VII.
Genf egyházi viszonyai Kálvin száműzetése után
Új lelkészek, új ellenzék. – A guillerminek. – Viszály. – Bucer és Farel értesülései. – Kálvin levele a guillerminekhez (1538 okt. 1.). – Az új lelkészek Bernben keresnek támaszt. – Az ellenzék túlzása: nem akar úrvacsorát venni a lelkészektől. – A tanács egy guillermint akar a papok közé felvenni. – Saunier Kálvinhoz fordul tanácsért. – Zavarok. – Üldözések. – Farel levele Kálvinhoz (jan. 15.), majd felkéri Bernt, hogy rendezze a genfi egyház viszonyait. – A morges-i tanácskozás sikere. – Kibékülés. – Kálvin jún. 29-ei levele (1539). Sadoletus levele a genfiekhez. – Kálvin válasza, ennek a hatása.
Az 1538. április 23-ai határozat után (mely a két lelkész száműzetését megerősíté) a genfi kormánynak nem csekély nehézségekkel kellett megküzdenie. Hogy csupán az egyházi téren maradjunk, a protestantizmusnak megóvása, a tisztes fegyelemnek megőrzése, mely a kedélyeket az engedelmesség és jó rend korlátai között megtartani képes, már magában is elég tapintatot, munkát, határozottságot igényelt, annyival is inkább, mert a legutóbbi eseményekben, változásokban, a prédikátorok elűzetésében nem kis szerepet játszottak olyanok, akik a renddel, a fegyelemmel többé-kevésbé hadilábon állottak. (1)
A kormány a két elűzött lelkész helyét betöltötte, a már ismert Bernard Jakabot és De la Mare Henriket nevezvén ki, sőt még két más lelkészt is meghívott Bernből, névszerint Morandot és Marcourt-t, számukra az akkori időkhöz képest elég tisztességes fizetést rendelt (240, illetőleg a Bernből jött papok részére 300 forintot).
Általában véve, a genfi tanács úgy tekintette a dolgot, mint
(1) "Unleugbar waren bei der Vertreibung der Prediger auch Elemente mit wirksann gewesen, die jeder strengen Zucht wiederstrebten." Kampschulte e. m. I. 344. l.
egyszerű személyi változást, afölött egyáltalában nem is gondolkozott, Vajon az elűzött lelkészek megfosztása törvényes volt-e. Holott – mint láttuk – tisztán világi hatóság, tisztán egyházi ténykedés miatt mondotta ki a hivatalvesztést és az egyházi gyűlés (a zürichi synodus) lényegileg amaz egyházi intézkedéseket éppen nem kifogásolta. A két elűzött pap az ügynek illetékes hatóság által való felülvizsgálását követelte, nagyon rossz néven vette, hogy akadtak egyháziak, akik a (nem üres) szószékbe léptek, betolakodottaknak tekintették őket. (1) A genfi kormánynak akkoriban kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem a kifogásolt illetékesség kérdésével foglalkozzék, sőt egyenesen magát tartá illetékes fórumnak papjaival szemben, és semmire sem ügyelt jobban, mint arra, hogy az új viszonyok között ez még világosabban kifejezésre jusson. Arról a határvonalról, mely az egyházi és a világi hatóság között van, nem akart a kormány tudni, világosabban szólva, magának tartotta fenn az intézkedés jogát minden egyházi ügyben. Láttuk annak idején, hogy Kálvin erősen küzdött az ellen, hogy a világi hatóság a határvonalat átlépte.
A négy pap, úgy látszik, nem igen törődött ilyen megkülönböztetésekkel; a fő dolognak tekintette, hogy kedvét megnyerje azoknak, akik végtére is őket megválasztották; egész természetesnek találta, hogy karácsonykor majd úgy fogja kiosztani az úrvacsorát, amint az az uraknak tetszik. (2) Ilyeténképpen olyan helyzetbe jutott a genfi egyház, melynél fogva az urak ott a városházán esetleg szótöbbséggel eldönthették, hogy pl. a felvett esetben, minő úrvacsora üdvösséges a népnek.
A helyzettel meg is lettek volna elégedve úgy az urak ott a városházán, mint az új papok, csak az volt a baj, hogy sokan magában a városban is másképp gondolkoztak. Mert az a párt, amely egykor Farel mellett állott, megbukott ugyan, de megvolt, sőt mi több: értett az egyházi ügyekhez, és látta, hová fog vezetni az államnak illetéktelen beavatkozása és a lelkészek gyöngesége. Ezek az emberek kisebbségben voltak, de közöttük voltak Farel egykori egyházának legbuzgóbb tagjai; ismerték a keresztyénségben a reformáció jelentőségét, olvasták és ismerték az Írást, ők voltak a templomok látogatói. Olyan emberek voltak közöttük,
(1) "Proditoribus sub pastorum larva latitantibus." Farel és Kálvin Bullingerhez, 1538. jún. 6 – 10. között. Herminjard e. levélgy. a 717. lev.
(2) "Selon l'ordonance qu'il playraz az Messieurs de fére." Tanácsjkv. Doumergue e. m. II. 661.mint Saunier, (1) a kollégium igazgatója, az öreg, érdemes Cordier, az egész intézetnek tanítói kara. Természetes, hogy ők az egyházban önálló céllal, önálló feltételekkel bíró intézményt láttak, mely nem lehet része laikus testület munkakörének avagy hatáskörének. E férfiak példaképe Genf erőslelkű evangelizátora "Vilmos mester" (Farel) maradt, akinek alakja a méltatlan üldözés következtében még jobban kiemelkedett közöttük. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a kormányon levők ezeket az embereket, akik az egyházban nem polgári intézményt, hanem élő, ható erők megnyilatkozását látták, elmaradott rajongóknak nézték. Komolyságuk, gyakori érintkezésük egymás között kihívta amazoknak gúnyját s mesterüknek Guillaume-nak (Vilmos) nevéről közönségesen guillermineknek nevezték őket. Ám a guillerminek nem maradtak némák. Már néhány héttel a két pap kiűzetése után világosan megmondotta egyikük a szindikusoknak, hogy az az út, amelyre léptek, a zabolátlanságra vezet, egy másik pedig kijelenté nyilvánosan, hogy az, amit mostanában tanítanak, csak afféle nyolc napig tartó evangélium. Mondani sem kell, hogy ezeknek az ún. guillermineknek az elűzetésre nézve is megvoltak a maguk nézetei, amelyek közelebb állottak Farel és Kálvin felfogásához, mint a városi kormánynak felfogásához.
A kormány s a négy pap, különösen a bennszülött Bernard nem nézte jó szemmel a kelletlen kritikusokat, akik idegenből jővén (nagyrészük francia volt éppen úgy, mint Farel, Kálvin), itt a bírálgató szerepére vállalkoznak. A kormány azokat, akiket lehetett, kitiltá a városból, s a papok ebben a tekintetben is engedelmes eszközei voltak a hatalomnak: a szószékről mennydörögtek a szegény menekült francia protestánsok ellen, Bernard még a vádolástól sem irtózott, szerinte nem lelkiismereti ügyeik miatt hagyták el ezek hazájukat, hanem elkövetett bűneik miatt, (2) ami mindenesetre legalábbis téves általánosítás és semmi esetre sem volt alkalmas arra, hogy a guillermineket leszerelje.
A szószékről elhangzó, általánosságban kimondott amaz erkölcsi bíráskodással szemben nemigen vették észre az új papok, mi történik magában Genfben. Egy tudósítás szerint minden bomladozóban van, gyöngül. (3) De mi az ilyen általánosságban kimon-
(1) Saunier Antal előbb Payerne-ben lelkész, 1536 májusától fogva a genfi kollégium igazgatója.
(2) "Non ob Verbum Domini, sed propter scelera sua." Farel Kálvinhoz. Herminjard levélgy. a 765. levél.
(3) "Tout etait relâchement, impuissance, anarchie." Ld. Doum. e. m. II. 661.dott megjegyzésekkel nem elégedhetünk meg, látnunk kell a részleteket. Három csoportba foglalhatjuk azokat a dolgokat, amelyekben a közszellem akkori hanyatlása visszatükröződik; ezek: a közintézmények bomlása, az erkölcsi viszonyok hanyatlása s az idegen felekezetek térfoglalása.
Az új idők válságos napokat hoztak a genfi kollégiumra, melynek vezetői a viszonyokkal nem voltak kibékülve. Ez volt a guillerminek központja. A Bernard-féle általánosságokban mozgó vádolásokat itt boncolgatták, hiszen sokan voltak itt idegenek. Bármilyen nézetben legyen is valaki az efféle beszédeknek szószékre való vitele dolgában, azon senki sem csodálkozhatik, ha mint szokták mondani, tromfra tromf következik. Azt olvassuk, hogy az intézetnek két segéd-tanára (Eynard Pichon és Caspar Carmel) Bernard Jakab lelkész prédikációja alatt szorgalmasan jegyzetelt. Mi lehetett e jegyzéseknek a céljuk, mi nem, azt nem mondják; de nem valószínűtlen, hogy azokból fegyvert akartak kovácsolni az idegenek amaz üldözője ellen. A lelkészt a lelkiismeretes jegyezgetés feszélyezte, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a lelkész a jegyzetet erőszakkal elvette. A dolog nem maradt annyiban, egyikük fölment a paphoz, ahol valósággal tettlegességre került a sor; Bernard még azzal is fenyegetőzött, hogy az ablakon dobja ki kellemetlen vendégét. A tanács elé került az ügy, ez rövidesen kiutasítá a két fiatal tanárt a városból (szept. 10-én). (1) Ha ez gyöngíté a kollégiumot, egyszersmind bepillantást enged az akkori viszonyokba, és rámutat arra, hogy ott az az egyetértés nincsen meg, amelyről meg van írva, hogy még a kis dolgok is megnőnek általa. [római eredetű szállóige]
A kollégium hanyatlása és az ellenséges indulat emelkedése fokozódott. A kormány úgy akarta a bajokat orvosolni, hogy egy guillermint, nevezetesen Sauniert is felvéteti a papok közé. Ez elég ügyes sakkhúzás lett volna, csakhogy – miként látni fogjuk – a dolognak nagy akadálya volt másutt, s így Saunier nem engedelmeskedhetett. A bosszús tanács őt is kiűzte, dacára, hogy családja volt és előkelő házakból származó ifjak laktak házánál. Alig kapott valami haladékot, elrendelték, miként később látni fogjuk, hogy takarodjék ki, (2) de kiűzték Cordiert is hasonló engedetlen-
(1) "Pour ce que'ils ne veuillent pas vivre selon l'ordonance qu'il ce doygent retyre dans 3 jours." Tanácsjegyzőkönyv után Cornelius "Die Rückkehr Calvins nach Genf". 16. l., 2. jegyzet.
(2) "Vuyde laz ville et tout son menage." Tjkv. után Doumergue II. 663.ség miatt. Ezek után igazat adhatunk a tudósításnak, mely szerint a kollégium félig-meddig tönkrement.
A másik közintézményről, az egykori klarisszák épületében emelt kórházról is azt a tudósítást nyerjük, hogy hanyatlik. Olyan embert (Magnin) állítottak az élére, aki minden vagyonát elprédálta már, nemcsak a magáét, hanem a feleségéét, testvéréét is, a szegényekkel pedig kegyetlenül bánik.
Sokat beszélnek a közerkölcsöknek hanyatlásáról. Az igaz, hogy e tárgyról minden korban lehet írni; de az akkori Genfben kétségtelenül voltak olyan jelenségek, amelyek az előbbi időkhöz képest visszaesést jeleznek. A törvény által megtűrt [bordély]házakat pl. újra megnyitották, az akkori tanácsjegyzőkönyvek szerint olyan táncokat stb. rendeztek, melyekben a résztvevők nemigen voltak felöltözve. A tanács pedig ebben nem is látott mást, mint ifjú népnek bolondságát, melyet most az egyszer megbocsát. (1)
Mindezeket összevéve, nem hihető-e ilyen körülmények között az, amit mondanak, hogy az anabaptisták tanai terjednek, Genfben ismét misét mondanak? Hiszen minél nagyobb az egyenetlenség és a romlás a protestáns Genfben, annál nagyobb reményük lehet a szektáknak, annál alaposabb reménye lehet különösen a római egyháznak. Bizonyos, hogy titkos örömmel nézték a dolgokat azok, akik akár érdekből, akár meggyőződésből a római egyház diadalát óhajtották. De la Baume végtére is Genf püspöke volt, a súlyos veszteséget fájlalta s lehetett-e valami, ami az elhalványult reményeket jobban életre kelthette volna, mint a reformátorok elűzetése, majd az ennek nyomában felmerült egyenetlenség? Gondoljunk csak arra, hogy a híres Sadoletus-féle levél nemsokára ezután megjelent, s talán éppen ekkoriban fogalmazták.
A genfi viszonyok akkoriban az egész protestáns világot érdekelték. Nem is lehetett közönyös dolog az, vajon ott a Leman-tó partján megerősödik-e az evangéliumi egyház, vagy megbukik. A genfi kormány az utóbbi hónapok eseményeiben csak személy-változásokat volt ugyan hajlandó látni, ámde azok, akik távolról mérlegelték az eseményeket, többet olvastak ki belőlük. Bucer 1538. augusztus 1-jén kelt levelében csudálkozva látja azt a nyugalmat, amellyel az érdekeltek, különösen pedig Bern a történteket szemléli. (2) Szerinte olyan emberek kezébe került Genf kormánya, akik
(1) "On les pardonne pour ec copt." Uo.
(2) "Mirum quam persuaserint sibi Bernates Genevae omnia recte habere." Bucer Kálvinhoz. Herminjard e. levélgy. a 729. levél.Krisztustól távol vannak, akiknek nincsen érzékük az egyházi érdek iránt, akik mellett nyomorúságosan szenved úgy a vallás, mint az erkölcs. (1) Mert ez a tér az, amelyen középút nincsen, aki Krisztussal nincsen s vele nem gyűjt, az ellene van és tékozol. Már maga az az egy tény is, hogy az új lelkészek szó nélkül hagyják az Úr nyájának az ő pásztoraitól való erőszakos elválasztását, gondolkodóba ejt, mert ez azt mutatja, hogy nem tudják, mi a pásztor, mi a nyáj, vagy éppen azt jelenti, hogy ők ellentétben állanak Krisztussal.
Farel minden nevezetesebb mozzanatról értesült. Nemcsak levelezésben állott egykori híveivel, de ezek közül egyik-másik személyesen is ellátogatott Neuchâtelbe. Perrin Ami, Farel egyik legrégibb hű embere, nemkülönben a két elűzött segédtanár élőszóval nyújtott tájékozást. "Ó, ha hallottad volna – így ír Kálvinhoz – milyen szomorú a sorsa az egyháznak!" Szerinte – persze az efféle természetű híradásban már magában is van valami túlzás – a betegség olyan súlyos, hogy már csak a halálban lehet remény. Sürgős dolog az ügyet átvizsgálni, az ottani hívek szívesebben tűrnék a halált, (2) mint azt, ami történik. Tőle értesült Kálvin a kórház, az iskolák állapotáról, az erkölcsi viszonyokról stb.
A guillerminek már régóta várták magának Kálvinnak is a levelét s valóban a reformátor (október 1-jén) kimerítő levelet küldött a genfi híveknek. Azt a kérdést veti fel elsősorban maga előtt: Van-e neki joga írni, levélben fölkeresni azokat, akiknek az Igét hirdette? Erre azt feleli: igen, mert szövetségüket az Úr kötötte s az embereknek erejük nincsen annak a szétszakítására.
Ezen bevezetés után Kálvin arra a kérdésre tér át, minő szempontból kell tekinteni a Genfben beállott viszonyokat és minő eszközökkel kell küzdeni a jobb jövő érdekében?
A reformátor kifejti, hogy e bajok tulajdonképpeni oka nem az emberben, hanem a tagadásnak ama lelkében van, amely küzd az Istennek országa s a világosság ellen, erről az ellenségről szól az apostol is, midőn azt mondja, hogy küzdünk nem a hús és ver, azaz nem az emberek ellen, hanem a sötétség fejedelme ellen. Ez használja fel eszközül az embereket. Diadalt akarunk ülni? Ne harcoljunk úgy, hogy a rosszat rosszal toroljuk meg, hanem övezzük fel magunkat az igazság fegyverével, távol minden rossz indulattól,
(1) "Religio et disciplina morum misere habeat." Uo.
(2) "Mors ipsis gratior est vita." Uo. 733. l.bízzuk magunkat az Úrra, az ő lelkére az ő igéjének parancsa szerint. Nem kell félni, hogy a rövidebbet fogjuk húzni! A megpróbáltatásnak napjait az Úr bocsátotta reánk. Mindenki vizsgálja meg magát az Istennek színe előtt s érezze, hogy a büntetés közvetlen oka hanyagság, hidegség, restség a készséges engedelmességre, az emberek csak eszközök. Dániel is, az Istennek amaz embere látta, hogy Babilon fejedelme csak végrehajtója a büntetésnek, a szenvedésnek tulajdonképpeni oka bennünk magunkban van, azért sír – nem a romlás, a következmény miatt, hanem Izrael népének, Izrael királyának bűnei miatt. A próféta mutatja meg az egyedüli igaz utat. Példája megmutatja, milyen helytelenül cselekesznek azok, akik csak vádaskodnak, de lelkükbe, ahol a szenvedés tulajdonképpeni oka van – nem pillantanak.
Kálvin ezek után magára tér át, ő a rágalmazók ellen szívében, nyugodt lélekkel síkra szállni kész, de önmagát vizsgálva el kell ismernie, hogy a megpróbáltatásra szüksége volt. "Nem kételkedem, az Úr azért alázott meg engem annyira, hogy tudatlanságomat, oktalanságomat és egyéb gyöngeségeimet, amelyeket magamban éreztem, szemem elé állítsa, s én nem késlekedem ezt az Úr egyháza előtt megvallani ... De azért a mi alázatosságunkban, elesett állapotunkban a mi Urunk minket elhagyni nem fog, bőséges vigasztalást fog nekünk nyújtani, hogy megtartson és erősítsen. Szeretett testvéreim, ezzel vigasztaljátok magatokat! ... A mi Urunk véget vet a megpróbáltatásnak... haragja – mondja a próféta – egy pillanat alatt elmúlik, kegyelme véghetetlen, kiárad az atyákról a fiakra s azoknak fiaira ... Virrasszatok imádkozván, mert ha minden reményetek Istenben van, amint illik, elméteknek is állandóan az égre kell irányozva lennie." (1)
Kálvinra a strassburgi tartózkodás – mint láttuk – jótékonyan hatott, a németországi vallási és politikai viszonyokat a közelből alkalma volt megismerni, látköre szélesedett, ítélete tárgyilagosabb lett. Nem lehet félreismerni azt a jótékony hatást sem, amelyet reá a Bucerrel való érintkezés gyakorolt. A genfi sérelmet is higgadtabban bírálta el, az idő majd megérlel mindent, személyes érzékenységből az egyházak nyugodalmát fölzavarni nem szabad. (2)
(1) Kálvin a genfi egyházhoz. Herminj. e. levélgy. a 748. l.
(2) "Pluris est mihi ecclesiarum tranquillitas, quam ut velim mea causa interpellari." Uo. a 749. l.Ezalatt Genfben a prédikátorok helyzete súlyosbodott. Kálvin szavai sem igen találtak visszhangra; (1) mert igaz, a négy lelkész sok tekintetben a kelleténél gyengébb volt, de nem szabad felejtenünk azt sem, hogy a heves vérű genfieknek ellenzékies kedve bizonyos tekintetben előszeretettel kereste az alkalmat mindig, hogy elégedetlenségének kifejezést adjon. A papokat nem szerették, az ellenzékies hajlandóság éppen úgy terjedt szélesebb és szélesebb körökre, mint amilyen mértékben fokozódott. Elnevezték őket hamis prófétáknak stb. Végül is a négy pap megsokallta a dolgot, Bernbe ment azzal a kéréssel, vizsgálják meg őket tudományuk felől. Ám ha ők hamis tudományt hirdetnek, intézkedjenek; de ha bennük kivetnivalót nem találnak, adjanak nekik erőt, hogy hivatásukkal járó kötelességüknek megfelelhessenek. A tanács komolyan fogta fel a dolgot, a protestantizmusnak érdeke volt, hogy Genf a kormány teljes súlyával a papok mellé álljon. Bern papjainak közbejöttével elismerte, hogy a panaszos lelkészek tudománya az Írással mindenben megegyezik, (2) s ebből kifolyólag a rendetlenségek ellen a lehető legnagyobb szigorúságot sürgette. A rendetlenkedők, az elégületlenségnek ápolói a berni tanács szerint veszedelmesebbek, mint a zsidók és a gonosztevők: ki kell űzni őket a városból. (3) Hogy szavuknak nagyobb súlyt adjanak, a tanács képviseletében átküldték Augspurger Mihály tanácsost is. A berniek által támogatott papoknak természetesen a genfi tanács is védelmére kelt, a maga tekintélyét oltalmazta akkor, midőn ezek védelméről gondoskodott, mielőtt azonban valami rendszabályhoz nyúlt volna, legelőször is megnyugtatta a lelkészeket.
Az utóbbi események, nemkülönben a kilátásba helyezett erélyesebb intézkedések csak növelték a guillerminek ellenállását. Ekkor merült fel közöttük az a gondolat, hogy a papok kezeiből nem vesznek úrvacsorát. (4) Farel, akivel az elhatározást közölték volt, nem ellenezte a tervet, de nem is javasolta, kitérően válaszolt: Kérni kell az Atyát, hadd segítsen ő ebben a bajban!
(1) "Die Ermahnungen des Meisters fanden... wenig Anklang." Kampschulte e. m. I. 349.
(2) "Agnoscimus doctrinam ipsorum Verbo Dei nequaquam pugnare, sed huic per omnium conformem." Cornelius e. m. 25. 1. j.
(3) "Sont piere que juiff et mechant et dangereulx dentretenyr dans les viles et cites." Uo.
(4) "Nonnulli in hoc sunt, ut panem non frangant cum impiis." Farel Kálvinhoz. Herm. e. levélgy. a 752. levél.
Időközben a genfi tanácsosok foglalkoztak a teendőkkel s nem lehet mondani, hogy el akarták volna sietni a dolgot. Elhatározták, – amit egyébként már régebben tervbe vettek s amiről már fentebb is szó volt, – hogy a guillerminek közül egyet a papok közé felvesznek. Saunier, a kollégium igazgatója, akire a választás esett, az ajánlat elfogadását Kálvin és Farel beleegyezéséhez kötötte, ami indokolt is volt, mert ellenkező esetben legfeljebb csak azt érték volna el, hogy a többiekkel együtt a vállalkozó is magára vonta volna az ellenszenvet. Saunier Strassburgba ment, ahol két kérdést terjesztett Kálvin elé: 1. Vajon ő és párthívei vehetik-e az úrvacsorát a jelenlegi lelkész kezeiből; 2. Ő maga vállalhatja-e a megbízatást?
Kálvin Capitóval értekezett a dologról (Bucer távol volt akkoriban Strassburgból), akivel teljesen egyértelemre jutott a válaszra nézve. Az első kérdésnél főleg a szakadás lehetősége került szóba, már pedig ezt minden körülmények között kerülni kell. (1) Azután meg a szentségben való üdvösséges részvétel első sorban a résztvevőtől függ, nem pedig attól, hogy kinek a kezéből vesszük a jegyeket. Csak türelmünknek adjuk bizonyítékát, ha elviseljük azokat, akikről tudjuk, hogy törvényes ítélet alatt vannak.
Egészen más szempont alá esik a második kérdés. Az, aki a betolakodottak között hivatalt vállal, ezzel a betolakodás tényét törvényesnek ismeri el. Ha Saunier a tanács ajánlatát elfogadja: vagy oszt a többi pappal együtt úrvacsorát, vagy nem. Ha oszt, bűnt követ el, mert igazságnak ismeri el azt, amit eddig igazságtalanságnak hirdetett; ha nem oszt velük úrvacsorát, ugyancsak bűnbe esik, mert nem teszi kötelességét, amelyre a hivatal elvállalásával kötelezte magát. Saunier e dilemma elé állíttatván, (2) megadta magát, de kérte Kálvint, hogy amit az első kérdésre válaszolt, foglalja írásba, valószínűleg attól tartott – és nem ok nélkül, – hogy ez a válasz odahaza tetszeni nem fog, legjobb lesz, ha minél több érvvel támogatja álláspontját. Kálvin a kívánt iratot elkészíté, s ebben az előbb már érintett elveket kiegészíté azzal, hogy a híveknek a saját egyházakban kötelességük az úrasztalához járulni. Genfnek van egyháza. Bajok vannak benne? Ez csak nem változtat azon a tényen, hogy van egyház. Mi lenne, ha visszás-
(1) "Tantum debere inter Christianos esse odium schismatis, ut semper quoad licet refugiant." Uo. a 755. lev.
(2) "Dilemmate urgebamus." Uo.
ságok, törvénytelenségek miatt megtagadnók a közösséget, hiszen alig van hely, ahol a régi tudatlanságnak valami nyoma nem maradt volna!
Az, aki a legrosszabb helyzetbe jutott – maga Saunier volt. A szélső pártok között nem ritkán a legrosszabbul azok járnak, akik a kettő között a középúton akarnak haladni, igen könnyen kitagadhatja mind a kettő. Kálvin írása nem tetszett a guillermineknek azért, mert amit tanácsolt, pártszenvedélyükkel összhangban nem állott, Saunier pedig ígéretéhez képest a többiekkel akart az úrasztalához járulni. Emiatt a saját emberei nehezteltek reá. De nem lehettek vele megelégedve amazok sem, mert Kálvin és Capito érvei előtt meghajolva – funkciót nem vállalhatott. "Soneriust – írja a mindenről értesült Farel – nyomorultan gyötrik. A te írásod neki nagyon sokat ártott, a különböző emberek különbözőképpen fogadták azt." (1)
Saunier a karácsonyi úrvacsoraosztás előtt szeretett volna a kényes helyzetből kiszabadulni, komoly oka volt félni attól, hogy állását is elveszti. A december 20-ai tanács jegyzőkönyve szerint ismételve kért engedélyt arra, hogy a városból dolgai miatt eltávozhasson. Azt a feleletet nyerte, ha a város szolgálatában akar maradni, okvetlenül segédkeznie kell az úrvacsorának kiosztásán, ha nem, "nyitva van az ajtó". (2) Néhány nap múlva megidézte a tanács őt is, a kollégium többi tanítóját (Cordier Maturint, Vindanssy Hieronymust, Vaultier Claudiust), újra felszólítá őket, hogy a küszöbön álló karácsony ünnepén az úrvacsoraosztásban segédkezzenek részint az asztalnál, részint a megfelelő szentírási helyek felolvasása által. A felelet kitérő volt. Ha – ez volt a válasz – lelkiismeretükkel megegyezőnek találják, engedelmeskedni fognak a parancsnak.
Karácsonykor beállt a katasztrófa. A tanács már az ünnepnek másodnapján szóvátette a dolgot, felháborodással tárgyalták, hogy a guillerminek nem segédkeztek az úrvacsoraosztásban, sem abban részt nem vettek, tehát a város elöljáróságának az engedelmességet megtagadták. Elhatározták, hogy három nap alatt takarodjanak ki.
Másnap Saunier-t a kétszázak elé idézték és a professzor erősen védelmezé magát. Mire kötelezte ő magát? Hogy tanítani
(1) "Sonerius miserrime dilaniatur." Uo. a 762. levél.
(2) "que laz porte est overte." Ua. levél 9. j.
fog. Ő e kötelességének híven megfelelt. Három nap alatt hagyja el a várost? Hiszen neki családja van, van egy másfél éves kis leánya, hogy vigye ezt magával ilyen időben? Házánál előkelő házakból: Bernből, Bázelből, Zürichből stb. ifjak vannak. A határozat úgy hangzik, hogy 14 nap alatt távozzék a városból ő és övéi.
Farel a következő év januárius 15-én hosszabb levélben tudósítja Kálvint az események felől, keserűen panaszkodik, fél a következményektől, minden veszendőben van, amit ők annyi odaadással építettek. "Előbbi soraimban szerencsét kívántam neked – így ír Farel – ahhoz, hogy attól a Szodomától távol vagy, és nem hallod óránkint a lármát, amit elviselni nem lehet, de most kényszerítve vagyok szólani, az Úr keze mind jobban súlyosodik... Ki az, aki nem sírna, látván ama részegeket, gonoszokat, akik az Ige megvetésével a hatalmasoknak kedvében járnak?... A szegények házát kikre bízzák, kik kormányozzák azt? Reménykedtünk az ifjúságban, most ez a reményünk is tönkrement, elűzetvén a kegyes tanítók, elpusztult a gimnázium, mert Marcutius (Marcourt, az egyik genfi pap), aki a tudományban éppen olyan fogyatékos, mint a kegyességben, nemcsak azt akarta, hogy elűzzék, hanem hogy egyenesen elveszejtsék őket. Így szólt: "Függesszétek, pusztítsátok el ezeket a haszontalanokat, mert az ifjúság nevelésére sokkal jobbakat fogunk találni." (1)
"A genfi papok elejtették, sőt elítélik a confessióra való esküt, minden lelki hatalomnak gyökerét a tanácsban látják, egyiküknek bölcsessége ebben összpontosul: az állam minden; kijelenté, hogy "sohasem fog alkalmazkodni a kisebb számhoz, hanem a többség véleményével fog egyetérteni (consensurum). Az elöljáróságnak joga a lelkészeket beállítani, letenni, ennek a kezében van minden, ez intézkedik, ez rendel ... úgy, hogy semmit sem szabad cselekedni, ha a városi elöljáróság arra engedélyt nem ad. Ha otthon feleségem és gyermekeim vannak is, nem szabad semmi áron hozzájuk menni, csak a magisztrátus engedelmével, az ő kezében van az intés, a javítás, végre minden intézkedés annyira (úgymond), hogy ő nem szólana, ha tudná, hogy harminc feslett életű ember van is a városban, hanem jelentést tenne a hatóságnak,
(1) "Suspendite, occidite nequam hos, nam multo meliores inveniemus, qui juventutem forment." Herm. a 765. l. Saunier már régen nem volt kegyben, mert már valamikor, július elején sem akart prédikálni.
mert ennek kell a tudomására hozni mindazt, amit meg akarunk javítani. (1)
Kikelnek a papok az idegenek ellen, de kikelnek az hogy az Írást a laikusok olvassák, tűrhetetlen dolog ez, s el kell tiltani a francia bibliákat, hiszen így még az asszonyok is bátorságot vesznek maguknak arra, hogy hozzá szóljanak s a prédikátorokat bírálgassák. (2)
Az általános elfajulás közepette (ubi scelera regnant omnia), nem alkalmaznak intelmeket, s ha valaki ezt figyelmükbe ajánlja, így felelnek: "Ha kedved van, ints, én a (bibliai) szöveget követem."
Az úrvacsora kiosztásában semmi előkészületre tekintettel nincsenek, minden elővigyázat nélkül osztják azt ki a feslett életű s mindenféle bűnökben leledző embereknek. (3)
Az ide vonatkozó tudósítások, levelek azt mutatják, hogy az akkori genfi lelkészek a hatóság alkalmazottainak tekinték magukat. Már pedig, ha a pap állami hivatalnok s a szószék az állam eszköze, azé az államé, amelyben maga a kormány is a változó néphangulat áramlásától függ, ez a legnagyobb ingadozásra, sőt zsarnokságra vezet, olyan helyzetet teremt, amely nagy mértékben árt a vallásosságnak is. Mert milyen morális erőt tud kifejteni és gyakorolni az az egyház, mely a világi hatalomnak egyszerű eszköze, amely elismeri, hogy minden az állam kezében van (tehát a többség szavazatától függ)? Vagy őszintén beáll az akkori világi hatalom orgánumának, rendőri tisztet teljesít, hirdetvén azt, amit a többség hasznosnak vél, vagy igyekezni fog szabadulni a járom alól. Az első veszélyezteti a hitnek tisztaságát, a második a békét.
Az új lelkészek a kényelmesebb utat választották: egyszerűen alkalmazkodtak a hatalom rendeleteihez, pl. még az úrvacsora kiosztása előtt is mellőzték ama részeket, amelyek önmagunknak a megpróbálására vonatkoznak. (4) A föltámadt ellenzéket a hatóságra támaszkodva, megtörni igyekeztek.
(1) Ld. Herminjard levgy. a 765. lev.
(2) "Indignum affirmant ac non ferendum, biblia ab aliis legi quam à peritis." Uo.
(3) "Neminem jusserunt vel scortatorem et quovis scelere infectum abstinere." Uo.(4) "pertranseuntes ... et id, quod est de sui probatione." Herminjard a 765. l. Kálvin liturgiájában eltiltja az Úr asztalától azokat, akiknek élete botrányos. Farel liturgiájában (1533) így szól a kiosztás előtt: "Mindenki tekintsen önmagára, vizsgálja meg magát, hisz-e igazán az Úr Jézus Krisztusban és hiszi-e igazán, hogy Jézus szenvedése és halála által Isten kiengesztelődött velünk. Akiknek nincsen igazi hitük, ne merjenek a szent asztalhoz jönni, mert csak mutatják és hamisan mutatják, hogy egységben vannak Jézus testével, amellyel nincsenek egységben éppen úgy, mint a bálványozók, a hamis esküvők, a szülőik iránt engedetlenek... a részegesek."
Farel nem tudta összetett kezekkel nézni a dolgokat. Úgyis szemrehányásokat kellett tűrnie. Nem azt hirdette-é valamikor – így szóltak egykori hívei, – hogy még vérével is kész megpecsételni a tudományt, amelyet tanított?
Kész lett volna segíteni, a lelkészeket, a kormányférfiakat felvilágosítani, kérni, különösen miután azt hallotta, hogy a római egyház hívei újra megmozdultak, már miséket mondanak Genfben, de a városba nem mehetett, végül levélben felkereste Kunzot, Bern papját, s Krisztus nevére kérte, vegye kezeibe az ügyet, legyen vége a romlásnak, a gyöngéd lelkiismeret háborgatásának, hadd kösse össze Krisztus azt, ami így megoszlik. Hiszen még a kőszíveket is megszakítaná az egyházaknak szomorú képe. Kunz késznek nyilatkozott közbenjárni.
Kálvin igen örült a gondolatnak és a hírnek, hogy Kunz az ügyet felkarolni kész. Aligha csalódunk, ha azt a véleményt kockáztatjuk, mely szerint a reformátorra befolyással volt Bucer higgadtsága. Ő már előbb letett arról, hogy a betolakodottak eltávolítását szóba hozza. Attól sem tartott, hogy valaki, főleg a berniek, holmi aspirációkkal fogják vádolni a genfi lelkészi állást illetőleg, s a tervre nézve ezt írja: "Amennyire a szomorú dolog megengedte, nagyon felvidított az, amit Kunzról írtak. Arra kérlek, atyámfia, legyünk jó lélekkel azon, ami ilyen kedvező jelek között indul meg. Most már reménykedhetünk, de szükséges, hogy gyűlést hívjanak egybe, nem lehet enélkül a nyomorultul megszaggatott, összeroskadt egyházat felsegíteni. Amíg erről a kezdeményezésről nem hallottam, alig mertem valami jót remélni." (1)
Időközben a keresztülutazó Fabri által is küldött Farel levelet Kunznak, újra reá bízván a dolog elintézését.
Végre összegyűltek a lelkészek Morges-ban a dolog felett tanácskozni. Farel tartott az eredménytől, Kálvin nyugodtabban várt. Felfogására világosságot vet az ekkoriban Farelhez küldött
(1) Herm. a 767. levél.
levél: "Amit én a kibékülésre nézve tanácsoltam, nincsen okod attól annyira idegenkedni. Csak az állott előttem, hogy a hívek ne szaggatassanak semmiféle szkizma által, igaz, hogy ez az egyház romlott erkölcseiben, igaz, hogy idegenszerű tanokkal (doctrinis exoticis) terhelve van, de mégsem szakadt el egészen attól a tudománytól, amelyen Krisztus egyháza Pál tanítása szerint nyugszik." (1) Kálvin a kiegyenlítésben a helyes középutat (2) tartja szem előtt, jusson kifejezésre abban a tisztelet az ő ottani működésük irányában, azután nyújtson a kiegyezés alkalmas orvosságot annak a szegény (miserae ac perditae) egyháznak, távolíttassék el minden sérelemnek emléke. Vannak sebek, melyek még jobban megújulnak, ha érintgetjük, hamarább meggyógyulnak, ha nyugalomban hagyjuk, sőt elfelejtjük őket.
Míg a reformátor barátja előtt ezen elveket fejtegeté, a gyűlés szerencsésen munkálkodott, sőt meg is találta a kibékülés utját. A Morges-ban tanácskozó papok a két berni lelkésznek (Ritter és Sulzer) tapintatos vezetése mellett üdvös megállapodásra jutottak. Az értekezlet gyors és eredményes lefolyása azt a gondolatot ébresztik, hogy az akkori genfi papok a kelleténél gyöngébbek voltak ugyan, de a jóindulat nem volt tőlük távol, azokban a híresztelésekben, amelyekkel Farel leveleiben fentebb találkoztunk, volt valami a genfi tudósítók pártszenvedélyéből. Ezzel azonban éppen nincsen az mondva, hogy a lelkészek nem követtek el hibát: nehéz viszonyok között a világi hatóság eszközei voltak.
Bármint legyen is a dolog, 1539. március hó 12-én létrejött a béke. E szerint mind a két párt kijelenti, hogy a sérelmekre, jogtalanságokra örökre (perpetuo) fátyolt vet, besúgásokra hallgatni közülük senki sem fog.
A genfi kedves atyafiak (fratres Genevenses charissimi) kijelentik, hogy helyesebben, okosabban cselekedtek volna, ha hivatalba lépésük előtt több tudós férfiúnak tanácsát kikérték volna, ha elsősorban értekeztek volna Farellel, Kálvinnal és Corauld-val, "a kedves atyafiakkal, akik annak az eklézsiának hűséges lelkipásztorai voltak s annak viszonyait jobban ismerték". (3)
Ami a kifogásolt prédikációkat, beszédeket illeti, a genfi
(1) Herminj. a 772. lev.
(2) "medium aliquod." Uo.
(3) Világos, hogy a békeirat e pontjában már közvetve benne foglaltatik a száműzetési rendeletnek a visszavonása.
lelkészek kijelentik, hogy ezekkel a hivatalbeli elődök, a kedves atyafiak, név szerint Farel, Kálvin és Corauld egyházi munkásságát, tudományát ócsárolni nem akarták; sőt a maguk részéről azt is kinyilvánítják, hogy minden erejükkel őrizkedni fognak bárminemű sértegetésektől. A Bern területéhez tartozó lelkészeknek is megígérték, hogy az ő gáncsolásukat elnézni nem fogják. (1)
A genfi egyház ügyeire nézve persze szintén kellett valami megállapodásnak létrejönnie. A lelkészek ide vonatkozólag így nyilatkoztak: "Ígérjük, hogy a hiányokat az egyházban – aminők az egyházi fegyelem meglazulása, a szegények, az iskolának elhanyagolása s ha valami más is van – a legnagyobb odaadással és hűséggel amennyire erőnk engedi, helyreütjük".
A tanácskozás tagjai kijelentik, hogy a genfi papokat kedves testvéreiknek, Krisztus tudománya hű hirdetőinek ismerik el, arra fognak törekedni, miszerint őket mindenütt ilyeneknek ismerjék el.
E békeokmányt aláírta Kálvin János is. (2)
Nagyon sokszor emlegetik az akkori genfi papok elégtelenségét. Farel levelei nyomán és más tudósításokból fentebb volt alkalmunk ezt szemügyre venni és az idézett morges-i okmány elolvasása után mégsem vonhatjuk meg tőlük bizonyos tekintetben rokonszenvünket. Emlegetik, hogy a reformáció érdemes férfiai nagy buzgósággal dolgoztak azon, hogy a sebek orvosoltassanak. Igaz. De nem hoztak-e áldozatot a békének ezek a gáncsolt lelkészek is? Hiszen az egész békeokmány kezdettől fogva végig beismerése annak (ami a legnehezebb), hogy hibát követtek el. Hibát követtek el hivatalbeli elődeik irányában, hibát az egyház kormányzásában stb., ígérik, hogy megjavulnak. A békeokmány létrejövetele jórészt az ő magatartásuknak köszönhető.
Azt lehetne ezellen felhozni, hogy nem érdem a hibának az elismerése, ámde tekintetbe kell venni, hogy milyen viszonyok között vették át az egyház vezetését. Csak ők voltak az okai annak, hogy a léhaság tombolt, az egyházi élet, a közintézmények stb. hanyatlottak? Nem volt része ebben az akkori és általában mindig
(1) Kálvin elűzetését a kerület lelkészeinek egy része helyeselte, de többen voltak, akik azt elítélték (Hugues Vilmos, Camerle Jakab, Fromment, Fabri, Pignet Antal stb.), ezeket persze az új kormány idejében ócsárolták.
(2) Herminjard közli az okmányt, melynek végén ez a néhány szó áll: "Ego me huic Concordiae accedere profiteor. Calvinus." Herminjard az Opera kiadóival szemben azt állítja, hogy Kálvin egyidejűleg írta alá a neki e célra Strassburgba küldött példányt. Ld. a 771. levél 11. jegyzetét.
nyughatatlan genfi közszellemnek? Hiszen végelemzésben annak idején magának Farelnek és Kálvinnak is ezzel gyűlt meg a baja. A szóbanlévő békeokmány minden bajnak okát a papokban találja. A méltányosság megkívánta volna, amint ezt különben kiemeli Cornélius (1) is, hogy a mostoha közviszonyokról is szó essék. Egyébként a papok hozzá is fogtak a munkához, már néhány nap múlva a genfi jegyzőkönyvek tanúsága szerint (márc. 18.) intézkedést kérnek a városszerte elterjedt korcsmázás ellen, sok a csavargó, a naplopó is, (2) némelyek a pápai törvényt hirdetik, kérnek két diakónust segítségül stb. Ám e bajok megmaradnak, míg meg nem érkezik az, akinek a keze elég erős. Igaz, hogy akkor meg elemi erővel hangzik majd fel a kiáltás: ez zsarnokság!
Visszatérve a kibékülésre, Fabri nemsokára annak megtörténte után Genfbe ment, és miként Kálvinnak írja, minden erejét megfeszíté, hogy a guillermineket a békének megnyerje. Nem ment simán a dolog. Némelyek kijelenték, hogy inkább meghalnak, semhogy amazokkal úrvacsorát vegyenek. Húsvét előtt átsietett Viret is, kétszer, háromszor nagy hatással prédikált. Kéri Kálvint, hogy lehetőleg ő is mozdítsa elő a teljes összhangot, mert lassan fog a nehéz seb – amint mondják – begyógyulni. Farel is nagy érdeklődéssel kísérte az ügyeket, ő, úgymond, mindenre kész, csak jelezzék, hol segíthetne.
Mikor a kedélyek már kissé lecsillapodtak, Kálvin is elérkezettnek látta az időt, hogy a genfieket levelével fölkeresse. A béke létrejötte után mintegy egy hónappal a fölmerült akadályok dacára biztos reménnyel nézett a jövő elé. (3) Ha – miként mondották – a seb kissé lassan heged is, mégiscsak begyógyul, csak távol legyen az izgalom. Múltak a napok, és Kálvin elhatározta, hogy amennyire tőle telik, az utolsó hullámokat is lecsöndesíti. Ilyen előzmények után írta meg a genfi egyházhoz intézett levelét 1539. jún. 25-én. A bevezető sorokban visszapillant a múlt szomorú eseményeire. Nagy és benső fájdalom nélkül nem lehet az egyházszakadás veszélyére gondolni. Ő két kézzel kapott a kibékülésen, mert mindennek vége van ott, ahol veszekedés, viszály dúl. Hozzá-
(1) E. m. 48. l.
(2) "Dans laz ville se font plusieurs insolences, joeulx publiques, tavernes et plusieurs vaccabundes perdent leur temps sans rien faire." Herminj. a 771. lev. 8. jegyz.
(3) "Domino.. . qui spem nostram superat" Uo. 784. l.
járult, aláírta. Miért keresi fel őket, egykori híveit most? Azért, mert hallja, hogy e békével nincsenek némelyek megelégedve. Ez adja kezébe a tollat, dacára annak, hogy előbbi írását ott nem éppen szívesen fogadták. (1)
Elsősorban azt óhajtja a genfieknek a szívére kötni, hogy – eltekintve minden személyes ellenszenvtől – vegyék figyelembe, milyen tiszteletben részesíté azokat az Úr, akiket pásztoroknak, igehirdetőknek rendelt. Azt rendeli az Isten, hogy az Ige szolgáit úgy kell tekinteni, mint az ő küldetésében járó férfiakat, mint az ő angyalait. (2) "Igaz – így folytatja – míg nálatok voltunk, nemigen hangoztattuk szolgálatunknak méltóságát, nehogy ajtót nyissunk a gyanúnak, de mivel most nem forog fenn ama veszély, szabadabban elmondom véleményemet. Ha énnékem dolgom volna a lelkészekkel, megmondanám, mi az ő kötelességük, mivel tartoznak irányotokban, mert minden egyes embernek, úgy a magánembernek, mint a közügy emberének, számot kell vennie magáról, s inkább szemei előtt kell tartania azt, mivel tartozik másoknak, mint azt, mivel tartoznak neki. E szavak értelme azonban nem az, hogy amaz Istentől eredt jog tőletek elvétessék, melynél fogva minden pásztort megbíráljatok, hogy elválasztassanak a hívek a hűtelenektől."
Kálvin az itt érintett gondolatot bővebben is kifejti. Figyelembe veendő, hogy a lelkészek az Isten akarata nélkül nem állanak ott ama hivatalban. Az Úr (aki erősebb, mint a tagadásnak ama lelke) nem engedte meg, hogy a hívek elhagyatván, ismét az Antikrisztus igája alá kerüljenek. Sőt ellenkezőleg, ott az evangéliumot fönntartotta. Szenvedéseket bocsátott reájuk? Ez az Úrnak üdvösséges látogatása. Ne az istentelenekre, a Sátán eszközeire nézzenek, hanem saját bűneikre, amelyek nem csekélyek, sőt ezek sokkal nagyobb büntetésre is méltók. (3) Ez az egyedüli út, amelyen Istennek irgalmát, kegyelmét elnyerhetik. Ezt tartva szemeik előtt, más hasznuk is lesz, ti. nem felejtik Istennek jótéteményét, aminek következtében az evangélium fönnmaradt.
A lelkészek megítélésében a másik szempont az, mennyiben teljesítik egyházi kötelességüket. Semmi esetre nem óhajtana a zsarnokság megerősítésében részt venni és azt követelni, hogy
(1) Célzás az okt. 20-ai levélre, melyet Saunier vitt át Genfbe, s amely szerint az úrvacsorától a lelkészek miatt tartózkodni nem szabad.
(2) "Tamquam ipsius legatione ornatos... Angelos." A 798. levél.
(3) Ezt a gondolatot Kálvin az 1538. okt. 1-jén írott s ugyancsak a genfiekhez írott levelében is érinti.
kegyes emberek pásztoroknak tekintsenek, tartsanak olyanokat, akik hivatásuknak meg nem felelnek. Valóban tűrhetetlen lenne, ha tiszteletet kellene mutatnunk olyanok irányában is, akik ezt semmiképpen meg nem érdemlik.
A lelkész, aki nem hirdeti az Igét, nem méltó arra, hogy pásztornak tekintsék s hogy irányában engedelmességgel viseltessenek. Azonban ez az eset ottan fenn nem forog. Kálvin kijelenti, hogy az atyafiak, akik a genfi egyházat vezetik, az evangéliumot hirdetik, azért nem tudja, mivel mentegethetik az Úr előtt azt, ha őket elhanyagolják, vagy elvetik. Nem lehetetlen, hogy a genfiek egyike-másika az ő tanításukban, magukviseletében kifogásolni valót talál, ezeket az Úr Jézus nevére kéri, komolyan mérlegeljék a dolgot, ítéletüket el ne hamarkodják. "Mindnyájan egyenként kötelesek vagyunk a szeretetnek kötelménél fogva arra, hogy vaktában ne ítélkezzünk, sőt amennyire tőlünk telik, kötelesek vagyunk kegyességet, méltányosságot gyakorolni másokkal szemben, ha így van, még nagyobb mértékben kell a mérsékletességgel élnünk azok irányában, akiket az Úr mások felett ki akart emelni." Vegyék a genfiek még azt is tekintetbe, hogy nincsen ember hiba nélkül. A keresztyén gondolkozásnak és érzületnek jellemző vonása, hogy mihelyt felebarátjában az Istennek félelmét látja – a többiekre nézve a gyengeségek elviselésére kész.
"Szeretett Atyámfiai! A mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak nevében és erejénél fogva kérlek és intelek titeket, hogy elméteket és szíveteket megóván mindattól, ami emberi, amaz egyedüli Megszabadítóhoz emeljük és vegyük fontolóra, mily engedelmességgel tartozunk az ő szent parancsainak. Mindannak, amit ő rendelt el közöttetek, méltán sértetlenül fenn kell maradnia; semmi nem ment fel a kötelességtől, hogy ama szolgálatot, amit oly komolyan ajánl oltalmatokba – épen és sértetlenül megőrizzétek.
Már pedig, ha pásztoraitokkal vetélkedtek, viszálykodtok, s a viszály, amint hallom, pártoskodássá, vádaskodásokká is fajul – bizonyos, hogy ama szolgálat, amelyben a mi Urunk, a Jézus Krisztus dicsőségének kell visszatükröződnie, meggyaláztatik s csaknem lábbal tiportatik. A ti feladatatok őrködni afölött, nehogy külsőleg az embereket támadván – maga ellen az Isten ellen viseljetek háborút. Ó, ne tartsátok csekélységeknek az egyházban a viszályt, a szakadást, hiszen a keresztyén szív megborzad ennek már csak hallatára is. Márpedig ez bekövetkezik ott, ahol a pásztor és a nép között megoszlás, ellentét van... Valóban, ha
engem testvéreteknek akartok ismerni, ne zárjátok el füleiteket az én kiáltásom elől, ne vessétek el magatoktól azt a szolgálatot, melyet én a ti hasznotok s az egyház üdvössége érdekében távol az emberektől való félelemtől, távol attól, hogy kegyeiket óhajtanám – helyeselni indíttatva érzém magamat. Hadd jöjjön létre közöttetek az egyetértés!"... (1)
Kálvin e levél végén kijelenti, hogy amit ő e levélben csak rövidebben érintett, azt "hű és kegyes kollégája" bővebben ki fogja előttük fejteni élőszóval. Ki lehetett ez a kegyes tiszttárs? Herminjard azt véli, hogy ez nem volt más, mint Farel maga, aki – mint ő gondolja – apostoli buzgóságában személyesen is fölkereste Kálvint Strassburgban. Valóban Kálvin igen hívja az előző hónapban (az ismertetett levél júniusban kelt), jöjjön, "addig semmit sem írok, míg el nem jössz". Ott beszélhetett együtt a két jó barát annak az egyháznak az érdekeiről, amelyért együtt küzdöttek egykor, amely szívükhöz akkor is, évek múlva közel állott. Herminjard szerint a száműzetés nem akadályozhatta Farelt a levél átadásában és abban, hogy az atyafiakkal élőszóval érintkezzék, mert Neuchâtel közel lévén, vagy ott, vagy a határon találkozhatott egykori barátaival. (2)
Visszatérve a június 25-ei levélre, ki kell emelnünk, mennyire különbözik ez a levél mindazoktól, amelyeket a vezérek párthíveiknek írnak. Íme, a reformátor száműzetésben van, szavai, írásai mutatják, hogy a méltatlanság fáj neki, s e sorokban, éppúgy, miként az előbbiekben (1538. okt. 1.) szó sincsen bosszúról. Híveinek nem hízeleg, sőt egyenesen kijelenti, hogy az Úrnak látogatása üdvösséges, mert önmagunknak, hibáinknak felismerésére vezet. Nem vádaskodásra van elsősorban szükség a megpróbáltatások napjaiban, hanem arra, hogy annak lábaihoz menjünk, aki a bölcsesség maga. Minden keserűsége, minden önérdeke felolvad egyházának, Megváltójának, a lelkeknek szeretetében, nem keresi önmagát. Nem ez a szeretet-é az, amely mindeneket elfedez, mindeneket hiszen, mindeneket reményl, mindeneket eltűr? A reformátornak egyik életrajzírója a szóbanforgó levelet olvasva, így szól: "Kálvinnak az Isten és az egyház ügye iránti buzgósága alig nyilatkozik a maga komolyságában kézzelfoghatóbban és oly leplezetlenül, mint ezen alkalommal." (3)
(1) Herminjard a 798. l.
(2) Herm. ua. levél, 14. jegyz.
(3) Stähelin e. m. I. 290. l.
Nagy szükség is volt arra, hogy Genfben Farel egykori hívei ne a viszályok élesztésében legyenek foglalatosak, hanem a keresztyénség igazságainak életükben való megvalósításában, mert mint a jelek mutatják, bizonyos világpolgárias szellem és tisztán az emberi értelemre támaszkodó vallási nézetek kaptak lábra még a kormányban is. A függetlenség érzete meglazult, voltak, akik Bernre voltak hajlandók bízni a kormány gondjait, (1) másoknak a confessio ellen volt kifogásuk. (2)
A kormányon olyan férfiak voltak, akik nem mutatták magukat soha a templomban, sőt minden istentiszteletet fölöslegesnek tartottak, másoknak jobban tetszett a mise. Az egymást keresztező többé-kevésbé bölcs vélemények csak a kételkedő szellemet növelték, aminek külső látható jelei gyanánt üresen ott állottak a templomok. (3)
Mialatt az evangélium hívei a lelkészek kibékítésén fáradoztak, a morges-i békeokmányt megszerkesztették, aláírták, az ellentétek kiegyenlítésén fáradt Farel, Fábri, Viret és írta levelét Kálvin, egy másik mozgalom is megindult, mely nem kevésbé hullámzásban tartotta a kedélyeket. E mozgalom megindítói a római egyház hívei voltak, akik az időt elérkezettnek, a körülményeket eléggé kedvezőknek találták arra, hogy az "eltévelyedetteket" a római egyházba visszavezessék.
Lyonban akkoriban sok genfi emigráns katolikus tartózkodott. Természetes, hogy a teendők fölött tanácskoztak, Tournon kardinális egyenesen a pápa megbízásából össze is hívta az emigránsokat s a lelkészeket, De la Baume is részt vett a gyűléseken, rövidebb-hosszabb tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy nyílt iratban fordulnak a genfi polgárokhoz; térjenek vissza a római egyház kebelébe. A gyűlés egyik tagját, Sadoletus bíborost, Carpentras püspökét bízták meg a szóban forgó irat elkészítésével.
Sadoletus bíboros legjobb tehetsége szerint igyekezett megfelelni a feladatnak. A morges-i megbékülés idejében már ott volt a "Kedves atyafiakhoz, a szindikusokhoz, a tanácshoz, a genfi polgárokhoz" intézett levél. Ezzel az irattal más vonatkozásban
(1) "Die Selbständigkeit Genfs an die Bernische Oberhoheit daran zu geben". Uo. 291. l.
(2) "Eine grosse Anzahl Bürger... verlangte die Lösung von dem Eide."
(3) "Die Gotteshäuser verödeten." Stähelin e. m. I. 291.
foglalkoztunk már (1); itt általánosságban lássuk annak, nemkülönben a reá adott válasznak jelentőségét.
Miként érintve volt, Sadoletus levele: meghívás. A bíboros felszólítja a genfieket, hogy "annyi balszerencse közt és oly sok viszály után" térjenek vissza a római egyházba.
Ami a külsőt illeti, meg kell adni, hogy az irat szép, választékos nyelvezetével, udvarias, előkelő hangjával még ma is méltán magára vonja a figyelmet; a XVI. század hasonnemű levelei közül meg éppen kiválik. Még ott sem tagadja meg magát, ahol az "újítókról" (novarum rerum repertores) szól; még ott is bizonyos udvariasság és önuralom érezhető beszédén. A keresztyénségről, a keresztyén alázatosságról mondott szavai építők, őszinték. Ezen előnyök mellett hátránya az, hogy a genfi helyi s az akkori idők általános nagy kérdéseivel nem számol le. A levél olvasása közben az ember úgy érzi, mintha azt a levelet akár valamelyik spanyol város elöljáróságához is lehetett volna intézni némi módosítással. Szinte naiv, midőn ama nagy szellemi forrongást érinti. Nincsen érzéke aziránt, hogy felismerné: a szóbanlévő mozgalomnak okai mélyebben vannak, a múlt visszaéléseit, a római egyház elhajlását nem látja, egyszóval: nem látja a ténybeli okokat, nem lát mást, csak embereket. Az ő szemében a reformációnak sem oka, sem létjogosultsága, sem mentsége nincsen. Ha okról van szó, néhány embernek rossz szenvedélye, téves útra került becsvágya az oka az egésznek. És itt e ponton hangja – minden simasága mellett is – sértő, melyet csak tájékozatlansága, naivsága enyhít.
A genfi tanács az iratot felolvastatta, meghallgatta, néhány – különben üres szóval válaszolt is, egyébként arra nézve, mi a teendő, nemigen volt tájékozva. A Richardet-forma emberek, akik a templomot is jóformán fölöslegesnek tartották, valószínűleg ennek sem tulajdonítottak jelentőséget; mások pedig a régi jó időket szebbnek tartották a nyomorúságos jelennél. Nem volt csekély azoknak a száma, akik részint érdekből, részint meggyőződésből titkos örömöt éreztek a bíboros levelének hírére, akik annak idején nem akartak éppen ellentétbe jönni a genfiekkel, de lélekben a régi egyház hívei maradtak. Azt olvassuk ugyanis, hogy a kriptokatolikusok reménye feléledt; (2) bátorítólag hatott reájuk, hogy egy tudós, nagytekintélyű pap védelmükre kelt, s még inkább,
(1) Lásd az első rész illető helyén.
(2) Kampschulte e. m. I. 353.
hogy a hatóság a levelet vissza nem utasítá. A röpiratot ezek az emberek házról-házra hurcolták, magyarázták, valószínűleg dicsérték. Csend állott be, de azért ezerféle sejtelem s valami feszült várakozás tartá elfoglalva a kedélyeket. A genfi papok mélységesen hallgattak.
A mindenről értesült, hevesvérű Farel nyugtalan volt, már szinte látta a visszaesést. De nem volt csekély az izgalom Bernben sem, melynek érdekei éppen nem kívánták a régi viszonyoknak helyreállítását. Azután meg most, midőn úgy látszott, hogy próbára kerül a dolog, életjelt adott magáról a protestáns öntudat, Bernben és Genfben sokan óhajtották, hogy a bíborosnak iratára annak rendje-módja szerint válaszoljanak. Azonban nemigen tudták, hol fogják meg a dolog végét. Bern indíttatva érzé magát arra, hogy egy papot (Dr. Morand) kérjen fel a válasz megadására. Az udvarias meghívásra válaszoljon udvariasan, de amennyire lehet, röviden.
A guillerminek azt tették, amit megtenni a legkönnyebb, de a célra legkevésbé vezet: vádaskodtak. Mindennek az oka a kormány, amely semmi erőt kifejteni nem tud. Meggyanúsították annak egyes tagjait, hogy titokban a katolikus reakciónak a kezére játszik (a gyanú nagyon hamar gyökeret ver). Némelyek tudni vélték, hogy a múlt évnek egyik szindikusa (Philippe János) részt vett a lyoni tanácskozásokban. Nem volt éppen ritka az olyan beszéd sem, amely szerint megbeszélt dolog az egész, a tanács a püspökkel egyetért, a katolikus törekvéseknek kedvez. Mindent összefoglalva, minél jobban múltak a hetek, a hónapok, a nyugtalanság annál nagyobb mérveket öltött. (1)
Kálvin, aki teendői között a július 25-ei levél után szívesen vette volna, ha egy időre genfi ügyekkel nem kell foglalkoznia, kétségtelenül elég korán értesült a Sadoletus-féle meghívásról, de hajlandóságot – legalább eleinte – nemigen érzett a válaszra. Maga írja későbben: "Nem igen volt kedvem először válaszolni". Mikor azonban jobbon szemügyre vette annak az iratnak a tartalmát, jelentőségét, és barátai is unszolták, hozzáfogott úgy augusztus közepén a válaszhoz. Nem sok ideje van reá, hatnapos munka lesz ez, írja Farelnek. Szeptember 1-jén már készen volt a hatal-
(1) "Die Aufregung... hatte... einen bedenklichen Grad erreicht." Uo. 354. l.
mas válasz; néhány nap múlva pedig már ott volt a genfiek kezében a "Válasz Sadoletus levelére".
A hatnapos munka egyike Kálvin legderekabb iratainak. Az életrajzírók e levélről szólva, elismeréssel adóznak a fiatal (akkoriban éppen 30 éves) hitvédőnek. Egyikük (1) így szól: "Aki stílusának szépségét, erejét ismerni akarja, olvassa a választ Sadoletushoz. A szív bensőleg megindul, jobbá, szentebbé lesz általa". Kampschulte szerint ez a mű "valójában egyike a legfényesebb vitairatoknak, amelyek valaha tollából folytak. Még az is kénytelen a vitában a pálmát neki adni, aki egyébként nézeteit nem osztja". (2) (Kampschulte, mint említettük, a római egyház híve.) Cornélius elismeri, hogy bár Kálvin szóbanforgó irata nincsen éppen híjával az erősebb kifejezéseknek; de érezhető, hogy ezeket nem keresi, sőt könnyen megtalálja a komoly, de mégis élénk tónust. Kiemeli, hogy ez az irat az első betűtől az utolsóig felsőbbségéről, erejéről tesz tanúbizonyságot. Teológiai tudásának gazdagsága, előadásának mélysége, ideája iránt érzett lelkesedése – úgymond – erővé változik e hatalmas küzdő kezében. Nem keres fogásokat, nem hízeleg, nem tekintélyeskedik, erővel teljes, az olvasót magával ragadja, az ellenfelet lefegyverezi. "Az író szájából és szívéből fakadt tanúbizonyságok nagyfontosságúak a történelemre nézve." (3)
Meg kell vallanunk, hogy a sok testet-lelket emésztő küzdelem mellett is a hitjavítás ama férfiainak helyzetét a római egyház elhajlásával szemben megkönnyíté az, amire egyedül támaszkodtak, amiből bőséges erőt merítettek: az Írás. Mihelyt vitára került a sor, a döntő érvek rendelkezésükre állottak. Sadoletusszal szemben pl. Kálvin ereje éppen abban áll, hogy erősségeinek alapja, fundamentuma szilárd. Sadoletus szép képet fest az egyházról, melynek múltja tiszteletet érdemel, magasztalja általában a szeretetet. A reformátor ama zsinórmértékkel kezében rámutat az elhajlásra, a régi egyház hiányosságait kézzelfoghatóvá teszi. Kitűnik, hogy a szép kép csak a kardinális képzeletének alkotása. A bíboros kerüli a vitás dogmatikai pontokat, vagy legalábbis felületesen érinti őket. Kálvin éppen ezeket állítja előtérbe, hiszen végtére is nem holmi általános elvont elvekre, hanem arra volt szükség, hogy
(1) Morus Sándor. Az idézett szavak Stähelin e. m.-ben I. 295. l. – Karnpschulte e. m. I. 354. l.
(2) E. m. uo.
(3) "Als Zeugnisse aus Herz und Mund des Verfassers einen besonderen grossen Werth für die Geschichte besitzen." E. m. 61.
Krisztus tudománya a maga egyszerűségében és tisztaságában hirdettessék. Álláspontját erővel, a gondolatoknak bőségével védelmezi, mellette az ellenfélnek frázisai (1) szegényeseknek, tartalmatlanoknak látszanak.
Ott, ahol Kálvin megtéréséről volt szó, kiemeltük a szóbanforgó válasznak jelentőségét magára a reformátorra nézve, s láttuk a levél ama helyeit, amelyekben önmagáról szól. Ezekre vonatkoznak Cornelius fentebb idézett szavai, amelyek szerint a Kálvin szívéből fakadt szavak fontosak a történelemre nézve. Hadd álljon itt Kampschulténak ide vonatkozó néhány sora.
"Kálvin iratának fénypontját azonban – így szól a német professzor – talán az képezi, melyben önmagát védelmezi. A bíborosnak burkolt célzásaival szemben joggal mutathatott reá múltjára, mint amely elegendő érvet nyújt annak a bizonyítására, hogy földi érdek, külső hiúság nem vezette lépteit, hanem komoly, benső meggyőződés; hogy ő súlyos benső harcok után lépett ki a katolikus egyházból". (2)
Ma jóformán el sem tudjuk képzelni azt a hatást, amelyet a válasz a genfiekre gyakorolt. Abból a melegségből, amellyel Kálvin egykori egyházát védelmezte, kiérzett, hogy a nyájnak az Úr által kiküldött őrizője az a pásztor, akit kizártak, száműztek. Íme a veszedelemben eljött s a farkast erős karja elűzi. A guillerminek örültek; de volt okuk örülniük azoknak is, akik a dolognak politikai oldalát tekintették csupán, mert eloltatott a szikra, amiből nagy vész keletkezhetett volna. Semmi sem mutatja a válasz hatását annyira, mint az a mohóság, amellyel olvasták, terjesztették Temérdek példányban járt kézről-kézre. Nyomban lefordították a nép nyelvére. A tanács külön intézkedett, hogy az irat Sadoletusnak levelével együtt nyomassék ki; hadd lássa meg mindenki, hol van az igazság. Még Bern sem tudott e hatás elől elzárkózni; a rokonszenv itt is megnyilatkozott, mert a bíboros próbálkozásában ott is veszedelmet láttak.
Mindez kedvezett a guillermineknek és nincsen azon csodálni való, hogy párthíveiknek száma megszaporodott. Ki is zsákmányolták a helyzetüket. Egyszer s mindenkorra ki akarták zárni, hogy az ilyen próbálkozás megismétlődhessék. Mire alapította ama lyoni tanácskozmány az ő terveit? Arra, hogy a katolicizmusnak titkos hívei
(1) "Die rhetorischen, sentimentalen, oft auch inhaltsamen Phrasen." Kampschulte e. m. I. 355.
(2) Uo.
voltak Genfben. A hangulat szigorú rendszabályokat követelt és a kormány, hogy ura maradjon a helyzetnek, ezelől nem zárkózhatott el. Hosszú sorban megidézték a gyanúsokat, és kitűnt, mennyire túlzottak voltak a híresztelések. A kihallgatott emberek legnagyobb része kimondotta, hogy a mise "rossz". A XVI. században, de későbben is vajmi keveset törődtek azzal a joggal, amit a lelkiismeret számára követelünk és e tekintetben itt éppen úgy gondolkoztak, mint odaát. Érdekes lehetett, mikor magának a szindikátusnak egyik tagját, Balard Jánost állították a tanács elé, akiről szintén azt gyanították, hogy katolikus szimpátiákat ápol lelkében. Az öreg szindikusnak feleletei a közönséges sablontól eltértek. Tőle is azt követelték, jelentse ki világosan, hogy "a mise rossz". Balard azt felelte, hogy ha ő tudná, milyen a mise, legott kijelentené véleményét; ámde ő nem tudja, s nem akar az olyan dolgokban ítéletet mondani, amihez nem ért. Ám ha tiszttársai azt követelik tőle, hogy azt mondja: "a mise rossz", ehhez tartja magát, mert nem szeretne Genfből kimenni. Montaigne-nek (1) ez az elvrokona csak azt mondta, amit gondolt: "Mit tudom én?" Az efféle beszéd azonban akkor nem igen illett bele az általános felfogásba, s Balardot besorolták azok közé, akiknek nyolc nap alatt onnan távozniok kell. Még egyszer megjelent a tanács előtt, és keserűen panaszkodott az ítélet ellen, aztán kijelenté, amit különben már előbb is mondott, hogy ti. ha a kis és nagy tanács azt határozta, hogy ő kijelenteni tartozik: "a mise rossz," ám ő kijelenti, hogy rossz, de hozzá kell tennie, hogy ő még rosszabb, mert olyan dologban mond ítéletet, amihez nem ért. Persze ez a beszéd sem volt kielégítő, azonban addig magyarázták jobbra-balra a dolgot az urak, míg végre valami formulát kieszeltek s öreg tiszttársuk nevét a száműzöttek lajstromából kihúzták.
A Sadoletus levelére adott válasz idejében hangzott először, igaz, hogy csak szórványosan, a jelszó: vissza kell hívni Kálvint, hadd jöjjön a pásztor azok közé, akikkel őt az Úr egybeköté. Az elhatározó lépés a kibékülésre megtörtént s ettől fogva mind gyakrabban irányultak a tekintetek Strassburg felé. A bekövetkező politikai események azután megérlelék a dolgot, Kálvin pártja túlsúlyra emelkedett.
(1) Montaigne Mihály francia filozófus (szül. 1533-ban). A dolgok viszonylagosságát híres: "Que sais-je?" (Mit tudom én?) kérdésében fejezi ki.