Servet undok tévtanainak bővebb fejtegetése. (1)
Írta: Kálvin János.
Bár az az ok, melyből kifolyólag olvasóimat Servet tanításaiba csak félig-meddig avattam be, (2) most is megvan, mindazonáltal attól kell tartanom, hogy a túlságos rövidség homályt szül, éppen azért bővebb magyarázatba fogok bocsátkozni. Mikor írásunkat tanult és gyakorolt férfiaknak küldtük, azért szóltunk (3) röviden, nehogy unalmasak legyünk, s hogy a hosszúra nyújtott fejtegetés gyanút ne keltsen ügyünk iránt. Képtelenség lett volna a szószaporítás, hiszen ők éppen úgy értettek a dologhoz, mint mi. Másképpen kell most tárgyalnom, mert mások az olvasóim is. Legtöbben még Servet nevét se hallották; a nagyobb rész nem járatos annyira az Írásban, hogy maga, vezető nélkül meg tudja ítélni, hogy milyen tanításról esik szó, némelyek félénkek, (4) másoknak meg erősebb ösztönzésre van szükségük, mert fülükben cseng a hamis híresztelés, másokat meg úgy kell kényszeríteni az igazság vasvesszejével. De ezt a magyarázatunkat se tesszük terjengőssé azért, hogy még a rosszkedvű olvasó se mondhassa unalmasnak. Először is arra törekszem, hogy a dolgot egyszerűen, minden szócicoma nélkül adjam elő. Ezt részint azért teszem, mert szokásom, részint pedig azért, nehogy Servet szemrehányásának tegyem ki magamat, aki Melanchton Fülöpnek s vele együtt
(1) A francia kiadásban ez a cím olvasható. A latin szövegben nincs címe.
(2) Hogy lássák Servet gonosz eretnekségét.
(3) Társaim s én.
(4) A dologhoz nem értvén, félnek vezető nélkül.
nekünk azt vágta szemünkbe, hogy beszédünk sallangos, és hogy erőltetett szónoki fogásokkal törekszünk a hazugságot leplezni. (1) Azt mondja Melanchtonról, hogy hamis mázzal vonja be beszédét, pedig ez távolról sem igaz, sőt még az önként kínálkozó szónoki díszeket se használja fel, de annál inkább fut utánuk éppen maga Servet. Világos dolog, hogy az ékesszólás adomány, és Melanchtonnak megvan, de nemigen él vele. Latin nyelve mindig tiszta. Arra is gondot fordít, hogy helyesen, világosan fejezze ki magát. Ékesszólását azonban, mely önként jelentkezik, annyira visszaszorítja, hogy a virágos beszédre vágyók az ő beszédét bágyadtnak, vérszegénynek mondják. És Servet mégis gyalázza, pedig az ő piszkos szószátyársága a dagálytól majd megpukkad. (3) Melanchton természettől fogva ékesszóló; hogy Servet mennyire kapkod az ékesszólás után, (4) abból is kitűnik, hogy keresve keresi a szép szavakat, szókincsét minden válogatás nélkül fitogtatja, s csak úgy fúj, amikor beszél, öblös hangját nem kíméli. Ami engem illet, egyszerűen, minden mesterkéltség nélkül szólok. Hozzá még azt a képtelenséget hirdeti, hogy mi az ő szép beszédjéért irigykedünk rá, jóllehet máskor meg azt mondogatja, hogy sem én, sem Fülöp nem értünk nyelvekhez, s azt ajánlja, hogy tanuljuk meg előbb a nyelvtani szabályokat. Amit meg azután mond, azzal már az Isten szent prófétáit gyalázza. Azt állítja ugyanis, hogy a Szentlélek sohasem szólt ilyen közegek által. Márpedig Dávid nyelve sokkal ékesebb, mint az övé, Ésaiás szólama kiválóbb, s a görögök és latinok szónokai messze fölülmúlják. Ez a szószátyár csak arra törekedett, hogy nagy hangjával szabadon döröghessen. (5)
Mikor azt vallotta, hogy célja annak a bebizonyítása, hogy Krisztus az Isten Fia, azzal csak port akart
(1) Servet az, aki ezt teszi.
(2)Fecseg, folyton az ékes szólamokat keresi, melyek úgy illenek neki, mint malacnak a nyaklánc.
(3) Úgy felfújja magát, mint egy béka, habzik a szája, köpköd, úgy hogy nem lehet közelről hallgatni.
(4) Mindent megragad, amivel díszeleghet, teli szájjal szórja cifra mondásait.
(5) Csak fecseg, jár a szája, azt akarja, hogy csak őt hallgassák.
hinteni bírái szemébe, azt hívén, hogy ezek nem értenek a dologhoz. Azért szükséges volt, hogy én és társaim ennek az arcátlansággal párosult cselfogásnak útját álljuk. De névleg csak engem támad, állok elibe. Hazugsággal vádol, mert célját helytelenül tüntetem föl. Nem nehéz védekeznem, a dolog szerfölött világos. Sohase tagadtam, hogy ez is egyike az ő hamis és romlott tantételeinek, de ki akarva csalni a kígyót búvóhelyéről, azt hangsúlyoztam, – ami igaz is, – hogy nem ez a kérdés lényege. Elhagyom a tévtanok rengeteg garmadáját, melyet nemsokára úgyis meg kell bolygatni. Nincsen olyan tan, melyet mérges dongócsípésével ne érintett volna. A kérdés az: Isten Fia-e Krisztus, mert öröktől fogva az Atyától született Ige, ki testünket felöltötte. Az egyház mindig azt tanította, amit mi is hiszünk, hogy Krisztus Isten és ember, hogy valóban Isten Fia, mert Isten örök Igéje, aki testünkben megjelent, és mert az Isten Fia a személyi egységnél fogva az emberi természetet is felvette. A régiek azt mondták személyi egységnek, ami két természetből egy személyt képez. Ezt a szólásmódot Nestorius tévtanának cáfolatára találták ki, (1) aki azt hirdette, hogy az Isten Fia úgy lakozik a testben, hogy nem ember fia is egyszersmind. De az Írás tanítása szerint mindig azt tartották a kegyes emberek, hogy Krisztus egy, nem kettő; és ő a testben megjelent Isten. Azután tisztán megkülönböztették a két természetet, hogy az egységet megvédjék az összekeveréstől. Az Írás Krisztusnak majd emberi, majd meg isteni tulajdonságokat tulajdonít, ebből világosan látszik, hogy két természet van benne. Minthogy az egység folytán az emberi természetre is átvitték azt, ami Isten tulajdonsága, ezt a régi atyák idiómatón koinónia-nak (2) nevezték, mert a személy egysége folytán könnyen megesik az, hogy ami a két természetben egymástól különbözik, azt egyikről a másikra átvisszük. Pál azt hirdeti, hogy az egyházat Isten vére váltotta meg. Senki se mondja azt, hogy Istennek a vére folyt. De mivel Krisztus, aki Isten, emberi vérével megváltotta az
(1) Az első efézusi zsinaton.
(2) A tulajdonságok közlése.
egyházat, nem helytelenül és nem ok nélkül mondjuk Isten vérének. Azt sem kell másképpen értenünk, amit Krisztus még a földön mondott: "Senki sem ment fel a mennybe, hanem az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia, ki a mennyben van" (Ján 3.13) Krisztus embersége bizonyára nem volt olyan mérhetetlen, hogy fölért volna a mennybe, de mivel a mennyei Isten ember fia is, nem képtelenség azt állítani, hogy a személy egységénél fogva az ember fia a mennyben vala. Látjuk tehát, hogy Krisztus két természetét fölváltva, hol az egyikkel, hol a másikkal közöljük, mert mindkettő ugyanaz a Krisztusé. Servet azonban összekeveri az eget a földdel, s nem tudja, mi az a személyi egység. A két természet megkülönböztetését nem fogadja el. A tulajdonságok átvitelétől pedig annyira irtózik, hogy a Sátán végzetes művének nevezi.
Lássuk most, milyen keveréknek hazudja az Isten Fiát. Először is az Ige örök származásáról mesél szörnyű dolgokat. Melanchtonnak írt Apologiájában, 728. l., pártfogásába veszi azokat, akik az Igének és a Léleknek a teremtés előtt való létezését tagadták, mert ezek a szavak csak a külső beszédet és lehelést jelentik a zsidóknál, görögöknél és latinoknál egyaránt. Ámde mindenki tudja, hogy a héber דבר (dabar) néha a belső gondolatot is jelöli. Ezt azok is tudják, akik még csak az elején vannak a héber nyelvtannak. Mikor János azt mondja a logos-ról, hogy kezdetben az Istennél vala, egészen másról beszél, nem külső beszédről. Nem azt mondja, hogy Isten a világ teremtésekor ejtette ki az Igét, hanem, hogy öröktől fogva vala az Istenben, mielőtt Isten az ő erejét kinyilvánítá. Tertullianus szavait hiába forgatja ki értelméből. Tertullianus azt állítja, hogy az Ige a világ teremtésekor született, azért, mert az Ige, ki előbb az Istenben rejtőzött, akkor jött nyilvánosságra, miként a magzat, mikor a világra születik. De az efféle születés nem gátol abban, hogy ne valljuk az Igének Istentől a világ teremtése előtt, öröktől fogva való származását, melyről ugyanaz az író száznál többször említést tesz.
Servet folytatja koholmányát. A 704. lapon így szól: az Ige Isten belső szelleméből való. Létezését állítom, miként Isten mondá: Legyen világosság és lett világos-
ság. Ekképpen lett az Ige világossága, a látható Ige. Látjuk, azt hazudja, hogy az Ige teremtetett, s olyan, amilyen a teremtett világosság. Másutt még durvábban szól, 679. l.: az Igét nemcsak Krisztus személyében mondjuk teremtettnek, hanem magában az Istenben is, mert teremtetett, alkottatott. Ez Servet szerint az örök nemzés, Istenben való teremtés, alkotás, tehát magát az Istent is a teremtmények közé sorolja. Megjegyzendő, hogy az Igét mindig úgy különbözteti meg az Atyától, hogy láthatónak mondja, másutt meg, önmagának ellentmondva, természettől fogva láthatatlannak hirdeti, 731. l.: Isten – így szól – természeténél fogva láthatatlan, az Ige is láthatatlan nekünk, ugyancsak természeténél fogva, mert fölülmúlja értelmünket, mert az, amit mi látunk, nem a természettől van, hanem csak ábrázolat. Servet szerint ez a külső ábrázolat körülölelte az Igét. Más helyütt meg azt erősíti, hogy az Ige személyisége abban különbözik az Istentől, hogy Isten láthatatlan, az Ige pedig látható. Ebből az következik, hogy az Ige természete látható, mert különben az Atya is felvehetne külső ábrázatot. (1) Azt Servet elismeri, hogy természetük hasonló. De akkor az Atya is magára öltheti azt a külső formát, amellyel a Fiú bír, s így lehetőségben, ha nem is a valóságban, az Atya is látható, miként a Fiú.
Még nem tudjuk, hogy érti Servet az Igének Istentől való származását. Feleleteiben azt színleli, hogy hisz az Ige örök származásában. Lássuk, hogy érti. Melanchtonhoz írt Apologiájában, 683. lapon így ír: Istenben már öröktől fogva megvolt a kifejezett akarat, ennek a Jézusnak, az igaz prófétának nemzésére, éppen azért született akaratnak mondjuk, miként tebenned is megvan a született akarat, hogy azt tedd, amit akarsz. Nemcsak a nemzésre irányuló terv és akarat volt meg az Istenben, hanem maga a teremtményre irányuló nemzés cselekvése is, mert Isten az örök cselekvés, öröktől fogva munkálja a dolgok jelen rendjét. Világosan látjuk tehát, hogy Servet szerint a nemzés nem volt egyéb, mint Istennek az ajándéka, hogy e Fiút ember képében megalkossa. Azért más helyen, 680. l., tagadja, hogy igazán
(1) Hogy magát megmutassa nekünk.
és valósággal született. Az Ige – mondja – személyileg született, nemzett képmás, nemzett eszme, Isten a képmás örök nemzője, amint a Bölcsesség könyve állítja, ennek az embernek a formája öröktől fogva született az Istenben, minden lényeges különbség nélkül, Istenben volt a nemzés, a nemzés gondolata és egyszersmind végrehajtása. A nemzés a nemzés elhatározása volt, mely a nemzésre irányult. Azt erősíti, hogy az Ige Isten volt, majd meg, hogy csak árnyék, eszme volt; ezt ugyan Isten személyiségének vallja, ámde ha azt mondja, hogy a Fiú nemzésének gondolata volt, akkor semmi sem marad meg az Igéből, hanem lényegét csakis a testbe helyezi. Nála a végrehajtás azt jelenti, hogy Isten létrehozta az emberi formát, mely a jövendő Krisztus személye. Ennélfogva a világ teremtésétől fogva látható Istennek hirdeti. Nemsokára rá megint azt mondja, hogy személyileg született. De szerinte a személynek ellentéte maga a dolog, a valóság. Amiből az következik, hogy nem valósággal, hanem csak formailag született. Tehát Istent csak annyiban vallja Atyának, amennyiben csak formailag nemzett. Világosan látjuk tehát ennek az embernek istentelenségét, aki az Ige nemzését külső forma teremtésének hirdeti, amelyben az ember-Krisztus megjelent. Nagy arcátlanságra vall az is, hogy a Bölcsesség könyvét kiforgatja eredeti értelméből. A könyv szerzője azokat támadja, akik vakon és dőrén hiszik, hogy a nap, hold, vagy a tűz, vagy a víz a világ alkotója, holott az egy Isten, a formák nemzője, teremtette mindazokat. Servetnek csak külső forma az az örök Ige, akit János mindig Istennek vall. A Háromságról írt V. könyv 164. lapján azt írja, hogy az Ige és a Lélek egész titka Krisztus tündöklő dicsősége volt, mert Isten vala az Ige és a Lélek, az Igét és a Lelket különféleképpen testté és lélekké alakítván. Servet ezerszer is mondhatja, hogy ő Istent az Ige örök Atyjának hiszi, mégis kitűnik, hogy szerinte az Ige nem volt más, mint Istennek az az akarata, hogy Krisztus testét és lelkét megalkossa. I. Dialogus, 208. lapján így szól: Természetszerűleg és akarattal volt a logos eszmei ok és származás, Krisztus visszfénye az Istennél, Krisztus szelleme Istennél. Nem szólok arról, hogy a Lelket az Igével összezavarja, holott máshol kényszeríttetve elismeri a
megkülönböztetett személyiséget. Servet szerint a logos nem más, mint képmás, eszme) mely a leendő embert ábrázolta. II. Dialogus, 249. l. miután Krisztusban az alakulás három fokozatát megállapította, melyek közül az első: az Istennél levő Ige, a második: a világban való megjelenés, a harmadik: visszatérés az Atyához, mindjárt hozzáteszi, hogy milyen volt az Ige az Istennél, ti. ama dicsőségben megnyilvánuló fényesség, melyben a jövendő Krisztus megdicsőül; majd meg nem sokára rá Krisztust Isten első gondolatának vallja. Röviden szólva, Servet szerint az Ige lényege vagy örökkévalósága nem más, mint Isten szándéka, mely szerint öröktől fogva szándékozik az embert megalkotni. (1) Ezzel a szörnyű hazugsággal szemben csak János szavait hangsúlyozhatjuk, hogy az Ige mindig Istennél vala. De őnála nem a jövendő dolog formáját jelenti, hanem magát a személyiséget, aki valóban s igazán az Istenben volt. Mikor szemére vetettem, hogy az Igének emez újszerű felfogása mellett az Isten változónak mondható, szellemesen azt válaszolta, hogy Isten nem változott akkor, mikor az egyes teremtményeket világra hozta, tehát akkor sem, mikor Krisztust, mindenek fejét világra hozta. Mikor meg azt mondtam, hogy a dolgok teremtése folytán Istenben semmi új sem történt, így magyaráz: Isten a fában fa, a kőben kő, a kő igaz formáját és lényegét magában hordja. Ezt mondja a VI. levélben, a 189. lapon. Most nem szólok arról, hogy milyen képtelenség az, hogy Isten a kőben kő. Csak azt hangsúlyozom olvasóim előtt, hogy Servet szerint az Ige származása akkor kezdődött, mikor létezni kezdett, s hogy abban a látható formában, melyet ő költött, az Isten személyisége nem különbözött attól, ami a fában és a kőben is megvan. Bocsássanak meg olvasóim, hogy ezeket az istentelen, istenkáromló képtelenségeket jobban nem ostorozom. Se vége, se hossza, nem is kell cáfolni, csak ujjal rámutatni. Servet azt vallja, hogy az Igét nem nemzette az Isten, csupán annyiban, amennyiben elméjében foganta, formálta s kifejezte mint bölcsességet, mint Krisztus alkotását. Ezt mondja I. levél, 578. lapján. – Majd azt állítja, a leendő Fiú világossága volt az, amely a Fiú nemzésére lényegileg befolyt. Ebből én azt
(1) Aki az ő Fia.
látom, hogy akkor még nem volt lényeg, hanem csak a lényeg valamelyes előkészítése. Másutt meg, mintegy magáról megfeledkezve, másfajta nemzésről tesz említést, VII. levél, 594. l.: Isten cselekvései mind megvannak a teremtményekben, ennélfogva Isten öröktől fogva cselekszik önmagában és nemzi azt, amit magában elgondol; az Igét, a Lelket gondolta el legelőször, így nemzette az ember-Krisztust is. Itt tehát kettős nemzésről van szó, mert Isten magában elgondolva, azt akarta, hogy az Ige legyen az első a Krisztus nemzésében. Azután: Mert az ember-Krisztust az Ige erejével nemzette. És ez a fickó mégis azt kiabálja, hogy mi Istennek két Fiáról beszélünk, mert azt tanítjuk, hogy az Igét, aki öröktől fogva született volt, a Lélek titkos ereje szülte emberré, és így az emberi természetben is megvan az Isten Fia. Nyolcadik levelében az előbbi képtelenségeket hirdeti, mert annak a bebizonyítására, hogy az Ige az a visszfény volt, mely Krisztust ábrázolta, az Írás néhány helyét alaposan elferdíti. A zsidókhoz írt levél első része a Fiút az Atya dicsősége fényességének és valósága képmásának (lényege kimetszett bélyegének) mondja. Ezek a szavak Servetet világosan megcáfolják, mert a Fiú személyiségét az Atyától megkülönböztetve két személyiséget hirdetnek, tehát megvan a lényeges különbség, melyet Servet annyira támad. Azután azt említi Servet, hogy Pál az efézusbeliekhez írt levelének harmadik részében azt hirdeti, hogy a bölcsességet az Isten teremtette Krisztusban, és hogy az első részben Krisztus titkának mondja. Ámde világos dolog, hogy Pál az evangélium hirdetéséről beszél. Mert az valóban nagy titok volt: az Isten üdvintézkedésének hirtelen napfényre való hozatala, melyet az idők folyása elrejtett a népek szeme elől, az a haszontalan ember pedig a saját szája íze szerint értelmezte. Salamon Isten örök bölcsességéről szóló helyét Pál szavaival magyarázza (1Kor 2), hogy Krisztus az Istennek az idők előtt előre meghatározott bölcsessége; ámde Pál az evangélium tanítását nevezi ott bölcsességnek, mely minket tökéletesen megtanít az üdvösségre.
Most Krisztus nemzéséről (születéséről) kell szólanunk. Az ember-Krisztust Isten igazi Fiának tartja, mert lényegileg Isten nemzette, saját lényegéből. Ennek
bizonyítására az angyal szavait idézi, Luk 1: "Ami tőled születik, szentnek, Isten Fiának hívatik". I. A Hároms. 9. l. Ámde az arcátlan hamisító az angyal szavaiba mást magyaráz bele. Az angyal azt mondja, hogy azt kell Isten fiának hívni, aki Máriától születik. A "hívatik" szó azt fejezi ki, ami lesz, nem azt, ami kezdettől fogva volt. Servet a módról is beszél, hogy az Isten igéje felleg módjára megárnyékolá a szüzet. Mi ez? Az angyal a megárnyékolást isteni erőnek tulajdonítja, jelezvén, hogy az Isten csodaműve lesz, ha a szűz emberi mag nélkül foganja az Isten Fiát. Ezt Servet az Igének tulajdonítja, mintha azért mondanók, hogy az Ige testté lett, mert megadta a szűznek a test nemzésére szükséges erőt. Ez az egyik mód. Egyébként ugyanaz a könyv 16. lapján ezt írja: Az Isten mennyből alászálló Igéje itt a földön Krisztus teste, Krisztus teste a mennyből, az Isten lényegéből való és az Istentől jött. Most nem mondja, hogy az Ige megárnyékolta a szüzet, hanem, mintha átváltozott volna, testnek hirdeti, s mégis nem sokkal rá erősen hangsúlyozza, hogy más az Ige és más a Fiú, 23. l. Majd meg azt erősíti, hogy ő ott az égből hangzott szózatról beszél. Álbölcseknek nevezi azokat, akik az Igét a Fiúval egynek mondják; Jánost idézi: "Hárman tesznek rólam az égben bizonyságot, az Atya, az Ige és a Lélek, és ez a három egy". Az Igét a Fiútól gonoszul elkülöníti. Ide tartozik az is, amit a Hároms. II. k. 85. lapján olvasunk: Ez az ember Jézus lényegileg az az Ige, mely által mindenek teremtettek, az ő kedvéért hangzott el az Ige és teremtetett a világ. Az ellenmondás szembeszökő: lényegileg Igének mondja azt, akinek kedvéért az Ige elhangzott. A legközelebbi lapon újra megerősíti előbbi koholmányát. A Zsidókhoz írt levél első részét idézve, hogy a Fiú Igéje mindeneket megtart, így szól: Hallod, az ő Igéjével lesznek mindenek? Ne vedd az Igét Fiú helyett! A csaló a to rhéma szót veszi a logos helyett. Az apostol itt nem arról az örök Igéről szól, aki testünket felvette, hanem a rhéma-ról, Krisztus parancsszaváról. Servet nyíltan tagadja, hogy az Ige a Fiú. Majd meg a 90. lapon az ellenkezőjét állítja, hogy az Ige hajdan a személyes Fiú volt. Ha hajdan személyes volt, tehát most valóságos. Lássák csak olvasóink, miképpen mond ellen ön-
magának. Melanchtonhoz intézett Apologiájában, 694. lapján azt mondja, hogy Krisztus, mint ember, valósággal igazan született, s hogy valósággal és igazán különbözik az Atyától. Miért nem ismeri el, hogy öröktől fogva valóságos Fiú? Mert akkor – mondja – csak a leendő Fiú személye volt. De ugyanazon helyen meg azt állítja, hogy az az ember mindig az Istenben volt, s e tekintetben öröktől fogva van s egylényegű az Atyával, mint az előző lapon mondja, öröktől fogva az Atyánál volt, s lényegében és ember-formában. Mi ez? Servet Krisztusnak örök emberi lényeget tulajdonít, mikor arra kényszerítik, hogy az örökkévaló Atyától megkülönböztesse, és mégis tagadja, hogy abban a személyben valami valóság volt. Mintha a lényeg és a forma csak látszat volna, mely tényleg semmi. Majd meg: az Ige az embernek a lényege volt. Hát miért van ugyanaz a lényeg most inkább megkülönböztetve, mint hajdan? Mert Servetnek úgy tetszik. A 692. lapon a harmadik elve ez: az Igét embernek mondjuk s ezt az embert Igének, mert az Ige és az ember személye hasonló s mert lényeges egység fűzi őket össze. Micsoda ellenmondás! Ha az Ige mindig ember volt lényegileg, és ha ez az ember Servet szerint valóságos Fiú, nincsen oka tagadni, hogy az Ige tényleg mindig Fiú volt.
Beszéljünk tovább az ember nemzéséről. A felülről való újjászületés könyvének (Liber de Regeneratione superna) így szól: Krisztust az Isten Igéje természetszerűleg nemzette a Szent Lélektől, és minket kegyelme által igazán lényegileg. Nem is említem, micsoda képtelenség az, hogy minket az Isten nemzzen. Azt állítja Servet, hogy Krisztust az Isten Igéje nemzette. Nehogy vád érjen engemet, halljuk őt magát. A Háromságról, IV. k. 145. l.: Az Isten Igéjében, aki Krisztus magva volt, megvolt Krisztus létoka és minden dolog magva. Ha Krisztust ebből a szempontból nemzette az Ige, akkor az következik, hogy a borjak, kutyák és sertések szintén Isten fiai, mert az az eredeti mag, ti. Isten Igéje az állatokat is magába zárta éppúgy, mint Krisztust. A következő lapon ugyanezt a csodálatraméltó dolgot mondja, hogy az Ige Krisztus nemzésének magva, mindeneket nemzett. A 158. lapon magasabb bölcselkedésbe csap át; Krisztusban három felsőbbrendű elem van
az Atya lényegéből; miként a mi atyai magvunk vízből, levegőből és tüzes lélekből való elemeket tartalmaz, úgy az Isten Igéjének vízből, levegőből és tűzből való fellege volt Krisztus nemzésének természetes harmatja. Látjuk tehát, miből képezi Krisztust. Először is Isten lényegét elemekből rakja össze, azután ezt a keveréket átviszi Krisztus testére is. V. könyv, 165. lapján hazugságát tovább folytatja, de éppen ellenkező nézeteket kever bele. Az egyik mód szerint – mondja – az Ige a testben van, a másik szerint a Lélek a szellemben van, mindkettő szerint mindig a világosság lényegileg. Miként Isten Ige, Lélek és világosság volt a felhőben, úgy most a Krisztusban Ige, Lélek és világosság. Ezekből az világlik ki, hogy Krisztus most Ige és Lélek, miként az Ige mindig Isten volt. Servetnek ezt az állítását hasonlítsák össze az ő tanítványai azzal, ami mindjárt következik, és amit már másutt idéztem: Az Isten Igéje volt a nemzés harmatja. De akkor azt is el kell ismerni, hogy Isten volt az Ige nemzésének harmatja. Egyébként másutt, a 197. lapon azt állítja, hogy az Isten igéje az ember lényegével lényegileg egy test a Krisztusban. Ha az Ige lényegi test, miért mondják a nemzés harmatjának és miért nem inkább nemzettnek? Másutt elárulja magát. II. Dialog. 263. lapján azt írja, hogy az Ige az emberi anyagot Istenné változtatta át. És a 266. l.: az Ige testté lett, amennyiben az ember eszméje, vagy személye és ábrázolata volt. Ha ez igaz, akkor hitünk egyik tantétele megdől, hogy az Ige a testben megjelent, hogy a mi testünket felvette. Másutt azt vallja, hogy Krisztusban isteni és emberi természet van, 268. l. De amit helyesen mondott, csakhamar elrontja, mondván, hogy a teremtett és nem teremtett világosság Krisztusban egy világosság. Ez eltörli a lényegi megkülönböztetést, nemcsak összekeveri, hanem eggyé olvasztja a két természetet. Majd meg azt hangoztatja, hogy a világ egész lelke és az emberi lélek Krisztusban egy lényegi lelket képez. A következő lapon arra a következtetésre jut, hogy az Ige és a test lényege egy lényeg, és hogy Isten jelent meg a testben, mert Krisztus teste Istennel egylényegű, homousziosz. Hol lelhetünk két természetet, ha Krisztus testében ugyanaz van, amely az Igében az istenség? Világosan beszél a
VI. levél 590. l., hol azt mondja, hogy a megtestesülés folytán az Ige nem változott meg, hanem a test, amelyet felöltött, változott át Igévé. Hasonlóképpen A Hároms. IV. k.: Krisztusban az emberi természet egy az istenivel, az emberi átváltozik, de az isteni megmarad, mely mindig ugyanaz. Persze, ha azt tanítja, hogy nemcsak összeolvad a kettő, hanem, hogy a kettő látszólag tulajdonképpen csak egy, akkor két természetről nem lehet beszélni. Ismét Apologia, 697. l.: Az Ige bizonyos módon testté változott, és személye arra átvitetett, úgyhogy a test eme személyének tulajdonítunk mindent, miként a vessző kígyóvá változott formailag, de az Ige lényege megmaradt. Ennek a testnek az istensége azelőtt az Ige istensége volt. Mikor arról fecseg, hogy a test most az, ami hajdan az Ige volt, a két természet egyikét okvetlenül eltünteti. Ha Krisztus emberi mivolta az Ige testté változása, a testnek el kell nyelnie az Igét, hogy így csak egy természet maradjon. Nem értem, mit akar Servet ezzel az átlényegüléssel, mikor másutt meg azt állítja, II. Dial. 270 l., hogy Krisztus teste az Ige teste, Isten örök lényegével bír. Mindezt röviden azért bocsátottam előre, hogy lássák olvasóim, mint támad rám hevében azért, mert azt mondtam, hogy ő a "fiú" szóval csak tréfát űz, mikor az egész vita élét erre az egy pontra irányítja, hogy az ember-Krisztus az Isten Fia.
Most főképpen azt fogom érinteni, amit cáfolás ürügye alatt felhozott s ami az ügyre tartozik. Kétszer vádol hazugsággal, mert azt mondtam: ő tagadja, hogy az Ige, aki testünket felölté, hajdan valami volt, és hogy öröktől fogva az Atyától született. Jóhiszeműen mondom el, mit gondolhat ő. Vagy volt az Igének saját az Atyától különböző személyisége, vagy nem volt az Ige semmi. Azt már kimutattuk, hogy Servet az elsőt tagadja. Tehát a második pontra nézve semmit se foghatok rá. Azt a fentebbiekből láttuk, hogy az Atyától való örök származást tagadja, azt bizonyítja A Hároms. I. k. és I., 2., 3. levele is. Vajon mi mást mondanak A Hároms. IV. k. 150. lapján mondott szavai? Ha az Isten gondolata volt a Fiú nemzése, akkor nem volt valódi Fiú, aki az Atyától különbözik, hanem Isten természetes tudása, miként a tükörnek természete az elébe tartott tárgyat visszatükrözni, – s a képet saját-
jának mondhatjuk. Látjuk, hogy az Ige nemzését csak a testre nézve ismeri el. Azt vallja a 205. lapon is: Isten öröktől fogva elhatározta, hogy testi és látható Fiút választ magának, magát láthatóvá tette az Ige által, akiben a Lélek volt. Ha ezt elfogadjuk, mi akkor az Ige nemzése? Nem más, mint a jövendő embernek kijelölése. II. Dialog. 259. lapján azt állítja, hogy a törvény idejében Krisztust bizonyos reménykedésnél vagy a mag előkészítésénél fogva nevezték Fiúnak. Majd meg jobban összekeveri: Miként minden nemzőnek előbb megvan a magva, s azután hozza létre a magzatot, úgy előbb megvolt Istenben is az Ige magva, s azután történt Máriától a nemzés. Világosan mondja, hogy Isten nem öntötte ki előbb a magvat a nemzésre, míg Krisztus meg nem formáltatott a szűz méhében. Nem tagadom, hogy másutt, önmagával ellenkezve, közeledik felénk, mint Apologiája 705. lapján: "Amint – úgymond – most Isten Atyja az embernek, ugyanazon módon Atyja öröktől fogva az élő Igének, a magában létező bölcsességnek s e bölcsesség erejének és alakjának. Ugyanazon módon volt az Ige Fiú öröktől fogva, amint most a Fiú ember. – Ha ez a nyilatkozat őszinte volna, akkor az Ige öröktől fogva való nemzése, mint mi tanítjuk, nyilvánvaló lenne. Mert ha az Ige ugyanazon módon vala mindig Fiú, amint most Fiúnak mondjuk, akkor miért nem ismeri el Servet, hogy Isten valósággal örök Atya és nem csak formailag? Ámde harmadik levelében ezt teljességgel tagadja. Hatodik levele végén így szól: "Minden nemzésben, mely egyedül az Atyától jön, a Fiút nem magáért fogva mondjuk Fiúnak, hanem anyjáért. Tehát akkor miért beszéltek másképpen az isteni nemzésről?" – De ugyan milyen anyát állít oda Servet öröktől fogva az Igének, hogy azt Fiúvá tegye? Látjuk tehát, hogy erre-arra ragadtatja magát. Az előbb említett helyen felállított hasonlósági módját csakhamar lerombolja, mondván: Az Atya bölcsességének kimondhatatlan gondolatával, előkészítésével nemzette öröktől fogva a Fiút, stb. Apologiája 685. lapján még dőrébben [szó]l: Az Isten – mondja – az Ige Atyja, a Szent Lélek Atyja, a lelkek atyja, a világosságok és kegyelmek atyja. Sok atyaság és nemzés van őbenne. Istenben két nemzett s egyszersmind teremtett akaratot ismerünk el,
miként a bölcsességet teremtettnek mondjuk, nem valósággal, hanem személyileg. – Ha Servetnek megengedjük ezt az állítását, akkor nemzés és teremtés közt nincsen különbség. Az Igének ki kell jönnie az Istenből, ha nemzéséről van szó, vagy Isten önmagában teremtménnyé lesz. Továbbá tagadja a valóságos nemzést, mely valóban, igazán történt. Végül számtalan sok fiút tulajdonít az Istennek, mert olyan értelemben mondja Istent az Ige atyjának, amilyen értelemben adományainak atyja. Így az Atya és Fiú közt levő kölcsönös viszonyt lerombolja. Beszélhet most Servet gyönyörűen az ember-Fiúról, ha az adományok test nélkül való seregével egy sorba állítja. Bizonyos tehát, jóllehet Servet hazugsággal vádol, hogy ő az Ige Istentől való örök nemzését tagadja. Minthogy azt állítottam, hogy ő mindazokat a kegyes embereket megtámadja, akik az Isten örök Fiában hisznek, egyszerre köpenyeget fordít, és azt mondja, hogy ő is azt vallja, ha személyes Fiúról beszélünk. Mintha bizony ábrázolatról vagy a jövendő tükréről volna szó és nem a valóságos nemzésről. Ámbár Servet a személy lényegéről beszél, de eme szó alatt árnyékalakot vagy külső formát ért. Halála órájában megmutatta, mint gondolkodik, mert nem lehetett rávenni arra, hogy Isten örök Fiát segítségül hívja. Szemünkre veti, hogy az ember-Krisztust nem valljuk Isten Fiának, és mégis idézi Institutiómnak azt a helyét, ahol azt világosan állítom. De minek is idézne egy helyet, mikor munkáim mindenütt tanítják? Csak azt a megszorítást tesszük, hogy nem az emberi természetre való tekintetből mondjuk Fiúnak, amit Servet makacsul sürget, mert szerinte a test Isten és istenség, és a test Isten Fia. Azzal akar vádolni, hogy a Fiút a két természet egy személlyé olvadása miatt neveztük embernek, de nem engedjük meg, hogy természettől fogva Fiú. Itt is elárulja istentelen gazságát, mert az Isten fiát olyan értelemben nevezi természettől fogva Fiúnak, mely szerint Krisztus teste a mag kiömlése folytán formálódott, akárcsak a bikából a borjú, és így se nem ember, se nem Isten, hanem testté átváltozott istenség. Ez az oka annak, miért nem szívelheti a személyi egységet, melynek értelmében azt hirdetjük, hogy a két természet egy személlyé olvad össze, elkülönítve, de nem összekeverve. Servet
sohasem értette, mit jelent a személyi egység, mert Apologiájának 695. lapján ellenünk akarván érvelni, azt állítja, hogy a Szent-Lélek ember, mert az ember-Krisztussal egyesült, és egyszersmind az Atya is ember, mert a Fiúval egyesült. Ezt csak ő tanította, más senki, hogy a Lélek személyileg egyesült a Krisztussal. Krisztust nemcsak azért mondja Fiúnak, mert teste mennyből való. Mi jobbat és elfogadhatóbbat mond tehát? Azt, hogy előképe megvolt az Igében. (1) De ha az ő agyrémét elfogadjuk, ugyanazt kell mondanunk, nemcsak a barmokról, hanem az ércekről és kövekről is. Íme, ilyen szerencsésen védi ügyét!
Azt már az előbb említettük, hogy Krisztus testét három nem-teremtett elemből rakja össze. Azt mondja, hogy áruló vagyok, mert nem tartom vitatkozás tárgyának azt, hogy az evangéliumokban a "fiú" név az ember-Krisztusra vonatkozik. Támadása nagyon nevetséges: (2) mert ki tagadja azt, hogy az Isten igéje, fölvévén az emberi természetet, ember-fiú? (3) Az evangélisták nem is beszélhettek róla másképpen. Az ember-Krisztusnak a Fiú nevezet megfelel, de nem Servet értelmezése szerint, ki az emberi lényeget az Ige istenségének vallja. Idéztem Jánosnak azt a helyét, hogy az Ige mindig az Istennél volt. Azt hiszi, szépen kibújt, midőn azt mondja, hogy én nem értem, mi is tulajdonképpen az Ige, mert nem fogadom el az ő hazugságát a Fiú teremtésének gondolatáról, s mert azt vallom, hogy a bölcsesség személyisége úgy lakozik az Istenben, hogy az Isten lényege azért egy, aki megkülönböztetett személy. Servet a személyt nem tagadja el az Igétől, csakhogy, mint mondám, szemfényvesztéssel él. Azt hazudja, hogy ő tulajdonképpeni értelemben veszi, én azonban visszaélek a szó jelentésével. Hogyan? Mert szerinte a személy szó formát, vagy külszínt jelent. Azt vallja, hogy az ember-Krisztus képe az Istenben mindig megjelent. Mi szerintünk, mikor az Atyát mindenek forrásának s kútfejének mondjuk, az ő dicsőségének fénye eléggé személy. A bölcsességben és az Igében is ragyog a csodálatraméltó fényesség,
(1) Az emberi mivolt előképe
(2) azt akarja rám sütni, hogy köpönyegforgató vagyok.
(3) az ő Fia emberi természetben.
mely az Atyát képviseli. De az Isten lényegi ereje a Szent Lélekben nem alaktalan, hanem személyisége is van. Így esik meg az, hogy a kegyes emberek az Isten lényegében három személy tündöklését látják. A hit tapasztalata megerősíti Nazianzi Gergely ama mondását, hogy nem tudjuk az egy Istent másképpen elképzelni anélkül, hogy körül ne ragyogjon bennünket a három visszfény. De Servet szerint nincs más formája az Istennek, csak az, melyet testi szemünk fölfoghat.
Haszontalanul fecseg, mikor tagadja, hogy ő azt állította: az Igében lényegi visszatükröződés van, mert másutt azt mondja, hogy olyan, mint a tükörbeli visszatükröződés. A 729. lapon azt tanítja, hogy az örökké gondolkozó és létrehozó Isten bölcsességet szerzett, mint a jó gazda. Milyen volt az a gondolat? Hatodik levelében az 591. lapon így szól: Az Istenben megvolt a természetes tudat, miként a tükörben a visszatükröződés, és először Krisztust tartalmazta, amely Krisztusban eidos-nak (1) (képnek) neveztetik. Nemsokára azután arra a következtetésre jut, hogy eszmének vagy igének azt mondhatjuk, ami valami más dolognak a visszatükröződése, tehát az ember-Krisztus dicsősége az volt, amely kezdetben az Istenben ragyogott. A Hároms. III. k. 96. lapján azt a dicsőséget, mellyel János 17. része szerint Krisztus mindig bírt az Atyánál, elrabolja az istenségtől és az emberre viszi át. Úgy fogd fel, – mondja – hogy nem az istenség, hanem maga az ember keresi az ő megdicsőülését. Tehát maga az ember volt a dicsőségteljes. Hát hol van az a lényeg, (2) vagy honnan jön? Servet azt akarja, hogy aki lelki szemét az Igére irányítja, Istenben álarcot lásson, mert az a dicsőség, melyről Krisztus beszélt, a látható és testi Igéé volt. De – kérdem – kiknek mutatta meg az Isten a világ teremtése előtt? sőt milyen lehetett akkor az a visszatükröződés, mikor még nem volt az Ige megalkotva, akinek keletkezését Servet a világ teremtéséhez fűzi? Mert a 704. lapon az Ige keletkezését abból vezeti le, amit Isten mondott: "Legyen világosság!" Ha valaki azt akarja megtudni, hogy hogyan létezett, forduljon Servethez, aki megmutatja neki azt a
(1) forma.
(2) Az igének az a lényege, melyről Servet látszólag beszél.
három nem-teremtett elemből összeállított képzeleti lényt. Mert azt tartalmazza az ő válasza, mely szerint a bölcsesség Krisztus személye, hogy a Fiú csak annyiban képmása az Atya személyiségének, amennyiben ember. Majd meg kétszínűsködik, vagy pedig ördögi szemfényvesztést mível. Azt mondottam, hogy aki az Istent örök Atyának vallja, annak a Fiút is öröknek kell elismernie, ezt ő maga is aláírja. Ha ezt őszintén teszi, akkor miért tagadja meg másutt? Most már nem talál kibúvót. Harmadik levelében ezt az érvet igen gyengének mondja arra, hogy ilyen szörnyű tant támogasson. (1) Majd önmagának ellenmondva, két sarkigazságot hangsúlyoz. Hajdan azt mondotta az Isten, hogy ő a mi Atyánk lesz, és mi az ő fiai, akkor árnyék alakjában, most valósággal; az Isten Atya vala személyileg, miként benne a Fiú személye megvolt, valósággal Atya volt az általa öröktől fogva nemzett ember-Krisztusnál fogva, mintha te öröktől fogva magot bocsátottál volna, és az asszony a magzatot most szülné meg. Azért mondjuk Krisztust Isten Fiának a lélek szerint, mert Isten lehelete nemzette. Ez a gonosz szájhős először is megfosztja a törvény idejében élt szent atyákat a fiúság dicsőségétől, minthogy ők az Írás szerint Istent, mint jelenlevő Atyjukat imádták. Mert Ézsaiásnál nem azt mondják: Te egykoron az új népnek (2) leszel Atyja, hanem azzal dicsekednek, hogy Isten már nekik is Atyjuk. Mikor Efraimot Isten az ő elsőszülöttének nevezi, nem a jövendő nemzetséget érti, hanem az akkori örökbefogadásról beszél. A második részben azt mondja, hogy Isten az ember-Krisztusnál fogva már akkor valóságos Atya volt. Hogy vág ez össze? Isten a törvény idejében nem a valóságban, hanem csak árnyékalakban ígérkezett jövendő Atyának, és mégis akkor már valóságos Atya volt? – Servet szavain semmit se változtattam. Láthatják olvasóim, hogy nála a józan észnek még csak nyomát sem találjuk. Engedjék meg az ellenvetést, mert Servet még nem menekült ki a hínárból. Ha akkor az egész egyház fiúsága valóságos volt, akkor az egyszülött Ige fiúságának is valóságnak kellett lennie, minthogy ő volt az alapja az előbbi fiúságnak.
(1) Szörnyetegnek nevezi az örök Fiút, kiben mi hiszünk.
(2) a keresztyén népnek.
Azt vallom, hogy Krisztus még nem jelent meg a testben, ámde az Ige örök nemzése nem függött a testtől, miként Servet állítja, Istennek, nem tudom, milyen vágyódást tulajdonítva az után az asszony után, aki a magzatot tőle méhéhe fogadja.
Minthogy föltétlenül tagadta, hogy van olyan hely az Írásban, ahol az Isten Fia név nem az ember-Krisztusról mondatik, azért a Példabeszédek könyvének azt a helyét idéztem neki, ahol Salamon az Isten Fia nevét kimondhatatlannak mondja. Erre Servet hazugnak mond engem, minthogy ott a jövendő Krisztusról van szó. De egy másik eretnek meg azt mondhatná, éppen annyi joggal, hogy a jövendő Istenről van szó. Ugyanazon szövegezéssel, minden különbségtétel nélkül dicsőíti Salamon Istent és az ő Fiát. Azt hirdeti, hogy mindkettő neve megmérhetetlen dicsőségű, melyet emberi nyelv kifejezni nem képes. Mindez Servet szemében hazugság, mert neki úgy tetszik, hogy a jövőre vonatkozzék az, amit Salamon a jelenről mond. Mintha ennek a piszkos embernek a tetszése a legfőbb döntvény erejével bírna. Azután meg azért támad rám, hogy csak egyetlen egy helyet idéztem. Mintha bizony az ő dölyfössége letörésére nem volna elegendő egy hely. "Egy helyet mutass, mondá Melanchtonnak, de nem bírsz!" Hát én mutattam neki, s mégis tehetetlenséggel vádol. Előrebocsátottam ugyan, hogy én nem akarom azt a helyet nagyon kiemelni, hanem csak érinteni, nem akartam ugyanis azt, hogy Servet szóvitába kezdjen.
Most a régiek bizonyítékaira térek át, melyeket, mint bebizonyítottuk, haszontalan módon megrontott, majd meg élét akarta venni azoknak, amelyekre mi hivatkoztunk. Általánosságban azt kell megjegyeznünk, mint olvasóim az egyes helyeken látni fogják, hogy Servet nyíltan hangoztatja azt, hogy Isten Igéje kezdettől fogva látható volt, és hogy az ember-Krisztus három nem-teremtett elemből áll, mert az Isten Igéje emberi formában jelent meg. Ez utóbbit a régiek is vallották. Azt mondja Servet, hogy haszontalan dolgokat fecsegek, pedig csak azt hirdetem, amit mindenki hirdetett. Athanasius, Basilius, Hieronymus, Chrysostomus, Cyrill, Hilarius, Ambrosius, Augustinus és mások, kiket Servet álbölcselkedőknek nevez, ugyanazt tanítják. Nemcsak a
sorbonne-iak, hanem még a kánonisták is vallották. Tehát minden kor azt hirdette, hogy az Isten Fia, az angyalok feje, emberi formában megjelent a Szent atyáknak. Mintha Irenaeus és Tertulliánus a többiektől eltérőleg mást tanítanának, Servet ezek bizonyságaira támaszkodva azt akarja bebizonyítani, hogy Krisztusnak már akkor volt bizonyos teste, amelyben Isten lényege és Igéje is teremtett test nélkül is látható volt. Ha olvasóim figyelemmel kísérik Servet rögeszméit, a vitatkozás nem fog hosszúra nyúlni s nem lesz kuszált. Irenaeus és Tertullianus azt mondja, hogy az Isten Fia emberi formában volt látható. Én is azt tanítom, sőt minden kor görög és latin írói egyértelműleg azt vallják. Servet ebből azt következteti, hogy az Isten Igéjének lényege volt látható, és hogy ez a lényeg a jövendő ember-Krisztusé volt. Irenaeus és Tertullianus ilyesmit egy szóval se tanít. Sőt mellékesnek mondják a testet, amelyben Isten Fia megjelent.
[Előzmény] Tertullianus első helyére tehát könnyű a válasz: az istenség emberi formában volt, melyet akkor az Isten Igéje felöltött, csak azt kell hangsúlyoznunk, hogy a testet magára vette, melyben magát láthatóvá tette.
[Előzmény] A második hely megoldása ugyanaz: megengedjük, hogy látták az Isten fiát, de nem természetében. Servet ellenben azt erősíti, hogy az Ige azáltal különbözik az Atyától, hogy látható. De emlékeznie kellett volna arra, amit föntebb Apologiájából idéztem, hogy az Ige természeténél fogva éppen olyan láthatatlan, mint az Isten. Ebből az következik, hogy a forma, a külszín, amelyben láthatóvá lett, felöltött dolog. Servet megint azt hajtogatja, hogy az Ige természete a képviselet. Vajon a képviselet csak a szemre vonatkozik? Az ember beszédét az ész kinyomatának mondjuk, vajon azért, mert az szembeötlő és emberi formában látható? Ha még az emberi beszédhez sem illik ilyen durva képviselet, annál kevésbé az isteni Igéhez. Továbbá Tertullianus többször említi, hogy az Isten Fia igazán, mindig és valósággal létezett.
[Előzmény] Ami a harmadik helyet illeti, Servet ostobán tapsol önmagának, mert azt vallottam, hogy a test formája és képe az Igében megvolt. Azt mindig szem előtt tartottam, hogy ez a szólásmód nem ésszerű. Azután, ha elismerjük, hogy az Igét a test külszíne körülövezte,
Servetnek ez semmit se használ, ki a testet az Ige isteni személyiségének hirdeti. Mert ha azt valljuk is, hogy az a test igazi volt, melyet az Isten Fia a törvény idejében felöltött, de azért nem lett emberré, amint a Szent Lélek sem volt galamb azért, mert galamb képében jelent meg. Servet vakmerően megtámad, hogy Tertullianust meghamisítom, mert nem olyan testet hirdetek, mint ő, mely se nem Isten, se nem ember, hanem mindkettő tükre.
[Előzmény] A negyedik hely nem szorul hosszabb cáfolatra, csak Servet piszkolódásaitól kell tisztára mosni. Tertullianus azt vallja, hogy az Atya személyisége a Fiúban tündöklött. Servet e ponton hiába vitatkozik, hacsak nem azért, mert az ő agyát a testi és nem-teremtett forma elmélete ejti rabul. Közben megvallja, hogy Krisztus személye az Atyában volt. Hogyan? Tudom mit akar mondani, ti. hogy Isten lényegében volt az eszme, mely egyszerre jött létre a világossággal. Tertullianus egészen mást mond. Miután azt állította, hogy a Fiú az Atya személye, viszont a személyt az Atyába helyezi, hogy a Fiút képviselje. Ettől Servet annyira retteg, mintha csak egész tanítása rombadőléséről volna szó.
[Előzmény] Az ötödik helyről röviden szólok. Servet győzelmi mámorban úszik, mert Tertullianus szerint az Isten Fia látható és testi lényeggel van felruházva. Ámde ezt mi se tagadjuk, csak azt jegyezzük meg, hogy az Isten Fia ezt a lényeget csak bizonyos időre öltötte fel, akkor és annyiszor, amikor és ahányszor indokoltnak látszott. Az égő csipkebokorban Mózessel az Isten Fia beszélt ember képében. Örömest elismerem, hogy ez a kép lényegi volt, nem puszta látszat. De Servet nem-teremtett testről beszél, amelynek az "Ige" nevet adja. Isten Fiáról, kit Tertullianus ottan jelenlevőnek állít, megint azt erősíti, hogy ő a még meg nem született Fiú képét viseli. A formai rendelkezésről alkalmasabb helyen akartam szólani, de Servet rákényszerít, hogy most szóljak. Azzal tréfál, hogy én legyőzetve megfutottam. Mintha bizony szorított volna a megfutásra. Nem merem feszegetni, hogy mit akar jelenteni az a formai rendelkezés, de ez a kifejezés a mi tanításunkat nagyon megerősíti. A rendelkezés
először is a természettel helyeztetik ellentétbe, azután a lényeg formája. Ami nem tartozik tulajdonképpen az Isten természetére, az a rendelkezésre vonatkozik. Isten ugyanis, hogy hozzánk alkalmazkodjék, mintegy leszáll megmérhetetlen és megfoghatatlan magasságából. A formai rendelkezés pedig az, amely csak a mi értelmünkhöz van szabva, nem érinti Isten lényegét és rajta semmit sem változtat. Milyen megátalkodott gonosz fickó ez a Servet!
[Előzmény] A hatodik helyen a megérdemlett megleckéztetésére szidalmakkal válaszol. Olvassuk el csak Tertullianus szavait, meg fogjuk látni, mily szemérmetlenül meghamisította Servet ennek a szent férfiúnak az állítását. Arcátlanságát csak fokozza azzal, hogy hamisságában tetszelegve, így kiált fel: Ó, mily arany szavak! Azt meg kell bocsátani neki, ha akkor, midőn rajtakapják, nem tisztázza magát. Mert mit is tehetne? Legalább hallgatna, de nem teszi, és éppen ez bizonyítja szörnyű megátalkodottságát.
[Előzmény] A hetedik helyről ezeket mondom olvasóimnak. Először is a szerzőt elolvasván, azt látjuk, amit én is mondtam, hogy Servet nem helyesen, nem hűen idéz. Azután azt is láthatjuk, hogy Servet sarokba szorul azzal az állításával, hogy ti. az Ige látható dolog. Mert ha tényleg volt, abból az következik, hogy az Atyától valóságosan különbözik. A látható, vagy testi alkotásról nem kell sok szót ejtenem, mert e szavak egyszerűen csak a fölvett formáról szólanak, melyben Isten az ő Fiát kinyilvánította.
Továbbá nagyon nevetséges az a csipkelődése, hogy én kitérek, csak hogy ne kelljen válaszolnom, mert magamtól egy szót se szólok, és őt mindig a szóban levő hely szövegével szorongatom. Tertullianus az Isten Fiának saját lényeget tulajdonít. Servet színleg elfogadja. De milyen értelemben? Ilyenformán: a test nem-teremtett, vagy hogy az Ige látható, se nem Isten, se nem ember. Tertullianus egészen mást tanít, szerinte az Isten Igéje ugyanaz, aki a Fiú; azt hangsúlyozza, hogy nem üres dolog, hanem saját formája van, mely különbözik az Atyától. Ha Servet személyes Fiúról akar szólani, halljuk, mit mond Tertullianus: ő a Fiú nevet valóságos értelemben veszi, s azért megkülönböz-
teti az Atyától. Servet azt feleli, hogy rendelkezésre (*) való tekintetből különbözik. De ez nem lehet, mert Tertullianus a Fiú személyiségét belsőleg, a természetben különbözteti meg az Atyától, nemcsak külsőleg, az emberekre való tekintettel. Az Atyától valósággal különbözni: képtelenség talán? Servet azt mondja, hogy még ilyet nem hallott. Mi a valóságos különbözés? Az, ha valamely dolog önmaga külön létezik. Tertullianus nyíltan hirdeti, hogy az Ige nem valami üres dolog. Hát két dolog között nincsen valóságos különbség? Tertullianus szerint Isten és az ő Igéje két dolog. Hogy akarja Servet az egyik dolgot a másiktól megkülönböztetni, ha csak nem valósággal? De ezen ő úgy átsiklik, mintha nem is hallaná a "dolog" szót. Szerinte az Atya úgy különbözik a Fiútól, mint a láthatatlan a láthatótól. Ámde eszerint Tertullianus hasonlata elesik, hogy ti. a nap és sugara két forma. Servet más búvóhelyet keres magának, mert Tertullianus másutt a Lélek és az Ige között nem tesz semmi különbséget. Igaz, hogy Tertullianus csak nagyjában szól, de bizonyára nem akarja összezavarni azt amit máshol világosan elkülönít. Midőn ez a kegyes tudós azon van, hogy a Fiúnak az Atyától megkülönböztetett lényeget tulajdonítson és hogy a Lelket lényegi dolognak tüntesse föl, nem akar az Ige és a Lélek között levő kölcsönös viszonyról beszélni, hanem inkább e kettőt egynek mondja. De az értelem egyszerű: a Léleknek a szűzbe átvitt erejénél fogva az Ige felöltötte a testet. Éppen azért hozzáteszi még, hogy azok a dolgok átvitettek a szűzbe. Ebből tehát mégis csak kiviláglik némi különbség.
[Előzmény] A nyolcadik helyre vonatkozó válaszom olvasóimat kielégítheti. Minthogy hajdan az angyalok emberi testet öltöttek föl, abból Tertullianus arra a következtetésre jut, hogy ezt az Isten Fia is megtehette. Tehát az Isten fia lelki Ige és láthatatlan lényegű, aki felöltvén a testet, látható formát nyert. Servet azt emeli ki, hogy hajdan valóban emberi formája volt, – ez nem mond semmi különöset. Volt neki, annyiszor, ahányszor úgy akarta, de mikor azt mondjuk, hogy felöltötte a testet, azonkívül, a testtől eltekintve, Isten Fiának mondjuk. Az angyalok máshonnan vették föl a testet; ha
(*) Ez a teológiai kulcsszó valószínűleg azt jelenti, hogy Szervét szerint Isten valamilyennek mutatja magát az üdvösség rendszerében, de amit így mutat, az nem az ő lényegi tulajdonsága. [NF]
Krisztus is ugyanezt cselekedte, akkor nyilvánvaló, hogy az ember lényege különbözik az Ige lényegétől. Servet azonban egynek mondja, mert szerinte az Ige testté változott át, és Krisztus teste maga az Istenség. Az ő Simon mágusához iramodik, nehogy nyakát szegje. Egyébként, hogy miért illet engem ezzel a csúfolódással, később megmondom és magamtól elhárítom.
A kilencedik és tizedik hely újabb magyarázatra nem szorul.
Nem hagyom említés nélkül, hogy Servet amiatt panaszkodik, mert nem nyitom ki szememet a dolgok meglátására. Tudniillik azt szeretné, hogy az ő Igéjét én is láthatónak hirdessem. Ámde Tertullianus egészen másképp tanít.
[Előzmény] A tizenegyedik helyen azt veti szememre Servet, hogy hazudok; tessék megnézni a könyvet. Meg fogják látni olvasóim, hogy Servet hazugsága nyilvánvaló.
[Előzmény] A tizenkettedik helyet elferdíti; maga is észreveszi, s hamarosan más irányba csap át, hogy ti. Tertullianus az Igét és a Lelket egynek állítja. Ezt már az előbb megcáfoltam. A bölcsesség és a Lélek szintén egy, mintha Tertullianus a "bölcsesség" szót nem más értelemben használná. Hogy világosan tagadja a bölcsesség személyiségét s csak járulékosnak mondja. Hát ugyanez az író soha sem ismerte el a lényeges különbséget, aki százszornál többször vallja, hogy különböző dolgok? Ítéljenek olvasóim.
[Előzmény] A tizenharmadik helyen álbölcselkedőnek akar feltüntetni. Krisztust nem én mondom embernek, hanem maga a dolog természete. Arról már másutt szólottam, hogy a "Fiú" név az istenséget jelzi. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy az ember-Krisztus valóban Isten Fia, a személy egységénél fogva.
[Előzmény] A tizennegyedik helynél Servet panaszára egy szóval megfelelhetünk. Az "Újjászületés" (De Regeneratione) negyedik könyvében állítja azt, amiről azt mondja, hogy arcátlanul ráfogom. Erről már szólottam, de ismét szólok majd más helyütt.
[Előzmény] A tizenötödik hely nem vitás. Nyissák föl olvasóim a könyvet, ott nincsen az, amit Servet mond. Csak kitalál valamit, és Tertullianus tekintélyébe kapaszkodik.
Tertullianus idézett helyei világosak, azokat elferdíteni nem lehet, világosságukat Servet fecsegése sem homályosítja el. Az író az Ige tökéletes megszületését a világ teremtéséhez fűzi. Servet szerint nincsen meg az Ige születése, csak ábrázatban, a jövendő embert ábrázolja. Az sem puhítja meg, mikor hallja, hogy az Ige test nélkül tökéletesen az Istentől származott. Sőt azt hangoztatja, hogy ez az állítás az enyémmel ellenkezik, ti. hogy nem örök születésről van szó, hanem időhöz van kötve. Mintha bizony nehéz volna a megoldás! Tertullianus azt állítja, hogy az Ige tökéletesen megszületett, aki azelőtt már titokzatos módon született, miként Pál Krisztust születettnek mondja, midőn az égi erő Isten Fiának nyilvánította. Értelme ez: az Ige, ki titokban az Istennél rejtőzött, valóban akkor lett nyilvánvalóvá. Ez csak a mi hitünk mellett tesz fényes bizonyságot. Tertullianus azt erősíti, hogy az Atya a Fiútól mindig különbözött, mert kölcsönös viszonyban állanak egymással. Servet ezt a kölcsönös viszonyt letagadja. Tertullianus azt tanítja, hogy az Isten Igéje kezdetben Fiú volt. Servet helytelenül állítja, hogy személyileg, mintha az Igét más dolog helyére lehetne tenni, amikor csak szükséges. Tertullianus tagadja, hogy az Ige egy az Atyával, akitől származott, tehát megkülönbözteti. Servet nevet azon, hogy e szavak alapján a valóságos különbséget vallom. Tertullianus azt mondja, hogy mindegyik személy a maga sajátságaiban tűnik föl, valahányszor az Atya a Fiúhoz, vagy a Szent Lélekhez szól. Servet jövendölést gondol a jövendő emberről, mintha nem volna eléggé szembetűnő a három személy egymáshoz való kölcsönös viszonya. Hogy történhetik ez? Mert Servet csak az Ige látható alakját nevezi személynek, mely szerinte a jövendő ember személyisége volt. Sok hellyel zaklat, mert az Atyának a személyiségét kidomborítom. Azt mondja, hogy Tertullianus a személy szó alatt a nem-teremtett képmást, vagy a jövendő ember eszméjét érti. Servet a három megkülönböztetett személyről szóló világos értelmű helyet átugorja. Tertullianus azt tanítja, hogy a Fiú látható s egyszersmind láthatatlan. Ezt Servet Praxeas szájába adja, s azt mondja, hogy én nem értem a dolgot. Ámde Tertullianus ellenfelével
szemben azt védelmezi, hogy a Fiú láthatatlan volt, mert a Fiú nevében a láthatatlan Atya volt, majd meg úgy válaszol, amint már az előbb mondtam. Továbbá Servet a látható Igéről vallott dőreségét minden áron ránk akarja erőszakolni. Tertullianus nyíltan kimondja, hogy különbözött az Atyától, ki kezdetben az Atyánál volt, jóllehet Isten volt az Ige, azért mégis nem annyiban volt az, amennyiben az Atya, hanem amennyiben a Fiú volt. Servet szerint ez nem valóságos különbség, hanem valamelyes rendelkezés (dispositio). Nem tagadom, ez a szó előfordul, de csak azért, nehogy a személyek megkülönböztetése által a lényeg egysége szenvedjen. De mire való ez a makacsság? Nem akarja meglátni a valóságos különbségtételt, pedig nyilvánvalóan két dologról van szó, s az egyik a másiktól különbözik. Tertullianus inkább elfogadna több istent, mint egy olyat, aki köpönyegforgató. Köpönyegforgatás alatt azt érti, ha a Fiú összekeveredik az Atyával és az Atya a Lélekkel, úgy, hogy nincsen különbség, hanem az Isten más-más név alatt bujkál. Ez az egy mondás Servet megölő betűje; erre csak azt vágja vissza, hogy ez őt nem feszélyezi. Tertullianus nyíltan vallja, hogy az Atya nem lesz láthatóvá a Fiúban a személyi képviselet folytán, majd meg azt hirdeti, hogy az Atya nem a szemmel, hanem az értelemmel látható. Servet azonban csak ragaszkodik rögeszméjéhez, ő személynek csak azt mondja, ami szemmel is látható, s az az Ige, aki az Istent személyileg képviseli. Ő nem érzi, hogy meg van sebezve, de nehogy ostobának tartsák, azt erősíti, hogy itt elkülönített személyről van szó. Ámde Tertullianus a személyi tulajdonságokról beszél, s olyan elrejtett személyiségről, melyet testi szemünkkel nem láthatunk. Servet tehát saját ügye ellen dolgozik, mert elkülönített személyről beszél. Mi ez? Szerinte csak látható személy van. Hát mi lesz akkor az Atya személyével, aki láthatatlan? Nagyon szereti hangoztatni, hogy csak a Fiú személy. Láthatjuk tehát, hogy hazudozásaiban mennyire ellenmond önmagának. Hogy milyen ravasz, azt a 274. lapon is megláthatják olvasóim. A Fiú – mondja – valósággal különbözik az Atyától és a Szent Lélek a Fiútól, de nem lényegileg, mert az istenség lényege egy. Az Atya
az eredete az egész rendelkezésnek és istenségnek, Isten tisztán, a teremtmény belekeverődése, abban való részesedése nélkül, magában álló, megfoghatatlan. A Fiúban megvan az Atya istensége, de a teremtményben való testi részesedéssel. A Szent Lélek bír az Atya és a Fiú istenségével, és a teremtményben való részesedést a Fiútól nyeri. Röviden: a különbség valóságos – mondja ő – tekintettel a kapcsolatos teremtményre. Hát nem ez az a köpönyegforgató Isten, akitől Tertullianus annyira borzad, hogy inkább több istent hajlandó elfogadni, mint egyet ebből a fajtából. Bármint ravaszkodjék is Servet, mindig oda lyukad ki, hogy egy Isten van, az Atya, ki magát a teremtménnyel elegyítve, több személyt ölt magára; hogy az Ige nem egészen Isten, hanem csak félig-meddig, mert a teremtmény belevegyülése megkülönbözteti az Atyától, a Lélek istensége sem tiszta, hanem be van mocskolva a teremtménytől. Ki ne rendülne meg az ilyen istenkáromlások hallatára? Továbbá kiviláglik az is, hogy Servet csak vak dühből indította meg ellenünk a háromságról való vitatkozást. Tertullianus azt mondja, hogy bennünket háromszor mártanak be a keresztségben a három személyre; Servet port hint szemünkbe, mikor azt mondja, hogy ő nem tagadja a Fiú és az Atya között levő valóságos különbséget, de ő Fiú alatt embert ért. A közben nem említi a Szent Lelket, akit másutt összezavar az Igével; nemcsak, hanem azon van, hogy a közöttük levő különbséget eltüntesse Tertullianusra való hivatkozással. Tertullianus azt tanítja, hogy Isten éppenséggel nem test, és hogy az Ige éppenséggel nem lett testté, mintha testté változott volna át, hanem a testet csak felöltötte, mert az átváltozás az előbbi dolognak megszűnését jelenti. Servet azt hazudja, hogy Krisztusban a testnek ugyanaz az istensége van meg, mely hajdan az Atyában volt, hogy az a lényeg. mely akkor az Igéé volt, most a testé s hogy a test Isten. Ha Tertullianus összetett kézzel harcolna ellene, ezzel jobban megsebesítette volna, mint bármivel. De ő hajthatatlan, arcátlan; mindig azt hajtogatja, hogy ő mindenütt ugyanazt tanítja. Mi ez? Tertullianus szerint az Ige nem átváltozás, vagy a lényeg megváltozása folytán lett testté, se nem vegyülés által, amint az
elektrum (ötvözet) aranyból s ezüstből lesz, hanem, mert a testben megjelent, megtartván a sajátságok folytán különböző lényegeket. Végül arra a következtetésre jut, hogy Krisztus egy személyében két állapot van, mert különben vagy az Ige halt volna meg, vagy a test nem halt volna meg, ha az Ige testté változott volna. Servet tele beszéli az olvasók fülét hazugságokkal, rólam meg azt mondja, hogy másról beszélek, nem a dolog velejéről. Mit? hát ez nem a dolog veleje, mikor kimutatom, hogy Tertullianus lépten-nyomon ellenmond Servet őrült tanításainak? Arról panaszkodik – valamit föl akarván hozni ellenem –‚ hogy én nem említettem azt a helyet, ahol az isteni ábrázat látásáról van szó. Pedig ezt a fejezetet már tíznél többször alaposan megvitattam s kifejtettem. De ő csak fecseg, magasztalja ennek a helynek szépségét s ezzel azt hiszi, hogy az én nyomós érveimet tönkreteszi.
Azon leszek, hogy Irenaeus bizonyságát újra tárgyalva, olvasóimnak terhére ne legyek. Szégyellem, hogy megint ugyanazt a dolgot kell felújítanom, de Servet gonoszsága kényszerít rá. Legyenek elnézők, kegyes olvasóim! Irenaeus azt tanítja, hogy Jézus emberi formában beszélt az Atyákkal. Ebből Servet nem-teremtett testet olvas ki, melynek személynevet ad. Erről Irenaeus egy szót se szólt. Ostobaságát már megcáfoltam, amellyel semmiből ilyen képtelenséget hoz ki. Roppant haragszik, hogy képtelen képzeleti lényt mondtam. Ezzel nem azt mondottam, hogy az a forma, melyben az Isten Fia megjelent, hiábavaló, üres, hanem ezt a szót Servet ostobaságaira alkalmazom. Azt sem alaptalanul bélyegeztük hazugságnak, hogy Servet Irenaeusra hivatkozva, azt mondja: Ádám teste Krisztus képére és hasonlóságára teremtetett. Erről a hasonlóságról, melyet Servet hoz föl, sehol sincs említés, hanem arról van szó, hogy a Lélek az embert, ki testből s lélekből áll, Isten hasonlóságára formálja. Arról más helyütt szólok, hogy Servet azzal rágalmaz, mintha én tagadnám, hogy az emberekben Isten Lelke lakozik. De az napnál világosabb, hogy ő hamisító, hazugságait Irenaeus neve alatt hozza forgalomba. Azt mondtam, hogy Servet helytelenül következteti azt, hogy az Ige csak az, aki képvisel, mert Irenaeus azt írja, hogy Ábrahám képviselet útján tudta
meg azt, hogy az Isten Igéje emberré lesz. Servet gőgösen rámtámad, hogy én a nyelvtant, de még anyanyelvemet sem értem. Azt nem vitatom, hogy az Ige természeténél fogva képviseletet jelent-e, én csak arról beszélek, mit mond Irenaeus. Erre feleljen Servet, azután arról is tárgyalhatunk. Irenaeus azt hívja képviseletnek, hogy Krisztus, az emberi testet fölvévén, mintegy jövendő megtestesülésének bizonyságát adta. Servet ezt a testet az Ige nem-teremtett lényegének mondja, amint az Ige testi volt. Azt már megmondottuk másutt, hogy minő az Ige képviselete. Nem tudom, Franciaország melyik sarkában tanulta azt, hogy a parole szó álarcot jelent, melyet szemmel láthatunk. [Előzmény]
[Előzmény] A harmadik helyen világosan kimutattuk, hogy Irenaeus a világ teremtéséről beszél, amelynél Isten mintegy megfoghatóvá tette magát az Igében. Servet azt kiabálja, hogy hazudok, pedig a szavakat hűen idézem, ezt maga sem tagadja. De el akarja hitetni ez az ördögi ember, hogy Irenaeus ide-oda kapkod. Amit a végén mond, az, mint olvasóim is meggyőződhetnek, nincs a könyvben.
[Előzmény] A negyedik hely megoldása, melyet mi műveltünk, éppen nem zavaros. A szent vértanú azt állítja, hogy az Atyák prófétai lélekkel szenvedőnek látták az Isten Fiát, aki nem szenvedett még akkor. Servet azt mondja, hogy a jelen dologról van szó. Hát legyen; de az Ige lényege azért volt testi, hogy máshonnan vett testnél fogva lett láthatóvá?
[Előzmény] Az ötödik helyet is elferdítette. Irenaeus az Isten képéről szólva azt mondja, hogy az az emberi testbe be van vésve, mert a lelki adományoknak részese. Már föntebb tárgyaltam. Servet szerint az Isten képe csak a testben van, (1) hogy így az Ige nem-teremtett testét hirdethesse.
[Előzmény] A hatodik helyen úgy zavarba jön, hogy egyedüli kibúvója a meghódolás. Irenaeus szerinte az Igét a szűztől származottnak mondja, hogy így az Ige öröktől fogva való születését tagadhassa. Pedig Irenaeus inkább kettős születésről beszél, és a mi hitünket erősíti meg.
[Előzmény] A hetedik helyen éppen ilyen világosan kimutattuk
(1) Szép teológus!
gazságát. Azt fogja Irenaeusra, hogy az Atya és a Fiú között nem tesz valóságos különbséget. Ez a legnagyobb ráfogás. Hazugságának mentegetésére így okoskodik: Ha maga az Atya a logos, az Atyától nem különbözik valósággal; mintha mi nem azt vallanók mindnyájan, hogy az egész Fiú az Atyában van és az egész Atya a Fiúban, mert a lényeg egy. Az egyház ugyanis a személyek megkülönböztetése által nem szaggatja szét az Isten lényegét. Helyesen mondjuk tehát, hogy az Atya a világot, melyet az Ige által teremtett, önmaga által teremtette, mert az Isten egy és ugyanaz, a lényeg egy. Más által teremtett az Isten, ez a szólás a nemzőt a nemzettől megkülönbözteti, ki Irenaeus tanúsága szerint öröktől fogva van. Azt hazudja Irenaeusról, hogy ő az apostolok tanítványaitól tanulva, azt hirdeti, hogy az Atya nem az Ige által teremtette a világot, hanem mintegy más által. Ilyesmit Irenaeus egy árva szóval se mond. Hasonlóképpen jár el a nyolcadik helyen is. A szent vértanú azt tanítja, hogy midőn többes számról van szó, az Írás nem ért több Istent, hanem Isten több rendelkezését (dispositio). Servet pedig a több Isten helyett több megkülönböztetett helyet vesz, s amellett adja az ártatlant, aki nem hamisít.
[Előzmény] A kilencedik helyen Servet helytelenül következtet. Irenaeus azt tanítja, – amit mi is vallunk mindnyájan, hogy az Isten Fia hajdan emberi formában volt látható, mert amikor úgy tetszett neki, fölvette az emberi testet, hogy nyilvánvalóvá váljék, de akkor még nem volt ember, minthogy a személyi egység hiányzott, hanem egy időre felvette a formát, melyben jövendő emberi mivoltát jelezte. Servet ebből azt következteti, hogy az Ige természeténél fogva látható volt, és hogy az emberi forma nem teremtett, hanem mennyei volt. Engem pedig ostobának tekint és kinevet, mert e helyen semmi nehézséget se látok. Újra emlegeti azt, amit már néhányszor takargatni szándékozott, hogy az Isten Igéje csak látható személyiség. Szerinte ez a személyiség a világ teremtésénél kezdődött, s így lerontja az Ige öröktől való létezését.
[Előzmény] A tizedik hely magyarázata is könnyű. Servet Sabellius téves tanához szegődik, hogy az Atya és a Fiú között nincsen különbség. Engem hazugsággal és tettetéssel vádol, hogy ezt a helyet világosnak mondom.
De miről szól ez a hely? Irenaeus nézetét kész örömest elfogadom, Servet mit se kap belőle. Ha csak azt nem tartja győzelemnek, hogy Krisztust Isten képmásának mondja. És valóban megint visszaesik abba a rögeszméjébe, hogy az Ige nem-teremtett képmás. Minden kor Isten képmásának vallotta a Fiút, de ez senkinek se jutott eszébe, csak Servetnek. Az olvasók tisztán láthatják, hogy Irenaeus tekintélye rácáfol Servet hazudozásaira. A szent vértanú azt hirdeti, hogy Krisztus nem ember, ha nem veszi a test lényegét az embertől. Servet mindenütt azt az undokságot fecsegi, hogy Krisztus teste istenség, az Isten lényegéből van alkotva. Azt a ködöt, melyet terjeszt, hogy aki Krisztus testét tagadja, az a mágusok ellen beszél, könnyen szét lehet űzni, mert Irenaeus nemcsak testet tulajdonít az Isten Fiának, hanem azt mondja, hogy ez a test azt embertől van véve és emberi lényegből van alkotva. Servet ettől egészen elborzad. Nemsokára azután szellemes akar lenni, de fölsül. Az olvasók is látják, hogy az a hely, melyet idéztem, csonka volt, éppen azért más helyről akartam kiegészíteni, nehogy félmunkát végezzek. Erre ő, mintha csak tréfálkozásról volna szó, így felel: "Máshova fordulj, itt nem érsz el semmit!" Nem bírtam megtörni ezt a kemény nyakú embert, másoknál azonban többet értem el, mint amennyi neki tetszett. Irenaeus második helye ugyanis világosan tanítja, hogy Isten egyszülött Fia felvette a testet, a testanyagot magára vette. E szavakkal azt jelzi, hogy Ádám lényegéből formált magának testet. Irenaeus azt hirdeti, hogy az Isten Fia csak a legutóbbi időben lett láthatóvá; ki-ki láthatja, helyesen jegyeztem meg, hogy Servetnek a látható lényeg öröktől való létezéséről szóló hazugsága nyilvánvaló. És mégis engem mond hazugnak. Hogy süti rám a hazugságot? Mert – mondja – azelőtt el volt rejtőzve, s azután napvilágra jött. Hol marad most az ő agyoncsépelt tétele, hogy nincsen személy, mely ne volna szemmel látható? Annyiszor kürtöli világgá, hogy Krisztus személyének ragyogása mindig látható volt, s most egyszerre rejtekhelyéről beszél. Irenaeus szerint az Isten Fia akkor kezdett láthatóvá válni, mikor szenvedővé lett, az pedig a legutóbbi időben történt. Eltűnik tehát Servet "öröktől fogva való kép"-e, melyet oly édesen dédelgetett. Ismétel-
ten említi Irenaeus, hogy a Fiú volt mindig az Isten bölcsessége. Servet azt vallja igaz Fiúnak, ki a szűztől származott, mert ő a teremtményeknek istenséget tulajdonít. Végül Irenaeus az Igét és a Lelket többes számmal világosan megkülönbözteti. Ezen Servet, mintha süket volna, egyszerűen átsurran; szerinte az Ige és a Lélek egy.
A Kelementől vett helyekről fölösleges sok szót ejteni. Először is olyan badarságok vannak a könyvben, hogy egy kis gyermeknek is szégyenére válnék, továbbá, amit Servet belőle felhozott, az a mi tanításunknak egészen megfelel. Tartalma: Krisztus elrejtőzve mindig segítségére volt a szent atyáknak, és az angyalok között a legfőbb próféta tisztét viselte. Servet a magáéból ezt teszi hozzá: "látható és igazi formában." Ezt is megengedem. Csak az a kérdés, hogy az a forma az Ige személyisége volt-e és nem-teremtett test, mely azután a szűz méhében testté változott. Servet könnyebben facsarhatna kőből olajat, mint Kelemenből olyan helyet, mely az ő szörnyszülött tanának kedvezne. Abban a könyvben több olyan régi tanítás van, mely Servet istentelenségeit semmivé teszi, éppen azért ravaszul azt jegyzi meg, hogy ő csak Péter szavait szedi ki. Ez a széllel bélelt ember, aki bennünket meg akart félemlíteni, megtette azt, hogy egészen ismeretlen írókat az apostolok tanítványaiként tüntetett fel, akik mind az ő tanítása ellen támadnak. De azért makacsul megmarad állításai mellett, s azt mondja, hogy az ütéseket el tudja viselni. Már nem is tudom, mit mondjak. Ha a tanúk mind rendelkezésemre állanának, és tetszésem szerint diktálhatnám nekik, hogy mit feleljenek, akkor se mondhatnának mást – nem is kívánnám, – mint amit mondanak. Megint az ő "hazudsz" szavával vág rám, mert hazugságával szemben Soterusnak a kettős születésről szóló tanítását hangsúlyozom. Hát hazudok én akkor, ha azt mondom, hogy Servet szerint az Isten Igéje hajdan, a jövendő emberre való tekintettel, személyileg született? Hiszen Servet könyvének minden lapján ezt mondja. Hát hazudok én akkor, ha azt mondom, hogy ő az Isten és az ember születését összekeveri, hogy szerinte két Fia volna az Istennek, ha az Igét test nélkül nemzette volna? Hát hazudok én akkor, Ha azt mondom, hogy ez a tévtan megsemmisül, ha
elfogadjuk, hogy Krisztus testére nézve ember fia, mivel pedig isteni természetére nézve az Atya őt öröktől fogva nemzette, Isten Fiának kell tartanunk. Sokszor megmutatta, mennyire gyűlöli a tulajdonságok átvitelét (communicatio idiomatum). Pedig ezt Eutychianus is elfogadja, mint a régiek mind, éppen azért Servet hitele nagyon megcsökken. Nem hagyja magát elhallgattatni: "Én – mondja – az Ige és az ember sajátságait kölcsönösen átviszem egyikről a másikra, de nem a ti hamis tanítástok szerint." Szerinte ugyanis az Ige meghalt, az Ige testté változott, az Isten lényege és az emberi lényeg összegyűlt egy vegyülékké. Egyébként bármit fecseg is, Eutychianussal csak meggyűlik a baja, ki szóról-szóra a mi tanításunkat hirdeti ott.
Ignatius, vagy az az író, akinek a levelei Ignatius neve alatt szerepelnek, Servet ellen beszél. Servet elhallgatta Ignatius nevét, pedig azelőtt nagy garral hirdette, hogy ez az ő pártfogója. Milyen gonosz ez a Servet! Azt mondtam, csodálkozom, hogy Ignatiusból nem idéz. Erre azt felelte, hogy könyveiben nagyon sokat idézett. Nem szégyelli magát, azt idézi, aki éppen az ellenkezőjét tanítja annak, amit ő hirdet. Most nem idézi, pedig azelőtt minden tizedik szavában előfordult: az az Ignatius, aki Jánosnak mindennapos hallgatója volt, és ismerte a titkokat. Nevetséges, hát most miért nem idéz tőle egy árva szót sem? Most csellel él. Azt mondja, hogy hiszi az Igének Istentől való örök származását, pedig fönnebb azt állította, hogy így az Istent darabokra szedjük szét és két fiút kell vallani. Azt is mondta, hogy az Ige személyileg született, mert Isten az Ige személyében a jövendő embert tartotta szem előtt. Ignatius másképpen mondja: valóságos születést tanít tekintet nélkül a jövendő emberre. Hozzá még Salamon bizonyítékára támaszkodva, Ignatius azt is hirdeti, hogy az Ige mindig Isten Fia volt. Ez mind hidegen hagyja Servetet, s engem mond vaknak, hogy nem látom azt, ami ellenem szól. (1) Midőn máshol meg az
(1) A francia szöveg így hangzik: Hogyan ellenem? Hogy az Isten Fia öröktől fogva van. Hiszen Servet föntebb tiltakozott ezellen. Azért ellenkezett vélem főképpen, mert én Isten Fiának mondtam, ő pedig csak attól fogva mondja annak, mikor Jézus Krisztus emberré lett. És én? Ez az arcátlan mindenre képes.
Igét Isten egyszülött Fiának s ugyancsak őt test szerint a szűz Fiának mondja, Servet úgy oldja meg a csomót, hogy Krisztust érti alatta. Midőn máshol azt hirdeti, hogy öröktől fogva született, mivel az Ige örök vala, és azután mint ember, szűz Máriától született, Servet erre azt a választ adja, hogy az ember Isten formájában volt, éppen úgy, mintha Pythagorasnak valamelyik tanítványa azzal védekeznék – miután az illető éveit megmondották, – hogy ő a lélekvándorlást hiszi. (1) Ha Athanasius beszélne így, Servet bizonyára azt mondaná róla, hogy Isten Fiának undok gyilkosa, hogy két fiúról álmodozik, hogy Krisztust szamárbőrbe bújtatja, de Ignatiusát a saját üres tanítása támogatójának vallja, s nem merészeli ostorozni. Azt is könnyen megoldja, hogy a testben levő Fiút test nélkül valónak mondják. Ámde a legnagyobb képtelenségnek mondja azt, hogy mi az Igét test nélkül származtatjuk Istentől. Sarokba szorulva, kénytelen állítását visszavonni, de rólam kétszer is azt mondja, hogy hazudol. Sok helyen egészen nyíltan vallja, hogy Isten kezdettől fogva a Fiú nemzésére hajlott, míg végre egy nőre akadt, megfogant tőle, s nem átall Istennek emberi módra kéjérzetet tulajdonítani. A testet világosan Istennek hívja. Mikor mindezt szépen, szelíden szemére lobbantom, szokása szerint ismételten hazugsággal vádol. Az olvasók szemét akarja elhomályosítani, midőn a testet Isten részesének vallja; mintha ezzel jóvátenné azokat az istenkáromlásokat, melyekkel könyvei tele vannak.
Más helyre nincs is szükségünk, mint amit ő mentségére felhoz. Az előbbi helyen azt fecsegi, hogy az Ige, melynek hajdan lényegileg emberi formája volt, most istenség emberi formában. Mint mondja, nem összekevert, se nem kisebbített formában. Hogyan? Hozzáteszi, hogy nem olyan most az Ige, amilyen hajdan volt, mert most testté lett. Sok istenkáromlást halmoz rakásra, hogy hajdan csak árnyék volt, és a jövendő dolog ábrázolata, mely az ő tökéletlenségét bizonyította. A második helyen tagadja, hogy az Ige megváltozott
(1) Mint mikor egy Pythagoras-követő, aki háromszáz évesnek mondja azt, akiről bizonyos dolog, hogy csak harminc éves, azzal védekeznék, hogy a lelkek egyik testből a másikba vándorolnak.
volna, hanem a test változott át Igévé; tehát az emberi forma, mellyel öröktől fogva bírt, nincs összekeverve, sem megváltozva. Az egész dologból azt hozza ki, hogy Krisztus teste tisztán az istenség, hogy az ember-Krisztus nem más, mint aki hajdan nem-teremtett felhőbe volt burkolva. De miképpen egyezteti össze ezt ama nézetével, melyet másutt idéztünk, hogy az Ige testté változott át?
Ama cselfogások cáfolata,
melyekkel Servet tévtanainak a genfi lelkipásztorok
részéről történt jogos kárhoztatását visszaverni,
vagy legalább kijátszani megkísérelte.Az ő "hazudsz"-ával vadul rámtámad, mert azt mondottuk, hogy könyveiben a "háromság" elnevezést mint utálatost, elvetette. Az olvasók meglátják, hogyan? Több, mint száz helyen a háromságot egyszerűen háromfejű Cerberusnak, ördögi agyrémnek, Geryon (1) szörnyetegnek, a Sátán csalásának nevezi, és még minek nem? Sehol egy árva szóval sem mérsékeli magát. Másutt azonban elismeri a háromságot. Szép mentség! Ha az a név Isten szent felségét jelzi, nemde a legnagyobb tisztelettel kell kiejteni? Miután ezt minden válogatás nélkül nem egyszer, de száznál többször undok gyalázattal illette, most kevés helyet állít azokkal szembe, hol a háromságot elismeri – szóval. Lássuk, milyen az ő egyedül igaz háromsága?
[Előzmény] Az I. helyen azt mondja, hogy az Atyában levő istenség először Krisztussal közöltetett, azután az ő közvetítésével az apostolokkal. Ámde ily módon sokkal több számot nyerünk, s a háromból tizenöt lesz. Milyen szerinte a Lélek istensége? Azt állítja, hogy az, amelyet a haldokló Krisztus Atyjának ajánlott. Végre arra a következtetésre jut, hogy ez az egyedül igaz háromság: az Atya-Isten, az Ő látható képmása s az ebből származó adomány. De hol marad az örök Ige, ha az ő istensége csak a képmásban nyilvánul? És a Lélekről milyen istentelenül szól? Ha az Isten adományát az
(1) Mitológiai szörnyeteg.
Írás szólásmódja Léleknek mondja is, azért Pál szavait szemünk előtt kell tartanunk (1 Kor 12), aki többféle adományról szól, de azt mondja, hogy egy a Lélek.
[Előzmény] A II. helyen – mint már kifejtettük – a Fiú és a Lélek személyét a belevegyült teremtményre (1) való tekintetből megkülönbözteti az Atya személyétől. Íme, ez a Servet háromsága, a belevegyült földi elem különbözteti meg az istenségtől. Egyébként lássuk csak, mint mond ellent egyebütt önmagának. A 28. lapon kizárván a Szent Lelket, megfeledkezik a hármas számról. Ha az Atyát – mondja – a Fiún kívül senki sem ismeri, akkor hol van az a harmadik, kit a metafizikusok (2) a másodikkal egyenlőnek hirdetnek, ki a háromság trónján ül a kerevet harmadik szögletében? Vagy, ha Krisztus vallást tesz rólunk Atyja és az angyalok előtt, a harmadikkal nagy jogtalanságot követ el, mert nem említi. Krisztus szavainak nem nehéz a magyarázata: ugyanis az Atya néven az egész istenséget felöleli. – Servet kezéből kisiklik a háromság, melyet most vallani szándékozik – látszatra. Azt állítja, hogy az Ige személyiségét elismeri. A 30. lapon: ha az Atya nem-nemzett és az Ige nemzett, akkor két Isten van. – Látjuk, hogy csak játszik. Ugyan micsoda alapon támadja olyan kérlelhetetlenül a megkülönböztetett három személyt? Mert – úgymond – nem foghatjuk fel eszünkkel azt, ami nem esik érzékeink alá. (32. l.) Hát elviselhető-e ennek a vadembernek az eszejárása, aki az Isten mérhetetlen dicsőségét és lényegének rejtett titkait nemcsak az értelem kicsiny erejével akarja megmérni, hanem még érzékeink alá is merészli helyezni? Ki csodálkozik azon, Ha az Úr ezt a gőgöt rettenetes vaksággal sújtotta? Lássák Servet tanítványai és győzzenek meg minket arról, hogy ez a hit elve: semmit se fogadjunk el, ami nem esik érzékeink alá.
Ha Servet tanítása, melyet előbb említénk, helyes, akkor a harmadik személy eltűnésével csak kettő marad. A 86. lapon magát a bölcsességet nevezi Léleknek. Ebből az következik, – hacsak az egy és a kettő nem egyet jelent – hogy egyedül a Fiú olyan személy, aki
(1) Mert félig-meddig teremtmények.
(2) A természetfelettiről tanító bölcsészek.
megfelel az Atyának. Majd meg úgy elragadja szédülete, hogy Krisztusban két személyt is lát. Krisztus testében és lelkében az istenségnek kettős módja van meg, minél fogva két személyről van szó, 129. l. Azt sohasem tartotta képtelenségnek, hogy – mint látjuk1 – a Lélek személyének kezdetet tulajdonít. Hozzá még, számtalan személyiséget készít magának. Isten amaz istenségénél fogva, mely most minden dologban benne van, új világot teremthet és személyileg megjelenhet, mennyivel inkább megteheti ezt istenségénél fogva Krisztus? 150 l. A hatodik levélben bővebben kifejti, hogyan lehetett Isten személyileg annyi személyben, ugyanis Isten a fában fa, a kőben kő, élőfában élőfa. Azután Apologiájának 698. lapján Mózes első részének azon helyére vonatkozólag: "Teremtsünk embert a mi képünkre," megjegyzi: (2) midőn Isten szól és a hegynek, esőnek parancsol, az istenséghez szól, mely azokban van. Hát azért az istenségek valósággal meg vannak különböztetve? Azokat lehet ott személyeknek mondani, akik Isten szavát hallják. És ezek után ez a fickó még merészeli a "háromság" szót ajkára venni; ki hiszen szédelgésének? Látjuk, hogy a földön minden kődarabnak, fatuskónak isteni személyt tulajdonít. A Szent Léleknek sem tulajdonít több istenséget, mint a vasnak vagy a köveknek. A 699. l a háromságot szintén lerombolja, mert a gyehenna tüzét öröknek mondja és így már nem három, hanem négy dolog öröktől fogva való: az Atya, Fiú, Lélek és a tűz. Ehhez járul még az Isten trónja, tehát öt. Azután azt kérdezi, hogy a világosság, a felleg és a sötétség háromságot képez-e. Végre annyira megszaporítja a személyeket, hogy érthetetlen nagy zűrzavar támad. Mindent össze-vissza zavarva megvallja, hogy Istenben nemcsak három személy vagy személyiség van, hanem három lényeg is, 705. l. Ez már csakugyan undok tanítás minden kegyes emberre nézve; az Isten egyszerű és oszthatatlan lényegét három részre hasítja. Az eretnekek nagy táborában még nem akadt ember, aki ennyit
(1) Mert a Léleknek személyi kezdődést tulajdonít, melyet idővel ruháztak rá.
(2) Azt akarja e helyen kimutatni, hogy ez nem bizonyít semmit a Háromság mellett.
engedett volna meg magának, mint Servet. De hogyan történt az, hogy a három személyt nem tűrve, Istent három lényegre szaggatja szét? Minthogy – úgymond – az Igébe és a Szent Lélekbe bele van vegyítve a teremtmény bizonyos adagja. Az istenségben a lényeg megosztása eszerint salakos, tisztátalan voltában rejlik. Visszatérek most az Ige és a Lélek azonosságára. Az ősformában – mondja – az Ige, a Lélek, a fény és a felleg, mely vízből, levegőből s tűzből állott, egy dolog, de az Ige és a Lélek előbb említtetik, mint a világosság; a víz és a levegő előbb, mint a tűz. Itt vagy hat Istenségről van sző, vagy minden különbség megszűnik. Ha pedig személy alatt rendelkezést (dispositio) ért, lássuk, milyen viszonyt állapít meg az Atya és a Fiú között. A 696. lapon arra a kérdésre, ha az ember-Krisztusban megvan az Ige és a Lélek, miért hívjuk mégis az Igét Fiúnak, így felel: mindkettőnek mondhatjuk, bizonyos oknál fogva, a különbség csak a módban van, mert az Igében mindig megvolt a Lélek, a Lélekben az Ige, az Ige és a Lélek ereje, lényege egy és ugyanaz. Az Igében, mint valami külsőleg látható dologban, benne volt a Lélek. Az Ige tehát inkább a testére vonatkozik a Fiúnak. Hol van akkor a személyes megkülönböztetés? Sőt hol van a két lényeg, ha még a személyek között sem tesz különbséget? A 187. lapon megmondja, hogy az Isten mi oknál fogva Atyja a Szent Léleknek. Amint – úgymond – a világosság atyja, a dicsőség atyja, éppen úgy atyja a bölcsességnek, atyja az Igének, ha nem értesz embert hozzá. (1) Látjuk tehát, mint fecseg az Ige örök származásáról. Csak olyan értelemben mondja Istent az Ige Atyjának, amilyen értelemben Isten a világosság, könyörület, vigasztalás és minden jónak atyja. Hát Servet szerint a Lélek csak árnyék volt? Ha igen, akkor Isten az Igének csak mintegy árnyékként Atyja. Ezt nyíltan meg is vallja a 217. lapon. Lássuk most, milyen értelemben nevezi Krisztust egyszülött Fiúnak. A 732. l.: Ha Isten más világot teremtett volna és más eszes lényeket más formában, akik gyermekeket nemzettek volna, akkor maga az Isten is, ha akarta volna, abban a formában, azokhoz hasonló
(1) Az emberi mivolttól eltekintve.
Fiút nemzett volna, s akkor ez a Fiú is bölcsességben született volna, és az Istenben ugyanaz a bölcsesség lett volna, mint amilyen most van és ami az istenséget illeti, ugyanaz a viszony lett volna a Fiú és az Isten között. Látjuk tehát, hogy a Fiúnak milyen értelemben tulajdonít istenséget. Servet mosakodása eszerint teljesen hiábavaló, éppen azért joggal mondhattuk, hogy rettenetes istenkáromlásai nem érdemelnek kíméletet.
Meg kell jegyeznünk, hogy ismeretlen dolgokról oly vakmerő bizonyossággal beszél, mintha csak jelen lett volna a világ teremtésénél s azóta ő ügyelne fel az idők folyására. Athanasiust minden lépten-nyomon ostorozza, mert azt hallotta róla, hogy a niceai zsinat feje volt. Hallotta, mondom, mert hogy a zsinat ügydarabjait nem olvasta, azt nemsokára meglátjuk. A régiek közül senkit se kímél: vad álbölcseknek, a fenevad szolgáinak, az antikrisztus rabszolgáinak, a Sátán megbűvöltjeinek nevezi őket. Athanasiusra főképpen a fenti okból haragszik, s undokul ráfogja, hogy három részre darabolt Istent hirdetve, azt is megparancsolta, hogy a képeket imádják, 703. l. és más helyütt. Honnan veszi mindezt, amiről a történelem mit se tud? Tudatlansága még szembeötlőbb "A világ végéről" (Liber de orbis perditione) szóló műve első könyvének 399. lapján. Mint a próféták rátermett s gyakorlott magyarázója, azt mondja, hogy Krisztust, mint Dániel jövendölte, a római hadvezér, igazi babiloni alak, ölte meg, ki babiloni szertartásokat rendelt, megtiltotta a házasságot, a tonzúrások szabványait törvénybe iktatta, behozta a fölszentelés keneteit, zsidó szertartást, zsidó és babiloni áldozatokat. Ez azután ugyanott bevezette az istenkáromló háromságtanítást, a római egyeduralmat Konstantinápolyba száműzte: ez a dicső hitvalló! A szobrok és képek e Sylvester alatt – mint mondám – Helena asszony unszolására jöttek divatba. Hallotta, hogy a niceai zsinaton, mely az őrjöngő Irene tanácsára és parancsára ült össze, elfogadták és helyeselték a képek tiszteletét. Hallotta, hogy ez az Irene a császár anyja volt; – ez a szeleburdi más nevet kap fel, jóllehet nem nagyon hasonló. Tehát mintha Helena, Konstantin anyja hozta volna be a képek imádását, Athanasiust hamisan vádolja azzal, ami halála után
háromszáz évvel történt. (1) Íme, most már értjük, hogy a régiségek e jeles ismerője miért állítja szembe ál-Kelement és más szédelgőket az összes szent atyák irataival.
Egyébként eltekintve Servet emez ostobaságától, tanítványai sohase tagadhatják azt, hogy az általunk idézett négy első tétele a Szentháromság titkát istentelenül lerombolja. Mit se segít rajta az a szépítgetés, melyhez újabban fordult. Mert ha az Ige személye ember volt, mint ő mondja, akkor az Ige istenségének nem volt személye, melynél fogva az Atyától különböznék. Ha Isten jelent meg a testben, következik, hogy az Atyát feszítették keresztre, amitől pedig az igaz hit irtózik. Azért panaszkodik, hogy én nem az Írással, hanem álbölcselkedéssel harcolok. Mintha bizony nem állna rendelkezésemre háromszáz szentírási hely ennek a bizonyítására. Azt állítja, hogy az mindegy: Krisztus Isten formája volt vagy Isten formájában volt. Azt a gyerek is tudja, hogy aki atyjához hasonló, az lényegileg különbözik az atyától. Ebből kitűnik, hogy Krisztus az ő istenségében, mielőtt a testet felöltötte volna, amennyiben Isten örök igéje volt, az atyai dicsőség részese vala. Ha Pál Isten formájának nevezte volna, Servet ujjongana örömében, hogy látható s a láthatatlan Isten testi képmása. Mikor azonban Pál magát az Igét, mielőtt az emberi testet felöltötte volna, Isten dicsősége részesének mondja, lerombolja azt az őrült tanítást, hogy az Ige személye ember volt. Pál ugyanis tudatosan állítja szembe az emberi természet gyarlóságát az istenség örök dicsőségével.
Azért azt írja róla, hogy önmagát megüresíté, szolgai formát vett föl s emberekhez hasonlóvá lett. Servet éleselméjűséggel jegyzi meg: ha Isten formájában volt, a megkülönböztetés formai. – Sőt ellenkezőleg, Pál szavából arra következtethetünk, hogy mikor a forma egyenlőségéről beszél, a személyi megkülönböztetésről van szó. A megkülönböztetés nem külső formai, hanem lényeges. Servet mesebeszédnek mondja. Én bátran nevezhetem személyiségeknek, mert mindegyik külön tulaj-
(1) Mert ez az ördögi Irene az ő halála után több mint háromszáz évvel született.
donságokkal van felruházva. Én nem esetlegességekről beszélek, mint Servet hazudja. Fáj neki, hogy kárhozatos istenkáromlásáról lerántom a leplet. Miután a három személyiséget vallotta – szóval, azt mondja, hogy személyiség alatt lényeget ért, és szerinte a Fiú az Atya lényegének kinyomata, mert benne van az Isten, hogy láthatóvá tegye magát. Mert azt a kifejezett képmást látva – úgymond – Istent látom, miként Gábrielt látom, látva a sast, melynek formájában hozzám közeledik. Hol marad a személyi megkülönböztetés? Azt mondja, hogy a keresztségben az Atya és a Fiú neve megkülönböztetve szerepel, mert az Atya-Isten és az ember-fiú valósággal különböznek egymástól. Mit mondjunk a Lélekről, aki szerinte a testet felölté? Szerinte nincsen háromság. És mégis azt állítja rólam, hogy a fúriák ülik meg lelkemet, hogy a Fiú megkülönböztetését sürgetem. Amit én Krisztus istenségéről mondtam, azt ő nem volt képes megérteni. Én nem a test, hanem az örök lényeg istenségéről szólok. Azt hiszi, hogy szerintem más az Atya, más a Fiú istensége. Valahol a Léleknek látható személyiséget tulajdonít, mert szerinte személy az, ami látható. A Lélekről külsőségesen beszél.
[Előzmény] V. tételét úgy védelmezi, hogy ő belső személyiséget vall. (704. és 705. l.) Ámde ott mást se találnak az olvasók, mint, hogy az Ige, a világosság, Krisztus személye, előbb elrejtett, azután nyilvánvaló Ige volt, mert ez vala az istenség egyik módja, melyet megjelenésnek nevez, a másik mód a közösség (communicatio). Azután azt következteti, hogy a háromság titkát Pál szavaival így fejezhetjük ki: az Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben, vagy inkább az előttünk megnyilvánult isteni lényeg kettős titka. Íme, az a belső lényeg, melyet hangoztat, hogy Isten az ő formáját Krisztus testében megmutatta és a Lélek erejével közölte magát.
[Előzmény] Ugyanezt a téves tant hirdeti az általunk előadott VI. tétel is. Tagadja, hogy teljesen Sabellius tanítványa, pedig világosan bevallja, hogy a bölcsességet egynek tartja a Lélekkel. Hát nem az következik ebből is, hogy a Lelket megfeszítették? Mert vagy meg kell különböztetni a Lelket az Igétől, vagy, amit János az Igéről mond, ugyanazt kell a Lélekről is mondani, ti., hogy
testté lett, mely meghalt s feltámadott. Azt hangoztatja, hogy már ezerszer mondta, hogy a Lélek formára és rendelkezésre nézve különbözik a Fiútól. Azt én is vallom, hogy, midőn a Lélek megfoghatóságáról beszél, az istenség különböző módját emeli ki. De mikor most a kettőt egybekeveri és összezavarja, nem menthető akkor, mikor úgy látszik, mintha az ellenkezőjét tanítaná. Ha most komolyan akar erről a nagy titokról beszélni, miért ragadja meg a bölcsesség és a Lélek azonosságának bizonyítására azokat a helyeket, ahol nem az Istenben létező személyről, hanem a Lélek adományáról van szó?
[Előzmény] Hogyan menti a VII. tételt? Hogy más Istent mond az istenség más módja szerint. Szerinte neki ez éppúgy szabad, mint nekem más istenséget mondani. Ezt csak rámfogja. Az én műveimben százszor is vallom, hogy az istenség egy és ugyanaz. Servet előtt senki se beszélt más Istenről, erre csak gonosz ember vetemedik. Javítani akar, mert enyhíti kifejezését, de a lényeg csak hazugság. De mit is szaporítom a szót, föntebb az Istent három lényegre tépte szét? Képtelenség, hogy a Szent Lelket csak Krisztus feltámadása után nevezi személynek, mivel akkor az Isten-Krisztusból más Isten tűnt elő. Más helyen még világosabban mondja. A 184. lapon azt tanítja, hogy a Lélek lényegre nézve különbözik a Fiútól. Széttépi az Isten lényegét.
[Előzmény] A következő három tételt, minthogy hasonlók, egyszerre tárgyalom. Krisztust Isten Fiának mondja, mert az Isten lényegéből származott. Servet eszerint tagadja emberi természetünknek Krisztussal való közösségét, melyen üdvösségünk épül. Világos. Csakis ez alapon testvérünk a Krisztus. Servet azt hirdeti, hogy, ha istenségét testünkkel egyesíti, az Írás tanítása szerint az Isten megjelent a testben. De ő nemcsak a két természetet zavarja össze, hanem Krisztus testének lényegét olyan messzire elragadja tőlünk, mint amilyen messze van az ég a földtől. A 275. l.: Amint az Ige testté vagy teremtménnyé lett e megtestesülés folytán, úgy meg is szűnik teremtménnyé lenni a föltámadás után. Másutt meg ugyancsak erősíti, hogy Krisztust nem szabad teremtménynek mondani. Csak azt hangsúlyozom: ha az Ige lényege a testé lett, akkor Krisztus természete
nagyon elüt a mienktől. Az égből alászálló Ige – mondja – most Krisztus teste. A 147. lapon még tovább megy: Krisztusban az emberi természet egy az istenivel. Hol van tehát az a közösség, melyet Servet nem enged megszakítani? Arra int, hogy ne kínozzam. Játszva tépi szét az emberi nem üdvösségét, de nem engedi, hogy a romokhoz nyúljunk. Hát mi majd némán tűrjük, hogy testvériségünk kötelékét széttépve, Üdvözítőnket elrabolja? Hát kicsinyes a mi erőlködésünk, ha örökbefogadásunk egyetlen zálogát védeni akarjuk? Azért mondjuk testvérünknek a Krisztust az apostol tanúsága szerint, mert, a bűnt kivéve, mindenben hasonló hozzánk. Servet megjegyzi, hogy mindenben hasonló. Ámde az apostol csak a természet hasonlóságáról szól. Valóban, az Isten Fia kiengesztelődésünket csak igazi emberi testben s nem isteniben, földiben s nem égiben végezhette el, a világ bűneiért a világ természetében tehetett csak eleget. Krisztus testében fizette le a váltságdíjat. Ha teste isteni, égi volt, mire való lett volna az elégtétel? Azt kérdi Servet, hogy volt-e része az emberi természetnek az istenségben? A válasz nem nehéz: az istenségből folyik mindaz, ami Krisztus testében élő rész. De más az egyesülés és más az egység. Jóllehet Isten felvette az emberi természetet úgy, hogy a Megváltó Isten és ember személyében egy; ebből nem következik az, amit Servet állít, hogy az egység istenítésre vall. Megoldjuk azt a nevetséges, gyerekes nehézséget is, mellyel Servet előhozakodik, hogy Krisztusnak sírban nyugvó teste nem fosztatott meg az istenségtől, mert az egyszer felöltött embert Isten nem vetheti le többé, sem a halál, sem a sír nem képes elválasztani az egyesült természeteket. De ez nem zárja ki a megkülönböztetést. Krisztus engedelmességével kiengesztelte az Atyát; az Isten lényegében hogy engedelmeskedhetett az Istennek? Micsoda képtelenség az isteni lényeget emberi mértékkel mérni! Servet háromszor is mondja, hogy hazudok, mivel azt állítom, hogy ő a Krisztus örök származását csak színleg vallja. Hiszen téves tanainak egyike az, hogy Istent csak az anyára való tekintettel mondja Atyának, és szerinte az Igét csak a szűz méhében lehetett nemzeni. Örök anyát kellene tanítani, ha engem hazugsággal akarna vádolni. Mindenki belátja,
hogy Krisztus testét Istennek mondván, összekeveri a természeteket. Szerinte a test istenivé lett, a személyi egység folytán. Micsoda beszéd ez: Az Ige égből hozott, nem-teremtett teste a szűz méhében testté lett? Pál szavait hozza fel, hogy Isten vére vallotta meg az egyházat. Ha őszintén vallja a megkülönböztetett természeteket, miért nem engedi meg, hogy egyik tulajdonságát átvigyük a másikéra, hogy az ember-Krisztus vére kiontatott, ki egyszersmind a testben megjelent Isten is?
De ő a tulajdonságok átvitelét ördögi álbölcselkedésnek bélyegzi. Végül, ha a két természet között különbséget tesz, vallja be, hogy az Ige lényege örök, hogy a test lényege időben kezdődött, mikor a szűz méhében teremtetett! De ő a nem-teremtett elemekből álló testet öröktől fogva valónak hirdeti. A test és lélek lényegét az Ige és a Lélek egységével összekeveri, egy és ugyanazon dolognak mondván, s Krisztust testre és lélekre nézve öröktől fogva valónak vallja. Azt állítja, hogy ez az istenségnél fogva van így, mely a testben és a lélekben lakozik. Servet szégyelli magát az én ostobaságom miatt, mert jogtalanságnak tartom azt, hogy Isten a szomorkodás és a halál fájdalmainak alávettessék. Szavai szerint Isten az Igét és a Lelket Krisztus testének és lelkének rendelte. Egyszer fenséges szavakkal szól Krisztus örök és isteni emberségéről, majd meg magának az Igének a lényegét a teremtmények közé alacsonyítja, mondván, hogy Isten bölcsességének hívjuk, mely szóval a zsidók mindazt jelölték, ami kiváló. Számtalan szó végződik – úgymond – náluk אל (él)-re és יה (jáh)-ra, de az értelem ugyanaz. Bármennyire panaszolkodik is, hogy igazságtalanság éri, abból nem tud kivergődni, hogy Krisztus szent felségét le ne alacsonyítsa.
[Előzmény] A XII. tételben magasabb hangot üt meg. Krisztus, mint ember szerinte kezdettől fogva megvolt saját lényegében. Ha ez igaz, akkor hazudik az egész Szentírás, mely őt Ábrahám magvának és Dávid fiának nevezi. Hazudik az apostol, aki azt mondja, hogy ő az asszonytól származott, ki az idő teljességében született, hogy tőle szülessék a Krisztus, s eszerint időben származzék. Servet igaznak vallja állításának ama részét, mert János azt erősíti, hogy ő azt látta, ami kezdettől fogva van.
Mintha a személy egységénél fogva nem látszott volna meg Isten az emberben! De mi ez Servetnek, ki az emberi természetet öröknek hirdeti? Azzal rágalmaz bennünket, hogy mi az Istenből nem idézünk, csak az Írásból, mely Krisztust csak Ádámtól, Ábrahámtól, Dávidtól és annak ivadékaitól származtatja. Ő azt hangoztatja, hogy Krisztus saját személyében és lényegében öröktől fogva van. Miért hallgat a második részről, hogy Krisztusnak két személye van? Csodálatos az az állítása, hogy Krisztusban van az Isten, ki három személy. Hát akkor miért nem hirdeti, hogy Krisztusban három személy van? Nemde levon az ő dicsőségéből és megkisebbíti őt, ha a három személyből egyet letagad? Az olvasók is beláthatják, hogy nem is érdemes több szót vesztegetni képtelenségeinek zagyvalékára. Istent három személynek hívja, akit mindenütt láthatatlannak vall. Ha Krisztus három személyt hord magán, akkor az következik, hogy az Atya és a Lélek is szenvedett, miként az Isten Fia. Ha a Fiú a Krisztus személye, akkor másutt miért különböztette meg őket? Mikor egyik képtelenségből ki akar vergődni, még jobban összekeveri a dolgokat, de azért makacsul vallja téves tanait.
Az egyes helyeket mindig saját javára ferdíti el, hogy kimentse azt a badarságát, hogy az Ige Krisztus származásának magva volt, melyből teste formálódott. Ésaiás azt mondja: (45,8) "Egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás". Mintha itten az Isten Igéje önmagának előkészítő magvaként szerepelne, pedig arról van szó, hogy Isten az ő igazságát és üdvösségét kiönti az egész világra. Ésaiás más helyen (55,10) az Isten igéjét az esőhöz hasonlítja, mely megöntözi és megtermékenyíti a földet, hogy megtudják a zsidók: Isten ígérete megvalósul. Mi köze ennek az emberi természetnek a Krisztusban való nemzéséhez? A 70. zsoltár Krisztust az eltikkadt mezőre hulló esőhöz hasonlítja, mely a magból életet támaszt. Itt Krisztus üdvteljes erejéről van szó, mely az egyház egész testét általjárja. Mily elhamarkodottság tehát mindezt Krisztus személyére vonatkoztatni! És mégis, Dávid és Ésaiás bizonyítékaira támaszkodva, magának tulajdonítja a győzelmet. Haszontalan fecsegés, hogy János az Igét
Isten szava helyett mondja. János ugyanis a testben megjelent Krisztusról való bizonyságtételt attól az örök Igétől veszi, aki szerinte testté lett. Ha az Ige testté lett, hiába beszél Servet, hogy az más valami. II. Dialogus, 266. lapján ezt írja nekünk: Hogy teljesen megértsd, mi lett testté és mint különbözik attól, ami a testtel egyesült, három dolgot kell figyelembe venned az Igében: az eszmét, az elemet és a világosságot. Az Ige, amennyiben az ember eszméje, vagy személye és ábrázolása volt, testté lett és mintegy személyileg átment a testbe. A mag elemi, vagy elemen felül való lényegében az Ige emberré lett, mert az ő elemei bizonyos módon testileg a test elemeivé lettek és lelkileg a léleké[ivé]. Amennyiben pedig az Ige a világosság lényege volt, a test anyagával egyesült, hogy az egész egy emberré és Isten egy testévé legyen. – A következő lapon arra a következtetésre jut, hogy miként a lelkek és az angyalok Szent Lélekké lesznek, s azért megmaradnak lelkeknek és angyaloknak, éppúgy az Ige is megmarad az ő természetében, jóllehet testté lett. – Láthatják a kegyes olvasók, hogy ez a haszontalan ember mennyire megrontja őrültségeivel egész hitünket. A világosságot most elválasztja a személytől, máskor meg százszor is személynek mondja. Az elemet most az Igébe zárja, másutt meg az Igét a tiszta istenségnek mondja. Ha mindenre ki akarnék terjeszkedni, vége-hossza se lenne. Közben elveszne üdvünknek az a tiszta tana, hogy az Ige felöltötte a mi testünket. Az is elenyésznék, hogy Krisztus, emberi természetére nézve Ábrahám magvából való. Servet szerint a Malakiás 2. és az Ésaiás 4. az Isten magváról, Isten csírájáról beszél. Malakiás az emberi nem törvényes elterjedésének módját nevezi Isten magvának. Ésaiás Isten nagyszerű csírájáról szól az ország virágzó korszakában. Kitűnik tehát, milyen jeles írásmagyarázó, ki Krisztus testét ezért származtatja az Ige lényegéből. Ha azt mondja, hogy az Isten természete összeolvadt az emberrel úgy, amint összekeveredés nélkül a lélek a testtel egyesül, az mérsékelt észjárásra vall. De egészen mást mond az, amit előbb Apologiájából idéztünk: az Ige testté változott, az Isten égből való Igéje itt a földön maga Krisztus teste, az evangélista szerinte saját kezével tapogatta az Ige lényegét (122 l.) Hibásan
idézi az evangélistát. De már erről nem is beszélek, elég lesz a zagyvalékból.
[Előzmény] A XVI. tétel nem töri meg Servet makacsságát, s világosan feltünteti gazságát. Mikor az apostol azért helyezi az embereket az angyalok fölé, mert Krisztus Ábrahám magvát vette föl, világos, hogy az emberi természetet érti, melyet Krisztus magára vett. De mit mond Servet? Azt, hogy az ember-Krisztus testet öltött, és ezt a helyet úgy magyarázza, hogy Krisztus nem az angyalok szabadítására jött, hanem hogy magához fogadja az embereket. Most azt színleli, hogy mind a két magyarázatnak helyet ad. De a helyeset elveti. Most, mintegy magába szállva, az Ige jelen idejét hangoztatja, mintha az apostol azt hirdetné, hogy mindennap felölti az embert. Mintha ez a kegyelem csak Ábrahám ivadékaira szorítkoznék! Mintha az angyalok Krisztussal élükön nem gyülekeznének össze tökéletes dicsőségre! Nincs útban az Ige ideje, mert világos, hogy maguk a dolgok, melyekről szó van, mint a jelen tárgyai szerepelnek. A szöveg kizár minden kételyt. Ha Isten a Szent Lélek Atyja, könnyű belátni, hogy a személyek el fognak tűnni. Ha Servet képes kifejezést használ, akkor az Isten csak képes értelmében az Ige Atyja. Az ő tanúsága szerint a Léleknek is Atyja, ép úgy, mint az Igének. A 193. l.: Krisztus éppen úgy született a Lélek lényegéből, mint az Igéből. Ha a Fiú azért Ige, mert az Ige magvából származott és testté lett, ugyanez áll a Lélekről is. Azt vallja Servet, hogy nem egyforma módon. Különbséget tesz, pedig ő hozta be az egyenlőséget vagy a hasonlóságot. Azt mondja, hogy megcsonkítgatom nézeteit, jóllehet hívebben már nem is idézhetném őket.
[Előzmény] Ítéljék meg az olvasók, hogy egyeztethető össze ez a kettő: Istenben három személy van, és csak egy személy volt, mely az angyalokkal közöltetett. Új kibúvót keres. Istennek egy képmása volt, melyre Ádám testét formálta. Ha szavait egybevetjük, bárki megláthatja, hogy csak színlel. Ott kimondottan az Isten képmásáról tárgyal. Mózes szerinte egyes számban említi, minthogy Istennek egy személyes képmása, vagy ábrázata volt. Bizonyára – ha nem csalódom, – az Atya és a Lélek személyét kizárja, mert azt erősíti,
hogy a "képmás" szó kizárja a többes számot, nem lévén Istenben több személy, csak egy. Bármit mondjon is, előttem nem mossa magát tisztára.
Most következik Krisztus testének vegyi összetétele, melyet három nem-teremtett és egy földi anyagból állít össze. Már mondottuk, üdvösségünk reménye, megváltásunk gyümölcse mind elenyészik, ha Krisztus teste nem hasonló a mienkhez, – a bűnt kivéve. Servet hozzáteszi, hogy az istenség részese volt. De ki engedte meg ezt neki? Mert Ábrahám és Dávid fiának hívatik a test szerint, amelytől az istenség lényegileg különbözik. Krisztus testét nem mondhatnók Isten templomának, ha az istenségnek egyik része volna. Hogy vág ez össze: az istenség a test része, és Isten úgy látszik a testben, mint valami templomban? Emlékezzenek olvasóim, mit mondtam fentebb: nem közbenjáró az, aki nem testvérünk, aki nem embertársunk. Szerinte Krisztus emberi mivolta, ha mindjárt tiszta teremtmény is, elüt a mienktől, mert az istenség fénye vegyül bele. Mi nem a tulajdonságokról, mi a lényegről tárgyalunk. Mi azt valljuk, hogy abban a testben, mely valósággal emberi volt és Dávidtól származott, az Isten egyszülött Fiának a dicsősége ragyogott. Ez a test földi volt és halandó, de élő és mennyei életre hivatott. De ez inkább a tulajdonságra vonatkozik, de nekünk a test természetét kell vizsgálni. Az a kérdés, milyen testen ment végbe a kiengesztelés. Pál azt feleli, hogy a bűn meg volt átkozva a testben. Nem készít magának mennyei testet, mely nem-teremtett elemekből áll, hanem a mienkhez hasonló legnagyobb hasonlósággal ruházza fel, lényegre nézve teljesen ugyanolyannak mondja. Kérdezzük most, milyen lesz a föltámadott test, melyben hitünk bizakodik? Aki a mienktől elütőnek tartja, az elválasztja Krisztust az ő tagjaitól s lezárja a földi ember előtt a boldog reménykedés kapuit. Mit használ az nekünk, ha a test Isten lényegéből és nem-teremtett elemekből támad fel? A természet különbözősége lerontja közösségünkbe vetett bizodalmunkat. Pál bizonysága szerint Krisztus testére nézve Dávid fia s testre nézve a zsidóktól származik, kizárja tehát azt a vegyüléket, mely nem az egész emberi testet tartalmazza, hanem csak egy részét.
Servet azt mondja, hogy ez nem a testre vonatkozik, hanem csak akkor, ha az istenségtől különválasztjuk. Ámde Pál szavai oly világosak, hogy minden kételyt kizárnak. Majd meg rágalmazással vádol, mert azt mondottam, hogy Krisztus emberi természetének csak negyedrészét nyerte az anyjától. Hamisítónak, hazugnak nevez, mert azt mondtam, hogy ő a testnek istenséggé való átváltozását hirdeti. De hogy bánjunk vele, ha szavainak ez az értelme? Hatodik levelében így ír: a test Igévé változott át. A három elemről világosan szól a II. Dialógusban, a Hároms. 250. lapon Krisztusnak Mária méhéből vett testrésze a földi rész, de bírt az Ige valóban isteni elemeivel és Isten lényegével is. Ha az arányról van szó, nem akarom pontosan lemérni, mekkora rész jutott néki anyjától. Servet eléggé bebizonyította vélekedését saját szavaival, hogy Krisztus három részében különbözik tőlünk, mert teste három nem-teremtett elemből áll, mely nemcsak isteni, mennyei és örök, hanem maga az Isten, éppen úgy, mint a Lélek és maga Krisztus. I. Dialog. 231.
Annál nagyobb képtelenséget senki sem mondhat, hogy az emberi anyag a mennyei harmat által Istenné változott. Servet simítani akar rajta, s azt mondja, átváltozni annyit jelent, mint más dicsőségtől ragyogni, mint előbb. Mintha bizony a forma megváltozása a tartalom átváltozását jelentené. Azért is haragszik Servet, mert Krisztus dicsőségét tulajdonságnak mondom, minthogy a világosság volt a lényeg. Azt akarja, hogy ördöngös tanítását mindenki elfogadja, mely szerint Krisztus teste Isten örök lényegéből való, míg a kegyes emberek mind azt vallják, amit az Írás mond, hogy Krisztus teste előbb halandó volt és alá volt vetve a földi élet nyomorának, azután pedig boldog halhatatlanság lett az osztályrésze. Feleljen Servet, adott-e valamit a feltámadás Krisztus testéhez? Bármit feleljen is, jól tudják a hívő lelkek, hogy az égi dicsőséget elnyerve, sok adománnyal ékeskedik, amivel előbb nem bírt. Mikor azt mondta, hogy az Isten Lelke és az emberi lélek Krisztusban egy lényegi lelket alkot, hogy teste Isten lényegéből van, mely öröktől fogva való, mentségül, vagy inkább köpönyegforgatásul Pálnak arra a mondására hivatkozik, hogy aki az Úrhoz ragaszkodik,
vele egy lélek lesz. Mintha Pál az embereknek az Istennel való ilyen összevegyüléséről képzelődnék, amelynél fogva az ember már Istenné kezd válni, hogy örök lényegűnek lehessen nevezni.
Egészen más természetű dologra csap át, hogy bebizonyítsa, mily szigorú bíráló vagyok. Panaszt emel, hogy az asztrológiát (csillagjóslást) kárhoztatom. Attól tartott, hogy jól tudják az olvasók az ő sátáni dolgait, s most az asztrológiát teszi mentsvárául. Agyba-főbe dicséri az asztrológiát. Vajon helyeselhettem-e azt (1) az ördögi babonát, mely a dolgok menetét a csillagok járásából olvassa, az ember sorsát a végzethez fűzi és Istentől elrabolja a világ kormányzását? Nevezhet engem Servet Simon mágusnak, akit az az ál-Kelemen is cáfol, mert az ember sorsát a csillagok uralmától teszi függővé. Isten csodálatos módon úgy gondoskodott, hogy Servet ostobaságai csak azokat ejtették meg, akik készakarva rohantak a csapdába. Ez a szeleburdi Gorgias azt hiszi, hogy a világon mindent tud, s minket a nyelvtanhoz utasít azért, mert nem engedjük meg azt, hogy Isten lényegévé változik át az, ami Istennel vagy kegyelemből, vagy más módon egyesül.
Egy szóval se mentegeti magát azért, hogy az ember-Krisztust nem teremtménynek mondja; szerinte nem is nevezhető annak. Mintha Dávid fia nem volna teremtmény, mintha azt, aki lett és emberből teremtetett, nem volna szabad teremtménynek nevezni. Ezt én az ő gőgösségének és ostobaságának tulajdonítom. Az egyik szóba belekapaszkodik, hogy magamtól fűztem hozzá: "amennyiben ember". De amit én mondtam, azt ő többször maga is mondotta, a megfeszített emberről beszélt, nehogy valaki az Igére gondoljon. Ha teremtmény-számba nem jöhet az értünk megfeszített ember, hogyan érthető ez: mi test vagyunk az ő testéből?
[Előzmény] Ugyanolyan őrülettel azt is igaznak vallja, amit a XXIII. tétel tartalmaz, hogy ugyanaz az istenség, mely az Atyában van, a Fiúval közvetlenül és testileg közöl-
(1) Csak dicséretemre van, ha ilyen ördögi művet kárhoztatok. Nincs olyan keresztyén tudós, aki nem kárhoztatja.
tetett. A közvetlen és testileg való közlés azt jelenti. Hogy a Fiú, mikor a testet felöltötte, abban a pillanatban Isten lett. Servet ezt a következtetést kineveti, mert egyik sarokból a másikba ugrik. Bármennyire ügyeskedik is, vitatkozó tehetségével bármennyire kérkedik is, a hínárból nem bír kivergődni. Nem tagadja, hogy Krisztus test szerint való születése időben való kezdődést jelent. Ha ezt megengedjük, ha az egész Fiúval közvetlenül közöltetett az istenség, mikor a testet felöltötte s a világra jött, mi értelme van az idő emlegetésének? Micsoda fogásokra van szükség ekkora istentelenség kitalálásához? Ha ugyanazt az istenséget közlik velünk, annyi lesz az isten, ahány hívő van a világon. Kegyelemből – mondja Servet. Mit használ ez, ha lényegileg istenné teszi azokat, akiket gyarlóságuk miatt az Írás mindenütt alázatosságra int? Hasonlatai nagyon merészek, megváltásunk titkait összekeveri az alsóbbrendű adományokkal, s ha szüksége van rá, ilyen kötőszócskákhoz folyamodik: bizonyos módon, majdnem. Azt mondta, hogy a Szent Lélek úgy szállott alá az apostolokra, mint az Ige a szűz méhébe, hogy testet öltsön. Láthatjuk, hogy összekeveri az egymástól nagyon elütő dolgokat. Mi hasonlóság van az Igének a testtel való titokzatos egyesülése és a Szent Lélek amaz adománya között, mely az apostolokat eltöltötte? Vajon a Szent Lélek is testet öltött, vagy fölvette az emberi természetet, avagy az emberekkel egy személlyé olvadt, hogy Péter és János legyen? Servetnek elég azt mondani: "valamelyes hasonlóság," s mikor én sarokba szorítom, Mágusnak címezget.
[Előzmény] A XXV. tételben azt mondja, hogy az Igének nem volt személyisége, csak visszatükröződés és a jövendő Krisztus eszméje volt. Azt fecsegi ugyan, hogy az eszme Istenben személyileg megvolt. Csak dobálózik a szavakkal, melyek jelentésével nincs tisztában. Legnagyobb gazsága abból tűnik ki, hogy a régiek állításait elferdíti, mintha az ő tanítása azokéval megegyeznék. Hazugnak nevez, mert tagadom, hogy ő az Igét bensőleg, az Istennél személyileg létezőnek vallja. És mégis irataiban nagyon sokszor ördögi koholmánynak mondja azt, hogy az Ige láthatatlan. Ha az Ige valami valóság volt, miért gyűlöli annyira a valóságos megkülönböztetést? És miért
tartja ezt a dolgot a személlyel homlokegyenest ellenkezőnek? Még arcátlanabbul színlel, mikor azt mondja, hogy ő azt tanítja, hogy az Ige és a Lélek két személyiség. Azt hiszi, hogy az olvasóknak elment az eszük vagy az emlékezőtehetségük, s már nem emlékeznek arra, amit kevéssel előbb mondott. Nem hiába panaszoltam, hogy az Ige lényegét eltörli, midőn egyszerűen világosságnak mondja. Majd eszéhez kap s így hamiskodik: a világosság nem az Igéé volt, hanem Krisztusé, és a világosság Isten lényege. Ha Isten világosságának ismeri el, nincs oka arra, hogy engem azzal vádoljon, mintha az Igét álnokul Krisztus helyett venném. Amit a világosságról, vagy eszméről hebegett, azt a jövendő Krisztusra vonatkoztatta, amint helyesen megjegyeztem. Az Isten világosságáról való beszéde szintén hamis, mert a belső személyiség a látható fénytől nagyon különbözik.
[Előzmény] A XXVI. tételben könnyen kimagyarázza magát. Helytelen magyarázóknak mondja azokat, akik a személyt a külső formától elválasztják; ez ellenkezik a szó jelentésével, mert a személy csak látható lehet. Arról azonban hallgat, hogy a Lélek személyét láthatatlannak mondotta. (1) Azt hangoztatja, hogy szavaiban nincsen ellentmondás. Engem bűnvádlónak nevez. Látta ugyanis, hogy már nagyon szembeötlő képtelenséget hirdet. Mikor azt kérdeztem, hol maradt a Lélek személyisége, akinek csak árnyékát tüntette föl a világ teremtésénél, azt válaszolta, hogy csak fecsegek. (2) Csudálkozhatunk-e azon, ha annyi dolgot adott a világnak ez az ember, aki mindenből oly könnyen kivágja magát?
[Előzmény] Ami a XXVII. tételben van, hogy Istenben a világ teremtése előtt minden dolog megvolt, ami a mai rendben, és köztük Krisztus volt az első, ezt hűen idéztük, egy szót se változtattunk meg, ő maga se állíthatja. Csak azt kifogásolja, hogy nem hoztam fel a rá következő szavait. Szerinte gonoszság az, ha szavaiból valamit elhagyunk. Krisztust csak Isten lényege formájának nevezi, vele együtt minden dolog Istennél volt, ugyan-
(1) Azzal nem kérkedik, hogy fentebb négyszernél többször mondotta.
(2) Aprópénzzel fizet ki, mondván, hogy csak jár a szám.
azzal az örökkévalósággal, mint Krisztus. Nála a személy csak merő képzelet, mert Krisztus személyileg nem volt az Istenben, csupán mint elmosódott ködkép. A második részben azt állítja, hogy Isten az ő Fiát, akit látható testben akart elküldeni, az Igében mutatta meg. Ha az Ige lényege csak abban az elhatározásban volt meg, mellyel Isten az ember teremtését elhatározta, akkor Krisztus istensége nem egyéb, mint a jövendő teremtés örök gondolata.
[Előzmény] Kárhozatos istenkáromlás foglaltatik a XXVIII. tételben is: Krisztus az új Lelket csak a feltámadáskor vette. Servet szerint azért hívják új Léleknek, mert a dicsőség is új. Engem közben képzelődőnek, hazugnak mondogat. Nem szégyelli magát, hogy János hetedik részéből ezt hozza ki: Még akkor nem volt a Szent Lélek, mert Krisztus még nem dicsőült meg. Hát János arról beszél, hogy Jézus új Lelket kap, nem a hívőkről mondja ezt? Krisztus a Szent Lélekről szól, nem mintha ő várná ezt az Atyától, hanem akit a hívők nyernek a benne való hit által. – Még sokkal nagyobb képtelenség az, hogy Krisztus, halála előtt nem nyerte meg Isten egész dicsőségét és hatalmát. Hogyan ömlött át reá az Ige és a Lélek dicsősége? Hogyan változott át a test istenséggé, ha a dicsőséget csak föltámadásakor nyerte? Nem a megnyilatkozásról van itt szó, mert Servet szerint Krisztusra az istenség teljesen átruháztatott. Lássuk, mint érti az "új Lelket"? II. Dialog. 273. l.: Krisztus Lelke, aki Isten volt, a feltámadásban megújult, mert azelőtt isteni és emberi lélekből való egy Lélek volt, most a romolhatatlan élet újjáteremtetésénél fogva, melyet lényegileg magában foglal, újnak mondjuk. – Láthatják az olvasók, micsoda szörnyűséget hirdet Servet, mikor az egy Lelket, aki Isten, Isten lényegéből és emberi leheletből keveri eggyé. Azután azt mondja, hogy Krisztus lelkét felszívta magába a Lélek istensége. Végül hogy bizonyos istenség teremtetett, amely folytán az emberi lélek Isten lényegévé változott. Servet ezeken – szokása szerint – átsiklik. Hevesen rám támad, mert azt vallom, hogy Isten az ő kegyelmét reánk is kiönti, mint Krisztus emberi természetére. Ezt ördögi csalódásnak nevezi. – Hát Isten nem ékesítheti fel híveit Lelkének adományaival anélkül, hogy őket lényegileg istenekké tenné? (1) Mit
(1) Csak nem bűvész, aki changez-passez-t játszik?
mond az apostol: "A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek" (1Kor 12,4). Isten kiönti Szent Lelkét az emberekre, de lényege nem egyesül velük, mint Servet mondja, mert Pál szerint: mindenikünknek adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint (Eféz 4,7). Servet tehát ugyanazt mondhatja Pálról is, mint rólam, hogy megejtette az ördög, s hogy ő is Simon mágus tanítványa. Felhozza, hogy az isteni természet részesei vagyunk, mert megszabadulván a test gyarlóságaitól, Isten dicsőségévé változunk át. De ez nem követeli azt, hogy Isten magához hasonló istenekké tegyen bennünket, mikor reánk árasztja bőségét. Azt is felhozza, hogy mi Isten temploma vagyunk, mert az ő Lelke lakozik mibennünk. De ebből éppen az következik, hogy a mi természetünk lényege nem egy az Istennel, különben nem lakozhatnék bennünk. Servet szerint Krisztus Lelke maga az istenség. Mintha nem az mondatnék róla, hogy felkenetett az ő társai felett (Zsid 1,9). Servet szemében az nem képtelenség, hogy a lelkünkre ható Lélek minket lényegileg istenekké tesz, de maga a "felkenés" szó azt jelenti, hogy Isten csak megöntöz; természettől fogva kiszáradtak vagyunk s terméketlenek, a Lélek titokzatos ereje életnedvet önt belénk.
[Előzmény] A XXIX. tétel is képtelenség. Servet szerint Isten lényegében részek és felosztások vannak, és a felosztásban minden egyes lélek része Isten. Honnan veszi ezt a koholmányt? Mert így a sok és különféle adomány osztásakor a lélek lényeget nyer. Ámde az Írás egészen mást mond. Isten úgy osztja Lelkének adományait, hogy azért ép, osztatlan marad. Servetnek ezt a földarabolását, mészárosmunkáját elvetem, s emiatt azt vágja szemembe, hogy Istent sarokba rekesztem. Mintha Isten nem volna jelen mindenütt lényegében és erejében. De azért személyileg nem egyesül teremtményeivel. Isten Lelke tart meg mindeneket, az égben és a földön, mindenütt ott van. Feleljenek Servet tanítványai, vajon a bennük levő lelket feldarabolhatónak tartják-e? Képtelenség az, hogy Servet a Lelket nem választja el adományaitól. Azt is tanítja, hogy Istenben esetlegességek vannak. Isten tart meg mindeneket, ti. Isten Lelkének beleöntött erejével megelevenít és megtart mindeneket,
amiket egyszer teremtett, és alá kell magát vetnie az esetleges változásoknak. Hogy ezt a tanítást megvédhesse, azt mondja, hogy a hívők lelkei öröktől fogva vannak és egylényegűek az Istennel, bennük van az örök Lélek lényege, és lakóhelyeik öröktől fogva készen vannak. Már föntebb feltüntettem, hogy milyen ez az istenségben való részesedés, és már többször megcáfoltam. Nem nevetséges: öröktől fogva valóknak mondani azokat, akik számára Isten előkészíté kegyelemből az ő országát, mielőtt született volna? Az újjászületett lelkek Istennel egylényegűek. Tehát nem a kegyelem adja a világosságot és megigazulást, hanem természettől fogva bennük van, s nem is remélhetik, hogy egykor Istentől koronát nyernek a kegyelem dicssugaraiból. Eszerint az örök élet többé nem adomány és nem jutalom. Istennek ez a szava: "Én vagyok, én vagyok és senki énkívülem", világosan bizonyítja, hogy mily gonoszság az, ha Servet az örök lényeget és az isteni örökkévalóságot a teremtményekre is átruházza. Többet már nem is szólok. Az is hallatlan dolog, hogy Servet a kegyes lelkeket az Isten trónjára emeli, majd meg megsemmisülésre, kárhozatra veti őket. Az égi és nem-teremtett Lelket, az Istennel egylényegűt, ki bennünket istenekké tesz, megsemmisíti. Emlékezzünk csak vissza, Servet azt is fecsegi, hogy minket Isten lényegileg szül, úgy ömlik át reánk az istenség, miként az ember-Krisztus személyében istenné tétetett, bennünk az isteni és emberi természet személyi egységben van. Ezt az Istenből és emberből összetákolt anyagot pusztulásra veti, ez azt jelenti, hogy Isten megrontható. Azt mondja, hogy ezt a szólásmódot Páltól vette, aki szerint a Lélek kioltható. Mintha Pál is híve volna annak a koholmánynak, hogy a Lélek az emberi lélekkel vegyüléket képez. Könnyű rá felelni, hogy a Thessalonikabeliekhez írt levelében miképpen érti Pál a Lélek kioltását. Először arról beszél, hogy ne vessük meg a jövendöléseket, mert ha ezt cselekedjük, kioltjuk a Lelket, azaz a Lélek adományait, melyek bennünk fényeskednek. Semmi sem tudná Servetet jobban megcáfolni, mint Pálnak ez a helye, mert a Lélek kioltása világosan megkülönbözteti a lényeget az adományoktól.
[Előzmény] A XXX. tételben hosszasabban tárgyalja azt, hogy
az emberi lélek az istenséget mindjárt a teremtéskor elnyerte. Nem a Krisztus kegyelme folytán való újjászületésről van itt szó, hanem általánosságban az emberi természetről. Servet azt vallja, hogy az első emberben megvolt az istenség lelke, és mivel nem értek vele egyet, Simon mágusnak nevez. Azt minden kegyes ember vallja, hogy Ádám lelkét isteni adományok ékesítették. Az "isteni" szótól nem riadok vissza, az Írás is azt mondja, hogy az ember Isten képére teremtetett, ti. szellemébe be van vésve az isteni dicsőség jegye. Servet azonban nagyon messzire ragadtatja magát, Prometheus történetét emlegeti, s azt mondja, hogy belénk van zárva az égi szikra. Szerinte belénk született a lényegi istenség, melynek egy része elveszett ugyan, de másik része éppen megmaradt. Ha ez igaz, akkor az Isten lényege is belevonatik a test minden bűnébe. Mindnyájan elesünk, mindnyájan gyarlók vagyunk, tehát velünk együtt Isten is: ő is alá van vetve bűnös hajlamainknak. Nem szükséges, hogy ennek a hazugságnak képtelen voltát tovább fejtegessük. Azt feleltem, hogy ilyesmi sem a prófétáknak, sem az apostoloknak, sem a vértanúknak nem jutott eszébe. Servet erre az egyháztanítókat idézi. Tertullianusszal és Irenaeusszal próbálkozott. Az olvasók is beláthatják, hogy mily eredménytelenül. Az Írást is idézi, szokása szerint egész sereg helyét. Isten élő lelket lehelt Ádámba. – Hát azért, hogy saját istenségét vigye által reá? Mózes 1. könyvének 6. részében megszabja a büntetés idejét, hogy lelke ne torzsalkodjék folyton az emberrel. Hol van az istenség átvitele? Jób a 33. részben azt mondja, hogy őt az Isten lelke teremtette, az ő lehelete keltette életre. Ámde Isten, mikor bennünket teremt, nem csepegteti belénk az ő lényegét. A 34. részben azt mondja Elihu, hogy Isten elveszi az emberből a lelket és leheletet. Itt nem a lényegi istenségről van szó, hanem a gyarló teremtményről. Servet a 104. zsoltárra is hivatkozik: "Bocsásd ki a te lelkedet, s megújulnak, és újjá teszed a földnek színét". Minthogy ez minden élőlényre vonatkozik, a kutyákkal és a szamarakkal is közös a mi istenségünk. Ámde Servet az isteni leheletet hangsúlyozza, mely az embert megkülönbözteti az oktalan állatoktól. A Prédikátor könyve a 12. részben
azt mondja, hogy az ember lelke a halálban visszatér az ő Istenéhez, aki adta volt azt. De egészen más az: adni a lelket, és más: saját lényegét átönteni. Ésaiás 42-ben Isten megígéri a Messiásnak az ő lelkét, hogy megítélje a népeket. Ezt a csak Krisztusra vonatkozó lelket Servet átviszi az egész emberi nemre, mintha Krisztus lelke semmiben se különböznék az emberekétől. Az 57. részben Isten azt mondja, hogy belőle lélek megy ki és ő leheletet teremt; de miként bizonyítja be Servet, hogy Isten, mint teremtő, saját lényegének valamelyes részét önti át az egyes emberekbe? Előhozakodik János 1. részével is: Isten világossága megvilágosítja az embert, akik hisznek, Isten fiaivá lesznek és Istentől születnek. De ez nem a Servet-féle istenség-átvitel, itt a kegyelem átviteléről szól az evangélista.
Az első rész általánosságban a természetre vonatkozik, a második az újjászületés lelki kegyelmére. Az sem hajtja Servet malmára a vizet, amit Pál mond az Ap. csel. 17. részében: "Mi az Istenben vagyunk, ő benne élünk és mozgunk". Ez azt jelenti, hogy belőle, mint egyedüli forrásból, merítjük életerőnket, életünket, mely elmúló, mint az árnyék, ő tartja meg. Nem említjük az íráshelyek egész sorozatát, melyekre Servet utal. Ismét láthatták olvasóink, hogy bánik az Írással. Szememre lobbantja, hogy az embereket fatuskóknak és kődaraboknak nézem, mert nem tulajdonítok nékik istenséget. Ezt akkor tehetné teljes joggal, ha Isten és a fatuskó között nem volna különbség. Hatodik levelében az 589. lapon Servet isteníti a híveket: A kőben Isten van és Isten a kő. Apologiája 698. lapján: valahányszor Isten a hegynek, a kőnek, vagy az esőnek parancsol, az istenségnek parancsol, mely azokban van.
[Előzmény] A törvény idejében élt atyákat mindig gyalázta. Most köpönyeget fordít; a XXXI. tételben tagadja, hogy a törvény idején megadatott volna az újjászületés Szent Lelke. Most hazugsággal vádol, hogy a prófétákra terjesztem ki azt, amit ő a közönséges népről mondott. Könnyű a cáfolat. Ő a legkiválóbb férfiakat se kíméli. Néha ugyan a prófétákat több előnyben részesíti. De csak igen kicsiny előnyben. A zsidókat, – mondja –
a közönséges népet értem, mert a próféták ez által a hit által állandóbban megigazultak. Milyen volt ez a hit? Mert megadatott nekik az, hogy Krisztust bizonyos árnyékban megláthassák és hozzá sóhajtozhassanak a törvény igája alatt, – de azért nem szabadultak meg ettől az igától. Itt-ott tehát kiemeli őket, de leginkább az egész tömegbe beveszi őket, mikor a régiekről szól. – A törvény és az evangéliumok közt levő különbségről szóló könyvében azt írja, hogy minden zsidó a betű óságában szolgált az Istennek, nem pedig a lélek újságában. Nem kíméli a prófétákat sem. A 115. lapon így szól: Soha egy zsidó se választatott el, vagy predestináltatott azzal az elválasztással, mellyel Isten minket elválasztott, hogy fogadott gyermekekké legyünk. Mózes és a próféták a törvény alatt voltak, nem a kegyelem ölén; a törvény rabszolgái voltak. – Elszámlálván a prófétai látomásokat, arra a következtetésre jut, hogy nem voltak igazán szabadok, nem imádták igazán az Istent. Servet, mint látjuk, mindig ellenmond önmagának. Egyszer védi, máskor meg elejti embereit. A 321. lapon: a zsidók nem örökösök, mint mi, mert a szolgálóleány gyermekei. Majd meg azt hangoztatja, hogy a régi nép csak világi megigazulásban részesült. Itt a prófétákat se veszi ki; bár a Szent Lélek szólott általuk, azért cselekedeteik csak testi, állati vonást árultak el. Hozzá teszi még, hogy bár volt hitük, azért mégis csak testiek voltak, mert hitük világias volt. (324. l.)Hát itt is a nép söpredékéről beszél? Sőt magát Ábrahámot is ide sorolja. Jóllehet ő prófétai lelkével bizonyos árnyékban és talányban meglátta a Krisztust, a jövendő égi életet és örökkévalóságot, és hitt benne, de azért mégsem született újjá, csak a földi dolgok után áhítozott. Megigazulása, bár a jövő dolgokat remélte, testi volt, mint egyéb testi cselekedet. Ábrahám a régi és testi ígéret szerint hitt az Isten Igéjének, mi az Isten Igéjének az új evangélium szerint hiszünk, mely minden ígéretet beteljesít. Íme, így bánik az egyház legfőbb atyjával, ki a mi hitünk vezére és előharcosa volt! Megengedi ugyan, hogy rejtélyesen meglátta a Krisztust, de úgy, hogy a világban maradt, a földiekhez tapadt, hogy hitével földi örökségre jusson. Mi ez? Ábrahám egész élete arra vall, hogy ő az égi élet szemléletébe
merült el, folytonosan s teljesen, Servet mégis úgy ledobja a föld sarába, mintha sohase részesült volna lelki ígéretekben. Tagadja, hogy Krisztus kegyelme folytán újjászületett. Ha ez igaz, ki van rekesztve az Isten országából. Ámde Krisztus csak azokat bocsátja be a mennyek országába, akik Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal együtt nyugosznak; látjuk tehát, hogy Servet eltávozván ezek társaságából, önmaga előtt zárja be a mennyország kapuját. A 326. lapon Ábrahámot és ivadékait gyilkosoknak, bosszúállóknak mondja, kik ellenségeikért nem imádkoztak. Mást nem akartam Servetnek szemére lobbantani, csak azt jegyeztem meg, hogy a szent atyákkal igazságtalanul bánik el, ha őket az újjászületés lelkéből kirekeszti. Látszik, hogy egy szemernyi szégyenérzet sincs benne, mikor mindent letagad. Ha az egész tömegről mondja ezt, Istent is megbántja, ki a törvényt csak testinek alkotta, és kizárja a megholtak lelkeit a paradicsomból. Mi úgy tudjuk, hogy a törvény az egész népnek adatott, és Pál tanúsága szerint a törvény végcélja és lelke Krisztus volt. Servet csak azt kiabálja, hogy azok a lelki életet meg se kóstolták. Hát miért választotta el Isten ezt a népet, hogy szent népe legyen, miért tünteti ki magasztaló szavaival, miért nevezi királyi papságnak?
[Előzmény] A XXXII. tételben azt hirdeti, hogy a szent atyák az angyalokat imádták. Majd meg: hogy imádták az angyalokat Istennel együtt. Még tetézi istenkáromlását. Mi ez? A törvény az egy Isten imádását sürgeti; szabad Servetnek az angyalokat is odaérteni? Ábrahám nem imádtatta Istent igazán, a kegyesség követelménye szerint, ha nem egyedül az Istent imádta. A következő hívő nemzedéknek nyíltan megtiltotta a törvény, hogy angyalokat, vagy más teremtett dolgokat Isten gyanánt imádjanak. Servet el akarja hitetni, hogy ez szabad volt. Tűrhetetlen, amit mond, hogy az angyalok voltak a régi egyház istenei, mintha bizony nem egy lélekkel imádták volna az ég és a föld alkotóját, külsőleg, belsőleg. Hazugság, mintha az angyalokat isteneknek nevezték volna. Elismerem, hogy róluk is mondották az Elohim szót, miként a földi bírákról is, de mindig úgy, hogy az egy Isten fensége föltétlenül kidomborodott. A 316. lapon ismét azt említi Servet, hogy a törvény
idejében az igazi imádásnak csak árnyéka volt meg, mintha a szent atyákban nem lakozott volna semmi kegyes indulat.
[Előzmény] A XXXIII. tétel Servet arcátlanságának legfényesebb bizonyítéka. Világosan megvallotta, hogy a kegyesek örökkévalók, mert az örök Lélek lényegének egy részével bírnak. Majd meg nemsokára: minthogy a mennyország örök, lakóinak is örökkévalóknak kell lenni. Servet csalónak mond, mert azt visszautasítom. Most undok módon a teremtés időpontjára akar szorítkozni, pedig Krisztus örökkévalóságában valóknak mondotta lényegüket, és minden különbségtétel nélkül az angyalokról is azt mondotta, hogy azok kezdetben Istennek ugyanabban a dicsőségében voltak.
[Előzmény] Már fentebb megmagyaráztuk, mily módon tulajdonít minden teremtménynek istenséget. A XXXIV. tételben ezt a téves tant megtámadtuk, mire Servet azt felelte, hogy Isten a teremtményeket jelenlétével és hatalmával tartja meg, azután azt teszi hozza, hogy lényegi istenség van bennük. Mintha Isten csak úgy tudná gyakorolni a hatalmát, ha istenségét az állatokba és az érzéketlen tárgyakba átönti, hogy a kő is isten legyen, amilyen Isten maga Krisztus, aki csak annyiban különbözik az érctől, az ólomtól és más fémektől, hogy ő mint példánykép bír az istenséggel. Híres mondása volt az, hogy az Isten istenségét tapossuk a padlón, és hogy az személyileg az ördögökkel is közös. Most meg az ellenkezőbe akar átcsapni; rettenetes arcátlan ember. A bírákon kívül igen sok tanult és kegyes ember volt jelen, mikor az ő dőreségét megcáfolni akarván, a padlót tapostam, s azt kérdeztem tőle, nem képtelenség-e az, hogy az ember az istenséget tapossa; most meg azt hánytorgatja, hogy az én lábam nem az Istenben mozog. Így beszél ő össze-vissza.
[Előzmény] A XXXV. tételben manicheusnak bizonyul. A lelket Isten lényegéből veszi, mintha Isten volna a törzs, melyből a lelkek kihajtanak. Ezt a kifejezést már a régiek is gyűlölték, mikor a manicheusokat cáfolták. S mégis engem mond hazugnak, bár hűen idéztem szavait. Maga sem tagadhatja. Azt állítja, hogy másutt a lelkek teremtését elismerte. Már megint ellenmond önmagának. Ez rendes szokása, őrültségeit alkalomadtán letagadja, mintha
cserbenhagyná az emlékezőtehetsége. De azt mondta: szentigaz, hogy a lelkek Istenből, mint törzsből hajtanak, s éppen azért lényegileg istenségek. Ezt minden kegyes ember undorral utasítja vissza, az én sürgetésem nélkül is.
[Előzmény] A XXXVI. tétel szerint azt tanítja Servet, hogy a Lélek adományai folytán istenek lettünk. Ebből az következik, hogy a Lélek az Isten lelkével eggyéolvad, mint a csont, a hús, az inak és lélek egy lényeggé válnak az emberben. Mit ért ő a Lélek adományai alatt? A mágusok koholmányának minősítette azt, amit mi az Írás alapján a Lélek kiöntött adományairól tanítunk. De mondhatja-e azt, hogy mi azért isteneknek valljuk magunkat? Második mondása még tűrhetetlenebb. A 195. lapon ezt írja: Ki kételkedhetik abban, hogy ha a Szent Lélek a mi lelkünkkel egy lényeggé válik, akkor mi az egész? Az istenség nem változtat sem a fajon, sem az egyeden. A lélek a Szent Lélekben van, és a Szent Lélek a lélekben, amint Isten a Krisztusban van és Krisztus az Istenben, és Krisztus Isten, s amellett ember marad. A lélek is a személyi egység folytán magasabb újjászületéssel Szent Lélekké lesz, de azért lélek marad, amint az ember Isten és egy lesz az Istennel. Attól nem tartok, hogy Servet ezt a sületlenséget valakivel el bírja hitetni. De vannak olyanok, akik mindenre kaphatók. Ha valaki Servetet védelmezni akarja, gondolja meg jól, hogy mit jelent ez: Isten lelkét és az ember lelkét egy gyurmába nyomni; hogy olyan a viszony a kettő között, mint amilyen Krisztus istensége és embersége között van, sőt szerinte Krisztusban a test az Istenbe szívódott fel. Servet undorral utasítja vissza a mi tanításunkat a Lélek kiöntött adományairól, mert szerintünk megmarad azért a Lélek az ő alázatosságában, míg ő ördögi tanával az eget összeformálja a föld rögével. Kemény dió lesz Servet tanítványainak annak a bebizonyítása, hogy a lélek Szent Lélek s Isten, és hogy Krisztus emberi természetének istensége van, mely kezdettől fogva az Isten igéjében volt. Ugyanezt az agyrémet újra felmelegíti a II. Dial. 267. lapján, hogy a lélek Szent Lélek, hogy az angyal is ugyanaz a lélek, mint az Ige, midőn testté lesz, azért Ige marad, mert a test az Igéé. Az Írásra hivatkozik, nehogy valaki őrültnek mondja. A 16. és 73. zsoltár szerint: "Az Úr az én osztályos részem". Dávid itt az emberi örökségről
beszél, mely mindenkinek kedves. Isten is örökségének nevezi Ábrahám ivadékát és örökségül ígéri magát nékik. Servet e hely alapján istenekké változtatja át lelkeinket, még pedig lényegileg. Hallatlan arcátlanság!
[Előzmény] Az utolsóelőtti tételre vonatkozólag, bocsássanak meg olvasóim, ha a kisdedkeresztséget nem védelmezem most egész terjedelmességgel; nem mintha a védelmezés nehéz vagy fárasztó volna, hanem mert nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. A kérdést már elég bőven megvilágítottam. Röviden csak azt említem meg, hogy mi vitte Servetet a többi anabaptistánál inkább a kisdedkeresztség kárhoztatására. Az újjászületésről írt munkájának negyedik könyvében húsz érvet hoz fel annak bebizonyítására, hogy a kisdedkeresztség alaptalan és nem Isten parancsolata.
Első érve, hogy Krisztus tökéletes szentségei (symbolum, sacramentum) tökéletes férfiakat vagy tökéletességre képeseket követelnek. Feleletem ez: Servet nem követi a matematikusok eljárását, akik mindig alapigazságokból indulnak ki. Ez az önmagától lett mester tetszése szerint állítja fel törvényét. Könnyű a cáfolat: a keresztség tökéletességét, melyet egész a halálig bármikor vehetünk, nem szabad bizonyos időponthoz kötni, azért nem képtelenség az, ha olyanokat keresztelünk, kik koruknál fogva még nem érték el a tökéletesség fokát.
Második érve, hogy Krisztus szentségei emlékeztető jelek arra nézve, hogy mi Krisztusban eltemetkeztünk. Itt nincs alapigazság. Az úrvacsorára vonatkozólag azt írja az apostol, hogy előbb vizsgálja meg magát mindenki, és Krisztus ennél a szentségnél különösen megparancsolta: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". A keresztségről ilyesmit nem mondott. Pál ugyan inti a híveket, hogy fontolják meg a keresztség jelentőségét. Időpontról azonban nincs szó. Áll az, amit föntebb mondottam. (1)
Harmadik érvét következtetésre (syllogismus) építi Servet: Aki nem hisz Isten fiában, Ádám halálával hal meg és Isten haragja száll reá. A megkeresztelt kisded nem hisz Isten fiában. Tehát Ádám halálával hal meg. Hogy nem hisznek, az világos, mert a hit a hallásból
(1) Az úrvacsora előtt elkészül az ember, a keresztség után megtudja, hogy mire szolgál a keresztség.
indul ki. Mielőtt megoldanám ezt a gordiusi csomót, ezt a következtetést szegezem ellene: Akit Krisztus megáld, az Ádám átkától és Isten haragjától mentes. Tudjuk, hogy Krisztus a kisdedeket megáldotta. Tehát az Isten haragjától mentesek. Mit? Servet, mint nemsokára látjuk, nem hagyja a kisdedeket örök kárhozatra jutni. Sőt azt vallja, hogy a boldog feltámadás részesei lesznek. Ha a kisded a hetedik vagy nyolcadik hónapban, ha a gyermek tizenkettedik évében meghal, Szervet szerint keresztség nélkül is elnyeri az üdvösség ama kegyelmét, melyet Krisztus szerzett. Hát akkor miért állítja fel tételét, ha maga sem vallja, és ha tudja, hogy ellenünk vét? Egyébként a következtetés megoldása könnyű: Krisztus a kisdedeket nem idézi ítélőszéke elé, mint kárhozatosakat, ő csak a makacsokat sújtja, akik az evangélium tanítását megvetik. Ez azonban a kisdedekre nem vonatkozhatik, éppen úgy, mint a főben járó büntetés sem, mellyel Isten a lázadó gyermekeket fenyíti, akik atyjukra vagy anyjukra föl merik emelni kezüket. Servet első jeles következtetéséhez a másodikat fűzi: Aki a Lélektől született, hallja a Lélek szavát (Ján 3). A megkeresztelt kisded nem hallja, tehát nem született a Lélektől. János ezt nem mondta. Az alap tehát hiányzik, s így az egész épület összedől. Isten titokzatos módon intézi a kisdedek sorsát. Ők is felöltik a Krisztust a saját módjuk szerint, mert őket Krisztus magához öleli, hogy felöltöztesse igazságának ékességeivel.
Negyedik érve, hogy senki sem lehet kezdetben lelki, mert először testi (2Kor 1,5) [Talán 1Kor 3,1]. Az újszövetség szolgálatai lelkiek. Tehát a testi gyermekek nem kezdhetik meg őket. – Azt én is vallom, hogy Ádám minden ivadéka a harag gyermeke, s hogy anyjuk méhéből a halált veszik, de mutassa meg Servet isteni parancsolat alapján, hol kezdődik a lelki élet újsága. Mi az Írás világos és bizonyos helyeire támaszkodva azt tanítjuk, hogy a kegyes szülőktől született kisdedeket a Krisztus karjára emeli, hogy megmentse őket a kárhozat átkától.
Az ötödik érvét képes beszédre (allegoria) építi: Mikor Dávid Sion várába fölvonult, nem vakokat, nem sántákat, hanem kemény vitézeket vitt magával. De ha valaki a példázatra hivatkozik, ahol Isten a mennyei lakomára a vakokat és sántákat meghívja, ugyan mit
felel Servet? Én csak azt felelem, hogy a vakok és bénák már előbb végigharcolták Dáviddal a harcot. Krisztus az egyszerűeket és kicsinyeket beveszi táborába.
Hatodik érve, hogy a mennyei Jeruzsálem élő vizein az apostolok felnőtt embereket halásznak, nem kisdedeket, a jó halász ugyanis nem a halacskákat fogja ki a vízből, hanem a nagyobb halakat. De hátha azt említjük, hogy az evangélium hálójába mindenfajta hal belekerül, mit szól erre Servet? Feleletem ez: a jó tanítók úgy halásznak, hogy a Krisztus ügyének megnyert emberek kicsinyeit is megszentelik szüleik ölében. Ők az új termés zsengéi.
Hetedik érve, hogy a lelki dolgok lelki embereknek valók. A kisdedek pedig nem lelkiek. Pál szavait hiába ferdíti el, aki ezt magáról vallja, hogy mennyei bölcsességét egyszerű szavakba öntötte, melyeken nem az emberi ékesszólás fénye ragyogott, hanem a lélek fensége. Bizonyítsa be, hogy a kisdedek a lélek minden kegyelmétől meg vannak fosztva. Azután azt veti hozzá, hogy az új emberek lelki táplálékon élnek, mi meg azt mondjuk, hogy az új életre ébredteket Krisztus titokzatos ereje táplálja, míg fel nem növekednek az úrvacsora vételére.
Nyolcadik érve, hogy Krisztus minden keresztyént az ő vacsorájára hív. Bizonyítson Servet, hogy elhiggyük. Krisztus azt mondja, hogy csak azokat engedi magához, akik halálának emlékezetét ismerik. Krisztus a kisdedeknek is átnyújtja az élet eledelét, jóllehet a külső szertartástól egy időre távol maradnak. Az se volt képtelenség, hogy a törvény idején a kisdedek a nyolcadik napon körülmetéltettek, de ők se ették előbb a páskát, míg a szertartás jelentőségét meg nem értették. Mózes ugyanis azt mondja: Ha megkérdeznek fiaitok és leányaitok, mit jelent ez? Tanítsátok meg stb.
A kilencedik érve, hogy a jó házigazda idejében kiszolgáltatja az ételt. Bizonyítsa be Servet, hogy ki vannak-e zárva a kisdedek Krisztus kegyelméből, hogy idő előtt vesznek-e táplálékot.
Tizedik érve, hogy a Krisztus azt parancsolja, nézzenek szét a tájakra, ahol már a búza sárgállik s aratásra érik, amiből az következik, hogy éretlen gabonát ne arassanak le. Mintha ezzel általános érvényű paran-
csot adott volna nékik. Ő csak a jelenre célozott, hogy az oktatásra siessenek. Pál szerint az egyháztanítók vetnek és öntöznek, nem kell tehát megvárniok, míg a gyenge vetés felnő, szemet hoz s megérik.
Tizenegyedik érve, hogy az első egyházban a keresztyének és a tanítványok egyek voltak. Ahol a felnőttekről van szó, ott a kisdedeket sem szabad kizárni. Hazugság az, hogy kezdetben csak a tanítványok voltak keresztyének. Mintha bizony a kegyes családatyák kisdedeiket pogányok módjára nevelték volna.
Tizenkettedik érve, hogy a keresztyének mindnyájan testvérek voltak, a kisdedek pedig nem azok, mert nem engedjük őket az úrvacsorához. Akkor a korinthusbelieket, vagy másokat is, akik a megfeszített Krisztushoz áttértek, zsiványoknak mondhatnók, mert még nem járultak az Úr asztalához. A kisdedeket nem zárjuk ki testvéri kötelékünkből, ha őket addig, amíg gyengébb ételhez vannak szokva, nem bocsátjuk az úrvacsorához.
Tizenharmadik érve, hogy senki se lesz testvérünk, ha nem veszi az örökbefogadás lelkét, melyet csak a hit szavainak meghallgatásából nyerünk. Így áll a dolog, ha felnőttekről van szó, ez az elhívás rendes menete, de azért a Lélek titkos ereje a kisdedeket is áthatja. Mikor Pál a hitet a hallásból származtatja, akkor is az Isten vonz bennünket magához, – titokzatos módon, sőt még olyanokat is, akik az evangéliumnak még hírét se hallották.
A tizennegyedik érve, hogy Kornéliusz a Lelket vévén, megkereszteltetett. Ha ez általános érvényű szabály, mit mondjunk a komornyikról, a samáriabeliekről és a többiekről, kik előbb vették a keresztséget, mint a Lélek adományait. A Lélek kegyelmét Servet helytelenül köti időponthoz.
Tizenötödik érve, hogy az újjászületésben istenek leszünk. Istenek pedig csak azok, akikhez az Isten Igéje intéztetik. Tehát a megkeresztelt kisdedek nem istenek, mert nem hallották az Isten igéjét. Servet nem tud rendszeresen következtetni, pedig dicsekszik, hogy éles elméje van. Különben is honnan vette azt a tételt, hogy a keresztségben istenekké leszünk? Ezt sem feszegetem. Azt mondja, hogy Krisztus isteneknek hívja azokat, akikhez Isten Igéje szól. Tudjuk, hogy a próféta így nevezi
a bírákat, mert tisztükben Isten személyét képviselik. Ennek okát Krisztus abban látja, hogy Istentől nyerték a kormányzás tisztét. Servet az evangélium tanítására viszi át a dolgot, hogy a kisdedeket Isten családjából kiűzze.
Tizenhatodik érve, hogy újjászületés ott van, ahol új ember van; új ember pedig csak az, akit az Ige újjászült. Feleletem ez: akit Isten a hitre vezérel, azokat újjászüli az Igével; ez azonban nem zárja ki azt, hogy ne alkossa a saját képmására azokat, akik még nem képesek a tanítást befogadni.
A tizenhetedik érvében a törvény idejére utal, midőn a bárányok és a kecskék nem kerültek mindjárt áldozatra, amint megszülettek. Mit szól arra, hogy az elsőszülöttek mindjárt a születés után Istennek szenteltettek? Vagy arra, hogy az egyéves gyenge bárányt áldozatra kellett vinni? Hol marad a férfiúi erő és teljes kifejlettség, melyről Servet álmodozik?
A tizennyolcadik érve az, hogy nem lehet Krisztushoz hívni azt, akit János még nem készíthetett elő. Tagadhatnám ezt, de nem vitatkozom. Krisztus felveszi kisdedeit nyájába, mielőtt tanítványai lehetnének; magának vallja őket, mielőtt ismernék őt.
A tizenkilencedik érve az, hogy Trismegistus és a Sibyllák szerint a keresztség csak felnőtteknek való. Trismegistus nagyobb tekintély előtte, mint Isten, aki az újjászületés eme körülmetélését megparancsolta. Különben is mi köze van a pogány kiengesztelési szertartásnak a mi keresztségünkhöz? Az csak babonán épül.
A huszadik érve ez: Ha az értelem nélkül való kisdedeket meg szabad keresztelni, akkor a keresztséget a kisgyermekek is kiszolgáltathatják játék közben és külső kézmozdulatokkal. Mintha a kézrátétel, mellyel Krisztus a kisdedeket megáldotta, gyerekjátékká válhatnék! Hát gyerekjáték Istennek az az ígérete, hogy ő a mi gyermekeinknek is Istene lesz? Mi megkereszteljük kisdedeinket, mielőtt örökbefogadtatásukat felfognák, de mikor Isten őket nyájába fogadja, tudja, mit cselekszik. Nem értelem nélkül pecsételjük meg az Ige által ígért kegyelmet, mikor nevükben az üdvösség szövetségét elfogadjuk.
Íme, ezen érvek alapján támadja Servet oly hevesen
a gyermekkeresztséget, melynél undokabb beszennyezése az igaz keresztyénségnek szerinte nincsen. Más érve tulajdonképpen nincsen, csak az, hogy az írásban előírt keresztség csak a felnőttekre vonatkozik. Ennek bizonyítására mindent összeszed, ami a keresztség kiszolgáltatását és hatályát illeti. De mikor mi a körülmetélésre hivatkozunk, melyet a törvény és a próféták bizonyítanak, elhallgat s érveinek egész épülete romba dől. Servet nagy tudatlanságára vall az, hogy ő a körülmetélést csak az az újszövetségi körülmetélés árnyékának, ábrázolásának tartja. A próféták vallomása szerint az nekik szintén lelki jelentőségű szertartásuk volt, éppen úgy, mint ma nekünk a mi keresztségünk. Pál nem hiába nevezi azzal a megtisztelő névvel, hogy a hit által való megigazulás pecsétje volt. Pál szerint a régi és új ember Krisztusban egybekapcsoltatott, a pogányok és a zsidók egy csapatba verődtek össze, hogy mintegy egy emberré váljanak a Krisztusban, akik azelőtt el voltak egymástól rekesztve, sőt egymás ellenségei voltak. Ugyanazon a helyen szépíti a test istenségéről és az istenségnek testté való változásáról szóló tanítását is. Most, a kisdedekkel való szigorú elbánástól is tartózkodik. A 357. lapon még a ninivébeliek és a pogányok ivadékait sem kárhoztatja a gyehennára, mert az irgalmas Isten, aki a gonoszok bűneit magára vette, nem lehet olyan szigorú azokkal szemben, akik nem vétkeztek, akik Istennek legártatlanabb képmásai. Mit akar ezzel mondani? Akiket Krisztus oly édesen szorít keblére, akiket megáld, azokat Servet kizárja az egyház kebeléből, jóllehet Isten legártatlanabb képmásai. Azt hozza fel okul, hogy nincsen szükségük a fölszabadításra, mert még nem voltak a bűn szolgái. Hogyan bizonyítja, hogy bűntelenek? Mert csak az a bűn szolgája, aki vétkezik. Mindig abba botlik meg, hogy a különböző dolgokat összekeveri. Krisztus a bűn uralmát azoknak a vétkes életéből származtatja, akik szeretik magukat Ábrahám fiainak nevezni. Ebből szerintem helyesen csak azt lehet következtetni, hogy minden gonosz és elkárhozott ember saját bűnével jut a bűn szolgaságára. Ámde helytelenül következteti Servet, hogy nincsenek olyanok, akik a bűnnek született szolgái. Hát miért a harag fiai mégis természettől fogva? Honnan ered az öröklött átok? Hát Isten olyan kegyetlen
legártatlanabb képmásaival szemben? Egyébként Servet előbb a kisdedek felszabadítását fölöslegesnek tartja, azután meg azt mondja, hogy Krisztus az ő szabadítójuk avégből, hogy testileg föltámadjanak a testi halálból és a pokolból; de a keresztséget, mely lelki életre kelt, megtagadja tőlük. Láthatják az olvasók, mily tiszteletlenül fecseg az Isten igazságosságáról. A 387. lapon a kisdedeket bűnteleneknek mondja és ártatlanságukat magasztalja, közbe meg áldozatul veti őket a halálnak és a pokolnak. Ha Servet módjára okoskodunk, nemde joggal vethetjük szemére Istennek, hogy a gonoszoknak megkegyelmez, a gyámoltalan és ártatlan gyermekeket pedig eltaszítja magától. Sőt kegyetlen, mert ellenségei bűneit megbocsátja, legártatlanabb képmásait pedig halálra kárhoztatja.
Most azt kutassuk, hogy mikorra teszi a keresztség törvényes idejét. Nagy titok az – úgy mondja, – hogy Krisztus harminc éves kora előtt nem keresztelkedett meg. Példaadásával megmutatta, hogy ez előtt a kor előtt senki sem alkalmas a mennyország titkainak befogadására. Hozzáteszi, hogy ezt a kort ajánlja Ádám és a törvény is, mert miként Ádám, harminc éves korában született, akképpen nekünk is ugyanebben a korban kell újjászületnünk. Gyerekesen beszél a férfikorról és erről a fenséges titokról. Jól tudjuk, miért várakozott Krisztus arra az időpontra, mert a keresztség hirdetését, intézményét János prédikálása vezette be. Képtelenség lett volna előbb megkezdeni a tan hirdetését, mint azt, ami megelőzte s a tannak függeléke és pecsétje volt. Harminc éven át Krisztus mint magánember elrejtette magát a világ szeme elől. Működésére a keresztséggel indul el. Vajon ezzel törvényt szab másoknak is? Sőt még a tanítási szereptől se tiltotta el a fiatalabbakat, annál kevésbé a keresztségtől. Hány éves volt Timótheus, mikor a tanításra elhívatott, kinek azt parancsolja Pál, hogy fiatalságát védje meg a megvetéstől? És Servet maga? Még nem volt huszonnégy éves, mikor könyvében magát a világ egyedüli prófétájának hirdette. Most meg azt hangoztatja, hogy senkit se fogadjunk el a tanításra, ha nem haladta meg a harmincadik évet. Miért ne fogadjuk el a tizennyolc évest, aki már gyerekkorától fogva tanul és a hitet már az anyatejjel beszívta? Timótheust serdülő korában oktatták a hitre s az Úr félel-
mére, és élete mintaképül szolgált. Mit szól erre Servet? Pál se hívta volna meg apostoli működésre, ha fiatalságában veszedelmet látott volna. Még a bortól is tartózkodott, úgyhogy maga Pál ajánlja, hogy gyomorbaja miatt igyék keveset. A komolyság mérsékelje a fiatal tűz lobogását. Servet azt mondja, hogy Józsuét és Roboámot negyvenéves korukban is gyerekeknek nevezik, ez nem tartozik Timótheusra, mert fiatalságát nem a "fiatal" szóból, hanem más körülményekből látjuk. Servet mindenütt elárulja tudatlanságát. בחורים-nak a zsidók az erős fiatalembereket, vagy a válogatott kiváló férfiakat nevezték, ez a jeles rabbi pedig ez alatt a szó alatt gyereket ért. Servet szerint Timótheus esete nem lehet mérvadó, mert róla már előbb szólott a jövendölés. Ámde Krisztusról is azt mondhatjuk, hogy az ő istenfiúi tiszte kiváltságos volt, és nem tekinthető kötelezőnek reánk nézve. Ha igazat adunk Servetnek, akkor Pál miért lépte át Krisztus örök és megváltoztathatatlan törvényét. Mit szól arról a fiatalemberről, aki elálmosodva az ablakból lebukott? A gyülekezet kenyértörésre (úrvacsorára) sereglett össze. Jelen van azon egy fiatalember is, aki még nem megállapodott korú. Micsoda jövendölés alapján jutott be Isten országába, a szent vacsorára? Hát ok nélkül hagyja meg Pál Timótheusnak, hogy a kor viszonyaihoz tartsa magát, hogy intse a fiatalokat, mint testvéreit, a serdülő leányokat, mint nővéreit. Servet talán negyvenéves leányokról beszél, hogy azon alul ne válhassanak Isten leányaivá a keresztségben ? Péter azt rendeli a fiataloknak, hogy az idősebbeknek engedelmeskedjenek. Határozza meg Servet e két kor határát. Bizonyos időköznek meg kell lenni. Péter erre támaszkodott. János már világosabban megmondja az időpontokat, – maga Servet se tagadhatja. (1Ján 2,12 s köv.): "Írok nektek, atyák, mert megismertétek azt, ami kezdettől fogva van. Írok nektek ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írok nektek, fiacskák, mert megismertétek az Atyát". Láthatjuk, hogy a gyermekektől kezdve fölfelé mindenkit Isten fiaivá nevel, hogy a hitben minden korú emberek részesüljenek. Jóel Krisztus országáról jövendölve, a fiataloknak és öregeknek egyaránt megígéri a jövendölés Lelkét, a hitből senkit sem rekeszt ki. Azt se mondja senki. hogy Fülöp négy leánya, akik még otthon nevelődtek,
vén leányok voltak, s Lukács tanúsága szerint mégis elnyerték a jövendölés lelkét. Tehát már harminc eves koruk előtt megértek a keresztség vételére. Servet azonban csak azt hangoztatja, hogy Krisztus érett kora az irányadó, hogy Pál is ezt sürgeti, mert ekkor jutunk el az Isten fiának igaz megismerésére; ami azelőtt van, csak gyermeki ismeret. (Eféz 4) Ki tagadhatja, hogy nyakasságát csak hóhérkéz tudja megtörni? Pál a hívekhez szól. Azok közé sorolja magát is. Előmenetelre inti őket, hogy teljes hitre jussanak. Ez a gonosz fickó undok szájával az egész egyház keresztségét el akarja pusztítani; hogy végre kikerüljek ebből a tömkelegből, még csak azt kérdem Servettől, mi történik azokkal a szerencsétlenekkel, akik 20. és 30. évük között halnak el? Servet szerint a halálos bűn csak a huszadik évtől fogva lehetséges. Azt tanítja, hogy az újjászületés mossa le rólunk azt a kárhozatot, melybe a halálos bűn sodort. Számtalan ember vész el tehát amaz évtized alatt, mert a halál torkában senki sem jön segítségükre. Kegyetlen Servet! Akad-e még olyan ostoba, aki elhiszi neki, hogy az örök élet titkait keresi, aki csak úgy játszik az emberi élettel? A keresztséget gyerekjátéknak vette. Negyvenhét évet élt, és nem törődött azzal, amit az örök üdvösség záloga gyanánt hirdetett. De nekem elég az, ha eltekintve az embertől, tanainak tűrhetetlen gonosz voltát megbélyegzem. Ehhez a tévtanhoz, melyet röviden megcáfoltam, egy másik hazugságot is fűz. Azt, hogy húsz éven alul való korban nem követhető el halálos bűn. Hát mikor azon az éven alul az undok testi szenvedélyek legjobban dühöngenek; mikor verekedésre és gyilkosságra vetemednek már tizennyolc éves fiatalemberek is; mikor lopnak, esküt szegnek, más gonoszságba buknak; mikor részegségre és mindenféle bujálkodásra hajlanak; mikor Istent leginkább megvetik, akkor Servet nem talál halálos bűnt? Azért nem akar senkit se huszadik életéve előtt hittanra tanítani. Mintha a fiataloknak nem volna érzékük a kegyesség iránt, vagy mert bűnre nem lévén hajlandók, fegyelemre sincsen szükségük. Mindkettőt tanítja Servet.
(1) Pál az érett korú fiataloknál és öregeknél egyaránt a hitben való előmenetel fokából állapítja meg.
A 363. lapon Mózest idézi (5. könyv, 1. rész), mondván, hogy a jó és a rossz tudása nem következik be a huszadik év előtt. Mintha Mózes a gyermekek alatt mindazokat értené, akik még nincsenek húsz évesek; pedig még azokat is felhozza, akik anyjuk kebelén nyugosznak, vagy azokat, akik a játékon és csecsebecsén kívül mit sem ismernek. Hogy lehet azokat a rossztól, a gonoszságtól menteseknek mondani, akik a csalás ezer nemében jártasak? Másutt meg, a 372. lapon azt mondja, hogy nincs érzékük a kegyesség iránt, mert az ifjúságban elmerült az istenség lelke, és az elrejtett tűz nem nyilvánulhat meg. Eszerint hiábavaló volna Salamon intése: Emlékezzél meg ifjúságod idején a te Teremtődről, mielőtt elérkeznének az évek, melyekről sóhajtva mondod: Nem tetszenek nekem. Azt én is megengedem, hogy az emberben a jó és a rossz tudata után támad a tényleges bűn, mely halálos ítéletet érdemel; hogy a tizedik év előtt még nincsen meg nagy fokban a rossz tudata, azt nemcsak én vallom, de a tapasztalat is megerősíti. Természetüknél fogva még nem hajlandók – úgymond – Isten halálos megsértésére azok, akik az embereket sem képesek mélyebben megsebezni. Servetnek hálásak lehetnek az ártatlanok, hogy megvédelmezi őket. De ki ültette őt a bírói székbe, mely egyedül Istené? Ő az egyedüli törvényhozó, aki elítél és felment? Hogyan mondhatja a pápát antikrisztusnak, ha azt ördögi dölyfösségével túlszárnyalja? Ámde ő az Írás bizonyságaival védekezik. Mikor Isten népét megbüntette, csak a húsz éven felülieket fosztotta meg Kánaán földjétől. Micsoda okoskodás ez, mely az egyedről az egészre következtet? Én azt felelem, hogy Isten még a gyermekeket is megfosztotta Kánaán földjétől. Jeremiás se menti föl őket, mert anyjuknak a tiltott áldozatra fát gyűjtöttek. Efféle sületlenségekre több szót vesztegetni nem érdemes. Servet nemcsak a vallást támadta, hanem az állami rendet, a jó és rossz között való különbséget és a köztisztességet is.
[Előzmény] Hátra van még az utolsó tétel a lélek halandóságáról. Undok tétel. Servet erősen érvel mellette. Azzal védi magát, ő azt mondta, hogy a lélek mintegy meghal, nem azt, hogy halandó, mint a test. Megmutattuk neki saját szavait, melyek még keményebbek voltak,
mint aminőket szemére vetettünk. Rugdalózásaival még jobban körülhálózta magát. Utolsó menedéke, hogy a léleknek a bűn által való meghalását hangsúlyozza. Pedig ő lelket a testtel hozta párhuzamba, melynek értelmében a kettő sorsa egy. Majd meg hozzáveti, hogy az első emberben egész halhatatlanságunkat elveszítettük, mert a halált nyertük örökségül; Krisztus azonban az Ádám által jött halálnak elibevág, új leheletet lehel belénk, mert természetét közli mivelünk. Azt mondja, hogy ő a lélek természetéről másképpen tanított. Azt én is mondom, hogy ő sohase következetes, állításai folytonosan összeütköznek egymással, pl.: a lelkek a levegőbe fúvatnak szét, 233. lapon; és sírba zárva maradnak, 241. l.; a lélekben az istenség lelke él, és mégis ködnek mondja, mely szertefoszlik, úgy hogy a halál után csak árnyéka az élőnek, de nem élő dolog, I. Dialog. 228. l. Ilyen az ő halhatatlansági tana.
A végső záradék (1) terjedelmes tárgyalása hasznos volna, ha minden egyes fejezetéről kellőleg szólanék. Itt csak azt említem, hogy mint már mondottam, Servet tanításunk minden pontját beszennyezte. Említettem, hogy a szabad akarat tanításában Pelagius követője. Viszont ő Simon mágus tanítványának nevez engem. Az apostolokat és a régi egyházi tanítókat (doctores) mind az ő pártján levőknek tünteti föl. Új védekezésre nincsen szükségem; tíz évvel ezelőtt Pighius ellen írt könyvem eléggé megvédelmez. Abban megcáfoltam Servet rágalmát. Nem akarom magamat dicsérni. Egy szóval sem mondok többet. Servet azonban sohasem bírja magát tisztázni, felidézi Pelagiust az alvilágból. Jóllehet szabadkoztam, pár szóval mégis föltüntetem ennek az embernek hiábavalóságát. Servet még csak bele se nézett abba, amit az akaratról írtam. Ez abból is meglátszik, mert szerinte azért beszéltek az akarat szolgaságáról. mert bennünk az Isten cselekszik. Nem tudom, honnan vette ezt az állítást. Nekem soha sem jutott eszem ágába se, teljesen ellenkezik fölfogásommal. Közben visszaesik Isten-tanába: az embert nem az Isten készteti cselekvésre, hanem önmaga cselekszik, mert az Istennek egyik része. És újra előhozakodik az ő általá-
(1) A tanácshoz benyújtott cáfolatban.
nos ihletével, mely szerint a borjak, a kecskék, a fák és a növények éppen úgy megvilágíttatnak, mint az ember elméje. Íme, így szabadítja meg az embert a bűn bilincseiből; talán, mert hallotta, hogy a rómaiak kalapforgatással vagy háromszori körforgással bocsátották szabadon rabszolgáikat; ezt a szokást utánozni akarta az akaratszabadság biztosítása végett, fejét addig forgatta körbe, amíg beleszédült. Az Írás szerint a bűn megrontotta az emberi természetet, Servet ezt csak a testre vonatkoztatja, hogy így a lélek tisztán maradjon minden szennytől. Szerinte a test az egész embert jelenti, 377. l. E szerint az eredendő bűn alól mindenkit fölment, mint már előbb is mondottam és a 720. lapon ismétli. Szemére vetettem, hogy a Katharusokkal, Novatussal és a többi eretnekkel egyetemben a megigazulás tökéletes voltát tanítja. Erre azt feleli, hogy hazudok. Ítéljék meg az olvasók: hazudok-e? Miután azt mondta, hogy Krisztus lényegileg megújult a feltámadásban (552. l.), a következő lapon azt hangsúlyozza, hogy nem szabad olyat tulajdonítani Krisztusnak, ami vélünk nem közös, mert ő magát egészen nekünk adja. Ekképpen a Lélek különböző adományait teljesen tagadja. Mindenki kegyelmet nyer Krisztus osztásának mértéke szerint; ezt nemcsak Pál tanítja, de a hit és a tapasztalat is. Servet szerint Krisztus minden jót egészben ad, s nem külön-külön az egyeseknek. Tizenkettedik levelében tárgyalja ezt a kérdést. Ha azt mondom, hogy ezek tettei bizonyos mértékben salakosak és bűnösek Isten előtt, azt állítja, hogy a lélek ellen beszélek. Mikor azt tanítom, hogy a földön Isten iránt való tökéletes szeretetet nem találhatunk, mert a test a lélek ellen harcol, azt feleli, hogy ez merőben ellenkezik Krisztus tanításával. Látjuk tehát, hogy minden cselekedetet tökéletesen tisztának tart, majd meg azt hangoztatja, hogy a test harca nem akadályozza meg a szenteket abban, hogy Istent teljes szívükből, teljes erejükből szeressék. E szerint nem kell a bűnök bocsánatáról beszélnünk, mert a megigazulás tökéletes.
Servet tizennyolc szentírási hellyel bizonyítja, hogy a hívők tökéletességet nyernek. Miért nem idéz az ótestamentumból ugyanannyit? (azt mondja, hogy akkor
nem születtek újjá az emberek a Lélektől). Mert attól tartott, hogy akkor a lélek kegyelme nélkül kellene ezt a tökéletességet felállítani. Lássuk, mit mondanak azok a helyek. Pál arra inti a korinthusbelieket (2Kor 1,10), hogy tökéletesek legyenek. Ezzel talán a tökéletesség fokát követeli, vagy inkább azt óhajtja, hogy egész életükön át a tökéletesség felé törekedjenek? Arról nem szólok, amit Pál a test szimmetriájára célozva, katértiszmenosz-nak, azaz részarányosságnak mond. Azt mondja, hogy Pál ugyanazon levelének második részében (6. v.) a tökéletesek között levő bölcsességről szól. De mikor ezeket az egyszerű emberekkel s a gyermekekkel szembe állítja, csak feddhetetlen (érettségről) lehet szó. A zsidó szót a görög fordítók így fordították. Ugyanannak a levelének 14. részében (20. vers), melyet Servet harmadik érvül hoz fel, Pál arra inti őket, hogy érettek legyenek. Mit akar ezzel mondani? Hogy helyes ítélettel és értelemmel cselekedjenek. A korinthusbeliekhez írt második levelében (13. rész, 9. vers) arra serkenti híveit, hogy tökéletesedésre törekedjenek, és ezért imádkozik érettük. Ebből Servet azt következteti, hogy mi a test erőtlenségében is tökéletesek vagyunk. Az efézusbeliekhez írt levele 6. részét (13. vers) nem a régi fordítás szerint kell olvasni: "Hogy mindenekben tökéletesen álljatok;" Pál egészen mást mond: "Hogy mindeneket elvégezvén, megállhassatok." Íme, a Servet tökéletes tisztaságról szóló tanítása. A Kol 1,28-ban Pál arra törekszik, hogy minden embert tökéletessé tegyen a Krisztusban. Arra törekszik minden kegyes tanító, mert ezen a világon tökéletességre soha sem tehetünk szert. Ugyanott a 4,12-ben Epafrászról azt mondja, hogy tusakodván érettük, azért imádkozik, hogy megállhassanak tökéletesen és teljes meggyőződéssel az Istennek minden akaratjában. Ámde fölösleges lett volna Epafrász imádsága, ha már akkor tökéletesek lettek volna. Az apostol a zsidókhoz írt levele 5,14-ben azt mondja, hogy az érett korúaknak kemény eledel való. Tehát érett korú férfiakról van szó. Íme, Servet tiszta tökéletességi tana. Ugyanott a 6. rész első versében a tökéletességre inti híveit. Servet megint teljes tökéletességet ért. A 7. és 10. rész azt mondja az evangéliumról, hogy tökéletességre visz; Servet szerint
ezt már földi utainkon elérjük. A kilencedik rész a törvényről azt mondja, hogy követőit nem tette tökéletesekké; ebből Servet azt következtetheti. hogy a keresztyéneken nincsen szennyfolt. A 12. rész 23. versében az elhalt szenteket tökéleteseknek nevezi. Ezt a tökéletességet Servet a jelen életre viszi át. Jakab (1,4) híveit kitartásra inti, mely tökéletes cselekedet; arra inti, hogy tökéletesek és épek legyenek, azért Servet hibátlanoknak tartja őket. A harmadik részben (2. vers) így ír: Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember. Péter első levelének első részében (13. és köv. vers) a tökéletességet ajánlja, hogy az Isten fiai arra törekedjenek. Servet szerint már el is nyerték. János első levelének második részében (5. vers.) abban látja az Isten szeretetét teljesnek, aki megtartja az ő beszédét, a negyedik részben (12. vers): ha egymást szeretjük, Isten szeretete teljes mibennünk. Servet ebből olyan tökéletességre következtet, mely a test minden bűnét eltörli. Hozzáteszi még, hogy Pál (Fil 3,12 s köv.) magát tökéletesnek és nem tökéletesnek mondja. Ha a föltámadás dicsőségére tekintünk, nem tökéletes, Krisztus adományainál fogva azonban tökéletes.
Én tiszta maradtam és győztem. Servet beláthatta csúnya arcátlanságát. Tagadta, hogy a Katharusokkal és Coelestinusokkal egy követ fúj, pedig kimutatom, hogy tévtanaikat tele torokkal hirdette. Nem lehet teljes tökéletesség e földön, csak úgy, ha vagy a kegyelmet, vagy a Krisztus által ígért üdvösséget elejtjük. Az újszövetség főtörvénye, hogy Isten az ő törvényét a kegyesek szívébe vési és nem veszi számba vétkeit. Ahol nincs bűn, nem lehet bűnelengedés ígéretéről szó. Hazugnak nevez, mert azt mondtam, hogy szerinte Isten törvénye magától megszűnik, mivel ki-ki magát veszi szabályul és úgy cselekszik. Szavait idézem. XXIII. levelében nyíltan kimondja, hogy a törvény csak bizonyos időre szól. Követői közül azt mondhatná valaki, hogy ugyanezt mondja Pál is. Én is azt vallom, amit Pál mond, hogy Krisztus eljöttével megszűntek a szertartások, a szolgaság járma elesett, eltűnt az átok, mely a törvény megszegőit sújtotta. Institutióm harmadik fejezetének (1) végén és több
(1) Most II. könyv VII. fej. 14. szakasz.
más helyen kimutattam, milyen értelemben szűnt meg a törvény. De ez az őrjöngős ember kígyót-békát ránk kiált, mert a tízparancsolat érvényét (az átok ridegségét elvéve) örök időkre fenntartjuk, mely zsidót és pogányt egyaránt kötelez. Mit ád Servet a törvény helyébe? Egyedül a lélek sugalmát. A 316. lapon azt mondja, hogy Krisztus törvénye nem szorul külső megírásra, sem a pápa szabványaira, mert törvénye a szív és hit törvénye, melynél fogva istenismerők vagyunk, az Atya hívásán Krisztust megismerjük. Bármint szidalmaz is Servet, ellenvetéseim mind alaposak. Ha követői közül valaki azt hangoztatja, hogy nem fontos, vajon az ember életét írott törvény irányítja-e, vagy pedig a Lélek intelme, azt határozottan tagadom. Azt tanítom, hogy amit Isten szóval vagy írással parancsol, ugyanazt mondja belsőleg is a Lélek által. Mivel, azonban az ember természeténél fogva ingadozó, az Úr írott törvényt adott, mely minket a világ végéig bizonyos határok között irányít.
Servet a test gonosz kívánságait a Lélek uralma alá hajtja, máskor meg veszedelmes nyilatkozatokra fordul. Melanchtonhoz írt Apológiájában, 719. lapon azt írja: Te a te zsidós tanításoddal mindent szomorúra változtatsz mibennünk, pedig a próféták és az angyalok mindig Krisztusban való örömet hirdetnek, te folyton asszonyi félénkséggel ijesztgeted önmagad. – Arról nem is szólok, hogy Melanchton az isteni szeretetbe vetett bizalommal mennyire felvidámítja lelkünket, mennyire dicsőíti az Isten kegyelmét, mely derűt és békességet áraszt. Erről az oldaláról Melanchtont mindenki ismeri. Milyen örömteljes tant akar hát Servet? Azt akarja, hogy kivesszen lelkünkből a bűn és büntetés minden tudata. Asszonyi félősségnek mondja, ha az Isten félelmét, a vigyázatlanságot folyton szem előtt tartjuk. Levetve az isteni ítélet minden gondolatát, elmerül a biztos nemtörődömségbe, s vakon járja utait. A 325. lapon azt mondja: Az ígéret nem szükséges a megigazulásra, jóllehet sokan tanítják. Ábrahámra hivatkoznak. Ábrahám azonban nem azért igazult meg, mert az ígéreteknek hitt, hanem, mert az Istennek hitt, aki hozzá szólott. – Ebbe helyezi ő a megigazulást és magát az életet, akár ígér Isten valamit, akár nem. Szerinte a hit nem követel ígéretet, hogy megigazítson s üdvösségre vezessen. Arról nem beszélek,
hit-e az, ha a bűnös ember Isten fenyítésére összerezzen.
Fontosabb az a kérdés, min alapul a hit, mely a kegyesség anyja s bennünket Istennel összeköt. Servet az Isten ígéreteitől elszakítja ezt, és tárgyát általánosságba viszi. Neki elég az, hogy Isten szólott, ha nem ígért is semmit. Aki így beszél, nem ízlelte a hitet, és Isten titkairól megvetéssel szól. Az a kérdés, hogyan jutunk el az Istenhez. Ha magunkban állunk, halálos félelemmel tekintünk fel fenségére. Isten jelenlététől fél az emberiség, s elfut előle, míg kegyelmének melegségével magához nem édesgeti. Ki mer Istenben bizakodni, ha nem az ő szájából hallja atyai hívását? Megérdemeljük, hogy elveszejtsen. Mikor minket ellenségként támad, átokkal sújt, s mint az örök halálra érdemeseket ítélőszéke elé idéz, nemde rettenetes módon mennydörög? De Servet bátran emelkedik, mit se fél, bár Isten kegyelmének ígéretével nem erősíti őt. Ki ne mondaná határtalan vadságnak ezt a hitet, mellyel fennen dicsekszik? Neveti gyermeki félelmünket, hogy nem találunk máshol menedéket, csak Isten kegyelmi ígéreteiben. Vajon nem remegne-e velünk, ha elgondolná, hogy az Isten miként hívja ítéletre a világot? Aki Isten elé járul, – mondja az apostol – hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik (Zsid 11,6). Ha senki sem áll mellette, ki bátorítja, ígéret nélkül hogy indul? Erről tapasztalatunk tanúskodik. Az Írásra támaszkodva valljuk, hogy minden hitünk Isten szövetségének forrásából ered. Ez a szövetség mindig magában hordja a kegyelem ígéretét. Hit és ígéret viszonylagos fogalmak, ez a teológia alapigazságai közül való. Ábrahám a mintaképünk, őt mondjuk minden hívő atyjának. Servet szerint nem azért igazult meg, mert Isten ígéreteit hitte. Mit mond Mózes? Azt, hogy Isten Ábrahámnak az ő áldását ígérte, tízszer is megismételte, hogy atyai kegyeit mélyen lelkébe vésse. Halljuk Pált, aki ékesebben szól majd. Ő Ábrahám hitét nem szakítja el az ígérettől (Róm 4,20.21). Az Istennek ígéretében nem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek, és teljesen elhitte, hogy amit ő ígért, meg is cselekedheti. – Látjuk tehát, hogy Pál Ábrahám hitét nem néma látomáshoz vagy Isten általános szózatához fűzi,
hanem határozott ígéretére építi. A Gal 3,6-ban és a következőkben Pál Ábrahám hitét ajánlva, háromszor is utal az ígéretre, mely nélkül nincsen hit. Nyíltan megmondja (Róm 4,14): Mert ha azok az örökösök, a kik a törvényből valók, hiábavalóvá lett a hit és haszontalanná az ígéret.
Ha üdvösségünk tetteink érdemén nyugodnék, Pál szerint semmi sem volna biztos, sem állandó, hanem az egész hite összeomlanék. Honnan bizonyítja? Mert haszontalanná válnék az ígéret. Servet követői hogy fognak Pállal egyetérteni? Servet szerint az ígéret megszűntével a hit erős és helyes marad, csak az Úr szeretetének s akaratának némi jelére van szüksége. Pál szerint ez ígéret megszűntével a hit is megszűnik. Tehát az Ef 1,13-ban az örökbefogadás lelkét, mely Isten fiaivá teszen, az ígérettől származtatja, azért az ígéret lelkének nevezi. Már mivel a hit a Lélek gyümölcse, nyilvánvaló, hogy ennek a természetével ellentétben van, amit Servet tanít. Ugyanannál az oknál fogva mondja, hogy mi Izsák szerint az ígéret fiai vagyunk (Gal 4,28). Hol marad Servet öröksége, ha csak az ígéret nyitja meg a menny kapuit? Hasonlóképpen (Ef 2,12) a reményt az ígéret alapján hirdeti és az Úr szövetségéből kizárja azokat, akik nem az ígéretből élnek. Éppen így (2Tim 4,1) az örök élet reményét az ígéretre építi. Tit 1,2-ben is azt mondja, hogy a mennyei életet azért várhatjuk, mert az ígérte meg, aki nem tud hazudni. Servet X. levelében azt állítja rólam, hogy nem vallom a Krisztus hitét, mert szerintem ígéret nélkül üdvözülni nem lehet. Mi ez? Hát azért jött a Krisztus, hogy Isten ígéreteit eltörölje? Inkább az apostolnak hiszek, aki a Róm 15,8-ban Krisztust a körülmetélkedés szolgájának mondja az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak tett ígéreteket. Fényesebb az a bizonyítéka (2Kor 1,20), hogy Isten valamennyi ígérete Krisztusban lett igenné és benne lett ámenné. Pál annak a kifejezése végett, hogy mi az Isten kegyelmének kincseit Krisztus által kaptuk, ő egész erejét és hivatását az Isten ígéreteivel felbonthatatlan kapcsolatba hozza. Végre a Krisztusban való egész hitet az ígéretekre építi. Servet szerint ezek elmellőzése nélkül nem vallhatjuk helyesen a Krisztus-hitet. Pállal megegyeznek a többi szentek is. Zakariás szerint a Krisztus által szerzett üdvösség az atyáknak tett ígéreten nyug-
szik. A boldog Szűz Isten irgalmasságát magasztalván, a szövetségre és ígéretekre utal, melyek nélkül el van rejtve az Isten szeretete és üdvösségünk tudata. Ugyanezt zengi Simeon is. Elvégre hitünk első alapköve az, hogy Krisztus az atyákkal kötött szövetséget most megerősítette és betöltötte. Servet eszerint, mikor a Krisztus-hitet az ígéretektől elszakítja, Krisztus ellen tör, oly szörnyű sértést követ el rajta, mint akik levetkőztetve ostorozták. Azt mondja Servet, hogy a kánaáni asszony és mások Krisztusra tekintve, csodáiért hívén benne, megigazultak, még ha sohasem hallottak is semmit az ígéretekről, mert Krisztus cselekedeteiben mutatkozott Isten Fiának, s akik ezt hitték, azokat üdvözítette, még ha szkíták voltak is, kik sohasem nyertek ígéreteket. Azonban Servet Krisztusa nem olyan, amilyent Ésaiás próféta fest (53,11): ismeretével sokakat megigazít az én igaz szolgám. Isten az ő Fiát tanítónkká teszi, hogy bennünket megigazítson. Úgy látszik, hogy végül Servet ide jut, mikor azt mondja, hogy hinnünk kell az evangéliumban, mikor ezt olvassuk: Ez az én szerelmes Fiam, akiben megengesztelődtem. Hogyan vág ez a kettő össze: elég csupán csodáinak erejét látni és szavát hallani? A szkíták hite, akik Krisztus tanítását nem ismerik, egy a Krisztus tanítványai hitével? Servet szerint az Atya fenti szavai nem ígéretet tartalmaznak, hanem csak azt mondják, hogy mi tetszik néki. Ismét megfosztja Krisztust ékes ruháitól ez a hóhér, mintha Ő üres kézzel jött volna el hozzánk. Ez a hely ugyancsak rácáfol. Az Atya azt parancsolja, hogy Fiát hallgassuk. Nemde tanítónkká teszi s minket tanulásra szorít, mely a hitre előkészít? Most az a kérdés, néma volt-e, úgy beszélt-e Krisztus, hogy semmit sem ígért? Pál az evangéliumot a hit szavának tartja, mert Krisztus kegyelmét tartalmazza. Bizonyára mindenki félte volna Krisztus méltóságát az Ő csodáiban, ha nem tudta volna, hogy az ő közbenjárására Isten velünk megbékül. De honnan származhatott volna ez a meggyőződés, ha nem az Igéből? Nem igaz, amit Servet gonoszul állít, hogy a niniveiek azért igazultak meg, mert Istennek hittek, aki semmit sem ígért nékik, sőt pusztulással fenyegette őket. De ha
(1) Talán az 1Tim 4,8-ra gondol. [A lábjegyzet jelzője a szövegből hiányzik. – NF]
valaki azt vallja, hogy Jónás azért jött hozzájuk, hogy őket bűnbánatra indítsa, akkor mondja azt is, hogy szükség volt az Isten kegyelmének hírnökére. Ez a bűnbánat tanításának törvényszerű alapja, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem minden romlott embert kegyesen és nyájasan magához hív, hogy megtérjenek s éljenek. Tartsuk emlékezetünkben, amit a 130. zsolt. 4. verse mond: Hiszen tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged. Dávid ezzel azt fejezi ki, hogy az emberek akkor közelednek az Isten szolgálatára, ha irgalmasnak, kegyelmesnek ismerik. Servet Kornéliuszra és a századosra hivatkozik; az előbbinek igazságossága és jó cselekedete magasztaltatik, az utóbbinak hitéről maga a Krisztus mondja, hogy még olyan nagyot nem látott Izraelben. De arra nem gondol, hogy ez a pogány Júdeában tartózkodván, magára öltötte a kegyességet és Krisztusban az ígéretek alapján közbenjárót látott. Lukács azt említi, hogy Kornéliusz imája meghallgatást nyert. De ki tud imádkozni a hit vezérlete nélkül? Nem az olyan hitet értjük, melyről Servet álmodozik, hanem amely Isten ígéreteiből születik; azt mondja Isten prófétái által: Mondom nékik: ti vagytok az én népem, és azok mondják nékem: Te vagy a mi Istenünk. Látjuk tehát, hogy az imát az ígéret előzi meg, az Úr kegyelmével megelőz bennünket, imája nyitja fel ajkunk, mint az 5. zsoltár írja (8. vers): Én pedig a te kegyelmednek sokaságából házadba mehetek. Servet nemcsak az ígéreteket támadja, hanem bennünket is, mintha Istent rákényszerítenők, hogy ígéreteit beváltsa. Nem szégyenlitek magatokat, az Istent adóstoknak nézitek – mondja ő. Ez nem igaz, Istent mi nem kötjük meg, önként cselekszik, a mi várakozásunkat az ő kegyessége előzi meg. Így fogta fel az ima módját Pál is (Ef 3,12), mondván, hogy Krisztusban van a mi bátorságunk és bizodalommal való menetelünk Istenhez az ő benne való hit által. Senki sem járul tehát Isten elé, csak az, aki már megtudta az ő hajlandóságát kérésünk meghallgatására. Servet a 332. lapon így szól: Az a megigazult, aki mint a samáriai, irgalmasságot gyakorol felebarátjával. Ellenfeleink ezt tagadják, ők csak az ígéretekkel hozakodnak elő. Nemcsak a samáriai, de a vámszedő is ellenük beszél, aki jóllehet sem az ígéreteket, sem a Krisztust nem ismerte, mégis mikor
imádkozott, hogy Isten lenne kegyes iránta, megigazult. – Ebből azt látjuk, hogy Servet az emberi érdemeket túlságosan felemeli, és Istennek azokban való részességét eltünteti. Dőre bizodalommal vádol bennünket, hogy hiszünk abban a hűségben, aki velünk összeköttetésbe lépett, nem azért, hogy valamit elvegyen tőlünk, hanem hogy mindent ingyen ígérjen. Majd meg az ellenkezőjébe csap át, hogy a samáriait nem érdemei igazították meg, hanem alázatos könyörgése. De ki az ördög súgta azt Servetnek, hogy az mit se tudott az ígéretekről? Továbbá igaz, amit Jakab ír (1,6): aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány, mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól. Honnan van hát a bizonyosság, ha nem az Isten ígéretéből? Az ember ugyanis nem követelhet Istentől semmit.
Már hosszúra is nyújtom a dolgot, mely magában véve egészen világos. Most még arról beszélek, amiről igazán panaszoltam, hogy mennyire megingatja a kegyelemből hit által való megigazulást. Ha tüzetesebben akarnám e nagy kérdést tárgyalni, egész kötetre való kitelnék, tehát csak a legfőbb pontokat érintem, amiből Servet hazugságának káros voltát láthatják az olvasók. A törvényről és az evangéliumról szóló De lege et evangelio műve második könyvének 327. lapján és a következő kilenc lapon azt a tételt állítja, hogy az atyák a törvény idejében a cselekedetek által igazultak meg. Ennek bizonyítására bizonyítékokat hord össze, melyekben a törvény által való megigazulásról esik szó. Én is azt mondom egy szóval, nincs abban ellenmondás, hogy a törvény teljes megigazulást tartalmaz. Ha tényleg senki sem igazult meg abból, nem a tan hibája vagy hiánya volt oka, hanem az illető gyarlósága, Pál bizonysága szerint (Róm 8,3). A törvényben tehát megszabta Isten az igaz élet módját. De Servet helytelenül következteti, hogy az emberek a törvény megtartása által igazultak meg. Tétele bizonyításán fáradozik: hogy az Úr szeme a jókon és a kegyelmeseken nyugszik; hogy boldogok azok, akik az igazságot cselekszik minden időben; hogy az ő igazságuk örökre megmarad, mert a szegényeknek adakoznak. Ez magában véve mind igaz, de ha szigorúan vesszük a dolgot, mindenki megszegi a
törvényt és bűnös lesz, mert senki sem tartja meg teljesen, amit a törvény parancsol. Servet szerint a törvény megtartása nem lehetetlen, mert az van mondva, hogy János az igazság útja gyanánt jött. Mintegy tagadjuk, hogy valóban a hit által igazulnak meg a cselekedetek, hogy a megigazítás tisztét megtartsák Isten előtt és az embereknél. Mert ha az Úr szigorú ítélet alá veti életünket, el kell némulnia minden ajknak, mivel ha ő mint gyermekeinek megbocsát, nem cselekedetünk alapján igazulunk meg, hanem ingyen, kegyelemből. De Servet mit sem akar tudni Isten amaz atyai bocsánatáról, mert úgy alszik, mint a küklopszok, akik a mennydörgés zajára sem ébrednek föl. Tehát azt az egyet ragadja ki, hogy a törvény dicséri a cselekedetekből való megigazulást. Másfelől arról is álmodozik, hogy az egyes cselekedetekből van a megigazulás. Fineas buzgalma megigazító. A bábáknak a kisdedeket megmentésében megnyilvánuló erénye megigazító. A parázna Rahab azzal a cselekedetével, hogy a kémeket megmentette, megigazult. A rechabiták a bortól való tartózkodás által megigazultak. De arra nem figyel a szerencsétlen, mit mond az Úr. Az életet nem egy-két cselekedetnek ígéri meg, hanem az egész törvény megtartását sürgeti. Aki ezt megcselekszi, él általa, aki pedig a törvénynek ‚egy pontját áthágja, abban a kárhozat lakik, eszerint: Átkozott, aki meg nem tartja e törvénynek igéit (5Móz 27,26; Gal 3,10) Látjuk, hogy Servet még a legelemibb dolgokban is mily csúfosan téved. Közben meg azt mondja, hogy az a törvényből való megigazulás, amely szerint a szent atyák is megdicsőültek, korunkba nem tartozik, mert csak beszélhetünk Krisztus cselekedeteiről, aki helyettünk mindent megcselekedett, hogy betöltse a törvényt helyettünk, mert mi nem tudtuk volna betölteni. A testi népnek, mint Dávidnak, Ezékiásnak, Nehémiásnak szabad volt tetteikkel dicsekedni, de nekünk nem, csak a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, mert: haszontalan szolgák vagyunk, mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük (Luk 17,10). Azt kérdem először, hogy a szent atyák semmivel sem tartoztak Istennek, csupán a teremtés jogán, hogy annyira dicsekedhettek megigazulásukkal? Micsoda őrültség szabadította föl Krisztus eljöveteléig az emberiséget az Isten szolgálatától? Már
látjuk, hogy kétszeresen istentelenül szorítja Krisztus megváltó munkáját csak a mai korra. Mert ha a régi népre tekintene, ő is Isten adósának érezné magát velünk együtt. Dávid egymaga valamennyi nevében megvédi az egész régi egyház üdvösségét Servet méltatlan rágalmaival szemben: Ne szállj perbe a te szolgáddal, Uram, mert egy élő sem igazul meg előtted (Zsolt 143,2). És még sok ilyen bizonyító hely van a prófétákban, ahol arról van szó, hogy a szentek magukban semmi mást nem leltek, csupán, magukban sem bízva, Isten irgalmához menekültek. Institutiómban eléggé feltüntettem. Nincs sok beszédre szükség, Pál egy szava eldönti az egész vitát. Mikor arról tanít, hogy az emberek megigazulása a bűnök kegyelemből való elengedésén alapszik, bizonyítását sem Pétertől, sem Jánostól, sem társaitól, hanem Dávidtól veszi, aki boldognak mondja azt, akinek hamissága megbocsáttatott (Zsolt 32,1), és a megigazulást a cselekedetektől külön választja.
Hát Ábrahám, a hívők atyja hogyan igazult meg? Servet szerint cselekedetei által. Jakab helyét (2,21) álbölcselkedők módjára hamisan értelmezi. De hogy az ellene szóló Pálnak némileg igazat adjon, azt állítja, hogy Ábrahámnak igazságul tulajdoníttatott az ő hivése, miként a fejedelem, mikor katonája bátorságát meggondolja, kegyből és kiváltságul kész cselekedetnek tudta be az ő jó szándékát. A dolog természete szerint azt nem érdemelte Ábrahám hite, sem a miénk. Ez a jövendő dolgok előképe volt, hogy Krisztus irántunk való nagy kegyelmét felismerjük. Tehát szerinte Ábrahám nem hit által igazult meg, de nem is érdemei folytán. A 304. lapon azt tanítja, hogy Isten a megigazulással tetteinket jutalmazza. A 334. l.: az atyák megigazulása testi volt és elégtelen, nem a valóság, csak árnyék volt, senki sem cselekedte teljesen, amire köteles volt, a bűn tudata, melyet a törvény nyújtott, a vétket súlyosbította, majd arra következtet, amit Pál mond, hogy a testi ember Isten előtt nem nyer megigazulást. Pál azonban csak azt akarta mondani, hogy nem tetteink érdemszerzése alapján jő a megigazulás. Majd így folytatja: Íme a törvény terhe! Voltak ugyan olyanok is, akik legalább bizonyos időn át nem lépték át a törvényt, mint az Írás mondja: Gondom lesz rá, hogy parancsaim
szerint éljetek. A törvény megtartása tehát abból állott, hogy ki-ki megtette azt, amit tehetett. Szerinte Isten többet parancsolt az embereknek, mint amennyit megtartani képesek voltak. Majd meg: Cselekedeteinket Isten beszámítja, nemcsak a zsidóét, de a pogányét is. – Tehát megingatja az ingyen, kegyelemből való megigazulást. Legföljebb azt nyeri meg, hogy a hit pótolja azt, ami a cselekedetből hiányzik.
Harmadik könyvében rólunk kezd beszélni. A jótettek jutalmazásáról hosszasan tárgyal. Azután a szeretetet magasztalja. Majd meg a hit hatásáról beszél. Tehát ördögi ravaszsággal, először bizodalmat gerjeszt az emberekben jótetteik iránt, és csak azután emlegeti Krisztus kegyelmét. Amit a hit magasztalásáról mond, az igen zavaros. Szerinte a hit nem az ígéreteken nyugszik, nem is fogadja el a kegyelemből való megigazulást. A kegyelmet és a cselekedetek érdemeit összekeveri, az ember nem képes magának azt a nyugodalmat megszerezni, melyről Pál szól. A szeretetről azt mondja, hogy ez ad a hitnek hatályt, ez eleveníti meg, mert a Szentlélek, aki maga a szeretet, magának a hitnek is élete, és a szeretet cselekedetei a hitet életben tartják, s így a hit természetét egészen elhomályosítja. (350. l.) A XI. levelében erről vitatkozik vélem. Azt mondja, valamint a bűnök nemcsak rossznak nyilvánítják az embert, hanem azzá is teszik, úgy a jó cselekedetek is nemcsak megigazultnak mutatják az embert, hanem azzá is teszik; a jó tettek úgy fokozzák a dicsőséget, amint a gonosz cselekedetek a büntetést súlyosbítják. Minthogy Jakab azt mondja, hogy Ábrahámot nem egyedül a hit igazította meg, arra következtet, hogy másrészt meg a jó cselekedet tette megigazulttá. Hozzáteszi, minthogy megigazulni annyit tesz, mint rosszból jóvá lenni, a jóból lehet még jobb. Az Institutiómban már megcáfoltam azt, amit fölhoz, azért is fölöslegesnek tartom a hosszabb tárgyalást. Csak azt akartam feltüntetni, mennyire megzavarja az ember lelki nyugalmát azzal, hogy az ingyen, kegyelemből való megigazulást elveti.
Ami Servet rágalmait illeti, azokra annyit se hederítek, mint a gyáva kutyára, mely messziről, szemétdombjáról ugat. Melanchtonhoz írt Apológiájában azzal vádol, hogy mi a jó cselekedeteket kárhoztatjuk. A
XIII. levélben azt mondja, hogy én a megigazulás betudását tanítom, mely magában az emberben mit se változtat meg, úgy hogy a megigazult és meg nem igazult egymástól nem különbözik. Mintha bizony ezeket a haszontalan piszkolódásokat nem tenné ártalmatlanná annyi könyvben elszórt tanításom. Ha valaki az ő dőreségeit írásaimmal összeveti, nyomban megláthatja, hogy ez az őrült kard, fegyver nélkül vagdos a levegőben, mintha árnyékát kergetné. Arcátlansága utolsóelőtti levelében lép tetőfokra, ahol azt mondja, hogy szerintem a mennyországban nincsen fokozat a dicsőségben és jócselekedetekben, hanem mindnyájan egyenlők leszünk. Mit is álljak szóba véle, könyveim beszéljenek! Ezek a fecsegések a levegőben nyomtalanul elhangzanak, engem nem is érintenek. Azért is azzal, hogy szerinte téves tanaimat jegyzékbe szedte, mit sem árthatott: de néki igenis, mert így gazsága búvóhelyéről nyilvánosságra került, azelőtt pedig büntetlenül kiabálhatott. Melanchtonnak nemcsak az én, de az összes egyházak nyilvános tanításait is szemére hányja. Melyek azok? Az egy Isten feldarabolása, Krisztus igaz hitének megtagadása, a jó cselekedetek lerombolása, a törvénynek az evangéliummal való, a zsidónak a keresztyénnel való összekeverése.
Szerinte mi az Istent szétdaraboljuk, mert egy lényegében három személyt vallunk, ő meg az Istent három lényeggé marcangolja szét. Egyébként hogyan gonoszkodik, könyveinkből látható. Majd meg háromszor, négyszer ugyanazt hajtogatva, körbe futkos. A többi közt azt hozza fel, hogy mi imáinkban az Istent vakmerően arra szólítjuk föl, hogy ígéreteit váltsa be, mintha ez kötelessége volna, 673. l. Legjobban mégis különös felfogásra valló föltámadás-tanát emlegeti, melyről nemsokára szólunk, továbbá allegorikus magyarázatait, melyekkel az Írást talmudi fogásokkal ferdíti el. Azután a már sokszor meghányt-vetett tételekről hebeg, és közben Melanchtont úgy megleckézteti, akárcsak egy iskolás gyereket. Íme, milyen tanult fő! Azért óhajtotta, hogy engem is megleckéztessen. Ki akadályozta meg őt abban, hogy jegyzékbe vett tanaimmal miként bánjék? Másfél hónapig tétlenül nyomta a börtönt, jóllehet a könyvek mindig rendelkezésére voltak. Olvasóim láthatták, mint kifente ellenem irályát. Csak erre törekedett. Műveim
megbélyegzését kérelmezte, és azt, hogy halálra vessenek s vagyonomat neki juttassák; jó koncra áhítozott, pedig semmim sem volt. És mégis engem címezgetett irgalmatlan bűnvádlónak. Ha szándékomban lett volna az ő tévtanait jegyzékbe venni, kétakkora könyv került volna ki. A nagyon sok közül csak kettőt emelek ki.
Amit a 460. lapon a Lélek háromszoros küldetéséről mond, még nem említettem. Itt is veszedelmes, nemcsak a Lélek lényegében. Első küldetése árnyék alakjában volt Krisztus eljövetele előtt, a Lélek, mint a szellő lebegett a vizeken, s nem lelvén nyugvóhelyet, visszatért az égbe. (1) Most tagadja, hogy a szent atyákat kizárta a Lélek kegyelméből, akit mint árnyékot a vizekre küld, majd az égbe zár. Második küldetése testi volt, mikor az ég megnyílt a testi szemek előtt, és a Lélek látható formában alászállott. Harmadik küldetése lelki és belső, hogy tudjuk: Krisztus titokzatos módon belsőleg kormányozza egyházát; de nem mindjárt vette át szerepét, hanem várt egy nem tudom, miféle megújulásig, mikor is a pápa uralma megtörött. A Lélek belső uralmát, melynél fogva Krisztus magát az egyház fejének mondta, Servet tagadja, hogy Mohamed módjára új, előbb ismeretlen kijelentés alapján a világ újjáalkotója legyen. Nemde megfosztotta Krisztust dicsőségétől, mióta az Atya jobbján ül? Szerinte a Lélek szétönti kegyelmét, melyet a hívők a hit bizonyos érzése alapján szíveikben felismernek, jóllehet nem látható.
Az egyház hosszabb ideig tartó eltűnését a földről nem érintettem, melynél fogva az Istent nyilvánvalóan hazugsággal vádolja. Ebből is láthatják az olvasók, hogy Servet tévtanainak cáfolatában nem terjeszkedtem ki mindenre, bizonyos mohó kíváncsisággal. Azt mondja, hogy az egyház ezerkétszázhatvan évig volt száműzve a földről, és az égben tartózkodott. Azt mi is valljuk, hogy fényes állását elveszítette, de nem tűnt el, mert Isten csodálatos kegyelme megmentette; máskülönben hazudott volna, aki azt ígérte, hogy mindig lesz a földön olyan nép, aki őt hallgatja, ameddig csak a nap és a hold az égen ragyog (Zsolt 72,5). Tudjuk, mit tanítanak Krisztus örök uralmáról a próféták. Talán székét
(1) Ahol Krisztus eljöveteléig tartózkodott.
az égbe helyezik? Ellenkezőleg, azt jövendölik, hogy az Úr jogarát Sionból messzire ragyogtatja, hogy napkelettől napnyugotig uralkodjék, s hogy öröksége az egész földkerekség. Népétől, aki az ő nevét magasztalja, megfosztani annyi volna, mintha őt megcsonkítva az égbe zárnók. Mert az egyház az ő hozzátartozó része, mely nem angyali, vagy égi, hanem a földön jár-kel, és melyet oltalmával megvédelmez. Helyesen és okosan mondá Augustinus: Ha Krisztus nincsen összekötve az egyházzal, nem viheti magával, miként a próféták mondják. Másutt meg azt mondja: Akik az egyház végét óhajtják, nem tagjai annak.
Ne gondolja senki se, hogy keveset említve, nem bírtam volna többet felhozni. Könyvei tele vannak minden rendű haszontalansággal. Ilyen például a következő: Ha Ádám nem vétkezett volna is, Krisztus mégis emberré lett volna, hogy a testet felöltve, a megváltozott embereket magával vigye az égbe. Milyen hazugság ez: A jó és rossz tudásának a fája Krisztus előképe volt, melynek megkívánásával Ádám ivadékaival együtt vesztére tört. – Ebből az következik, hogy Krisztust megízlelni végzetes dolog volt. Mi értelme van annak, hogy Krisztusnak lelki testet tulajdonít, mely betölti teljességével az ég és föld határait? Több példát nem említek, könyvem kerete tiltja. Mint a szilaj paripa, ide-oda táncol. A 239. lapon a pokolról szólva azt mondja, hogy a gonoszok a halál után nem tudják biztosan, hogy kárhozatra kerülnek-e, amitől rettegnek. Ilyen rettegést állt ki haláluk után Ábrahám és Dávid is. És mégis (a 235. lapon) azt tanítja, hogy a Krisztus halála előtt elhunytak a pokolra szálltak, mintha csak róluk elfeledkezett volna az Isten. Csak kevés szabadult meg, azok tudniillik, akik a jövendő Krisztusban erősen bizakodtak. De kik azok? Ábrahámnak és Dávidnak még egy kis szegletet se biztosít. Azután általánosságban szólva azt vallja, hogy az emberek lelkei az ördög martalékai voltak, akiknek fölszabadítására eljött a Krisztus. Arról nem vitatkozom, mit nyertek a halál után, elég az, ha életükben nem vették a Lélek kegyelmét, mint Servet vallja. A 460. lapon ugyanis azt mondja, hogy egy prófétán és pátriárkán sem nyugodott a Krisztus lelke, eljövetele előtt senki sem vette az újjászületés Szentlelkét.
Ha valaki azt kérdezi, kitől tanulták a próféták azt, amit jövendölnek, annak megfelel Péter, mondván (1Pét 1,12), hogy Krisztus Lelkétől lettek megvilágosítva. Szóvitát kezdeni nem érdemes. Servet százszor is hangoztatja azt, hogy azok, akik nem születnek újjá az éltető Lélektől, az örök kárhozat gyermekei. Miért éltető? Mert maga az élet. Az utolsó ítéletre való tekintettel Servet a zsidóknak is enged némi üdvösséget, miként a pogányoknak is. (193. l.) Isten nékünk csak az újjászületés Lelke által nyújt üdvösséget, tehát joggal vethettem el Servet tanát, aki ezt a Lelket az atyáktól megtagadta. Hátra van még a föltámadásról szóló fejezet, amelyben hallgatólag libertinusnak vallja magát. Tekervényes utakon jár, tanában mindig méreg lappang. A hitről és megigazulásról szóló könyvének negyedik fejezetében már nem takargatja tévtanát, hanem nyíltan libertinizál.
Nehogy Servet körmönfont ravaszsága a gyengébbeket, akik a most kérdésben levő szent dolgokról nem eléggé tájékozottak, megrontsa, jónak láttam, hogy tanításainak zavaros tömkelegéből rövid, világos kivonatot készítsek.
Milyen Servet szerint az Isten?
Szerinte Isten a világteremtésénél létrehozta az Igét és a Lelket, felvette a személyt, és így láthatóvá tette magát három nem-teremtett elemben. Azonban istenségét minden teremtményével közli, úgyhogy kő a kőben, fa a fában. Végül Krisztus megjelenése után három lényegre oszlott, de azért egy Isten maradt, mert ez az intézkedés rajta semmit sem változtat.
Milyen Servet szerint a Krisztus?
Először Isten Igéjének mondja; majd öröknek hirdeti, majd meg a világ teremtése óta valónak: mert a világ teremtése előtt nem volt világosság vagy Ige. Ezt az Igét Isten lényegi képmásának mondja, mert külső és látható volt három nem-teremtett elemből állva. Azt vallja továbbá, hogy az Isten nemzette, de nem valóságban, csak képes értelemben: mert benne az Isten a jövendő embert nemzette, asszonyt várva, akitől őtet
nemzze. Valahányszor a szent atyáknak, mint jövendő ember emberi formában megjelent, testét éginek és isteninek állítja, a jövendő embernek személyét személyileg viselve. A Szűz méhében az Atya lényegéből fogantatott, úgy hogy az Ige lényege átment a testbe, Krisztus nem áll két külön lényegből, hanem teste Isten és istenség, éppen úgy, mint maga az Ige. Nem testet öltött Ige, hanem testté átváltozott Ige. Majd meg: Krisztus az Ige és a Lélek lényegéből összevegyülve származott. Teste nem származott egyszerűen Ábrahám magvából, hanem részben három elemből áll, és az Isten azon lényegi képmásából, mely kezdetben a szent atyáknak megjelent. Lelke részint emberi, részint isteni lélekből áll; a föltámadás után lelke lényegileg megújult. Sőt teste akkor az istenségbe szívódott fel, vagy Istenné változott, amint azelőtt az istenség a test természetére átment.
Mi Servet szerint a Lélek?
A Lelket lenge szellőnek mondja, mely a világ teremtésekor az Igéből alkottatott, nem nyervén saját és megkülönböztetett személyiséget. Majd egynek mondja az Igével, majd az Ige lényege árnyékának, mely az idők menetén megfoghatóvá lett. Az Atyától különbözik, mert a belevegyült teremtmény folytán más valami, nem merő istenség, hanem az Isten lényegéből teremtett erőből létrejött valami. Isten bennünk a lelket létrehozza. Krisztus mennybemenetele óta új Isten, vagy új módja az istenségnek.
Mi Servet szerint az ember?
Az ember Isten képére teremtetett, mert nemcsak testénél, hanem lelkénél fogva is magában bírja (1) az istenséget. Jóllehet az ördög bizonyos módon behatolt a testbe, azért a lélekben megmaradt az istenség lényege; innen a szabad akarat és az élet. A halálban lényegi istenségével együtt a levegőbe fúvódik ki, mert a bűn folytán halandóvá lett, miként a test. A Lélek lényege
(1) át van plántálva az istenség, nemcsak a lélekbe stb.
nem egyéb, mint lélegzés és fúvás. Bár jelen van az istenség, azért mégis el van fojtva a huszadik életévig a jónak és gonosznak minden tudata, mert az erős nedvek túlsúlyban vannak, s így ez ismeret hiánya miatt senki se követhet el halálos bűnt, csak huszadik éve után. Az Isten fiaiban az ember megistenül, mert a testbe lényegileg leszáll a Lélek, miként Krisztus személyében az Ige testté lett, azért is az újjászületett testet egylényegűnek és öröknek mondja az Istennel. Ez a lényegi lélek sokakban kihal, (1) jóllehet máshol Szentléleknek mondja. A tökéletességet is vallja, amely magában foglalja mindazt, amit Krisztus ereje lehel.
Milyen Servet szerint az emberi nem megromlása?
A testet csak a kígyó foglalta el; a Lélek az első halálra és pokolra bűn nélkül vettetett: az emberben csak a saját és tényleges bűne van meg. Az utolsó ítéletkor mindenki részesül valami üdvösségben, csak azok nem, akik saját gonoszságukkal tették magukat örök büntetésre érdemeseknek. Tehát a csecsemők és gyermekek mentesek (2) az örök haláltól, – jóllehet máshol átkozottaknak nevezi őket.
Mi Servet szerint a hit?
Hajdan a hit az atyákban az igazi hit árnyéka vagy képe volt, mivel csak a földi javakra vonatkozott, egyesek azonban prófétai lélektől áthatva, megízlelték a lelki életet is. Tulajdonképpen hinni annyit jelent, mint a Krisztusban hinni, mely nem öleli fel az ígéreteket, melyek Krisztus tisztét és hatását leírják, csak a csodákon és a szavakon alapszik, hogy Krisztus az Isten Fia. Tehát az imákban felesleges az ígéretekre hivatkozni; képtelenséget követnek el azok, akik amiatt bizakodnak, hogy Isten magát bőkezűnek ígérte. A törökök helyesen imádkoznak, pedig nincsenek ígéreteik.
(1) a Lélek isteni lényegében sokakban kialszik. Ha kérdik, milyen az a Lélek, azt feleli, hogy emberi lélek, vagy Isten lelkem vagy az egyik, vagy a másik ezek közül.
(2) Huszadik életévük előtt.
Milyen Servet szerint a megigazulás?
Kezdetben megigazultak zsidók és a pogányok egyaránt: akik a természet szavának engedve, helyesen éltek. Jóllehet a törvény megigazítása testi volt, és sem a zsidók, sem a pogányok nem tettek mindenben eleget Isten parancsolatainak, azért a végítéletre való tekintettel elnyerik a testi és megcsonkult megigazulást Krisztus hite nélkül is, úgyhogy Krisztussal együtt felébrednek a mennyei dicsőségre. A megigazulást, melyet mi ingyen, kegyelemből nyerünk, összeköti a természet megigazításával, tehát ezek is jó cselekedetek, melyeknek alapján Isten a hitetleneket megigazítja. A jó cselekedetek az újjászületés után nemcsak növelik a megigazulást, hanem annak egyik részét képezik. A kegyelemből való megigazulás eszerint nemcsak egyszerűen beszámíttatik, hanem Isten bennünket cselekedeteink érdemeiért megigazultnak tart éppen úgy, mint Krisztus kegyelme alapján.
Mi különbség az ó- és az újszövetség között?
Istent a törvény idején sohasem ismerték, hanem akkor az angyalokat tartották Istennek, és azokat imádták. Tagadja, hogy az atyáknak valami lelki dolog ígértetett volna, vagy hogy az éltető Lélek őket újjászülte volna; csak földi áldás után áhítoztak, minthogy a szövetség változtával más lett az örökség is. Mi azonban részeseivé lettünk a mennyei dicsőségnek, hogy olyanok legyünk a földön, amilyen Isten az égben.
A roppant nagy egyvelegnek csak egy részét szakítottam ki és egyszerűen elsoroltam. Annyi benne a képtelenség, hogy az olvasókban nemcsak az utálatot és undorodást kelti fel, hanem a legmélyebb megvetést ébreszti. Jaj azonban azoknak, akik efféle szörnyűségekre vetemednek!
Aláírták (1) ezt a könyvet a genfi egyház szolgái és pásztorai:
Kálvin János,
Pouppin Ábel,
Bernard Jakab,
Galasius Miklós,
Bourgonius Ferenc,
(2) Parvus Miklós,
Calvetus Rajmund,
Malesianus Máté,
Copus Mihály,
(3) Pyrerius János,
A Sancto Andrea János
Baldinus János,
(4) Faber János,
(5) Macarius János,
Colladon Miklós.(1) Elfogadták és aláírták.
(2) Petit.
(3) Pirer.
(4) Le Fevre.
(5) Macard.