III.
Az első összeütközések
Betegségek. Kálvin hírneve. Belényesi Gergely levele. Olasz, francia bevándorlás. De Bourgogne Jakab, özv. Budeusné, De Normandie Lőrinc. A bevándorlás üdvös hatása Genfre. Ellentétek a régiek és újak között. Ameaux Péter támadása. Templomi botrány. Az idegenkérdés előtérbe lép. Favre Ferenc és Franchequine asszony. Dubois ügye. Tűszúrások. Kálvin népszerűtlen, de küzdelemre kész. Gruet pöre.
A németek nagy reformátora kemény küzdelmeken ment keresztül, de sorsa mégis könnyebb volt, mellette fejedelmek állottak, egy egész nemzet büszkén vallotta őt a magáénak. Kálvin helyzete annyiban nehezebb volt, mert hazája őt száműzte, Franciaországban a római reakció az evangéliumi vallás híveit üldözte, Kálvint a világi hatalmasok sem oltalmazták, a közvetlen közelben is ellenszenvvel találkozott. Magában véve nem nagy fontosságú, de jellemző, hogy pl. egyszer orvosánál, Textornál lévén, a szomszédbél gyalázkodó nótákat kell hallania. És még egyet nem lehet megemlítés nélkül hagyni. Kálvin alapjában véve gyenge szervezetű ember. Amióta Genfbe visszatért is, gyakran beteg, majd meg lábadozó, ritkán egészséges. Fejfájása csaknem állandó, időnként tűrhetetlen, ámde ez csak okozat, bajának alapja a gyomorbaj. Ezt a bajt már ifjúkorában megkapta, Béza szerint: "A folytonos virrasztások idejében – így tudósít Béza – alapos tudományt szerzett" de ekkor szerezte a gyomorbajt is (ventriculi imbecillitatem), mely aztán sok betegségnek oka volt s korai halálát is okozta". A betegségeire, fájdalmaira vonatkozó megjegyzések, utalások száma temérdek, ritkán foglalkozik hosszabban egészségi állapotával, de egy-két szóval annál gyakrabban utal szenvedéseire. "Ágyból diktáltam e levelet." (1) Fejfájás miatt gyakran panaszko-
(1) "Ex lecto dictabam." Corp. Ref. XXXIX 253. I.
dik. "Ha az Istennek úgy tetszik majd, hogy szolgálatomat igénybeveszi, majd csak megkönnyíti bajomat, amely szörnyen sújt, alig tudok valami említésre méltó dolgot csinálni." (1) "Nagyon gyötört a migrén." (2) Itt felemlíthetjük azt az ismert tényt, hogy felesége, rövid időközöket leszámítva, többnyire fekszik.
A munka, vesződség, betegségek között, mikor "a bosszúságok, a jelentkező fejfájás hússzor is megzavarja a munkát", egy körülmény vigasztalást és támaszt nyújt a reformátornak. Erről itt meg kell emlékeznünk.
Kálvin visszatérése után előbb lassan, később feltűnőbben nagyobb arányban jöttek idegenek a városba. A negyvenes évek közepe felé még egy magyar ember is (3) elvetődött a Léman-tó melléki városba. Mit mutat ez? Kétségen kívül azt, hogy a hírneves teológusnak vállalkozását nemcsak ismerték, hanem méltányolták, a fejleményeket kíváncsian várták, sőt azokat jószerével elősegíteni is készek voltak. A mi magyarunk az 1544. év folyamán volt Genfben, s az 1545. év március 26-án (hosszú betegeskedés után) nagy tisztelettel és hálával mond köszönetet Kálvinnak irányában tanúsított jóindulatáért.
A figyelem mindig jobban Genf felé terelődött. Az érdekelte a protestáns világot, hogy az a város, amely még az 1539. évben könnyű zsákmánynak látszott, a megtisztított keresztyén vallásnak erőssége lett. (4) Hozzá kell számítani azt, hogy a távolban az eredmény fényesebbnek látszott, ott a kicsinyes, sokszor kellemetlen küzdelemnek részleteit nem látták, csak a sikert. Európa sok országának, Frieslandnak, Szászországnak, Magyarországnak figyelme a Biblia alapján berendezkedett kis államra irányult és – elképzelhetjük – különösen az evangélium üldözött hívei tekintettek reményteljesen a felé a világosság felé, amely a genfi tó partján támadt. Sokan messze földről elzarándokoltak Genfbe, ott ünnepelték a
(1) Uo. XXXX. 319., 20. "Je suis tourmenté sans cesse."
(2) Uo. 392. "ma micraine re tourmentoit si rudement, qu'à grand peine j'ouvrois la bouche".(3) Belényesi Gergely levelét tartalmilag ismerteti Dr. Loesche György "Luther, Melanchton und Calvin in Österreich-Ungarn" című monográfiájában. A levél fordítását közli S. Szabó József a "Protestáns Szemle' XXI. évfolyamának 4. füzetében. Belényesi Magyarországnak akkori szomorú viszonyairól mond el részleteket e levélben.
(4) "Ein Bollwerk des neuen Glaubens." Kampschulte e. m. I. 480.
húsvétot, ott vettek úrvacsorát. (1) Nem hiányoztak az olyanok sem, akik lelkes szavakkal üdvözölték azt az egyházat, amely "példát ad nemcsak arra, amit hinnünk, hanem arra is, amit ezentúl a többiekkel cselekednünk kell". (2) "Vigyázzatok, – így folytatja az idézett irat –, titeket az Úr az ő nyájának őrizetére rendelt, űzzétek el a farkasokat, amelyek mindenfelől ólálkodnak."
Genfben azelőtt is megfordultak az idegenek kereskedelmi érdekből; mióta Kálvin azt alkalmas központnak, az evangélium erősségének kijelölte, jöttek, még pedig nem kevesen vallási érdekből. Caraccioli Galeas (IV. Pál unokaöccse) az üldözött olaszok figyelmét Genfre irányítá, mire Novarrából, Firenzéből sok nemes család költözött be. Hiába tűztek ki az olasz fejedelmek díjat a menekülők fejére, mégis eljöttek, jöttek álruhában, jöttek titokban, s nemsokára már olasz istentisztelet is volt Genfben, a makkabeusok kápolnájában.
Fontosabb volt ennél a francia bevándorlás. A francia származású reformátor személye, az üldözések, a város közelsége, mind befolyt arra, hogy az evangélium hívei Genfbe jöjjenek, de Kálvin maga is jószerével előmozdítá a bevándorlást. Különben is elvben amellett volt, hogy ha valamelyik ország viszonyai a lelkiismeretet béklyókba verik, – ott kell hagyni azt az országot, mert nem ajánlatos a lelkiismeret ellen cselekedni, erre maga is példát adott. Már az Institutio első kiadásának megjelenése után, mint láttuk, Ferrarában a Ducheminhez írott levélben fejtegeté, hogy szükség esetén az embernek inkább lakóhelyét kell megváltoztatnia, semhogy lelkében kárt szenvedjen. Minden időkre vonatkoznak a szavak, mihelyt hitről vagyon szó: "Eredj ki a te földedből, a te rokonságid közül, a te atyádnak házából a földre, melyet mutatándok neked". (3)
Kálvin még többet is tett: csudálatos türelemmel oszlatta el a nehézségeket, amelyek ilyen esetekben felmerültek, pl. De Bourgogne Jakabbal, De Falais urával 1543-tól fogva öt éven át elég sűrű levelezést tartott fenn, hogy őt feltett szándékában a kíván-
(1) "Manche Fremde brachten das Osterfest in Genf zu um an der allgemeinen Abendmahlsfeier Theil zu nehmen." Uo.
(2) "facti sitis forma quaedam, qua scire possimus, non tam quid credendum, quam ... agendum". Goth. Bibl. Cod. 404. f. r. Kampschulte e. m. I. 481. l.
(3) 1Móz 12. 1.
dorlást illetőleg megerősítse, számára házat bérel, kertjét rendbehozatja, gondoskodása olyan messzire megy, hogy pincéjét még borral is felszereli. Elterelne a tárgytól, ha csak legfőbb vonásaiban is képét adnák Kálvin idevonatkozó munkásságának; egy francia úrhölggyel, Budeus Vilmos özvegyével váltott leveleinek egyikéből néhány sor némileg fogalmat nyújt arról, mennyire szívén viselte a franciák bevándorlását. "Megragadom az alkalmat – mondja a többi között a reformátor – az írásra, segítségére akarok lenni a kétségekben, az elhatározásban. Arról van szó, Asszonyom, hogy ide jöjjön, ahol a lelkiismeret csendességében és nyugalmában szolgálhat Istennek. Ha ott e célt elérhetné, én a világért sem tanácsolnám, hogy megmozduljon, de én ismerem azt a fogságot! Ha az Úr olyan állhatatossággal, erővel ajándékozta volna meg, hogy még a halálra is kész volna, s meg nem ingatnák a veszedelmek, amelyek között él, a legüdvösebb lenne élni e kegyelemmel; ámde mihelyt a testnek gyengeségét érzi, mihelyt látja, hogy nem állhatja meg helyét, lelkiismeretének folytonos háborgatásai és kínjai között a legcélravezetőbb orvossághoz kell folyamodnia."
"Igen jól tudom, kemény feladat megválni hazánktól, nehéz ez különösen az olyan korú és állapotú asszonynak, de a nehézségeket a legjobb megfontolással el kell távolítanunk. Minden ország felett annak kell elsőséget adnunk, ahol az Urat igazságban, tisztán imádhatjuk. Öreg napjainkban a legjobb pihenő helyünk az ő egyháza, ahol ő lakik. Inkább éljünk szegényen, megvetetten ott, ahol őt dicsérhetjük, mint az emberek előtt való tiszteletnek közepette, ha nem hódolhatunk neki úgy, miként kívánja."
"Nagyon messzire vezetne, ha mindegyik aggályos gondolatra felelni akarnék. Jól kell szívébe vésni a gondolatot, hogy gondjainknak legnagyobb részét a Gondviselőre kell hárítanunk. Ő jó kimenetelt nyújt ott is, ahol az út szemeink előtt nyitva nincsen."
"Távol legyen tőlünk minden kishitűség! Ha keresünk, találunk. Ő velünk lesz, vezet bennünket, ügyeinknek gondját viseli, azokban rendet teremt..."
"Igaz, gond, baj nélkül sohase leszünk, de van segélyforrásunk: imádkozzunk, s erőt nyervén Igéjéből, tudunk győzedelmet aratni..."
"Egyre mindenesetre figyelnie kell: a tagadásnak lelke sok háborúságot támaszt majd szent vállalkozásának megakadályo-
zására, vagy megbuktatására, de ha szilárdan megáll, győzni fog..."
"Használja fel az alkalmatosságot, amíg az módjában van. Szent dolgokban gyorsan kell határozni, nem szabad habozni sokáig, hozzá kell fogni a végrehajtáshoz, az a veszedelem fenyeget ugyanis, hogy gyengeségünk következtében buzgalmunk kihűl." (1)
Sokan jöttek Franciaországból, jöttek a reformátornak szülővárosából, Noyonból is, a negyvenes évek közepe táján pl. útnak indult onnan De Normandie Lőrinc, aki az evangéliumért ott hagyta fényes hivatalát, fekvőségét, és elment Genfbe, Kálvin városába lakni. A franciák száma rövid idő alatt annyira megszaporodott, hogy 1545-ben már megtették az önálló francia egyháznak szervezésére a szükséges lépéseket. (2) Csak egyetlenegy esztendőben százharminc francia bevándorló folyamodott a polgári jogért. (3)
Kálvin éppen nem ígér a menekülőknek valami nagy boldogságot. Baj e világon mindenütt van, "ideát sem laknak angyalok" – írja egyik levelében. "Ha azt a kérdést vetné fel – így folytatja –‚ hogy ugyan, ha idejönne, állandóan biztosítva volna-e lelkének nyugodalma? azt felelném – megvallom – nem. Amíg itt, e világon vagyunk, olyanok vagyunk, mint a madár az ágon." Egy "kis szögletet" ígér csupán, ahol a menekülő "élete hátralevő napjait az Úrnak szolgálatában töltheti", ahol "a szenvedéseket is kiállja". Azt, amit ígért, beváltotta. Az új jövevények az Institutio szerzőjének ajkairól hallhatták az evangéliumnak hirdetését, de egyébként is, legalább az első években találtak szíves fogadtatást, védelmet. A városi hatóság már Kálvin javadalmazásának megállapításakor tekintettel volt arra, hogy majdan menekülő hitfeleit anyagilag is támogathassa. (4)
(1) Bonnet "Lettres de Jean Calvin". I. 180–185. l.
(2) "Schon im J. 1545 war die evangelische Emigrantiengemeinde in Genf so gross, dass zu einer selbständigen Organisation derselben geschritten werden musste." Kampschulte e. m. II. 40.
(3) "130 Refugies haben... das Genfer Bürgerrecht erlangt." Uo.(4) Javadalmazását a tanács 1541. okt. 4-én szabta meg: "Kálvin János mesternek salláriuma, aki nagy tudós (home de grand sçavoyer), igen alkalmas a keresztyén egyháznak restaurálására, s akinek nagy kiadásai vannak a menekülőkre: 500 forint évenként, 12 mérő búza, 2 hordó bor". Doumergue e. m. III. 450. l. A lakást a jegyzőkönyv nem említi, úgy látszik, ezt magától értették. Az 500 forintnak akkori értékére (vásárlóképességére) néhány összehasonlításból vonhatunk következtetést: Kálvinnak Strassburgban (láttuk) évi fizetése 52 forint volt. Fábri thononi lelkésznek fizetése 200 forint, a genfi iskolaigazgató fizetése 450 forint, de ebből két tanítót kell fizetnie. A nagy fizetést nem egy életíró szemére veti Kálvinnak, de az bizonyos, hogy abból nemigen maradt félretett pénze. Valóban "nagy kiadásai vannak a menekülőkre." Egyszer egy jellemző eset történt. 1543-ban a tanács előtt egy baptistával vitatkozott a reformátor. A vita folyamán a baptista szemére veté Kálvinnak, hogy zsugorgatja a pénzt. Ennek hallatára a hallgatóság nevetésben tört ki (riserunt omnes). Doumergue e. m. III. 478.
A genfiek érezték, hogy a menekülők, akik között sokszor igen jómódú emberek voltak, a városnak anyagi és szellemi tekintetben új segélyforrásokat hoznak. Az utolsó évtizednek küzdelmei alatt ugyanis a város népessége csökkent, nem egy ház üresen állott. (1) Egy egykorú tudósítás szerint igen nehéz volt a házakat kiadni, (2) ha túlzott is a jelentés, amely szerint a város "csaknem elhagyatott" 1540 körül, (3) az bizonyos, hogy valami pangás állott be ott. Minden arra mutat, hogy Genfnek oka volt a jövevényeket szívesen fogadni, akik új életet hoztak magukkal, a réseket betöltötték.
A menekülők új elemet képviseltek a városban, a reformáció jelentőségét, annak igazságait melegen átérezték azok, akik lelkiismereti függetlenségükért a hontalanság fájdalmait is elviselni készek voltak. Az az olasz vagy francia, aki sok veszedelem között, anyagi érdekeinek feláldozásával jött Genfbe, a dolog természeténél fogva egészen más szemmel nézte az egyszerű istentiszteletet, mint sok bennszülött, aki végtére is nem sokat szenvedett az igazságért, aki csaknem készen kapta azt. És ki kell emelni, hogy a menekültek más szemmel nézték Kálvin munkáját is. A babonának, az üldözésnek közepette ők egész fenségében látták és méltányolni tudták a vállalkozást, jobban tudták, mit jelent a lelkiismereti szabadság. Nemcsak a maga érzéseinek, hanem mindegyik menekült érzelmeinek adott kifejezést az a jövevény, akiről olvassuk, hogy midőn a Chable halmáról először megpillantotta Péter templomát, térdre borult, s a távolba mutatván, így szólt: "Íme, ott van a lelkiismereti szabadságnak védő vára. Áldott legyen az Isten, aki előttünk annak kapuit megnyitá! Tornyainak oltalma alatt lélek-
(1) "Viele Häuser standen leer." Kampschulte e. m. II. 39.
(2) "Schwer gewesen auch ohne Miete Einwohner zu erhalten." Uo.
(3) "prope deserta", ld. uo. 2, jegyz. "Balduini Biga resp. ad Calvinum et Bezam" nyomán.
ben és igazságban szolgálhatunk neki, nem kell többé Róma tőrétől és mérgezésétől félnünk." (1)
Ezeket az embereket vallási érdek hozta Genfbe, a legtisztább forrásból akartak meríteni, készek lévén a keresztyén munkákban részt venni, az evangélium terjesztéséért küzdeni. Reájuk különös hatása volt Kálvin személyének, akiben magasabb lényt láttak, akinek közelében, ott a Szent Péter mellett igyekeztek lakást venni. De a jövevényeket idegenszerűen érintheté az, hogy a genfiek Kálvin felől nem úgy gondolkoznak, mint ők, hogy benne afféle egyházi hivatalnokot látnak csupán, akinek munkáját bírálgatni, ócsárolni lehet, sőt akivel szemben ellenzékieskedni is illik. Nagyon közel állott a gondolat: a genfiek nem becsülik eléggé a reformátort, mégpedig azért, mert nem eléggé keresztyének, s az evangéliumi tisztaságot szívükön nem viselik. Az efféle vélemény és ítélkezés titokban sokáig nem maradhat, és elképzelhető, hogy a kölcsönös rokonszenvnek megszilárdítására éppenséggel nem vezetett. Hozzájárult az is, hogy a bevándorlók között akadtak túlzók, akik mértéket nem tudtak tartani, még kevésbé a jelenségeket okaikra visszavezetni – az efféle többé-kevésbé egzaltált emberek meg-megfigyelték a genfieket, s ami az ő felfogásukkal nemigen egyezett, arról a presbitereknél jelentést tettek. Nem szükséges kiemelni, hogy ez sem munkált az üdvös békességnek, egyetértésnek megerősítésére, ellenkezőleg: itt-ott gúnyos megjegyzésekre adott okot, később meg éppen súrlódásra vezetett. "Ezek az emberek – hangzott itt-ott – teleszívták magukat fanatizmussal, azután ide jöttek bennünket ellenőrizni. (2)
Kálvin vonzalommal viseltetett menekült honfitársai iránt, végtére is ő tudta őket a legjobban érteni és méltányolni; közülük kerültek ki legodaadóbb hívei.
A mondottakból látjuk, hogy minél nagyobb arányokat öltött a bevándorlás, és minél közelebbi viszonyba lépett velük a reformátor, annál nagyobb volt a tér, amely ez utóbbit a genfiektől elválasztá. Alig lehetett megállapítani, vajon abból a melegségből, amellyel Kálvint fogadták, maradt-e valami a szívekben.
(1) J. Gaberel "Histoire de l'eglise de Genève depuis le commencement de la ref. jusqu' en 1815". I. 487.
(2) "Aprés qu'ils ont mangé leur Dieu, ils nous viennent ici controler." Ld. Kampschulte e. m. II. 42. 1. j.
A jövevényeket a múlt egymásra utalta, a jelen, az ébredező féltékenység és ellenszenv ott az idegenben összetartásra hangolta őket. Az nem felel meg a valóságnak (ami itt-ott hangzott), hogy államot akarnak formálni az államban, de az a szívélyes viszony az újak és a régiek között nem volt meg, amely a különböző elemeknek összeforrasztására és közös célok munkálására szükséges lett volna.
Meg kell vallani, Kálvinnak magának nemigen volt érzéke ez iránt, vagy nem tartotta érdemesnek ez irányban munkálkodni, az bizonyosnak látszik, hogy az, újakat és régieket egymáshoz közelebb hozni nem nagyon igyekezett. Papjait a jövevények közül igyekezett kiválasztani, midőn pedig a genfiek a tősgyökeres genfi Troillet-t akarták az egyik szószékbe állítani, Kálvin következetesen meghiúsítá e törekvést, azt mondotta, hogy az egész csak afféle "majomszeretetből" ered.
A jogaikra, bennszülöttségükre büszke genfiek még ellenszenvesebben néztek az újakra, "akik jönnek-mennek, mint az árvíz.
Nem helyeselték Kálvin eljárását még azok sem, akik hozzá közel állottak, a távolabb állóknak körében pedig olyan hangok voltak hallhatók, amelyek szerint gátat kell emelni az idegen inváziónak. Az efféle ellenszenv növekszik, az ellenségeskedés nem igen tesz különbséget (különösen a népnek alsóbb rétegeiben) igazi és nem igazi vádak között. Olyan hírek kapnak lábra, amelyeknek gazdája nincsen, mégis elhiszik. Képtelen gyanú terjed: a franciák kémek, árulók! Nem az a fontos, hogy ez lehetetlenség, azok, akik a legszörnyűbb zsarnokság miatt hagyták el hazájukat, földönfutók lettek, nem szőhettek cselt a város ellen, ahol lelkiismereti nyugalmat és menhelyet találtak, de itt figyelmet érdemel azért, mert sokan hitelt adtak annak. Világos dolog, hogy a jövevény franciák hajlandóságra, viselkedésre stb. nézve egymástól különböző emberek voltak. Sok szó esett nevezetesen egy Maigret Lőrinc nevű franciáról, aki úgy magaviseletében, mint ruházatában igen tudta adni a grand seigneur-t, pénze mindig volt, ismerte a francia politikának rugóit, volt tudomása kulisszatitkokról, és ebből itt-ott egymást elárult. Ezt a "pompázó" franciát előbb kíváncsian, később némi gyanúval kísérte a genfi közvélemény, jellemzően Magnifique-nek nevezték, és persze mindegyik franciát vele egy kalap alá helyezték.
A francia beözönlést igen rossz szemmel kísérte a német szövetséges város: Bern, jószerével elsősorban erről a "pompázó" franciáról igyekezett bővebb felvilágosítást szerezni.
Mindent összefoglalva, látjuk, volt a kis államban ellentét elég úgy az érdekek, mint az érzelmek tekintetében. A legfőbb veszedelem Kálvin alkotására és terveire nézve annak a lehetőségében rejlett, hogy az ellenzéknek különböző áramlatai könnyen egyesülhettek ellene. Ennek ez idő szerint még egy erős akadálya volt: a hatóság. Ez érezte és méltányolni tudta az előnyöket, amelyek az emigrációval, az egyház megerősödésével jártak, ámde köztársasági államban minden a hangulattól függ s a választások könnyen eshettek olyanokra, akik a nép hangulatának kifejezői voltak.
Kálvin ismerte helyzetét, tudta, hogy sokszor üllőnek kell lennie annak, aki kalapács lenni nem akar. Az engedékenység és megalkuvás veszedelembe sodorhatja egész alkotását. Nagy célját, az Igének feltétlen uralmát könnyen meghiúsíthatja a tagadás lelke, amely az előkelőbb körökben divatos és megvesztegető életfilozófiai elvekkel, másutt a nemzeti érzelmeknek felköltésével ellene bármely pillanatban harcra szállhat. Nehéz órái lehettek. Egyik levelében azt írja: "Csudálatos tövisek között forgolódom," (1) de elhatározása erős: hajszálnyira sem térni el a kitűzött céltól. Igen jellemző az a határozottság, amellyel a reformátor fellép akkor, midőn a tanács az úrvacsorától való eltiltást a saját hatáskörébe sorozza. Nem alkudozik, hanem a már meghozott tanácsvégzéssel szemben kijelenti, hogy ez a határozat csak akkor emelkedhetik érvényre, ha őt előbb megölik vagy kiűzik. A kemény ellenállásra a tanács meghátrált, de a helyzet lényegileg nem változott, az ellenzéki szellem erősödött. Idő kérdése volt csupán, hogy a különböző áramlatok egyesüljenek.
Tapintatos, okos hadvezér az ellenségnek egyik-másik hadoszlopát megingatni igyekszik, mielőtt valamennyi egyesülne ellene. Kálvin hosszú tusa után elhatározza, hogy a legelső jelentkező ellenséges mozdulatot teljes erővel veri vissza.
Ezekre az időkre visszatekintve, néhány szóval így tájékoztat bennünket: "A Sátán egyeseket mód nélkül ingerelt a harcra ... és én kényszerítve voltam arra – pedig bátortalan és félénk
(1) "Nunc iterum discere incipio quid sit Genevae habitare. Versor enim inter mirabiles spinas." Corp. Ref. XXXIX. 719.
vagyok –‚ hogy szembeszálljak a veszedelemmel és őket megsemmisítsem". (1)
Az alkalomra nem éppen sokáig kellett várnia. Ameaux Péter, (2) Genfnek tekintélyes polgára, a nagy-, valamint a kistanácsnak tagja, azok közé tartozott, akik már régebben rossz szemmel nézték a noyoni tudósnak szokatlan munkáját, mélyreható reformjait, beözönlő, áhítatos franciáit. Akkoriban, midőn a vallási kérdések mindenkit érdekeltek, ő is szívesen bocsátkozott a maga módján hittani fejtegetésekbe; általában véve elég népszerű ember volt, családi élete pedig boldogtalan. Ez az utóbbi körülmény magyarázza meg, hogy a viszonyokat sötétebb színben látta, mint más, különben a presbitérium szigorúbb rendszabályai őt anyagilag is sújtották, midőn a kártyajátékot üldözték, mert hiszen Ameaux Péter kártyagyáros volt.
Egy alkalommal nagyobb lakomára hívta ismerőseit és barátait; nem csuda, hogy ott szóba kerültek a közállapotok is, és a házigazda – miután valamivel több bort is ivott – lelkének egész keserűségét kiöntötte. Szenvedélyesen kikelt Kálvin ellen, szidalmazta a reformációt, Kálvinról, a közönséges pikardiairól elmondta, hogy csaló, hamis tanokat hirdet. (3)
Másnap a szíves házigazdát az asztaltársak közül hárman illetékes helyen feljelentették, és Ameaux hamarjában börtönbe került.
(1) Bev. a Zsolt.
(2) Az Opp. kiadói Ameaux-ról a következő adatokat közlik (lásd Corp. Ref. XXXX. 284. l. 8. j.): "Ameaux Péter kártyamester, ti. kártyacsináló, kuglibáb- és játékkocka-készítő volt. Ilyen kereskedést is tartott fenn. 1530-ban a kétszázak tanácsának, 1533-ban a hatvanak tanácsának, 1535-ben az államtanácsnak tagja lett. Az a párt választá meg, amely a francia reformátorokat kiutasítá. 1545-ben újra beválasztották a tanácsba, amely őreá a tüzérség kapitányságának fontos tisztét ruházta. 1546. januárius 26-án, miután hosszabb betegségéből felépült, négy barátját (vagyis inkább, akiket barátainak tartott) meghívta vacsorára. A beszéd sora a reformátorra került, és A., akinek a bor a fejébe szállt, szabad folyást engedett érzelmeinek" stb.
(3) "Lon a revelle que ledit A. a diest que M. Calvin estoyt meschant homme et nestoyt que un picard et preschoyt faulce doctrine." Ugyanott. A jegyzőkönyvnek szavait idézi Cornelius (Historische Arbeiten 464. l.), amelyek lényegükben az előbbiekkel megegyeznek, de még többet is mondanak: "avoyer parle contre le reformacion cristienne et grandement oultrage mr. Calvin ministre, disant estre seducteur et dempuys sept ans en ca avoyer anunce faulce doctrine".
A per megindult, és érdeklődéssel kérdezzük, mi a véleménye az ügyre nézve a reformátornak. Ő mindenről értesíti barátait, Farelnek tényleg elmondja az esetet, hozzáteszi, hogy a "kártyacsinálót" meg akarta látogatni (1) a börtönben, de erre engedélyt nem kapott. Ami büntetését illeti, erről is beszél: nem kívánja, hogy a legszigorúbban sújtsák ("világos, hogy be volt rúgva"), (2) de azért a megtorlásnak szigorúnak kell lennie. Kézzelfogható bizonyossággal álljon mindenki előtt az, hogy tanításának, reformjainak tisztaságához gyanú nem férhet, Krisztus tiszteletének sértetlenül kell maradnia. A perből munkatársainak erőt kell nyerniük, és kudarcot kell vallaniuk azoknak, akik a munkát meg akarják rontani.
Az ellenzéknek nem volt oka örülni. Ameaux nem okos kirohanása csak árthatott az oppozíciónak, mert nem volt alkalmas arra sem a hely, sem az idő, de a legoktalanabb volt az egyháznak a dologba való belevonása, az pedig éppen kellemetlenül érintette még az elégedetleneket is, hogy – miként a tárgyalás folyamán kitűnt – az említett összejövetel alkalmával keményen szidalmazta Ameaux az elöljáróságot is: gyáva, tehetetlen bábnak nevezte, amely a francia papnak kezében hitvány játékszer csupán.
A tanácsban az egyházi reformok ellenesei az egész dolognak élét akarták venni, elismerték ugyan, hogy Ameaux hibázott, de inkább a hatóság ellen irányult sérelemre akarták terelni a figyelmet. Roset (aki időközben szindikus lett) pártja azt kívánta, hogy Ameaux Péter hibáját a tanács előtt egyszerűen ismerje be, ezzel a dolognak legyen vége, Kálvinnak az egészről szólani sem kell. Azok, akik komolyabban néztek a jövőbe, féltek a következményektől. Mi lesz abból, ha a forrongások közepette büntetlenül támadják az egyházat, annak vezetőit? Nem lesz ez félig-meddig elismerése annak, hogy a templomokban nem az igaz vallást hirdetik? Beláthatatlanok lennének ennek a következményei. A bocsánatkérésbe ezek is belementek, de úgy, hogy az Kálvinnak is szóljon, s a vádlott fáklyával kezében a városház-téren tegyen hibájáról vallomást.
A nagytanácsban igen erős volt a küzdelem, a tárgyalásnak egyes részleteit a jegyzőkönyv sem tudta megörökíteni. (3) Végül
(1) "Volui cum invisere." Corp. Ref. XXXX. 284.
(2) "Non fuisse cum mentis compotem." Uo.
(3) "Da ... kam es zu stürmischen Verhandlungen, über die wir höchst ungenügend unterrichtet sind." Cornelius "Hist. Arb." 465. l.
abban állapodtak meg, hogy a vádlott a tanács előtt megjelenvén, térdenállva kérjen bocsánatot Istentől, a tanácstól és Kálvintól a botrány miatt.
A tanácsvégzésnek végrehajtását a következő napra tűzték ki, Kálvint is meghívták. Váratlan dolog történt: Kálvin kijelenté, hogy nem megy el a tanácsba, sőt addig a szószékre se lép, amíg az Isten ellen elkövetett gyalázkodást a legnagyobb nyilvánosság előtt jóvá nem teszik. Egyszerű visszavonása a sérelemnek nem elégséges!
Az ellenzék, az enyhébb büntetésnek indítványozói azt hitték az első pillanatban, hogy Kálvin magatartása őket igazolja, de csakhamar érezhető volt, hogy az erőpróba aligha nekik fog kedvezni. Kálvin erős elhatározását ismerték, még csak meg se kísérelték őt feltett szándékától eltéríteni, a presbitérium pedig egységesen járt el, a sérelmet magáévá tévén, elhatározta, hogy sorompóba lép, tanácsülést kér, s ott előadja panaszát. (1)
Kálvin a presbitériummal a tanács előtt megjelent, beszédében kifejté, hogy miután Ameaux Péter botránya nyilvános volt, az elégtétel is más, mint nyilvános nem lehet. A tudományt a lealacsonyítástól, az egyházat a gyalázattól csak a nyilvánosság előtt megtörtént elégtétel, vezeklés mentheté meg. Kijelenté, hogy ennek megtörténtéig sem ő, sem lelkésztársai nem léphetnek szószékbe.
Nagy volt a zavar. Összejött a kistanács, összejött a nagytanács, mindegyik kereste a kifelé vezető utat, folyt a beszéd, nőtt az ingerültség. A meleg levegőben szinte üdítően hathatott Bocard Gyula tanácsosnak a beszéde. Bocard foglalkozására nézve ércöntő, hajlamait, vérmérsékletét illetőleg nyugodt. Egyszerűen és tárgyilagosan beszélt. Kijelenté, hogy pártszempontok nem vezetik. Arra irányítá a figyelmet, hogy a szóbanforgó ügyben annak rendje-módja szerint meghozott, befejezett határozatokról van szó. Rámutatott arra, milyen veszedelmes következményei lehetnek a jövőben annak, ha most a meghozott ítéletet visszavonják, feloldják és külső nyomásnak engedve, új ítélethozatalba bocsátkoznak. A papok lássák ezt be, ne kívánjanak lehetetlent, hiszen különben is nekik egyenesen kötelességük példát adni a könyörületességre, nekik az efféle mozgalmakban részt sem kellene venniük.
(1) "Ladvis est, qu'il seroit bon, que tout le corisistoire se comparust avec le sr. Calvin." Presb. jkv. Corn. e. m. 466. l.
Kálvin nem engedett, itt nem róla, (1) nem róluk, hanem egy szent ügyről van sző, engedékenységről ezzel szemben szerinte még beszélni sem lehet.
Hiába beszélt Bocard, hiába feszíté meg minden erejét az ellenzék, a nagytanács végül nem tudott okosabbat tenni, feloldotta a meghozott határozatot, s utasította a kistanácsot, hogy Genf városa tisztességének megóvása céljából a kellő intézkedéseket lelkiismerete szerint tegye meg.
A kistanács a történtek után nem sokat habozott. Ameaux Péterre ezt az ítéletet szabta: Egy ingben, fedetlen fővel, kezében égő fáklyával induljon meg a börtönből, és megkerülvén a várost, a városháza előtt térdenállva vonja vissza szavait. (2)
Ameaux sorsa komor képet tár fel. Kitűnt, hogy a reformátor kérlelhetetlen következetességgel kész útjából minden akadályt félredobni. Kitűnt, hogy erre elegendő ereje is van – egyelőre. Az erőmérés az ő javára ütött ki. Sietett diadalát kiaknázni, azt a két papot (Moyn és Megret Aimé), akik a per vége felé ingadoztak, eltávolítá, keresztülvitte, hogy helyüket olyanok foglalák el, akikre feltétlenül számíthatott.
Ennek dacára sok jelenség okozott aggodalmat, az események nagyobb összeütközéseknek vetették előre árnyékát. Az ítélet végrehajtása után az egyik külvárosban, ahol Ameaux Péter népszerű ember volt, roppant izgalom fogta el a népet, úgyhogy itt fel kellett állítani az akasztófát. Hiába jött el és békített Farel és a szelíd Viret. A nép általábanvéve aránytalanul súlyosnak ítélte a büntetést és szívből sajnálta a porig megalázott embert. A dologban az volt az aggasztó, hogy a méltatlankodás, ingerültség tartós volt és olyan jelenetekben nyilvánult meg, amelyek magát a templomot sem kímélték. Egyszer pl. a St. Gervais nevű városrésznek lakói (ahol az ingerültség a legnagyobb volt) a templomban, éppen amikor a pap az ima után prédikációjába belekezdett volt, hirtelen felálltak és kimentek, a lelkész elképedt, azután a következő éppen nem odavaló szavakban tört ki: "Pusztítson el benneteket a pestis, éhség és a háború!"
(1) Engedékenyebb volt azokkal a sérelmekkel szemben, amelyek kizárólag személyét illették; 1545. dec. 15-én pl. szabadon bocsáttat egy asszonyt, mert csak őt sértette meg. Henry "Leben Calvins" II. 428.
(2) "a debvoyer fere le tour de la ville en chemise, teste nue, une torche allumé en sa main" etc. Jgyz. Cornelius "Hist. Arb." 471.
Ha már előbb is rossz szemmel nézték a genfiek a franciákat, most az idegenkérdés még határozottabban lépett előtérbe. "Genf gyermekei" közelebbi viszonyba léptek egymással, s itt-ott hallatszott a jelszó: meg kell szabadítani a várost a papi uralomtól, az idegenektől. Az egyházi szempont háttérbe szorult, a genfi nemzeti szempont lépett előtérbe.
Minden forrongás alkalmas vezért keres. Sokan Favre Ferencre gondoltak, és tényleg voltak e férfiúnak jó tulajdonságai. De ne vágjunk eléje a dolognak. Közelebbről kell látnunk őt, mint aki a reformátor élettörténetébe elég hosszú időn át belejátszik. Favre gazdag és befolyásos patrícius, súlya mindenfelé nagy, legalábbis nagyobb, mint a póruljárt kártyagyárosé, fiai már bent ültek a tanácsban. Szerette Genfet, érette minden áldozatra kész. Bátor és szókimondó. Jó tulajdonságaihoz (a genfi ellenzék szemében) tartozott, hogy az "idegeneket" papjukkal egyetemben úgy gyűlölte, akár maga Ameaux Péter. Úgy látszott, hogy (mutato nomine [a nevek megváltoztatásával]) az előbbi dolgok ismétlődni fognak, mert Favre házában szívesen látta "Genfnek gyermekeit", ezeknek körében szabad folyást engedett érzelmeinek, hathatósan kikelt "a kutyák" ellen, akiket hajóra kell rakni és úgy elhurcolni. (1) Nem kímélték ott a papokat. Hol komolyan, hol meg viccesen támadták, gáncsolták a papi kormányt. "Kálvin a római pápát utánozza, Ábel pedig (Kálvin kedvelt papja) úgy tesz-vesz, mint valami kardinális."
Favre-ban nem hiányzott sem az akarat, sem a tehetség, hogy az ellenzéknek vezére lehessen, és mégis ő nem állhatott egy pártnak az élén. Nem állhatott pedig azért, mert a tervszerű vezetésre nem volt meg benne a feltétlenül szükséges higgadtság. Mikor elfogta az indulat, gyerekesen és nagyon is közönséges formában engedett haragjának szabad folyást. Egyszer pl. ott állt valamelyik utcasarkon, midőn jött hosszú kabátjában a pap, éppen mikor elment előtte, valaki szokás szerint kalapját levéve üdvözölte. Favre (akiben csak úgy forrt a harag) így korholta meg az embert: "Minek köszön ennek a kutyának!" (2)
De Favre még egy másik fogyatkozása miatt sem igen lehetett pártvezér, nemcsak indulatain nem tudott uralkodni, de vágyain sem. Erkölcseiben éppen nem volt puritán. Ősz haja és szépszámú
(1) A későbbi Gruet-féle pör aktáiból közli Cornelius "Hist. Arb." című idézett munkálában 485. l.
(2) "Pourquoi salties-tu un chien?" Henry e. m. II. 43. 2. j.
családja dacára (tizenkét gyermeke volt) "igazi genfi módjára" (1) laza, könnyelmű életmódot folytatott, éppen nem volt gáncs nélküli lovag.
Még ugyancsak beszéltek Ameaux megaláztatásáról és szitkozódott Favre, mikor a presbitérium valami kihágás, tánc, szóval az egyházfegyelmi szabályok megsértése miatt egy egész tucat embert (férfit és nőt vegyesen) idézett maga elé, és a megidézettek között volt Favre Ferencnek leánya, Perrin kapitány felesége. Ez az asszony afféle kardos menyecske volt, (2) aki senkinek sem maradt adósa s pl. egyszer anyósával a nyílt utcán a szó szoros értelmében valósággal összeverekedett. Franchequine asszony (így nevezték a genfiek) igen magasan kezdte, (3) éktelenül megtámadta a reformátort, mert hiszen világos, hogy ez az ő családját üldözi és gyűlöli. Kálvin nem ijedt meg az amazontól, szúrós fekete szemeivel az asszonyra nézett és mondott neki olyanokat, amit nehéz feljebb licitálni. Egyébként halljuk magát Kálvint: "Egészen elfogott a harag – írja Viret-nek –. Azt kérdeztem tőle, vajon az ő családja felette áll-e a törvénynek? Mert hiszen atyjára egy házasságtörés már bebizonyult, a másik már csaknem bizonyos, a harmadikról pedig széltiben beszélnek ... Végre kijelentettem, hogy ha itt a Krisztus igája alatt élni nem hajlandók, menjenek, építsenek maguknak új várost, de mindaddig, amíg Genfben vannak, hasztalanul rugódoznak a törvények ellen, mert ha a Favre családban annyi diadém volna is, mint amennyi ott a dühöngő ember, Genfben az Isten marad az Úr." (4) Ez a levél még a beidézettek további sorsáról is értesít: "Mindnyájan börtönre jutottak".
Az, amit Kálvin Franchequine asszonynak a szeme közé vágott, már jóval előbb foglalkoztatá a presbitériumot: Favre-t akkoriban megidézték, ügyét áttették a világi hatósághoz, amely egy cseppet sem örült az egésznek. Egy kicsit kényes volt a dolog, ezért húzták-halasztották is. De Kálvin résen állott, sür-
(1) "Wie ein echtes Genfer Kind." Kampschulte e. m. II. 47.
(2) "Francisca Favre, Perrini uxor, Francisci Favre viri consularis filia, fervicis ingenii femina et maxime Calvino infensa." Corp. Ref. XXXX. 334. l. 4. jegyzet.(3) "Cui (Calvino) dixit hac occasione: "Mechant homme vous voulez boire le sang de notre famille, mais vous sortirez de Genève avant nous". Uo. Gaberel "Hist. de l'egl. de G." I. 380. l.
(4) "Patrem enim iam unius adulterii convictum tenebamus" etc. Corp. Ref. XXXX. 334.
getésére belefogtak az elintézésbe. Tanácskoztak, és azután végül elhatározták: Favre fizessen pénzbírságot, és hallgassa meg a presbitérium intelmeit, legyen szent a béke. (1)
A történtek után és Franchequine asszonynak harcias fellépése után képzelhető, hogy Favre háborgó lélekkel és kelletlenül tett a parancsnak eleget; Dupan szindikus röviden akarván a dolgot elintézni, felszólítá őt, hogy az okot, amiért jött, adja elő. Favre egyszerűen utalt arra, amit a tanács előtt mondott, ahhoz neki, úgymond, semmi hozzátenni valója nincsen, de a presbitérium ragaszkodott az élőszóval való beismeréshez, mert az intelmeknek ehhez és a bánathoz kell igazodnia. A lelkészek közöl Ábel vitte a szót (Kálvin akkor nem volt jelen), a pap igyekezett a szívéhez férkőzni az embernek, de Favre rá se nézett, hallgatott, mire amazt elhagyta türelme, és ezt a kérdést intézte az utóbbihoz: "Talán fajtalanság miatt áll itt?" Favre elfojtott hangon csak ennyit felelt: "Nem tudom". "Ez nem igaz – pattant fel Ábel –‚íme, semmi jelét nem mutatja a bánatnak." Favre izgatottan felelt: "Nekem semmi közöm önökhöz, azt se tudom, kicsodák". "Akkor – mondá Abel – mi sem ismerjük el önt Krisztus nyájából valónak, hanem tekintjük az egyházból kizárt – kutyának."
Egészen kátyúba került a dolog, a tanács megint foglalkozott vele. Mit tehetett? Kijelenté, hogy hibázott Favre, de hibáztak a papok is, s nincsen más hátra, mint hogy ezt ismerjék el jobbról is, balról is és szent legyen a béke. Favre menjen el a presbitériumba s ott hozza rendbe a dolgot.
Favre kijelenté, hogy kivándorol, nem hajtott a tanács kérésére sem, a presbitériumban pedig megjelent helyette – Franchequine asszony fivérével, Gáspárral.
Ekkor már ott volt a presbitériumban Farel, a hű barát, aki a távolból figyelemmel kísérte a genfi viszonyokat s megjelent mindig, mikor reá szükség volt. Szót emelt. Óva inté a jelenlevőket: ne idézzék fel azokat a viszályokat, amelyek miatt egykor ők Genfet elhagyni kénytelenek voltak; beláthatatlanok lennének ennek a következményei. Beszédének semmi hatása nem volt. Favre leánya kijelenté, hogy atyját arra a helyre csak erőszakkal lehet elhozni.
Nemsokára más dűlőre került a dolog. Franchequine asszony férje, Perrin Ami, a főkapitány kérdést intézett az iránt, hogy az
(1) "en revoyent au consistoyre". Tjk. Corn. "Hist. Arb." 492.
efféle intelmeknek, vagy jobban mondva dorgálásnak van-e jogi alapja?
Az idők folyamán ez a gyakorlat fejlődött ki: a vádra a presbitérium az érdekelt embert kihallgatta, a dologról jelentést tett a tanácsnak, amely az esetleges polgári büntetésen felül még arra is utasítá az illetőt, hogy a presbitérium intelmeit hallgassa meg. Hogyan áll a Favre dolga? A presbitérium kihallgatta, a tanács reá a bírságot kirótta, ennek Favre eleget tett, de már az intelmeket visszautasította. Hibázott-e? A gyakorlatban kifejlett eljárást tekintve, igen, de kérdés, hogy mit szólanak idevonatkozólag az ordonnance-ok? Az 1541-es egyházfegyelmi szabályokat annak idején nem nyomatták ki. Előkeresték most a megerősített szabályokat, s kitűnt, hogy az utólagos intelmeknek az ordonnance-okban alapjuk nincsen.
Nagy lett a lárma, Favre is tőle telhetőleg lendületbe igyekezett hozni minden elemet, járt-kelt, kijelenté, hogy őt ne köszöntse senki, mert ő "kitagadott kutya" – semmi más. A tanács bizottsághoz utasítá az ügyet, ez pedig csinált is valamit, nem is.
Kálvin a kritikus órákban erős volt, szerinte a dolog egyszerű, a fő szempont, amelyre a figyelmet irányítani illik, ez: a gyakorlat, amely időközben meghonosult, célszerű, üdvös-e vagy nem?
Maga vette a kezébe a dolgot, a tanács előtt megjelenvén, kifejté, hogy csak a gyakorlatban levő módozat mellett ítélheti meg a presbitérium, vajon az, aki ellen panasz merült fel, méltó-e az úrvacsora vételére. De nem mulasztotta el kijelenteni azt sem, hogy a presbitérium, mint egyházi hatóság, az állami hatóságnak felsőbbségét nem fogja érinteni soha, a presbitériumban történt dolgok pedig tapintatlanságok, amelyeknek előfordulniuk nem szabad.
A felszólalás és sürgetés nyomán az élére állított dologban a tanács így határozott: valahányszor a bánat világos, a presbitérium elé való utasítás elmarad, de a nyakaskodók odamenni kötelesek. Ami pedig a fennforgó Favre-ügyet illeti, legyen békesség, Favre menjen el oda, a presbiterek pedig bánjanak vele barátságosan.
Favre nem engedelmeskedett. Elhagyta Genfet, veje pedig kiküldetésbe külföldre ment. Nemsokára elment Franchequine asszony is, de még előbb felbukkant egyszer a presbitérium előtt. Valami újabb táncmulatság révén került oda, és éppen úgy patto-
gott, mint előbb. "Egy szóval sem ingereltük – mondja Kálvin –‚ de azért jobban okádta ránk a mérget, mint valaha." (1) Mikor csitítani kezdték, nekiesett hol az egyiknek, hol a másiknak. Persze Poupin Ábel kapott ki a legjobban, mert neki volt a múltkoriban édesatyjával összekoccanása. Néhány szó (2) indokolja és megmagyarázza, hogy miért kellett a hölgyet a tárgyalóteremből kitenni. Fogságra ítélték, de szépszerével elhagyta a várost, mielőtt azt kitöltötte volna.
Favre Ferenc elment Genfből, de a nyugtalanság ott maradt. Azt lehet mondani, hogy ebben az időben, különösen az Ameaux-féle pertől kezdve az izgalmas állapot a szabály, a szélcsend a kivétel. A kis városban folyt a pletyka, a gyanúsítás; arról, hogy a papnak magasabb, eszményi céljai is lehetnek – nemigen beszéltek.
Azok a családi ügyek, amelyek itt-ott előkerültek a presbitérium előtt, a komolyabb emberekben is visszatetszést szültek. Nem fontos, de Kálvin helyzetét és az akkori genfi hangulatot jellemzi Dubois-nak pere is. Dubois jóravaló gyertyamártó volt ott Genfben, akinek nem volt éppen boldog a családi élete, nagyon megkeserítette ennek az embernek életét (nem egészen páratlanul álló dolog) az – anyósa. Az ilyen perpatvarok a szenvedélyeket, az indulatokat annyira felkavarják, akár a mélyjárású hajó a tó vizét. Csak higgadt ember foglalkozhatik nagy óvatossággal az efféle kínos ügyekkel; Kálvin higgadt ember nem volt. Dubois egészen magánkívül volt, mikor nyomorúságos családi helyzete miatt a presbitérium elé került, úgy látszik, indulatában rosszul szerkesztette össze mondanivalóját, s Kálvin sem igen vette fontolóra, hogy talán méltán dühös a gyertyamártogató (Kálvinnak anyósa nem volt). Valami olyanfélét mondott Kálvin az embernek, hogy hazudik. Erre Dubois Kálvinra hárítván a vádat, elment, iratot szerkesztett, melyben hatalmaskodással vádolta a papot, nevezetesen Kálvinnak ezen kitételét állította panaszának központjába: "Várj csak, velem van dolgod, én majd megtáncoltatlak!" (3) A tanács a dolgot elsimította, de képzelhető, hogy az ott kint sok beszédre
(1) "Plus veneni evannuit, quam antea." Corp. Ref. XXXX. 545.
(2) "Te vagy a vádaskodó, aki atyámat gonoszul vádoltad, te vastag disznó, gonoszul hazudtál." Uo.
(3) A jkv. szavai: "Ne te soucye, tu as afferes a moy, je te manyeray bien". Cornelius "Hist. Arb." 486. l.
adott alkalmat és elképzelhető, hogy a gyertyamártó továbbra sem maradt Kálvin jó embere, ő (és a sok megcitált ember) ott okozott a reformátornak tűszúrásokat, ahol csak lehetett.
Mert Kálvin nemcsak tövisek között hánykódik (mint maga írja magáról), hanem tűszúrásokat is kénytelen elviselni. Ezek sokfélék voltak, de abban megegyeztek mind, hogy fájdalmat okoztak. Egyet-kettőt lássunk meg mi is.
Egy idő óta néhány ember nagy buzgósággal jegyzetel a templomban. Nem azért, hogy épüljön. Ó, nem! Jegyezget azért, hogy valami gáncsolnivalót halásszon ki az egészből, és ez nem volt nehéz, mert (mint Kálvin prédikációi mutatják) a reformátor keményen beszélt, senkinek az érzékenységét kímélni nem volt hajlandó. Képzelhető, milyen eltorzított alakban kerültek forgalomba az elmondott szavak. És a prédikátor hosszú, fárasztó munka után kénytelen nézni, mint dolgozik ellene ott, a templomban a rosszakarat. Nem lehetett kellemes. Azonban még ennél is fájdalmasabb volt reá nézve az a nemtelen törekvés, amellyel élete hű társának ("optima socia vitae") jó hírnevét elhomályosítani igyekezett a rágalom. (1)
Sept Mihály, Genf egykori szindikusa amíg élt, egyike volt Kálvin legmeghittebb barátainak, de özvegye, nem ismert okokból elkeseredett ellensége volt. Asszonyi praktikákkal mindenkivel szóba állott, akiben fegyvertársát remélte, nagyon kegyelte Franchequine asszonyt, majd meg a Froment (a hírneves első genfi evangelizátor) feleségével főzte a taplót. Ez az asszony (azelőtt apáca) az asszonyok ama fajtájából való volt, akik mindent hallanak, mindent megtoldanak. Froment asszony Sept Mihálynéval a maguk módján, a magukhoz hasonló asszonyok társaságában magasztalták a dicső múltat és gyalázták a törpe jelent.
Nem tette vidámabbá a deákos írószobát semmi, a reformátor a munkában talált vigasztalást, akkor terjedt el ott egy kis derű, mikor a levélhozó a jó Viret-től, Fareltől, vagy a még nagyobb távolból adott át üdvözlő sorokat, hozott híreket. Viret a maga módján nagy vigyázattal igyekezett a reformátorhoz férni. Minél több a baj, annál jobban fél, félti a barátot, akinek szándékai (ha valaki, ő ismeri azokat) tiszták, félti a vetést. Szépen, hogy Kálvin se haragudjék, megmondja: jósággal, szerénységgel, ön-
(1) "Apud suos calumniata est, uxorem meam scortum esse ... Adde quod N. fabulam composuerat plenam calumniae." Corp. Ref. XXXX. 581.
magunknak a megtagadásával igyekezzünk diadalt aratni! Kálvin nem veszi rossz néven a baráti és mindenekfelett apostoli szavakat, de érzi, hogy a való élet: maga az élére állított küzdelem, amelyben szavakkal nem sokra megy az ember. Határozottan válaszol: "Én bizony szigorúan üldözöm a bűnt, különösen az ifjúságnak a megrontását. Ügyet se vetek a veszedelemre, amelyekre figyelmeztetnek, még azt hinné valaki, hogy személyemet féltem. Majd eligazítja a többit az Isten úgy, amint neki tetszik". (1) Amit tesz – az kötelesség. "Én nem a magam érdekében cselekszem (2) – írja egy másik levelében –‚ itt minden összedűl, mihelyt innen a lábamat kiteszem." Ha a maga hajlandóságát és ízlését követné, a legjobban ott szeretne lenni, ahol a bors terem. (3)
A népszerűség szempontjából tekintve a dolgot, egész bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy ez – különösen a bennszülött genfiek körében – a zérus fokot erősen megközelítette. Ami pedig az emigránsokat illeti, ezek között is nem egy lehetett, aki megdöbbenve szemlélhette, hogy milyen nagy ára van itt mindennek, és milyen széles mező választja el az eszményitől a valót.
Ami az érintett népszerűséget illeti, arra nézve maga Kálvin tájékoztat bennünket a fentebb vázolt események után. "A tanácsnak egy tagja sem érintkezik velem bizalmasan – így szól őszintén –‚ kivéve Mihályt. Ez pedig egyszerű ember, minden belátásnak híjával, akit bizalmas ügyekben mellőzni szoktak." (4)
Az idegenkérdés állandóan napirenden volt, mert (így bölcselkedtek sokan) a nagy tenger végül is elnyeli a kis szigetet. Mennyi mindenféle alaptalan mendemonda meg tervezgetés foglalkoztatta az agyvelőket, ki tudna azokról beszámolni? Mikor ezek a pletykák a város falain túlmennek, megbővülnek. "Összefecsegnek itt mindent – még a századrészének sincsen alapja, a múltkor azt hozták nekem hírül, hogy engem megfojtottak." (5) Kálvin a helyzetről így tájékoztat: "Sok itt a kemény fej, sok itt a vastag
(1) "Ego in exagitandis communibus vitiis et praecipue iuvenum corruptelis severitatem meam exerceo." Corp. Ref. XXXX. 559.
(2) "Ego non meam, sed publicam causam tueor." Uo. 505.
(3) "me ad Garamantos relegato". Uo.
(4) "Mecum nemo ex senatu communicat fideliter excepto Mihaele." Uo. Ki volt ez a Mihály? Az opp. kiadói is csak találgatnak: "fortasse Morel, qui a. 1544. syndicus fuerat". Uo.
(5) "Sur tout on me faict mort souvent ou bien navre." Corp. Ref. XXXX. 552.
nyak ... különösen ifjúságunk romlott. Ha az ember nem engedi őket kényükre-kedvükre, ágaskodnak, harapnak, mint a zabolátlan lovak." (1) De megnyugtatja barátait, hitfeleit: "Az ördög nem olyan fekete, mint aminőnek festik. Sok az olyan ember itt, aki nem állja a féket, morog, fenyegetőzik ... de végül is lehajtja a fejét és – nem döf." (2)
Így állottak a dolgok, mikor egy szép napon a Péter-templom szószékén egy papírlapot találtak felfüggesztve, amelyre ismeretlen kéz erős fenyegetéseket írt volt: A papoknak jó lesz a bőrükre vigyázniuk! Könnyen megtörténhetik, hogy "azt a napot meg fogják keserülni, amikor a barátkámzsát levetették". Genf már torkig van ezzel a sok királlyal, akiket maga az ördög hozott a nyakára. A bosszúnak órája közeleg. Nagyon jó lesz, ha a prédikátorok megszívlelik a freiburgi Werly sorsát. (3) "Jól jegyezzék meg a papok – így végződik a fenyegető írás – amit mondtam."
A szóban forgó írás rövid idő múlva a tanács asztalán volt és a tanács nem örült neki. Voltak ott különböző észjárású emberek, de azelől egy sem tudott elzárkózni, hogy a névtelen levél alacsony, fenyegető hangjával magát a helyet is, ahova függesztették, bepiszkolta. De más tekintetben is szeget ütött az irat az urak fejébe. Sokan felvetették a gondolatot, hogy ez esetleg valami összeesküvéssel van kapcsolatban, s ez a feltevés annyival kevésbé látszott alaptalannak, mert régen keringtek efféle hírek. Sokat beszéltek pl. arról, hogy ötven nemes szolgáival készen áll. Egy kaput akarnak az ellenség kezébe játszani, stb. Ebből kifolyólag már az említett névtelen levél előtt elrendelték a többi között, hogy az őrök esti 9 óra után a városba be és a városból ki senkit ne bocsássanak. (4)
A gyanú az első pillanattól fogva egy Gruet Jakab nevű emberre esett. Mi lehetett ennek a gyanúnak az alapja? Az bizonyos, hogy ő is Favre Ferenc meghitt köréhez tartozott, fürkésző tekintete nem kerülte ki a reformátor figyelmét. Bármint legyen is a dolog, Gruet fogságba került, s lakásán házkutatást tartottak. Kálvin, aki barátait mindenről értesíti, Viret-nek így számol be a
(1) Uo.
(2) "Les aultres baissent bien la teste, au heti de lever les cornes." Ugyanott.
(3) Leszúrták. Ld. I. kötet 189. l.
(4) Cornelius "Hist. Arbeiten" 503. l. 1. j.
részletekről: "A tanács megdöbbent, vizsgálatot rendelt, de az írás az övével nem egyezik. Mikor azonban papírjait átkutatták, olyan iratokat találtak, amelyek hasonlóképpen büntetést érdemelnek. Találtak a többi között egyet, amely voltaképen népgyűlésnek szánt indítvány: mondja ki a gyűlés, hogy csak olyan cselekedetet büntessen a törvény, amely az államot megkárosítja; azt fejtegeti továbbá, hogy nagy veszedelemben van a város, mert egy búskomor ember agyvelejére bízta sorsát, ez végül forradalomra fog vinni, amit a polgárok majd életükkel fizetnek meg! A kéziratok között találtak még egy két oldalnyi latin nyelven írott fogalmazványt, amely gúnyolja a Szentírást, csúfolja Krisztust, a mesék közé sorolja a lélek halhatatlanságát, és gyökerében megtámad minden vallást. Nem hiszem, hogy ezt ő fogalmazta volna, de amennyiben az ő írása, a per ezekre is kiterjed. Nem lehetetlen, hogy ezeket másoktól hallotta, s aztán a maga módján vicces modorban papírra vetette." (1)
A család, amelyből Gruet származott, régi és előkelő genfi család volt, de róla magáról az érintett plakát kifüggesztéséig nemigen tudunk bármit is. Úgy látszik, nyilvános szereplésre nem született, inkább afféle okoskodó, magába mélyedő ember volt, aki társadalmi problémák felett szívesen elgondolkodott, s akit a fentebb érintett bölcselet egészen meghódított. Sokat és sokfélét olvashatott, különösen olyasmit, ami azzal a bölcselettel összefüggésben volt; érdeklődött az irodalom iránt is, de csak asztalfiókjának dolgozott.
Papírjai között Kálvin Jánosnak egy, az anabaptisták ellen kiadott értekezését is megtalálták, amelynek szélére Gruet a következő pár jellemző szót írta: "szemenszedett őrültségek". Persze Kálvin érintett munkálata az Írás területén mozog, és érthető, hogy a szabad bölcseleti elvek híve bolondságnak tartja a Szentírás érveit, és természetes, hogy amilyen mértékben lenézi ez az ember az "obskúrus" tudományt, abban a mértékben gyűlölte azt a férfiút, aki – mint véli – ez utóbbinak a nevében uralkodik. Henry egy levelet idéz Gruet-től, amelyben más színben mutatkozik. Ebben a Szentatya sorsa felett kesereg, kesereg nevezetesen amiatt, hogy "ő (Kálvin) elrabolja a mi szent atyánknak, a pápának méltóságát". (2)
(1) Henry e. m. II. 440. l.
(2) Uo. 442. l.
Ezek után azt kérdezhetjük, mi is volt alapjában véve ez a Gruet? Titkos pápista? Szellemi keresztyén? Vagy csak amolyan mindenféle hájjal megkent férfiú? Bármint legyen a dolog, az az egy bizonyosra vehető, hogy a XVI. század közepén abban a városban, ahol az az erős akaratú ember az Igének feltétlen uralmát akarta felállítani, – a Gruet-féle emberek működési tért nemigen kaphattak.
Helyzetét súlyosbítá, hogy papírjai között egy fogalmazvány egyenesen a francia királynak volt szánva, akit – amint látszik – figyelmessé akart lenni Kálvinnak egyik-másik prédikációjára, aki nem ritkán kikelt a fejedelem ellen, amit megértünk, ha tekintetbe vesszük, hogy I. Ferenc irgalmatlanul kaszabolta a waldensek utódait; Province-ben negyvenezer embernek a halála és huszonkét elhamvasztott falu mutatta, mennyire gyűlöli a király a reformáció követőit.
Az ellenzék elnémult: íme a viszonyok, a fejlemények igazolták a reformátort, aki azt hangoztatta volt, hogy ellenfelei ellenségei az egyháznak és az erkölcsöknek. De még nagyobb lehetett a merénylet hírének hatása a távoli protestáns városokra. Sok résztvevő levél jött Genfbe, és a mindenfelé megnyilatkozó aggodalom megmutatta, hogy a keresztyén világ figyelemmel kíséri a genfi reformokat és Kálvin sorsát. Persze ott kint még többet tudtak, mint Genfben, tudni vélték, hogy roppant összeesküvés van mindenfelé, sőt hogy Kálvint meg is ölték. "Különösen Lyonból jöttek minduntalan levelek, amelyekből megtudtam, hogy engem többször mint tízszer megöltek már" (1) – írta a reformátor tréfásan Farelnek.
Általános volt a vélemény, hogy Gruet-nak bűntársai vannak és hogy az a szószékre függesztett irat valami összeesküvéssel van összefüggésben, mihez képest a vallatás főleg erre irányult. "A vádlottnak bűntársai vannak – így szólt a többi között a vádlevél –‚ neki azokat meg kell neveznie."
Gruet eleinte tartotta magát, feleletei találók, néha gúnyosak voltak, de a kínpad egyszerre megtörte. Bevallotta, hogy ő szerkeszté és függeszté fel a fenyegető iratot, azonban a bűntársakról hallgatott. Egy napon (júl. 12) három ízben vallatták, azután kínpadon gyötörték, de senkit sem nevezett meg, ha mondott is valami jelen-
(1) "literae adferebantur... ex quibus intelligebam, me plus decies fuisse occisum". Corp. Ref. XXXX. 580.
téktelen dolgot, a gyötrés után visszavonta. Júl. 15-én még erősebb tortúrára fogták. Térdre vetette magát, úgy könyörgött, elismerte, hogy rossz ember, a halált megérdemli, csak egyet nem vallott be: hogy bűntársai vannak. A maga elhatározásából függeszté ki az iratot, arról senki sem tudott, semmi bűntársa nincsen, könyörgött, hogy végezzék ki, mert a kínokat tovább elviselni nem tudja. Néhány nap múlva egy újabb kihallgatáson egész határozottsággal beismerte, amit eddig is beismert, de azt is kijelentette, hogy bűntársai nincsenek.
Az ítéletet Beguin szindikus 1547. július 26-án hirdette ki a vádlott előtt. Halálra ítélték. A súlyos büntetést elsősorban azzal indokolta az ítélet, hogy a vádlott megvetette a vallást, az isteni, az emberi törvényeket. Terhére rótták, hogy szemérmetlen verseket írt, s irataiban védelmezte a házasságtörést azon esetre, ha abba mind a két fél beleegyezik. Az indokolás terhére rótta továbbá, hogy az egyházi fegyelem megrontására törekedett, fenyegette a lelkészeket, leveleket írt, hogy Genf ellen feltüzelje a francia királyt.
Gruet Jakab még ugyanazon a napon halt meg a hóhérnak bárdja alatt, és holttestét bitóra akasztották, "elrettentő példájára azoknak, akik hasonló merényletre adnák fejüket".
Az ítéletnek indokolása azért hívja fel a figyelmet, mert világosan mutatja, hogy a genfi hatóság egyházának érdekeit az állam érdekeivel azonosította, figyelemreméltó ez annyival inkább, mert később a híressé vált Servet-féle pörben ugyanezen felfogás volt döntő. Igaz, hogy Gruet az egyház intézményei ellen, Servet pedig hittani tételei ellen intézett támadást, de a fő dologban megegyeztek: az egyházat támadták.
Egészen más lapra tartozik, vajon ma Gruet kivégzését jogosnak tekinthetjük-e. Kétségen felül áll, hogy Gruet romlottsága nem nyilatkozott tettekben, eltekintve persze a fenyegető cédulának a kifüggesztésétől. Ámde a múlt egyes tényeit a ma viszonyainak szempontjából méltányosan nem ítélhetjük meg. Genf a XVI. század szellemében s akkori törvényei szerint ítélt; századok múlva az előbbiek elavulnak, az újabb idők új szempontokat vonnak előtérbe. A mai humánusabb felfogásnak a XVI. században nyoma sincs: a törvény vérfagyasztó szigorral elrettentő példát akar adni. Ez a felfogás általános volt – és Pest városa pl. még a XVIII. század első évtizedeiben külön hóhért tart, akinek a bíróval egyenlő fizetést ad, és a hóhér bizonyosan "dolgozott" a fizetéséért.
Hozzá kell számítani azt is, hogy a forrongásnak, a veszedelmeknek amaz esztendeiben a kis köztársaságnak nagyon is ragaszkodnia kellett az alaphoz, amelyen egyedül óvhatta meg függetlenségét s biztosíthatta fennmaradását; a reformált egyháznak gyengülése, hanyatlása kiszámíthatatlan zavarokat idézett volna fel akkor.
Befolyt-e Kálvin János Gruet pörére? Idevonatkozólag semmi tudósításunk nincsen, annyi azonban bizonyos, hogy a pörnek minden részlete iránt érdeklődött. Leveleiben szól róla, sőt a vezető emberek lassúságát meg is rója. "Ügyeinket illetőleg újat nem mondhatok – írja a pör folyama alatt egyik levelében –‚ Gruet pörét a szindikusok húzzák-vonják, a tanács akarata ellenére, igen, de ez az utóbbi is fázik a közbelépéstől." (1)
A szomorú esemény hatását a reformátor felhasználta: int, kér, dorgál, megráz. "Mondhatom – így szólalt egyik beszéde alkalmával – szinte röstellem hirdetni az Igét itt, ahol annyi undokság fordul elő. Ha szívemnek indulatát követhetném, azt szeretném kérni Istentől, hogy vegyen el innen ... Mi dicsekszünk a reformációval, de vigyázzunk, mert az ellenünk tesz bizonyságot. Ha bíráink vakok lennének is, kezükkel megtapinthatnák, milyen nyomorultak vagyunk, mert gyarlóságunk, bűneink kézzel foghatók, mi pedig bedugjuk füleinket az Úr szájának szavai elől. Nem tudom, nem küld-e reánk hóhérokat, hiszen már régen figyelmeztet. Vigyázzunk, itt a veszedelem, már nem szól többé, hanem felemeli fegyveres kezét."
"Miért mondom én mindezeket? Nem azért, hogy megszégyenüljünk. Nem azért, hogy elkeseredjünk, hanem mondom azért, hogy felismervén szegénységünket, lágyítsuk meg szívünket, ragadjuk magunkhoz ígéreteit: azok, akik az államot szolgálják, hívebben szolgáljanak, akik az egyházban dolgoznak, több gonddal tisztogassanak, a családfők nagyobb körültekintéssel ápolják családjukat, minden ember pedig javítsa önmagát! Ha majd a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak vacsoráját magunkhoz vesszük, hadd nyerjünk erősbödést, hadd egyesüljünk vele, éljünk benne és ő mibennünk. Hadd mondhassuk méltó dicsekedéssel: mi az Istennek gyermekei vagyunk!" (2)
(1) Indoklás: "Scis paucos esse cordatos". Corp. Ref. XXXX. 559.
(2) Henry e. m. II. 445.
Kálvin ebben az időben a szokottnál is komolyabb volt, és ilyen képet öltött a város is. Többször rá kellett mutatnunk arra, hogy beteges, és most ezekben a zaklatott napokban ismét figyelembe kell vennünk ezt a körülményt. Ilyenekkel találkozunk (pedig nem igen szeret magáról beszélni) leveleiben: "Ágyból diktálom e levelet", "olyan fájdalom gyötör, mégpedig állandóan, hogy mindenféle munkának az elvégzésére képtelen vagyok". "A fejfájás nagyon kínoz, alig bírok beszélni." "Tegnap – így kezdi egyik levelét – feküdtem, fejfájásban szenvedtem, három egész napon át küzdöttem ez ellen a baj ellen, végül is ágyba döntött." (1)
És nemcsak maga volt beteg, ott feküdt – különösen az utóbbi hónapokban huzamosan – a felesége is. Milyen családi kör, milyen élet!
A Gruet ügyével még egyszer foglalkozott a közvélemény. Egy idő múlva annak a háznak a tatarozása közben, amelyben Gruet lakott volt, a tető alatt egy nagyobb csomó kéziratra, Gruet kéziratára bukkantak. Ez az irat az egykori plakát-kifüggesztőnek a vallásra vonatkozó elveit foglalta magában, úgy látszik, a filozófus magános óráiban hosszabb időn át dolgozott rajta, s óvatosságból többi irományai között tartani nem vélte tanácsosnak, elrejtette. A napfényre került munkálatot véleményadás végett Kálvinnak adták ki, aki arról elég terjedelmesen beszámolt, és megégetését javasolta, amit a tanács el is rendelt. Kálvin beterjesztése megvan. Gruet szóban lévő munkája írójának szomorú megtévelyedéséről és igen hiányos történeti érzékéről tesz bizonyságot. Kegyeletlen kézzel bánik minden vallással, s a keresztyénséget, annak isteni alapítóját oly kifejezésekkel káromolja, amelyeket alig lehet idézni. (2)
(1) Corp. Ref. XXXX. 319. Doumergue i. m. III. 513–514. l.
(2) Szerinte Jézus: "un Belitre, un menteur, un fol, un seducteur, un mechant et miserable, malheureux fantastique, un Rustre, plein de presomtion" etc. Lásd Henry e. m. a II. kötetben a 16. mellékletet.