A festőművészet Kálvinnál és a kálvinizmusban

Müntz úr Genfben járt, beszélt és valóságos forradalmat idézett elő a Kálvin-kritika terén. Az a talaj, amelyen még ezután e kérdést fölállítani és vitatni lehet, egészen eltolódott és mindenestől megváltozott.

Müntz úrral tudniillik nyilván ugyanaz történt, ami Brunetière-rel. Legutóbbi párizsi írásaik és genfi előadásaik között (noha alig telt el másfél-két esztendő); az Institut e két kiváló tagja újra és nagyon alaposan vizsgálat alá vette tárgyát. Szélesebb körben és mélyebben beléhatoltak s azután – nem félve attól, hogy néha egész az egyes tételekig menőleg önmagukat kell megcáfolniok – eljöttek ide, és épp oly ritka, mint amilyen dicséretes őszinteséggel elhirdették újonnan szerzett meggyőződésüket. Így állították föl – az egyik az erkölcsiség, a másik a művészet területére nézve – azt a határoszlopot, ahonnan semmiféle becsületes és lelkiismeretes kritika számára nem lehetséges többé visszaesés, és ahonnan következésképpen ki lehet és ki kell indulnia minden protestáns kritikának.

Most már, a Szépművészeti Iskola tudós kritikusának s történészének jóvoltából, meg van állapítva, hogy igenis lehetséges a művészetből kiküszöbölni (a bálványimádásra való csábítástól félve) az élőlények ábrázolását anélkül, hogy ez a legcsekélyebb mértékben is "képiszonyt" jelentene. Példa rá Izráel népe. Meg van állapítva, hogy lehetséges a művészettel nem foglalkozni anélkül, hogy ez ellenszenvet vagy közönyt jelentene a művészet iránt. Példa rá

39

az evangélium. – Meg van állapítva végül az is, hogy a művészet a pogány szokásoknak tett engedményül lépett vagy inkább rontott be az egyházba, aminél fogva érthető, hogy Kálvin (itt a lehető legpontosabban akarjuk beszéltetni magát Müntzöt) "nem mindenféle képzőművészeti alkotást sújtott kárhoztatásával, csak azokat, amelyek előmozdíthatják a képek tiszteletét". Sőt Müntz még tovább megy: a szavak mögött keresve reformátorunk "legbensőbb gondolatát", nem habozott őt úgy bemutatni, amint az egyszerűségében oly nemes Szent Péter székesegyházban hirdeti az igét, amint felmegy a művészileg faragott szószékre s érintetlenül meghagyja az elegáns művű kanonoki székeket – és végső következtetésül így kiált föl: "Kálvin a példájával megmutatta, hogy az Isten tiszteletének külsőségeiben sohasem sokallott semmiféle szépséget".

E nyilatkozatok után nem csodálkozunk azon, hogy Müntz, miután e pontban módosította a Kálvin gondolkozásáról való felfogását, részlegesen bár, módosította a Kálvin személyéről való felfogását is. Azt a reformátort, akit két évvel ezelőtt még csak gőgösnek, kegyetlennek, fanatikusnak, a legirgalmatlanabb képfalónak emlegetett, ma már "nagy szellemnek" látja – oly nagyon "emelkedett szellemnek", aki nemhogy elátkozta volna a művészetet, hanem elsőnek tiltakozott volna némely állítólagos tanítványainak művészetellenes visszaélései ellen. Ez épp olyan helyes gondolat, mint amilyen őszinte szó.

Íme, ez van megállapítva.

De hiszen akkor minden a legszebben el is van intézve, és így – gondolják bizonyára sokan – semmi szükség az én további fejtegetéseimre!

Sajnos, nem így áll a dolog. Minden még sincsen elintézve, és a kérdés a látszat ellenére sem szűnt meg, csak átalakult. Tulajdon azok is, akik a legendának első felével végeztek s magát Kálvint mentesítették az itt fennforgó vád alól, – tulajdon azok is, úgy látszik, csak annál erélyeseb-

40

ben ragaszkodnak a legenda második feléhez, és most is azt állítják, hogy a kálvinizmusnak végzetes hatása volt a művészetre.

Nem olyasmi-e ez, – legalább részben – mint mikor a bal kéz visszaveszi, amit a jobb adott?

Nos, én ennek a vádnak legutóbbi formájára nem ismétlem meg egyiket sem a már eddig megadott feleletek közül, nem még azt sem, amelyik annak a kimutatásában állana, hogy csak úgy "hemzsegtek" (magának Müntznek a kifejezése szerint) Franciaországban a protestáns művészek egészen a nantes-i ediktum visszavonásáig. – Én csupán a következőket válaszolom:

Kálvin programot adott a festőművészet számára is. "Nem vagyok annyira aggályoskodó, – úgymond – hogy megengedhetetlennek és tűrhetetlennek ítéljek bármiféle képet. De minthogy a képírás és a képfaragás is az Isten ajándéka, követelem, hogy a velük való élés tisztasága és törvényszerűsége biztosíttassék". Ennélfogva Kálvin szerint "nem szabad az Istent látható alakban kiábrázolni" (ez az ő egyes-egyedüli megszorítása); azonban igenis, ami ezenkívül marad, tehát "a szemmel látható dolgokat ki lehet faragni és meg lehet festeni", így például "a történeteket, emlékezetnek okáért, avagy emberi vagy állati alakokat, városokat, országokat." * Más szóval, a láthatónak, a valónak egész területe, emberek és dolgok, természet és történelem – ez a festőművészet Kálvin szerint.

E program pedig megvalósult. Megvalósította nemcsak egyedül maga Rembrandt, akit nem szabad az "önmagáért való művészet" (a "l'art pour l'art") jelszavának egyszerű párthívévé, egy merőben individualista szeszélyfestővé lealacsonyítani, mert ő éppen ellenkezőleg a legzseniálisabb és a leglogikusabb kifejezője volt hazája és népe művészi jellemének, – hanem megvalósította e programot az egész németalföldi iskola.

* Op. Calv. III. 135–136. o. Inst. I. kv. XI. fej. 12. §

41

A következőkben egyetlen célom fölsorolni e ténynek előbb a történelmi, azután a művészeti bizonyítékait.

I.

Történelmi bizonyítékaim ezek:

A XVI. század elején Németalföldön – mely később északi és déli Németalföldre oszlott – egységes nemzet lakott és csak egyfajta festészeti iskola uralkodott. "Külön hollandi iskola – úgymond Taine (1) – ekkor még nincs, mert nincsen külön belga iskola. Az időben, mikor a szabadságharc kitör, az északi festők épp úgy az olasz eszményt követik, mint a déli mesterek".

Azonban 1600 körül minden megváltozik. Miért?

Taine, akit azért idézek, mert sem az illetékessége nem vitatható, sem az elfogulatlansága nem lehet gyanú tárgya, Taine e kérdésre így felel: "Az ok a nagy forradalom, a hosszú és rettentő szabadságharc, melynek eseményei épp oly nagyszerűek, akárcsak a mi francia forradalmunké. E forradalom következményeképpen az addig egységes és egy ország két, attól fogva különálló, országra szakad". "A vérpadok és a csaták" – mondja tovább Taine – "az egy nemzetet kettészakítván, kettőt teremtettek: az egyik, a belga, katolikus és legitimista lett, a másik, a hollandus, protestáns és köztársasági. ... Antwerpenben és Amsterdamban ettől fogva két különböző életfölfogás lett uralkodóvá, amelyeknek alapján két különböző festészeti iskola keletkezett. A politikai válság, amely két országot teremtett, megkettőzte a művészetet is." – Ezóta Antwerpen a rubensi, Amsterdam a rembrandti szellem melegágya lett.

Nekünk tehát a fentiekből következőleg csak azt kell most már megtudnunk, mi is volt az a forradalom, amelytől a hollandus nemzet és művészete megszületett.

Genfben vagyunk, 1559-ben. Egy 20 éves brüsszeli nemes ifjú (tehát nem hollandus, hanem belga, mert most nem

42

fajról, hanem a vallásról van szó) mohón hallgatja a Kálvin előadásait a nagy hallgatóteremben, és sűrűn látogatja a káptalanszeri házat, úgyszintén a Bézáét is. Ezt az ifjút Marnix de Saint-Aldegonde (2)-nak hívják, aki tehát így magának a reformátornak ajkáról lesi el a titkát a kálvinista hitnek. Aztán visszatér hazájába. Ott szembetalálkozik II. Fülöppel, aki épp akkor iparkodik érvényt szerezni Németalföldön a tridenti zsinat határozatainak. És a két ember között azonmód megkezdődik a párviadal, még pedig életre-halálra.

A Marnix hívó szavára Bredában több fiatalember gyűlik össze, akik, mint ő, a genfi iskolából kerültek ki. Marnix megszerkeszti a hadüzenetet, melyet az egybegyűltek esküvel vallanak a magukénak. És ezzel kitör a forradalom.

Egyik felől áll Róma, a tridenti zsinat, II. Fülöp és Alba herceg a maga 10,000 embermészáros zsoldosával, akik készen állanak rá, hogy 18,000 mártírnak vérét ontsák, l00,0OO-et pedig világgá űzzenek. Akkor azután kész a külön Belgium.

Másik felől pedig ott áll Genf, a kálvinizmus és Marnix de Saint-Aldegonde. Először egyedül van. Sem a lutheránusok, sem Orániai Vilmos nem hajlandók színt vallani, hiába vereti agyon magát 1500 fölkelő, maga a Marnix testvére is. De Marnix helyt áll. A Nagy Hallgatagot (3) megnyeri a kálvinizmusnak. A Biblia és a Zsoltárok legtisztább nyelvén megalkotja a Wilhelmus-t, ezt a kiválólag vallásos és nemzeti himnuszt, amely félig zsoltár, félig népdal – a számkivetettek és a "vízi koldusok" dala, Debora éneke az Északi-tenger partjain. Hangjai hallatára megdöbbenve torpannak meg és hátrálnak a mészárlásban edzett spanyol zsoldoshadak. És Marnix, aki hol apostola, hal diplomatája, hol teológusa, hol tábornoka, hol hitvitázója "a kálvinisták kárhozatos eretnek szektájának" .– Marnix aki a röpiratokat és a kiáltványokat egymás után bocsátja világgá, aki most egyezségeket köt, majd dogmatikát ír – Marnix,

43

ez utakon, a legkeményebb kálvinista formába önti Hollandia szellemének s nyelvének még folyékony ércét. Ennekutána új bibliafordításba kezd: munkáját, mint a keresztyén köztársaság döntő súlyú alapkövét, az ország Rendeinek ajánlja – úgyhogy ezután a Marnix bibliáját szentségtörő lábbal megtapodni annyi lesz, mint megsérteni a szabadságot vagy a Rendeket. Ennek utána pedig meghal a kimerült öreg bajnok, reároskadva bibliafordítása lapjaira.

De akkor már készen volt életműve, készen volt Hollandia. Nyolc évtizedes nyomor, éhínség, bujdosás, vértanúság árán a kálvinizmus Marnix és a Nagy Hallgatag munkája által nemcsak megtérített egy népet, hanem egyenesen megformálta azt, mintegy a semmiségből emelte ki. Talaját ("a tenger földjét" Victor Hugo szerint) kimentette az Óceán hullámaiból, megalkotta lelkét és testét, vallását és nyelvét, hitét s szabadságát. Úgy, hogy Hollandia még sokkal inkább egyet jelentett a kálvinizmussal, mint akár a May Flower (4) puritánusai, akár még a Knox János skótjai is.

Ennyi kellett – kevesebb nem lett volna elég – ahhoz, hogy ellen lehessen állani annak az ellenreformációnak, amely a jezsuitizmus és az inkvizíció rettentő rohamaival zúdult a reformáció ellen és annak szabadító hatalma ellen! ami minden régi, úgy teológiai és papi, mint politikai önkényuralommal szemben érvényesült. – Kevesebb nem lett volna elég a II. Fülöp megverésére, a Richelieu munkájának előkészítésére, a XIV. Lajos megállítására, a Stuartok megbuktatására. 5 Kevesebb nem lett volna elég, hogy ott, az Óceán partján és két világ érintkezési pontján összeverődjék az a kis hollandi sárdarab, amelyet a Kálvin lelke formált meg; az amely egyedül lehetett azzá, ami volt: azzá az áttörhetetlen gáttá, amely mögött a modern világ öntudata és szabadságjogai valának nagyranövendők.

A történelem tanúsága szerint ilyen volt az a forradalom, amelynek útján a kálvinizmus megteremtette Hollandiát és a hollandi művészetet.

44

II.

Azonban meg tudom érteni, hogyha ez a történelmi érv talán nagyon is külsőlegesnek s ennélfogva elégtelennek tűnik föl. Tehát térjünk át a történelemről a művészetre és annak lélektanára.

Hanem elöljáróban legyen szabad megjegyeznem, hogy egyáltalában nem szándékozom a tételemet túlozni és ezáltal sajátkezűleg – megcáfolni.

Nincs szándékomban azt bizonyítgatni, hogy Hollandia éghajlatának semminemű jelentősége nincs a hollandi festészetre nézve – vagy hogy Rembrandt is ép olyan ortodox kálvinista lett volna, akár Marnix. Nem. Azonban az éghajlatnak van jelentősége – s nem is csekély – az olasz vagy a spanyol festészetben is. S azt azért mégsem vitatja senki, hogy ezek az országok a katolikus festészetnek a hazái. Hasonlóképpen kétségbe lehet vonni – aminthogy tényleg kétségbe vonták – Raffael, a Velasquez, a Rubens katolikus igazhitűségét is. És azért azt mégsem vitatja senki, hogy ezek a mesterek a katolikus művészetnek a fénylő csillagai. Nyilván egy szellemről, egy egyetemes szellemről van itten szó, amely viszont sohasem teljesen független avval az anyagi környezettel szemben, amelynek kebelén kifejlik.

Végül azt sem akarom állítani, hogy a kálvinizmus egymaga a protestantizmus, vagy hogy lényegesen különbözik minden más protestantizmustól. A lényeges jellemvonásai mindenféle protestantizmusnak ugyanazok; de a kálvinizmusban e vonások erélyesebben kidomborodnak és logikai erejük teljessége jobban érvényesül. A kálvinizmus protestantizmus: de a megerősített, körülbástyázott, kifejtett, ingadozásoktól és ellentmondásoktól gyökeresen megtisztított protestantizmus; az a protestantizmus, amelyre szükség volt a jezsuitizmussal és az inkvizícióval szemben. E tizenkettedik órában a protestantizmusnak, hogy győzhessen, szüksége volt önnönmagára: arra, hogy egészen az legyen, ami lényege –

45

hős, aki nem alél el, sziklatömb, melyen nincs repedés. A kálvinizmus volt ez a tömb az ellenállásban és ez a hős a támadásban. Ezért kellett győznie.

Mindezeket jól megértvén, tovább mehetünk.

A kálvinizmusnak és a hollandi festészetnek első közös jellemvonása az, hogy mindkettő laikus.

Még talán senki sem szentelt elegendő figyelmet annak a ténynek, hogy Wiclif pap volt, Husz János pap volt – pap volt Luther és pap volt Zwingli is. Franciaországban pedig a reformáció előtti reformátor, Lefèvre d'Étaples 6 nem volt pap – és nem volt az a két nagy francia reformátor sem. Sőt ellenkezőleg: mennyire ízig-vérig "laikusok" egy Farel és egy Kálvin!

Az, aki talán megérdemelné, hogy "Hollandia reformátorának" nevezzék el, – Marnix de Saint-Aldegonde szintén nem volt pap: nemesember volt. Helyesen jegyzi mag erre vonatkozólag Quinet: (7) "Hollandiában csodálkozva látták, hogy egy világi férfiú, egy diplomata és katona, a pap tekintélyével lép föl. A nemesi egyezmény szerzője alapította meg a hollandiai egyházat. Ez az apostol laikus volt – s ez a körülmény a holland egyházra a reformáció minden más egyházától megkülönböztető bélyeget nyomott".

De a dolog nemcsak ennyiben áll. Kálvin nemcsak az egyházat tette laikussá, hanem egészen különlegesen a művészetet is. Ez az a nagyon érdekes és nagyon kevéssé ismert tény, amely a Kálvin művészetelméletből következik, mely elmélet szerint a művészet az Isten egyetemes kegyelmének ajándéka, mégpedig nem a választottak, hanem különösen épp a nem választottak részére. Ennélfogva a művészet igazi világa nem az Egyház, a választottak társasága, még kevésbé a hierarchia, a papi rend – hanem a polgári, a laikus társadalom. És a Kálvin legkiválóbb hollandus magyarázója: a teológusnak, egyházi vezérnek és államférfiúnak egyaránt kitűnő Dr. Kuyper, azt mondja: (8) "A kálvinizmus nemcsak képes, de köteles is volt elismerni azt, hogy

46

művészi tekintetben a görögök voltak a világ első nemzete, és hogy a művészet, éppen ezen görögországi fejlődése alapján, jogot szerzett a független létezéshez. És a reneszánsz, amikor úgy tűnt föl, mint a művészetnek önnön forrásaihoz való visszatérése, a kálvinizmus szemében nem lehetett vétkes jelenség. Sőt inkább egy Istentől rendelt mozgalmat látott benne. A kálvinizmus előmozdította a reneszánszt; még pedig nem csak esetlegesen, hanem öntudatosan, szándékosan, a saját legmélyebb alapelvével egybehangzóan." S tényleg, például Béza Theodor nem sorolja-e oda I. Ferenc francia királyt, a reneszánsz fejedelmet ama "nagynevű férfiak" közé, akiket Isten arra használt föl eszközül, hogy az igaz vallást újra fölvirágoztassa – jóllehet ez a fejedelem annak egy időpontban az egyik legirgalmatlanabb üldözője volt? Így nyilvánította ki a kálvinizmus a művészetnek önállósulását, laikussá válását – aminthogy kinyilvánította ugyanezt a bölcseletre, a tudományokra és a politikára nézve is.

Egyébként tessék csak megnézni Rubenst! Csodálatos tehetsége a legnagyobb erőfeszítéssel sem képes elszaggatni a középkor avult kötelékeit. Ő a fejedelmeknek vagy az egyháznak, a császárnak vagy a papságnak dolgozik. Ellenben holland földön a Rembrandt kálvinista szelleme laikus, polgári festőművészetet teremt, – olyat, amelynek laikus jellege még vallásos darabjaiból is nyilvánvaló.

Azonban sem Rubens nem kivétel katolikus szempontból, sem Rembrandt nem az protestáns szempontból. Az amsterdami múzeum meg a Louvre között a gyermek is meg tudja állapítani a különbséget. Emitt, a Louvre olasz vagy spanyol osztályában úgynevezett vallásos képek, azaz klastromok és templomok számára való festmények láthatók; legalábbis ezek vonják legjobban magukra a figyelmet. Amott, úgy mint a haarlemi vagy a hágai képtárakban, mindenfelé életképek és arcmások. Az első tekintetre nem is lát az ember mást. És még a legnagyobb, ál-

47

talában történeti tárgyú vásznakon sem lát az ember egyebet, mint polgári testületek tagjainak, vagy tanácsuraknak az arcképeit, csoportosítva. Ez annyira így van, hogy voltak, akik ezt a festészetet egyenesen "városinak" nevezték el.

Itt van pl. a híres (nagyon hibásan úgynevezett) "Éjféli őrjárat" – a polgárőri testületeket megörökítő festményeknek ez az örök típusa. Ez a polgárőrség nem vallási jellegű "confraternitas" (9) többé, mint a hasonló flandriai testületek – hanem egy nyíltan nemzeti jellegű, független testület, amely, mint a város és a közbiztonság éber őre, a városi közhatóság segítségére szolgál. E testületek hadnagyai és katonái teljes életelevenségükben óhajtják megörökíttetni magukat, amint véget ér a gyűlésük, ahol vitatkoztak, szavaztak és lakomáztak. Rembrandt elfogadta e megbízatást: ámde magát a természetet is fölülmúló erővel valami egészen különleges életet és fényt teremt, s egy olyan ellenállhatatlan életlendületet önt ebbe a tömegbe, hogy a festmény nézői közül olykor nem egy – azt mondják – ösztönszerűen visszahőköl, hogy kitérjen az útjából. Így alkotja meg a Polgárőrség Fegyverfogását, amely nemcsak példányszerű típusa egy egész műfajnak, hanem egyenesen jelképe annak a hősiességnek, amely kivívta a haza függetlenségét.

Vagy hogyha valaki a. karhatalmi testületnél jobban kedveli az ipari testületet, nézze meg nemcsak Rembrandtnak, de magának az egész festőművészetnek az egyik halhatatlan remekét: a "Posztó-bírálók" csoportképét. Az ezzel legutóbb és legilletékesebben foglalkozó történész azt mondja erről: "Meglepő, mennyi benső élet van ezekben az alakokban és milyen nagyszabásúak. Pedig hát nem egyebek ők, mint jámbor polgárok, posztókereskedők, akik üzleti ügyeiket beszélik meg egymással. Ám ezeken a férfias és becsületes arcokon tiszteletet parancsoló tekintély tükröződik. E férfiakból, akikre szaktársaik érdekeik gondozását bízták, csak úgy sugárzik a tisztesség és a becsület; meglátszik, hogy egy ép és erős faj testi-lelki egészségének

48

kincsei vannak bennük elraktározva," úgyhogy ezeknek az atyamestereknek képében Rembrandt nemcsak hat hollandus férfit örökített meg, hanem magát a hollandi ipart, ezt a minden ízében becsületes és aggodalmasan igazságos ipart, amelyet Franciaországban hugenotta-iparnak neveztek ("becsületes, mint egy hugenotta") másutt pedig réfugié (10) iparnak: vagyis a kálvinista ipart.

A másik közös vonása a kálvinizmusnak és a hollandi festészetnek az, hogy mindkettő realista, emberi.

A laikus és polgári irányzattal eltávolodtunk a sekrestyétől – a realista és emberi irányzattal eltávolodunk a klastromtól.

Olvasóim itt persze azt gondolják, hogy a kálvinizmus és a szerzetesi életfelfogás közti ellentétről éntőlem már nem hallhatnak semmi újat. De ez nem bizonyos. Tudják-e például igaz valójában, mekkora értéket tulajdonított a kálvinista aszketizmus az emberi – testnek?

Van egynéhány mondat, mely változatlanul maradt a Kálvin teológiájában az első, 1537-es Catechismus óta az Institutio utolsó, 1559-es kiadásáig. A Miatyánk eme kérését: "A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma" – így magyarázza Kálvin: "Ezzel általában mindazokat a dolgokat kérjük Istentől, amelyek testünk szükségleteinek kielégítésére valók. ... Mert ez a jó Atya nem tartja magához méltatlannak azt, hogy még testünket is őrizetébe és gondoskodásába vegye." * És a misztikusoknak azt az ellenvetését, hogy "nem illendő, hogy az Isten gyermekei, akiknek szellemeknek kell lenniök... a földiekre irányoz-

* Le Catéchisme français de Calvin (Rilliet–Dufour-féle kiadás), 1878, 76–77. o. – Az Institutio (III. kv. XX. fej. 44. §. Így mondja: Istentől általában mindazt kérjük, amire testünknek a maga fenntartására szüksége van, mert ez a jó édes Atya egyáltalán nem tartja magához méltatlannak azt, hogy még testünket is pártfogásába és őrizetébe vegye. Op. Calv. IV. 437. o.

49

zák vágyaikat", Kálvin "túlságosan profánnak" nyilvánítja: "Mintha bizony az Isten áldása és atyai kegyelme – így kiált föl – nem fényeskednék ott még abban az ételben és italban is, amit ő minekünk ád, vagy mintha hiába volna megírva az, hogy ahhoz a tisztelethez, amellyel néki szolgálunk, úgy a jelen, mint a jövendő életre vonatkozólag határozott ígéretek fűződnek!" *

És a Heidelbergi Káté, amely a Kálvinéval együtt nevelte a kálvinista népeket, különösen épp a hollandust, már a legelső kérdésére való feleletében azt mondja, hogy a keresztyén ember "egyetlenegy vigasztalása" "úgy életében, mint halálában" az, hogy ő "mind testestől, mind lelkestől" a Megváltó tulajdona.

Mármost – amint Kuyper kimutatja – ezekből az elvekből logikailag és történetileg ilyen következmények folynak: "Nincs helye annak a hamis spiritualizmusnak, amely szerint a hitnek csak a lélekre volna vonatkozása s a megváltással járó ígéretek csak a másvilági életre szólanának. Krisztusban vigasztalásunk van – még pedig egyazon vigasztalásunk – úgy lelkünk, mint testünk számára... Ez természetesen az élet egészére vonatkozik, amelyben benne van úgy a testünk, mint a lelkünk... Káténk tehát a... tisztaságnak és minden egyéb életszükségletnek elhanyagolását egy csapásra kárhoztatja. Gondoskodni a testemről, a testem táplálékáról és ruházatáról – mindez közvetlenül a hit kötelességei közé tartozik, éppúgy, mint a ház gondozása, mint a polgári életben, a tudományos és a társadalmi mozgalmakban való részvétel: mert minderre nézve egyaránt biztosítani kell a hitt megtisztító befolyását. ... És a keresztyén vigasztalás e megtisztító felfogásának köszönhette a mi (t. i. hollandus) kálvinista népünk a maga híres tisztaságát, tiszta és gazdag családi életét, virágzó kereskedelmét, iparát, művészeti hírnevét..."

* Op. Calv. IV. 438. o.

50

Nem kell ehhez semmit sem hozzátennünk. Csak ki kell nyitnunk a szemünket s látni fogjuk – a festészet kálvinizmusát.

Látunk egy képet, melynek középpontja egy emberi test Ez a test holttest – de körülötte mennyi élet! Ez az a festmény, amellyel a híres van der Tulp tanár ajándékozta meg a sebészek céhét. Arról volt szó – úgymond a Rembrandt kiváló történetírója, Michel Emil –‚ hogy meg kell örökíteni "a tudományos oktatást, azt, amelyik nem elvontságokkal, hanem a való élet tényeivel foglalkozik. Rembrandt tehát, anélkül, hogy üres allegóriákhoz vagy többé-kevésbé elcsépelt jelképekhez folyamodnék, megszemélyesíti a tudományt s korának és hazájának emberi arcképeivel jellemzi azt... Az életet nem az eszmében, hanem a tényben ragadja meg, s művészete, mely nemzetének legbensőbb lényéből fakad, híven tükrözi annak életét és erkölcseit".

Egy angol esztétikus még tovább megy. Azt mondja, hogy ha a Székenülő Madonna (11) a tipikus katolikus festmény, a Bonctani Leckét viszont úgy lehet tekinteni, mint a protestantizmus festészetének tipikus remekét. Miért? Mert Rembrandt ott a tudományt festi meg, de úgy, amint az egy karizom sajátos szerkezetének, különleges mechanizmusának bemutatása útján a Teremtő egyik legbámulatraméltóbb csodáját tárja föl. Tehát egy olyan tudományos lecke ez, amely egyszersmind lecke a hitben is. A kálvinista honvédelem és a kálvinista ipar és kereskedelem után, íme a kálvinista tudomány!

Még ennél is jellemzőbb kép azonban Az Asztalos Műhelye, a Louvre-ban. Egy hollandi műhelyszobában egy fiatal anya szoptatja gyermekét, alacsony széken ülve, a bölcső mellét A gyermekben egy idősebb nő gyönyörködik, félrehúzva a fátylat, mely a kicsit eltakarta előle. A háttérben feltűrt ingujjban dolgozik az asztalos, az ablak mellett, melyen aranyos sugaraival búcsúzva néz be az alkonyi nap. Oldalt, a tűzhely mellett, a macska dorombol. Vajon mi-

51

féle család ez? Szellemét már elárulja az a vaskos könyv – a Biblia – mely az idősebb nő kezében van, levegője át meg át van itatva a legtisztább családi érzéssel és a családi munka legjótékonyabb erkölcsi erejével, mint ahogy át van szőve a jó Isten arany napjának sugaraival. Némely kritikusok vitáznak afölött, vajon e képnek A Szent Család-e a helyes címe vagy pedig Az Asztalos Műhelye. De hiszen a mester éppen ezt akarta: emberi, reális légkörben kifejezni a legeszményibb és legistenibb tárgyat – viszont eszményi, isteni fenséget tükröztetni a legreálisabb és legemberibb tárgyban. Igen, ez a Szent Család annak az asztalosnak a családja, ahol az anyát Máriának s a gyermeket Jézusnak hívták. Gót ékítmény, arany dicsfény, az igaz, ezen nincsen többé, – de ott van maga, az istenség úgy, amint laikussá és valóvá lett egy hollandus családnak az életében. Így a kálvinizmus és a hollandi festészet, az evangéliummal a kézben, de különösen a szívben, minden oldalról föltárták a modern, laikus és realista világ kapuit a vallás előtt.

A harmadik közös vonása a kálvinizmusnak és a hollandi festészetnek az, hogy mind a kettő individualista.

Itt vagyunk újra a kiválasztás nagy tana előtt. Nem mint hogyha minden egyes hollandus megjárta volna e tan minden mélységeit; de mindegyik tud róla legalább annyit, hogy Isten minden egyént egyénileg választ ki. És ezzel rögtön megváltozik a mérték. Más lesz a kicsi és más lesz a nagy. Hogyha Istennek tetszik odafordulni egy szürke, ismeretlen munkáshoz és az ő országában fejedelmi méltósággal fölruházni a világnak e megvetettjét, hát akkor Isten gyermekének a figyelmét hogyan köthetné le egyedül csak az, ami a külszín szerint ragyog és kiemelkedik? Nem – ő elfordul e hamis látszatoktól s mihamar nagyszerű gazdagságokat fedez föl a legmindennapibb élet jelentéktelen, szegényes tényeiben. Taine így szól e kérdésről, Kuyperrel egyezőleg: (12) "Az, amit a nemzeti szellem megkíván és

52

előidéz, nem más, mint a való embernek és a való életnek kiábrázolása, úgy, amint azt a szem látja: polgárok, parasztok, lábasjószág, árusbódék, korcsmák, lakószobák, utcák, tájképek. Nincs szükség az átalakításukra avégből, hogy nemesebb értéket nyerjenek; már a puszta létük méltóvá teszi őket az érdeklődésre. A puszta természetnek – legyen az bármiféle: emberi, állati, növényi vagy élettelen, a maga minden szabálytalanságával, minden útszéliségével és minden hézagával – megvan, úgy, amint van, a maga létértelme. Mihelyt megértjük, meg is szeretjük s gyönyörködünk láttán. A művészetnek nem az a célja, hogy megváltoztassa a természetet, hanem az, hogy magyarázza, a rokonszenv erejével széppé tegye". – Igen, a panteizmus, amelynek Kálvin csak a nevét kárhoztatta Zwinglinél; vagyis a világfölötti Isten szakadatlan és egyetemes világban-lételének kálvinista tanítása: ez az alapja a zsáner-festészetnek. Azután: a kiválasztás tana, különös mértékben az egyénre, az egyéni lélekre tereli a figyelmet, számos, de főképpen a következő okból. Mindaz, aki választott, egy bizonyos feladatra nézve választatott ki, úgy hogy a kálvinistára nézve egy szó, amelyet folyvást ismétlődni hallunk, egyszerre jelenti az Isten hatását az emberre és az ember hatását a világban. Ez a szó: a hivatás. Az egyes ember hivatása, itt e földön, egyet jelent a magasságos Isten részéről való elhívatással.

Ennek következtében, amíg az, aki működik és hat, egy isteni erőtől érzi magát áthatva, amely minden emberi erőt megtízszerez és megszázszoroz (ki is állhatna az útjába annak, aki magát az Istent képviseli?) – addig az, aki látja amannak a tevékenységét, megáll és csodálkozik; hiszen Istennek magának a tevékenysége ez: Azé, akinek minden egyén – a maga egészen szerény külsejében is – nagyszerű és megszentelt eszköze. A hivatásához hű polgármester, a hivatásához hű orvos, a hivatásához hű kereskedő, a hivatásához hű varga vagy tengernagy, a hivatásához hű

53

anya, gyermek és szolgáló méltó arra, hogy lefessék – méltó éppen úgy, sőt még sokkal inkább, mint a gonosz és bűnös királyok és császárok. Minden hivatás – hogyha igazi – egyenlő rangú bármely másféle hivatással. És minden igazi hivatás isteni.

És – Kuypert kiegészítve – így folytatja Taine: (13) "A realista képzelet és a köztársasági erkölcsök e hazájában, ahol egy matróznak besorozott csizmadiából egykettőre altengernagy válhatik, az érdekes személyiség a polgár, ez a hús és vér ember, nem görögösen nekiöltözve vagy nekivetkezve, hanem rendes ruházatában és magatartásával: tanácsúr, aki jól kormányoz, katona, aki jól verekedett. A hősi stílust csak egy helyütt lehet alkalmazni: azokon a nagy arcképeken, amelyek a tanácsházaikat és a középületeket ékesítik, a tett szolgálatok emlékéül. És itt valóban egy új festészeti műfaj születésével állunk szemben: a hatalmas csoportképpel, mely öt, tíz, húsz, harminc életnagyságú arcképet ölel föl, kórházvezetőket, céllövésre menő puskásokat, céhtanácsosokat az asztal körül, pohárköszöntőt mondó tiszteket, a boncteremben előadó tanárokat – valamennyit egy-egy cselekvény köré csoportosítva".

Tessék hát újra végignézni ezeket az arcképgyűjteményeket: az "Éjjeli Őrjárat"-ot, a "Posztóbíráló"-kat, a "Bonctani Leckét". De tessék aztán megfigyelni különösen egy magános arcképet is – talán a legjobbat a mester öregasszony-képei közül, amelyeket általában legjobb művei közé soroznak – a Bas Erzsébet arcképét. Fehér főkötős és nyakfodros, fekete ruhás, 72–75 éves öreg nő – egyszerű, de az eleganciáig kifogástalan jelenség – ül az asztal mellett, ahol épp az imént olvasgatott egy könyvet: a Bibliát. Ez a Biblia magyarázza az egész személyiséget: egyszerűségét, egyenességét, józanságát, erkölcsi erejét. Ez az asszony az anyja az egész hollandus népnek. Ez a kálvinista asszony.

Hátra van még a kálvinizmusnak és a hollandi festé-

54

szetnek negyedik és utolsó közös vonása; az, amely nyilvánvaló már a Bas Erzsébet és az "Asztalosműhely" bibliájából is: hogy mind a kettő biblikus. Ez a vonás, érthetőleg, a legfontosabb: mert hogyha a Rembrandt biblicizmusát épp oly elvitathatatlanul meg lehet állapítani, mint a Kálvinét, akkor bizonyossá lesz az, hogy a két iskolának – a művészetinek és a teológiainak –‚ a fejei ugyanazon forrásból merítették ihletéseiket.

Nos, az esztétikusok éppen a Rembrandt biblicizmusára vonatkozólag vannak leginkább egy véleményen. Michel Emil legutóbb úgy mutatja be őt nekünk, mint aki mindenféle hitvallású keresztyénekkel, sőt még zsidókkal is érintkezik és "megkísérti fényrederíteni a Szentírás igazi értelmét, különféle magyarázatain keresztül megvilágítani azt a szent könyvet, amelyből majdnem kizárólag meríté ihletéseit."

Blanc Károly pedig azt kérdi: "Van-e festő, aki úgy megértette volna, mint Rembrandt, az Evangélium fönségét? Nincsen, még a legnagyobbak között sincs olyan festő, aki úgy olvasta volna az Evangéliumot, ahogyan Rembrandt olvasni tudta azt. Egyedül ő látta meg a Szentírás emberi oldalát – és ez az emberi oldal igazán isteni".

De Ronchaud szerint "megújította a keresztyén legendát, amikor szent képtárgyait megfosztotta mindattól a költészettől; amely az evangélium szellemétől idegen."

Koloff szerint "Rembrandt bevitte a Bibliát a polgári, a népi, a családi életbe. Ő a lélek festője. Alkotásai olyan bibliaismeretről tanúskodnak, amely bármely protestáns teológusnak becsületére válhatnék". És hogy ezeket a tanúbizonyságokat ne szaporítsam a végtelenig – egy hollandus író, Busken Huet, akit az ő szertelen antikálvinizmusa végül is a hitetlen és párizsias újságírásba vitt és aki "Rembrandt hazája" című könyvében azt hirdeti, hogy a reformátusok épp annyira "idegenkedtek a tudománytól", akárcsak "az inkvizítorok és a jezsuiták" és hogy "a törté-

55

nelem nem ismer még más két olyan emberi életjelenséget, amelyeknek annyi kevés közük lett volna egymással, mint a kálvinizmusnak a művészettel" – ez a Busken Huet mégis ugyancsak ebben a könyvében így ír: "A Rembrandt géniusza által egy új és szent művészetet termelt ki magából a XVII. század Hollandiája. Az öreg Biblia egyszerre csak megint megifjodott... Ha egyáltalán képzelhető és lehetséges kálvinista művészet: hát akkor, íme, ez az!"

De ezzel még nem mondtunk eleget. Rembrandt tudniillik nem csupán általános értelemben volt a kálvinista biblicizmus festője, hanem a Bibliában egészen különlegesen is megtalált valamit: a kálvinista krisztológiát.

A kálvinista teológiát az jellemzi, hogy minden más protestáns teológiánál erőteljesebben hangsúlyozza a Krisztus istenemberi természetének mind a két, egymásnak ellentmondó oldalát. Kálvin maga a Krisztus istensége mellett akkora eréllyel hangsúlyozta az emberit, hogy arianizmussal (14) vádolták miatta. Nos, a Rembrandt újító géniusza éppen ebben az ellentmondásban üli diadalát az ecset és a karcolótű érzékítő munkája segítségével. Nincs emberibb Krisztus, mint az övé: például, amikor a feltámadás után megjelenik – kimerülten, borzasan, tántorogva, kiéhezve; mintha csak egy, a gettóból szökött vértanú volna... S mégis, ez az ember különb Isten, mint a dicsfénykoszorúzta istenek valamennyien. Istensége ugyanis nem a testének egy helyén; nem egy pontban nyilvánul meg. Hanem az egész testéből áramlik ki valami különös sugárzás, amely nem módosít egyetlen emberi vonást sem, de amely az egész lényét átalakítja.

Mikor a csecsemő Jézus anyja kebeléhez tapad, Mária melle fényben úszik.

Mikor Jézus, a Lázár barátja, fölemeli a kezét, a halottra egy oly lüktető fényhullámot vetít, hogy az egész sír megvilágosodik s sötét mélységeiből nagyszerű visszfény ragyogja be valamennyi körülállót.

56

És Krisztus hiába van távol: istensége jelen van, testileg. Egy drezdai rajzában Rembrandt ihletettsége eljut e valóban kálvinista és valóban művészi felfogásnak a netovábbjáig: bemutatja az emmausi tanítványokat, amint megdöbbenve hátrálnak a szék előtt, ahonnan Mesterük eltűnt, de amelyen még rajta fénylik az az isteni sugárzás.

Ezek után pedig azt kérdem: azt az állításomat, hogy "a németalföldi iskola nem más, mint a Kálvin programja a Rembrandt ecsetjével megvalósítva" és hogy "a németalföldi iskola maga a megrajzolt, kimetszett, megfestett kálvinizmus" – vajon mi igazolja jobban: a történelem legelvitázhatatlanabb tényei-e vagy pedig a művészet lélektanának legelemibb megállapításai-e?

*

Most már bezárhatjuk ezen és megelőző előadásunkat.

A zenéről és a festészetről beszéltünk. Hogyha az építészetről is beszélni akartunk volna, akkor a Müntz megállapításának az ismétlésére kellett volna szorítkoznunk, aki szerint Genfben a kálvinisták valósággal külön stílust – józan, de természetes stílust – teremtettek a magánházaik számára. Ami pedig a képfaragást illeti, ennek Kálvin hiába jelölte meg a maga helyét, éppen úgy, mint a képírásét –ez a hely üres maradt.

Következményképpen elismerjük azt, hogy a kálvinisták – a szellem emberei a túlságosan vaskos szimbólumokkal szemben, a benső élet emberei a külső világ erőivel és kísértéseivel szemben – a kálvinisták, mondom, egy, a vallás anyagiasításával szemben támadt szükséges visszahatás idején egy olyan művészetet teremtettek, mely mindenekfölött bensőséges volt és alanyi. Ezt a művészetet nem anyagiasították el gótikus székesegyházak kőrakásaiban vagy szobrok kemény, fehér márványtömbjében, hanem elszellemesítették olyan alkotásokban, amelyekhez legkeve-

57

sebb anyagra van szükség: festményekben, zenében. Ezt, igen, elismerjük. Van-e ebben szégyellni való, van-e ebben hiba? S végtére is, mi egyebet ismertünk el ezzel, mint ezt a tényt: a kálvinisták voltak a nagy előmozdítói az alanyi, a realista, a modern, vagy, hogy igazán a nevén nevezzük, az individualista művészetnek?

Bizonyos értelemben éppen ugyanezt állapítják meg ellenfeleink is, mert hiszen az ő három nagy szemrehányások egyike éppen így szól: a kálvinisták individualizmust csináltak. Mi azonban – szemben az ő gáncsukkal – helyeslőleg említjük ezt. Meg kell tehát magyaráznunk, hogyan értjük a dolgot. És a magyarázatnak nem is kell sokáig váratnia magára, ha visszagondolunk a németalföldi iskolának két, legutóbb fejtegetett vonására: az individualizmusra és a biblicizmusra. Tehát nem az egyik vagy a másik, hanem az egyik és a másik! Mint ahogyan a németalföldi iskola individualizmusa, épp úgy a Kálviné is biblikus, tehát keresztyén individualizmus volt.

Tehát, először is individualizmus. Igazán nem helytelenül mondják, hogy "Kálvin előtt a vallás szociális ügy volt" – csak az kell, hogy e tételben "szociális" alatt "szociálistát" értsünk, azon pedig, hogy "Kálvin előtt", értsük a középkort és a pogány világot, de ne az evangéliumi őskeresztyén korszakot. Így értelmezve tényleg igaz az, hogy Kálvin ezt a "szociálista" ügyet újra "individualistává" tette, követve ebben az apostolok és a Krisztus példaadását.

Kálvin szerint az üdvösség az egyén birtoka. A kálvinizmus nem tanítja a "szocializálását" azoknak a mágikus kegyelmi – majd' azt mondottam, termelési – eszközöknek, amelyeket szentségeknek hívnak, s amelyek mind az Egyház tulajdonai és a papság kezére vannak bízva. A kálvinizmus továbbá nem tanítja azoknak az állítólagos munkatermékeknek a szocializálását sem, amelyek, mint "érdemek" mind az Egyház egyetlen kincstárába vannak fölhalmozva, ahol zár alatt őrzi azokat a szent hivatalnokok hierarchikus

58

testülete. Igen, a kálvinizmus nem vallási szociálizmust vagy kommunizmust, hanem vallási individualizmust tanít.

Ámde ez az individualizmus biblikus, azaz keresztyén. Kálvin szerint az üdv egyáltalán nem egyéni abban az értelemben melyben azt némelyek fölfogják, mintha ti. az egyén az ő üdvösségének egyedüli szerzője volna, mintha a legjobbakat fenyegetné közöttünk állandóan annak a veszedelme, hogy ők egyúttal a legönzőbbek is. Ez állítólagos kálvinista eszmék ellen maga Kálvin, logikájának minden ragyogó és félelmes hevével tiltakozik. Az ember üdvösségének egyetlen szerzője – ismétli folytonosan – az Isten, egyedül az Isten. Sadolet bíborosnak pedig azt magyarázza, hogy: "nem igazi teológushoz illő eljárás, annyira a saját önerejére szorítani az embert". "A keresztyén ember dolga nem az egyedül, hogy a saját lelkének üdvösségét elnyerje;" őneki feljebb kell emelkednie. Az egyéni üdvösség fölött ott van "az Úr dicsősége" – és minékünk mindenekelőtt ezt a dicsőséget kell "kívánnunk, növelnünk és kiábrázolnunk" az életünk minden megnyilvánulásával. *

Így azután Kálvin szerint az egyén nem tulajdona senki emberfiának (ez a biztosítéka az egyén függetlenségének és a népek szabadságának), azonban még kevésbé rendelkezhetik az egyén saját magával: ő Istené. "Mi az Isten számára születtünk – úgymond – nem pedig a magunk számára." ** (Íme a gát az egyén önzése és a népek anarchiája ellen.)

Az egyén önmagában hordozza a jogait. Ámde ezeket a jogokat nem önmagából, nem is a természetből merítette; ezeket ő kapta, attól, aki alkotta mind az egyént, mind a természetet. Az egyén jogai veleszületett jogok, abban az értelemben, hogy isteni jogok.

Ki merné tehát megvetni, eltiporni, megsemmisíteni –

* Opera Calvini V. 391–92. o. Kálvin levele Sadoletóhoz.
** Uo.

59

– egy állítólagos társadalmi jó vagy egy állítólagos egyházi vagy állami érdek nevében – ezt a megszentelt egyént? Az igazságosságnak kell uralkodnia, annak pedig az alapjai nem más, mint ez a keresztyén individualizmus.

És azután ezt az egyént, akiben maga az Isten honol, ugyan ki ne segítené, ki ne támogatná, ki ne szeretné: hiszen egy test, egy vér ő minden többi emberrel, akik tehát mind testvérei – és egy szív, egy lélek avval a mennyei Atyával, ki mindnyájunknak közös édesatyja? – Hadd uralkodjék hát a testvériség – hiszen az emberi együttérzésnek nincs más alapja, mint a keresztyén individualizmus.

Individualizmus és keresztyénség! Könnyebb egy éremnek egyik oldalát elválasztani a másiktól, sőt könnyebb kitalálni egy olyan érmet, amelyiknek csak egy oldala van, mint széjjelválasztani a kálvinizmusban ezt az individualizmust és ezt a keresztyénséget vagy –– ha így jobban tetszik – az igazi individualizmust és az igazi szociálizmust.

Pedig hát éppen erre az eszelősen gonosz mutatványra vállalkoztak – s vállalkoznak még ma is állandóan, közmegegyezéssel – a kálvinizmus reakciós bírálói és a modern társadalom forradalmi törvényadói. És erről a különös vállalatról szeretnek záradékul – mivel úgyis a képírásról volt szó – egy képet festeni.

A kép közepén ott áll Kálvin, kezében a Bibliája.

Balfelől különböző csoportok foglalnak helyet, annak a régi pogány tannak – az ókori község és a teokratikus egyház ama tanának – vallóiból alakulva, ‚amely tan szerint az egyénnek nincs egyéb joga azon kívül, amiket a társadalom – állam vagy egyház – reá ruház, azzal a föltétellel, hogy akármikor visszaveheti. Diocletianus és Galerius fognak kezet II. Fülöppel, Alba herceggel, IX. Károllyal. Drakón és Torquemada barátkoznak Marattal és valamennyi Közjólét Bizottságnak (15) a tagjaival. Kissé távolabb ott hallgatózik Rousseau és írogatja Társadalmi Szerződését. Komor társaság; magának Rembrandtnak is a clair-obscur-

60

ben, az árny és a fény ellentéteiben kifejtett minden virtuozitására szüksége volna itt, hogy kiemelje azt a fekete borzalmat, amelyet egy autodafé lángjának rőt fénye, meg egy, a guillotine alatt képződött vértócsának baljóslatú villódzása tesz láthatóvá.

Jobb felől is különböző csoportokat találunk, amelyek viszont annak a modern – azaz evangéliumi és reformátori – eszmének vallóiból alakultak, amely szerint az egyén a maga veleszületett, szent, isteni jogait már magával hozza a társadalomba, amelynek az a föladata, hogy e jogokat védje és egyesítse. Kálvin tanítványai, benső barátai ott, a mester lábainál szerkesztik híres röpirataikat, amelyek valóságos kátéi a demokrácia jogainak. Ott vannak Knox, Goodman, Hotman, Duplessis-Mornay és Béza Theodor. Távolabb ott folynak a skót és az angol puritánusok küzdelmei e jogok fenntartásáért. Itt vannak a "Zarándok Atyák", akik ezeket a drága és elévülhetetlen jogokat magukkal viszik Amerika partjaira. Ott Williams Roger, (16) aki, mint a Rousseau ellenképe, végül összefoglalja ezeket a jogokat annak az új államközösségnek alapszerződéséül, amelyet e szép névre keresztel: Providence (Gondviselés). A kép alján pedig, éppen Kálvin alatt, látható a francia "Nemzetgyűlés", amelynek e pillanatban mintha maga a reformátor volna az elnöke; és látható Lafayette, amint a Nemzetgyűlés asztalára ünnepélyesen leteszi Az Ember és a Polgár Jogai 1789-es Kinyilvánításának tervezetét, amelyet ő, a francia, Amerikából hozott vissza eredeti hazájába, ahonnan kétszáz évvel azelőtt kiűzték az eszmének legelső fölvetőjét, egy másik franciát, Kálvint.

És mindezek a jelenetek és látomások – balról a múlt, mely letűnőben van (és én nem tagadom, hogy ennek is vannak fénylő vonásai), jobbról a jövő, mely közelg (és én nem tagadom, hogy ennek is vannak balvégzetű árnyai) – engem elegyítetlenül tiszta örömmel és reménységgel tudnának eltölteni, hogyha nem látnék ott, magának a Nemzet-

61

gyűlésnek asztala mögött megbújva, egy gonosz szellemet is, aki kezében tartva az amerikai, a puritán, a genfi nagy evangéliumi jognyilatkozatokat, sorban egymás után kidob belőlük minden vallásos fogalmat, sorban egymás után kitöröl belőlük minden bibliai eredetű nyomot, úgyhogy a híres Emberi Jognyilatkozatból, amelyet eredetileg hívők alkottak meg, lassanként olyan jognyilatkozat lesz, amelyet hitetlenek valósítanak meg. A szavak megmaradnak; a szellem megváltozik.

Kálvin rettentő fölháborodással nézi ezt a gonosz szellemet. A gonosz szellem pedig ördögi iróniával vigyorog Kálvinra.

És ezzel eltűnik a látomás.

Meg tudok érteni bizonyos szemrehányásokat, amelyek a forradalmi individualizmust érik. Ámde Kálvin nem tehet erről. Legendákon kapó történészek és elvadult politikusok – amazok torzképet rajzolva Kálvinról (ami még nem olyan nagy baj), emezek romlásba döntve a népeket (ami már igen nagy baj) – szétválasztották azt a két dolgot, amelyeket a mi reformátorunk és Az, aki nagyobb, mint valamennyi reformátor, örök időkre egynek akart és egymásra utalt: szétválasztották az individualizmust és a hitet.

Márpedig "amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza."

Jegyzetek

1. Taine Hippolyte Adolf (1828–1893.), világhírű francia esztétikus, műtörténész és kultúrfilozófus. Ezen s a következő idézetek A németalföldi művészet bölcselete c. akadémiai előadássorozatából valók. (Magyarul is megjelent – Olcsó Könyvtár 619–620. szám, 1888.).

2. Marnix de Saint-Aldegonde Fülöp (1538–1598.), az egyik legkiválóbb XVI. századbeli hollandus hazafi és szabadságharcos; mint államférfi, katona, teológus, költő, szónok és író egyaránt kitűnt.

3. A föntebb említett Orániai Vilmos (1533–1584.) mellékneve: ő volt a hollandi szabadságharc vezére és a spanyol koronától elszakadt 7 északi tartománynak mintegy feje, a II. Fülöp zsoldjában állott Gerard Boldizsártól Delftben történt meggyilkoltatásáig.

4. Ld. I. 30. jegyzet: "zarándokatyák".

5. Célzás Hollandiának a XVII. század nyugat-európai világpolitikájában vitt nagyjelentőségű, nem egyszer döntő szerepére.

6. Lefèvre d'Étaples (Faber Stapulensis) Jakab (1456?–1536.), kitűnő francia humanista és bibliafordító; élete vége felé írásmagyarázataiban a reformációhoz hajlott, s ezért üldöztetést is szenvedett.

7. Quinet Edgar (1803–1875.), francia idealista költő; filozófus, történész; katolikus.

8. I. m. (Lásd magyar fordítás 210. o.)

9. Confraternitas: testvérszövetség; középkori eredetű polgári testületek, amelyek világi céljuk (pl. közbiztonság, közegészségügy) munkálását rendszeres vallásos gyakorlatokkal kötötték össze.

10. Réfugié a. m. menekült; a nantes-i ediktum visszavonása után (ld. I. 24. jegyzet) nagy tömegekben külföldre vándorolt hugenották történelmi neve. Ezek Brandenburg-Poroszországban, Svájcban, Angliában, Dániában, Hollandiában stb. letelepedvén, új hazájuk iparának és kereskedelmének föllendítésében nagy és szép részt vettek.

11. Madonna della Sedia, Raffaello híres festménye.

12. I. m. (Lásd magyar fordítás 128–129. o.)

13. Uo. 126–127. o.

14. Arianizmus, a XVI–XVII. századok hitvitáiban gyűjtőneve minden olyan "eretnek" tanvéleménynek, amely Krisztus istenségének teljességét kisebbítette vagy kisebbíteni látszott. Tulajdonképpeni eredete Ariusról van, a IV. század elején működött alexandriai papról, aki a Fiú teremtményi voltát tanította.

15. Célzás a francia forradalmi konvent által 1793-ban alkotott központi végrehajtó szervre (Comité du Salut Public), mely kifelé nagyszerűen megszervezte a honvédelmet, de bent az országban a legrettentőbb rémuralmat hozta létre.

16. Williams Roger (1600?–1684), észak-amerikai gyarmatalapító, nagyképzettségű, a korabeli egyházi kereteken kívül állt: de leginkább a baptistákhoz hajlott: evangéliumi teológus, nemes vallásos lélek, a lelkiismereti szabadság egyik legavatottabb munkása és hirdetője.