Azon fal másik oldalán pedig, mely az utat befogta, s melyen Krisztinának s kísérőinek menniük kelletett, egy kert volt, annak tulajdonosa, ki a fennebb említett ugató kutyát is bírta. A gyümölcsfák néhányai, melyek ugyancsak abban nőttek, a falon át kiterjeszték ágaikat, s ha a gyümölcsök érettek valának, az arra menők felszedték s kárukra ettek belőlük. Krisztina gyermekei is, miként gyermekek szoktak, örvendettek a fáknak s gyümölcseiknek; szedtek is, s enni kezdettek belőlük. "Gyermekeim, mondá ő, helytelenül cselekesztek, mert e gyümölcsök nem a mieink." De azt nem tudta, hogy az ellenségéi, különben bizonyos vagyok afelől, hogy félelmében talán meg is halt volna. De ez elmúlt, s ők tovább mentek útjukon. Midőn körülbelül két puskalövésnyi távolra lehettek az út bejáratától, két Rosszérzelműt vettek észre, kik egyenesen feléjük jöttek. Krisz-
tina s barátnéja azonnal elfedték magukat fátyolaikkal s tovább siettek, a gyermekeket maguk előtt bocsátván, úgyhogy csakhamar összetalálkoztak. Erre a két férfi egyenesen a nőknek tartott, mintha meg akarnák őket ölelni, de Krisztina mondá: "Maradjatok hátra, vagy menjetek békével a magatok útján." A két férfi azonban nem is hallgatott szavaira, mintha süketek lennének, hanem reá tették kezeiket, mire Krisztina igen megbosszankodott, s feléjük rúgott lábával. Könyörület is mindent megtett, amit csak tehetett, hogy őket visszatartsa. Krisztina újra mondá: "maradjatok hátra, s menjetek, nálunk pénz nincsen, mi‚ amint látjátok, szegény zarándok nők vagyunk, kik barátnéink jó akaratából élünk."
Ekkor így szólt egyik a kettő közül: "mi nem pénzt kívánunk tőletek, hanem ha követni akartok, csak jót akarunk veletek."
Krisztina. Mi sem rátok hallgatni nem akarunk, sem semmi dolgunk nincs veletek. Sietünk, s nem szabad időznünk. Utazásunktól életünk vagy halálunk függ. Erre újra kísérletet tettek, hogy tovább menjenek. De a két férfi így szólott: "mi nem kívánjuk élteteket, azért ne aggódjatok." Igen, mondá Krisztina, ti testünket és lelkünket akarjátok megrontani; de inkább e helyen meghalunk, semhogy ily hálókba engedjük magunkat bekeríttetni, melyek által örök üdvünk tétetik kockára. S erre mindketten hangosan kiabálni kezdtek: "Gyilkosok! gyilkosok!" Miután, amint mondottuk, a kaputól, melyen
keresztül bejöttek, még nem voltak messze, hangjuk egész odáig elhallatszott. Azért néhányan kijöttek a házból, s miután Krisztina hangját ismerték, segítségére siettek.
Midőn meglátták őket, a szegény nők erős szorultságban valának, s a gyermekek sírva állottak mellettük. Ekkor aki segítségükre jött, így szólott a sátánokhoz: "mit merészeltek? az Úr népét kihágásra akarjátok csábítani?" Megkísérlé őket elfogni is, de elfutottak azon ember kertfalán keresztül, kié a nagy kutya is volt, s ki most is azok oltalmazójává lőn. A segítő tehát most a nőkhöz ment, s kérdezte tőlük, hogy mint érzik magukat. Ők felelék: "Köszönjük Uradnak, meglehetős jól, csak kissé megijedtünk. Neked is köszönjük, hogy segítségünkre jöttél, mert különben elvesztünk volna."
Néhány egyéb szavak után mondá a Segítő: "nagyon csodálkoztam, midőn fenn a kapunál befogadtak benneteket, miután csak gyönge nők vagytok, hogy kísérőt nem kértetek magatoknak az Úrtól, úgy kikerülhettétek volna e veszélyeket, s ezt ő is szívesen megadta volna."
Krisztina. Ah! a jelen kegyelmünktől annyira el voltunk telve, hogy a jövendő veszélyekre nem is gondoltunk. Különben ki is képzelhette volna, hogy ily közel a király lakához ilyen gonoszok leselkedjenek? Bizonyára jó lett volna, ha Urunktól egy kísérőt kérünk; de miután Urunk tudta, hogy javunkra fog szolgálni, csodálkozom, hogy nem adott egyet velünk.
Segítő. Nem mindig tanácsos valamit megadni, ha nem kérik, már csak azért sem, hogy kevésre ne becsültessék. És ha valaminek szüksége éreztetik, az annál, aki érzi, oly becset nyer, aminő megilleti, s eszerint fog jövőben is általa használtatni. Ha Uram kísérőt adott volna mellétek, akkor nem bánjátok meg mindketten ily nagy mértékben a vigyázatlanságot, hogy nem kértetek, amint most okotok van ezt tenni. Azért mindennek csak a jóra kell működni, s arra szolgálni, hogy benneteket elővigyázóbbakká tegyen.
Krisztina. Visszamenjünk-e Urunkhoz, s beismervén esztelenségünket, kérjünk-e kísérőt tőle?
Segítő. Esztelenségetek beismerését majd átadom én neki. Visszamennetek nem szükséges, mert ahová csak mentek, egy helyen sem fogtok szükséget szenvedni. Azon helyeken, melyeket Uram zarándokai felvételére készített, minden felesleges számmal készen áll, mi őket bárminemű megtámadások ellen felszerelheti. De amint már mondám, azt várja, hogy ha valamit el akarnak nyerni, azt kérjék is tőle, mert ami nem érdemes, hogy érte kérést tegyenek, igen nyomorult dolog lehet. Miután így beszélt, visszament helyére, s a zarándokok tovább folytatták útjukat.
Könyörület. Mily hirtelen változás! Én arra számítottam, hogy már minden veszélyből megszabadultunk, és semmi aggodalmunk többé nem lesz.
Krisztina. Együgyűséged, testvérem, téged kimenthet. Ami azonban engem illet, az én hibám annál nagyobb, mert én e veszélyt előre láttam, mi-
előtt házamat elhagyám, s még sem gondoskodtam segedelemről ott, ahol kaphattam volna. Engem méltán hibáztathatnak.
Könyörület. Hogy tudhattad ezt, mielőtt hazulról eljöttél? Fejtsd meg, kérlek, e talányt.
Krisztina. Jó, elmondom. Kevéssel elutazásom előtt, egy éjjel, midőn ágyamban feküdtem, a következő álmom volt: úgy tetszett nekem, mintha két, az előbbiekhez annyira, amennyire csak lehet, hasonló embert látnék ágyam lábainál állani, s összeesküdni, hogy miként akadályozhatnák üdvösségemet. Elmondom neked még saját szavaikat. Így szóltak (ez akkor történt, midőn oly nagy lelki gyötrelmek közt valék): "Mit tegyünk ezzel az asszonnyal? Álmában és ébrenlétekor bocsánatért kiabál. Ha úgy engedjük tovább haladni ‚ amint megkezdette, akkor éppúgy, miként férje, meg fog tőlünk szabadulni. Láthatod tehát, hogy volt okom, hogy vigyázzak magamra, s oltalom után járjak, ahol ezt megnyerhetem.
Könyörület. Így tehát ezen hanyagságunk által alkalmunk nyílt, hogy beláthassuk hibánkat. Ezen úr azonban arra használta az alkalmat, hogy kegyelmének gazdagságát nekünk teljesebben kimutassa. Mert ő, amint láthatjuk, saját jószántából jött utánunk, s kegyelmes tetszéséből megmentett azok kezeiből, kik erősebbek voltak, mint mi.
Így beszélgettek egy ideig, míg egy házhoz értek (Értelmező házához), mely az út mellett állott, s a zarándokok felvételére és felüdítésére
építtetett, mint már a "Zarándok útja" első kötetében (30. lap s tovább) körülményesebben megírtuk. Ők tehát közelebb mentek, s midőn az ajtóhoz értek, hangos beszédet hallottak a házban. Hallgatóztak, s úgy tetszett nekik, mintha Krisztina nevét hallották volna említtetni. Mert tudnotok kell, hogy gyermekeivel történt zarándokútra való kiköltözésének híre megelőzte. E ház lakóira nézve ez annál örvendetesebb volt, mert egyszersmind hallották azt is, hogy Keresztyén neje lenne, ugyanazon nő, ki még kevéssel előbb annyira vonakodott a zarándoknővé lételtől. Csendesen állottak tehát s hallották, hogy a jó emberek miként dicsérik azt, kiről nem is sejtették, hogy az ajtó előtt áll. Végre, miként előbb, kopogtatott Krisztina az ajtón. Erre egy Ártatlan nevű fiatal leány jött az ajtóhoz, felnyitotta, s íme két nő állott előtte.
Leány. Kivel akartok e házban beszélni?
Krisztina. Azt halljuk, hogy ez egy különösen zarándokoknak szánt hely, s mi itt zarándoknők vagyunk. Azért kérnénk, hogy részt vehetnénk abban, amiért jöttünk. Mert a nap, amint látod, már nagyon lemenő félben van, s ma este nem örömest mennénk tovább.
Leány. Mondd csak, miként nevezzelek benneteket, hogy uramnak odabenn megmondhassam?
Krisztina. Nevem Krisztina; s azon zarándok felesége vagyok, ki pár évvel ezelőtt ez úton járt, s e négy gyermek is az övé. E leány pedig kísérőném, és szintén a zarándokútra szándékozik.
Ekkor Ártatlan befutott, s így szólt a benn levőkhöz: képzeljétek csak ki van az ajtón? Krisztina gyermekei s kísérőnéjével, s itt mindannyian a befogadásra várnak. Erre ugrálni kezdtek örömükben, s elmentek megmondani uruknak. Ez az ajtóhoz jött, rá nézett, s mondá: "te vagy az a Krisztina, kit ama jó ember, Keresztyén hátrahagyott, midőn magának a zarándokéletet választá.
Krisztina. Igen, én vagyok azon nő, ki oly megátalkodott szívű valék, hogy férjem aggodalmait semmibe sem vettem, s egyedül engedtem útra kelni, s ez az ő négy gyermeke. De most én is eljöttem, mert meggyőződtem afelől, hogy egy út sem igaz, csupán ez.
Értelmező. Akkor beteljesedett, ami meg vagyon írva azon emberről, ki fiához így beszélt: eredj el, fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. És az felelvén mondá: nem megyek: de azután meggondolván magát, elméne (Máté 21,28.29).
Krisztina. Így legyen, Ámen. Teljesítse be Isten rajtam e szavakat, s adja meg, hogy végre Őbenne találtathassam meg békében, szeplő és szenny nélkül.
Értelmező. De miért állsz a kapu előtt? Jöjj be, Ábrahám leánya. Az imént is rólad beszéltünk, mert előre hírül adták, hogy te is kiköltöztél. Jertek, gyermekek, jertek be, hajadon, te is jöjj, – így hívta be mindnyájukat a házba.
Midőn már benn voltak, leültette őket, hogy kipihenjék magukat. Mikor ezt megtették, bejöttek
a szobába azok, kik a háznál a zarándokokat szolgálták, hogy őket lássák. Az egyik mosolygott, másik is mosolygott, s mindnyájan mosolyogtak örömükben, hogy Krisztina zarándoknővé lett. A gyermekeket is megnézték, s barátságos fogadtatásuk jeléül kezeikkel megcirógatták arcukat. Könyörület iránt is barátságosak valának, s szívesen fogadták uruk házában.
Egy idő múlva, mivel még az estebéd nem volt készen, Értelmező "kitűnő szobájá"-ba vezette őket s megmutatta nekik, miket Keresztyén, Krisztina férje már előbb látott. Látták itt tehát a ketrecében levő embert, az álmot látó embert, azt, ki ellenségein keresztül vágta magát, – annak képét, ki nagyobb, mint a fenn említettek együttvéve, minden dolgaikkal egyetemben, melyek Keresztyénnek oly hasznosak valának. Miután Krisztina és kísérete, mindezeket némi részben észlelték, ismét félre vezette őket Értelmező, s legelőbb is égy szobába vitte, hol egy ember volt, ki csupán lefelé tudott nézni, s kezében egy szemétvonót tartott. Felette is állott valaki, kezében mennyei koronával, s oda ajánlá a szemétvonóért e koronát. De az ember sem fel nem tekintett, sem nem ügyelt reá, hanem seperte össze a padozatról a szalmaszálakat, apró forgácsokat s a port.
Erre így szólt Krisztina: bizonyosan tudom, hogy értek valamit abból, amit ez jelenteni akar. Ez, egy világi ember képe. Nemde, jó Uram?
Csakugyan eltaláltad, mondá ő, s szemétseprője testies érzelmeit s azt mutatja: sokkal
több gondot fordít arra, hogy a földről szalmát és szemetet szedhessen, semhogy hallaná a felülről jövő szózatot, mely neki a mennyei koronát ajánlja: ez azt is jelenti, hogy némelyekre nézve a menny csak mese, s az e földön található dolgokat egyedül tartják igazaknak. Az pedig, hogy ez ember csupán csak lefelé tud nézni azt jelenti, hogy ha a földi dolgok az ember lelkén hatalmat vesznek, teljesen elvonják őket Istentől.
"Ó," így szólt Krisztina "szabadíts meg a szemétvonótól."
Ez az imádság, mondá Értelmező, oly soká volt mellőztetve, hogy most már csaknem elrozsdásodott.
"Gazdagságot ne adj nekem (Péld 30,8)" ezt alig imádkozza tízezer közül egy. Por és forgács, azon nagy dolgok, melyek után legtöbben igyekszenek.
Ekkor Könyörület s Krisztina sírtak és így szóltak: "fájdalom, nagyon is igaz."
Erre a ház legjobb szobájába vezette; – jókora szoba volt ez (s felhívta őket, hogy tekintsenek körül, hogy találnak-e benne valamit, mi reájuk nézve tanulságos lehetne. Körös-körül nézelődtek tehát, de semmi nem volt látható, csupán egy nagy pók a falon, de ez elkerülte figyelmüket.
Ekkor így szólt Könyörület: "Uram, én semmit sem látok." Krisztina azonban hallgatott.
"De" mondá Értelmező "nézz csak még egyszer körül." Ő még egyszer körülnézett, s mondá: "itt nincs semmi egyéb, csupán egy csúf pók, mely
a falon függ." Hogyan, mondá a férfi, csak egy pók volna e tágas szobában. Erre könnyes szemekkel előállott Krisztina, mert ő mindent igen könnyen felfogott: "nem, uram" szólott ő, "itt több van egynél. Igen, éspedig olyan pókok, melyeknek mérgük sokkal gonoszabb, mint azé, amely itt van." Értelmező barátságosan ránézett, s mondá: "igazat beszéltél." Erre Könyörület elpirult, s a gyermekek elfedték kezeikkel arcukat, mert most mindnyájan kezdték érteni a talányt. Most újra így szólt Értelmező: "a pók az ő lábaival munkálkodik, és vagyon a királyok palotáiban (Péld 30,28)." S miért van ez egyébért előtüntetve, mint hogy nektek megmutassa, hogy bármily teljesek legyetek is a vétek mérgével, a hit keze által mégis működhettek s a legjobb helyen lakhattok, mely a fent levő Király házához tartozik?
Krisztina. Ezek közül némelyekre gondoltam, de így mégsem fogtam fel teljesen. Én úgy véltem, hogy mi pókokhoz hasonlítanánk, s csúf lények lennénk, bármily szép termekben tartózkodnánk is. De hogy a pókokról, eme mérges s utálatos teremtményekről a hitre munkálkodni tanulhassunk, az nem jutott eszembe: Isten mit sem alkotott hiába! Ekkor mindnyájan örvendettek, s könnybe lábadtak szemeik. Mégis egymásra tekintettek, s meghajoltak Értelmező előtt.
Erre egy másik szobába vezette, hol egy kotló volt csirkéivel, s figyelmeztette őket, hogy egy darab ideig vizsgálják. Most a kis csirkék egyike a vályúhoz ment inni, s ahányszor ivott, fejét és szemeit
az ég felé emelé. "Látjátok," mondá Értelmező, "mit csinál e kis csirke, s tanuljátok meg tőle, hogy honnan nyertek minden kegyadományt, s ha azt megnyertétek, tekintsetek fel. – De tekintsetek még egyszer oda." Ekkor figyeltek s észrevették, hogy a kotló négyféleképpen hívta fiait. Használt egy közönséges hívást, mégpedig ezt egész nap használta; azután használt bizonyos esetekben egy különös hívást; harmadszor használt kotló hangot, és végre egy felkiáltást.
"Tehát" mondá ő "hasonlítsátok össze e kotlót királyotokkal, s e kis csirkéket azokkal, kik őt követik. Mert ő is különbféle módon bánik népével. Általános hívásával mit sem ad, különös hívásával ajándékoz valamit. Kotló hangot is használ azok számára, kik szárnyai alatt vannak, s felkiáltást figyelmeztetésül, ha ellenség közeledik. Azért vezettetek benneteket, édeseim, éppen ezen szobába, mert ezek felfogható dolgok, rátok nőkre nézve."
"Igen, jó uram," mondá Krisztina, "hadd lássunk még többet is belőlük." –
Ekkor Értelmező a vágóházba vezette őket, ahol egy vágó volt, ki épp egy bárányt ölt meg. És íme, a bárány nyugodt vala s türelmesen viselte el halálát. Tehát mondá Értelmező, e báránytól kell megtanulnotok, miként kell tűrni s az igaztalanságot, zúgolódás és panasz nélkül elviselni. Nézzétek, mily nyugodtan tűri el a halált s vonakodás nélkül engedi magát megfojtatni. Királyotok benneteket bárányainak nevez.
Ezután kertjébe vezette őket, hol sok különb-
féle virágok valának. Értelmező így szólott: látjátok mindezeket? Igen, mondá Krisztina. Ekkor ismét így szólott: íme, a virágok különböznek egymástól, növésükre, alkotásukra, színre, illatra s hasznukra nézve, s némelyek jobbak, mint mások. S ahova a kertész ültette őket, ott maradnak s nem civakodnak egymással.
Ismét a mezőre vezette őket, hova ő maga vetett búzát és rozsot. De látták, hogy a kalászok hegyei mind le voltak vágva, s csak a szalma maradt ott.
Ekkor így szólott Értelmező: e mező trágyázva volt, fel volt szántva s be volt vetve, de mit csináljunk az aratással? Krisztina így felelt: égesd meg egy részét, s a megmaradtból csinálj trágyát. Ekkor így szólt Értelmező: a gyümölcs, amint látjátok, az, amit vártok, s abban való szükségtekben tűzre kárhoztatjátok, hogy lábbal tiportassék. Vigyázzatok, nehogy ebben önmagatokat ítéljétek el.
Midőn most ismét a házba akartak menni, egy veresbegyecskét láttak, csőre közt egy nagy pókkal. Könyörület csodálkozott, de Krisztina mondá: mily csúf az egy ily csinos madárkában, mint a veresbegy, amely inkább szereti az emberek társaságát, mint a többi madarak. Én azt hittem volna, hogy kenyér morzsalékból, vagy más efféle ártatlanabb dolgokból él. Most már nem szeretem annyira, mint előbb.
Értelmező így felelt: ezen veresbegy, némely hívőkre igen illő képmás. Mert látszatra pom-
pás testalkatúak, színűek és tartásúak. Nagy szeretettel látszanak viseltetni az őszinte hívők iránt is, s mindenekfelett igen szívesen csatlakoznak hozzájuk, mintha megélhetnének a jámborok alamizsnáiból. Mutatják is, mintha a kegyesek házait s az isteni szolgálatokat csak azért látogatnák. De ha magukra hagyatnak, akkor miként a veresbegyek, pókokat tudnak fogni s elnyelni, akkor megváltoztatják életmódjukat, s úgy isszák és nyelik el a vétket, miként a vizet.
Mikor beértek a házba s az esteli még mindég nem volt készen, újra kérte Krisztina Értelmezőt, hogy mutasson még nekik más tanulságos dolgokat is.
Ekkor ő így kezdett beszélni: minél kövérebb a disznó, annál inkább vágyódik a pocsétába, minél hízottabb az ökör, annál nagyobb kézséggel megy a vágóhídra, s minél nagyobb kényelemben van az érzéki ember, annál hajlandóbb a rosszra.
Vágyik a nő magát felpiperézni s cicomázni, de dicső dolog, ha azzal van felpiperézve, ami Isten szemében is pompás.
Könnyebb egy vagy két éjjel virrasztani, mint egész éven át fennülni; így könnyebb a jó hitet megkezdeni, mint abban végig megmaradni.
Szélvészkor, minden hajós örömest veti partra, ami a hajón legcsekélyebb értékkel bír, de ki Istent nem féli, mindjárt eleinte eldobja a legjobbat is.
A lyuk alásüllyesztheti a hajót, s egyetlen vétek romlásba döntheti a vétkezőt.
Ki elfeledi barátját, hálátlan iránta; ki azonban Üdvözítőjét feledi el, az önmaga iránt szívtelen.
Ki vétekben él s jövő üdvösséget vár, hasonlít ahhoz, ki szemetet vet, s mégis búzával s árpával reményli megtölthetni csűreit.
Ha valaki boldogan akar élni, utolsó napját vonja magához, s tegye állandó társalkodójává.
A suttogás és tévedés bizonyítja, hogy van vétek a világon.
Ha a világot, melyet Isten oly csekélybe vesz, az emberek oly nagyra be~sü1ik, mi akkor a menny, melyet Isten dicsőít.
Ha ez életet is, mely annyi fáradságnak van alávetve, annyira nem szívesen hagyjuk el, mit szóljunk akkor a jövendőbeliről?
Mindenki erősen dicséri az ember jóságát, de ki van annyira megindíttatva, amennyire kellene Isten jósága által?
Ritkán ülünk ebédhez anélkül, hogy együnk s valamit hagyjunk. Így Jézus Krisztus több szolgálatot s igazságot gyakorolt, mint amennyire egész világnak szüksége van.
Midőn Értelmező befejezé beszédét, újra kertjébe vitte s egy fához vezette őket, melynek belseje egészen korhadt s üres volt s mégis felnőtt és leveleket is hajtott. Ekkor kérdé Könyörület: mit jelent ez? e fa, mondá? melynek külseje sima, míg belől korhadt, hasonlat sokak részére, kik Isten kertjében vannak, kik szájjal Istent hangosan dicsőítik, de valóban semmit sem fognak érte tenni;
kiknek levelei szépen néznek ki, de szívük semminek nem alkalmas, mint kanócnak az ördög kanócpuskájához.
Most készen volt az estebéd, az asztal felterítve s az ételek felhordva, ők tehát leültek enni, miután egy közülük elmondotta az asztali imát. Értelmező azokat, kik nála laktak, evés közben zenével szokta mulattatni: ezért játszottak a dalnokok. Volt ott egy, ki énekelt is, s igen szép hangja volt. Éneke így hangzott:
Az Úr az én örökségem,
Szent kezeiből élek;
S így semmiben nincs szükségem,
Mit csak kíván test s lélek.Midőn az ének s játék bevégződött, kérdezte Értelmező Krisztinát: mi indította legelébb arra, hogy a zarándokéletet válassza? Krisztina felelé: legelébb férjem elvesztése hatott szívemre, ami miatt fájdalmasan el valék szomorodva. De ez még mind természetes érzelem volt. Ezután eszembe jutottak, férjem nehézségei s veszélyei, úgyszintén, hogy mily galádul viseltem magamat irányában. Így a vétek mindig erősebben-erősebben kezdett reám nehezülni, s bizonyosan kétségbeesésemet s vesztemet okozta volna, ha éppen kellő időben nem álmodom férjem jólétéről, s nem küldött volna nekem ez ország Királya egy levelet, hogy jöjjek hozzá. Az álom s levél együtt, úgy hatottak kedélyemre, hogy ellenállhatatlanul utazásra kényszerítettek."
Értelmező. De mielőtt kiköltöztél volna, nem találtál valami ellenállásra?
Krisztina. Igen, szomszédnéim egyikénél, Félénk asszonynál, azok egyikének leányánál, ki férjemet is visszatérésre akarta bírni, az oroszlánoktól való félelmében. Engem is esztelennek gúnyolt vakmerő kalandomért, amint ő nevezte, s minden lehetőt elkövetett, minden nehézségeket s szenvedéseket, mikkel férjem út közben találkozott, felhozott, hogy visszariasszon. De ezen azért meglehetős könnyen túltettem magamat. Csak egy álom, melyet két gonoszról álmodék, kik, mint nekem tetszett, összeesküdtek, hogy engem utazásomban romlásba döntsenek, okozott sok gondot. Igen, még most is eszembe jön s aggódtat, mihelyt valakivel találkozom, hogy rosszat tesz velem s letérít az igaz útról. Igen, elmondhatom uramnak, habár nem akartam, hogy minden ember tudja, hogy e hely és a kapu közt, melyen át az útra bejöttünk, mindketten oly veszélyesen megtámadtattunk, hogy végre "gyilkos"-t kiáltottunk, s e két gonosz ellenség éppen úgy nézett ki, mint azok, kikről álmodtam.
Ekkor így szólt Értelmező: kezdeted jó, véged még sokkal jobb leend. Most Könyörülethez fordult s így szólt hozzá: És téged mi vett arra, hogy ide jöjj, édes gyermekem?
Könyörület elpirult, reszketett, s egy darabig némán maradt. Most így szólt Értelmező: ne félj, csak higgy, s beszélj szíved szerint.
Erre Könyörület belekezdett s így beszélt: Valóban, uram, csekély tapasztalásom az oka, hogy
szívesebben hallgatnék, s aggállyal tölt el, hogy végre még egészen hátra kellene maradnom. Én nem beszélhetek jelenésekről s álmokról, mint barátném, s azt sem mondhatom, hogy szánalmat éreztem volna kedves hozzátartozandóim tanácsának megvetése miatt.
Értelmező. Mi volt tehát, édes gyermekem, mi arra indított, hogy úgy tégy amint tettél?
Könyörület. Hát, midőn barátnénk éppen készülődött az elköltözésre, én és még néhányan, esetleg elmentünk őt meglátogatni. Midőn a házba értünk s láttuk, hogy mit csinál, kérdeztük tőle, hogy mi lenne célja? Ő azt felelte: fel van szólítva, hogy férjéhez menjen, s most elbeszélte nekünk, mint látta őt álmában, egy csodálatos helyen lakva, halhatatlanok között, koronával fején, hárfán játszva, amint evett és ivott Királya asztalánál, s dicsőítette, hogy őt odavezérlé, stb. Míg e dolgokat nekünk elbeszélte, úgy éreztem, mintha szívem égett volna bennem. S gondoltam magamban: ha ez igaz, akkor elhagyom atyámat és anyámat s születésem helyét, s ha szabad, Krisztinával megyek. Tovább kérdezősködtem tehát tőle e dolgok igazsága felől, s hogy megengedi-e, hogy vele menjek. Mert most láttam, hogy csak a romlás veszélyével maradhatok tovább is városunkban. De mégis nehéz szívvel indultam el, nem azért, mintha nem örömest távoztam volna, hanem mert annyian hátra maradtak rokonaim közül.Így szívem minden vágyaival jövök, s ha szabad, Krisztinával férjéhez s a Királyhoz költözöm.
Értelmező. A kezdetet helyesen tevéd, mert az igazságnak megadtad a dicsőségét. Te egy új Ruth vagy, ki Naomija, ura és Istene iránti szeretetből atyját, anyját s hazáját elhagyá, s egy oly néphez költözött, melyet azelőtt nem ismert. "Fizesse meg néked az Úr a te cselekedetedet, és legyen tökéletes a te jutalmad az Izráel Urának Istenének előtte, ki ide jöttél, hogy az ő szárnyaival fedezd be magadat (Ruth 2,12)."
Most az estebéd bevégződött s a lefekvésre készülődtek. A nőknek egyenként külön-külön ágyaztak s a gyermekeknek együtt. Midőn Könyörület már ágyban volt, nem alhatott örömében, mert amiatti aggodalmai, hogy még vissza kellene maradnia, jobban el voltak hárítva, mint valaha. Így feküdt tehát, Istent, ki ily nagy kegyben részelteté, dicsérve és magasztalva.
Reggel a nap keltével, ők is felkeltek s készülődtek az elutazásra. De Értelmező azt akarta, hogy még egy ideig maradjanak, mert mondá, minden dicsőséggel kell innen elmennetek. Ekkor így szólott a leánykához, ki először nyitotta ki nekik a kaput: vidd őket magaddal s vezesd a kertben a fürdőhöz, mosd meg ott s tisztítsd meg az utazás porától. – Ekkor Ártatlan elvezette őket a fürdőhöz és azt mondta nekik, hogy itt tisztára kell mosakodniok, mert ezt kívánja uruk a nőktől, kik zarándokútjukban hozzá betértek. Ők tehát bementek s megmosakodtak, ők és a gyermekek mindnyájan együtt; a fürdőből nemcsak világosra s tisztára mosakodva, hanem újraéledt s megerősödött tagokkal
jöttek ki. Midőn tehát a házba mentek, sokkal kedvesebben néztek ki, mint midőn a fürdőbe mentek volt.
Midőn visszajöttek a kertből, Értelmező feléjük közeledett, rájuk nézett s így szólott hozzájuk: "Szép mint a hold (Énekek én. 6,9)." Ekkor előhozatta a bélyeget, mellyel azok szoktak megbélyegeztetni, kik ama fürdőben tisztára mosakodtak. A bélyeget előhozták, s ő jegyét reájuk üté, hogy megismerhessék azon helyeken, hova még el fognak jutni. A bélyeg pedig azon páska összessége s tartalma volt, melyet Izrael gyermekei evének, midőn Egyiptom országából kiköltöztek, s a jegy szemeik közé tétetett (2Móz 13,8.9.10). E bélyeg szépségüket nagyon emelte, mert arcuknak ékességül szolgált. Méltóságuk is emelkedett ez által s arcukat angyaléhoz hasonlóvá tevé.
Erre ismét, így beszélt Értelmező a szolgálóhoz, ki a nőket kiszolgálta: Menj a ruhás szobába, és hozz nekünk ez emberek számára öltözékeket. A nő elment, fehér öltözékeket hozott, s letette azokat elébe. Ekkor megparancsolta nekik, hogy vegyék fel. Finom, fehér és fényes gyolcs volt ez. Midőn a nők így fel voltak ékesítve, egyik a másikára nézve csodaként tűnt fel, mert önmagukon nem láthatták azt a dicsőséget, amit egymáson láttak. Kezdték tehát egymást nagyobbra becsülni. "Mert te szebb vagy nálamnál," mondá az egyik; "nem, te vagy felségesebb, mint én" – így szólt a másik. A gyermekek is bámulva állottak, hogy lássák, mily alakúakká változtak ők is át.