétlenül meglévőnek a teljes r.k. hitletéteményt a szóban forgó felekezetekben, illetve azok tagjaiban.
Ezt részletesebben kifejtve bárki megtekintheti valamely római katolikus dogmatikai szakkönyvben, pl. Előd Istvánéban az 541-2. oldalakon, a "2. A keresztség szentségi anyaga és formája" című szakaszban.
(4-5) A tanítás, az egyházfegyelem és a szervezet felsorolásában az első a leghangsúlyosabb. (A VIII. szakaszban részletesebben is idézem az Unitatis redintegratio e szakaszát: "ezek az egyházak és közösségek igen jelentős pontokban térnek el a katolikus Egyháztól, nemcsak történelmi, szociológiai, lélektani és kulturális tekintetben, hanem -- és főképpen -- a kinyilatkoztatott igazság értelmezésében is.") A protestánsok ellen ez a fő kifogás r.k. részről. Az egyesülést gátoló "súlyos akadályok" is a protestánsok vonatkozásában állnak fenn a legnagyobb mértékben.
Ebből az következik, hogy az Unitatis redintegratio határozatnak a feladatban idézett szövegrészlete nem kizárólag az ortodoxokról szól, sőt nem is hangsúlyosan róluk, hanem minden olyan felekezetről, amely szentháromságos keresztségi formulát alkalmaz, illetve nem "újra"-keresztelést végez. Hazánkban a legtöbb protestáns felekezet ide tartozik. Az alábbiakban a bizonyítás egyszerűsége kedvéért Luthert és az ő értelmezését követő evangélikus egyházat fogom szerepeltetni. De ha melléje iktatnám pl. a (szintén szentháromságos keresztséget gyakorló) reformátusokat, netán a mai baptistákat, akkor még élesebben tudnám felmutatni a következtetést.
E ponton szeretném felhívni a figyelmet arra a logikai szabályszerűségre, hogy két (nem önkényesen létrehozott, hanem tulajdonságok mentén előállt) halmaz közül a bővebbről általában kevesebb igaz megállapítást tudunk tenni. A szűkebb halmaz specifikusabb, ezért róla több tulajdonság állítható. A bővebb halmaz változatosabb, így tagjaira kevesebb közös tulajdonság igaz. Mivel tehát a zsinat itt az ortodoxoknál bővebb felekezetcsoportról beszél, egyenesen várható, hogy kevesebbet tudunk levezetni az általa itt mondottakból, mint az ortodoxokat illető méltatásokból.
Mindenekelőtt rámutatok, hogy a "tisztán megőrzött hit" szavakkal kifejezhető elismerés kimondása a r.k. szóhasználatban sokkal többet kívánna meg annál, mint hogy valamely felekezet képes az embereket prédikálás útján Krisztushoz vezetni, és a keresztség által az ő testébe betagozni. (Ezt nevezhetjük minimalista hitfogalomnak.) Evégett elég egyetlen szakaszt idézni az I. Vatikáni Zsinattól:
"A hit tárgya.
{3011} Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy higgyük mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és az Egyház által akár ünnepélyes határozat, akár az ő rendes és egyetemes Tanítóhivatala útján Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk van adva."
Hasonlóképpen, a hit fogalmát a Katolikus Lexikon így definiálja:
"Teol. értelemben a kinyilatkoztatás tudatos elfogadása, isteni erény, mely által hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság."
Ez tehát az a "hit," amelyet Róma szerint tisztán kell megőrizni. Erről a hittisztaságról a modernista krízis tetőpontján a Szent Officium így nyilatkozott a Lamentabili dekrétumban:
"Hogy az ilyfajta tévedések, melyeket a hívek között napról napra terjesztenek, nehogy a lelkekben gyökeret eresszenek és a hit tisztaságát meghamisítsák, Őszentsége, szentatyánk, X. Pius pápánk elrendelte, hogy e tévedések közül a legfontosabbakat a Szent Római és Egyetemes Inkvizíció törvényszéke lejegyezze és elítélje."
És aki beletekint ebbe a gyűjteménybe, látni fogja, hogy ezek a "hit tisztaságát meghamisító" nézetek nem csupán a Krisztusba mint Megváltóba vetett bizalomteljes hit (vagyis protestáns értelemben: a megigazító hit), hanem általában, a r.k. értelemben vett kinyilatkoztatás bármely elemét beszennyezhetik.
"II. A különvált nyugati egyházak és egyházi közösségek
(E közösségek sajátosságai)
19. Azok az egyházak és egyházi közösségek, melyek Nyugaton a középkor végén kezdődő súlyos válság idején vagy később különültek el a római Apostoli Széktől, a Katolikus Egyházzal különleges rokonságban és kapcsolatban vannak a keresztény népnek hosszú századokon át az (egyetlen) Egyházi közösségében eltöltött élete által.Mivel ezeknek az egyházaknak és egyházi közösségeknek eredete, tanítása és lelki élete, nemcsak hozzánk képest, hanem egymás között is nem kis eltéréseket mutat, nagyon nehéz megfelelő módon leírni őket, amire most nem vállalkozunk.
Jóllehet az ökumenikus mozgalom és a katolikus egyházzal való megbékélés vágya még nem mindenütt kapott erőre, él bennünk a remény, hogy lassanként valamennyiükben növekszik majd az ökumenikus érzék és a kölcsönös megbecsülés.
Tisztában kell azonban lenni azzal, hogy ezek az egyházak és közösségek igen jelentős pontokban térnek el a katolikus Egyháztól, nemcsak történelmi, szociológiai, lélektani és kulturális tekintetben, hanem -- és főképpen -- a kinyilatkoztatott igazság értelmezésében is. Hogy e különbségek ellenére minél könnyebben elkezdődhessék az ökumenikus dialógus, a következőkben ki akarunk emelni néhány dolgot, melyek ennek a párbeszédnek alapja és serkentői lehetnek, és kell is lenniük."
Az aláhúzott részek rámutatnak, hogy Róma tanításbeli téren komoly eltéréseket lát a saját és a protestánsok álláspontja között. Amikor a "hit tisztaságáról" beszélnek, ezeket a különbségeket is eszükben tartják. Tehát nem érhetik be a hitnek a fentiekben minimalistának nevezett fogalmával, ha annak tisztasága forog szóban.
Hasonlóan nem érthetik úgy a "hit tisztaságát," hogy "valamely felekezet hűen ragaszkodik saját tanításához, és azt ilyen módon tisztán őrzi." Ez ugyanis oda vezetne, hogy több egyaránt igaz, de egymásnak ellentmondó igazság létezhet - amit a kora újkortól elítélt Róma a "duplex veritas" elképzelése képében.
1999-ben sikerült egy olyan-amilyen közös nyilatkozatot kiadni a két felekezet megigazulástanának összefésüléséről, de ennek tárgyi szigorúsága és elfogadottsága nagyon halvány, nem von vissza egyetlen anathémát sem, csak azok jelenbeli alkalmazhatóságát zárja ki a közös nyilatkozatban kifejtett evangélikus álláspontra nézve. Vagyis ez egy kifejezetten gyenge dokumentum arra a célra, hogy vele igazoljunk egy olyasféle következtetést, hogy a r.k. egyház szerint az evangélikusok "őrzik a hit tisztaságát."
Ami még fontosabb: e közös nyilatkozat jóval az Unitatis redintegratio után született, tehát a határozat nem támaszkodhatott amannak az eredményeire. Ráadásul e nyilatkozat nem foglalkozott a szentségtani különbségekkel, amelyeket a r.k. egyház nem szervezeti, hanem tanításbeli különbségeknek tart. Más közös nyilatkozat szentségtani téren azóta sem született. Vagyis a jelenlegi evangélikus álláspontot, amennyiben az egybeesik a Trident által Luther sajátjaként elítélt tételekkel, továbbra is sújtják a szentségtani témában kimondott tridenti átkok.
Ezzel kimutattam, hogy a feladatbeli 2. állítás r.k. alapokon állva az evangélikusokra nézve nem állítható megalapozottan (vagyis a pápa aklából nézve nem igaz).
Indirekt bizonyítást alkalmazok, amit filozófiai berkekben szokás "reductio ad absurdum"-nak is nevezni. Ennek a módszernek az a lényege, hogy a bizonyítandó állítás ellenkezőjéből képtelenséget (önellentmondást) vezetünk le. A logika mint érvelési keret megbízhatóságáról kialakított előfeltevéseink mintegy axiómaként tartalmazzák azt a meggyőződést, hogy igaz állításból képtelenség nem vezethető le, csak hamisból. Ennélfogva ha az általam bizonyítani kívánt állítás ellenkezőjéből képtelenség következik, akkor az állítás igaz.
Ezt azt jelenti, hogy a (jelen formájú) feladat egyetlen nulla fölött pontozható megoldása az lehetne, ha a vizsgázó egyik válaszlehetőséget sem karikázza be. És mivel a javítókulcs minden magyarázat nélkül a 2.-t jelöli meg helyes válaszként, a javítókulcs is hibás.
(XI.) Hogy történhetett meg mindez?
Szerintem a feladatsor szerzői nem ismerték az Unitatis redintegratiót, és mikor elővették, megálltak az első olyan kijelentésénél, amely egy vagy több elszakadt felekezetről dicséretet fogalmaz meg.
Ahelyett, hogy továbbolvastak volna odavágóbb idézet után kutatva (vagy felismerték volna a r.k. teológia és egyházjog itteni szakkifejezéseinek jelentését), beérték ennyivel, és hallgatólagosan feltételezték, hogy az első találatuk ténylegesen elegendő is az alátámasztásra.
Összeállították a válaszlehetőségek sorát, méghozzá úgy, hogy csak egy legyen köztük olyan, ami az ortodoxokra igaz. (Helyesen) úgy vélték, hogy a forrásidézetük az ortodoxokra is vonatkozik, és (helytelenül) arra gondoltak, hogy a két igaz állítás között szükségképpen található ok-okozati kapcsolat. Ez a tévedésük abból adódhatott, hogy tudták: a Második Vatikáni Zsinat egyházpolitikai enyhülést hozott (az ortodoxok irányában is), tehát bármi dicséretjellegűt idézhetnek az ökumenizmusról szóló határozatból, az alá fogja támasztani ezt az enyhülést.
Szerencsére ezen a szakmai hibán csak fél pont múlik, és jó eséllyel a vizsgázók többsége ezt meg is kapja - de az eset nagyon tanulságos. Nem elsősorban egyháztörténeti vagy teológiai szempontból, sőt e területek ismerői számára a feladat hibássága könnyűszerrel belátható. Én magam sem a teológusokat akartam meggyőzni a feladat hibásságáról, hanem tanártársaimat. Számunkra valóságos kincsesbánya az eset, mert rámutat a bizonyítás logikai szigorúságának, a szövegértelmezésnek és az ismeretek alkalmazhatóságának fontosságára. Remélem, idővel pedagógiai szakmai körökben is visszhangot ver ez az eset. Tanulmányom ezt a célt kívánta szolgálni.
Ha valaki e cikk elolvasása után késztetést érez a vitára, vagy csak véleményt mondana az ügyben, szeretettel várom észrevételeit a nemo44@hotmail.com címre.
Németh Ferenc
Tisztelt Oktatási Hivatal!
Németh Ferenc vagyok, matematika-fizika szakos tanár, a Monori József Attila Gimnáziumban tanítok.
Az emelt töriérettségin ügyelvén felfigyeltem az egyik feladatra, melyben forráselemzés volt a teendő. Úgy láttam, hogy a feladat hibás, és másnap a javítókulcsot megnézve ugyanezt kellett észlelnem.
Saját iskolám facebookos tanárcsoportjában már jeleztem ugyanezt, de érdemi reakció nem érkezett. Ugyanezt megírtam egy tanárok által látogatott, országos Facebook-csoportba, de reakció nem érkezett.
Az észrevételemet saját honlapomon helyeztem el, melynek címét Önöknek is megadom:
https:// leporollak.hu/ romkat/magyvita/ ERETTSEG.HTM
Kérem, jelezzenek vissza, mit gondolnak észrevételem megalapozottságáról.
Levelemet nem iskolám képviseletében írom, és nem is szakemberként, hanem érdeklődő műkedvelőként. Nincs is tudomásom olyan vizsgázóról, akit e feladat kiadott értékelése hátrányosan érintene. A javítókulcs utólagos módosítását ezzel kapcsolatban nem szeretném indítványozni.
Tisztelettel:
Németh Ferenc
2025. VI. 13. Az Oktatási Hivatal illetékese részletes választ küldött nekem a történelem tételkészítő bizottság tollából. Ezt azonban egy későbbi levelében nem engedte közölnöm sem egészében, sem részleteiben, ezért az alábbiakban tartalmi összefoglaló alakjában ismertetem az egyes bekezdéseket. [A II-III., majd a IV. szakaszra egy-egy bekezdésben azt felelték, hogy ugyan érdekes és tartalmas az okfejtésem, de olyasmit cáfolok, amit ők nem állítottak.] [Az V., majd a X. szakasz célkitűzését észrevették és nyugtázták, majd jelezték, hogy logikai szempontból igazam lehetne, de mégsincs. A X. szakaszban több hibát is jeleztek érvelésemben.] [Először is azt, hogy nem vettem figyelembe a feladat kiírásában szereplő "A feladat a középkori egyházzal kapcsolatos" tételmondatot. Mivel Luther fellépése már a középkor után történt, az evangélikus egyház logikailag nem szerepelhet a feladatban.] [Másodszor azt, hogy a "mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát" fogalmazásba nem fér bele kettőnél (vagyis a r.k. egyháznál és az ortodoxoknál) több egyház, így az evangélikusok ezért sem szerepelhetnek a feladatban.] [Harmadszor azt, hogy az "egyház" fogalmazást szigorú r.k. értelemben kell venni, vagyis olyan felekezetet kell érteni rajta, amelyben megvannak az érvényes szentségek és a papságbeli utódlás. Mivel Róma szerint ezek az evangélikusoknál nincsenek meg, emezek már a harmadik okból sem szerepelhetnek a feladatban, hanem csakis a r.k. és az ortodox egyház.] [Ráadásként még rámutattak arra, hogy a feladat kiírásában kifejezetten ez állt: "Oldja meg a feladatokat a források és ismeretei segítségével!" - amiből arra következtettek, hogy a feladat megoldása során a saját ismeretekre is lehet és kell alapozni.] [Ezen ellenérvek alapján kimondták, hogy az általam adott reductio ad absurdum érvelés hibás. Noha levezetésem érdekes elemeket tartalmaz, mégsem bizonyítja, hogy a szóban forgó érettségi feladat hibás. Egyszersmind várták további észrevételeimet a későbbi feladatsorok kapcsán.] 2025. VI. 13.
Tisztelt Tételkészítő Bizottság! Örömmel olvastam válaszukat arra az érvelésemre, mellyel a 2025. május 7-ei emelt szintű történelemérettségi II. része 2.e feladatának hibásságát igyekeztem kimutatni. Ha megengedik, igyekszem néhány pontban folytatni az építő vitát. (I.) Előző tanulmányom (I-III.) szakasza nem minősíthető szalmabáb-érvelésnek, hiszen csak ezekkel együtt tekinthettem bizonyításomat teljesnek. Ha csak a 2. válaszlehetőség helyességét zártam volna ki, azzal még nem lettem volna készen, hiszen elvben bárki fölvethette volna, hogy az 1., és még nagyobb joggal: hogy a 3. válaszlehetőség helyességének kérdését miért nem kerítettem sorra. (Mint láttuk, ez utóbbi válaszlehetőség igaz vagy hamis volta, vagyis hogy jelenleg, az I. és a II. Vatikáni Zsinat hátterén eretneknek tekinti-e Róma az ortodoxokat, dogmatörténeti és egyházpolitikai oldalról egyáltalán nem triviális kérdés.) Nota bene: egy feladat akkor is lehet hibátlan, ha a javítókulcs hibás. Én az előbbit akartam megcáfolni, evégett feltétlenül azzal kellett kezdenem, hogy a legvalószínűtlenebb logikai ágbogát is végigjárom a feladat szövegének.
(II.) Önök idézik egy állításomat a (X.) szakaszból, és így bírálják: "[nem vettem figyelembe a feladat kiírásában szereplő "A feladat a középkori egyházzal kapcsolatos" tételmondatot. Mivel Luther fellépése már a középkor után történt, az evangélikus egyház logikailag nem szerepelhet a feladatban.]" Mindenekelőtt azt szeretném hangsúlyosan megismételni, hogy a forrásrészletben nincs olyan megszorítás, ami kizárná, hogy egy hipotetikus, a forrásrészletből kiinduló, az ortodoxokra vonatkoztatva végigvitt alátámasztást lemásoljunk, és pl. az evangélikusokra vonatkoztassunk. Ilyen megszorítás csak a feladat bevezető szövegében található. Való igaz, ez egyszerű kronológiai alapon tényleg kizárja, hogy a "középkori egyház" szavak által jelölt logikai helyekre pl. az evangélikusokat helyettesítse valaki. Csakhogy ha ezt az ellenvetést komolyan vesszük, akkor (az én bírálatomtól függetlenül) ki kell zárnunk az Unitatis redintegratio bármely részletének a feladatban forrásként való felhasználását, mert azt sem a középkori egyház fogalmazta meg. (Ez utóbbit a megadott 1964-es dátumból és a tanuló saját háttérismereteiből könnyen kiderülő ténynek tekinthetjük.) Vagyis ez esetben a feladat szövegezése még súlyosabb hibát tartalmazna, mint amit én kimutattam. Ezért hát nem tekintem meggyőzőnek az Önök erre alapozott 1. ellenérvét. De mivel Önök a továbbiakban nagy hangsúlyt tesznek a "középkori" szóra, a továbbiakban ezen a szálon haladva új alanyokat jelölök meg, melyekkel a bizonyításbeli evangélikusok kicserélhetők, ilyenformán az előző bekezdésbeli hibától függetlenül is kiküszöbölve az Önök 1. ellenvetését. (III.) Önök rámutatnak arra is: "[a "mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát" fogalmazásba nem fér bele kettőnél (vagyis a r.k. egyháznál és az ortodoxoknál) több egyház, így az evangélikusok ezért sem szerepelhetnek a feladatban.]" És ismét, "[az "egyház" fogalmazást szigorú r.k. értelemben kell venni, vagyis olyan felekezetet kell érteni rajta, amelyben megvannak az érvényes szentségek és a papságbeli utódlás. Mivel Róma szerint ezek az evangélikusoknál nincsenek meg, emezek már a harmadik oknál fogva sem szerepelhetnek a feladatban, hanem csakis a r.k. és az ortodox egyház.]" Sajnos ez a két ellenérv sem kielégítő. Rá kell mutatnom arra, hogy a nagyegyháztól az ókor folyamán több olyan felekezet is elszakadt, amely egészen mostanáig folyamatosan fennáll. Ilyenek a nesztoriánusok (431) és a (régebben monofizitáknak nevezett) miafiziták (451). Ők az egész középkoron át külön álltak úgy Rómától, mint az ortodoxiától, tehát ők is nevezhetők "középkorinak." Ezen elnevezésükre nézve a szakadás időpontja nem lehet mérvadó, hiszen maga a r.k. egyház is régibb a középkornál, a feladat implicit szövegezése (és az Önök ellenérvelése) mégis középkoriként nevesíti. És ismét, az ortodoxia sem 1054-ben keletkezett, hanem (saját nézete szerint) az apostolokkal kezdődött a léte - de a feladat logikája alapján ők is "középkori egyház." Hasonlóképpen tehát a nesztoriánusok és a miafiziták is azok. Ráadásul ha Önök valamiféle elsőségi alapon, az "elkelt" szóval jelezve töltenék be e logikai helyeket, akkor oda a középkor kezdetének bármilyen értelmes lehatárolása esetén először a nesztoriánusok, esetleg a miafiziták léphetnének be, nem pedig az ortodoxia, amely jóval később került szakadásba Rómától, mint emezek. Ami a 3. ellenérvüket illeti, bizony új példáim azt is megerőtlenítik. A nesztoriánusok és a miafiziták a mai r.k. értelemben is egyháznak nevezhetők, vagyis teljes és megszakítatlan apostoli utódlásuk van, érvényes szentségekkel. És ezt Róma sosem vitatta. (IV.) Tehát oda jutottunk, hogy legalább négy konfessziós ág pályázhat a "két egyház" szavakkal jelölt logikai helyekre. A két további jelölt is "keletinek" nevezhető, így tanulmányom (X.) szakaszának ad absurdum vitt logikája alapján őket is be lehetne helyettesíteni az ortodoxok helyébe. És e levezetéssel oda jutnánk, hogy "A főként szervezeti különbségektől eltekintve" a nesztoriánus és a miafizita egyház is "őrzi a hit tisztaságát." Ez a következmény azonban nagy valószínűséggel ugyanúgy hamis volna, mint az eredeti, evangélikus példával konstruált bizonyításom zárótétele. A II. Vatikáni Zsinat idején még nem álltak készen azok a közös nyilatkozatok, melyeket r.k. és ortodox teológusok illetve egyházfők hoztak tető alá a miafizitákkal az 1980-as évektől kezdve. E nyilatkozatok szövege több kulcsfontosságú ógörög dogmatörténeti szakkifejezést igyekezett újraértelmezni, és közvetítő teológiai formulák útján megpróbálta feloldani az ókorból örökölt dogmatikai különbségeket. A kérdés bonyolultságát röviden szeretném megvilágítani. A 431-es efézusi egyetemes zsinaton Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárkát eretnekké nyilváníttató, tehát széles körben igazhitűnek elismert Alexandriai Cirill a következő években erősen felkarolt és népszerűsíteni kezdett egy eretnekgyanús formulát, melyet egy, az általa tévesen (a sziklaszilárdan ortodox) Athanasziosz művének tartott, de valójában apollinarista írásból vett át. Ezt visszhangozva Cirill a Krisztus személyén belüli isteni és emberi természet viszonyát a "mia füszisz tú theú logu szeszarkómené" (Isten, az Ige egy megtestesült természete) szavakkal kívánta jellemezni. A későbbi tanfejlődés ezt a viszonyt helyénvalóbb módon a "hen proszópon" (egy személy), ill. "mia hüposztaszisz " (egy létező valóság), továbbá az "en düo füszeszin" (két természetben) szavakkal írta le, és e szavakat használta a 451-es khalkédóni zsinat is a hitvallásában. Ekkor a már jó ideje halott Cirill buzgó követőit pátriárkájuk formulájához való makacs ragaszkodásuk miatt kiközösítették; belőlük képződött a miafizita egyház. Ugyanígy jártak húsz évvel azelőtt a nesztoriánusok is. Ezerötszáz éven át az őseretnekség mintaképeinek tekintették őket, és sajátos hittételeik minden valamirevaló r.k. és ortodox hitvallásban a kárhoztatott nézetek közt szerepeltek. Az újabb időkbeli békülékenység jegyében (kb. 1980-tól) immár mind a miafiziták, mind a római katolikusok, mind az ortodoxok készek voltak úgy (át)értelmezni Cirill szerencsétlen fogalmazását, hogy az a khalkédóni zsinat formuláival összefésülhető legyen, ekképp megszüntetvén másfél évezrednyi ádáz eretnekítést. A sokkal kisebb számú, tartósan elkülönült nesztoriánusokkal nem lehetett még kidolgozni ilyen közvetítő formulát. Ezt támasztja alá az a körülmény, hogy az Unitatis redintegratio kizárni látszik a nesztoriánusokat a "keleti egyházak" ama csoportjából, melyre azt a dicséretet mondta, hogy "ez az egész, különböző hagyományokban élő, lelki és liturgikus, egyházfegyelmi és teológiai örökség hozzá tartozik az Egyház teljes katolicitásához és apostoliságához." Ugyanis egy helyen így fogalmaz: "E liturgikus tiszteletben a keletiek a mindenkor Szűz Máriát -- akit az efezusi egyetemes zsinat ünnepélyesen szentséges Istenszülőnek nyilvánított, hogy ezáltal Krisztust az Írások szerint valóban és sajátságosan Isten Fiának és Ember Fiának ismerje el -- szebbnél szebb himnuszokkal magasztalják; és sok szentet, köztük az egyetemes Egyház atyáit, is tisztelnek." Azt pedig tudni kell, hogy a nesztoriánusok kerülik Mária istenszülőségének tételét, így ragaszkodván Nesztoriosz tanításához, akit tudvalevőleg azért (is) közösítettek ki az efézusi zsinaton, mert ezt félrevezetőnek tartotta, és helyette a Krisztus-szülő elnevezést javasolta. "(252) 1. Kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Isten valóságosan Emmánuel, minek következtében a Szent Szűz Isten Anyja (mert test-szerint szülte Isten testté lett Igéjét), az legyen kiközösítve." Ráadásul még a miafizitákkal együtt megfogalmazott nyilatkozatok sem vezettek el odáig, hogy akár csak megemlítenék egymás pátriárkáit a liturgiában. Egészen a közelmúltig inkább anathémákban emlegették egymást egyfelől Róma és az ortodoxok, másfelől a miafiziták és a nesztoriánusok. Mint mondtam, ez az eretnekítés jó ezerötszáz éven át tartott, és 1964-ben még bőven fennállt, úgyhogy a II. Vatikáni Zsinat még nem támaszkodhatott e közös nyilatkozatokban foglaltakra. (V.) Végezetül Önök még egy ellenvetést tesznek: "[a feladat kiírásában kifejezetten ez állt: "Oldja meg a feladatokat a források és ismeretei segítségével!" - amiből arra következtettek, hogy a feladat megoldása során a saját ismeretekre is lehet és kell alapozni.]" Ebben az ellenérvben szükségképpen az a feltételezés rejlik, hogy elvben bármit fel lehet használni az alátámasztásra, ami nincs ugyan benne a forrásrészletben, de a tanuló (feltételezett) háttérismeretei közt (állítólag) jelen van. Sajnos ez esetben értelmét veszti a "forrás" és az "alátámasztás" egész fogalma. Hiszen mi értelme van a forrást egyáltalán előszedni, ha az onnan hiányzó, de az alátámasztáshoz szükséges adatokat a "saját ismeretek" úgyis pótolják? Fenti új példáim fényében ez az ellenérv még kétségbeesettebbnek tűnik. Csakugyan készek volnának Önök azt állítani, hogy bár az Unitatis redintegratio idézett szakasza egy betűt nem tartalmaz arról, hogy akár az ortodoxok, akár a miafiziták tiszta hitűek volnának, a tanuló részéről mégis feltételezhető annak háttérbeli ismerete, hogy Róma szerint a Filioque-tan ma már nem számít dogmatikailag szétválasztó tételnek az ortodoxok irányában? Avagy Önök csakugyan azt feltételezik, hogy a vizsgázó bárminemű forrás érdemi felhasználása nélkül is tudni fogja, amit fentebb Cirillről, Khalkédónról, Krisztus egy vagy két természetéről, és annak újkori, békülékeny újraértelmezéséről kivonatosan összefoglaltam? Mert ő csak így lehetne biztos abban (az Unitatis redintegratióból helyesen megválasztott, általam megjelölt forrásidézet használata nélkül), hogy a szóban forgó "keleti egyház" Róma szerint őrzi a hit tisztaságát. (VI.) Az előző szakasz utolsó bekezdésének gondolata eddig nem került elő érvelésemben. Tanulmányom (VI.C) szakaszának végén csak érintettem a forrásidézetnek a konkrét alátámasztásra való eredendő használhatatlanságát, hiszen nagyon nehéz valaminek a nemlétét vagy lehetetlenségét minden elképzelhető esetre nézve bizonyítani. De nagyon valószínűnek tartom, hogy Önök sem ismernek olyan formális érvelést, amely a forrásidézetből kiindulva alátámasztja a 2. válaszlehetőséget. Gyanítom, hogy ha ismernének, akkor jelen válaszukat ezzel kezdték volna. Mindaz, amit Önök válaszukban megkíséreltek, az volt, hogy érvelésemben hibát kerestek, és csakugyan, egyet találtak is (a 3. ellenérvükkel.) Ezt a fentiekben kielégítően elhárítottam két új példaegyház behozatalával, így most ismét Önök előtt áll az egész ad absurdum reductio. Önökre bízom, hogy megpróbálják-e az ezen új példákkal korrigált bizonyításomat is megcáfolni, de erre vajmi kevés esélyt látok. A forrásidézet bizonyítási értelemben nagyon soványka, mert nem mond semmi olyasmit az ortodoxokról, amit ne mondana akár az evangélikusokról, akár a nesztoriánusokról vagy a miafizitákról. (Ez nem meglepő, mert mindannyiukat egy kalap alá véve mond olyan általánosságokat róluk, amelyeknek a hit tisztaságára nézve vajmi kevés jelentőségük van.) Úgyhogy egy iskolai felelet során a tanár jó lélekkel mondhatná rá: "Ez a szöveg bizony nem a kérdésről szól." Hasonló kidolgozottságú alátámasztási kísérletekre alkalmasint a bíróságok sem reagálnának helyeslőleg. De a hétköznapi értelemben felfogott vitákban sem jár sikerrel az a stratégia, mellyel valaki egy, a tárgyról nem is szóló szöveget elmondva tekintené meggyőzöttnek vitapartnerét. Ezt inkább blöffnek kellene neveznünk, és a vitatechnikai irodalom Csubakka-védelem néven fel is gombostűzte ezt az eljárást. Ezért most tisztelettel szeretném megkérdezni: tudnak-e Önök a célnak megfelelő alátámasztási érvelést felvonultatni a forrásidézet és a 2. válaszlehetőség között (az ortodoxokra nézve), vagy csakugyan az a helyzet áll fenn, amit tanulmányomban vélelmeztem: "Szerintem a feladatsor szerzői nem ismerték az Unitatis redintegratiót, és mikor elővették, megálltak az első olyan kijelentésénél, amely egy vagy több elszakadt felekezetről dicséretet fogalmaz meg. Ahelyett, hogy továbbolvastak volna odavágóbb idézet után kutatva (vagy felismerték volna a r.k. teológia és egyházjog itteni szakkifejezéseinek jelentését), beérték ennyivel, és hallgatólagosan feltételezték, hogy az első találatuk ténylegesen elegendő is az alátámasztásra." Várom szíves válaszukat: Németh Ferenc 2025. VI. 14. Tisztelt Tételkészítő Bizottság! Utólag szeretnék egy további észrevételt csatolni az Önök bíráló feleletéhez. (I.) Alaposabban rátekintve immár nem tartom meggyőzőnek az Önök 3. ellenérvének azon megállapítását, hogy "[az "egyház" fogalmazást szigorú r.k. értelemben kell venni, vagyis olyan felekezetet kell érteni rajta, amelyben megvannak az érvényes szentségek és a papságbeli utódlás.]" Ez a szövegezés ugyanis nem a forrásidézetből származik, amelyre nézve mindenképpen érvényesítenünk kell a forrásközpontú értelmezést, vagyis hogy az abban szereplő "egyház" szót csak az apostoli folytonossággal és érvényes szentségekkel rendelkező keresztény közösségekre lehet vonatkoztatni. E beszédmódot korunkban legjellemzőbben a Dominus Iesus kezdetű hittani kongregációs nyilatkozat IV. részében találhatjuk meg letisztult formában: "17. Krisztusnak tehát egyetlen Egyháza van, mely a Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik. Azok az egyházak, melyeket, bár nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, nagyon szoros kötelékek - az apostoli jogfolytonosság és az érvényes Eucharisztia - fűznek hozzá, valóban részegyházak. Ezért ezekben az egyházakban is Krisztus Egyháza van jelen és működik, jóllehet hiányzik a katolikus Egyházzal való teljes közösség, mert nem fogadják el a primátus katolikus tanítását, melyet Isten akarata szerint Róma püspöke objektíven birtokol és gyakorol az egész Egyház felett. Azok az egyházi közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében; mindazonáltal akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal." (II.) Ehelyett e szövegezés ("keleti és nyugati egyház," illetve "mindkét egyház") a feladat kitűzött, lehetséges válaszainak szövegéből származik, és jól felismerhetően a kortárs világi szóhasználatot követi. Eszerint az "egyház" egy történetileg, szociológiailag stb. értelmezhető emberi intézmény, tekintet nélkül saját kizárólagossági tudatára. Így beszélnek "egyházakról" az ország törvényei is. Ugyan mikor nevezte magát a római katolikus egyház "nyugati egyháznak" olyan értelemben, hogy a keleti területekre az ő joghatósága elvben sem terjedt ki? Mikor tárgyalt a pápa valamely keleti pátriárkával úgy, hogy azt magával egyenjogú félként elismerte? Talán utoljára a niceai zsinat idején, amikor a patriarchátusok rendszere kialakult! (Ez betetőzése volt a monepiszkopátus értelmében vett püspöki tisztség egész egyházban való elterjedésének, a metropoliták joghatósága kiterjesztésének, és hasonló történeti fejleményeknek.) Kezdetben Róma püspökének elsősége csak sorrendi, azaz udvariassági jellegű volt, és nem foglalta magában a többi pátriárka fölötti jogigényt. De már a IV-V. század fordulóján megjelentek azok a pápai nyilatkozatok (Siricius, Damasus), amelyek azzal az igénnyel léptek fel, hogy a pápai döntéseket nem szabad újratárgyalni, és hogy a pápa akarata ellenére egyetlen összegyházi jelentőségű döntés sem lehet érvényes. Amit I. Leó pápa a khalkédóni zsinat 28. kánonja ügyében kifejtett, vagyis hogy ő azt apostoli tekintélyével megsemmisíti, már jelzi ezen pápai öntudat erősségét - még akkor is, ha formálisan azzal indokolta lépését, hogy ezzel Alexandria pátriárkájának második helyét védelmezi, ahová a zsinat éppen e kánonjával ültette a konstantinápolyi pátriárkát. Hasonlóan szerény indokot hozott fel I. Gergely pápa, amikor Böjtölő János konstantinápolyi pátriárka magát "egyetemes (oikumenikosz) pátriárkának" nyilvánította, és azt felelte neki: aki magát így nevezi, az kitagad minden más püspököt tisztségéből, és közrendűvé fokozza le őket. Ő ezt a címet magától is elhárította. Négy-ötszáz évvel később, mikor a pápai tekintély már jóval fényesebben tündökölt, ugyanez a cím végre megtetszett a pápáknak. VII. Gergely pápa híres Dictatusában kijelentette: "Egyedül a római pápát nevezik joggal egyetemesnek (universalis)." Vagyis ekkorra már kifejlődött a pápaságnak az az öntudata, amellyel elvben jogot formált az egész egyház fölötti joghatóságra. Ugyan a hagyományos titulusai között ott maradt a "Nyugat pátriárkája" cím, de jogigénye nem merült ki ebben, hiszen ő legalább ekkortól már a világegyház fejének is mondta magát. Évszázadokon át széltében dívott a r.k. egyházban bizonyos címzetes püspökök "hitetlenek földjére" (in partibus infidelium) való kinevezésének rendszere, vagyis az a szokás, hogy egyszervolt (elpusztult, elnéptelenedett, vagy csak nemkatolikusok által lakott) püspökségek névleges viselőjéül nyugati egyházi hivatalnokokat jelöltek ki. Ezzel is érzékeltették, hogy a püspökkinevezés mindenekelőtt a pápa joga, aki így is gyakorolja a keleti egyházrész fölötti hatalmat. Emellett papíron így biztosították a r.k. hierarchia folytonosságát az adott helyen - úgy is, hogy az illető címzetes püspök a valóságban nem rendelkezik ott semmi egyházkormányzati joggal. Így pl. XXIII. János, a jó pápa is viselte egy palesztinai település címzetes érsekének titulusát (Ijjas Antal: Isten igaz embere, 128. o.), de ez csak egy cím maradt, és ő valójában be sem tette a lábát oda. Egészen az 1983-as egyházi törvénykönyv megalkotásáig fennállt az az alapfeltevés, hogy bárki, akit (bármely felekezetben) érvényesen megkeresztelnek, a r.k. egyházjog hatálya alá esik: "Can. 12. Legibus mere ecclesiasticis non tenentur qui baptismum non receperunt, nec baptizati qui sufficienti rationis usu non gaudent, nec qui, licet rationis usum assecuti, septimum aetatis annum nondum expleverunt, nisi aliud iure expresse caveatur." Csak ezután szűkítették le a "tisztán egyházi törvények" hatályát azokra, akiket a r.k. egyházban kereszteltek meg: "11. kán. - A tisztán egyházi törvények azokat kötelezik, akiket a katolikus egyházban kereszteltek meg, vagy oda fölvettek, és eszük elégséges használatával rendelkeznek, továbbá, hacsak a jog kifejezetten másképp nem rendelkezik, hetedik életévüket betöltötték." (III.) Ezek a meggondolások azt bizonyítják, hogy elméleti szinten a r.k. egyház igen hosszú időre visszamenően a teljes világegyháznak tartotta saját magát, nem pedig "a nyugati egyháznak." Tehát a feladatbeli "nyugati és keleti egyház" szövegezés, bár történelmi szempontból teljesen jogos, r.k. értelemben egyáltalán nem helytálló. Ennélfogva a tanulónak nem kell a feladat szövegében szereplő "egyház" szót sem r.k. értelemben vennie (és különben sem valószínű, hogy erre háttérismeretei folytán egyáltalán képes volna), hanem nagyon is köznapi értelemben kell ezeket vennie, vagyis "keresztény vallásfelekezet" értelemben. Ennélfogva elesik az Önök 3. érvének legfőbb erejét adó különbségtétel az "egyház" és az "egyházjellegű közösség" között. És mivel az 1. és a 2. ellenérvet már kellőképpen érintettem, újra felmerülhet az evangélikus egyház mint cáfoló ellenpélda, melyet eredeti tanulmányomban szerepeltettem. Tisztelettel: Németh Ferenc 2025. VII. 3. Tisztelt Tételkészítő Bizottság! A nyári szünet küszöbén még egy módszertani érvcsokrot szeretnék összeállítani, és őszig már nem fárasztom Önöket a témában. (I.) Az általam választott reductio ad absurdum típusú cáfolat fontos jellemzője, hogy a feladat konkrét összeállításától (pl. a feladatszövegben lévő megkötésektől, utasításoktól) elszakítva is végigvihető. Érvényességéhez elég az, ha a feladat megoldásához (elvben) szükséges alátámasztó érvelést adottnak feltételezem (az ortodoxokra nézve). De a cáfolat érvényességéhez nem szükséges, hogy az evangélikusokat mint cáfoló ellenpéldát a feladat összeállításának is alávessem. Ezt az alábbi részletes levezetéssel szeretném igazolni: (II.) A 2. ellenérv triviálisan hibás. Ott Önök amellett érveltek, hogy mivel a feladatban csak két egyházfelekezet (a r.k. és az ortodox) pályázhat a 2. válaszlehetőségbeli "mindkét egyház" szerepére, immár nem lehetséges akármelyikbe az evangélikusokat behelyettesíteni. De én nem az ortodoxok mellé, hanem a helyükbe tettem az evangélikusokat, így az ad absurdum redukáló érvelésben létrehozott párhuzamos levezetésben továbbra sem három, hanem továbbra is két egyházfelekezet szerepel. Vagyis ha a vita kedvéért elfogadnám is azt az érvet, hogy a feladatban "betelt" a két logikai hely a r.k. és az ortodox egyházzal, abból nem következik, hogy a cáfoló bizonyításban sem marad hely az evangélikusoknak. (III.) Az indirekt bizonyítás épségét nem sérti az a körülmény sem, ha a benne szereplő egyházfelekezet a r.k. egyházfogalom értelmében nem egyház, feltéve, hogy a forrásidézetnek megfelel. Ezt így igazolom, részben megismételve korábbi érveimet: (IV.) Úgy tudom, a hivatalos levelek jogi tartalmára és ennek megfogalmazására a szerzői jogi védelem nem vonatkozik. Mindazonáltal úgy látom, hogy az Önök válaszai jelentős mértékben tartalmaznak egyéni, "ismételten azonosítható" szellemi terméket, amely pedig élvezhet szerzői jogi védelmet. Ezért szeretnék Önöktől engedélyt kérni, hogy legutóbbi levelüket honlapomon (http://leporollak.hu/ romkat/magyvita/ ERETTSEG.HTM) az eddigi levelezésünk folyamába illesztve csonkítatlanul közöljem. Ha ezt az engedélyt nem adják meg, azt természetesen elfogadom, s ez esetben csak a levél fejlécét, továbbá az összefoglaló bekezdéseket ("Ennek megfelelően az 1. pont...", "Ráadásul hibás az a kitétele is...", "Mindezek alapján az Ön reductio ad absurdum levezetése is hibás."), valamint a levél aláírás-részét fogom közölni (ugyanott), más tartalmi elemeit pedig a saját válaszomban található idézetek formájában fogom csak szerepeltetni. (A bírálat során alkalmazott, az átvevő mű jellegéhez mérten indokolt mértékű idézéshez a Szjt. szerint nem kell engedélyt kérni.) Tisztelettel: Németh Ferenc
2025. VI. 17.
Az Oktatási Hivatal illetékese a következő tartalmú levelet küldte nekem (amit ismét tartalmi kivonat alakjában közlök, a benne foglalt tájékoztatásnak engedve). A címzettek közt a hivatal két jogásza is szerepelt. [Az én első levelem tájékoztatást kért, de nem akart joghatást kiváltani. Az ő válaszuk formailag nem volt hivatalos levél. Az ebben foglaltakat változatlanul fenntartják.] [E tájékoztatás nem minősül szerzői műnek, ezért felhasználása nem tartozik a szerzői jogi törvény hatálya alá.] [Viszont nem járulnak hozzá, hogy e levelüket akár egészében, akár részleteiben magáncélból bármi módon közöljem.] Megjegyzések A fenti jogi válaszlevélből számomra két dolog lett világossá. (1) A ténybeli vitában a tételkészítő bizottság védhetetlen álláspontra szorult, hiszen hosszú idő alatt érdemben nem is próbált választ adni két utolsó levelemre, viszont az álláspontját teljes egészében fenntartotta. Intellektuális értelemben ez nem éppen igényes eljárás, de ez legyen a bizottság gondja. Nyilván egy hivatal vagy egy bizottság sem kötelezhető arra, hogy egy általa deklaráltan lezártnak tekintett témában ismételten vitairatokat fogalmazzon, méghozzá úgy, hogy ahhoz semmiféle jogkövetkezmény nem társul. De a jogi vonatkozásokat nem érintve mindenképpen kínos lehet számára, hogy munkaköréből adódó tevékenysége során rábizonyult egy könnyen elkerülhető hiba, és azt utóbb sem kiküszöbölni, sem beismerni nem volt hajlandó. (2) Az Oktatási Hivatal a fenti hibáját nyilvánosan vállalni nem óhajtja, és evégett válaszlevelük közlésének jogi letiltásához folyamodik. Ez mindenképpen visszás dolog annak fényében, hogy álláspontjukat teljes mértékben fenntartják. Gyanítom, hogy a bizottság tagjai immár maguk sem hisznek saját, ott kifejtett ellenvetéseik meggyőző erejében. Kezdettől fogva az volt a szándékom, hogy valamilyen formában közöljem a nekem küldött levelük érdemi részét. Ugyanis - főként irodalmi, igényességi okból - nem tartanám elfogadhatónak, ha teljesen mellőznöm kellene azt az érvelést, aminek megcáfolására annyi időt és erőt fordítottam. Az adatvédelmi hatósággal való levélbeli konzultáció alapján az anonimizált és tartalmilag kivonatolt közlés mellett döntöttem. Aztán ők lássák, ha ennek a kerülő úton történő, de jogilag immár támadhatatlan közlésnek a saját álláspontjuk melletti bizonyító ereje óhatatlanul kisebb lesz, mint ha érveik a saját levelük teljes összefüggésében, az eredeti fogalmazásban volnának olvashatók. 2025. IX. 13. A "saját ismeretekre" való hivatkozás leszerelése A tételkészítő bizottság eddig merőben tagadólagos és kimondottan erőtakarékos vitatechnikát alkalmazott. Ezt az Oktatási Hivatal megtetézte a levelük közlésének letiltására irányuló fogással. Ezzel szemben én sokkal nagyobb apparátust vonultattam fel: tételesen kimutattam a feladat hibásságát, és minden részletre kiterjedő cáfolatot adtam ellenvetéseikre, e legutóbbi írásban éppenséggel a negyedikre. A letiltásra irányuló legutolsó levelük, és vele együtt az általuk korábban írottak változatlan fenntartása nem éppen következetes eljárás, és ezzel még enyhén fogalmaztam. Ez okból immár nem címzem nekik ezt az írást. Viszont - az adatvédelmi hatóság ajánlását követve - tartalmilag kivonatolva adom benne a levelükből vett idézeteket. Ez a hosszú szakasz az érettségi feladatra írt bírálatom önmagában is megálló befejezésének is tekinthető. (I.A) A tételkészítő bizottság negyedik ellenvetése, melyet reductio ad absurdum bizonyításommal szemben tett, így hangzott: "[A feladat kiírásában kifejezetten ez állt: "Oldja meg a feladatokat a források és ismeretei segítségével!" - amiből arra következtettek, hogy a feladat megoldása során a saját ismeretekre is lehet és kell alapozni.] Ezzel szemben már rámutattam: "Ebben az ellenérvben szükségképpen az a feltételezés rejlik, hogy elvben bármit fel lehet használni az alátámasztásra, ami nincs ugyan benne a forrásrészletben, de a tanuló (feltételezett) háttérismeretei közt (állítólag) jelen van. Sajnos ez esetben értelmét veszti a "forrás" és az "alátámasztás" egész fogalma. Hiszen mi értelme van a forrást egyáltalán előszedni, ha az onnan hiányzó, de az alátámasztáshoz szükséges adatokat a "saját ismeretek" úgyis pótolják?" Ebben az írásomban e kurta cáfolatot fogom tételes ellenbizonyítássá bővíteni. (I.B) Hogy valójában mit jelent a forráselemzés során a háttérismeretek használata (amire a feladat utasítása is céloz: "Oldja meg a feladatokat a források és ismeretei segítségével!"), azt a részletes érettségi követelmények listájából bárki megtudhatja. Először ennek a forráselemzéses feladatokra vonatkozó általános részét idézem. A táblázat mezőit feloldva a két vizsgaszintet (K) és (E) betűvel tagolva közlöm: "1. Ismeretszerzés és forráshasználat 1.2 Ismeretek felidézése 1.3 Forráselemzés 1.4 Forráskritika 1.5 Folyamatok bemutatása Ezen öt kompetenciából a jelen vitában csak az 1.2 pontbeli két részképesség jöhetne szóba: "C) VIZSGALEÍRÁS Egyszerű, rövid választ igénylő feladatok A feladatok a részletes követelményekben meghatározott kompetenciákra és témakörökre irányulnak. Mindegyik feladat valamely forrás (szöveg, kép, diagram stb.) feldolgozását, értelmezését várja el a vizsgázótól. [...] (1) Példák a lehetséges feladattípusokra:
Megjegyzéseim: (1) Tehát nem az azon túlmenő többlettudás felhasználását a forrás rossz megválasztásának korrigálására. (2) Az illető következtetésnek a forrásból kell kiindulnia, nem pedig annak a témában való hallgatását megszüntetve a kipótlására vállalkoznia. Ebből a bőségesen részletező felsorolásból szembeszökően hiányzik az a kompetencia, amelyet itt a tételkészítő bizottság ellenvetésként felhoz, tudniillik hogy a forrás és a vele alátámasztandó állítás közti összefüggést a tanuló képes a háttérismereteiből pótolni. E kompetencia valójában inkább szaklektori munkához hasonlít, mint egy érettségi dolgozat megoldásához; a vizsgázó diák részéről inkább a gondolatolvasás kompetenciájáról kellene beszélnünk. E felsorolás ugyan csak példálózó, de elég hosszú és szerteágazó. Emellett kifejezetten megemlít olyan képességeket, amelyek a tételkészítő bizottság álláspontjának igazolása szempontjából szükséges tevékenységekhez hasonlóak, de azoknál jóval egyszerűbbek, másfelől mélyen hallgat a fenti gondolatolvasási képességről. Így hát az a fortiori érvelés szabálya alapján joggal állítható, hogy az érettségi rövid feladataiban nem várható el olyan képesség, amelynek meglétét ők feltételezik, és ad absurdum redukáló bizonyításom ellen cáfolatként alkalmazzák. Ezért a tételkészítő bizottság 4. ellenvetése vizsgamódszertani megközelítésben hamisnak bizonyult. (II.A) A fentiek során nem vettem elő a tanulónál feltételezhető háttérismeretek tételes listáját. Az alábbiakban ezt is sorra kerítem, hogy ellenbizonyításom ne csak a pedagógiai módszertan, hanem a történelem mint tantárgy oktatása során átadott tudástartalom szempontjából is teljes legyen. A bizottság szerint a 2. válaszlehetőség helyes. Eszerint hát a C) jelű forrásidézettel alátámasztható a 2. válaszlehetőség, mégpedig úgy, hogy ami az előbbiből ehhez hiányzik, az maradéktalanul pótolható a vizsgázó háttérismereteiből. Idézzük most fel a két szöveget: "C) "Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos - jóllehet nem tökéletes - közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetően több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában." (A II. Vatikáni Zsinat határozata, 1964)" És ismét: "2. A főként szervezeti különbségektől eltekintve mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát." Hogy a 2. válaszlehetőség Róma álláspontján az ortodoxokra igaznak tartható, azt a vita eddigi folyásából következően elfogadottnak tekintem. Az forog most szóban: mit kell a vizsgázónak tudnia és a forrásidézethez hozzátennie, hogy abból a 2. válaszlehetőséget érvényesen alátámasztottnak tekinthesse. Mindenekelőtt azokat a dogmatörténeti tényeket kell tudnia, melyeket eredeti tanulmányom (III.B) szakaszában már kifejtettem: hogy ti. Róma szerint a Filioque-tan, a purgatórium dogmája, valamint a pápai primátus és tévedhetetlenség (nem csupán szervezeti jellegű, történetileg kifejlődött, s ezáltal nem szükségszerűen fennálló - hanem dogmatikailag de fide minősítéssel definiált, azaz visszavonhatatlannak hirdetett) tana ma már nem számít dogmatikailag szétválasztó tételnek az ortodoxok irányában. Bizonyosan nem vagyok túl merész, ha úgy vélem: még a bizottság sem képzel olyasmit, hogy a vizsgázó mindezt a józan paraszti eszéből ki tudja találni. Ezért azok a "saját ismeretek", amelyekre szerintük "alapozni lehet és kell," nem származhatnak az ő általános műveltségéből vagy intelligenciájából, hanem az iskolában szerzett ismeretei közül kell, hogy kikerüljenek. Mivel a hittan vagy vallástan nem kötelező érettségi tárgy, ez szükségképpen a történelem tantárgyból tanultakat jelenti. Így pedig nagy mértékben egyszerűsödik a feladatom, hiszen e tárgy államilag megszabott követelményei közhiteles dokumentumokban világosan megfogalmazva előttünk állnak. Érvelésem itt abból indul ki, hogy a hivatalosan előírt tananyagban nem szereplő speciálisan történelmi tartalomnak háttérismeret formájában való meglétét nem szabad feltételeznünk egy találomra választott érettségizőnél. Ezt az ex silentio típusú érvelést általában gyengének tartják, de itt nagyon is erős, mivel a vizsgakövetelmények jegyzéke jogszabályként jelent meg, és oda-vissza lehet alkalmazni. Egyrészt ami benne van, azt meg lehet követelni az érettségin, másrészt ami nem szerepel benne, azt nem lehet. E két logikai kapcsolat jogi értelemben is eredménnyel forgatható, amivel (elvben) minden iskolavezető és szaktanár tisztában is van, nem is beszélve az öntudatosabb diákokról. (II.B) Ezeket a tartalmakat most összefüggő idézés helyett csak a témához valamennyire kapcsolódó címszavak ill. kulcsmondatok citálásával fogom ismertetni. Ilyen módon valósítom meg azt a célt, hogy teljes képet adjak azokról a keresztény teológiai háttérismeretekről, melyeket az emelt szinten érettségiző tanulónál észszerűen feltételezhetünk. Két hivatalos forrást használok: a történelem tantárgy 2020-as kerettantervét és ugyane tantárgynak fentebb már idézett érettségi vizsgakövetelményeit. Kivonatomban először a kereszténység dogmatikai tartalmával kapcsolatban középszinten elvárható háttérismereteket, majd az emelt szintű többletet közlöm, mégpedig a dokumentumok tagolását követve. Az irreleváns elemek kihagyását [...] jellel illetem. Ezzel az áttekinthetőséget kívánom szolgálni; aki a követelményeket a maguk teljességében akarja áttekinteni, az eredeti lelőhelyükön bátran ellenőrizheti, hogy minden, a kereszténység dogmáival és tanbeli vitáival kapcsolatos lényeges információt kigyűjtöttem e két hivatalos dokumentumból. "Témakör: Vallások az ókorban Fogalmak: [...] keresztény vallás, keresztség és úrvacsora, apostol, misszió, Biblia, Újszövetség, evangélium, püspök, zsinat. Fejlesztési feladatok:
(Az emelt szintű érettségi vizsgakövetelmények az ókori részben a kereszténységhez kapcsolódóan tartalmi többletet nem mutatnak.) "A kerettantervben szereplőkön felül számon kérhető lexika emelt szinten: Témakör: A középkori Európa
Fogalmak: [...] pápa, érsek, cölibátus, szerzetes, bencés rend, ferences rend, eretnek, inkvizíció, kolostor, katolikus, szent [...] Fejlesztési feladatok:
[Emelt szintű tartalmi többlet:]
[Egy korábbi, de szintén hivatalos kiadvány e rovatban az alábbiakat szerepelteti, példákat hozván e különbségekre: "A legfontosabb szerzetesrendek jellemzői (pl. bencések, ferencesek). "A kerettantervben szereplőkön felül számon kérhető lexika emelt szinten: Témakör: A kora újkor Téma: "Hitviták tüzében" Fogalmak: [...] reformáció, protestáns, evangélikus, református, anglikán, unitárius, vallási türelem, ellenreformáció, katolikus megújulás, jezsuiták [...] Fejlesztési feladatok: (Az emelt szintű érettségi vizsgakövetelmények a kora újkori részben a reformációhoz és a katolikus megújuláshoz kapcsolódóan tartalmi többletet nem mutatnak.) "A kerettantervben szereplőkön felül számon kérhető lexika emelt szinten:
Témakör: A kétpólusú világ és felbomlása Témakör: A világ a 21. században A kerettantervben szereplőkön felül számon kérhető lexika emelt szinten: (III.) A fenti forrásokon túlmenően a kereszténység dogmatikai és történeti vonatkozásai szempontjából a teljesség igényével kivonatolom az Újkor.hu portál szerkesztői által készített adattárat, annak 2025 augusztusi állapotát figyelembe véve. Ez ugyan nem hivatalos dokumentum, de szakmai körökben nagyra becsülik, és széltében használják. Nem utolsósorban azért idézek belőle, mert a kerettantervi anyagban szereplő fogalmaknak és más adatoknak a listáját szorosan követi, és tömören, de alaposan magyarázza őket. Kihagyásaimat nem jelölöm, de az egyes szócikkek tartalmát (a "Konstantinápoly" kivételével) nem csonkítom meg. A jelen vitához kapcsolható címszavakat pirossal emelem ki. Ez az adattár nem fedi le az emelt szintű anyagot, de ennek többleteiről a fentiekben tételes kimutatást adtam, és a jelen vita szempontjából kulcsfontosságú emelt szintű többleteket az alábbiakban tankönyvi idézetekkel illusztrálom. 2. Vallások az ókorban 3. Hódító birodalmak 4. A középkori Európa 7. A kora újkor 25. A kétpólusú világ és felbomlása A fenti (II-III.) szakaszbéli összeállítás a keresztény teológia és dogmatörténet terén a kerettantervi és a kétszintű érettségi anyagot a teljesség igényével kivonatolja. Láthatjuk, hogy benne tételesen nincsenek meg a felsorolt szétválasztó tanok (tisztítóhely, Filioque, a pápai primátus és tévedhetetlenség), csupán egy nagyobb témába (a nyugati és keleti kereszténység összehasonlításába) implicite belefoglaltan. Ráadásul egyáltalán nem szerepel benne ezek eretnekítésre alkalmas voltának XX. századi r.k. átértékelése. Ebből következik, hogy az érettségin ez utóbbi átértékelés ismeretét nem lehet jogosan elvárni a vizsgázótól. Márpedig a tételkészítő bizottság negyedik ellenvetése éppen azon sarkallott, hogy a háttérismeretekre is lehet támaszkodni az alátámasztás során. Mivel a kerettantervi ill. érettségi követelmények bizonyított módon nem foglalják magukban a 2. válaszlehetőség tartalmát, ez az ellenvetés most végleg megdőlt. (IV.) Vállalt bizonyításom immár a történelem tantárgy tananyagának tekintetében is teljessé vált. De hogy még hangsúlyosabb legyen a tételkészítő bizottság 4. ellenvetésének tévessége, tekintsünk pár idézetet a forgalomban lévő tankönyvekből, konkrétan az 1054-es egyházszakadás, valamint a II. Vatikáni Zsinat tárgyában. Ezekből nagyjából megítélhető az a maximális szint, amelyen az érettségizők háttértudása mozoghat a szóban forgó teológiai témákban. Leszögezem, hogy egy tankönyvnek nem minden mondata követelhető meg a vizsgán háttérismeretként, de látni fogjuk: még ha ezt tennők is a felsorolt példákkal, az sem volna elég a tételkészítő bizottság ellenvetésének igazolására. Viszont ha azt látjuk, hogy a jogszabályi erejű tantervi és vizsgakövetelményeken túlmenően a forgalomban lévő könyvekben sincs szó arról, hogy az említett teológiai tételekben fennálló különbségek ellenére Róma az ortodoxok tanítását tisztának tartja, akkor a fenti ex silentio bizonyítás még nyomatékosabbá válik. Száray Miklós és Dr. Szabados György 9. osztályos tankönyve (90. o.) így ír Róma és az ortodoxia viszonyáról és szakadásáról: "A kora középkorban fokozatosan eltávolodott egymástól a nyugati és a keleti kereszténység. A nyugati egyház nyelve a latin, a keletié a görög lett. A nyelvi különbségen túl egyre inkább eltértek a szertartások (liturgia) és a hittételek. Másként értelmezték nyugaton és keleten a Szentlélek és a Fiú kapcsolatát. Keleten nem, míg nyugaton hittek a tisztítótűz (purgatórium) létében. Az áldozásnál keleten kovászos, nyugaton kovásztalan kenyeret használtak." Ugyanott e könyv megemlíti a Filioque-vitát is, és hozzáteszi, hogy a különbség ma is fennáll: "A nyugati egyház azt vallotta és vallja ma is, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. A keleti felfogás szerint viszont a Fiú és a Szentlélek is az Atyától van." A II. Vatikáni Zsinatról ezt írja a 12. évfolyamos tankönyvben Száray Miklós (73. o.): "Az enyhülés folyamatát segítette a római katolikus egyház megújulása, amelyet XXIII. János pápa kezdeményezett és VI. Pál pápa idején zárult le. A II. vatikáni zsinaton (1962-1965) az egyház megújítására törekedtek, választ kívántak adni a kor kihívásaira. XXIII. János pápa szavaival: "A zsinattól azt várom, hogy friss levegő áradjon be az egyházba. Le kell végre rázni a császári idők porát, ami Szt. Péter trónjára Nagy Konstantin óta lerakódott." Többek között bevezették az anyanyelvi igehirdetést, kiemelt szerepet kapott a karitatív tevékenység, párbeszédet kezdeményezett a többi keresztény felekezettel és más vallásokkal. A nemzetközi politikában a pápa hitet tett a békés egymás mellett élés mellett, sőt tevékeny szerepet játszott helyi konfliktusok megoldásában (pl. a kubai válság)." Borhegyi Péter a 12. évfolyamos tankönyvben így ír (84-85. o.): "A római katolikus egyház igyekezett megfelelni a modern kor kihívásainak, ezért ült össze a II. vatikáni zsinat (1962-1965). Bevezették az anyanyelvű igehirdetést, kiemelték a karitatív tevékenységek szerepét, és VI. Pál pápa (1963-1978) nyilatkozatban ítélte el az antiszemitizmus minden formáját, valamint együttműködésre szólított fel a nem keresztény vallásokkal. VI. Pál szerint az egyháznak párbeszédre kell törekednie mindenkivel, az ateista emberektől a más vallásúakig. Hatalmas lelkipásztori utakat tett, amelynek során a pápák közül elsőként ellátogatott Afrikába, Ázsiába, valamint Észak- és Dél-Amerikába. Az ökumenikus párbeszéd híveként békejobbot nyújtott az ortodox egyháznak, de kialakította például a katolikus-buddhista kapcsolatrendszert is." A célhoz legközelebb a békejobbról szóló mondat áll. A szerző ezzel valószínűleg a konstantinápolyi pátriárka kiközösítésének visszavonására utalt, aminek azonban nem volt semmi dogmatikai hatása; merőben szervezeti jellegű, és főként egyházdiplomáciai gesztus volt. Az "ökumenikus párbeszéd" pedig sok mindent jelenthet, és vígan összefér azzal is, ha a másik fél Róma szerint nem őrzi a hit tisztaságát, hiszen ugyanilyen párbeszédbe bocsátkozott a pápa vezette zsinat a protestánsokkal is. Így hát részletesen bebizonyítottam, hogy a vizsgázónál jogosan feltételezhető háttérismeretek között (sőt az annál bővebb tankönyvi anyagban) nincs olyan, amely azt igazolja, hogy (a r.k. egyház szerint) az ortodoxia őrzi a hit tisztaságát. Vagyis a tételkészítő bizottság 4. ellenvetése a történelem mint szaktárgy tartalmi oldaláról tekintve elégtelennek bizonyult. (V.A) A fenti kimerítő érvek súlya alatt mindenki, aki a feladat hibátlan volta mellett kardoskodik, rákényszerül, hogy (a feladat szövegéhez híven) mégiscsak a C) forrásrészlettel próbálja meg alátámasztani a 2. válaszlehetőséget az ortodox egyházra nézve. De mivel a bizottság a hozzá intézett szívélyes, de nyomatékos kérésemre sem nyilatkozott arról, hogy szerinte ez hogyan történhetne meg, jobb híján nekem kellett e feladatot magamra vállalnom. Mivel maga a forrás kifejezetten nem szól a 2. válaszlehetőségben foglalt állításról, felteszem, hogy a megkísérelt alátámasztás az implicit (beleértett) állításokhoz, a forrás által felidézett háttérismeretekhez, a bővítő értelmezésekhez és hasonló áttételes igazolási eszközökhöz folyamodik. Vagyis az alábbiakban megengedek magamnak olyan pótlólagos feltevéseket, melyek szerint e forrás soványka szövegezései az ortodoxok esetében minőségi többletet nyernek. Az általánosság sérelme nélkül feltehető, hogy az ilyen stílusú alátámasztási eljárások mindegyike legalább annyiban hasonlít az általam alább kimódolt érvelésre, hogy a forrásidézet szavait nem szó szerint veszi, azaz nem szorítkozik rájuk, hanem belőlük kiindulva további tartalmakat von be az érvelésbe. Bevallom, az e szakaszban közölt levezetésre a tételkészítő bizottság eddigi, számomra erőtakarékosnak tűnő vitai eljárása indított engem. A kért alátámasztást nem adták meg, és beérték levezetésem néhány ponton való megtámadásával. Ráadásul ellenvetéseiket cáfolataimmal szemben nem is akarták tovább védelmezni. Ennélfogva e művecském történeti, teológiai és logikai egybenmaradásáért nem kezeskedem. Elvégre nem vagyok a bizottságnak sem fogadott, sem önjelölt ügyvédje, hanem a vitapartnerük vagyok. De mivel ők nem vállalták saját (cáfolataim dacára is bevallottan fenntartott) álláspontjuk megvédelmezését, immár szembe kell nézniük azzal a kényelmetlen helyzettel, amikor a vitapartner kezdi kifejteni azt az álláspontot, melyet ők hivatalból képviselnek ugyan, de melynek igazában - az események folyásából láthatóan - már maguk sem hisznek. Az alábbiakban tehát megpróbálom egy lehetséges módon megalkotni a szóban forgó alátámasztást. * * * Mire lehet egyáltalán támaszkodni a forrásidézet állításai közül? a) "hisznek Krisztusban" - Az ortodoxok krisztológiája közismerten igen differenciált, olyannyira, hogy az e tárgyban kimondott dogmákat az óegyház kiválólag görög egyházatyák nyomdokain haladva dolgozta ki, sőt még az általuk cáfolt és megbélyegzett tézisek is a görög gondolkodásból eredtek. Méltó dolog hát arra következtetnünk, hogy a II. Vatikáni Zsinat itt nemcsak az egyes személyek Krisztus-hitéről, hanem felekezeteik krisztológiájáról is szólni akart, s e szavakkal azt is kifejezte, hogy az ortodoxok krisztológiája maga az igazhitűség, és ekképpen ők is őrzik a hit tisztaságát. A gondolatmenet teljességéhez hozzátartozik a mariológia is, melyet mindkét egyház a krisztológiából (konkrétan az Istenszülő-dogmából) igyekszik levezetni. Ez lényegileg azonos mindkét oldalon, és választó tanként jelenik meg köztük és a protestáns felekezetek között. Mivel a mariológiában is megegyezik Róma és az ortodoxia, a forrásidézet ennek áttételes említésén keresztül is utal arra, hogy Róma szerint az ortodoxok őrzik a hit tisztaságát, míg ugyanez a protestáns felekezetekről nem mondható el, mert ők krisztológiailag ugyan igazhitűek, de a fenti mariológiai következtetéseket többségükben tagadják. b) "szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében" - Mivel a keresztség kapu-szentség, és célja az, hogy bevezessen a többi szentség útján elnyerhető áldásokba, e mondatból arra következtethetünk, hogy a keresztség szabályossága az ortodoxok esetén jogosan kitágítható az egész szakramentális teológiára. Ennek pedig ama módja, ahogy az ortodoxok a liturgiában megélik, és ahogyan patrisztikusan megalapozzák, közismerten csak árnyalatokban különbözik a r.k. szentségtantól. A különbség jobbára az elméleti megalapozásban áll (megtestesülési kontra pneumatikus egyházkép), de ez inkább hangsúlyeltolódást jelent, és teológiai párbeszéd útján könnyen elsimítható. Erre könnyű történelmi illusztrációt találni. Josef A. Jungmann r.k. liturgikus tanúsága szerint (A szentmise, 135 o.: A konszekrációs epiklézis helye és értelme) a legősibb liturgiákban a konszekrációs epiklézis a konszekráció után következett, vagyis magyarul: a pap azután hívta le a Szentlelket, hogy változtassa Krisztus testévé és vérévé a kenyeret és a bort, hogy ugyanő elmondta a kenyér és a bor fölött az "ez az én testem, ez az én vérem" stb. szavakat. A liturgikus gyakorlat ekképp tanúskodott arról, hogy a nagyegyház eredetileg nem a pap "átváltoztató" szavaiba helyezte a szakramentum lényegét. Az ortodoxoknál máig ez a sorrend, míg a római katolikusok e két liturgiai elem sorrendjét megváltoztatták, nehogy az a látszat keletkezzék: a pap konszekrációs szavai hatástalanok voltak, s utánuk még másra is szükség van az átlényegüléshez. Ortodox nézet szerint e változás a Szentlélek titkos működése folytán áll be, r.k. nézet szerint inkább a Krisztus helyét elfoglaló áldozópap hatékony szavához van kötve. E különbség nem dogmát érint, csak teológiai véleményeket, így egyáltalán nem ok egymás eretnekítésére. Jungmann maga is felhozza érvként azt a tényt, hogy e különbséget csak évszázadokkal az 1054-es szakadás után élezték ki tanvitává a keletiek, és hogy az ősi liturgiák szavai és hangsúlyai lehetővé teszik, hogy a két megközelítést összefésüljék. Hasonlóan összefér a r.k. értelemben vett tiszta hit birodalmában sok más liturgiai elem (pl. a kovászos vagy kovásztalan kenyér) vagy egyházfegyelmi rendelkezés (pl. hogy pappá szentelhető-e nős férfi). Ezeket a szakadás után is úgy tekintették, mint helyi jellegzetességeket, és a Rómával szervezetileg egyesült keleti egyházakban sem követelték meg a római rítus és fegyelem gépies átvételét. E két kifejezés (a-b), megfejelve az itt vázolt, az evangélikusokhoz képest az ortodoxokra nézve többletet adó meggondolásokkal, elég is a bizonyításhoz. A zsinat e ponton csak példálózó jelleggel és burkoltan szól az ortodoxokról és az ő protestánsokhoz képesti előnyükről, és ezt másutt bővebben is kifejti, de az érettségi feladat szempontjából ez közömbös. Fődolog, hogy a forrásidézet (sajátlag ortodox fénybe állítva) sokkal többet mond, mint ami elsőre látszik, és a maga kifejtetlen módján ugyan, de elégséges módon alátámasztja a 2. válaszlehetőséget. A forrásidézetben szerepel ugyan egy gyanús mondat: "a tanítás [...] dolgában [...] több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában" - de ezzel nem kell törődni, mert nem az ortodoxokra vonatkozik, hanem többnyire a protestánsokra, akikről a feladat nem kérdezett semmit. A pápai primátus, tévedhetetlenség, a Filioque és a purgatórium tanával kapcsolatban a levezetés megegyezik az eredeti tanulmányom (III.B) szakaszában foglaltakkal. (V.B) Ami pedig a vizsgázót illeti: ahhoz, hogy a helyes válaszlehetőséget bekarikázza, nem is kell az "alátámasztás" ormótlan fogalombatyuját a vállára vennie, horribile dictu magát az alátámasztást szövegszerűen elvégeznie. Ehelyett beérheti azzal, ha az egyetlen igaznak látszó (azaz a józan észtől nem teljesen elrugaszkodott) válaszlehetőséget megtalálja, ami egyébként az efféle tesztfeladatokban újabban széltében elegendő. Úgyszintén nem kell neki akármiféle teológiai részleteket tételesen ismernie. Elég, ha a feladatsor összeállítói tisztában vannak velük, s ilyen módon logikailag ép alátámasztást tudnak adni a konkrét forrásidézetből kiindulva, még ha ez az okfejtés a világ végéig homályban marad is. A vizsgázó bátran támaszkodhat ama boldog vélelmére, hogy az alátámasztás legalább a feladatsor szerzőinek fejében megtalálható. Ahogy az ismert viccben is áll: Tanár: Ebben a pohárban kénsav van, az ujjamon meg egy aranygyűrű. Bele fogom dobni. Szerinted szétmarja-e a kénsav? (VI.) A fenti hipotetikus érvelés azonban könnyűszerrel megcáfolható. Mindenekelőtt azzal érdemes tisztába jönnie a kérdés bármely vizsgálójának, hogy a zsinat e határozatának szavait éles vita előzte meg két párt, a konzervatív (hagyományhű) és a liberális (modernista) szövetség között. Terjedelmes irodalma van annak, hogyan nyert tért az utóbbi a zsinaton és utána, és egyházpolitikai értelemben hogyan fulladt ki VI. Pál, majd II. János Pál pápasága alatt. Közismert a két párt mai szembenállása is, valamint a II. Vatikáni Zsinat e szövegeinek általuk gyakorolt minimalista ill. kiterjesztő értelmezése. Az alábbiakban sűrűn utalok egy népszerű zsinattörténeti műre. Ralph Wiltgen verbita szerzetes, újságíró A Rajna a Tiberisbe ömlött című könyvében érzékletesen számol be e zsinati csatározásokról, és éles fénybe állítva jócskán kiigazítja a zsinati dokumentumok hivatalos kiadásának mértéktartó beszámolóját. Elbeszéli a kúria által beterjesztett iskolás jellegű dokumentumtervezetek, a visszautasítások, a tervezet-összevonások és -szétválasztások, a módosító javaslatok, a kiküzdött kompromisszumos fogalmazások és a róluk való szavazások történetét. Az Unitatis redintegratio is megjárta ezt az utat, amit az alábbiakban részletesen ismertetek. A zsinati okmányok hivatalos kiadásában (Cserháti József - Fábián Árpád (szerk.): A II. Vatikáni zsinat tanítása) az e dekrétumhoz írt magyar bevezetés szerzője, Dr. Szabó Gyula így fogalmaz (385-6. o.), a mű jellegének megfelelően semleges stílusban: "1963. dec. l-én a zsinat úgy határozott, hogy az ökumenikus mozgalomról csak egy szkéma legyen, és hogy az eddig benyújtott három szkémát egybe kell dolgozni. 1963. jan.-márc.-ban az Egységtitkárság a Keleti Bizottsággal együtt kidolgozza a "De oecumenismo" határozat első fogalmazványát. Ezt az első fogalmazványt elküldik a zsinati atyáknak. 1963. jún. 3-án, pünkösdhétfőn meghalt XXIII. János pápa. Utóda VI. Pál. A zsinati munkálatok megszakítás nélkül folytatódnak. 1963. szept. 29-én VI. Pál pápa megnyitja a II. Vatikáni zsinat második ülésszakát. 1963. novemberében az első megfogalmazást általában és fejezetenként vitatják meg. 1964. febr.-márc.-ban az Egységtitkárság, a Keleti Bizottság és a Teológiai Bizottság szakértőinek egy csoportja feldolgozza a hozzászólásokat, kritikákat és azt bedolgozásra átadják az Egységtitkárságnak. Így született meg a második megfogalmazás. Ezt a szöveget ismét megküldik a zsinati atyáknak. 1964. okt.-nov.-ben, a harmadik ülésszakon ez a második megfogalmazás kerül részletenként szavazásra. Tárgyalni nem kellett, mert már a második ülésszakon alaposan megtárgyalták. 1964. nov. 19-én még 19 szövegváltoztatást eszközölnek. 1964. nov. 21-én szavazás (2137 - 11) és ünnepélyes kihirdetés. így született meg a II. Vatikáni zsinatnak a keresztény egységtörekvésről szóló határozata."
Wiltgen (50-52. o.) jóval részletesebben leírja a konkrét dokumentum körüli vitákat: "Az ökumenikus mozgalomban tevékenykedő zsinati atyák rendkívül elégedetlenek voltak az Ottaviani bíboros Teológiai Előkészítő Bizottsága által az ökumenizmusról készített fejezettel. Úgy gondolták, akkor számíthatnak mielőbbi változásra ennek szövegében, ha sikerül elérni, hogy együtt tárgyalják a keresztény egységről szóló másik két tervezettel. Stratégiájuk az volt, hogy egymás után megvitatva talán kombinálhatók egymással az egyes részek. Ha egy, a Teológiai Bizottság, a Keresztény Egységtitkárság valamint a Keleti Egyházakkal Foglalkozó Bizottság elnökeiből (Ottaviani bíboros, Bea bíboros illetve Cicognani bíboros) álló csoport egy közösen átdolgozott szöveget terjesztene elő, a végleges szövegben biztosan sokkal kevésbé érvényesülhetne a konzervatív befolyás. A liberálisok számára még fontosabb volt az egyházról szóló tervezet egésze. Ha sikerülne elérni, hogy közvetlenül az egyház egységéről szóló tervezet után vitassák meg, akkor a várható heves bírálatok miatt lehetővé válna, hogy revízió végett visszaadják az új Teológiai Bizottságnak. S még ha Ottaviani bíboros áll is e bizottság élén, ott van az európai szövetség nyolc gondosan kiválasztott képviselője, akik sokat nyomnak a latban. A liberális szárny ezért minden korábbinál bizakodóbb volt. Nemcsak a Teológiai Bizottságban elfoglalt pozíciója miatt, hanem azért is, mert mind az afrikai, mind a latin-amerikai zsinati atyáktól komoly támogatást kaptak - az utóbbiaknak Raul Silva Henriquez, Santiago de Chile bíborosa volt az "élharcosa". Eleinte az egykori francia Afrika bennszülött püspökei kissé hűvösen viselkedtek a francia főpapokkal, mert el akarták kerülni a gyarmati alávetettség mindenfajta látszatát, ez a tartózkodásuk azonban a vita hevében gyorsan föloldódott, és a Franciaországhoz fűződő erős kulturális kapcsoknak köszönhetően a francia nyelvű afrikai és ázsiai országok sok püspöke állt az európai szövetség mellé. Szinte kivétel nélkül támogatták a szövetséget azok az általános rendi elöljárók és missziós püspökök is, akik a szövetség országaiból származtak. Azonkívül számos olyan latin-amerikai és missziós püspök is a szövetséget segítette, akik hálásak voltak azért az igen nagyvonalú anyagi támogatásért, amit az előző években Frings bíboros szervezett számukra a "Misereor" és "Adveniat" elnevezésű segélyszervezetek révén. Azok közül, akik éltek a zsinat által nyújtott lehetőséggel és meglátogatták Frings bíborost, hogy személyesen mondjanak köszönetet, sokan csatlakoztak a szövetséghez. Már a november 26-i 27. plenáris ülésen, három nappal az eredeti munkarend kihirdetése után kiderült, hogy a szövetség stratégiája sikeres volt. Aznap jelentette be a főtitkár, hogy a zsinat az egyház egységéről szóló tervezet után és a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezet előtt fogja tárgyalni a Teológiai Bizottság ökumenizmus-fejezetét, a Keresztény Egységtitkárság tervezetét a katolikus ökumenizmusról és a Teológiai Bizottság által az egyházról készített tervezetet. Ugyanezen az ülésen terjesztette be Cicognani bíboros az egyház egységéről szóló tervezetet, többek között a következő szavakkal: "Szeretnénk ismételten és ünnepélyesen elismerni azokat a testvéri kötelékeket, melyek révén az elszakadt keleti keresztényekkel egyek vagyunk Krisztusban", és kérjük őket, "fontolják meg, hogy egykor összetartoztunk és egyek voltunk." A beterjesztett dokumentum - mondta - az igazságban és Krisztus szeretetében megvalósuló egység megteremtését célozza." Utalt arra is, hogy a tervezet aláhúzza a keleti szertartások történeti és vallási jelentőségét, és nem szerepel benne a múltbeli véleménykülönbségekre utaló megjegyzés. "Az egyházi évkönyvekben sose beszéltek annyit az egyház egységéről" - mondta - "és XIII. Leó pápa óta sose tettek annyit annak megteremtéséért, mint manapság." Az elszakadt ortodox egyházaknak ma kb. 157 millió híve van az egész világon. A keleti egyházak, az ortodoxoktól eltérően, a katolikus egyházhoz tartoznak. Rég elterjedt szokás szerint "keleti egyházak" terminust használnak azoknak a katolikus egyháziaknak és világiaknak a jelölésére, akik keleti szertartást követnek. A tervezet megszövegezésekor - mondta Cicognani bíboros - a bizottság nemcsak az egyházak közötti teológiai különbségekre igyekezett figyelemmel lenni, hanem arra is, milyen módon szokták kifejezésre juttatni teológiájukat az ortodox egyházak. Ezért vett részt a tervezet megszövegezésében hat olyan képviselő is, akik a főbb keleti szertartásokat követő egyházak valamelyikéhez tartoznak. A Keleti Egyházakkal Foglalkozó Előkészítő Bizottság valójában 24 országot és mintegy 16 vallási közösséget képviselt, valamint az öt legjelentősebb keleti szertartás, az alexandriai, az antiochiai, a bizánci, a káld és az örmény fő változatait. A vitában elsőként Liénart bíboros szólalt fel. Kijelentette, hogy a tervezet mind tartalmilag, mind formailag súlyos hiányosságokat mutat, s el kellene vetni. A palermói Ruffini bíboros és Michael Browne bíboros, a Teológiai Bizottság elnökhelyettese úgy vélte, hogy a tervezetet be kellene építeni az egyházról szóló nagyobb tervezetbe. A Kúriához tartozó Bacci bíboros támogatóan szólt a tervezetről és csak apróbb módosításokat javasolt. Másnap jónéhány hozzászóló kérte, hogy a három előkészítő testület szerkessze egybe a keresztények egységéről szóló három tervezetet, és az új tervezetet a második ülésszakon bocsássák ismét vitára. Bírálták a tervezetet, mert nem veszi figyelembe a katolikus egyháznak azokat a tévedéseit és hibáit, amelyek hozzájárultak egykor a szakadáshoz. Azonkívül rámutattak, hogy a hangneme olyan nyers és arrogáns és annyira hiányzik belőle az igazi ökumenikus lelkület, hogy az elszakadt testvéreket, akiknek szól, már a tervezet formája is sértheti. Három felszólaló azt kérte, hogy vessék el teljesen. A következő ülésen több hozzászóló javasolta a tervezet teljes revízióját. Egyesek szerint túlontúl sok engedményt tesz; mások megállapították, hogy túlzottan tekintélyelvű. Az egyik felszólaló azt mondta, hogy nem kellene bevallania a nyugati egyházak hibáit. Ancel lyoni segédpüspök erre azzal vágott vissza, hogy a tévedések belátása nem jelenti az igazság föladását, amit hangos tetszésnyilvánítással fogadtak. Egy újabb felszólaló azt mondta, hogy a dekrétum hangnemének ki kell fejeznie azt a tiszteletet, ami nagyságuk, régi hagyományaik, az általuk végzett evangelizáció és sokféle tanúságtételük miatt kijár az ortodox egyházaknak. Ugyan ő kérte, hogy a tervezet helyezzen hangsúlyt arra is, hogy a Kelet vallási, történeti és liturgikus öröksége a Kelet és a Nyugat megkülönböztetése nélkül váljon az Egyház mint egész örökségévé. A hozzászólók sorra kérték, hogy szerkesszék a három dokumentumot egy tervezetté. November 30-án, a vita negyedik napján továbbra is megoszlottak a vélemények. Az ülés úgy fejeződött be, hogy majdnem egyhangúan megszavazták a vita átmeneti lezárását. Másnap a zsinat 2068 szavazattal 36 ellenében úgy döntött, hogy a három dokumentumból egy tervezetet kell készíteni." (A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.) A második ülésszakon folyt le a részletes vita. Wiltgen (125-6. o.) erről így számol be: "A megfigyelőket és vendégeket különösen az ökumenizmusról szóló tervezet érdekelte, amely a november 18-i 69. plenáris ülésen került napirendre. Mindössze három fejezetből állt, és a francia Joseph Martin, Rouen érseke, Bea bíboros Keresztény Egységtitkárságának egyik tagja terjesztette a közgyűlés elé. Kijelentette, hogy a tervezetet lelkipásztori dokumentumnak szánják a katolikusok tanítására, illetve segédanyagnak ahhoz, hogy jobban megértsék az ökumenikus mozgalom jelentőségét, célját és gondviselésszerű szerepét az egyházban. A spanyol Casimiro Morcillo González, Zaragoza érseke szerint a tervezet egyik legcsodálatosabb sajátossága a "pozitív hangvétel", mely onnan fakad, hogy a témával kapcsolatban korábban kiadott dokumentumoknál sokkal kevesebb intelmet tartalmaz, az elítélő megnyilatkozások pedig teljesen eltűntek belőle. Szerinte nem illene a katolikus egyházhoz, ha "vonakodnék elfogadni elszakadt testvéreinktől a valóban nagyszabású kérdés megoldására immár felkínált együttműködést". A spanyol de Arriba y Castro bíboros elmondta, hogy a tervezet szándéka szerinti párbeszéd ápolása nagyon veszélyes lehetne "a katolikusok, különösen az egyszerűbb hívek hitére, akik gyakran nem tudnak választ adni a sokféle szekta és vallás szakértői által felhozott érvekre". Végtelen anyag áll rendelkezésre annak bizonyítására, hogy a protestánsok fokozzák térítő tevékenységüket. Ezért javasolta a zsinati atyáknak, "vegyék bele a tervezetbe azt a kérést is, hogy az elszakadt testvérek tartózkodjanak mindenfajta térítéstől a katolikusok között, hogy félrevezetéssel ne homályosítsák el híveink hitét". Bea bíboros elismerte a zsinat plénumán, hogy közönyt és megingást kelthetne a hitben, ha olyanok foglalkozhatnának ökumenikus kérdésekkel, akiknél a becsületes szándék nem párosul képzettséggel és óvatossággal. A gyógyírt nem az jelenti, ha nem teszünk semmit az ökumenizmusért, sokkal inkább az, ha hozzáértő püspökök vezetik e fáradozást. "Reméljük - jelentette ki -, hogy kiadhatunk egy ökumenikus direktóriumot, de ezeknek a Szentszék által kiadott szabályoknak és alapelveknek összhangban kell lenniük a püspökök által megadott helyi feltételekkel is". Bea bíboros emlékeztetett rá, hogy a Szent Officium által 1949-ben kiadott Instructioban olyan követelmény is szerepelt, hogy azoknak, akik bekapcsolódnak a párbeszédbe, alapos teológiai jártassággal kell rendelkezniük és szem előtt kell tartaniuk az egyház által meghatározott normákat. Heenan érsek elmondta, hogy Anglia és Wales hierarchiája "mindenre, akár hite megtagadására is hajlandó" a keresztény egység elérése érdekében. "Rendszeresebb és eredményesebb párbeszédet szeretnénk folytatni valamennyi keresztény felekezettel." A texasi Stephen Leven, San Antonio segédpüspöke november 26-án a következőket mondta a közgyűlésen: "Napról napra világosabbá válik, hogy nemcsak a protestánsokkal kell párbeszédre törekedni, hanem magunk között, püspökök között is. Nem egy zsinati atya - mondta - úgy prédikál nekünk és úgy fenyeget minket, mintha Péter és utódai ellen lennénk, vagy mintha titokban közönyössé akarnánk tenni nyájunkat és meg akarnánk fosztani hitétől". Ezek a püspökök, "ahelyett hogy plébániáik gyermekeit tanítanák, inkább azokat a nem katolikusokat bírálják, akiket talán soha nem is láttak. Különben miért tartanának attól, hogy az ökumenizmus nem hoz jó gyümölcsöket? Miért nem tanítják eredményesebben saját híveiket? Miért nem keresik fel őket otthonaikban? A keresztény tanítás az ő plébániáikon miért nem teremt aktív és hatékony testvériséget?" Leven püspök rendkívül ünnepélyes hangon így fejezte be beszédét: "Sürgetve kérem Önöket, tiszteletreméltó testvérek, hagyjunk fel a kölcsönös vádaskodással! Tekintsük át nyugodtan ezt a gondviselésszerű mozgalmat, amit ökumenizmusnak hívunk, hogy türelemmel és alázattal alkothassuk meg azt az egységet, amelyért az Úr Krisztus imádkozott az utolsó vacsorán." Az ökumenizmusról szóló tervezet tizenegy napos vitája során nem tartottak szavazást. A Keresztény Egységtitkárságnak azonban a sok-sok módosító javaslat alapján revideálnia kellett a tervezetet; az átdolgozott tervezetet a harmadik ülésszakon terjesztették a zsinat elé." A harmadik ülésszakon csakugyan nem került sor részletes vitára, de erre nem kielégítő magyarázat az, amit fentebb Dr. Szabó Gyula adott, ti. hogy "tárgyalni nem kellett, mert már a második ülésszakon alaposan megtárgyalták." Hiszen amit megtárgyaltak, az az átdolgozás előtti szöveg volt. Wiltgennél (238-9. o.) ismét megtaláljuk a mélyben rejlő indokot: "Pál pápa népszerűsége a liberálisok között a "fekete héten" még tovább csökkent azzal, hogy végleg lezáratta az ökumenizmus-tervezet ügyét. Bár a szavazólapok kitöltésekor a zsinati atyák 421 különböző fenntartást terjesztettek be, a Keresztény Egységtitkárság csak 26-ot toldott be közülük a tervezetbe. Azok, akiknek a fenntartásait nem használták fel, fellebbeztek a pápához, 40 további módosítást terjesztvén be és kijelentvén, hogy nem áll módjukban támogatni a dokumentumot, ha e módosításokat nem fogadják el. Mivel Pál pápa rendkívüli módon érdekelt volt benne, hogy a lehető legkevesebb ellenszavazat szülessék, megkérte Bea bíborost, titkársága más képzett tagjaival együtt vizsgálja meg a javasolt változtatásokat, és megpendítette, hogy jó lenne, ha elfogadnának közülük néhányat, mivel így többen támogatnák a tervezetet. A módosítások között sok olyan volt, melyek elfogadásával megváltozott volna a tervezet irányultsága vagy akár a lényege is. Ezeket Bea bíboros és munkatársai nem vették figyelembe. Csak 19-et használtak fel, ezeket kinyomtatták és november 19-én szétosztották a zsinati atyáknak. Aznap jelentette be a főtitkár, hogy másnap kerül sor a szavazásra az ökumenizmus egészéről. Azután így folytatta: "A zsinati atyák fenntartásainak megfelelően a szövegbe a már felvett módosításokon túl a következő módosítások kerültek be a tisztábban látás kedvéért. A munkát a Keresztény Egységtitkárság végezte el, mely ily módon használta fel a számára tekintélyi alapon továbbított javaslatokat." Ezután felolvasta a 19 módosítás szövegét. A bejelentés rosszabbkor nem is történhetett volna. A vallásszabadsággal kapcsolatos szavazás elnapolása következtében a hangulat már amúgy is feszült volt az aulában. Az újabb bejelentés ismét olaj volt a tűzre. A liberálisok mindkét intézkedést a konzervatívok győzelmének tekintették és rossz néven vették, hogy a pápa láthatóan őket veszi védelmébe. A sajtó erre befeketítette a pápáról kialakult képet a közvéleményben. Mindamellett a pápa kérésére módosított ökumenizmus-tervezetet 2054:64 arányban jóváhagyták." (A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.) És ismét, 242. o.: "Az ökumenizmus-tervezetbe a pápa kérésére betoldott 19 módosításról Bea bíboros később azt írta, hogy ha valaki nyugodtan végiggondolja őket, nem adnak okot ijedségre. Rámutatott, hogy a pánikot alapvetően a 19 módosítás egyikének helytelen latin fordítása okozta. A helytelen fordítás úgy hangzott, hogy az elszakadt testvérek a Biblia olvasásakor Istent keresik, "mintha ő szólna hozzájuk Krisztusban". Érthető módon ez meglepetést okozott katolikus körökben is, de még inkább megriasztotta az elszakadt testvéreket. De amikor Bea bíboros tisztázta az ügyet, ragaszkodván ahhoz, hogy a helyes fordítás csakis úgy szólhat, hogy az elszakadt testvérek "Istent keresik, azt, hogy hogyan szól hozzájuk Krisztusban", riadtságra nem volt többé ok. Pál pápa ismét igazolást nyert." (A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.) Az itteni idézetekből jól látszik, hogy itt (mint sok más tervezet esetében is) késhegyig menő vita folyt a szövegről - úgy az általános vonalvezetését, mint a részleteit illetően. Ez a vita a jelek szerint tovább is tartott volna, de a zsinat koordinátorai tekintélyi-adminisztratív megokolással leállították. Az addig lefolyt időben viszont a határozat szövegét a konzervatív és a liberális párton álló püspökök és szakértők nagyon sokszor átvizsgálták, minden kulcskifejezését patikamérlegre tették. Ez azzal járt, hogy ha némelyik fogalmazást elég sokan kifogásolták, akkor a szöveget előkészítő bizottság változtatott rajtuk. Mindkét párt arra törekedett, hogy felfogása valamiképpen tükröződjön a dekrétumban, másrészt az is fontos volt, hogy kétértelműség ne maradjon benne. A szövegtervezeteket készítő bizottság - főleg a minél meggyőzőbb szavazási eredmény érdekében - igyekezett e célokat kiszolgálni. E két szempont logikailag tekintve máris ellentétes irányba mutat, hiszen a kompromisszumos formulák gyakran semmitmondók, illetve többféleképp magyarázhatók. Amennyire lehetett, az ilyen eseteket az illetékes bizottságok igyekeztek kiküszöbölni. Ez olykor a nyakatekertségig részletező, bürokratikus ízű szövegekhez vezetett. Egy ízben csak egy rendkívüli jogtechnikai megoldás segített a helyzeten. Az egyházról szóló dogmatikus konstitúciónak (Lumen gentium) a püspöki kollegialitás témájában fogalmazott és már megszavazott szövegében néhány kulcskifejezés kétértelmű maradt. Ezt a tényt a bizottságokban kisebbségben lévő konzervatívok már régóta hangoztatták, de kiküszöbölni nem tudták. Mikor azonban a kezükbe került egy ellenpárti szakértő irata, melyből kiderült, hogy a kétértelmű szöveget a szélső liberális irányzat a jövőben milyen értelmezéssel akarja kiaknázni a maga javára, riadóztatták a pápát. De az eljárási szabályok értelmében a (kétértelmű alakjában már elfogadott, de tévesnek nem minősíthető) szövegen utólag változtatni már nem lehetett. Ezért a bizottság kénytelen volt a pápa tekintélyére hivatkozó "bevezető magyarázatot" a szöveghez illeszteni, hogy ezt a jövőbeli értelmezést kizárja. (Lásd a Cserháti-Fábián-féle okmánykiadás magyarázó részét a 28. oldalon, illetve Wiltgen könyvét a 227. oldaltól. Az eset módszertanilag nagyon tanulságos, de tartalmilag nem ide kapcsolódik, ezért érdekessége dacára nem részletezem.) A fent részletesen ismertetett zsinati légkör és eseménytörténet alapján egészen világos, hogy a feladatban szereplő forrásidézet csak a maga szövegszerűségében, névértéken kezelhető, és semmiképpen nem magyarázható kiterjesztő vagy átvitt értelemben. A benne található két fogalom (II. a-b) sem minősíthető afféle példálózásnak, pars pro toto említésnek, így nem használható valamiféle szabad asszociáció ugródeszkájául. Vagyis tudomásul kell vennünk, hogy az idézett helyen a zsinat nem akart sajátlag az ortodoxokról beszélni - annál is inkább, mert ezt másutt bőségesen megtette. Ebből levonható a következtetés: az (V.) szakaszban vázolt, szabad asszociáción alapuló igazolási kísérlet és a hozzá hasonlók a zsinat tárgyalásainak története alapján kizárhatók. A levezetés zárórésze is komolytalan, noha nem egészen annak szántam. A tételkészítő bizottság, mint láthattuk, teljes komolysággal adottnak vesz egy logikailag helyes levezetést a forrásidézet és a 2. válaszlehetőség között (sőt azt állítja, hogy e levezetésre a vizsgázó is képes volna), de ezt furcsa módon váltig titkolja. A vizsgázók túlnyomó többsége egyébként nyilvánvalóan rájött, hogy a mai világban csak a 2. válaszlehetőségnek van valóságos esélye arra, hogy igaz legyen. A többi tényleg nem érdekelte őket, és a jelek szerint a bizottságot sem. Most már csak az nem világos, hogy ezt a tesztkérdést miért kellett éppen a "forráselemzés" kategóriájába beledugni, mikor az egyetlen igaz állításnak semmi köze nincs a forrásidézethez. És hogy ha már ide dugták, akkor miért nem azt az idézetet választották a dekrétumból, ami tényleg az ortodoxokról szól, és róluk mondja ki, hogy hiteles hagyományuk teljes mértékben hozzátartozik a r.k. hithez. (VII.) Azt már láttuk, hogy nem létezhet olyan levezetés a C) forrásidézet és a 2. válaszlehetőség között, amely csak a vizsgán elvárható háttérismereteket használja. Most ezt az eredményt a r.k. egyház saját idevágó dokumentumainak elemzésével nyomatékosabbá fogom tenni, kimutatva, hogy olyan alátámasztás sem létezik, amely a forrásidézethez kapcsolódó (az érettségi követelményeken jócskán túlmenő) r.k. háttérismereteket használ. Érvelésem ebben a szakaszban és a következőben ex silentio jellegű lesz, vagyis azt hangsúlyozza, hogy mit nem mond valamely tekintélyes dokumentum. Így mutatom ki, hogy a feladatbeli forrásidézetet a hivatalos r.k. magyarázat sem köti össze az ortodox egyházzal, ekként valószínűsítve, hogy nem is akarja kifejezetten rájuk vonatkoztatni, hanem általánosságban minden elszakadt keresztény felekezetre; és azt is valószínűsítve, hogy a tételkészítő bizottság által posztulált létezésű alátámasztó érvelést nemcsak az érettségiző diákok, hanem a világ legragyogóbb koponyájú teológusai sem tudnák előállítani. A dokumentumok hallgatásából kiinduló érvelési módszer általában gyönge, de két kiegészítéssel erősebbé tehetem: (VII.A) Mindenekelőtt az 1992-es Katekizmust (KEK) érdemes megtekinteni, amelyet a r.k. egyház a mai időkben elsőrenden szokott a különböző témákban a tanítása iránt érdeklődők figyelmébe ajánlani. Ennek 838. bekezdése ezt a különbségtételt tömören, de igen világosan közli: 838 "Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát." [328] "Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos - jóllehet nem tökéletes - közösségben vannak a katolikus Egyházzal." [329] Az ortodox egyházakkal ez a közösség olyan mély, hogy "csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre, mely lehetővé teszi az Úr Eucharisztiájának közös ünneplését". [330]" [328] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 15. A KEK elsőször arra utal, hogy a r.k. egyháznak a rajta kívül élő megkereszteltekkel való kapcsolata többféle szinten áll fenn. Aztán a C) forrásidézetet citálja, végül szorosabbra vonja a fókuszt, és az ortodoxokkal fennálló mélyebb közösséget említi. Jól megfigyelhető a gondolati váltás a megkereszteltség ténye és az ortodoxok említése között. (VII.B) Ezután a Cserháti-Fábián-féle okmánykiadás magyarázó részéből idézek (388. o.): "Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt Egy bizonyos, hogy a közösségi kapcsolat, bár nem teljes, de már most is megvan a katolikus és a többi egyház között. Elsősorban ott van meg ez, azokkal áll fenn, akik hisznek Jézus Krisztusban és részesülnek a keresztség szentségében. Valóban keresztények ők, ezért őket a katolikusok testvéreiknek ismerik el. A hiten és a keresztségen kívül találhatók még más, egyházat építő, vagy alkotó elemek ís. Mindezek Krisztustól származnak, hozzátartoznak Krisztus egyetlen egyházához. A fogyatkozások és hiányok ellenére is, a krisztusi örökségből megőrzött értékek miatt a különvált egyházaknak egyházi közösségeknek megvan az üdvtörténeti jelentőségük. Krisztus lelke nem utasítja el, hanem felhasználja őket az üdvösség eszközéül - állapítja meg a zsinat. E zsinati igazságok elismerése kötelez bennünket. Természetesen a zsinat tudatában van annak is, hogya teljes egyházi közösséget igen sok akadály gátolja, mind a fegyelem, mind pedig az egyház szervezetét illetően. De ami érték van bennük, azt el kell ismernünk, azt értékelnünk kell, azt fel kell karolnunk. Elismerjük, ami náluk jó, sőt tanulhatunk is tőlük." A kommentátor itt csak bővítve fogalmazza meg a dekrétum szövegét. Az érettségi feladatról általam indított vita szempontjából ennek az a jelentősége, hogy a r.k. egyház hivatalos magyarázata sem lát e szövegben semmi utalást sajátlag az ortodoxokra. (VII.C) Ez nagyon is érthető a jó néhány bekezdéssel későbbi (389. o.) folytatásból, melyben (a dekrétum logikai szerkezetváltását követve) Dr. Szabó Gyula sorra keríti őket: "5. A keleti egyházak Amit itt a zsinat a keleti egyházakról elmondott, azt két szempont szerint foglalhatjuk össze: sajátos értékeik elismerése és feladataink. A keleti egyházak közül számos apostoli eredettel dicsekedhet. Van szentmiséjük, papságuk és szentségeik. Ez az alapja annak, hogy lehetséges a szent cselekményekben való közös részesedés. Külön kiemeli a zsinat a keletiek mélységes Mária-tiszteletét. Gazdag lelkiéleti hagyománnyal rendelkeznek. Ősidők óta virágzott náluk a szerzetesség. A különbözőségek nem érintik a lényeget." A magyarázatnak a keleti egyházakat tárgyaló 5. szakasza (a dekrétum szerkezetét követve) élesen elkülönül a feladatbeli forrásidézet magyarázatától. Azon belül folytatja az elemzést, de szűkebb körre szorítkozva sokkal specifikusabb kijelentéseket tehet. És csak itt vonja le a feladatbeli 2. válaszlehetőséggel egyenértékű következtetést. Vagyis a r.k. egyház hivatalos magyarázata a dekrétumnak csak e részében gondol sajátlag az ortodoxokra. Bebizonyítottam tehát, hogy maga Róma sem akar tudni a forrásidézetből kiinduló és a 2. válaszlehetőségben végződő logikai gondolatmenetről. Viszont más kiindulóponttal kifejezetten ismertet ilyen gondolatmenetet. Eszerint nem tévedtem, mikor legközelebbről a forrásidézet megválasztását jelöltem meg a vizsgafeladat hibájaként. (VIII.) Itt egy újabb forrást tekintek át annak bizonyítása végett, hogy a r.k. egyház nem köti össze a feladatbeli forrásidézetet a feladatbeli 2. válaszlehetőséggel. Az Ökumenikus direktórium című dokumentumot a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács adta ki 1967-ben és 1970-ben, majd aktualizálva 1993-ban. Ez saját céljáról így fogalmaz: "6. E Direktórium új kiadásának az a rendeltetése, hogy eszköz legyen az egész Egyház, s különösen azok szolgálatában, akik a katolikus Egyházban közvetlenül vesznek részt az ökumenikus tevékenységben. A dokumentum indokolni, magyarázni és irányítani kívánja e tevékenységet, sőt különleges esetekben kötelező szabályokat is ad a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács illetékességi körébe tartozó kérdésekben. A zsinat óta eltelt idő tapasztalatainak birtokában és számolva a pillanatnyi ökumenikus helyzettel, e Direktórium összegyűjti s, ha szükséges, alkalmazza a jelen adottságokhoz mindazokat a szabályokat, melyeket eddig a zsinati határozatok megvalósítása érdekében hoztak. Megerősíti a szervezeteket, melyeket az ökumenikus tevékenység támogatására és irányítására hoztak létre az Egyházban minden szinten." És ismét:
"10. Az Egyház ökumenizmusra vonatkozó tanítása mint a reményre szóló bátorítás és a szeretetre szóló meghívás a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban, különösen a Lumen gentiumban és az Unitatis redintegratioban nyert hivatalos kifejezést. A későbbi dokumentumok, melyeknek tárgya az Egyházon belüli ökumenikus tevékenység - ahogyan azt az Ökumenikus Direktórium (1967, 1970) összefoglalta - a zsinati dokumentumokban megfogalmazott elméleti, spirituális és lelkipásztori elvekre támaszkodnak. Elmélyítettek néhány témát, melyeket a zsinati dokumentumok csak érintettek, kidolgozták a teológiai szókészletet, és részletes cselekvési szabályokat alkottak, természetesen mindig ragaszkodva a zsinati tanításhoz. Mindebből egy összefüggő tanítás bontakozott ki, melyet nagy vonásaiban e fejezetben ismertetünk. A jelen Direktórium alapját e tanítás alkotja." Az ÖD kibocsátója így ír saját magáról: "53. Az egyetemes Egyház szintjén a római Kúria egyik hivatalának, a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanácsnak illetékességi és feladatkörébe tartozik az összes keresztény teljes kommuniójának előmozdítása. A Pastor bonus apostoli rendelkezés (lásd fönn a 6. p.) szerint a Tanács egyrészt előmozdítja az ökumenikus lelkületet és tevékenységet a katolikus Egyházon belül, másrészt gondoskodik a kapcsolatokról más egyházakkal és egyházi közösségekkel. a) A Pápai Tanács helyes értelmezést ad az ökumenizmus elveiről, s ezen elvek alkalmazási eszközeiről; aktualizálja a II. Vatikáni Zsinat ökumenizmust érintő határozatait; serkenti és segíti a keresztények egységén fáradozó nemzeti és nemzetközi csoportokat, és összehangolja ezek kezdeményezéseit." Ebből kitűnik, hogy az ÖD az Unitatis redintegratiónak ugyan nem rendszeres kommentárja, de e zsinati határozat hivatalos kifejtésének, értelmezésének és alkalmazását vezérlő normák gyűjteményének tekinthető. Ezért az alábbiakban (a jegyzetszámok eltávolításával) idézem azokat a pontokat, amik belőle az érettségi feladatba beemelt két forrásidézet két kulcskifejezésének (ld. fentebb, III. a-b) egyikéhez, a keresztséghez kapcsolódnak. A másik, vagyis a Krisztusba vetett hit a 92. pont értelmében a keresztséghez van kötve, ezért arra külön nem készítettem kimutatást. (A "hit" szó előfordulásai egyébként még kevésbé specifikusak, mint a keresztségéi.) "92. A keresztség szentsége által egy személy valóságosan beletestesül Krisztusba és az Ő Egyházába, és újjászületik az isteni életben való részesedésre. Így a keresztség az egység szentségi köteléke, mely mindazok között fönnáll, akik általa újjászülettek. A keresztség azonban önmagában csak kezdet, hiszen az élet teljességének elnyerésére irányul Krisztusban. Éppen ezért a keresztség a hitvallásra, az üdvösség rendjébe való teljes beépülésre és az eucharisztikus kommunióra van rendelve. Jézus alapítása következtében a keresztség, mely részesít az Ő halálának és föltámadásának misztériumában, magában foglalja a megtérést, a hitet, a bűnbocsánatot és a kegyelem ajándékát. 93. A keresztséget vízzel és olyan formulával szolgáltatják ki, mely világosan kifejezi a keresztelés aktusát az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Nagyon fontos tehát Krisztus minden tanítványa számára, hogy a keresztséget valamennyien így szolgáltassák ki, s hogy a különböző egyházak és egyházi közösségek amennyire csak lehet, jussanak egyetértésre jelentése és kiszolgáltatásának érvényessége tekintetében. 94. Nagyon kívánatos, hogy a keresztség jelentéséről és érvényes kiszolgáltatásáról szóló dialógus elkezdődjék a katolikus hatóságok és a többi egyház és egyházi közösség illetékesei között egyházmegyei vagy püspöki konferenciák szintjén. Ily módon érkezhetnek el olyan közös nyilatkozatokhoz, melyekben kifejezhetik a keresztségek kölcsönös elismerését, tisztázván azt az eljárásmódot is, melyet olyan esetekben alkalmaznak, amikor kétség merül föl egyik vagy másik keresztség érvényességét illetően. 95. Az ilyen megegyezések eléréséhez jól szem előtt kell tartani a következő pontokat: a) Az alámerítéssel, vagy leöntéssel és szentháromságos formulával kiszolgáltatott keresztség önmagában nézve érvényes. Ha tehát egy egyház vagy egyházi közösség rituáléja, liturgikus könyve vagy állandó hagyománya ilyen keresztelési módot ír elő, a keresztséget érvényesnek kell tartani, kivéve, ha alapos indokai vannak annak, hogy kétségbevonják, vajon a kiszolgáltató megtartotta-e saját közösségének vagy egyházának előírásait. 96. A helyi körülményeknek megfelelően, amikor arra alkalom kínálkozik, a katolikusok más keresztényekkel együtt megemlékezhetnek az őket egyesítő keresztségről, velük együtt újítva meg a bűnnek való ellentmondást, a teljesen keresztény életre való elkötelezettséget, a keresztségi ígéreteket, elszántan a készséges együttműködésre a Szentlélek kegyelmével a keresztények közötti megoszlások gyógyítására. 97. Bár a keresztség a személyt beletestesíti Krisztusba és az Ő Egyházába, ez konkrétan mégis egy meghatározott egyházban vagy egyházi közösségben valósul meg. Ezért keresztséget nem szolgáltathat ki együtt két különböző egyházhoz vagy egyházi közösséghez tartozó hivatalos személy. Másrészt a katolikus teológiai és liturgikus hagyomány szerint a keresztséget csak egy ember szolgáltatja ki. Lelkipásztori megfontolások alapján azonban különleges esetekben a helyi ordinárius mégis engedélyezheti, hogy egy egyház vagy egyházi közösség szolgája részt vegyen a keresztelésben egy olvasmány olvasásával, imádsággal vagy más módon. A kölcsönösség csak abban az esetben lehetséges, ha a másik közösségben kiszolgáltatott keresztség nem ellentétes a katolikus Egyház elveivel és egyházfegyelmével. 98. A katolikus gondolkodás szerint a liturgikusan és kánonjogilag érvényes keresztszülőknek olyan egyház vagy egyházi közösség tagjának kell lenniük, mely keresztel. Ők ugyanis nemcsak a megkeresztelt (vagy bérmált) személy keresztény nevelésének felelősségét vállalják rokonsági vagy baráti alapon, hanem egy hívő közösség képviselői is, akik kezességet vállalnak a jelölt hitéért és egyházi közösségre irányuló vágyáért. a) A közös keresztség alapján s rokonsági vagy barátsági meggondolásból egy másik egyházi közösséghez tartozó megkeresztelt személy elfogadható mint a keresztség tanúja, de csak katolikus keresztszülővel együtt. (1) Katolikus hívő ugyanilyen feladatot betölthet olyan személlyel kapcsolatban, akit egy más egyházi közösségben akarnak megkeresztelni. b) A katolikus Egyház és a keleti ortodox egyházak között meglévő szoros kommunió erejében (1) indokolt esetben megengedett, hogy egy keleti hívő keresztszülőként szerepeljen katolikus keresztapával vagy keresztanyával együtt katolikus gyermek vagy felnőtt keresztelésénél, azzal a föltétellel, hogy előreláthatólag gondoskodni fognak a megkeresztelt neveléséről, s a keleti keresztszülő alkalmas feladatára. Katolikus hívőnek keleti ortodox egyházban kiszolgáltatott keresztségnél, ha meghívják, nem tiltott a keresztszülőség. Ilyen esetben a keresztény nevelésről való gondoskodás elsősorban annak a keresztapának vagy keresztanyának feladata, aki a gyermeket keresztelő egyháznak a tagja." (1) A 98.a-b pont az ortodoxokat a kereszteléskor kedvezőbb elbírálásban részesíti, mint más felekezeteket. De még ez a pont sem arról szól, hogy a közös keresztségi formula alapján birtokolja közösen a r.k. és az ortodox egyház a tiszta hitet, hanem arról, hogy ez a hitbeli megegyezés fennáll, és ez befolyásolja a keresztelés egy gyakorlati szabályát. Vagyis a kívánt alátámasztás éppenséggel fordított irányban szerepel itt, mint az érettségi feladatban. 99. Minden kereszténynek joga lelkiismereti alapon szabadon eldönteni, hogy teljes közösségre lép-e a katolikus Egyházzal. Részt venni egy olyan személy fölkészítésében, aki azt akarja, hogy a katolikus Egyház teljes közösségébe befogadják, önmagában nézve különbözik az ökumenikus tevékenységtől. A felnőttkeresztség szertartáskönyve külön formulát tartalmaz az ilyen személy befogadására a katolikus közösségbe. Mindazonáltal ilyen esetekben, például vegyes házasságoknál, a katolikus hatóság szükségesnek láthatja annak megvizsgálását, hogy a befogadást kérő keresztsége érvényes-e. Az ilyenfajta vizsgálat során a következő ajánlásokat jó figyelembe venni: a) A keleti egyházakban kiszolgáltatott keresztség érvényessége nem kétség tárgya, (2) ezért elég megállapítani a keresztség tényét. Ezekben az egyházakban a bérmálás szentségét a keresztséggel együtt törvényszerűen kiszolgáltatják, s nagyon gyakran előfordul, hogy a keresztlevélen nem történik említés a bérmálásról. Ez azonban nem jogosít föl arra, hogy kétségbe vonjuk a bérmálás tényét. b) Amikor más egyházak és egyházi közösségek keresztényeiről van szó, mielőtt egy keresztség érvényességét vizsgálni kezdenék, (2) meg kell tudni, hogy az adott helyen vagy körzetben történt-e az egyházak és egyházi közösségek között keresztségre vonatkozó megegyzés (mint föntebb a 94. pontban mondtuk), s hogy a keresztséget valóban e megegyezésnek megfelelően szolgáltatták-e ki. Mindazonáltal hangsúlyoznunk kell, hogy egy ilyen keresztségre vonatkozó formális megegyezés hiánya nem teszi automatikusan kétségessé a keresztség érvényességét. c) Amennyiben ilyen keresztények keresztlevelet mutatnak föl, nincs indok a keresztség érvényességének kétségbevonására, kivéve, (2) ha kiderül, hogy komolyan kételkedni lehet a víz használata, a keresztelési formula, a megkeresztelt felnőtt és a keresztelő szándéka tekintetében." (2) A 99.a pont a keletiek keresztségének érvényességét automatikusan adottnak veszi, míg a 99.b-c szerint a protestánsok esetében ez tételesen megvizsgálandó. Ez az összevetés azt mutatja ki, hogy Róma ítélőszéke előtt a keresztség érvényessége tekintetében az ortodoxok előnyt élveznek a protestáns közösségekkel szemben. Tehát nem a keresztségből fakad az igazhitűség vélelme, hanem az igazhitűség tudatából fakad a keresztség érvényességének vélelme - ellentétben a feladat intenciójával. "d) Ha gondos vizsgálat után is kétséges marad a keresztség helyes kiszolgáltatása és szükségesnek látszik a feltételes keresztelés, a katolikus keresztelőnek ki kell fejeznie, hogy tudja, hogy a keresztség csak egyszer szolgáltatható ki, s az érdekelt személynek magyarázza el a feltételes keresztelés indokát és szertartását. Mindezek után a feltételes keresztséget nem nyilvános, hanem magán formában kell kiszolgáltatni. e) Kívánatos, hogy a keleti katolikus egyházak szinodusai és a püspöki konferenciák adjanak irányelveket a más egyházakban és egyházi közösségekben megkereszteltek teljes katolikus közösségbe való befogadásáról, figyelembe véve, hogy nem katechumenokról van szó, s hogy e keresztények bizonyos ismeretekkel és keresztény gyakorlattal rendelkeznek. 100. A felnőttkeresztelés szertartása szerint a Krisztushoz megtérő felnőtteket rendes körülmények között a húsvéti vigiliában keresztelik meg. Ahol egy ilyen szertartás keretében már megkereszteltek lépnek be a teljes katolikus közösségbe, világosan különbséget kell tenni köztük és a keresztelendők között. 101. A 16. századi reformációból származó egyházakkal való kapcsolataink még nem érkeztek el a bérmálás tartalmára, szentségi természetére és kiszolgáltatására vonatkozó megegyezésig. A jelen körülmények között tehát a protestáns közösségekből a katolikus Egyházzal teljes közösségre lépőknek meg kell kapniuk a bérmálás szentségét a katolikus Egyház tanítása és szertartása szerint, mielőtt az eucharisztikus kommunióhoz bocsátanák őket." [...] "104. A lelki közösséget a következő elveknek kell irányítaniuk: a) A teljes egyházi kommuniót akadályozó nagy különbségek ellenére világos, hogy mindazok, akik a keresztség révén beletestesültek Krisztusba, a keresztény élet sok elemét közösen birtokolják. Ezért a keresztények között valós kommunió létezik, mely bármennyire tökéletlen, sokféleképpen kifejezésre juthat, beleértve a közös imádságot és liturgikus kultuszt, miként a következő paragrafus pontosan meghatározza." [...] (3) (3) A keresztség közös birtoklása nem jelent egyenlő részesedést a római katolikus felfogás szerinti üdvjavakból, hanem ennek részleteit további szabályok határozzák meg. Még egy hosszabb szakaszt idézek e dokumentumból, amely bemutatja, hogy a r.k. egyház nem önmagában a közös keresztség, hanem a teljes, közösen vallott szentségtan alapján mond ki gyakorlati szabályokat: "C) Közös részvétel a szentségi életben, különösen az Eucharisztiában a) Közös részvétel a szentségi életben a különböző keleti egyházak tagjaival (4) E pont deklarálja a keleti egyházak különleges megítélését, és kifejezetten a közös szakramentumok meglétéhez és a szoros hitbeli közösséghez köti, nem pedig pusztán a közös keresztségi formulához. "123. [Vö. 132.] Valahányszor szükséghelyzet megkívánja, vagy lelki haszon javasolja - elkerülvén természetesen a tévedés vagy a közöny veszélyét - minden katolikus, akinek fizikailag vagy erkölcsileg lehetetlenné vált katolikus paphoz fordulnia, kérheti (6) a bűnbánat, az Eucharisztia és a betegek kenete szentségét egy keleti egyház papjától. 124. Mivel a katolikusok és a keleti keresztények szokásai az áldozás gyakorisága, az áldozás előtti gyónás és szentségi böjt tekintetében eltérnek egymástól, a katolikusoknak ügyelniük kell arra, hogy ne keltsenek botrányt és bizalmatlanságot a keleti keresztényekben azáltal, hogy nem követik az ő szokásukat. Ha egy katolikus megengedett módon kéri a szentáldozást a keletieknél, amennyire csak lehet, be kell tartania a keleti fegyelmet; s ha az az egyház a szentáldozást mindenki más kizárásával a saját híveinek tartja fönn, tartózkodnia kell a szentáldozástól. 125. [Vö. 129/3.] A katolikus papok megengedetten szolgáltathatják ki (5) a bűnbánat, az Eucharisztia és a betegek kenete szentségét a keleti egyházak tagjainak, valahányszor önként kérik s kellően föl vannak készülve. Ilyen esetekben is ügyelni kell a keleti egyháziak fegyelmére, s el kell kerülni a prozelitizmusnak még a látszatát is. 126. Szentségi liturgia keretében egy keleti egyházban, ha fölkérik, a katolikusok felolvashatnak olvasmányokat, s ugyanígy egy keleti keresztény fölkérhető, hogy hasonló szertartásban fölolvasson katolikus templomban. 127. Katolikus szolga jelen lehet és részt vehet egy keleti egyház házasságkötési szertartásában, ha a házasságot keleti keresztények, illetve katolikus és keleti keresztény köti, ha a keleti egyház illetékes hatósága meghívta, s ha ez megegyezik a vegyes házasságokról alább következő szabályokkal, amennyiben ezeket az adott területen alkalmazzák. 128. [Vö. 136.] Egy keleti egyházhoz tartozó személy katolikus templomban kötött házasság tanúja lehet; (7) hasonlóképpen katolikus személy tanúskodhat egy keleti egyházban kötött házasságnál. E gyakorlatnak azonban minden esetben összhangban kell állnia a két egyház házasságkötésre vonatkozó általános fegyelmével. b) Közös részvétel a szentségi életben más egyházak és egyházi közösségek keresztényeivel 129. A szentség Krisztus és az Egyház cselekménye a Szentlélek által. A szentség kiszolgáltatása egy konkrét közösségben e közösség egységének jele a hitben, a kultuszban és a közösségi életben. A szentségek s egész különlegesen az Eucharisztia, mivel jelek, a keresztény közösség egységének és a lelki életnek forrásai és gyarapító eszközei. Az eucharisztikus közösség tehát elválaszthatatlan a teljes egyházi kommuniótól és annak látható kifejezésétől. Ugyanakkor a katolikus Egyház tanítja, hogy a keresztség által a más egyházak és egyházi közösségek tagjai reális, ámbár tökéletlen közösségben vannak a katolikus Egyházzal, s hogy "a keresztség az egység szentségi kötelékét hozza létre, mely mindazok között érvényesül, akik általa újjászülettek... és mindenestől a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul." A megkereszteltek számára az Eucharisztia lelki táplálék, mely képessé teszi őket arra, hogy legyőzzék a bűnt és Krisztus életét éljék, mélységesen belé testesüljenek és jobban részesüljenek Krisztus misztériumának egész művében. Ezen elvek alapján - melyeket mindig együtt kell szem előtt tartani - a katolikus Egyház elvileg kizárólag azokat bocsátja az eucharisztikus kommunióhoz, a szentségi gyónáshoz és a betegek kenetéhez, akik a hit, a kultusz és az egyházi élet közösségében vannak vele. (5) Ugyanezen megfontolásból elismeri, hogy bizonyos körülmények között kivételesen, meghatározott föltételek megtartásával e szentségekhez bocsátás törvényes, sőt ajánlott lehet más egyházak és egyházi közösségek tagjai számára." (5) E két pont (125. és 129./3) szerint a római katolikus papok három konkrét szentséget kiszolgáltathatnak az ortodoxoknak, ha azok kérik és felkészültek, míg más közösségek tagjainak csak halálveszélyben, illetve súlyos és sürgős esetekben, további feltételekhez kötve. Vagyis a protestáns felvevőtől sokkal többet követel meg az ÖD, mint az ortodoxoktól, újfent igazolva, hogy a szentháromságos keresztség nem létesít automatikus hitbeli tisztaságot. "130. Halálveszély esetén a katolikus papok a következő pontban fölsorolt feltételek mellett e szentségeket kiszolgáltathatják. Egyéb esetekben nagyon ajánlott, hogy a megyéspüspök - szem előtt tartva a keleti egyházak szinodusai vagy a püspöki konferenciák által hozott szabályokat - adjon ki általános szabályokat arra nézve, hogyan lehet megítélni a súlyos és sürgős eseteket, s az alább fölsorolt feltételek meglétét. A kánonjoggal összhangban ilyen általános szabályokat csak az érintett más egyházak és egyházi közösségek illetékes hatóságaival való konzultációk után adjanak ki. Ahol ilyen szabályokat kibocsátottak, a katolikus papok mérlegeljék a konkrét esetet és a szabályoknak megfelelően szolgáltassák ki e szentségeket. Egyébként a jelen Direktórium szabályai alapján alkossanak ítéletet. 131. A feltételek, melyek alapján egy katolikus pap kiszolgáltathatja az Eucharisztia, a bűnbánat és a betegek kenete szentségét egy olyan megkeresztelt személynek, aki az előző pontban fölsorolt körülmények közé került, a következők: lehetetlen számára saját egyháza vagy egyházi közössége szolgáját elérni, hogy a vágyott szentséget megkapja; egészen önként kéri a szentséget; kifejezi a katolikus hitet a szentségre vonatkozóan, s kellően fölkészült. 132. A szentségekre és érvényességükre vonatkozó katolikus tanítás alapján a 130-131. pontban fölsorolt körülmények között egy katolikus személy csak olyan Egyház papjától kérheti a mondott szentségeket, melyben érvényes szentségek vannak, (6) vagy csak olyan paptól kérheti, aki az ordinációra vonatkozó katolikus tanítás szerint elismert szenteléssel bír." (6) E két pont (123. és 132.) értelmében a római katolikus pap elérhetetlensége esetén a római katolikus hívő kérheti a bűnbánat, az eucharisztia és a szentkenet szakramentumát a keleti egyház papjától, de a protestáns lelkésztől nem. Ez persze egyenes következménye a római katolikus szentségtannak, de a jelen vita szempontjából általánosabb módon arra is rávilágít, hogy a római katolicizmussal való, kimondottan a keresztségből származó hitbeli egyezés mértéke nem egyforma az ortodoxia és a protestantizmus vonatkozásában. Ebből kitetszik, hogy a szentháromságos keresztség meglétéből nem következik a hit tisztasága. "133. A katolikus Egyház szentmiséjében a Szentírást ennek az Egyháznak tagjai olvassák és hirdetik. Kivételes esetekben és jogos okkal a megyéspüspök engedélyezheti, hogy egy másik egyház vagy egyházi közösség tagja töltse be a fölolvasó szerepét. 134. A katolikus szentmisében a liturgia részét képező homília a papnak vagy a diákonusnak van fenntartva, mert ebben adják elő - összhangban a katolikus tanítással és hagyománnyal - a hit misztériumait és a keresztény élet törvényeit. 135. A Szentírás felolvasására és a prédikációra nézve a szentmisén kívüli szertartásokban a föntebb (118. pont) mondott szabályokat kell betartani. 136. Más egyházak és egyházi közösségek tagjai tanúskodhatnak egy katolikus egyházban kötött házasságnál; (7) s katolikusok is lehetnek tanúk más egyházakban vagy egyházi közösségekben kötött házasságoknál." (7) E két pont (128. és 136.) értelmében csak a házassági tanú szerepére vonatkoznak azonos szabályok az ortodoxok, illetve a protestánsok irányában. Az Ökumenikus direktórium ennélfogva arról tanúskodik, hogy a r.k. egyház szerint a szentháromságos keresztség nem szükségképpen alapozza meg a hit tisztaságát; ahhoz szerinte más feltételek is szükségesek. Ezzel a (VII-VIII.) szakaszbeli bizonyítás teljessé vált a r.k. dokumentumok alapján. Megkérdeztük a legilletékesebb fórumot, a r.k. egyházat, hogy az ő II. Vatikáni Zsinatot magyarázó irodalmában és egyházjogi anyagában található-e olyan kijelentés, melynek segítségével a C) forrásidézetből levezethető a 2. válaszlehetőség. Róma szólt, és válasza nemleges volt. A tételkészítő bizottság 4. ellenvetése tehát a r.k. egyház oldaláról megtekintve is elégtelennek bizonyult. (IX.) A cáfolat
összegzése A tételkészítő bizottság az ortodoxoknak az Unitatis redintegratióban olvasható konkrét és kimerítő tárgyalását (logikailag sejthető, de szakmailag érthetetlen okból) mellőzte, és a dekrétumnak egy szűkszavú, tág hatókörű, ezért szükségképpen általánosságban maradó, bevezető jellegű szövegezéséből kiindulva akart valami konkrétumot kihüvelyezni a zsinat tanításából az ortodoxokra nézve. Azazhogy ezt konstruktív igazolás formájában meg sem kísérelte (sem a javítókulcsban, sem kifejezett kérésemre utólag) - hanem mindkét esetben arra szorítkozott az eljárása, hogy egy ilyen alátámasztó érvelés létét egy szónyi igazolás nélkül előre föltette. Bírálatom nyomán elkerülhetetlennek látszik a következtetés: a tételkészítő bizottság nem ismerte annak a szövegműnek egy fontos vonulatát, melyből a vizsgafeladatba idézetet választott. Az általuk elkövetett szakmai hiba olyan jellegű volt, mintha valaki egy matematikai feladatban így érvelt volna: Premissza: Az X négyszögnek van két párhuzamos oldala. Itt a premissza egy trapéztulajdonság, a konklúzió pedig egy (szűkebb körben érvényes) paralelogramma-tulajdonság. Mivel van olyan trapéz, amely nem paralelogramma, a következtetés hibás. És azzal sem védhető, hogy az érvelő (saját "háttérismereteivel") valamilyen csudálatos módon már "tudta", hogy az X trapéz valójában paralelogramma - hiszen ezzel lényegében megelőlegezte magának a bizonyítandót (petitio principii). Az ilyen logikai hibákat a mai középiskolai tananyag is tárgyalja, de a középkori egyetemi képzés alsóbb fokán, a triviumban szereplő dialektika keretében részletesen tanították, jobbára Arisztotelész nyomdokain. A különféle disputákban aztán a vitázó felek jóleső érzéssel csípték fülön és küldték vissza a másikat az iskolapadba, ha az ilyen elemi hibát követett el. Az Oktatási Hivatal részéről immár nem számítok érdemi cáfolatra, és a hiba akármiféle elismerésére sem. Ők először megpróbálták megcáfolni levezetésemet néhány kínálkozó ellenvetéssel, majd mikor kiderült, hogy ezek nem alkalmasak e célra, inkább nem is válaszoltak többé. Ezzel hallgatólag elismerték, hogy ellenvetéseik védhetetlenek, noha szavakban továbbra is fenntartották őket. De ami a leginkább meghökkentő az eljárásukban: ezen, verbálisan továbbra is képviselt álláspontjukat nem akarták a nyilvánosság elé bocsátani. (Éppen ők, akik évente százezer diáknak szoktak feladatsorokat készíteni!) Ehhez formálisan ugyan joguk van, de eljárásuk következetességéhez mégiscsak szó fér. Adatvédelmi szempontból a vitakrónikának jelen (anonimizált és tartalmilag kivonatolt) közlése már nem támadható eredményesen. Arról pedig, hogy e vita közlésével megvalósítanék valamiféle (riogatásra igencsak alkalmas) büntetőjogi tényállást, pl. a becsületsértést vagy a rágalmazást, szó sem lehet. Az elhangzottakat nem másítottam meg, nem toldottam meg, és az ő válaszuk tartalmi kivonatolására is csak azért kényszerültem, mert ők a szó szerinti közlést megtiltották. Ezzel befejezem vállalt munkámat, és a vita jelen állását tekintve kimondom a végeredményt: bizonyítást nyert, hogy a 2025. május 7-ei emelt szintű történelemérettségi II. részének 2.e feladata tényleg hibás. Ecsetelhetném tovább is e vizsgafeladatbeli hibának és a róla szóló vitának a szakmai-módszertani és etikai tanulságait, de ezek levonását jókedvűen rábízom az értő olvasókra. Itt köszönöm meg a türelmüket, és nekik az Istentől jó egészséget és minden dolgukban jó előmenetelt kívánok. (X.) Megszólal a robot is... Végül pedig, hogy a nehézsúlyú cáfolatok mellett egy kissé könnyedebbet is felvonultassak, ideiktatom, mit mondott erről a témáról a gépagy. Ezzel nem párhuzamos bizonyítást kívánok adni, hiszen a mesterséges intelligencia képességei a szorosan vett szaktudományokban igencsak korlátozottak. Viszont ha már a robot is talál érvet az alátámaszthatóság ellen, és rámutat a forrásidézet máshová eső hangsúlyára, akkor valami hasonlót várhatunk el az átlagos vizsgázótól is. Az alább következő elemzés tehát mintegy hab a tortán, melyre a hasonlat teljessége kedvéért egy meggyszemet is biggyesztett nekünk a mesterséges intelligencia, ti. hogy a 2. válaszlehetőséget kell helyesként megjelölni, ha a vizsgázó jót akar magának. Gondolom, a tételkészítő bizottság nem érzi magát megtisztelve annak láttán, hogy az általuk összeállított feladatról ilyen "jobb híján" típusú "helyességet" mutatott ki a robot. Chatgpt.com, 2025.augusztus 15. [NF] 2. feladat e) Melyik állítást támasztja alá a C) betűjelű forrásrészlet a következők közül? Karikázza be az egyetlen helyes állítás sorszámát! (0,5 pont) [Chatgpt] Most nézzük az állításokat:
1. "A keleti és nyugati egyház egyesítése bármikor megvalósítható." 2. "A főként szervezeti különbségektől eltekintve mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát." 3. "A keleti egyház híveit a nyugati egyház eretneknek tekinti." Helyes válasz: nincs felsorolva. Megoldás a vizsgán: Ezzel a szórakoztató toldalékkal kívánom zárni a feladatra írott bírálatomat. Természetesen ha akár a bizottság, akár bármely érdeklődő embertársam szeretne bekapcsolódni a vitába, szívesen látom véleményét a nemo44@hotmail.com címen. Németh Ferenc
Feladó: Németh Ferenc
Címzett: [...]
Feladó: Németh Ferenc
Címzett: [...]
Feladó: Németh Ferenc
Címzett: [...]
1.1 Információgyűjtés
(K) Releváns információkat tud gyűjteni különböző típusú forrásokból (szöveges forrás, képi forrás, statisztikai táblázat, statisztikai diagram, statisztikai grafikon, térkép, térképvázlat, ábra).
(E) -
(K) Képes tanult ismereteket felidézni, illetve azonosítani forrás alapján (esemény, személy, fogalom, földrajzi hely, korszak, korstílus azonosítása szöveges forrás alapján; esemény, személy, fogalom, kulturális emlék, korszak, korstílus, illetve ezek jellemzőinek azonosítása jellemző kép alapján; esemény azonosítása térképvázlat alapján; jelenség, folyamat azonosítása ábra alapján). Képes hiányzó információt pótolni szöveges forrásban, ábrán, statisztikai táblázatban, diagramon, grafikonban.
(E) Képes tanult ismereteket felidézni, azonosítani irodalmi szöveg segítségével. Jelmagyarázatot tud készíteni térképhez.
(K) Képes szöveges forrást, egyszerű képi ábrázolást, karikatúrát, mémet, plakátot, statisztikai táblázatot, diagramot, grafikont, ábrát, térképvázlaton ábrázolt folyamatot vagy jelenséget értelmezni. Különböző típusú forrásokban megjelenő információkat, álláspontokat össze tud vetni. Képes a forrásokban megjelenő érveket és ellenérveket azonosítani, rendszerezni, bemutatni.
(E) Képes az esetleges különbségek okainak feltárására.
(K) Forráskritikát tud alkalmazni szöveges és képi források esetében: a szerző/alkotó szándékát, álláspontját feltárja, nézőpontját azonosítja, a történelmi hitelességet megvizsgálja más forrás segítségével.
(E) Képes a forrás történelmi hitelességét megállapítani saját ismeretei alapján, feltárni a keletkezés körülményeit.
(K) Képes egy megadott nézőpont szerint a múltról szóló információkat összerendezni a történelmi események és változások leírása, összehasonlítása és megmagyarázása céljából. A rendelkezésre álló forrásokat képes áttekinteni és kiválogatni a megvizsgálandó kérdés szempontjából.
(E) Képes az események különféle forráson alapuló és többféle nézőpontból történő bemutatására."
[...]
EMELT SZINTŰ VIZSGA
[...]
Az írásbeli feladatlap formai jellemzői:
Téma: A kereszténység kezdete.
Altémák:
- Jézus tanításai.
- A páli fordulat.
- Keresztényüldözések, a kereszténység elterjedése a Római Birodalomban.
- A Szentháromság-tan.
Személyek: [...] Jézus, Szent Péter és Szent Pál apostolok, Constantinus
Kronológia: a keresztény időszámítás kezdete (Kr. e. és Kr. u.), 313 a milánói rendelet, 325 a niceai zsinat.
- A zsidó és a keresztény vallások jellemzőinek összehasonlítása.
- A vallások a mindennapi életre gyakorolt hatásainak megállapítása.
- A zsidó-keresztény hagyományok európai kultúrára gyakorolt hatásának bemutatása.
- Bibliai történetek, személyek felidézése.
- A kereszténység terjedésének végigkövetése térképen.
- Az Ószövetség történelmi szereplőinek, helyszíneinek azonosítása bibliai idézetek alapján.
- Jézus életével és a kereszténység terjedésével kapcsolatos filmek/ filmrészletek, regények elemzése, értelmezése.
- Képzőművészeti, irodalmi és zenei alkotások gyűjtése és elemzése bibliai témákról."
Fogalmak: [...] államvallás, dogma [...]
Személyek: [...] Nagy Theodosius [...]
Téma: Az egyházi rend
Altémák:
- Az egyházi hierarchia, az egyházi intézményrendszer.
- Az egyházszakadás és a 11. századi reform.
- A szerzetesség.
- Az eretnekség.
[...]
Személyek: Szent Benedek, VII. Gergely, Assisi Szent Ferenc, Aquinói Szent Tamás, [...]
Kronológia: [...] 1054 az egyházszakadás [...]
- A középkor társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális jellemzőinek bemutatása.
[...]
- Az egyház szerepének áttekintése a középkori Európában.
- A középkori kolostori élet bemutatása képi vagy szöveges források segítségével.
- A nyugati és keleti kereszténység összehasonlítása.
[...]
- Egyházi és lovagi kultúra, a középkori egyetemek Európában és Magyarországon
- Az egyházszakadás, a nyugati és a keleti kereszténység fő jellemzői"
Az ortodox és a nyugati kereszténység főbb jellemzői (pl. önálló nemzeti egyházak, eltérő liturgia és egyházművészet)."]
Fogalmak: [...] kolduló rend, skolasztika, legenda, pátriárka [...]
Személyek: [...] II. Szilveszter pápa [...]
Téma: Reformáció Európában és Magyarországon
Altémák:
- A reformáció előzményei (humanizmus és az egyházi reform igénye).
- Luther és Kálvin fellépése.
- A protestáns egyházak megszerveződése és a protestantizmus elterjedése.
- A reformáció eredményei Magyarországon
Altémák:
- Vallási konfliktusok Európában.
- Etnikai sokszínűség és vallásbéke Erdélyben.
- A magyar protestáns és katolikus iskolák.
- A katolikus megújulás és a barokk Európában és Magyarországon.
Személyek: [...] Luther Márton, Kálvin János, Károli Gáspár, Pázmány Péter, [...] Loyolai (Szent) Ignác [...]
Kronológia: [...] 1517 a reformáció kezdete, 1545 a tridenti zsinat megnyitása [...]
[...]
- A reformáció okainak és következményeinek bemutatása.
- A katolikus és a protestáns tanítások és egyházszervezet összehasonlítása.
- A reformáció egyes irányzatai terjedésének nyomon követése térképen.
[...]"
Fogalmak: presbiter, predesztináció, rekatolizáció [...]
Személyek: Méliusz Juhász Péter, Misztótfalusi Kis Miklós [...]
Kronológia: 1555 augsburgi vallásbéke [...]
Személyek: [...] VI. Pál, II. János Pál [...]
Téma: A globális világ
Altémák:
[...]
- A kereszténység helyzete a globalizálódó világban
[...]
Fogalmak: [...] II. vatikáni zsinat [...]"
Diák: Nem!
Tanár. Honnan tudod?
Diák: Mert különben nem dobná bele a tanár úr!
(A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.)
[329] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3.
[330] VI. Pál pápa beszéde a Sixtusi kápolnában Róma és Konstantinápoly kölcsönös kiközösítésének kölcsönös föloldása 10. évfordulóján, 1975. december 14-én: AAS 68 (1976), 121; vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 13-18.
122. A katolikus Egyház és a vele teljes közösségben nem lévő keleti egyházak között a hit területén nagyon szoros kommunió áll fenn. (4) Ezen felül "az Úr Eucharisztiájának ünneplése által ezekben az egyházakban Isten Egyháza épül és növekszik", és "ezeknek az egyházaknak, jóllehet különváltak, valódi szentségeik vannak, kiváltképpen pedig az apostoli jogfolytonosság következtében van papságuk és Eucharisztiájuk..." Ez a katolikus Egyház fölfogása szerint ekkleziológiai és szentségi alapot ad ahhoz, hogy engedélyezze, sőt biztassa ezekkel az egyházakkal a közös részvételt a liturgiában, még az Eucharisztiában is "megfelelő körülmények között és az egyházi hatóság jóváhagyásával." Mindazonáltal tudjuk, hogy a keleti egyházak sajátos ekkleziológiájuk következtében e témakörben szigorúbb fegyelműek lehetnek, s e fegyelmet tiszteletben kell tartani. A lelkipásztoroknak gondosan meg kell tanítaniuk a híveket, hogy tisztában legyenek a liturgiában való közös részvétel indokaival és az eltérő fegyelemmel."
Konklúzió: Tehát az X négyszög átlói felezik egymást.
Szeretném megtudni a következő érettségi feladat megoldását és annak indoklását.
C) "Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos - jóllehet nem tökéletes - közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetően több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában." (A II. Vatikáni Zsinat határozata, 1964)
1. A keleti és nyugati egyház egyesítése bármikor megvalósítható.
2. A főként szervezeti különbségektől eltekintve mindkét egyház őrzi a hit tisztaságát.
3. A keleti egyház híveit a nyugati egyház eretneknek tekinti.
A feladatban a C) forrásrészlet a II. Vatikáni Zsinat 1964-es határozatából származik, és a következő fő gondolatokat tartalmazza:
- Azok, akik hisznek Krisztusban és meg vannak keresztelve, már valamilyen közösségben állnak a katolikus Egyházzal, még ha az nem is tökéletes.
- Vannak eltérések a tanításban, a fegyelemben és az egyházszervezetben.
- Ezek az eltérések akadályt jelentenek a teljes egység felé vezető úton.
X Ez nem igaz, mert a forrás hangsúlyozza, hogy súlyos akadályok állnak az egység útjában - tehát nem bármikor megvalósítható.
X Ez részben igaz lehet teológiailag, de a forrás alapján nem ez a hangsúly, és nem csak szervezeti eltérések vannak, hanem a tanítás és fegyelem dolgában is.
X Ez szintén nem igaz a forrás alapján, sőt, a forrás kimondja, hogy van közösség köztük - tehát nem tekinti őket eretneknek.
De mivel a válaszlehetőségek közül egyik sem egyezik teljes mértékben a forrással, valószínű, hogy a kérdésben valami pontatlanság van, vagy lemaradt egy negyedik opció.
Ha azonban a három közül a legközelebb álló választ kell megjelölni, akkor a 2. állítás az, ami a leginkább alátámasztható a forrással, de nem pontos.
A kérdés azt kéri, hogy egyetlen állítást karikázzon be. A három lehetőség közül a 2. állítás az, amely a leginkább tükrözi a forrás tartalmát, bár nem teljesen pontos. Ezért:
Helyes válasz: 2.