TANÍTÁS A KERESZTYÉN VALLÁSRA
ÍRTA KÁLVIN JÁNOS
I. FEJEZET
A TÖRVÉNYRŐL,
AMELY MAGÁBAN FOGLALJA
A TÍZ PARANCSOLAT MAGYARÁZATÁT.Úgyszólván az egész szent tudomány ebből a két részből áll: Istennek és magunknak az ismeretéből. Mármost Istent illetőleg mindjárt tudnunk kell a következőket. Először: erős hittel bizonyosaknak kell lennünk afelől, hogy Ő maga a végtelen bölcsesség, igazságosság, jóság, irgalmasság, igazság, erő és élet, úgy, hogy rajta kívül nincs is más bölcsesség, igazságosság, jóság, irgalmasság, igazság, erő és élet. (Bár. 3:36. (42) - Jak. 1:17.) És ha bárhol is látunk ezekből valamit, az Őtőle van. (Péld. 16:11.) Azután: hogy az égen és a földön mindent, ami csak van, Ő a maga dicsőségére teremtett (Zsolt. 148. - Dán. 3:17-18.) és ezért joggal megköveteli, hogy a maga természetének módja szerint minden teremtmény Őt szolgálja, az Ő uralmához igazodjék, az Ő fensége előtt meghajoljon és engedelmességével elismerje Őt Urának és Királyának. (Róm. 1:20-25.) Harmadszor: hogy Isten igazságos bíró, tehát szigorúan meg fogja büntetni azokat, akik az Ő parancsaitól elhajoltak, akik nem követték mindenben az Ő akaratát, akik mást gondoltak, szóltak és cselekedtek, mint ami az Ő dicsőségére szolgál. (Zsolt. 7:9. - Róm. 2:6.) Negyedszer: hogy Ő irgalmas és kegyes: a nyomorultakat és ügyefogyottakat, kik az Ő könyörületességéhez menekülnek és magukat Őreá bízzák, jóságosán felkarolja; készséges megkegyelmezni és megbocsátani azoknak, akik bocsánatáért esedeznek; támogatni és segíteni akarja azokat, akik segedelemért hozzá folyamodnak; és megtartója akar lenni mindazoknak, kik teljes bizodalmákat Őbeléje vetik és Őreá függesztik. (Zsolt. 103:8-13. - És. 55:3-6. - Zsolt. 25:6. - 85:2-10.)
Hogy magunkról való helyes ismeretre jussunk, először is azt kell tudnunk, hogy mindnyájunknak ősszülője, Ádám, Isten
képére és hasonlatosságára teremtetett (I. Móz. 1:27.), azaz bölcsességgel, igazsággal (iustitia) és szentséggel ruháztatott fel és ezek által a kegyelmi ajándékok által olyan közössége volt Istennel, hogy örökké Őbenne élhetett volna, ha természetének ebben az Istentől kapott romlatlanságában megmaradt volna. De amikor bűnbe esett (I. Móz. 3:1 - 6.), az Istennek ez a képe és hasonlatossága eltörlődött és elenyészett róla, vagyis az isteni kegyelemnek mindama javait, amelyek az élet útjára vezethették volna, elvesztette. Ezenfelül Istentől messzire elszakadt és teljességgel elidegenedett. Ennek az lett a következménye, hogy levetkőzött és elvesztett minden bölcsességet, igazságot (iustitia), erőt és életet, ami mind csak Istenben bírható, amint már fentebb megmondottuk. Nem maradt tehát számára semmi más, mint a tudatlanság, rosszaság, tehetetlenség, halál és ítélet (Róm. 5:12. 16.), - mert ezek a bűn gyümölcsei. És ez a kárvallás nemcsak Őt magát sújtotta, hanem mireánk is áthárult, akik az ő magva és ivadéka vagyunk. Tehát mi mindnyájan, akik Ádámtól születünk, híjával vagyunk az Isten ismeretének és a vele való közösségnek, elferdültek, megromlottak vagyunk és nincsen bennünk semmi jó. Különösen a szívünk hajlandó minden rosszra és telve van gonosz kívánságokkal, azoknak szolgál és Istent semmibe sem veszi (Jer. 17:9.). Mert ha néha a külszín szerint mutatunk is valami jót, lelkünknek ez a belső érzülete mégis megmarad a maga tisztátalanságában és gonosz elferdültségében. Pedig elsősorban ez, sőt helyesebben szólva, csak ez esik az Isten ítélete alá, aki nem a külszín szerint ítél és nem becsüli sokra a külső csillogást, hanem a szívnek titkait nézi. (I. Sám. 16:7. - Jer. 17:10.) Tehát ha a szentségnek még oly csillogó külszínével bír is az ember önmagától, az nem egyéb képmutatásnál és az Isten előtt utálatosság is, mivel mögötte mindig ott rejlenek a szívnek gonosz és romlott gondolatai.
De még ha úgy születtünk is, hogy képtelenek vagyunk bármit is cselekedni, ami Isten előtt megállhat, és nincs is erőnk arra, hogy az Ő jótetszésére éljünk, azért nem kevésbbé tartozunk Őneki azzal, amit teljesíteni nem tudunk, mert hiszen az ő teremtményei vagyunk és ezért kötelességünk lett volna az Ő tiszteletét és dicsőségét munkálni és az Ő parancsainak engedelmeskedni. És nem élhetünk azzal a mentséggel, hogy nincs reá erőnk és, mint a csődbejutott adósok, nem tudunk fizetni. Mert a mi magunk
és a mi bűneink vétkessége az, ami úgy fogva tart bennünket, hogy bármi jót is cselekedni sem nem akarunk, sem nem tudunk. (Ján. 8:34. - Róm. 7:14-24.) Mivel pedig Isten igazságos ítélőbírája a bűnöknek, el kell ismernünk, hogy kárhoztatás alá esünk és az örök halál ítéletét megérdemeljük. Mert hiszen senki sincs közöttünk, aki a maga kötelességeit betölteni akár akarná, akár képes volna.
Ezért mondja az Írás, hogy mindnyájan az Isten haragjának a fiai vagyunk, és hirdeti, hogy mindnyájan halálba és veszedelembe rohanunk. (Ef. 2:3. - Róm. 3:19-23.) Nem marad tehát az embernek semmi alapja arra, hogy igaz voltát, erejét, életét és üdvösségét önmagában keresse, mert mindez egyedül csak Istenben van meg, akitől az ember bűne által eltávolodva és elszakadva (Hós. 13:6.), önmagában már csak boldogtalanságot, erőtelenséget, rosszaságot, halált és végezetül magát a poklot találhatja meg. Hogy az emberek efelől tudatlanságban ne lehessenek, mindnyájuk szívébe beleírta, mintegy belevéste Isten a törvényt. (Róm. 2:15.) Ez pedig nem más, mint a lelkiismeret, amely bensőnkben bizonyságot tesz mindarról, amivel Istennek tartozunk, megmondja nekünk, mi jó és mi rossz, és addig vádol és kárhoztat bennünket, míg végül tudatára ébredünk annak, hogy nem teljesítettük kötelességünket, amint kellett volna. Mivel pedig az ember önhittségében és hiúságában még így is annyira felfuvalkodott és önszeretetében annyira elvakult, hogy nem tud önmagával úgy szembenézni és mintegy önmagába alászállani, hogy összetörten és megalázkodva bevallja a maga nyomorult voltát: azért írott törvényt adott előnkbe az Úr, hogy az tanítson meg bennünket a tökéletes igazság (iustitia) felől, - hogy miben áll az, milyen az és mimódon tölthető be, úgy t. i., ha teljesen bennegyökeredzünk Istenben és bármit gondolunk, kívánunk, szólunk vagy cselekszünk, az mind csak Őreá irányul és csak Őhozzá igazodik. Az igazságnak (iustitia) ez az ismerete félreérthetetlenül megmutatja nekünk: milyen messze eltávolodtunk az egyenes úttól. Ezt célozzák mindazok az ígéretek és átkok is, amelyek a törvényben elénk adatnak. Mert itt azt ígéri az Úr, hogy ha valaki tökéletes pontossággal betölti cselekedetével mindazt, amit Ő parancsol, annak Ő az örök üdvösséget adja jutalmul. (III. Móz. 18:5.) Ezzel ugyanis azt adja értésünkre, hogy az életnek az a tökéletessége, amelyet a törvény tanít, valóban igazság (iustitia),
annak számít Ő előtte és ilyen nagy jutalomra lesz érdemes, ha az emberek közt megtaláltatnék. Viszont: átkot hirdet és az örök halál ítéletét mondja ki mindazokra, akik a törvény egész igazságát (iustitia) teljesen és fogyatkozás nélkül be nem töltik. (V. Móz. 27:26. - Gal. 3:10.) Ez alá a büntetés alá pedig bizonnyal odafoglal minden (embert, aki valaha élt, él, vagy élni fog. Mert egyetlenegy sem mutatható közülük, aki ne szegte volna meg a törvényt. Ennélfogva a törvény, amikor megtanít az Isten akaratának ismeretére, amelyet betölteni kötelesek és mintegy adósok vagyunk, és amikor megmutatja, mennyire nem hajtunk végre tökéletesen semmit sem azokból, amiket Isten megparancsolt, - valóságos tükör számunkra, amelyben, megláthatjuk és, szemlélhetjük bűnünket és kárhozatunkat, amint az arcunk tisztátalanságát és foltjait szoktuk megnézni a tükörben. Tulajdonképen ez az írott törvény nem más, mint bizonyság a természeti törvény mellett, hogy újra meg újra eszünkbe juttassa és a lelkünkbe vésse azt, amit a természeti törvénynek bensőnkben szóló tanításából nem tanultunk meg eléggé. Most már könnyű megérteni, hogy mit kell a törvényből megtanulnunk, - azt t. i., hogy az Isten nekünk Teremtőnk, Urunk és Atyánk, ennélfogva tartozunk Őt dicsőíteni, tisztelni és szeretni, mivel pedig senki közülünk ezt a kötelességét le nem rója, mi mindnyájan átokra, ítéletre és végül az örök halálra méltók vagyunk; tehát az üdvösségre valamilyen más útat kell keresnünk, mint a magunk cselekedeteinek igazsága (iustitia) által valót. Ez az út: a bűneink bocsánata. Azután, - mivel a magunk erejéből és tehetségéből nem teljesíthetjük azt, amivel a törvénynek tartozunk, - el kell vetnünk minden magunkba vetett bizodalmunkat és máshonnan kell segítséget kérnünk és várnunk. Amikor ebbe a megalázkodásba engedelmesen alászállottunk, akkor reánk fordítja az Úr az Ő orcájának fényét és megmutatja, hogy Ő jóságos, kegyes, nyájas és kiméletes irántunk, mint akiről megiratott, hogy a kevélyeknek ellenök áll ugyan, de az alázatosaknak kegyelmet ad. (Jak. 4:6. - 1. Pét. 5:6.) És főképen, ha bizalommal kérleljük, hogy haragját fordítsa el rólunk, és ha bocsánatáért esedezünk, azt egészen bizonyosan megadja nekünk, mindazt, amit bűneinkért megérdemelnénk, elengedi és kegyelmébe fogad minket.
Azután, ha az Ő segedelméért és gyámolításáért könyörgünk, - azzal a bizonyos meggyőződéssel, hogy az Ő támogatásával
felvértezve mindenre képesek leszünk, - Ő jóságos akaratából megajándékoz minket új szívvel (Ez. 36:26.), hogy akarjuk, és új erővel, hogy tudjuk is az Ő parancsait véghezvinni. Mindezekben pedig a mi Urunkért a Jézus Krisztusért részeltet minket, aki, noha egy Isten volt az Atyával (Ján. 1:1. 14.), felvette magára a mi testünket, hogy így velünk szövetségre lépjen és minket, kiket bűneink messzire elszakítottak az Istentől (És. 53:6.), Ővele szorosan egybekapcsoljon. Halálának érdemével is Ő fizette meg az Isten igazságosságának a mi tartozásunkat és Ő engesztelte meg az Isten haragját, amikor minket megváltott a kárhozattól és ítélettől, amelyet magunkra vontunk, és a maga testében elszenvedte a bűn büntetését, hogy minket attól megmentsen. (Ef. 2:14 - 15. - Kol. 1:14. 21-22.) A földre alászállva Ő hozta magával a mennyei áldásoknak egész gazdagságát, hogy azokat bő kézzel reánk árassza. (Ján. 1:16. - 7:37-38. - Róm. 8:32.) Ugyanezek a Szent Léleknek ajándékai, mert a Szent Lélek által születünk újjá, Ő általa szabadulunk meg az ördög hatalmából és bilincseiből, Ő általa fogadtatunk ingyen kegyelemből az Isten fiaivá és szenteltetünk meg minden jócselekedetre; amíg e halandó testben kell élnünk, Ő általa öldököltetnek meg bennünk a gonosz kívánságok, a testnek vágyai és mindaz, ami megromlott természetünknek elferdült és kóros állapotából sarjad; Ő általa újulunk meg napról-napra, hogy új életben járjunk és az igazságnak (iustitia) éljünk.
Mindezeket Krisztusban, a mi Urunkban kínálja és adja nekünk az Isten: vagyis bűneinknek ingyenvaló bocsánatát, az Istennel való békességet és kiengesztelődést, a Szent Léleknek kegyelmi ajándékait, ha ezeket szilárd hittel átkaroljuk és elfogadjuk, nagy bizodalommal reátámaszkodva az Isten jóságára, mintegy annak karjaiba vetve magunkat, és semmit nem kételkedve afelől, hogy az Isten igéje, amely nekünk mindezeket megígéri, erő és igazság. (Róm. 3:21. skk. - 5:1.) Egyszóval, ha Krisztussal közösségben vagyunk, akkor Őbenne mindazt a mennyei kincset és a Szent Léleknek mindazt az ajándékát bírjuk, amely az életre és az üdvösségre elvezet minket. Ezt pedig sohasem érhetjük el másként, mint igaz és élő hit által, vagyis úgy, hogy megismerjük, hogy minden javunk Őbenne van, mi magunk pedig Őrajta kívül semmik vagyunk, és bensőnkben bizonyosak vagyunk afelől, hogy Őbenne Isten fiaivá és a mennyei ország örököseivé
válunk. (Ján. 1:12. - Róm. 8:16 - 17.) Viszont azok, akiknek nincs részük Krisztusban, bármilyenek is, bármit cselekesznek, vagy bármennyire erőlködnek is, mégis veszedelemre és romlásra s az örök halál ítéletére jutnak, Istentől elvettetve és az üdvösségnek minden reménységéből kirekesztve. (Ján. 3:18. - I. Ján. 5:10 - 12.) Mi magunknak és a magunk tehetetlenségének és nyomorúságának ez az ismerete, amely megtanít az Isten előtt megalázkodva a porba omlani és az Ő irgalmasságát keresni, valamint az a hit is, amely megízlelteti velünk az Istennek jóságát és irgalmasságát, amelyet az Ő Krisztusában tanúsít irántunk, nem tőlünk van és nem áll a mi hatalmunkban. Ezért kérnünk kell az Istent, hogy Ő vezessen el minket őszinte bűnbánat által a sajátmagunk ilyen ismeretére, és bizonyos hit által az Ő Krisztusában feltárt kegyességének és jóságának ilyen ismeretére, hogy így Annak vezérlete alatt, aki az egyedüli út az Atyához, eljuthassunk az örök boldogságra. (Fil. 1:6. - Ján. 14:6. - Róm. 5:2.)
A törvénynek tíz parancsolata két táblára volt elosztva. (II. Móz. 32:15. - 34:4. - V. Móz. 10:3-4.) Az elsőn foglaltatott az első négy parancsolat, amely arra tanít meg, hogy mivel tartozunk Istennek, t. i. hogy Őt egyedülvaló Istennek ismerjük és valljuk, Őt mindenek felett és mindenek előtt szeressük, tiszteljük, féljük, minden reménységünket és bizakodásunkat egyedül Őbeléje vessük, az Ő segedelméért mindenkor esedezzünk. A másik tábla a többi hat parancsolatot foglalja magában: ezek a szeretetet és a szeretetből folyó ama kötelességeket tárgyalják, amelyeket Istenért a felebarátunkkal szemben kell betöltenünk. Ezért, amint az evangélisták feljegyzik, a mi Urunk az egész törvényt sommásan két főparancsolatba foglalta össze: hogy Istent egész szívünkből, egész lelkünkből, minden erőnkből szeressük és szeressük felebarátunkat, mint magunkat. (42a) Azonban, habár ebben a két főparancsolatban bennefoglaltatik is az egész törvény, mégis, hogy semmi ürügyünk ne lehessen a magunk mentegetésére, a mi Urunk tíz parancsolatban akarta bővebben és részletesebben elmondani azt is, ami az Ő tiszteletére, félelmére és szeretetére tartozik, valamint azt is, ami arra a szeretetre vonatkozik, amelyet önmagáért a felebarátainkkal szemben követel meg tőlünk. Mielőtt azonban sorra venné a parancsolatokat, a következőképen vezeti be (II. Móz. 20:2. - V. Móz. 5:6.):
Én, az Úr, vagyok a te Istened, ki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.
Ezzel arra figyelmeztet, hogy Ő az Úr, akinek joga van parancsolni és akinek engedelmességgel tartozunk. Ezen kívül emlékezetbe idézi, hogy milyen fenségesen kinyilvánította erejét és hatalmát akkor, amikor Izrael népét a Fáraónak és az egyiptomiaknak szolgaságából kivezette a szabadságra. Ugyanezt nyilvánítja ki most is napról-napra, amikor az Ő választottait, az igazi Izraelt, kiszabadítja a bűnöknek szolgaságából, amelyet Egyiptom neve jelképez, és kioldozza őket az ördögnek, a lelki Fáraónak bilincseiből, aki az egyiptomiaknak, vagyis a bűnös vágyaik szerint élőknek uruk. Ehhez fűzi azután az első parancsolatot a következőképen:
I. parancsolat.
Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
Ezzel megtiltja Isten, hogy másfelé fordítsuk bizodalmunkat, amelyet egészen Őbeléje kell vetnünk, máshova menekedjünk segítséget keresni, bármilyen áldásért és erőért másra hárítsuk a dicsőséget, amely csakis őt illeti meg. (És. 30:1-2. - 31:1.3. - Jer. 2:13.) Sőt inkább úgy kell Őt mindenek felett félnünk és tisztelnünk, hogy egyedül Őt ismerjük Istenünknek, minden reménységünket és bizodalmunkat Őreá függesztve (I. Tim. 1:17. - V. Móz. 6:4-5. - 10:12.); abban a tudatban, hogy minden jó, amiben részesülünk, Őtőle való; és nem tűrve meg semmit, ami nem az Ő dicsőségét és tiszteletét szolgálja. (I. Kor. 10:31.) És nemcsak arra kell ügyelnünk, hogy nyelvünkkel és testünk mozdulataival és minden egyéb külső kifejezésmóddal megmutassuk, hogy nekünk nincsen más Istenünk, hanem arra is, hogy elménkben, egész bensőnkben teljes igyekezetünkkel valóban ilyenek is legyünk. Mert Ő nemcsak szavainkat és külső cselekedeteinket tartja számon, hanem szívünk legmélyebb rejtekeit és lelkünk legtitkosabb gondolatait is látja, jobban és bizonyosabban, mint mi magunk (I. Krón. 28:9.).
II. parancsolat.
Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, melyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat.
Ez azt jelenti, hogy minden tisztelet és imádat egyedül Istent illeti meg. És mivel Ő megfoghatatlan, test nélkül való, láthatatlan, és úgy foglalja magában az egész mindenséget, hogy Őt viszont semmilyen hely nem zárhatja magába, ne álmodozzunk arról, hogy valamilyen alakban kiábrázolhatnók, vagy valamilyen képmással megjeleníthetnők, se ne tiszteljünk bálványképet, mintha az Istennek hasonmása lehetne, hanem ellenkezőleg: imádjuk Istent, aki lélek, lélekben és igazságban. (V. Móz 6:4. - 10:12. 14. - I. Kir. 8:27. - Ján. 1:12. - I. Tim. 1:17. - Ján. 4:24.) Az első parancsolat tehát azt tanítja, hogy az Isten egy, és mellette semmilyen más isteneket nem szabad elgondolni vagy elfogadni. Ez a parancsolat azt mondja meg, hogy milyen Ő és milyen fajta tisztelettel kell Őt dicsőítenünk, - hogy ne merjük Őt felruházni semmilyen testi vonással, sem érzékeinknek alávetni, mintha a mi együgyű értelmünkkel felfogható vagy bármilyen alakban megjeleníthető volna. Vegyék ezt eszükbe azok, akik nyomorult ürügyekkel védelmére kelnek annak az átkozott bálványimádásnak, amely a múltban sok évszázadon át elborította és megrontotta az igaz vallást. A képeket, mondják, nem tartják ők isteneknek. De hát nem voltak olyan értelmetlenek a zsidók sem, amikor az aranyborjút elkészítették, hogy ne tudták volna, hogy Isten volt az, akinek keze Egyiptomból kivezette őket.(42b) A pogányokat sem kell olyan ostobáknak tartanunk, mintha nem tudták volna, hogy az Isten más, mint a fa- és kőszobrok. Hiszen az ábrázolásokat tetszés szerint változtatták, míg lelkükben ugyanazokat az isteneket tartották meg, és egy-egy istennek sok képmást is állítottak anélkül, hogy annyi istent képzeltek volna el, ahány képmás volt. Továbbá nap-nap után új képmásokat is állítottak, mégsem gondolták, hogy ezzel új isteneket hoznak létre. Hogyan áll tehát a dolog? Úgy, hogy a bálványimádók, akár a zsidók, akár a pogányok közül valók, mind abban a meggyőződésben voltak, hogy az Isten olyan, amilyennek az ő hiábavaló elméjük elgondolja. Ehhez a hiábavalósághoz járult az az istentelenség, hogy amilyennek önmagukban elképzelték, olyannak ki is ábrázolták. A bálványt tehát az elméjük szülte és kezük készítette, de azért a zsidók is az örökkévaló Istent, égnek és földnek egyedüli, igaz Urát vélték tisztelni az ilyen képmások színe alatt, s ugyanígy a pogányok is a maguk - bár hamis - isteneit, akiket mégis az égben lakozóknak képzeltek. Ehhez járult az a hitük,
hogy az Isten csak úgy lehet segítségükre, ha testileg megmutatja jelenlétét. Hogy ezt az oktalan kívánságukat kielégítsék, azért állítottak fel jeleket, amelyekről azt hitték, hogy testi szemükkel szemlélhetik bennük az Istent. Mivel pedig úgy vélték, hogy az ilyen jelekben Istent láthatják, őt magát is azokban tisztelték. Végül aztán lelkükkel és szemükkel egészen reátapadva ezekre a tárgyakra, még jobban elbutultak és úgy bámulták és csodálták azokat, mintha valami isteni volna bennük. Akik pedig azt állítják, hogy ez a múltban megtörtént ugyan, de manapság már nem történik meg, - orcátlanul hazudnak. Mert miért borulnak le képek és szobrok előtt? Miért fordulnak feléjük, amikor imádkozni akarnak, mintha az Isten füleihez fordulnának? Miért harcolnak értük az utolsó csepp vérükig és mindhalálukig, akár a hazájukért és tűzhelyükért, hogy szinte könnyebben elviselnék, ha az egy Istent rabolnák el tőlük, mint a bálványaik elrablását? (43) De nem is számlálom el a népnek vastag tévelygéseit, amelyeknek szinte számuk sincs és amelyek csaknem mindnyájuk szívét fogva tartják. Csak arra mutatok rá, amit ők maguk bevallanak, amikor legjobban igyekeznek magukat tisztára mosni a bálványimádástól. "Nem nevezzük ezeket" - mondják - "isteneinknek!" Nem nevezték amazok sem, - akár a zsidók, akár a pogányok, - hanem csak jelképeknek és az istenek hasonmásainak. És a próféták és az Írások mind mégis szüntelenül a "fával és kővel való paráználkodásért" ostorozták őket, csupán olyasmiért, amit ma is naponként megtesznek azok, akik keresztyéneknek akarnak számítani, - azért t. i., hogy fában és kőben testi módon imádták az Istent. (V. Móz. 32:16 - 21. - És. 40:18. skk. - Jer. 2:27. - Ez. 6:2 - 7. - Hab. 2:18 - 19.)
Utolsó menedékük az, hogy ezek - úgymond - "az együgyűek könyvei". Még ha ezt elfogadjuk is (ámbár nagyon üres állítás, mert hiszen egészen bizonyos, hogy semmi egyébért nem állanak ott, mint hogy imádják őket), akkor sem látom be, hogy az együgyűekre, akiknek kedvéért akarják főképen kiábrázolni Istent, milyen más hatással lehetnek ezek az ábrázolatok, mint hogy megtanítják őket az Istent egészen emberi módra elgondolni. Azok az ábrázolások pedig, amelyeket a szenteknek állítanak, mi egyebek, mint a legelvetemültebb hivalkodás és ocsmányság példái, úgy hogy ha valaki utánozni akarná őket megjelenésében, botot érdemelne? Hiszen még a bordélyházak hölgyei
is szemérmesebb és tisztességesebb öltözetet viselnek, mint azok a templomi szentképek, amelyek szüzeket akarnak ábrázolni! Alkossák meg tehát ábrázolásaikat legalább bizonyos szemérmességgel, hogy kissé jobbhiszeműen hazudhassák róluk, hogy azok valamilyen értelemben "szent könyvek". De még akkor is azt fogjuk felelni nekik, hogy nem ez a módja az Isten népe tanításának, mert azt az Isten egészen más tudománnyal akarja oktatni, mint ilyen gyerekességgel. Az Ő Igéjének hirdetését rendelte Ő mindenki számára közös tanításul. Mire való volna tehát annyi fa-, kő-, sőt ezüst és arany keresztet felállítani, ha az embereknek gyakorta a lelkébe vésnék, hogy Krisztus a mi vétkeinkért adatott halálra, hogy a kereszten elhordozza a mi kárhoztatásunkat és elmossa a mi bűneinket? Ebből az egyetlen igéből többet tanulhattak volna, mint ezer fa- vagy kőkeresztből. Persze arany és ezüst keresztek jobban lekötik kincssóvár emberek lelkét és szemét, mint az Isten bármilyen igéje! És kiket neveznek - kérdem - együgyűeknek? Éppen azokat, akikről az Úr elismerte, hogy "Istentől tanítottak". (Ján. 6:45.) Ez hát a képeknek az a hallatlan értéke, amely semmi mással nem pótolható! Hogy pedig annál nyomosabban tudtunkra adja Isten, hogy milyen súlyosan kárhoztat minden hitetlenséget és bálványimádást, hozzáfűzi még ehhez a két parancsolathoz, hogy Ő az Úr, a mi Istenünk, erős és féltékeny Isten, ki megbünteti az atyák vétkét a fiákban harmad és negyedíziglen, azokban, akik az ő nevét gyűlölik, de irgalmasságot cselekszik ezeríziglen azokkal, akik Őt szeretik és az Ő parancsolatait megtartják. Ez pedig annyit jelent, mintha azt mondaná, hogy Ő az egyedüli, akin egész lelkünkkel csüngenünk kell, vetélytársat nem tűrhet maga mellett, és bosszút is fog állani az Ő fenségének és dicsőségének megsértéséért, ha valaki azt faragott képekre vagy bármilyen más dologra átruházza, és pedig nem csak egyszer, hanem az atyákban és a fiakban és az unokákban, vagyis szakadatlanul; amint irgalmát és kegyelmességét is állandóan megmutatja azok iránt, akik szeretik Őt és törvényét megtartják.
III. parancsolat.
A te Istenednek nevét hiába fel ne vedd.
Ennek értelme ez: mivel Istent félnünk és szeretnünk kell, semmiképen vissza ne éljünk az Ő szentséges nevével, sőt inkább az Ő
szentségénél fogva mindenek felett magasztaljuk Őt, minden dolgunkban, jó és balsorsban egyaránt dicsőítsük Őt, egész lelkünkkel csak Őt keressük, hálákat adva néki mindazért, amit az Ő keze küld reánk. Egyszóval gondosan tartózkodjunk attól, hogy bármivel is gyalázzuk és káromoljuk őt; nevét csak úgy emlegessük és róla csak úgy beszéljünk, amint az az Ő magasságos fenségéhez illik; másra az Ő szent nevét ne használjuk, mint amire Ő maga akarta, hogy használjuk, mert ezzel megszentségtelenítenők és beszennyeznők azt. (III. Móz. 20:7. - V. Móz. 18:20.) Ezt cselekszik azok, akik szellemidézésre, varázslásokra, borzasztó átkokra, tilalmas ördögűzésekre és más istentelen babonaságokra használják fel Isten nevét. Ami pedig az esküvést illeti, ne hivatkozzunk az Ő szent nevére semmilyen hamis állításban, mert azt, aki maga az örök igazság, semmivel sem gyalázhatjuk meg súlyosabban, mint ha hazugsághoz idézzük tanúbizonyságul; sőt semmilyen, még igaz esküvéshez se folyamodjunk egyhamar, hanem csak olyankor, amikor azt Isten dicsősége vagy felebarátaink érdeke okvetlenül megköveteli. Mert az ilyen eseteket kivéve az esküvésnek minden fajtája tilos, amint Krisztus szavai tanítják, aki a törvénynek ezt a szakaszát fejtegetve azt akarta, hogy minden beszédünk legyen "úgy-úgy; nem-nem" és ami ezen felül van, arról azt mondja, hogy a gonosztól való. (Máté 5:37.) Ebből az is megfigyelhető, hogy bárkinek is tilos a maga egyéni tetszése szerint vaktában esküdöznie. De az az eskü, amelyet valamely hatóság felszólítására vagy rendeletére teszünk le, egyáltalán nem ütközik bele ebbe a parancsolatba, mivel a hatóságnak egy más helyen Isten megadta a hatalmat az eskü kivételére, amikor az ítélethozatal érdekében szükség van az igazság tanúsítására. (II. Móz. 22:11. - Zsid. 6:16.) Általában kivételt képez ez alól a tilalom alól minden közérdekű esküvés, mint amilyennel Pál is él az Evangélium méltóságának megbizonyítására. (Róm. 1:9. - 9:1.) Mert az apostolok nem magánemberek az ő működésük kifejtése közben, hanem az Istennek hivatalos szolgái. Ilyen esküt tehetnek a fejedelmek is, amikor szövetségeket kötnek, vagy a nép, amikor fejedelme szolgálatára felesküszik, és ilyen mind a többi eskü is, amely nem egyéni szeszélyből, hanem a közjó érdekében történik. A fődolog tehát az, hogy el ne felejtsük: az esküvés nem kényünkre-kedvünkre, hanem a szükség esetére van megengedve. És amint szavaink megerősítése végett nem szabad az Isten nevére
másként hivatkoznunk, mint úgy, amint fentebb megmondottuk, akképen, valahányszor erre sor kerül, nem is szabad másra hivatkoznunk, csak az Ő nevére. (44) Mert az Ő tisztességéhez és dicsőségéhez tartozik az is, hogy Ő az igazságnak egyedüli tanúbizonysága és csak Őt tartsuk annak, - mert Ő maga az egyedüli és örök Igazság. (V. Móz. 6:4-5. - 10:12. - És. 45:23. - 48:5.) Végül, hogy annál hatékonyabban lelkünkre kösse az Úr az Ő nevének nagy fenségét, hozzáfűzi még ehhez a parancsolathoz, hogy nem fogja büntetés nélkül hagyni azt, aki az Ő nevét hiába felveszi. Ezekkel a szavakkal mintegy különös megtorlást mond ki ennek a parancsolatnak a megsértőire.
IV. parancsolat.
Megemlékezzél a szombat-napról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja. Semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belől van. Mert hat napon teremté az Úr az eget és földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá és megszentelé azt.
A kegyességhez és az Isten tiszteletéhez tartozik a szombat megtartása is, mivel ez is az első tábla parancsolataiban foglaltatik és a nap "megszentelésének" neveztetik. Ezért van az, hogy soha semmit nem parancsolt meg ennél szigorúbban az Úr, (II. Móz. 31:12-17. - IV. Móz. 15:32-37.) és amikor a prófétáknál azt akarja kifejezni, hogy a vallás mindenestől megromlott, akkor azt rója fel, hogy az Ő szombatját szennyezték be és szentségtelenítették meg, sértették meg, nem tartották meg, nem szentelték meg (Jer. 17:19-27.), mintha azt mondaná, hogy ha ezt az engedelmességet megtagadták, akkor már nem marad semmi egyéb, amivel Őt tisztelhetnék. Afelől pedig semmi kétség nem lehet, hogy ez a parancsodat jelképes értelmű volt és a külső szertartások idejére azért adatott a zsidóknak, hogy a külső szombatmegtartás színe alatt az Istennek szellemi tiszteletét állítsa oda szemük elé. Amikor tehát megjelent Krisztus, aki az árnyképek világossága és a jelképek valósága, akkor ez a parancsolat is eltöröltetett, mint a mózesi törvénynek egyéb árnyképei, amint erről világosan tanúskodik Pál. (Gal. 4:1-10. - Kol. 2:16-17.) De ha azok a
szertartások és külső formaságok, amelyek a törvény iskolájában a zsidók hitének a nevelésére szolgáltak, elvesztették is már érvényüket, mi ennek a parancsolatnak a lényegét mégis megtartjuk, mert azt Isten minden időkre adta a zsidóknak és mindnyájunknak egyaránt. Ez a lényeg pedig az, hogy mivel Istent félnünk és szeretnünk kell, Őbenne kell bírnunk nyugodalmunkat is. Ez akkor valósul meg, ha teljesen megtagadjuk gonosz kívánságainkat, amelyek szüntelenül gyötrik, háborgatják és nyugtalanítják lelkiismeretünket (És. 35:10. - 58:13. - Zsid. 3:18. - 4:9-11.); ha megszűnünk a testnek gonosz cselekedeteitől, vagyis azoktól, amelyek bűnös vágyakozásunkból és természetünk hitványságából származnak, egyszóval mindazoktól a cselekedetektől, amelyek nem az Isten Lelkétől valók, ha megannyira magukon viselik is az emberi bölcsesség színét. Az ilyen fajta cselekedetek valójában mind szolgaság cselekedetei és a szombat törvénye azért parancsolja mindezeknek elhagyását, hogy bennünk Isten lakozzék, munkálja a jót és igazgasson bennünket Szent Lelkének vezetésével, akinek uralma békességgel és nyugodalommal ajándékozza meg a lelkiismeretet (Ján. 14:26. - Ef. 3:16-17. - I. Kor. 3:16. - Róm. 8:14.). Ez az igazi szombat, amelynek amaz, a zsidók szombatja csak jelképe és mintegy előrevetett árnyéka volt. Ezért is volt a hetedik napra kitűzve, hiszen ez a szám a Szentírásban a tökéletességet jelöli. Megtanulhatjuk ebből azt, hogy Isten állandó és soha véget nem érő szombatot parancsol nekünk; valamint azt, hogy ez a szombat sohasem fog teljesen és tökéletes mértékben megszenteltetni, csak majd a "hetedik napon" (Zsid. 4:1-8.). Ez a "hetedik nap" pedig amaz utolsó és örökkévaló nap, amelyre bizonyos tekintetben elérkeztünk ugyan mindnyájan, akik hívők vagyunk, de amelyet még nem értünk el teljességében. Mert az Istenben való nyugodalmunkat most hit által megkezdettük ugyan és abban naponként előbbre is haladunk; de akkor majd végre tökéletességre jut, amikor beteljesül Ésaiásnak ama próféciája (És. 66:23.), amely az Isten egyházának "szombatról szombatra" való nyugodalmat ígér, vagyis amikor Isten lesz minden mindenekben (I. Kor. 15:28.). Ezt állította elénk az Úr is a világ teremtésében; hat nap alatt végezte azt el és a hetediken "megszűnék minden munkájától", hogy az Ő példája szerint mi is megszűnjünk a magunk cselekedeteitől, Őbenne keressük a mi nyugodalmunkat és a hetedik napnak erre a szombatjára szüntelenül óhajtozzunk.
Ami az Úr napját, a vasárnapot illeti, amelyet most ünneplünk, annak nem az a rendeltetése, hogy más napoknál jobban megszenteljük, vagyis szentebb napnak tartsuk. Ilyesmit elrendelni ugyanis egyedül Istennek a felségjoga, Ő pedig minden napot egyforma méltósággal ruházott fel. (45) (Gal. 4:9-10.) Hanem arra való a vasárnap, hogy az egyház ezen a napon gyülekezzék egybe könyörgésre és Isten dicséretére, az Ige hallgatására és a sákramentumokkal való élésre (Kol. 3:16.). Hogy minden egyébtől mentesen annál teljesebb igyekezettel szentelhessük magunkat ezeknek a kötelességeknek, tartózkodunk ezen a napon minden mesterségbeli és testi munkától, valamint minden más foglalatosságtól, amely földi életünknek a rendjével együtt jár. Ugyanez az értelmük más ünnepnapoknak is, amelyek üdvösségünk titkainak az emlékezetét újítják fel bennünk. Hogyha teljes lélekkel magunkba szívjuk az Igét, amint azt kell, és általa megöldököljük az óember cselekedeteit, akkor nem csupán bizonyos ünnepnapokon, hanem mindennap szakadatlanul szombatot szentelünk és elkezdjük ünnepelni a "szombatról-szombatra" való nyugodalmat., amelyre ez a parancsolat vonatkozik. Egyszóval nem valamilyen vallásos okból (46) teszünk különbséget a napok között, hanem a közös rendtartás kedvéért. Mert vannak ugyan bizonyos rendelt napjaink, de nem magáért az ünneptartásért, mintha a mindennapi munka szünetelése magában véve már Istennek tiszteletére és gyönyörűségére szolgálhatna, hanem azért, mert bizonyos napokon egybe kell gyülekeznie az egyháznak. Hogy pedig minden jó rendben és zavar nélkül menjen (I. Kor. 14:33. 40.), azért kell egy megszabott és állandó napnak lennie. Ekképen szertefoszlik azoknak az álbölcseknek a fecsegése, akik a világot azzal a zsidós felfogással árasztották el, hogy érvényét vesztette ugyan ebben a parancsolatban az, ami "szertartási" jellegű (ez alatt pedig a maguk nyelvén a számszerinti hetedik napnak a kiemelését értik), de érvényben marad az, ami "erkölcsi" jellegű benne, t. i. hetenként egy napnak a megünneplése. Ez egyszerűen annyi, mint a zsidók iránt való megvetésből elcserélni a napot, de megtartani a nap megünneplését. Hogy aztán ezzel a tanítással mire vitték, azt nyilván láthatjuk. Mert akik az ő rendeléseikhez ragaszkodnak, azok a szombatoskodás durva és külsőies babonaságában háromszorosan túltesznek még a zsidókon is. Úgy, hogy órájuk éppúgy ráillenek manapság az Ésaiásnál olvasható feddőzések
(És. 1:13-14. - 58:3-5.), mint azokra, akiket annakidején ostorozott a próféta.
Volt még egy kötelesség, amelyre a szombat megtartásában ügyelniök kellett a zsidóknak, amely nem a vallásra vonatkozott, hanem az emberek közötti méltányosságnak az ápolására. Ez megkívánja, hogy időről-időre levétessék a munka terhe a szolgákról és állatokról, hogy embertelen kizsákmányolók folytonos hajszával ne terheljék meg őket az igazságos mértéken túl. Nézetem szerint ugyan ezt inkább csak mint a szombat rendeléséből származó áldást mutatja fel Mózes (II. Móz. 23:12. - V. Móz. 5:15.) és nem mint tulajdonképeni célját, amelyért rendeltetett. Az ilyen méltányosságra ma is tekintettel kell lennünk, és pedig nem valami rabszolgai kényszerűségből, hanem a szeretettől indíttatva. Íme, ez az első négy parancsolat, amely előnkbe írja, hogy miként kell magunkat viselnünk Istennel szemben. Ezzel le is zárul a törvény első táblája.
Hogy pedig az általános és csaknem mindenütt bevett szokástól eltérve négy parancsolatot számítok az első táblára, azt nem ok nélkül, nem is valami kicsinyes okból teszem. Azok ugyanis, akik más felosztást követnek, kihagyják a számlálásból azt, amelyet második parancsolat gyanánt vettünk sorra, holott az Úr azt kétségtelenül külön parancsként helyezte oda; viszont a tizediket, amely arról szól, hogy ne kívánjuk felebarátunk javait, ügyetlen módon kettészakítják, holott az egy és ugyanaz a parancsodat. Még hozzá ezt a felosztási módot az egyház tisztább korszakaiban nem is ismerték, ami meglátható abból, hogy Origenes is minden vita nélkül amazt a mi felosztásunkat alkalmazta. (Orig. In Exod.) (47) Augustinus korában ugyan már az a másik is ismeretes volt, de nem mindenki fogadta el. Igaz, hogy maga Augustinus is tetszetősnek találta abból az egészen mellékes okból, hogy (ha három parancsolatból áll az első tábla) a hármas számból inkább kiviláglik a Szentháromság titkának gondolata (Quaest. Vet. Test. 2. könyv.) (48); egyébként azonban ő is jobbnak tartotta a mi felosztásunkat. (Egy véleményen van velünk a Máté evangéliumáról írott csonka mű írója is. (49)) Nem is kétséges előttem, az ördög fondorlatából történt ez, hogy lassanként kiessék az emberek emlékezetéből éppen az a parancsolat, amely olyan gondosan megtiltja a bálványimádást. Ki kellett térnem erre a kérdésre néhány
szóval, hogy senki ne csodálkozzék, se ne nevessen a mi felosztásunkon, mintha az valami új és csak mostanság kieszelt dolog volna. (50)
Ezek után rátérhetünk a második táblára.
-b-V. parancsolat.Tiszteld atyádat és anyádat.
Vagyis, mivelhogy Istent félnünk és szeretnünk kell, a szüleink iránt se legyünk hanyagok, se ne vétsünk ellenük semmiféle dologban se, hanem legyünk irántuk nagy figyelemmel, tiszteljük és becsüljük őket, az Úr akarata után engedelmeskedjünk nekik, igyekezzünk nekik hasznukra lenni és örömöt szerezni mindennel, amivel csak szolgálatot tehetünk nekik (Ef. 6:1. - Máté 15:3 - 6.). Hozzá fűződik ehhez a parancsolathoz az ígéret, hogy hosszú ideig él a földön, aki szüleit az őket megillető tiszteletben részesíti. Ez az ígéret különleges ajánlásul szolgál, hogy értésünkre adja, milyen kedves dolog Isten előtt ennek a parancsolatnak a megtartása, és tunyaságunkban serkentsen és buzdítson bennünket; egyszersmind inti a hálátlan gyermekeket, akik szüleikkel szemben elmulasztják a viszontszolgálat és hálatartozás lerovását, hogy rájuk a legbizonyosabb kárhoztatás vár.
VI. parancsolat.
Ne ölj.
Vagyis mivelhogy Istent félnünk és szeretnünk kell, senkit semmiféle bántalommal ne illessünk, senki ellen sérelmet ne kövessünk el, senkit kihívólag meg ne támadjunk, senkivel ne erőszakoskodjunk; hanem ellenkezőleg, ha féljük és szeretjük az Istent, mindenkihez, baráthoz és ellenséghez egyaránt, jóakarattal viseltessünk, ennek is, annak is kedvében járni igyekezzünk, ha valamilyen bajba jutott, segítségére siessünk, és amennyire tőlünk telik, hasznára lenni igyekezzünk (Máté 5:44.).
VII. parancsolat.
Ne paráználkodjál.
Ez azt jelenti, hogy, mivel Istent félnünk és szeretnünk kell, egész életünkben tiszták és önmegtartóztatók legyünk minden dolgunkban, beszédünkben, cselekedetünkben, és mivel a szűzi
élet Istennek különös ajándéka, kiki meglássa, mi adatott neki (Máté 5:28. - Ef. 5:3 - 5. - I. Kor. 6:15 - 19. - Máté 19:10 - 12. - I. Kor. 7:7.). Akik ugyanis ezt a beszédet "nem vehetik be", azoknak rendelkezésükre áll a testi tisztátalanságnak az Úrtől felajánlott orvosszere; ha azzal nem élnek, Isten ellen tusakodnak és az Ő rendelésének szegülnek ellene. Azt pedig ne mondják (mint manapság sokan szokták), hogy Isten segítségével mindenre képesek. Mert az Isten segítsége csak azokat gyámolítja, akik "a maguk útjain" járnak (Zsolt. 91:11.), vagyis akik az ő elhívatásukat követik, amely alól ezek, Isten akarata ellenére, ki akarják magukat vonni. Ebben az önfejűségükben ne számítsanak Isten segítségére, hanem inkább emlékezzenek meg arról, ami megmondatott: "ne kísértsd a te Uradat, Istenedet" (V. Móz. 6:16. - Máté 4:7.). Az pedig nem más, mint istenkísértés, ha annak a természetnek, amelyet Ő oltott belénk, elleneszegülünk és az ő felajánlott ajándékait megvetjük. Ezek pedig nemcsak ezt teszik, hanem a házasságot, amelyet Isten méltónak tartott elrendelni, amelyet "minden tekintetben tisztességesnek" jelentett ki, amelyet a mi Urunk Krisztus is a mennyegzőn való megjelenésével megszentelt és első csodatételével megtisztelni méltónak tartott (I. Móz. 2:18 - 24. - Zsid. 13:4. - Ján. 2:1 - 11.), még bemocskolódásnak is merik nevezni csak azért, hogy mindenféle házasságon kívüli életet felmagasztalhassanak az ő csudálatos dicséreteikkel. Mintha bizony nem két különböző dolog volna a házasságon kívüli élet és a szűzi élet! "Angyali életnek" nevezik ők, és ezzel az Isten angyalai ellen a legnagyobb sértést követik el, amikor feslett életűeket, házasságtörőket, sőt ennél még rosszabb és undokabb fajtákat is az angyalokhoz hasonlítanak. És bizonyítékokra itt csakugyan egyáltalában nincs szükség, hiszen maguk a tények nyilván rájukbizonyítanak. Nyilván láthatjuk ugyanis, milyen borzasztó büntetéssel sújtja az Úr mindenütt az ilyenfajta elbizakodást és az Ő ajándékainak megvetését. - De a házastársak se véljék, hogy nekik minden szabad, hanem kiki éljen az ő feleségével józanul és mértékletesen és a feleség is az ő férjével; úgy viselve magukat, hogy semmit ne tűrjenek meg, ami ellenkeznék a házasság méltóságával és mértékletességével. Végül pedig mindig tartsák eszükben, hogy az Úrban keltek egybe.
VIII. parancsolat.
Ne lopj.
Ennek ez az értelme: mivelhogy Istent félnünk és szeretnünk kell, senkitől azt, ami az övé, se csalárdsággal el ne tulajdonítsuk, se erőszakos kézzel el ne ragadjuk; senkit, aki az adásvevésben vagy szerződéskötésben tapasztalatlan, meg ne rövidítsünk, se úgy, hogy túlságos drágán adunk el olyanoknak, se úgy, hogy áron alul vásárolunk olyanoktól, akik a dolgok értékét nem ismerik; se egyébfajta furfanggal vagy csellel ne tegyük rá idegen tulajdonra a kezünket. Sőt inkább, ha féljük és szeretjük az Istent, teljes igyekezettel azon legyünk, hogy amennyire csak lehet, barátainkat és ellenségeinket egyaránt tanáccsal és tettel támogassuk tulajdonuknak megőrzésében és inkább a magunkéból engedjünk, semhogy a máséból elvegyünk; sőt még ennél is tovább menve, ha nehéz viszonyok szorongatják őket, vegyük magunkra gondjaikat, a magunk bőségéből enyhítsük ínségüket. (És. 58:6 - 7. - Róm. 12:13. - II. Kor. 8:1 - 7. - Ef. 4:28. - stb.)
IX. parancsolat.
Ne tégy hamis tanúbizonyságot.
Ez azt követeli tőlünk, hogy mivel Istent félnünk és szeretnünk kell, senkit hamis vádaskodással ne sújtsunk, senkinek jó hírnevét ne rongáljuk, se ajkunkat, se fülünket ne adjuk oda mások szidalmazására, vagy sértő kigúnyolására; senkiről rosszat fel ne tételezzünk és gyanút ne tápláljunk. Hanem inkább, ha féljük és szeretjük az Istent, mindenkiről, amennyire csak lehet, jó véleménnyel legyünk és tiszteletadással beszéljünk; mások szavait és tetteit, amennyire csak lehet, mindig a legjobb értelemben véve legyünk az ő becsületüknek hű szószólói (Máté 7:1. - Róm. 13:7-8. - 14:10-13.). Arra is kiterjed ez a parancsolat, hogy semmiféle hazugságban ne leljük kedvünket, hízelgő udvariaskodást ne színleljünk, hivalkodó és haszontalan fecsegéssel az időnket ne töltsük (Zsolt. 5:10. - Máté 12:36-37. - Ef. 4:29. - 5:4.).
X. parancsolat.
Ne kívánd a te felebarátodnak házát, ne kívánd az ő feleségét, se szolgáját, se szolgáló leányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.
Ezzel Isten, akit félnünk és szeretnünk kell, megtiltja a felebarátunk feleségének, házanépének, jószágának, vagy egyéb javainak bármilyen megkívánását. Ennélfogva még sokkal inkább megtiltja azt, hogy bármilyen cselt, bármilyen csalárdságot vagy ravasz fogást forgassunk az eszünkben, - még ha tisztességes látszat ürügye alatt tehetnek is, - avégből, hogy valakinek felesége elhagyja a férjét, szolgái elpártoljanak mellőle, vagy egyéb javait elveszítse. Se asszonyt a férjétől, se szolgákat a gazdájuktól csábító beszéddel el ne tántorítsunk, se férfit a féleségétől, hogy azután, ha férje eltaszította, a mienk lehessen, se gazdát a szolgáitól, hogy azután, ha elűzte őket, hozzánk pártoljanak át. Végül semmi olyan mesterkedést ne űzzünk, amint a csalók szokták, amellyel valamilyen idegen tulajdont a magunk kezére átjátszhatnánk. Mert nem lehet kétséges, hogy tiltott dolog a tett, ha már az akarat és a vágy, a bírásnak a gondolata is tiltva van. Ellenben, ha féljük és szeretjük Istent, inkább azon legyünk, hogy ne csak óhajtsuk, hogy kinek-kinek maradjon meg a felesége és minden javai sértetlenül és érintetlenül, hanem még erősítsük is a férj és feleség egymás iránti szeretetét, buzdítsuk a szolgákat kötelességük teljesítésére, és végül, amennyire rajtunk áll, minden módon biztosítsuk kinek-kinek a maga tulajdonát.
Egyébként azt a tilalmat, hogy a másét meg ne kívánjuk, arra is vonatkoztatnunk kell, hogy kiki hivatása szerint töltse be a maga tisztét és adja meg másoknak azt, amivel nekik kötelessége szerint tartozik. (Ef. 4:1.) Mert a másét kívánja meg és tartja vissza az, aki nem végzi el mindazt, amivel hivatásának kötelezettsége szerint másokkal szemben tartozik. Ennek értelmében a nép tartsa tiszteletben királyait, fejedelmeit, hatóságait és egyéb elöljáróit, uralmukat viselje nyugodt lélekkel, törvényeiknek és parancsaiknak engedelmeskedjék, semmit ne tagadjon meg tőlük, amit Isten akaratával megegyezően megtehet. (Róm. 13:1-7. - I. Pét. 2:17. - Tit. 3:1.) Ők viszont viseljék gondját népüknek, szolgáltassanak igazságot, tartsák fenn a közbékességet és nyugalmat, oltalmazzák a jókat és fékezzék meg a gonoszokat; mindent úgy igazgassanak, mint akik hivataloskodásukról majd számot kell hogy adjanak Istennek, a legfőbb királynak és bírónak (V. Móz. 17:18-19. - II. Krón. 19:6-7.). A püspökök és egyházi szolgák híven buzgólkodjanak az Ige szolgálatában, se meg ne hamisítsák az üdvösség tudományát, hanem tisztán és hamisítatlanul ad-
ják azt tovább az Isten népének, se ne pusztán tudománnyal tanítsák azt, hanem életük példájával is, egyszóval mint jó pásztorok járjanak a juhaik előtt; (I. Tim. 3:1-7. - II. Tim. 2:3-5. - 4:2.5. - I. Pét. 5:1-3.). Viszont a nép ismerje el őket Isten követeiül és küldötteiül, adja meg nekik azt a tiszteletet, amelyre Isten őket méltatta, és lássa el őket mindazzal, ami az életük fenntartásához szükséges (Máté 10:10.14. - Róm. 10:14-15. - 15:27. - I. Kor. 9:14. - Gal. 6:6. - I. Thess. 5:12-13. - I. Tim. 5:17-18.). A szülők úgy tekintsék gyermekeiket, mint akiket Isten bízott rájuk, hogy táplálják, tanítsák, neveljék; embertelen bánásmóddal, indulatossággal azoknak lelkét meg ne keserítsék és maguktól el ne idegenítsék, hanem gondozzák és karolják fel őket azzal a szelídséggel és hosszútűréssel, amely szülői méltóságukhoz illik. Hogy viszont a gyermekek is milyen tisztelettel tartoznak őirántuk, azt már fentebb megmondottuk (Ef. 6:1. - Kol. 3:20.). Az ifjak tiszteljék az öregebbeket, amiként az Úr akarta, hogy tisztelet adassék az öreg kornak. Az öregek is a maguk bölcsességével és élettapasztalatával, amelyben ők az erősebbek, nyesegessék a fiatalok gyarlóságait, nem úgy, hogy durva és lármás szidalmakkal támadnak rájuk, hanem gyöngédséggel és tapintattal enyhítve szigorúságukat. A szolgák kötelességeik végzésében szorgalmasak és engedelmesek legyenek gazdáikkal szemben; nem a látszatért szolgálva, hanem lélekből, mintegy Istennek róva le szolgálataikat. A gazdák se viseljék magukat szolgáik iránt mogorván és szeszélyesen, túlságos szigorúsággal ne gyötörjék őket és ne bánjanak velük lealázóan, hanem inkább lássanak bennük testvéreket, egyugyanazon mennyei Úrnak szolgálatában szolgatársakat, akikkel kölcsönös szeretetben és a legszelídebb türelmességben kötelesek együttélni (Ef. 6:5-9. - Kol. 3:22. - Tit. 2:9-10. - I. Pét. 2:18.). Ilyen módon gondolja meg kiki, hogy a maga rangja és állása szerint mivel tartozik felebarátainak és amivel tartozik, azt rója le.
Az egész törvényt elénk tárja ez a tíz parancsolat. Ennél több útmutatásra nincs is szükségünk mindazok felől, amiket Isten vagy megkövetel tőlünk, vagy megtilt nekünk mind önmagával, mind másokkal szemben. Nem nehéz belátni, hogy mindez mire irányul: arra t. i., hogy a szeretetre tanítson meg minket. És pedig elsősorban arra, hogy Istent féljük, szeressük, tiszteljük, benne bízzunk, hozzá folyamodjunk és utána vágyakozzunk, min-
dent tőle várjunk, oltamunkat benne keressük, nyugalmunkat benne találjuk meg. Ez az első tábla summája, mely különösképen a kegyességre tanít meg. Azután pedig, hogy Isten kedvéért másokkal szemben is gyakoroljuk a szeretetet és mindenkivel úgy cselekedjünk, amint szeretnők, hogy mások cselekedjenek velünk. (Máté 7:12.) (51) Ez a lényege a második táblának. De arról nincsen szó, hogy mimagunkat szeressük. Mert az egész törvényben nem található egyetlen betű sem, amely arra nézve állítana fel szabályt az embernek, hogy a saját érdekében mit cselekedjék, vagy mitől tartózkodjék. Mivel az emberek már úgy születnek, hogy a saját maguk szeretetére mindenestől fogva erősen hajlanak, igazán nem is volt semmi szükség olyan törvényre, amely ezt a már magától is túlságosan meglevő szeretetet még jobban élessze. Egészen világos ebből, hogy a parancsolatoknak megtartása nem az önszeretet, hanem az Isten és a felebarát szeretete, és legjobban és legszentebbül az él, aki, amennyire csak lehetséges, a legkevésbbé él önmagának és legkevesebbet törődik önmagával, viszont senki sem él rosszabbul és gonoszabbul, mint aki önmagának él és önmagával törődik, csak a maga javára gondol és csak azt keresi.
Nem szabad felületesen elsiklanunk afelett sem, hogy az Isten törvénye nem csak külső cselekedeteket parancsol és tilt, hanem magukra a gondolatokra és a szív legbenső érzelmeire is kiterjed, hogy senki ne higyje azt, hogy azzal már eleget tett a törvénynek, ha csupán a kezeit tartóztatta meg bizonyos cselekedetektől. Mert vannak emberek, akik szemükkel, lábukkal, kezükkel és testük minden részéved bizonyos értelemben megtartják ugyan a törvényt, ugyanakkor azonban a szívüknek semmi köze sincs az igazi engedelmességhez. Azt hiszik, hogy mindent megtettek, ha emberek elől jól el tudták rejteni azt, amit Isten előtt nyilvánvalóan hordoznak szívükben. Azt hallják: ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj. Nos, kardjukat öldöklésre nem rántják ki, testüket paráznákkal össze nem elegyítik, kezüket idegen tulajdonra nem nyújtják ki. Mindez jól is van eddig. Ámde egész lelkük gyilkosságot lehel, kéjvágyban égnek, mindenkinek vagyonát sanda szemmel nézik és sóvárgásukkal szinte elnyelik. Az ilyenekből már hiányzik éppen az, ami a fődolog a törvényben. Ezek ellen kél ki Pál oly erőteljesen (Róm. 7:14.), amikor azt hangoztatja, hogy a törvény lelki, vagyis, hogy az egész elme, az egész lelkület, az
egész akarat engedelmességét követeli. Amikor azt állítjuk, hogy ez a törvény értelme, nem valami magunktól kitalált új értelmezést erőszakolunk rá, hanem a törvény legjobb értelmezőjét, Krisztust követjük. Mert, amikor a farizeusok is azzal a ferde felfogással hatották át a népet, hogy aki külső cselekedeteivel semmit sem vétett a törvény ellen, az már betöltötte azt (Máté 5:21 - 30.), ő szembeszállt ezzel az igen veszedelmes tévelygéssel és kijelentette, hogy már az asszonyra vetett tisztátalan tekintet is paráználkodás és aki az ő atyjafiát gyűlöli, az már gyilkos. Szerinte az ítéletre méltó mindenki, aki mérges beszéddel vagy indulatos szóval ad kifejezést bosszúságának; a gyehenna tüzére méltó mindenki, aki szitkozódásokra és átkozódásokra ragadtatja magát haragos kitörésében. Akik ezt nem értették meg, azok Krisztusból második Mózest csináltak, az "evangéliumi törvény" adóját, amely a mózesi törvény hiányait kipótolja, - ami teljesen hamis felfogás. (52) Mert Krisztus mindezekben semmit sem toldott hozzá a régi törvényhez, hanem csak megvédte és megtisztította azt, miután a farizeusok hazugságai elhomályosították és kovászuk megfertőztette.
Ugyanilyen tudatlansággal vagy csalárdsággal a bosszúállástól való tartózkodás és az ellenség iránti szeretet parancsaiból, amelyeket Isten hajdan a zsidóknak is mindenkit kötelező módon adott, majd azután minden keresztyén számára is általánosságban elrendelt, - "tanácsokat" csináltak, amelyeknek engedelmeskedni vagy nem engedelmeskedni szabad tetszés dolga. (53) Ezeknek kötelező megtartását a szerzetesekre korlátozták, hogy azok ebben az egy dologban igazabbak legyenek a közönséges keresztyéneknél, abban, t. i., hogy ők még a "tanácsok" megtartásának is alávetik magukat. Éis indokolásul, hogy miért nem tekintik ezeket is törvényeknek, azt hozzák fel, hogy ezek előttük felettébb terheseknek és súlyosaknak tűnnek fel, kiváltképen a "kegyelem törvénye" alatt levő keresztyének számára. Hát az Istennek a felebaráti szeretetről adott örökérvényű törvényét így ki merik forgatni? Hát vajjon Krisztus elénkadott példázatában (Luk. 10:30 - 37.) nem azt hirdette-e, hogy felebarátunk mindenki, még a legidegenebb ember is, akinek szolgálatunkkal hasznára lehetünk? Hát vajjon nem találkozunk-e a Szentírásban mindenféle parancsolatokkal, amelyek azt követelik, hogy szeressük ellenségeinket? (Péld. 25:21 - 22. - Róm.
12:20.) Például, amikor meghagyja, hogy az éhező ellenségnek adjunk enni; ha eltéved az ökre és szamara, tereljük vissza, vagy ha a teher alatt leroskad a jószága, könnyítsünk rajta (II. Móz. 23:4-5.). Hát nem örökérvényű-e az Úr szava: "Enyém a bosszúállás, én megfizetek"? (V. Móz. 32:35. - Zsid. 10:30.) És, kérdem, vajjon mit jelentenek ezek a szavak: "Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket, imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai"? (Máté 5:44-45.) Kik lesznek hát a mennyei Atya fiai? Talán a szerzetesek? Jól is állana a dolgunk, ha csak a szerzeteseknek volna joguk Istent Atyjuknak nevezni! Voltaképen tehát a Sátán fiainak nyilvánítják magukat azok, akik az Isten fiaira általában kötelező igát ilyen könnyelműen levetik magukról. De milyen dőre az okoskodásuk! Szerfelett súlyos teher volna ez, mondják, minden keresztyénnek. Mintha bizony lehetne valami súlyosabbat elgondolni, mint ezt: szeretni Istent teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből. Ehhez a törvényhez képest semmi sem tűnhetik fel nehéznek, sem az, hogy szeressük ellenségünket, sem az, hogy a bosszúnak minden vágyát vessük ki lelkünkből. A mi gyarlóságunk számára bizonyára gyötrelmes és nehéz minden, le egészen a törvény legkisebb csücskéig. Az Úr az, aki által sikeresen megállhatjuk a helyünket. "Adja meg ő maga, amit parancsol, és parancsolja meg, amit akar!" (53a) Az pedig, hogy a keresztyének a kegyelem törvénye alatt állanak, nem azt jelenti, hogy törvény nélkül, zabolátlanul csaponghatnak, hanem azt, hogy beoltattak a Krisztusba, akinek kegyelme által szabadok a törvény kárhoztatásától és akinek Lelke által a törvény szívükbe van beleírva. Ezt a kegyelmet csak átvitt értelemben nevezi Pál "törvénynek", célozva ezzel az Isten törvényére, amellyel éppen ellentétképen szembehelyezte. (53b) Ezek a törvény nevében a levegőbe bölcselkednek!
Továbbá, már fentebb hallottátok, hogy az Úr súlyos és rettenetes ítéletet mondott ki mindazokra, akik az Ő törvényét bármely részében is áthágták és nem töltötték be mindenestől; azt betölteni pedig nem áll tehetségükben. Ennélfogva mindnyájan vétkeseknek találtatunk a törvény áthágásában és azok az átkok, amelyek a bűnösökre kimondattak, nemcsak némelyekre köztünk, hanem mindnyájunkra vonatkoznak és a fejünk felett függenek. Tehát, ha csupán a törvényre tekintünk, nem tehetünk egye-
bet, mint hogy elcsüggedünk, zavarba és kétségbe esünk, mert hiszen annak alapján ítélet és átok ér mindnyájunkat. (Gal. 3:10.) Ez az, amit Pál mond: Akik a törvény alatt vannak, mindnyájan átok alatt vannak. Mert a törvény nem tehet másképen, mint hogy kivétel nélkül minden embert vádol és hibáztat, megbélyegez és mintegy foglyul tart és végül Isten ítélőszéke előtt kárhoztatás alá vet, - hogy egyedül Isten legyen igaz és elnémuljon az Ő színe előtt minden test. (Róm. 3:4.19.) Olyant pedig ne fecsegjünk, amit manapság sokan hajtogatnak. Miután kénytelenek bevallani, hogy lehetetlen dolog a tökéletes és teljes igazságot (iustitia) elérniük cselekedeteik érdemeiből, mert a törvényt sohasem tartják meg, - ezt bevallják ugyan. De hogy mégse úgy tűnjék fel a dolog, mintha minden dicsőségük odaveszett volna, vagyis mintha teljesen át kellene engedniük a teret Istennek, azt állítják, hogy ők részben megtartják a törvényt és ennyiben részlegesen igazak. Ami pedig hiányzik, annak, úgy vallják, pótlékául és váltságául szolgálnak "elégtételeik" és a "fölös érdemű" jócselekedetek; ezek pótolják ki fogyatkozásaikat az Isten szemében. (54) Ebbe a tévelygésbe csak úgy merülhettek el, hogy megfeledkeztek önmagukról, megvetették az Isten igazságosságát és nem ismerték a maguk bűnösségét. Mert nyilván elvesztették az önismeretüket azok, akik más véleményt alkotnak magukról, mint ahogy a Szentírás jellemzi Ádám összes fiait, amikor ezekkel a dicsérő szavakkal magasztalja kiválóságukat: hogy csalárd és gonosz szívűek; hogy szívük gondolatja gonosz az ő ifjúságuktól fogva; hogy minden gondolatuk hiábavalóság; hogy világosságuk sötétség; hogy mindnyájan, mint a juhok eltévelyedtek és kiki a maga útjára tért; hogy nincsen köztük csak egy is, aki jót cselekedjék, nincs aki megértse, nincs aki keresse az Istent; hogy az Istennek félelmével nem gondolnak; egyszóval, hogy minden ember - "test". (Jer. 17:9. - I. Móz. 8:21. - Zsolt. 94:11. - Máté 6:23. - És. 53:6. - Zsolt. 14:1 - 3. - I. Móz. 6:3.) Ez alatt a szó alatt értendők mindazok a cselekedetek, amelyeket Pál így sorol fel (Gal. 5:19-21.): házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, tobzódás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok és ami utálatosság és förtelem csak elgondolható. Hát ilyen nagy méltóságban bizakodva büszkélkedünk mi, balgatagok, Isten előtt! Mert egyetemes keresztyén igaz-
ságként kell vallanunk: Isten ellen dicsekszik mindenki, aki önmagában dicsekszik. Mert hiszen azzal, hogy az embernek nincsen semmije, amivel dicsekedhetnék, azt fejezi ki Pál (Róm. 3:27.), hogy a világ Istennek van alávetve. Merészelhetne hát még az ember, aki ily nagy gyalázatossággal esett Isten kárhoztatásába, önmagának fenntartani valamit? Még mindig azt véli, hogy ő valami? Még nem tanult meg térdreborulni, a porba hullani, és mindent Istennek tulajdonítani? Még nem tudja önmagát megalázva Istent magasztalni? Mert azt nem nevezem megalázkodásnak, ha valaki azt hiszi, hogy maradt még valamije. És veszedelmes képmutatást tanítottak mindezideig azok, akik összekapcsolták ezt a két dolgot: önmagunkról az Isten színe előtt alázatosan vélekedni és azt gondolni, hogy valamiképen vannak saját érdemeink. Mert ha tudomásunkkal ellenkező vallomást teszünk Isten színe előtt, hazudunk néki; ha pedig valósággal és komolyan elismerjük, hogy semmink sincs, szertefoszlik nemcsak bármilyen érdemeinkben vetett bizalmunk, hanem azoknak még a gondolata is. Így tehát az emberben, természeti állapota alapján ítélve meg, tetejétől-talpáig nem található csak egy szikrányi jó sem. Ha van benne valami, ami dicséretre méltó, az mind az Isten kegyelméből van. De éppen abban rejlik a mi gonoszságunk, hogy a magunk utálatosságát mindig takargatni akarjuk, ellenben az Isten ajándékait lefoglaljuk a magunk dicséretére.
Az Isten igazságosságát is megvetjük, ha azt nem úgy és nem olyan tökéletesnek ismerjük el, hogy ő előtte csak az lehet kedves, ami egészen hibátlan, tökéletes és minden szennytől tiszta. Ha pedig ez így van, akkor minden mi dolgunk, érdeme szerint megítélve, nem egyéb, mint förtelem és szenny. Így tehát a mi igazvoltunk gonoszság, a mi épségünk fertőzet, és a mi dicsőségünk gyalázat. Mert még a legjobbat is, amit fel tudunk mutatni, mindig bemocskolja és megrontja testünknek valami tisztátalansága, és valamilyen salak keveredik bele abba is. Azután, még ha lehetséges volna is valamiképen, hogy legyenek mindenestől fogva tiszta és igaz cselekedeteink, akkor is elég volna egyetlen bűnünk is ahhoz, hogy előbbi igazvoltunknak emlékezetét teljesen eltörölje és megsemmisítse, amint a próféta mondja. (Ez. 18:24.) És megegyezik vele Jakab is (Jak. 2:10.): aki egy törvény ellen vétkezik, - úgymond, - az egésznek megrontásában bűnös. Mivel hát ez a halandó élet sohasem tiszta a
bűntől (Péld. 24:16. - I. Ján. 1:8.), ami igazságot (iustitia) el tudnánk is érni, azt is megrontanák, elnyomnák és megsemmisítenék a rákövetkező bűnök, ezért Isten előtt tekintetbe nem jöhetne és nekünk igazságul nem számíttatnék be. Egyszóval az Isten törvényében nem az egyes cselekedetet, hanem magát a parancsolatot kell tekintetbe vennünk. Ezért, ha valaki a törvény útján való igazságot keresi, azt nem ez vagy amaz a cselekedete fogja igazzá tenni, hanem a törvény iránt való állandó engedelmessége. Egyébként pedig a bűn olyan utálatos és olyan súlyos jelentőségű dolog az Isten előtt, hogy az embereknek egy halomba összehordott minden igazsága sem lehetne elégséges ellensúlya csak egyetlen bűnnek is. Hiszen látjuk, hogy egyetlen vétkes cselekedete folytán az embert Isten úgy elvetette és eltaszította (I. Móz. 3:23-24.), hogy egyszersmind elveszítette az üdvösség visszanyerésének és újra megszerzésének minden lehetőségét is.
Nem áll tehát többé módunkban Istennek eleget tenni és ha valaki ezzel áltatja is magát, bizonyos, hogy mégsem fog eleget tenni Istennek sohasem; mert neki nem lehet kedves és tetsző semmi sem, ami ellenségeitől származik. Ellensége pedig mindenki, akinek Ő bűnt tulajdonít. Előbb el kell fedeztetniük és meg kell bocsáttatniok bűneinknek, hogy Isten bármely cselekedetünkre csak rá is tekinthessen. Ebből az következik, hogy bűneink bocsánata ingyen való. Ezt elhomályosítják és ez ellen káromlást szólnak mindazok, akik a maguk elégtételeivel hozakodnak elő. Mi azonban az apostol példája szerint (Fil. 3:14.) azokat, amelyek a hátunk mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttünk vannak, nekidőlvén, fussuk meg pályánkat, igyekezvén az onnan felülről való elhívatásunk jutalmára. Egyébként is, fölös jócselekedetekkel kérkedni, hogyan egyeztethető össze azzal, amit az Úr parancsolt: hogy ha mindazokat megcselekedtük is, amik nekünk megparancsoltattak, mondjuk, hogy haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt cselekedtük, amit kötelesek voltunk cselekedni? (Luk. 17:10.) Isten előtt pedig valamit "mondani" nem annyit tesz, mint azt színlelni vagy hazudni, hanem bizonyosnak lenni felőle és valósággal úgy is gondolni. Az Úr tehát azt parancsolja nekünk, hogy őszintén azt tartsuk és magunkban legyünk arról meggyőződve, hogy mi Ővele szemben semmilyen ingyen szolgálatot nem teljesítünk, hanem csupán köteles engedelmességünket rójuk le. Az pedig, hogy: "ha mindazokat megcselekedtük
is, amik nekünk megparancsoltattak", - annyit jelent, mint: ha minden gondolatunk és testünk minden tagja a törvény megtartásával foglalatoskodnék is, - vagyis: ha egy embernek az igazsága (iustitia) elérné is azt, amit valamennyi többi emberé soha el nem ért. Mégis éppen azok, akik a legtávolabb vannak attól, hogy mindazokat megcselekedjék, amik megparancsolhattak, azzal mernek dicsekedni, hogy a köteles mértéket még meg is tetézték! Természetesen könnyű dolog és bárkinek módjában áll ilyesmiket tanszékeken és templomi szószékeken kényelemben fejtegetni. Hanem amikor majd ama legfőbb Bíró tart ítéletet, akkor minden szájnak be kell dugattatnia és minden dicsekvésnek semmivé kell válnia. Csak azt, ó csak azt kellett volna tudakoznunk, hogy milyen védelemben bízva járulhatunk az Ő ítélőszéke elé, nem pedig azt, hogy milyen meséket tudunk kitalálni az iskolákban és egyéb zugainkban! Még hozzá, milyenek is azok a fölös érdemek, amikkel ezek üzletet akarnak kötni az Istennel? Haszontalanságok, amiket Isten sem nem parancsolt soha, sem nem helyesel, sem akkor, amikor majd számadásra kell eléje járulni, nem fog javunkra írni. Ebben az értelemben utóvégre elismerhetjük, hogy vannak "fölös jócselekedetek", amelyekről a próféta is megmondotta (És. 1:12.): "Ki kívánja ezt tőletek?"
Bizonyos tehát, hogy a törvény az egész emberi nemzetséget megbélyegzi, mint az Isten átkának és haragjának kiszolgáltatottat. Hogy ez alól feloldoztassunk, a törvény hatalma alól ki kell jutnunk és mintegy annak rabszolgaságából szabadon kell bocsáttatnunk. Nem arra a testi szabadságra, amely elvon a törvény megtartásától, arra csábít, hogy mindent engedjünk meg magunknak, és megtűri, hogy kivánságaink mintegy korlátjaikat áttörve és zaboláikat elhányva tobzódjanak; hanem arra a lelki szabadságra, amely a megsebzett és lesújtott lelkiismeretet megvigasztalja és felemeli, megmutatva neki, hogy szabaddá lett immár attól az átoktól és kárhoztatástól, amelynek kötelékeiben és bilincseiben fogvatartotta a törvény. A törvény függőségétől való ezt a felszabadulást, és - hogy úgy mondjam - rabszolgaságából való elbocsáttatást nyerjük el akkor, amikor hit által megragadjuk Istennek irgalmasságát a Krisztusban és abban biztonságot és bizonyosságot nyerünk bűneink bocsánata felöl, amelyeknek tudatával kínzott és mardosott minket a törvény. Ebben a bűnbocsánatban pedig nem csak egyszer részesít bennünket Is-
ten, - amint sokan balgatagul vélekednek róla, - hogy ekként elnyerve elmúlt életünkre a bocsánatot, ezután már a törvényben keressük igaz voltunkat; mert ez nem volna egyéb, mint hogy hamis reménységet keltve bennünk gúnyt és játékot űzne velünk. Hiszen, amíg ebbe a testbe öltözötten élünk, semmiféle tökéletességre nem telhetünk szert; a törvény pedig halált és ítéletet mond ki mindenkire, aki cselekedeteivel nem valósítja meg a hiánytalan igazságot (iustitia). Ezért mindig lesz, amivel vádoljon és bűnösöknek bélyegezzen bennünket, ha nem jön segítségünkre vele szemben az Isten irgalmassága, hogy bűneink állandó megbocsátásával minidig újra feloldozzon. Tehát mindig érvényes marad az, amit fentebb mondottunk, hogy ha a magunk érdeméből ítéltetünk meg, akkor bármilyenek is a szándékaink és az erőfeszítésünk, mi mégis minden igyekezetünkkel és buzgólkodásunkkal együtt halálra és elvettetésre vagyunk csak méltók. Ennélfogva azok az ígéretek is, amelyek a törvényben adattak nekünk, mind hatálytalanok és hiábavalók, mert hiszen sohasem fogjuk betölthetni azt a feltételt, amelytől függenek és amelynek alapján váltatnak csak be, - hogy t. i. a törvényt tartsuk meg.
Ezt az érvet még jobban hangsúlyozza az apostol. (Róm. 4:14.) Ha a törvényből van - úgymond - az örökség ígérete, akkor hiábavalóvá lett a hit és haszontalanná az ígéret. Két következtetést von le. Először is azt, hogy ha az ígéret a mi cselekedeteink érdeméhez igazodik és a törvény megtartásától függ, akkor hiábavalóvá és tárgytalanná lett a hit; ugyanis soha senki nem bízhatnék akkor határozottan az ígéretben és nem nyugodhatnék meg benne szilárdan, mert hiszen soha sem történhetik meg az, hogy valaki biztosan megállapíthassa magában, hogy eleget tett a törvénynek, amint bizonyára nem is tett eleget a törvénynek teljesen soha senki a maga cselekedeteivel. Hogy ennek ne is keressük hosszasan a bizonyítékait, mindenki tanúbizonyságot tehet saját magáról, ha nyílt szemmel önmagába tekint. Mindenkinek lelkét elfogná tehát előbb a bizonytalanság, aztán a kétségbeesés is, amikor számbavenné magáról, hogy a tartozásnak mily nagy tömegét halmozta fel már eddig is és milyen messze elmaradt a reászabott feltétel betöltésétől. Íme, máris elfojtatott és megsemmisült a hit! Mert hiszen hinni nem annyit tesz, mint habozni, ingadozni, fel és alá hányattatni, kétkedni, bizonytalanságban vergődni és végül is kétségbe esni; hanem állhatatos
bizonyossággal és szilárd biztonsággal megrögzíteni a lelkünket és tudni, hogy van, amin megtámaszkodjunk és lábunkat megvessük. (I. Kor. 2:5. - II. Kor. 13:3-4.) Ebből következik a másik: hogy maga az ígéret is eltöröltetett és mint értelmetlen dolog megdőlt. Hiszen csak azokra nézve teljesedik be, akik bizonyosak arról és minden kételkedés nélkül meg vannak arról győződve, hogy rájuk nézve be kell teljesednie, vagyis, hogy egy szóval megmondjam, akik hisznek benne. Ha tehát a hit megdőlt, nem marad semmi ereje az ígéretnek sem. Ezért, hogy valamilyen reménység kínálkozzék az üdvösségre, olyan új ígéreteket kell kapnunk, amelyek be is teljesedhetnek rajtunk. Ezek pedig az Evangélium ígéretei, amelyeket az Úr az Ő irgalmasságából ingyen ajánl fel nekünk, nem a mi érdemeink vagy jócselekedeteink alapján, hanem a maga atyai jóságából (Róm. 10:12.), nem is szabva előnkbe más feltételt, mint hogy ezt az ő jótetszéséből való nagy kegyelmet egész lélekkel magunkhoz öleljük. Ezt mondja Pál is: azért nyerjük el az üdvösség örökségét hitből, hogy "erős legyen az ígéret". Mert az a hit bizonyos, amely egyedül az Isten irgalmasságára támaszkodik és tudja, hogy az "irgalmasság és igazság találkoztak egymással", vagyis hogy amit Isten irgalmasságából megígér, azt hűségesen be is váltja. Az ilyen bizonyos hitet nyomon követi a szilárd ígéret, amely lehetetlen, hogy be ne teljesedjék a hívők számára. (Zsolt. 85:11.)
Eszerint el kell tehát ismernünk, hogy a mi üdvösségünk egyedül az Isten irgalmasságán alapszik, és semmiképen sem a mi érdemünkön, vagy bármin is, ami tőlünk való, - és ezért teljes reménységünket abba kell vetnünk és mintegy mélyen belegyökereztetnünk, nem tekintve a magunk cselekedeteire és nem keresve azokban semmi támaszt. És éppen ez a hitnek természete: a fülét kinyitja, a szemét behúnyja, vagyis az ígéretekre figyel és elfordítja gondolatait minden emberi jogcímtől vagy érdemtől. Mert mindaddig nem bízunk eléggé Istenben, amíg teljesen el nem vesztettük a magunkban való bizakodásunkat; mindaddig nem bátorodhatik meg Őbenne eléggé a lelkünk, amíg előbb magunk felől kétségbe nem estünk; mindaddig nem vigasztalódunk meg eléggé őbenne, amíg magunkban vigasztalanokká nem lettünk; mindaddig nem dicsekedhetünk eléggé Őbenne, amíg le nem mondottunk minden magunkban bírt dicsőségről. Az Isten kegyelmét tehát akkor ragadjuk meg és nyerjük el, ha a magunk-
ban való bizakodást teljesen elvetjük, de az Ő jóságában mégis határozottan bizakodunk, és - amint Augustinus mondja (De verbis Apostoli, c. II.) (55) - a magunk érdemeire nem is gondolva öleljük magunkhoz a Krisztus ajándékait, ami nem egyéb más szóval, mint: igazán hinni, úgy, amint kell. Ezt a bizonyosságot pedig senki el nem nyerheti, csakis Krisztus által, mert csak az Ő jótéteményéből szabadulhatunk meg a törvény átka alól, amely mindnyájunkra ki van mondva és ki van hirdetve. Mert a magunk gyengeségében, amely ősatyánktól, Ádámtól szállott ránk örökletesen, a törvényt nem tudjuk úgy betölteni cselekedeteinkkel, amint azoknak kellene, akik ebből akarnának megigazulni; de aztán az ő igazsága (iustitia) által mi is igazakká leszünk, mintha a törvény betöltői volnánk. Magunkra ölthetjük az Ő igaz voltát, mintha a mienk volna, és Isten valóban el is fogadja a mienk gyanánt, úgy hogy szenteknek, tisztáknak és ártatlanoknak tekint minket. Így teljesedik be Pál mondása (I. Kor. 1:30.): "lőn nekünk Krisztus igazságul, szentségül, váltságul". Mert először az irgalmas Isten a maga jóvoltából és ingyen tetszéséből jóságosan az Ő kegyelmébe fogad minket, megbocsátva és elengedve nekünk bűneinket, amelyek megérdemelnék haragját és az örök halált. (Róm. 5:1-2. - 8:1.) (56) Azután pedig Szent Lelkének kegyelme által úgy lakozik és uralkodik bennünk, hogy általa a mi testi kívánságaink nap-nap után mind jobban megöldököltetnek, mi pedig megszentelődünk, azaz minden tekintetben tiszta életre odaszenteljük magunkat az Úrnak és szívünk hozzá idomul a törvény iránti engedelmességhez, hogy ne legyen más akaratunk, mint az Ő akaratának szolgálni és minden módon egyedül az Ő dicsőségét előmozdítani, ami pedig megmarad bennünk a test tisztátalanságából, azt gyűlölni. Végül aztán, ámbár a Szent Lélektől vezettetve az Úrnak útjain járunk, de hogy magunkról megfeledkezve el ne bizakodjunk, mégis marad bennünk bizonyos tökéletlenség, ami megalázkodásra késztethet bennünket, hogy így minden száj bedugattassék az Isten előtt és megtanuljuk minden bizodalmunkat mindig újra saját magunkról Őreá áthelyezni. (Róm. 7:23.) Ekképen mindig szükségünk van a bűnbocsánatra. Ennélfogva még azok a cselekedeteink is, amelyeket az Úr útain járva cselekszünk, még ha tetszenek is Istennek, amennyiben hitből cselekesszük, Isten előtt helytállókká és kedvesekké magukban véve mégsem tehetnek minket; hanem mindig a Krisztus igazsága (iustitia)
kell hogy helytálljon érettünk, és mintegy kezesként megjelenjék az ítéletben, mivel egyedül az tökéletes és ezért egyedül az bírja ki az Isten tekintetét. (Zsid. 11:6. - Róm. 8:34.) Isten csak ezt fogadja el és ezt tudja be nekünk is, éppen úgy, mintha a mienk volna. Ekképen a hitben mindig újra és állandóan elnyerjük bűneink bocsánatát és a mi tökéletlenségünk szennyéből és tisztátalanságából semmi sem tulajdoníttatik nekünk, hanem a Krisztusnak ama tisztasága és tökéletessége úgy elfedezi azt, mintha el volna temetve, hogy Isten ítélete alá ne juthasson, amíg majd eljön az az óra, amelyben kimúlik és teljesen megsemmisül bennünk az ó-ember s az Isten jósága befogad bennünket az új Ádámmal, aki Krisztus, a boldog békességbe. (I. Kor. 15:45-49.) Ott azután várakozunk az Úr napjára, amelyen romolhatatlan testbe öltöztetve átvitetünk a mennyei ország dicsőségébe. (57)
Ezekből megérthető, hogy milyen tiszte és haszna van a törvénynek. Három dologból áll ez. Először is: amikor megmutatja az Isten igazságát (iustitia), vagyis azt, amelyet Isten tőlünk követel, ugyanakkor mindnyájunkat ráeszméltet a magunk igaztalansiágára és meggyőz bennünket bűnünkről. Mivel az emberek, ha csak az Isten szemükre nem hányja hiábavalóságukat, mindnyájan egyaránt felfuvalkodnak a maguk erejébe vetett esztelen bizakodással: szükségük van arra, hogy ez a dőre vélekedésük az önmaguk jelessége felől megdőljön: és megértsék, hogy egyedül az Isten keze által állhatnak és maradhatnak meg. Továbbá, mivel a maguk cselekedeteinek igazságát (iustitia) az Isten kegyelmének ellenében is felhánytorgatják, ennek az önhittségnek le kell törnie és meg kell szégyenülnie, hogy mint mezítelenek és kifosztottak meneküljenek az Isten irgalmasságához, egészen arra támaszkodjanak, annak magukat kiszolgáltassák, igazságuk (iustitia) és érdemük gyanánt egyedül azt ragadják meg, mint amely Krisztusban mindenki számára hozzáférhető, aki igaz hittel fordul Őhozzá és várja Őt. Másodsorban: azáltal, hogy Istent a bűn megtorlójának nyilvánítja ki, hogy a vétkezőkre büntetést állapít meg és hogy halállal és ítélettel fenyegeti őket, a törvény azt a célt szolgálja, hogy még azokat is, akik sohasem törődnek azzal, hogy mi igaz és helyes, ha csak kényszer nem szorítja őket rá, legalább a büntetéstől való rettegés tartsa féken. Féken tartja pedig úgy, hogy a szívük belső érzületében nem illetődnek ugyan meg és nem hatódnak meg, de mintha zabola
volna rájuk vetve, a külső cselekedetektől megtartóztatják kezüket és magukba fojtják gonoszságukat, amelyet egyébként orcátlanul szabadjára engednének. Ez által ugyan sem jobbakká, sem Isten előtt igazabbakká nem lettek. Mert ha akár félelemtől, akár szégyentől tartóztatva nem merik is véghezvinni azt, amit lelkükben forgatnak és nem tombolják is ki magukat kedvük szerint, azért a szívük mégsem igazodik az Isten félelméhez és az iránta való engedelmességhez, sőt minél inkább visszatartják magukat, bensejükben annál inkább tüzelnek, forrnak és lázonganak és készek volnának bármit is elkövetni és bármerre is kitörni, ha a törvénytől való ez a félelem útjukat nem állná. Sőt, mi több: magát a törvényt is oly ádázul gyűlölik és Istent, a törvény adóját is úgy útálják, hogy ha módjukban állana, legszívesebben eltennék Őt láb alól, mert elviselhetetlen számukra az is, hogy a jót parancsolja, az is, hogy az Ő fenségének megvetőit megtorolja. De ez a kikényszerített és kierőszakolt igazság (iustitia) mégis szükséges dolog az emberi társadalom szempontjából, - annak nyugalmát biztosítja a törvény, amikor elejét veszi az általános felfordulásnak és kavarodásnak, amely bekövetkeznék, ha mindenkinek minden szabad volna. Végül a hívőkre nézve is, akiknek szívében már érvényesül és uralkodik az Isten Lelke, nem csekély haszna van a törvénynek azáltal, hogy őket egyre jobban és szüntelenül figyelmezteti arra, hogy mi a helyes és az Isten tetszése szerint való. Mert ámbár szívükben hordják az Isten keze által oda beírott és bevésett törvényt (Jer. 31:33. - Zsid. 10:16.), vagyis olyan az érzületük és a lelkületűk, hogy az Isten akaratának engedelmeskedni óhajtanak, mégis azt a hasznot merítik a törvényből, hogy napról-napra biztosabban és jobban megtanulhatják belőle, mi az Isten akarata, amint annak a szolgának is, aki lelkének minden igyekezetével fel van már készülve arra, hogy urának kedvében járjon, mégis szüksége van arra, hogy megismerkedjék urának kívánságaival, hogy azokhoz szabhassa és alkalmazhassa magát. Ezenkívül bármennyire készek és gyorsak is a hívők lélek szerint az Isten iránti engedelmességre, test szerint mégis restek arra, és inkább szolgálnak a bűnnek, mint Istennek. Ennek a testnek a számára ostor a törvény és mint valami lusta, nehézkes szamarat, ösztökéli, hajtja és sürgeti a munkára. Egyszóval a hívők számára serkentés a törvény; nem arra való már, hogy kárhoztatásával megkötözze a lelkiismeretűket, hanem arra, hogy állandó ösztön-
zéssel a tunyaságukat ébresztgesse és tökéletlenségüket sarkalja. Sokan, amikor ezt a törvény kárhoztatása alól való felszabadulást akarták kifejezni, azt mondották, hogy a hívők számára eltöröltetett a törvény; nem mintha továbbra is nem volnának helyesek a törvény parancsai, hanem csak abban az értelemben, hogy számukra nem az többé, ami azelőtt volt, már nem sújtja le és nem rettenti lelkűket a halál hirdetésével, nem szolgál kárhozatukra és veszedelmükre. Ugyanilyen módon tagadjuk másfelől a jócselekedetek megigazító voltát, nem azért, hogy az emberek ne cselekedjenek jót, vagy mintha tagadnók a valóságos jócselekedeteket, hanem abban az értelemben, hogy ne bízzunk azokban, ne dicsekedjünk velük, az üdvösségünket ne tulajdonítsuk nekik. Mert a mi bizodalmunk csak az, hogy Krisztus, az Istennek Fia, a miénk és nekünk adatott; hogy Őbenne mi is Isten fiai és a mennyei ország örökösei vagyunk (És. 9:6-7. - I. Thess. 4:14-17.), akik Isten jóvoltából hivattunk el az örök üdvösségnek reménységére, nem pedig a magunk arravalósága miatt. És pedig elhivattunk, nem tisztátalanságra és gonoszságra, hanem arra, hogy tiszták és szeplőtlenek legyünk a mi Istenünk színe előtt a szeretet által. (Ef. 1:4.)
Ha ezeket annak rendje-módja szerint tárgyalták és fejtegették volna az elmúlt évszázadokban, sohasem keletkezett volna annyi zavar és nézeteltérés. Pál azt mondja (I. Kor. 3:11.), hogy a keresztyén tanítás épületének mindig meg kell maradnia azon a fundamentumon, amelyet ő vetett s amelyen kívül senki mást nem vethet, amely - a Jézus Krisztus. De hát milyen is ez a fundamentum? Talán abban áll, hogy Jézus Krisztus csupán a kezdete a mi üdvösségünknek és hogy megnyitotta az utat számunkra, kiérdemelve részünkre a lehetőséget arra, hogy most már magunk szerezzünk érdemeket? Távolról sem! Hanem úgy áll a dolog, hogy Őbenne választattunk ki öröktől fogva a világ megalkottatása előtt, miniden mi érdemünk nélkül, csak az Isten jótetszésének végzése szerint; az Ő halála által váltattunk meg a halál kárhozatától és szabadultunk meg a veszedelemtől; Őbenne fogadott el minket az Atya fiakká és örökösökké; az Ő vére által engeszteltettünk meg az Atyával; Őneki adott át bennünket az Atya megőrzésre, hogy soha el ne vesszünk és pusztulásra ne jussunk; és ekképen Őbelé oltva máris részesei vagyunk bizonyos módon az örök életnek és reménység által már beléptünk az Isten országába. (Ef. 1:4 - 5.
Róm. 9:15-16. - II. Tim. 1:9. - Ján. 1:12. - Ef. 1:1. - 3:6. - Róm. 5:10. - 8:16-17. - II. Kor. 5:19. - Ján. 10:28. - 17:12.) De ez még kevés: hanem ekképen részesülvén Őbenne, bár mimagunkban még balgák vagyunk, Isten előtt Ő maga a mi bölcsességünk; bár bűnösök vagyunk, Ő maga a mi igazságunk (iustitia); bár tisztátalanok vagyunk, Ő maga a mi megszenteltetésünk; bár erőtelenek, védtelenek és a Sátánnak prédául kitettek vagyunk, Őneki mégis hatalom adatott égen és földön, hogy érettünk a Sátánt lába alá tapodja és a poklok kapuit összezúzza; bár még magunkkal hurcoljuk a halál testét, Ő mégis a mi életünk. (I. Kor. 1:30. - Máté 28:18. - Kol. 1:21 - 22. - 3:4. - Róm. 8:10. - Ef. 2:5 - 6. - 4:24.) Egyszóval minden a mienk, ami az Övé, és mi Őbenne minden vagyunk, önmagunkban pedig semmik. Ezen a fundamentumon kell felépíttetnünk, ha az Isten szent templomává akarunk növekedni. Mivel pedig ez a fundamentum már megvettetett, a bölcs építőmesterek erre építenek reá. Akár tanításra van ugyanis szükség, akár buzdításra, mindig azt hirdetik, hogy az Isten Fia azért jelent meg, hogy lerontsa az ördög munkáit, hogy azok, akik Istentől valók, ne vétkezzenek; elég, hogy az elmúlt időkben a pogányok kívánságai szerint éltünk; az Isten választottai a könyörületesség edényei, amelyek tisztességre választattak s amelyeknek minden szennytől meg kell tisztíttatniok. (I. Ján. 3:8. I. Pét. 4:3. - II. Tim. 2:20-21.)
De mindez benne van abban az egy mondatban, amelyből megtudjuk, hogy Krisztus olyan tanítványokat akar, akik megtagadják magukat és az ő keresztjüket felvéve követik Őt. (Máté 16:24.) Aki önmagát megtagadta, az minden rossznak a gyökerét vágta ki, hogy többé ne a maga javát keresse. Aki felvette az ő keresztjét, az mindenben türelmes és szelíd lesz. De mindezeket és a kegyességnek és szentségnek minden egyéb kötelességeit is magában foglalja a Krisztus példája: Ő az Atya iránt engedelmes volt mind a halálig és mindenestől fogva az Isten dolgának végzésében volt foglalatos. (Fil. 2:8. - Luk. 2:49. - Ján. 4:34. - 7:16. - 8:29. - 10:37. - 15:10. - 17:4.) Egész lelkével az Isten dicsőségéért buzgott; testvéreiért az életét is letette; még ellenségeivel is jót tett és könyörgött érettük. (Luk. 23:34.) Amikor vigasztalásra van szükségünk, csodálatos vigasztalást nyújt az, hogy szorongattatunk ugyan, de kétségbe nem esünk, küzködünk ugyan, de el nem hagyatunk, megaláztatunk ugyan, de szé-
gyent nem vallunk, leverettetünk ugyan, de el nem veszünk, mindig testünkben hordozva a Jézus Krisztus megöldököltetését, hogy nyilvánvaló legyen bennünk a Jézus élete is. (Fil. 2:17. - II. Kor. 4:8 - 10. - II. Tim. 2:11.) Ha vele együtt meghaltunk, vele együtt élünk is; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Az Ő szenvedéseinek képére alakulunk át, mert az Atya eleve úgy rendelte, hogy az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek azok, akiket Őbenne kiválasztott, hogy Ő elsőszülött legyen sok atyafi között. (Fil. 3:10. - Róm. 8:29.) Tehát sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem jövendők, el nem szakíthatnak minket az Isten szerelmétől, amely a Krisztusban van. Íme, azt nem tanítjuk, hogy cselekedetei által megigazulhatna az ember Isten előtt, de azt valljuk, hogy mindazok, akik Istentől valók, újjászületnek és új teremtményekké lesznek, hogy a bűn országából átjussanak az igazság (iustitia) országába; ennek tanújelei által válnak bizonyosakká az ő elhivatásuk felől és, mint a fák, gyümölcseikről ítéltetnek meg. (II. Pét. 1:8.)
Ezzel az egy szóval visszaverhetjük azoknak az istenteleneknek az orcátlan támadásait, akik azzal rágalmaznak minket, hogy mi eltöröljük a jó cselekedeteket, amikor minden emberi igyekezetet kárhoztatunk; hogy túlságosan olcsó bűnbocsánatot hirdetünk, amikor azt ingyenvalónak állítjuk és ezzel a kecsegtetéssel bűnre csábítjuk az embereket, akik már maguktól is eléggé hajlandók arra; hogy az embereket eltántorítjuk a jó cselekedetekre való törekvéstől, amikor azt tanítjuk, hogy cselekedeteikből úgy sem igazolhatnak meg, sem az üdvösséget ki nem érdemelhetik. Mindezt a rágalmat, mondom, eléggé megcáfoltuk már. Röviden mégis hadd feleljek meg rájuk egyenként.
Hogy jó cselekedetek vannak, azt nem tagadjuk, csak azt állítjuk, hogy amennyiben vannak, Istentől vannak és ezért az Ő javára írandók, - amiként Pál is az Isten Lelke gyümölcseinek nevezi az ilyen cselekedeteket (Gal. 5:22.), hogy aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék. A jó cselekedetek dicsőségét Isten és ember között megosztani sem engedjük, amint amazok teszik, hanem az egészet hiánytalanul és csorbítatlanul Istennek tartjuk fenn. Az embernek csak annyi szerepet juttatunk a jó cselekedetben, hogy ő azokat, holott jók volnának, a maga tisztátalanságával megfertőzi és beszennyezi. Mert az emberből, ha még oly tökéletes is, semmi sem származik, amihez valami szenny ne tapadna. Ha tehát
az Úr az Ő ítélőszéke elé idézi az emberi cselekedetek közt található legjobbakat is, és ha elfogadja is, ami igaz, azokban Őtőle magától való, az emberre akkor is csak megszégyenülés vár. Ebben az értelemben kárhoztatunk minden emberi igyekezetet, azaz kárhozatra ítéltnek nyilvánítunk mindent, amit az ember önmagától felmutathat vagy cselekszik. A hívők lelkét egyébként különösen hathatós vigasztalással bátorítja ez a mi tanításunk, mert megtanulják belőle, hogy ezeket a jó cselekedeteket Isten adja nekik és ezek az övéi; ha pedig Isten adta, akkor kedvesek is Isten előtt és ők maguk is Isten jótetszését élvezik ezek által, nem azért, mintha így érdemelnék, hanem azért, mert az Isten jósága részesítette őket ilyen becsben. Sőt így annál inkább megkövetelhetjük, hogy senki semmilyen cselekedettel ne próbálkozzék és ahhoz hozzá ne fogjon, ha nem teheti hittel, vagyis ha lelkének szilárd bizodalmával nem állapíthatja meg, hogy Istennek tetszését fogja elnyerni vele. Hát amazok? A jó cselekedeteket ugyan mindig szájukban hordozzák, de közben az emberek lelkiismeretét úgy oktatják, hogy azok sohasem mernek abban bízni, hogy az Isten kegyesen és jóságosan fogja cselekedeteiket fogadni. - Továbbá, nem csábítjuk az embereket a bűnre azzal, hogy a bűnbocsánatot ingyenvalónak hirdetjük, hanem voltaképen azt mondjuk: olyan nagy ára van, hogy az semmilyen jóságunkkal meg nem fizethető és így soha el nem nyerhetnők, ha ingyen meg nem kaphatnók. Aztán, nekünk ugyan ingyenvaló, de nem úgy a Krisztusnak, akinek olyan sokba került, t. i. az ő szentséges szent vérébe, hogy annál nagyobb ár nem is volt, amellyel méltóképen fizetni lehetett volna az Isten igazságosságának. Amikor ezt tanítjuk, ezzel arra figyelmeztetjük az embereket, hogy valahányszor vétkeznek, mindannyiszor ezt a szentséges szent vért ontják ki. Ezenkívül azt is megmondjuk ezzel, hogy a mi undokságunk olyan nagy, hogy soha semmi nem moshatná el, csakis ennek a legtisztább vérnek a forrása. Akik ezt hallják, ha egyáltalán van még Istenük, hogyan ne borzadnának vissza attól, hogy belevessék magukat a sárba és ezzel - már amennyire ez rajtuk áll, - beszennyezzék ennek a forrásnak tisztaságát? Megmostam lábaimat, - mondja a hívő lélek Salamonnál, - hogyan szennyezném be ismét? (Én. Én. 5:3.)
Most már nyilvánvaló, hogy ki teszi olcsóbbá a bűnbocsánatot, ők-e vagy mi? Ők arról fecsegnek, hogy Isten kiengesztelhető az ő silány elégtételeikkel, ami nem más, mint szemét; mi pedig
azt állítjuk, hogy a bűnnek kártétele sokkal súlyosabb, semhogy ilyen hitvány haszontalanságokkal jóvátehető volna; nagyobb sértés történt Isten ellen, semhogy ilyen semmitérő elégtétellel elintézhető volna; egyedül a Krisztus vére elégséges arra. - Nem igaz az sem, hogy eltántorítjuk az embereket a jó cselekedetekre irányuló buzgalomtól, amikor eloszlatjuk azt a vélekedésüket, hogy azokkal érdemet szerezhetnek. Mert az az állítás, hogy az embereknek semmi gondjuk nem lesz többé az életük helyes irányítására, ha nem lebeg a szemük előtt a jutalom reménysége, mindenestől fogva tévedés. Mert ha csak arról van szó, hogy az emberek, amikor Istent szolgálják, a jutalomra nézzenek és a maguk cselekedeteit úgy tekintsék, mint hasznos befektetést, vagy jó üzletet, akkor ezzel vajmi keveset értünk el. Az Isten ingyen tiszteletet, ingyen szeretetet kíván; az olyanok tiszteletét kedveli csak, mondom, akik akkor sem szűnnek meg Őt tisztelni, ha jutalomban való részesülésre semmilyen reménységük sem nyílik. Továbbá, ha az embereket sarkalni kell a jó cselekedetekre, hegyesebb ösztökél senki sem alkalmazhat, mint amelyet Pál alkalmaz, amikor azt mondja (Róm. 6:4.), hogy mi Krisztussal együtt feltámadtunk, hogy az igazságnak (iustitia) éljünk; amikor arra tanít (Róm. 12:1.), hogy ajánlják fel testünket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul; amikor arra int (Ef. 4:15-16.), hogy, miután Krisztusnak egy teste vagyunk mindnyájan, egymás iránti szolgálatainkkal tegyünk bizonyságot arról, hogy ugyanannak a testnek a tagjai vagyunk; amikor arra figyelmeztet (II. Kor. 6:14-16.), hogy testünk a Szent Lélek temploma, hogy semmi közössége sincs Krisztusnak Béliálial, a világosságnak a sötétséggel; amikor azt hangsúlyozza (I. Thess. 4:3.), hogy Isten akarata a mi megszenteltetésünk, vagyis hogy megtartóztassuk magunkat a bűnös kívánságoktól; amikor azt fejtegeti (Róm. 6:18.), hogy mi megszabadultunk a bűn rabszolgaságából, hogy az igazságnak (iustitia) engedelmeskedjünk. Vajjon sarkalhat-e bennünket bárki hathatósabb érvvel, mint amilyen a Jánosé (I. Ján. 4:11.): hogy szeressük egymást, amiképen az Isten szeretett minket, hogy abban különböznek az Isten fiai az ördög fiaitól, a világosság fiai a sötétség fiaitól, hogy ők megmaradnak a szeretetben? Vagy adhat-e bárki erősebb buzdítást a szent életre, mint amidőn ugyancsak Jánostól azt halljuk (I. Ján. 3:3.), hogy mindazok, akikben megvan ez a reménység, megszentelik magukat, mert az ő Istenük is szent; vagy
amikor magától Krisztustól azt halljuk, hogy Ő magát példaképen állítja elénk, hogy mi az Ő nyomdokait kövessük? (Ján. 15:12.) De ezeket csak csekély ízelítőül említettem meg; mert ha mindent sorra akarnánk venni, vastag kötetre rúgna. Az apostolok minden írása telve van buzdításokkal, intésekkel, dorgálásokkal, bíztatásokkal, amelyekkel az Isten emberét - az érdemnek még csak említése nélkül is - minden jó cselekedetre oktatják. Valójában elegendő lehetne számunkra az az egyetlen indok, hogy Istennek meg kell dicsőíttetnie bennünk. S még ha egyesek nem buzognak is nagyobb hévvel az Isten dicsőségéért, elég az Isten jótéteményeiről megemlékezniük, hogy ők is felinduljanak a jó cselekedetekre. (Máté 5:45.) És mégis azok, akik az érdemszerzés gondolatával a törvénynek legfeljebb rabszolgai és kényszeredett megtartását tudják csak kipréselni, rólunk - mivel nem ugyanazon az úton járunk, - azt hazudják, hogy semmink sincs, amiből buzdítást merítsünk a jó cselekedetekre. Mintha bizony az amolyan engedelmességben nagy gyönyörűségét lelné az Isten, aki kijelentette, hogy a jókedvű adakozót szereti, és megtiltotta, hogy bármit is adjunk neki "szomorúságból vagy kénytelenségből". (II. Kor. 9:7.)
A Szentírás ugyan, hogy a buzdításnak semmiféle fajtáját ne hagyja felhasználatlanul, gyakran emlegeti azt is, hogy Isten mindenkinek megfizet az ő cselekedetei szerint. Ebből azonban senki se okoskodja ki azt, hogy az ilyen megjutalmazásnak oka a mi cselekedeteinkben rejlik, mert hiszen a mennyeknek országa nem rabszolgák bére, hanem fiaknak öröksége és csak azok fogják bírni, akiket az Úr fiaivá fogadott, és nem más okból fogják bírni, hanem csupán ezért a fiúváfogadtatásért. (Ef. 1:5.) Tehát ne gondoljuk, hogy az ilyen ígérettel a Szent Lélek a mi cselekedeteink érdemességét akarta volna magasztalni, mintha azok ekkora jutalomra méltók lehetnének. Mert a Szentírás semmit nem hagy meg számunkra, amivel Isten színe előtt dicsekedhetnénk, sőt inkább a maga egészében azt célozza, hogy a mi fennhéjázásunkat letörje, minket megalázzon, porba sújtson és egészen összemorzsoljon. Hanem a jutalom ígéretével a mi erőtlenségünknek siet segítségére, amely különben menten leroskadna és elterülne, ha ebből a reménységből nem meríthetne erőt és vigasztalást. Először is, hogy milyen nehéz dolog az embernek nemcsak mindenét, hanem még önmagát is elveszíteni és megtagadni, azt mindenki megítélheti önmagáról; és Krisztus mégis ezzel avatja fel, mint első
próbával, az Ő tanítványait, vagyis általában az istenfélőket. (Máté 16:24.) Azután egész életükön át tovább is úgy neveli őket a kereszt iskolájában, hogy a jelenvaló világ javaira ne függesszék rá szívüknek se vágyakozását, se bizodalmát. Egyszóval általában úgy alakítja az életüket, hogy bármerre fordítják is szemüket, széles e világon mindenütt csak reménytelenség meredjen elébük; úgy hogy Pál azt mondja: tni minden embernél nyomorúltabbak vagyunk, ha csak erre a világra szólnak a reménységeink. (I. Kor. 15:19.) Hogy az istenfélőket ilyen nagy nehézségek között cserben ne hagyja az erejük, segítségükre van az Úr azzal, hogy inti őket: emeljék fel fejüket és nézzenek előre messzebbre; azt a boldogságot, amelyet ebben a világban nem lelnek meg, el fogják nyerni Őnála. Ezt a boldogságot nevezi jutalomnak, bérnek, megfizetésnek, de nem úgy, mintha a jó cselekedetek érdemét becsülné fel ezzel, hanem azt fejezi ki vele, hogy gyötrődésüknek, szenvedésüknek, gyaláztatásuknak, stb. kárpótlása lesz az. Ezért nincs annak semmi akadálya, hogy az írás példája szerint megjutalmaztatásnak nevezzük az örök életet, mert abban Isten az övéit küzdelmeikből nyugalomba, szenvedéseikből vigasztalásba, szomorúságukból örömbe, gyalázatukból dicsőségbe viszi át, egyszóval mindazt a rosszat, amit elszenvedtek, annál nagyobb jóra fordítja. Ugyanúgy nincsen semmi nehézség abban sem, ha a szent életet olyan útnak tekintjük, amely nem maga vezet ugyan el, de amelyen Isten vezeti el az ő választottait a mennyei ország dicsőségébe; mert az az Ő jóságos akarata, hogy akiket megszentelt, azokat dicsőítse is meg. Ebben az értelemben neveztetnek hellyel-közzel a törvény szerint való cselekedetek az Úr igazságának (iustitia); nem mintha bárkit is ezek által igazítana meg, azaz igaznak tekintene és számítana Isten, hanem azért, mert ezekben neveli az Ő igaz embereit, azaz, akiket kegyelméből már előbb megigazított. Aki azonban a mi üdvösségünknek akár csak a legkisebb részét is a cselekedetekre vezeti vissza, az kiforgatja és meghamisítja az egész Szentírást, amely minden dicsőséget teljesen az Isten jóságára hárít. Aki pedig az érdem címét bitorolja, az káromlásra vetemedik az Isten kegyelme ellen, amely nem állhat meg amazzal együtt; az ilyen beszéd nyilván kevélységgel és az Isten ellen ágaskodó hivalkodással teljes dolog. Bért és megjutalmazást ígér az Isten? Tudom. De nekünk az volna a dolgunk, hogy az Isten eme nagy bőkezűségéért hálásak legyünk, elismerve, hogy ezzel
Olyasmit ad nekünk, amire legkisebb jogcímünk sincsen; nem pedig az, hogy lelkünkben felfuvalkodjunk és többet akarjunk magunkhoz ragadni, mint amennyit adott. Aki ajándékba megkapta valamely birtoknak a haszonélvezetét és aztán még a birtok tulajdonjogát is magának követeli, nemde rászolgált ezzel a hálátlanságával arra, hogy azt a haszonélvezetet is elveszítse, amely az övé volt? Nos hát büntetlenül hagyna-e bennünket az Úr, ha oly nagy kegyelmével szemben mi ilyen hálátlanok lennénk?