II. FEJEZET
A HITRŐL,
MELY AZ ÚGYNEVEZETT APOSTOLI
HITVALLÁS MAGYARÁZATÁT IS ADJA.Az eddigi tárgyalásból már eléggé megérthettük, hogy milyen kötelességeket szab elénk az Úr a törvény által és hogy, ha ezeket akár csak valamely részükben is áthágjuk, haragjával és az örök halál rettentő ítéletével fenyeget meg bennünket; továbbá azt is, hogy mennyire nem csak nehéz, hanem egyenesen erőnk felett való és tehetségünket teljesén meghaladó dolog a törvényt úgy betölteni, ahogy Ő azt megköveteli. Ezért, ha csak magunkra nézünk és csak arra gondolunk, hogy mi mit érdemeltünk, nem marad számunkra semmi jó reménység, hanem, mint Istentől elvetettekre, csak a halál és a legbiztosabb romlás vár reánk. Azt is kifejtettük, hogy csak egyetlen egy lehetőség van arra, hogy ettől a veszedelemtől megmeneküljünk és helyzetünk ismét jobbra forduljon, t. i. az Isten irgalmassága, amelyet bizonyosan meg fogunk tapasztalni, ha szilárd hittel elfogadjuk és benne biztonsággal megnyugszunk. Most már annak a kifejtése van hátra, hogy milyennek kell lennie ennek a hitnek. Ezt könnyen megtanulhatjuk az úgynevezett Apostoli Hitvallásból, amely rövid összefoglalását és mintegy kivonatát adja az egyetemes egyház közösen vallott hitének.
Mielőtt azonban tovább haladnánk, figyelembe kell vennünk, hogy a hitnek két fajtája van. Az egyik abban áll, hogy az ember hiszi, hogy van Isten és igaznak tartja a Krisztusról szóló történeteket, - mint ahogy az olyan dolgokról szoktunk ítéletet alkotni, amelyekről hallunk, mint régen történtekről, vagy amelyeket mint szemtanúk magunk láttunk. Az ilyen hitnek azonban nincsen semmi jelentősége és ezért nem is érdemli meg a "hit" nevét. Ha valaki
dicsekednék vele, vegye tudomásul, hogy ilyen hitük az ördögöknek is van (Jak. 2:19.), akiknek abból mégsem származik más hasznuk, mint az, hogy annál inkább rettegnek, reszketnek és borzadoznak. A hitnek másik fajtája az, amellyel nem csak hisszük, hogy van Isten és Krisztus, hanem hiszünk Istenben és Krisztusban; Istent valósággal a mi Istenünknek és Krisztust Megváltónknak ismerjük el. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak igaznak tartjuk mindazt, amit Istenről és Krisztusról olvasunk vagy hallunk, hanem minden reménységünket és bizodalmunkat az egy Istenbe és a Krisztusba vetjük és ebben a tudatban úgy megerősödünk, hogy az Istennek irántunk való jóakarata felől semmit nem kételkedünk. (58) Vagyis határozottan meg vagyunk arról győződve, hogy amire csak szükségünk van, akár lelkünk, akár testünk javára, azt Ő meg fogja adni nekünk; bizonyossággal várjuk, hogy mindazt be fogja váltani, amit az Írás Őfelőle megígér; semmi kétségünk nincs afelől, hogy Jézus minekünk Krisztusunk, azaz Megváltónk, s hogy amint Ő általa nyerjük el bűneink bocsánatát és megszenteltetésünket, ugyanúgy Ő általa részesülünk az üdvösségben is; s hogy végül eljutunk az Isten országába, amely az utolsó napon nyilvánvalóvá lesz. Ez pedig a lényege és úgyszólván summája mindannak, amit az Úr nekünk Szent Igéjében felajánl és megígér; ez a pálya, amelyet az írásban elénk szabott, ez a célpont, amelyet kitűzött.
Az Isten Igéje tehát a hitnek tárgya és célpontja, amelyhez igazodnunk kell, és egyben alapja is, amely hordozza és fenntartja, amely nélkül nem is állhat meg. Eszerint az igaz hit, mely egyedül érdemli meg a keresztyén hit nevét, nem is más, mint a léleknek erős meggyőződése arról, hogy az Isten igazsága (veritas), olyan kétségtelen, hogy lehetetlen be nem váltania mindazt, amiről Igéjében megmondotta, hogy meg fogja cselekedni. (Róm. 10:11.) Ezt tanítja Pál is (59) (Zsid. 11:1.), amikor a hitről szóló meghatározásában azt a reménylett dolgok valóságának és a nem látott dolgokról való meggyőződésnek nevezi. "Valóság", vagy ahogy a görögben olvassuk: "hypostasis" alatt támaszfélét ért, amelyre reáhajlunk és reáhelyezkedünk, mintha azt mondaná, hogy a hit szinte máris biztos és kétségtelen bírása mindannak, amit Isten megígért. Másrészt azt is kifejezésre akarja juttatni, hogy ezek a dolgok mind amaz utolsó napig, amelyen a pecsétek feltöretnek, magasabbak, semhogy érzékeinkkel felfoghatnók, szemünkkel
megláthatnók, vagy kezünkkel megtapogathatnók, és addig csak úgy bírhatjuk őket, ha értelmünk minden felfogóképességén túlszárnyalunk és tekintetünket fölébe emeljük mindannak, ami ezen a világon van, egyszóval: ha túlemelkedünk sajátmagunkon. Ezért hozzáfűzi, hogy olyan dolgoknak a biztos birtoklásáról van szó, amelyek reménységbeliek és ezért még nem láthatók. Mert, amint egyebütt írja (Róm. 8:24.), az a reménység, amely látható, nem reménység és amit az ember lát, azt nem reményli. Amikor pedig az ember a nem látott dolgokról való meggyőződésnek, vagyis a róluk való megbizonyosodásnak nevezi a hitet (ezt jelenti a görög "elenchos" szó), ez ugyanannyi, mintha azt mondaná róla: a meg nem jelentett dolgok nyilvánvalósága, a láthatatlan dolgok látása, a homályos dolgok áttetszősége, a távoli dolgok jelenvalósága, a rejtett dolgok szemléletessége. Az Istennek titkai ugyanis, - amilyenek a mi üdvösségünkre tartozó dolgok, - önmagukban és, amint mondani szokták: a maguk "természetében" (60) nem foghatók fel, hanem csak az ő igéjében szemlélhetjük azokat és annak igazsága olyan bizonyos kell, hogy legyen előttünk, hogy bármit mond, azt úgy tekintsük, mintha már megtörtént és beteljesedett volna.
A hitnek ez a fogalma egészen más valami, mint az előbbi. Akinek megvan ez a hite, az lehetetlen, hogy kedves ne legyen Isten előtt, mint ahogy viszont enélkül senki nem lehet Őneki tetsző. (Zsid. 11:6.) Amit ez által a hit által óhajtunk és kérünk Istentől, azt el is nyerjük, amennyiben Ő azt hasznunkra valónak látja. Az ilyen hit azonban nem foglalhat helyet álnok, romlott és képmutató szívben és sem meg nem születhetik, sem életben nem maradhat másként, mint csakis az Isten kegyelme által. Éppen ez a hit az, amit törvényének első parancsolatában kíván meg tőlünk az Isten, amikor előbb kijelenti, hogy egyedül Ő a mi Urunk Istenünk, s aztán azzal folytatja, hogy ne legyenek nekünk idegen isteneink Ő előtte. Azt akarja tudniillik, hogy senki másba ne vessük reménységünket és bizalmunkat, hanem csakis Őbeléje, mert ez egyedül Őt illeti meg. Azt is jelzi ezzel, hogy ha reménységünk és bizalmunk másfelé irányul, akkor más istenünk van. - Fejtegetéseink erről a hitről szólanak, amelynek tömör előadására szerkesztetett az Apostoli Hitvallás. Négy részre oszlik ez: az első három a Szentháromság három személyének van szentelve, az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek, aki nekünk egy, örök és mindenható
Istenünk, akiben hiszünk; a negyedik azt sorolja el, hogy az Istenben való eme hit által mit nyerünk mi és mit várhatunk?
Mivel pedig bizonyos istentelen emberek, hogy hitünket gyökeresen kiirtsák, már a legelső lépésnél útunkat állják és gúnyt űznek abból, hogy mi az egy Istent három személyben valljuk, mindjárt itt kívánatos volna elhallgattatni az ő istenkáromlásaikat. (61) Minthogy azonban most az a feladatom, hogy a tanulni vágyókat vezessem kézenfogva, nem pedig az, hogy izgágákkal és lázadókkal szálljak harcba, ezekkel a felfegyverkezett hadakkal most nem csapok össze. Csupán néhány szóval mutatok reá arra, hogy ebben a kérdésben mihez kell tartanunk magunkat és mitől kell óvakodnunk, hogy akik fogékony és az igazság számára nyitott füllel hallgatják, azoknak legyen min biztosan megvetniük a lábukat. Az írás egy Istenről szól, nem többről. Izráel, - úgymond, - a te Urad Istened egy Isten. (V. Móz. 6:4.) Másfelől ugyanez az írás egészen világosan tanítja az Atya Istent is, a Fiú Istent is, a Szent Lélek Istent is.
Csak egyetlen bizonyítékot idézünk, amely helyett azonban ezer mást is idézhetnénk. Pál ezt a hármat: Istent, a hitet és a keresztséget, úgy kapcsolja össze, hogy egyikről a másikra halad okfejtésével. (Ef. 4:5.) Mivel egy a hit, ebből kimutatja, hogy egy az Isten; mivel egy a keresztség, ezzel bizonyítja, hogy egy a hit is. Mivel t. i. a hit nem tekinthet ide-oda és nem kalandozhatik sokfelé, hanem az egy Istenre kell tekintenie, reá kell irányulnia és rajta kell csüngenie: ebből könnyen megállapítható, hogy ha többféle volna a hit, több Istennek is kellene lennie. Viszont, mivel a keresztség a hit sákramentuma, a maga egységével bizonyítja, hogy amaz is egy. Hite pedig nem lehet senkinek másképen, csak az egy Istenben. Tehát amint egy hitre kereszteltetünk meg, úgy a mi hitünkkel az egy Istenben hiszünk. Ekként hát a keresztség is azért egy, a hit is azért egy, mert mindkettő az egy Istenre vonatkozik. Ebből az is megállapítható, hogy csakis az egy Istenre szabad megkereszteltetnünk, mert hiszen, akinek a nevére kereszteltetünk meg, abban való hitre kereszteltetünk meg. Már most amikor az írás azt rendeli (Máté 28:19.), hogy az Atyának és a Fiúnak és a Szent Léleknek nevére kereszteltessünk meg, ezzel egyszersmind azt is rendeli, hogy mindnyájan az Atyában, a Fiúban és a Szent Lélekben való hittel higyjünk. Ez pedig mi egyéb, mint világos bizonyságtétel arról, hogy az Atya, a Fiú és a Szent
Lélek - egy Isten? Mert hiszen, ha ezeknek nevére kereszteltetünk meg, akkor a bennük való hitre kereszteltetünk meg. Ha pedig egy hittel tiszteljük ezeket, akkor ezek - egy Isten.
De vannak más fényes bizonyítékok is, amelyek egyfelől e háromnak egy Isten voltát, másfelől személyi megkülönböztetését igazolják. Jeremiásnál pl. az a név tulajdoníttatik a Fiúnak, amelyet a zsidók kimondhatatlannak neveznek. (Jer. 23:6. - 33:16.) (62) Tehát csak az az egy örökkévaló Isten lehet, aki egy másik helyen azt mondja magáról, hogy az Ő dicsőségét nem adja másnak. (És. 42:8.) És mégis, amikor azt olvassuk, hogy kezdetben az Istennél volt és az Atya Ő általa teremtette a világot; továbbá, amikor Ő maga kijelenti, hogy az Atyánál megvolt az Ő dicsősége, még mielőtt ez a világ megteremtetett: mindebben kifejezésre jut az Atya és a Fiú megkülönböztetése. Még jobban kiviláglik ez abból, hogy az Írás nem azt mondja, hogy az Atya jött el és vette fel a mi testünket, hanem azt, hogy a Fiú jött az Atyától, hogy hozzánk alászálljon és emberré legyen. (Ján. 1:14. - Zsid. 1:1. skk. - Ján. 17:3. - 16:28. - stb.) Egyszerre mindkét dolgot kifejezve találjuk egy másik prófétánál (Zak. 13:7.), ahol az Atya Őt társának vagy rokonának nevezi. (63) Nem lehet ugyanis társa vagy rokona az Istennek csak az, aki maga is Isten. Viszont, ha társ, akkor megkülönböztethetőnek kell lennie, mert társas viszony csak kettő között lehetséges.
Hogy a Szent Lélek is Isten, azt világosan hirdeti Péter a Cselekedetek Könyvében. (Ap. Csel. 5:3-4.) Hogy a Krisztustól mégis különbözik, az kitűnik a János evangéliumából több, mint tíz helyen. (Ján. 14:16-17. - 15:26.) De mindenkinél világosabban feltárja ezt a titkot Pál (Róm. 8:9. 11.), amikor váltogatva említi a "Krisztus Lelkét" és "annak Lelkét, aki Jézust feltámasztotta a halálból". Mert ha az Atyának és a Fiúnak Lelke egyugyanaz, akkor az Atya és a Fiú is csak egy lehet. Viszont, hogy maga a Lélek egy az Atyával és a Fiúval, az abból következik, hogy senkinek a lelke sem másvalaki, mint ő maga. Némelyek ugyan azzal kötekednek, hogy - úgymond - azt hallották, hogy az Isten Lélek, tehát a Lélek alatt nem érthetnek mást, mint az Atya Istent. De ugyanúgy, amint hallották, hogy az Isten Lélek, azt is hallották, hogy a Szent Lélek Isten Lelke. Semmi ellentmondás nincs tehát abban, hogy Istennek egész lényege lelki és ebben a lényegben van Atya, Fiú és Lélek. Voltak olyanok is, akik azt
mondották, hogy az Isten csak olyan értelemben neveztetik hol Atyának, hol Fiúnak, hol Szent Léleknek, mint ahogy hatalmasnak is, jónak is, dicsőségesnek is, irgalmasnak is neveztetik. De ezeket is könnyű megcáfolni; mert nyilvánvaló, hogy ezek mind csak jelzők, amelyek megmondják, hogy milyen az Isten; amazok ellenben nevek, amelyek megjelentik, hogy kicsoda Ő igazában. Aki nem kötekedő és nem nyakas, az láthatja, hogy az Atya, Fiú és Szent Lélek egy Isten, mivel az Atya is Isten, a Fiú is Isten, a Lélek is Isten, és nem lehet mégsem több, csak egy Isten. Másfelől mégis három van megnevezve, három van leírva, három van megkülönböztetve. Tehát, egy és mégis három. Egy Isten, egy lényeg. Három micsoda? Nem három Isten, nem három lényeg. Hogy mindakettőt kifejezzék, a régi igazhitű atyák görögül azt mondották: egy az "usia", három a "hypostasis", vagyis egy a létező valóság, de ebben az egy létező valóságban három a létezési mód. A latin atyák ebben az értelmezésben teljesen egyetértettek ugyan amazokkal, de csak az egyik kifejezést adták híven vissza a maguk nyelvén, a másikba némi eltérést vittek bele. Azt mondották ugyanis, hogy egy az "essentia", ami megfelel az előbbi görög szónak, de három a "persona" (személy), amivel bizonyos egymáshoz való viszonyt akartak jelezni. (64)
Az eretnekek azzal ugatnak ellenünk, hogy "usia", "hypostasisok", "essentia", "personák" mind csak emberi önkény kitalálta kifejezések, amelyek a Szentírásban sehol sem olvashatók vagy láthatók. De ha egyszer azt nem tudják elvitatni előlünk, hogy háromról van szó, akik egyazon Isten, micsoda akadékoskodás akkor ezeket a szavakat kifogásolni, amelyek nem jelentenek egyebet, mint amit a Szentírás tanúsít és megpecsétel! Jobb volna, mondják, ha nemcsak véleményeinkkel, hanem kifejezéseinkkel is megmaradnánk a Szentírás határai között, mintsem hogy olyan idegenszerű kifejezéseket hozzunk forgalomba, amelyekkel csak meghasonlásoknak és vitatkozásoknak magvait hintjük el. Így ugyanis szóharcokban vesztegetjük el az erőnket; így a feleselgetés közben elsikkad az igazság; így odavész az egymás iránti szeretet. - Ha "idegenszerű kifejezésnek" neveznek mindent, ami ugyanannyi betűből összerakva nem mutatható ki a Szentírásban, nagyon igazságtalan törvényt szabnak ránk; ennek alapján el kellene ítélni minden prédikációt, amely nem a Szentírás szövegéből van összetoldozva. De ha azt értik "idegenszerű kifejezés" alatt, amit valaki mesterkélten, kieszel s aztán babonásan védelmez; ami inkább alkalmas a vi-
szálykeltésre, mint az építésre; aminek a használata erőltetett vagy felesleges; ami ridegségével sérti a kegyesek fülét; ami elvon az Isten igéjének egyszerűségétől: akkor egész lelkemmel magamévá teszem óvatosságukat. Mert úgy vélekedem, hogy amint csak a legmélyebb áhítattal szabad gondolkoznunk Istenről, ugyanúgy kell Őróla beszélnünk is, hiszen minden, amit Őróla a magunk erejéből gondolunk, csak balgaság, és minden, amit Őróla mondunk, dőreség. De van egy bizonyos határ, ameddig elmehetünk. Kétségtelenül a Szentírásból kell vennünk mind gondolkozásunknak, mind beszédünknek a szabályát; és pontosan ehhez a zsinórmértékhez kell aztán igazítanunk elménknek minden gondolatát és szánknak minden beszédét. Azonban mi tilt el minket attól, hogy olyan dolgokat, amelyek a Szentírásban a mi felfogásunk számára homályosak és nehezek, világosabb szavakkal fejezzünk ki? Csak álljanak ezek áhítatosan és híven a Szentírás igazságának a szolgálatában és éljünk velük csínján és megfontoltan és csupán aszerint, amint az alkalom megkívánja. Mindennap adódik erre példa. Gyakran folyik vita a hitből való igazságról (iustitia) és sokan mégsem képesek felfogni: hogyan leszünk igazakká a hit által. Tegyük ilyenkor hozzá, hogy ez az igazság nem a mienk, hanem Krisztusé, Őbenne van meg, nem mibennünk; de beszámítás által a mienk lesz, mert Isten elfogadja és nekünk tulajdonítja. Így világos és érthető dolog lesz, hogy mi nem valósággal, hanem beszámítás szerint vagyunk igazak, vagyis nem vagyunk igazak, de, amennyiben hit által a mienkké lesz a Krisztus igazsága, annak beszámítása által Isten minket igazaknak tekint. - Halljuk, hogy az elvetettekben is Isten munkál, akiknek cselekedetei pedig kárhoztatásban részesülnek. Nehéz és bonyolult kérdés: vajjon hát Isten a szerzője a bűnnek, vajjon a rosszat Őneki tulajdoníthatjuk-e, vajjon a gonoszság az Ő művének tekintendő-e? Mondjuk meg, hogy ugyanabban a cselekedetben tekintetbe kell venni mind a romlott embernek, mind az igaz Istennek munkásságát. A gonosz ember önmagában hordozza rossz cselekedetének gyökerét, magától gondolja el, magától akarja, magától fog hozzá, magától hajtja végre. Tehát azt, ami cselekedetében rossz és vétek, őneki kell tulajdonítanunk, mert szándékával, akaratával, tettével Isten ellen tör. Az Isten ellenben ezt a rossz akaratot és rossz igyekezetei úgy irányítja, ahogy akarja, egyszer akadályozza és fékezi, másszor sikerre juttatja és erőt ad hozzá. De mindebben Ő maga igaz marad. Így például Fáraó, Nabukodonozor, Szánhérib az élő Isten ellen hadakoztak; megvetették az Ő hatal-
mát; amennyire csak tudták, ok nélkül háborgatták a népet; erőszakosan, jogtalanul rontottak rá idegen birtokra. Az Isten pedig őket, akikben már megvolt a rosszra való akarat és szándék, felindította, hogy mindezeket vigyék véghez (II. Móz. 9:12. - Jer. 5:15.), vagyis inkább az ő rosszakaratukat és rossz igyekezetüket Izráel ellen fordította és érvényre juttatta, egyszer azért, hogy megbüntesse népének gonoszságát, másszor meg azért, hogy annál felségesebb szabadulást szerezzen neki. Ugyanígy a Jób sanyargattatása Istennek is, a Sátánnak is műve volt, és mégis meg kell benne különböztetnünk a Sátánnak gonoszságát és az Istennek igazságát (iusititia), mert amaz elveszteni igyekezett Jóbot, Isten ellenben nevelni akarta. (Jób 1:9-12. - 2:3-6.) Ugyanígy volt Assur az Úr haragjának vesszeje, Szánhérib meg fejsze az Ő kezében (És. 10:5.15.); Ő hívta el, ő serkentette, ő indította fel őket, egyszóval az ő szolgái voltak. De hogyan? Úgy, hogy miközben a maguk elvadult indulatának engedelmeskedtek, tudtukon kívül az Isten igazságát (iustitia) szolgálták. (Jer. 27:6.) Íme tehát, Isten is, ők is szerzői ugyanannak a cselekedetnek, de ugyanabban a cselekedetben egyaránt kiviláglik az Isten igazsága és az ő gonoszságuk. Ezzel a megkülönböztetéssel megoldódik az a bizonyos bonyolult csomó. Ha valaki itt közbeszól és azt hajtogatja, hogy ő nem helyesli az ilyen "megkülönböztetéseket", mivel a szofisták (65) is aprólékos "megkülönböztetésekkel" zsúfolják teli az ő szóharcaikat: az ilyen okvetetlenkedőktől bizonyára mindenki el fog fordulni. Ha pedig valaki azt kifogásolja, hogy új kifejezéseket használunk, nemde méltán ítélnénk róla úgy, hogy az igazság (veritas) fényét nem szenvedheti ellenkezés nélkül, mert hiszen csak azt kifogásolja, hogy az igazságot világosan és érthetően fejezzük ki? Az ilyesfajta "újszerű kifejezések" pedig (ha már így kell neveznünk őket), különösen akkor válnak szükségesekké, mikor az igazságot olyan hamiskodókkal szemben kell érvényesítenünk, akik ügyes fondorlataikkal ki akarják azt játszani. Manapság ezt éppen eléggé bőségesen megfigyelhetjük, amikor az időnknek legnagyobb részét az igazság ellenségeinek leküzdésével kell eltöltenünk, - olyan csavaros és fürge tekergéssel szöknek meg ezek a sikamlós kígyók, ha csak erősen meg nem fogja és megmarkolva nem szorítja őket az ember. A régiek is, amikor különböző téves tanok harcának a tüzét állották, ezért voltak kénytelenek különösen gondos világossággal kifejteni meggyőződéseiket, hogy semmilyen csavaros kibúvójuk ne
maradhasson a gonoszoknak, akik a szavak leple alatt kerestek búvóhelyet tévelygéseiknek. (66)
Arius pl. (67) Krisztust Istennek és Isten Fiának vallotta, mert hiszen a Szentírás egészen világos szavaival nem helyezkedhetett szembe, és, mint aki ellen nem is lehet semmi kifogás, úgy mutatta, hogy ő voltaképen egyetért a többiekkel. Közben azonban állandóan azt hajtogatta, hogy Krisztus is teremtetett és megvolt a kezdete, mint más teremtményeknek. Ezért a régiek, hogy napvilágra vonszolják ennek az embernek simulékony ravaszkodását, továbbmentek és kijelentették, hogy Krisztus az Atyának öröktőlfogva való Fia és egylényegű az Atyával. Erre aztán kirobbant az ariánusok istentelensége: a "homousion" (= egylényegű) kifejezés ellen ádáz haragra és átkozódásra fakadtak. Pedig, ha már eleitől fogva őszintén és szívből Istennek vallották volna Krisztust, akkor nem tagadták volna most, hogy egylényegü az Atyával. Ki merné azokat a feddhetetlen férfiakat megtámadni, mintha civakodók és bajkeverők lettek volna, mert egyetlen szócska kedvéért olyan nagy vitára hevűltek és megbolygatták az egyház békességét? Hiszen éppen abban a szócskában tűnt ki a különbség a tiszta hiten levő keresztyének és a szentségtörő ariánusok között! - Azután fellépett Sabellius, (68) aki azt vitatta, hogy Atya, Fiú és Szent Lélek pusztán nevek és nem jelentenek semmilyen megkülönböztetést, hanem csak megannyi tulajdonságai Istennek, amilyen sok más is van. Ha vitára került a sor, azt vallotta, hogy ő hiszi az Atya Istent, a Fiú Istent, a Szent Lélek Istent; de aztán kibújt azzal, hogy ő voltaképen nem mondott mást, mint ha az Istent hatalmasnak, igaznak, bölcsnek nevezte volna. Tehát egészen más nótát fújt: az Atya a Fiú és a Szent Lélek az Atya, összevissza és megkülönböztetés nélkül. Azok viszont, akik a kegyesség ügyét akkor szívükön viselték, hogy leszámoljanak ennek az embernek a gonoszságával, megkövetelték annak az elismerését, hogy az egy Istenben valósággal három létsajátosság van. És hogy minden tekervényes csűrés-csavarás ellen az egyszerű igazsággal vértezhessék fel magukat, kijelentették, hogy az egy Istenben valósággal három személy létezik, vagy (ami ugyanaz volt) az Isten egységében a személyek háromsága létezik. Ha tehát nem volt indokolatlan ezeket a kifejezéseket kitalálni, indokolatlan volna most elvetni őket. Hiszen bárcsak el lehetne temetni őket és csak maradna meg mindenkiben az a hit, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egy Isten, de úgy, hogy a Fiú mégsem az Atya, sem a Szent Lélek nem a Fiú, hanem bizonyos lét-
sajátossággal különböznek egymástól. Azonban, amikor még most is harcot kell vívni egyfelől az ariánusok, másfelől a sabellianusok ellen, akkor ne bosszankodjék senki azon, hogy mindkét félről lerántjuk a leplet; mert különben azt a gyanút kelti fel, hogy ő maga is vagy Ariusnak, vagy Sabelliusnak a tanítványa. Arius azt mondja: Krisztus Isten; de hozzámormolja: teremtetett és volt kezdete. Azt mondja: egy az Atyával; de titkon odasuttogja híveinek fülébe: úgy lett eggyé vele, mint a többi hívők, még ha egyedülálló méltóságban is. De mondd azt: egylényegű az Istennel és lerántottad a színészről álarcát és ugyanakkor semmit sem toldottál hozzá a Szentíráshoz. Sabellius azt mondja: Atya, Fiú és Szent Lélek nem jelentenek semmi megkülönböztetettet az Istenben. Mondd, hogy ez három, és mindjárt azt lármázza, hogy három istenről beszélsz. De mondd, hogy az Istennek egy lényegében a személyek háromsága van meg: csak azt mondottad, amit a Szentírás tanít és elnémítottad üres fecsegését. És ha ezeket a kifejezéseket nem szívelik, ismerjék el legalább azt, amit, ha megszakadnak, sem tagadhatnak, hogy amikor egyről szól a Szentírás, az alatt a lényeg egysége értendő, amikor pedig háromról van szó, akkor ebben az egy lényegben mégis megkülönböztetendö három létsajátosság. A Szentírás maga úgy tesz különbséget ezek között, hogy az Atyának tulajdonítja az isteni cselekvés kezdetét, minden dolognak forrását és eredetét; a Fiúra ruházza a cselekvés bölcsességét és értelmét, és a Szent Lélekre vezeti vissza a cselekvés erejét és hatékonyságát. Ezért a Fiú az Atya Igéjének is neveztetik, nem olyan értelemben, ahogy az ember szólja vagy elgondolja a maga igéit, hanem mint örökkévaló és változhatatlan Ige, amely számunkra megfoghatatlanul jön elő az Atyából. Viszont a Szent Lélek is ugyanígy az Isten erejének, kezének és hatalmának is neveztetik.
De most már halljuk az igazság egyszerű hitvallását.
A hitvallás első része.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
Ezzel arról teszünk vallást, hogy mi teljes bizodalmunkat az Atya Istenbe vetettük, akit mind a magunk, mind általában minden teremtett dolog Teremtőjének ismerünk, amelyeket Igéje és örök Bölcsessége által (aki a Fiú) és ereje által (aki a Szent Lélek) hozott létre. (Zsolt. 33:6. 9. - 104:24. - Ap. Csel. 17:24 - 25. -
Zsid. 1:2.) És amint egyszer létrehozta, úgy most is fenntartja, élteti, kormányozza, megőrzi az Ő jósága és ereje által, amely nélkül azonnal összeomlanék és semmivé válnék minden. Amikor pedig mindenhatónak és minden dolgok Teremtőjének mondjuk Őt, mindenhatóságát úgy kell elgondolnunk, hogy azzal mindent Ő munkál mindenekben, gondviselését pedig úgy, hogy azzal mindent Ő igazgat (I. Kor. 12:6. - Jer. Sir. 3:37.), nem pedig olyan erőtelennek, álmatagnak, tétlennek, amilyennek azok a szofisták (65) képzelik. Csak így lehet bizonyos hitünk afelől, hogy akármi ér is bennünket, az öröm csakúgy, mint a szomorúság, a jószerencse csakúgy, mint a balsors, akár a testünkre tartozzék az, akár a lelkünkre, mind Őtőle jön ránk (csupán a bűnt véve ki, amelyet saját gonoszságunknak kell tulajdonítanunk), és az Ő oltalma olyan biztonságban megőriz, megvéd és megtart minket, hogy semmiféle ellenséges hatalom nem árthat nekünk (Hós. 13:14.); egyszóval, (mivel mindent az Ő kezéből veszünk el) Ő semmit sem küld reánk, ami ne válnék javunkra, még ha a közfelfogás szerint úgy látszanék is, hogy egyszer jól megy sorunk, másszor meg rosszul. (Róm. 8:28.) És mindezt nem azért cselekszi velünk, mintha valamiképen méltók volnánk rá, mintha valami érdemet szereztünk volna, amelyért kijárna nekünk ez a kegyelem, nem is mintha a magunk részéről meg tudnók szolgálni ezeket a jótéteményeit, hanem csupán atyai jóindulatából és kegyességéből, úgy hogy velünk való ilyen bánásmódjának egyedüli oka az Ő jóságában van. (Róm. 11:35.) Rajta kell tehát lennünk, hogy ily nagy jóságáért háládatosak legyünk, azt mindig szivünkben forgassuk, és azt élőszóval is fennen hirdessük és minden tőlünk telhető módon magasztaljuk. Ily jó Atyánkat háládatos kegyességgel és égő szeretettel úgy kell tisztelnünk, hogy magunkat egészen odaszenteljük az Ő szolgálatára és minden dolgunkban Őt dicsőítsük; mindent, még a rosszat is, békés és csendes lélekkel viseljünk el, mintegy az Ő kezéből fogadva azt, abban a tudatban, hogy az Ő gondviselése azzal is a mi javunkat és üdvösségünket munkálja, amikor sújt és ostoroz. Így tehát bármi ér is bennünket, sohasem szabad kétségeskednünk és bizalmatlankodnunk afelől, hogy Ő kegyelemmel és jóakarattal van irántunk, és üdvösségünket mindenképen Őtőle kell várnunk. Mert mindennél bizonyosabb és igazabb az, hogy éppen ez az igazi hit, és hogy a hitvallásnak ez az első része éppen arra szolgál, hogy ezt a hitet mindenki megtanulhassa.
Második rész.
Hiszek Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban, ki fogantaték Szent Lélektöl, születék Szűz Máriától, szenvede Pontius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték; szállá alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne mennybe, ül az Atyának jobbján, onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.
Ezzel arról teszünk vallást, hogy hiszünk Krisztusban, akiről az a meggyőződésünk, hogy az Atya Istennek egyszülött Fia, nem úgy, mint a hívők, akik csupán fiúváfogadtatás által és kegyelemből Isten fiai, hanem természete szerint, és úgy, mint akit az Atya öröktől fogva nemzett. (69) Azért nevezzük Őt éppen "egyszülöttnek", hogy ezzel megkülönböztessük Őt minden mástól. Amennyiben t. i. maga is Isten, annyiban egyazon Isten az Atyával, ugyanaz a természete és állaga vagy lényege, és tőle csupán személyében különbözik, amely sajátosan és az Atyától megkülönböztetetten az övé. Az emberi bölcsességnek pedig itt nincs más dolga, mint hogy meghajoljon, magát mintegy rabul átadja és minden tudákosi okoskodás és minden tétovázás nélkül boruljon le imádattal az ilyen titkok előtt, amelyek az emberi értelemnek minden felfogó képességét messze felülhaladják. Hogy erről a dologról se elménkben ne gondoljunk el, se ne vélekedjünk, se ne beszéljünk semmit, csak amit a Szentírás tanít, arra riasztó intésül szolgálhat az eretnekek példája, akik hanyatthomlok a vesztükbe rohantak, amikor fölöttébb értelmesek akartak lenni. Amennyiben tehát a Fiú Isten egy és ugyanazon Isten, mint az Atya, úgy tartjuk, hogy Ő igaz Isten, mennynek és földnek Teremtője. (Zsid. 1:2.) És amint teljes bizodalmunkat vétjük az Atyába, ugyanúgy kell azt a Fiúba is vetnünk, mivel egy az Isten. Hogy pedig itt sajátlagosan az Atya mondatik "menny és föld Teremtőjének", annak oka a létsajátosságoknak abban a fentebb említett megkülönböztetésében rejlik, amelynél fogva a cselekvés kezdete az Atyának tulajdoníttatik, úgy hogy sajátlagosan Őróla mondjuk, hogy cselekszik, azonban az ő Igéje és Bölcsessége által és az Ő Ereje által. Egyébként, hogy a világ teremtése közös cselekvése volt a három személynek, az kiviláglik az Atyának ebből a szavából: "Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra" (I. Móz. 1:26.), amelyben nem az angyalokkal tanácskozik, nem is önmagához beszél, hanem a maga Bölcsességét és Erejét szólítja meg. (70)
Továbbá vallást teszünk ezzel arról a hitünkről, hogy isteni jóságából és irgalmasságából elküldötte Őt az Atya a mi érdekünkben. Még pedig azért, hogy minket megszabadítson az ördög zsarnoksága alól, amelynek hatalmába estünk, a bűnnek bilincseiből, amelyek megkötözve tartottak, a testi és lelki halál rabszolgaságából, amelybe aláhanyatlottunk, az örök büntetéstől, amelyre el voltunk ítélve. Mindebből a magunk erején kiszabadulni és kimenekedni nem tudtunk volna. Ezért Ő alászállott mihozzánk, hogy magára öltse a mi testünket, hozzákapcsolva azt a maga istenségéhez. Úgy kívánta ugyanis a mi érdekünk, hogy aki közbenjárónk lesz, valóságos Isten és valóságos ember legyen. Mert a mi végromlásunkban, amikor bűneink felleget vontak közénk és a mi Istenünk közé, vajjon ki juthatott volna az Ő színe elé? (És. 59:2.) Talán ember? Hiszen az emberek ősszülőjükkel, Ádámmal együtt mindnyájan rettegtek az Isten tekintetétől! (I. Móz. 3:8.) Vagy angyal? De hiszen az angyaloknak is szükségük volt Főre, aki által összeköttetésben legyenek az ő Istenükkel! (Ef. 1:20 - 21. - Kol 1:16.) Nos tehát? Reménytelen volt a helyzet, ha csak maga az isteni fenség nem száll alá mihozzánk, mivel mi nem emelkedhettünk fel Őhozzá. Így lett az Isten Fia minekünk "Immánuel", azaz: "velünk az Isten". (És. 7:14.) Viszont, mivel a mi nyomorult kicsinységünk mindenképen ellentétes az Isten fenségével, ki merne még most is bízni abban, hogy az Isten közel van hozzá, vele van, mellette áll? Nem lett volna tehát eléggé közvetlen a közelsége, nem lett volna eléggé erős a hozzánktartozása, ha éppúgy, amint hozzánk kapcsolta az Ő istenségét, a mi emberségünket is hozzá nem kapcsolta volna az Ő istenségéhez. Így Pál is, amikor Őt, mint közbenjárónkat mutatja fel, kifejezetten "ember"-nek nevezi. (I. Tim. 2:5.) "A közbenjáró" - úgymond, - "Isten és emberek között: az ember Krisztus Jézus." Mondhatta volna "Istennek" is, vagy legalább az "ember" szót is elhagyhatta volna éppúgy, amint elhagyta az "Isten" szót, - de ismerte a mi gyarlóságunkat. Hogy tehát senki ne gyötrődjék amiatt, hogy hol kell ezt a Közbenjárót keresnie és hogyan lehet hozzá eljutnia, - mindjárt hozzáteszi: ember Ő, mintha azt mondaná: közel van hozzátok, ott van egészen mellettetek, egy test tiveletek! Ugyanarra akart ezzel rámutatni, amit másutt világosabban kifejezett (Zsid. 4:15.), hogy "nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt." Nem csekély dolog volt az, amit a Közbenjárónak el kellett érnie, - hogy
az emberek fiait Isten fiaivá, a gyehenna örököseit a mennyei ország örököseivé tegye. Ki lett volna erre képes, ha az Isten Fia nem lesz ember fiává és nem veszi magára mindazt, ami a mienk, hogy reánk ruházhassa azt, ami az övé, hogy ami az övé volt természet szerint, az a mienk lehessen kegyelem által? Ezért van meg tehát az a reménységünk, hogy Isten fiai vagyunk; mert Istennek természet szerint való Fia magának a mi testünkből való testet, a mi húsunkból való húst, a mi csontunkból való csontot szerzett, hogy velünk eggyé legyen. Azt akarta, hogy ami a mi sajátunk, az illesse meg Őt is, hogy az, ami az Ő sajátja, megillethessen minket is, és így ő velünk közösségben Isten Fia is, ember fia is legyen. És ezért van meg az a reménységünk, hogy a mennyei ország öröksége a mienk; mert az Isten egyszülött Fia, aki elveszíthetetlenül bírta ezt az örökséget, minket tesvéreiül fogadott; ha tehát testvérei vagyunk, akkor örökségének részestársai is. Továbbá úgy kívánta a mi érdekünk, hogy az, aki a mi Megváltónk lesz, valóságos Isten és ember is legyen. El kellett törölnie a halált. Ki más volt erre képes, mint maga az Élet? Le kellett győznie a bűnt. Ki más volt erre képes, mint maga az Igazság (iustitia)? De ki volna maga az Élet vagy az Igazság, ha nem egyedül az Isten? A nagykegyelmű Isten tehát önmaga lett a mi Megváltónkká, amikor megváltást akart szerezni nekünk. Megváltásunknak másik főkelléke pedig az volt, hogy az ember, aki a maga engedetlenségével okozta önnön vesztét, engedelmességével vessen véget romlásának, tegyen eleget az Isten igazságosságának és fizessen meg a bűnért bűnhődésével. (Róm. 5:19.) Előállott tehát az, aki igazán ember: a mi Urunk. Magára öltötte Ádámnak szerepét, elfoglalta az ő helyét, hogy helyette maga rója le az Atya iránt az engedelmességet, hogy a mi testünket adja oda elégtételre az Isten igazságosságának, hogy a mi testünkben szenvedje el a bűn büntetését. Akik tehát Krisztust akár az Ő istenségétől, akár az Ő emberségétől fosztják meg, (71) azok vagy dicsőségét káromolják, vagy jóságát homályosítják el; de ugyanakkor megrendítik és rombadöntik a mi hitünket is, amely csakis ezen a fundamentumon állhat meg. Az Ige tehát testté lett, és aki Isten volt, egyszersmind emberré is lett, hogy ugyanaz az egy valaki legyen ember is, Isten is, nem a kétféle természet összekeveredése, hanem a személy egyazonossága által.
Ezt az ember példájából lehet megérteni, aki - látjuk - két részből áll, de azok közül mégsem elegyedik el egyik sem a másikkal úgy, hogy elveszítené a maga természetének sajátosságát. Mert
sem a lélek nem test, sem a test nem lélek. Ennélfogva külön a lélekről is mondunk olyanokat, amik semmiképen nem vonatkozhatnak a testre, és viszont a testről olyanokat, amik semmiképen nem illenek a lélekre; az egész emberről is olyanokat, amik sem külön a lélekre, sem külön a testre legalább is helyesen nem érthetők; végül sokszor átruházzuk a lélek sajátosságait a testre és a test sajátosságait a lélekre. És ezek mégis egy embert alkotnak, nem pedig többet. Az ilyen beszédmódok egyrészt azt jelentik, hogy az emberben, bár két alkotórészből álló, de mégis egy természet van; másrészt azt, hogy két különböző természet van együtt, amely ezt az egységet alkotja. Így beszél a Szentírás is Krisztusról. Némelykor olyan dolgokat tulajdonít neki, amelyeket csupán az Ő emberi természetére kell vonatkoztatni; máskor olyanokat, amelyek sajátlagosan az Ő istenségét illetik meg; néha meg olyanokat, amelyek mindkét természetét összefogják, de külön-külön egyikre sem illenek eléggé. Végül a sajátosságok áthárulása (72) révén az is előfordul, hogy az ő istenségére ruháztatik át valami, ami emberségének sajátossága volt, és emberségére olyasvalami, ami igazában, istenségére vonatkozott. Mindezeket nem magamtól találtam ki, hanem világos példái találhatók a Szentírásban. Amit önmagáról mondott Krisztus (Ján. 8:58.): "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok", az távolról sem áll az Ő emberségére. Mert hiszen emberré nem lett csak sok évszázaddal Ábrahám után. Ez tehát sajátosan az Ő istenségére vonatkozott. Hogy az Atya szolgájának neveztetik, hogy növekedett korban és bölcsességben Isten és emberek előtt, hogy a maga dicsőségét nem kereste: ezek csak az Ő emberségére vonatkoznak. (És. 42:1. - 53:11. - Luk. 2:52. - Ján. 8:50.) Mert hiszen, amennyiben Isten, egyenlő az Atyával: nem is növekedhetik semmi tekintetben és mindeneket önmagáért cselekszik. (Fil. 2:6.) Végül sem nem külön az Ő istenségére, sem nem külön az ő emberségére, hanem mindkettőre együtt vonatkozik az, hogy Ő hatalmat nyert az Atyától a bűnök megbocsátására, a halottak feltámasztására; hogy elevenek és holtak bírájául rendeltetett. (Luk. 5:24. - Ján. 5:25. - 6:54. - Ap. Csel. 10:42.) Mert az Isten Fia, amikor testben megjelent, fel volt ruházva olyan kiváltságokkal, amelyeknek birtokában volt már az Atyával együtt a világ teremtése előtt s amelyek embernek, aki semmi egyéb, csak ember, nem adathattak volna meg. Ilyenféle dolog nagyon sok van a János evangéliumában, - amelyek sem az isteni, sem az emberi természetre általánosságban nem illenek jól rá, de a Krisztus személyére, amelyben
Isten és ember jelent meg, nagyon találók. Ebben az értelemben kell vennünk azt is, ami Pál apostolnál olvasható (I. Kor. 15:24.), hogy Krisztus át fogja adni az országot az Istennek és az Atyának. Mert nem a Fiú Isten országa fog véget érni, amelynek kezdete sem volt soha; hanem, amint megaláztatása után dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg és mindeneknek fölébe helyeztetett, s amint önmaga megüresítése és az Atya iránt mindhalálig való engedelmeskedése után felmagasztaltatott és oly nevet nyert, amelyre minden térdnek meg kell hajolnia: úgy majd ezt a méltóságot is és mindent, amit az Atyától kapott, át fogja adni az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenekben. (Fil. 2:7-11.) Az pedig a tulajdonságok, vagy sajátosságok áthárulása, amikor például Pál azt mondja, hogy Isten a tulajdon vérével szerezte az anyaszentegyházat és hogy a dicsőség Urát megfeszítették. (Ap. Csel. 20:28. - I. Kor. 2:8.) Mert az Istennek, mint olyannak nincsen vére, sem nem szenvedhet. De mivel Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, a keresztre feszíttetve vérét ontotta értünk, ezek az Ő emberségével történt dolgok átvitetnek az Ő istenségére. Viszont, amikor Krisztus azt mondja (Ján. 3:13.), hogy a mennybe senki sem ment fel, csak az embernek fia, aki a mennyben van, ugyanakkor nyilván nem volt a mennyben azzal a testtel, amelyet magára vett; hanem mivel Ő egymagában Isten is, ember is volt, a két természetnek egyesülése alapján azt, ami az egyikre illett, a másikra is átvitte. Ezzel a dologgal azokra való tekintetből foglalkozom bővebben, akiket semmilyen érvvel sem lehet rábírni, hogy a Krisztus egy személyében mindkét természet sajátosságát figyelembe vegyék. (73) Ők is úgy vallják ugyan Krisztusról, hogy Ő Isten és ember, és hogy Isten Fia. Azonban, ha közelebbről megfigyeled, észreveheted, hogy csak abban az értelemben mondják Istennek és Isten Fiának, hogy a Szent Lélektől fogantatok szűznek méhében, mint ahogy valamikor a manicheusok tanították azt az ostobaságot, hogy az ember Istennek magvából nyeri a lelkét, mivel azt olvasták, hogy Isten lehelte beléje az életnek lehelletét. (74) És ennek a tévelygésnek a védelmére zajosan hivatkoznak arra, hogy meg van írva: Isten az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, meg: az angyal szava szerint azt, aki a szűztől születendik, a Magasságom Fiának kell nevezni. (74a) Ámde mi bizonyára nem csinálunk két Krisztust, csak egyszerűen azt valljuk, hogy az, aki Istennek örök Fia volt, vette magára a mi testünket úgy, hogy egy és ugyanaz a Krisztus Isten is, ember is legyen, azonban a két természetnek nem összeelegyedésével, hanem egyesülésével. Ha meg
azzal a semmitmondó ellenérvvel hadakoznak, hogy Krisztus csupán az Ő embersége szerint Isten Fia, mivel az neveztetik Isten Fiának, és nem más, aki emberként született a szűztől és szenvedett, hát ne legyenek olyan nagyra ezzel, hanem tanulják meg a Szentírásnak a beszédmódját a próféta egyetlen helyéből, ahol így szól az Úr (Mik. 5:1.): "És te Efratának Bethleheme, bár kicsi vagy a Judának ezrei között, belőled származik nekem, aki uralkodó az Izráelen, kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van". Ugye hallják, hogy ugyanannak a Krisztusnak, aki Bethlehemben születik, öröktől fogva való a származása? Ámde, ha erre az örökkévalóságra visszatekintünk, abban még nem volt Krisztus. Ez igaz, azonban volt az Isten Fia, aki azután Krisztussá lett. Ugyanígy a Zsidókhoz írott levél szerzője azt mondja (Zsid. 1:1-2.), hogy az utolsó időkben Isten az Ő szerelmes Fia által szólott hozzánk, "akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette". Nyilván való, hogy lennie kellett a Fiúnak, még mielőtt emberré lett, ha Ő általa teremtetett a világ, sőt ebből az is megérthető, hogy az Isten Igéje az Isten Fia. Mert azt, amit János úgy mond (Ján. 1:3.), hogy az Ige által lett minden, az apostol itt úgy mondja: a Fiú által. Pál is olyan világosan megkülönbözteti ezt a két elnevezést: Isten Fia és ember fia, hogy azzal még tovább is ellenkezni nem csak vakság, hanem megátalkodottság volna. Először is akkor, amikor azt mondja magáról (Róm. 1:1.), hogy ő "elválasztatott az Isten evangéliumának hirdetésére, melyet eleve megígért az Ő prófétái által az Ő Fia felől, aki Dávid magvából lett test szerint, aki megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának." Miért emelné ki megkülönböztetve, hogy "test szerint" lett Dávid fia, ha nem azt akarná ezzel jelezni, hogy Istennek nem test szerint Fia? Másutt (Róm. 9:5.) meg azt mondja: "akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindörökké áldandó Isten". Hát vajjon ez sem elég világos beszéd nekik, hogy itt Krisztus test szerint az Ábrahám magvának, egyébként pedig - nem test szerint - örökké áldandó Istennek mondatik? Még egyszer bizonyságot akarok tenni erről: mi nem tagadjuk, hogy ugyanaz az egy Krisztus valósággal Isten is és ember is, sem nem jelenti ez az ő istenségének elszakítását az Ő emberségétől, csupán a kettőnek megkülönböztetését. Mindez szépen összeillik, ha az ember józanul magyarázza és azzal az istenfélő lelkülettel tárgyalja, amely ily nagy titkokhoz illik. Viszont az őrült és megháborodott lelkek mindent összezavarnak. Előrántják a Krisztus emberségének tulajdonságait az Ő istenségének megdöntésére, majd
istenségének tulajdonságait emberségének megdöntésére, azt pedig, ami mindkét természetéről együttvéve szól úgy, hogy külön egyikre sem illik, - mindkettőnek megdöntésére. Ez pedig nem más, mint azt bizonyítgatni, hogy Krisztus nem ember, mivel Isten, nem Isten, mivel ember és sem nem ember, sem nem Isten, mivel egyben ember is, Isten is. - Összefoglalva tehát a mondottakat: Krisztus, azon kívül, hogy Isten, valósággal felvévén a mi testünket, emberré lett.
Hisszük, hogy Ő, amint az Atya szava és a mennyei kijelentés is annak nevezte (Luk. 1:31.), valóban "Jézus", és ez az a név és nem más, amely "adatott az emberek között, amely által kellene nekünk megtartatnunk." (Ap. Csel. 4:12.) Hisszük, hogy Ő "Krisztus" is, azaz "felkent", vagyis hogy a Szent Lélek minden kegyelmi ajándéka kiáradt reá, - amelyeket azért jelöl az olaj képe (Zsolt. 45:8. - 89:21.), mert nélkülük kiszáradtan és terméketlenül sorvadozunk, - és pedig úgy, hogy Őrajta a Lélek megnyugodott és magát Őreá egészen kitöltötte, hogy az Ő teljességéből vehessünk mi mindnyájan, akik hit által osztályos- és részestársai vagyunk. (És. 11:2. - 61:1. - Ján. 1:16.) Hisszük, hogy ezzel a felkenetéssel az Atya Őt királlyá avatta, hogy mennyen és földön minden hatalmat maga alá hajtson (Zsolt. 2:6-8.) és hogy így Őbenne mi is királyok lehessünk, uralkodván az ördög, a bűn, a halál és a pokol felett. (I. Pét. 2:9.) Végül pappá is felkenetett, hogy a maga megáldozásával az Atyát velünk megbékéltesse és kiengesztelje és hogy így Őbenne mi is papok lehessünk, vagyis az Ő közbenjárása, által könyörgésünket, hálaadásunkat, mimagunkat és mindenünket mi is áldozatul mutathassuk be az Atyának. (Jel. 1:6. - Zsolt. 110:3. - Zsid. 5:5-7. - 13:15.) Tehát egyedüli "Urunknak" is Őt ismerjük el, úgy amint az Atya rendelte fölénk. Hisszük, hogy Ő a Szent Lélek csodás és számunkra megfoghatatlan ereje által fogantatott emberré, szent szűznek méhében (Luk. 1:35. - 2:5-6.); attól halandó emberként megszületvén, hogy véghez vigye, amiért jött: a mi üdvösségünket, odaadta testét a legnyomorultabb halálra és kiontotta vérét a mi váltságunk díjául. Szenvedett pedig Pontius Pilátus alatt, vagyis bírói ítélet kárhoztatását viselte el, mint valami gonosztevő és lator, hogy a legfőbb Bíró ítélőszéke előtt mi az Ő kárhoztattatása árán felmentést nyerhessünk. Megfeszíttetett, hogy a kereszten, amelyet az Isten törvénye átok alá vetett, elhordozza a mi átkunkat, amelyet bűneinkkel magunkra vontunk. (V. Móz. 21:22-23. - Gal. 3:13.) Meghalt, hogy halála által meggyőzze a halált, mely bennünket fenyegetett, és eltörölje annak hatalmát,
mely bennünket volt elnyelendő. (Hós. 13:14. - I. Kor. 15:54-55.) Eltemettetett, hogy az Ő kegyelme által mi is az ördögnek és a halálnak uralma alól megszabadulva eltemettessünk a bűn számára. (Zsid. 2:14. - Róm. 6:4.)
Az pedig, hogy alászállott a poklokra, azt jelenti, hogy Istentől megostoroztatva megízlelte az isteni ítéletnek rettenetességét és szigorúságát, hogy ezáltal Isten haragját megengesztelje és az Ő igazságosságának eleget tegyen a mi nevünkben. (Zsolt. 22:2. - És. 53:3-5.) Ezzel lerótta és megfizette a bünhödés tartozását, nem a maga bűneiért (mert Őbenne soha bűn nem volt), hanem a mieinkért. De mégsem úgy kell ezt gondolnunk, mintha az Atya valaha is haragudott volna Őreá. (Máté 3:17.) Mert hogyan haragudhatott volna az Ő szerelmes Fiára, akiben gyönyörködik? Vagy miképen engesztelhette volna meg közbenjárásával az Atyát, ha az Ővele szemben is haragos lett volna? Hanem abban az értelemben mondjuk, hogy reánehezedett az isteni szigorúságnak egész súlya, hogy az Isten kezétől sújtva és verve átélte az Isten haragjának és büntetésének minden megnyilvánulását, úgy hogy a gyötrelmektől szorongattatva kénytelen volt felkiáltani: Atyám, Atyám, miért hagytál el engemet? (Máté 27:46.) Éppen ezt mondjuk azzal, hogy alászállott a poklokra; nem pedig azt, hogy egy bizonyos helyre költözött, - amelynek jelölésére a "limbus" nevet találták ki, - ahol állítólag az ótestamentum idejében élt atyák tartattak mintegy börtönben elzárva, bilincsekben és fogságban várva az ő szabadításukra; és hogy ennek a helynek kapuit erővel áttörte, hogy őket onnan kivezesse. Mert ez a mese, bár nagynevű íróknál is megtalálható és ma is sokan úgy védelmezik, mint komoly igazságot, mégsem egyéb mesénél. (75) Nem szükséges ebben az értelemben vennünk Péternek azt a mondását sem (I. Pét. 3:18-20.), amellyel mindig előhozakodnak, akik ezt a mesét védelmezni akarják, hogy t. i. Krisztus lélekben elmenvén, prédikált a tömlőcben levő lelkeknek. Mert ezzel Péter csak azt akarta mondani, hogy Krisztus az általa szerzett váltság erejét azoknak a lelke előtt is megjelentette és nyílván megmutatta, akik már régebben elhúnytak. A hívők ugyanis, akik üdvösségüket mindig Őtőle várták, most már nyílván és szemtől-szembe megláthatták az ő megjelenését. Az elvetettek viszont, akik elkésve jöttek rá arra, hogy Ő az egyedüli üdvösség, amelyből ők ki vannak zárva, most még világosabban megtudták, hogy nem marad semmi reménységük. Azt pedig, hogy Péter különbségtétel nélkül a kegyeseket és a gonoszokat egyaránt
tömlőcben levőknek mondja, nem úgy kell értenünk, mintha a kegyesek is valamilyen nyomorúságban megkötözve raboskodtak volna, hanem csak úgy, hogy ők addig homályosan és felhők árnyékában, a távolból látták Krisztust, mint aki még nem jelentetett meg. Ezt az ő szorongó várakozásukat nevezi Péter képes kifejezéssel "tömlőcnek". Egyébként az Írás bizonyságot tesz róla, hogy ők "az Ábrahám kebelében" voltak akkor is, mint ahogy ott vannak most is, vagyis abban a nyugalomban és csendességben, amely számukra az üdvösség kezdete. (Luk. 6:22. - Jel. 6:9-11.) Tudják ugyanis, hogy ők Istenben élnek és Ővele elválaszthatatlan közösségben vannak. És ebből a tudatból felséges vigasztalást merítenek, miközben várják a boldog feltámadás napját. Ámbár a poklokra való átszállásról szóló ezt a cikket egyesek elhagyják, az egyáltalán nem felesleges, mert nagyon fontos dolgok mélységes titkait tartalmazza. (76)
Hisszük továbbá, hogy harmadnapon halottaiból feltámadt, vagyis hogy ugyanabból a halálból, amellyel más emberek a természet törvénye szerint kimúlnak, újra életre támadott, mint valóságos ember, de már nem úgy, mint halandó, hanem mint romolhatatlan és visszanyert testében és lelkében egyaránt megdicsőült ember. És hisszük, hogy ennek a feltámadásnak olyan ereje van, hogy általa mint megigazultak, mi is feltámadunk a bűn halálából az új és igaz életre. (Róm. 6:4.) Egyben pedig bizonyosak lehetünk afelől, hogy egykor minden ember, aki ugyanúgy meghalt, fel fog támadni. Mert az Ő feltámadása a legbizonyosabb záloga és biztosítéka mindnyájunk feltámadásának. (I. Kor. 15:20-22. - Ap. Csel. 1:3.)
Hisszük, hogy felment a mennyekbe és ezzel a mennybemenetelével a mi számunkra is megnyitotta a mennyek onszágának kapuját, amely Ádámban mindnyájunk előtt bezárult. (Ján. 14:1-3.) Hiszen a mi testünkben, mintegy a mi nevünkben hatolt be a mennybe, úgy hogy reménységünk által Őbenne máris bírhatjuk a mennyet és bizonyos értelemben már a mennyeiek között lakozhatunk. (Zsid. 2:10. - Ef. 2:6.) Hasonlóképen hisszük, hogy ott az Atya jobbján ül, ugyanúgy, amint testben megjelentetett. Ez azt jelenti, hogy királlyá, bíróvá és Úrrá rendeltetett és nyilváníttatott mindenek felett, nem véve ki egyetlen teremtményt sem, amely ne vettetett volna az Ő uralma alá, - hogy az Ő ereje által minket lelki ajándékaival eláraszthasson. (I. Kor. 15:27. - Zsid. 2:8. - Ef. 4:8.) így aztán megszentel és a bűn szennyétől megtisztít, igazgat
és vezérel minket, míg végre elérkezünk Őhozzá a halál által, amely egyrészt véget vet a mi tökéletlenségünknek, másrészt pedig elhozza számunkra az örök boldogságnak kezdetét, amelyet Őbenne el fogunk nyerni, hogy az Ő országa és dicsősége a mi erőnk, hatalmunk és a poklokkal szemben diadalmaskodásunk legyen. De már most is nagy javunkra van az, hogy Ő az Atyánál van, hiszen Ő teszi lehetővé elébejárulásunkat, egyengeti htunkat Őhozzá, minket Őnéki bemutat, biztosítja számunkra az Ő kegyelmét, szüntelenül kérleli Őt a mi nevünkben, mint szószólónk és közbenjárónk, esedezik Ő előtte a mi vétkeinkért és állandóan megengeszteli Őt irántunk. (Zsid. 7:24-25. - 9:24. - Róm. 8:34. - I. Ján. 2:1.) Ámbár tehát a mennybe szállása által testi jelenlétét elvonta szemünk elöl, nem szűnt meg az Ő segítségével és hatalmával együttmaradni híveivel, és jelenlétének nyilvánvaló erejét rajtuk megbizonyítani. Ez az, amit meg is ígért: "ímé, úgymond, én tiveletek vagyok a világ végezetéig". (Máté 28:20.)
Végül hisszük, hogy onnan látható alakban, úgy amint felszállani látták, alá is fog szállani, t. i. az utolsó napon, amikor mindeneknek egyszerre meg fog jelenni az Ő országának kimondhatatlan fenségében, hogy megítélje az eleveneket és holtakat (Ap. Csel. 1:11. - Máté 24:27.44.), vagyis azokat is, akiket az a nap életben talál, azokat is, akiket a halál már előbb elragadott; és mindeneknek megadja jutalmukat az ő cselekedeteik szerint (I. Thess. 4:13-17. - Máté 16:27.), úgy amint kiki hívőnek vagy hitetlennek bizonyította magát az ő cselekedetei által.
Amikor tehát azt látjuk, hogy üdvösségünknek egész summája és annak minden egyes része is a Krisztusban van egybefoglalva, óvakodjunk attól, hogy az üdvösségünknek akár osiak a legcsekélyebb részecskéjét is valahol egyebütt akarjuk megtalálni. Mert egyedül Őbenne van elrejtve a mennyei kincsek teljes gazdagsága (77) és ami jót csak kívánni lehet, azt bőséges mértékben merítheti Őbelőle mindenki, aki teljes reménységével egyedül Őrajta csüng. Hiszen ha mindazokat, amelyekről fentebb szó volt, Ő kétségtelenül megadja nekünk, akik az Ő igéjéből megbizonyosodott hittel várjuk azokat tőle, akkor soha semmi jónak nem is lehetünk híjával.
Harmadik rész.
Hiszek Szent Lélekben.
Ezzel megváltjuk, hogy a Szent Lelket az Atyával és a Fiúval együtt valóságos Istennek, a szentséges Szentháromság harma-
dik személyének, az Atyával és Fiúval egylényegűnek és egyképen örökkévalónak, mindenhatónak és mindenek Teremtőjének hisszük. Mert, amint mondottuk, ez a három külön személy egy lényeg. Mély és rejtelmes titkok ezek, amelyeket éppen ezért inkább imádatteljes, mint fürkésző lélekkel kell fogadnunk, mivel a mi emberi értelmünk és nyelvünk módja és mértéke szerint kifejteni őket nem szabad, nem is lehet. Amiképen tehát teljes bizodalmunkat az Atyába és az Ő egyszülött Fiába vetjük, ugyanúgy a Szent Lélekbe is, - mivelhogy az Atyával és a Fiúval egyazon Istenünk nekünk, - ebben a meggyőződésben, hogy nincs nekünk más útmutatónk és vezérlőnk az Atyához, csak a Szent Lélek, mint ahogy nincs más útunk csak a Krisztus; és nem részesülünk másként semmilyen kegyelemben az Atyától, csak a Szent Lélek által, mert hiszen maga a kegyelem nem más, mint a Léleknek az az ereje és munkája, amellyel az Atya Isten a Fiú által munkál bennünk minden jót; amellyel mozgat, fenntart, hajt és éltet mindeneket; amellyel minket megigazít, megszentel, megtisztít, magához hív és vonz, hogy az üdvösséget elnyerjük. (Róm. 8:14-16. - Ef. 2:18. - I. Kor. 12:3-6.) A Szent Lélek tehát, amikor ekképen bennünk lakozik, a maga fényével megvilágosít minket, hogy megtanuljuk és nyilván megértsük, az isteni jóságnak mily mérhetetlen bőségét bírjuk a Krisztusban. (I. Kor. 2:9-10.) Szívünkben felgyújtja a szeretetnek füzét mind Isten, mind a felebarátunk iránt és napról-napra jobban kiperzseli és kiégeti bűnös kívánságainkat (Róm. 8:5), úgy hogy ha van bennünk bármi jó cselekedet, az mind az Ő kegyelmének gyümölcse és erénye, mi magunk pedig Ő nélküle nem mutathatunk fel mást, mint elménk sötétségét és szívünk romlottságát. (Gal. 5:19. skk.) Mindezeket az ajándékait pedig nem valamilyen szolgálataink vagy érdemeink fizetségeként adja, hanem isteni gazdagságából ingyen ajándékozza nekünk bőkezűen. Hiszünk a Szent Lélekben, ez tehát azt jelenti, hogy Őt az Atyával és a Fiúval egy Istenünknek ismerjük, bizonyosnak és megdönthetetlennek tartjuk, hogy az Ő műve és eredménye az, hogy az Evangélium szent igéjét meghallottuk, azt hittel elfogadtuk és ebben a hitben most is megállunk; még pedig - mondom - az Ő ingyenvaló müve, hogy semmit ne tulajdoníthassunk a magunk érdemeinek. Mivel pedig ezek a dolgok minden hívőnél egyformán állanak, mindnyájunknak ez kell, hogy legyen a hite.
Negyedik rész.
Hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat, szenteknek egyességét, bűneinknek bocsánatát, testünknek feltámadását és az örök életet.
Először is hiszünk egy "egyetemes" (78)
anyaszentegyházat, vagyis hisszük, hogy a választottak összessége, akár angyalok, akár emberek (Ef. 1:20-22. - Kol. 1:19-20.), az emberek közül is akár meghaltak már, akár még élnek, és az élők közül is bármely országban lakjanak, vagy bármely nép között szétszórtan éljenek, - mind együttvéve egy egyház vagy társaság, és az Istennek egy népe, amelynek Krisztus, a mi Urunk, a vezére és fejedelme és - mintegy egyazon testnek - a feje, aminthogy az isteni jóság még a világ teremtése előtt Őbenne választotta ki mindnyájukat arra, hogy az Isten országába egybegyűjtessenek. Ez a társaság pedig azért "egyetemes", mivel nem található belőle kettő, vagy három, hanem az isten választottai a Krisztusban mindnyájan oly módon egyesülnek és szerkesztetnek egybe, hogy amint egy Fejtől függenek, úgy valósággal egy testté is forrnak össze, ugyanolyan összefüggésben kapcsolódva egymáshoz, mint egyazon testnek a tagjai, valóban eggyé váltan, mint akik mindnyájan egy hitben, reménységben, szeretetben élnek az Istennek ugyanazon Lelke által, és az örök életnek egyazon reménységére hivattak el. (Róm. 12:4-5. - I. Kor. 10:1-4. - 12:12-13. - Ef. 4:3-4.) Szent is ez az egyház, mert valahányan az Isten örök végzéséből kiválasztattak arra, hogy az egyház tagjaivá legyenek, mindazokat az Úr meg is szenteli. (Ján. 17:17-19. - Ef. 5:25-26.)
Pál is az Isten irgalmasságának ezt a rendjét írja le nekünk (Róm. 8:30.): hogy akiket az emberek közül kiválaszt, azokat el is hívja; akiket elhívott, azokat meg is igazítja; akiket megigazított, azokat meg is dicsőíti. Elhívja, - amikor magához vonzza az övéit, megjelentvén magát nekik, hogy mint Atyjukat és Istenüket ismerhessék meg. Megigazítja, - amikor felruházza őket a Krisztus igazságával (iustitia), hogy azzal, mint a saját tökéletességükkel ékeskedjenek, a maguk tökéletlenségét pedig elfedezhessék vele; és amikor reájuk árasztja az Ő Szent Lelkének áldásait, amelyek által napról-napra megtisztulnak testük romlottságától és új életre születnek újjá, míg végre teljes szentségben és mocsoktalanságban jelenhetnek meg az ő színe előtt. Megdicsőíti, amikor majd mindenekben és mindenek által nyilvánvalóvá lesz az Ő
országának dicsősége. Amikor tehát az Úr elhívja, megigazítja, megdicsőíti az övéit, nem tesz egyebet, mint hogy napfényre hozza az Ő örök kiválasztását, amellyel már megszületésük előtt erre rendelte őket. Ezért a mennyei ország dicsőségébe soha senki nem juthat be, aki ilyen módon el nem hívatott és meg nem igazíttatott, mivel az Úr kivétel nélkül minden emberben, akit kiválasztott, ilymódon mutatja meg és nyilvánítja ki az Ő kiválasztását. A Szentírás, a mi értelmünkhöz alkalmazkodva, gyakran csak akkor beszél az Isten kiválasztásáról, amikor az már az ilyen elhívatásban és megigazításban megnyilvánult. És ez az oka annak, hogy sokszor az Isten népéhez számlál olyanokat, akikben az Isten ereje munkálkodott ugyan, noha nem voltak kiválasztottak; viszont olyanokat, akik valóban kiválasztottak, nem tekint az Isten népéhez tartozóknak, mivel a kiválasztottságuk még nem nyilvánult meg. (Hós. 2:19. - Róm. 9:25. - 10:20-21. - 11:7.) Ilyenkor ugyanis nem az Istennek amaz egyetlen és változhatatlan végzését tartja szem előtt, hanem úgy állítja elénk az Isten gyermekeit, amint azokat mi megismerhetjük, t. i. mint akiket az Isten Lelke vezérel. (Róm. 8:14.)
Mivel pedig az egyház az Isten választottainak népe, nem lehetséges, hogy azok, akik valóban tagjai, végül elvesszenek, és rossz véget érve elkárhozzanak. Olyan bizonyos és szilárd alapokon nyugszik ugyanis az ő üdvösségük, hogy nem dőlhetne meg és nem omolhatnék össze, még ha a mindenség egész alkotmánya megrendülne is. Először is: az Isten kiválasztásán alapszik és ezért csak az Ő örök bölcsességével együtt változhatnék vagy szűnhetnék meg. Lehetséges tehát, hogy megtántorodnak és ingadoznak, sőt el is esnek, de össze nem zúzzák magukat, mert az Úr felfogja őket kezével. Erről szól Pál, amikor azt mondja (Róm. 11:29.), hogy "megbánhatatlanok az lsemnek ajándékai és az ő elhívása". Továbbá: akiket az Úr kiválasztott, azokat az ő Fiának, a Krisztusnak kezére és őrizetére bízta, hogy közülük egyet is el ne veszítsen, hanem mindnyájukat feltámassza az utolsó napon. (Ján. 6:39.) Ilyen jó pásztor gondja alatt megeshetik, hogy el is tévelyednek, meg is botolnak, de bizonyára el nem veszhetnek. (79) Tudnunk kell továbbá azt is, hogy a világ teremtése óta sohasem volt olyan idő, amelyben ne lett volna az Úrnak egyháza a földön, és ezután se lesz olyan idő mind a világ végéig, amelyben ne lenne, amint ő ezt maga megígéri. (Jóél 3:20. - Zsolt. 89:5. 30. - 132:11-12.) Mert ha mindjárt kezdetétől fogva megrontotta és megfertőzte is
Ádám bűne az emberi nemzetséget, belőle, mint valami beszennyezett anyagból, Isten mégis mindenkor "tisztességre való edényekké" (80) szentel meg némelyeket, hogy ne legyen olyan korszak,, amely ne tapasztalná meg az Ő irgalmasságát. Végezetül: úgy kell hinnünk az egyházat, hogy az Isten jósága iránti bizakodással eltelve bizonyosak legyünk afelől, hogy mi is hozzátartozunk az egyházhoz, és bízzunk abban, hogy amint együtt hivattunk el és meg is igazittattunk már részben az Isten többi választottaival, úgy velük együtt elnyerjük egykor a tökéletes megigazulást és megdicsőülést is. Az Isten felfoghatatlan bölcsességét ugyan mi nem foghatjuk fel és nem is a mi dolgunk azt fürkészni, hogy megállapítsuk: kik a kiválasztottak és kik az elvetettek az Ő örök tanácsa szerint? (Róm. 11:33-34.) De erre nincs is szüksége a mi hitünknek, mert bőséges biztonságot nyújt neki az az ígéret, hogy az Isten mindazokat az Ő fiainak ismeri el, akik az Ő Fiát befogadták. (Ján. 1:12.) Ki volna olyan gonoszul telhetetlen, hogy nem érve be azzal, hogy ő Istennek fia, még egyebet is kívánna ezen felül?
Ha tehát egymagában Krisztusban megtaláljuk Istennek, a mi Atyánknak irántunk való jóakaratát, az életet, az üdvösséget és végül magát a mennyek országát, akkor Ő egymaga bőségesen elégséges kell hogy legyen nekünk. Mert meg kell gondolnunk, hogy ha Ő a mienk, akkor soha semminek a híjával sem leszünk, ami üdvösségünkre és javunkra szolgálhatna; Ő pedig, és mindaz, ami az Övé, a mienkké lesz, ha szilárd hittel reá támaszkodunk, ha benne megnyugszunk, ha beléje helyezzük üdvösségünket, életünket, egyszóval mindenünket és ha bizonyosak vagyunk afelől, hogy Ő minket soha sem fog cserben hagyni. Mert Ő kitárt karral kínálja magát nekünk, - csak fogadjuk el hittel! Akik pedig nem érik be Krisztussal, hanem rajta túl akarnak hatolni, azok az Isten haragját hívják ki maguk ellen, és mivel az Ő fenségének a feneketlen rejtelmeibe rontanak be, nem lehet más végük, mint hogy megemésztetnek az Ő dicsőségétől. (Péld. 25:2.) Minthogy ugyanis Krisztus Urunk az, akiben az Atya öröktőlfogva kiválasztotta az Övéit és az Ő egyházának nyájához tartozandókat, arra, hogy mi is az Isten választottai közül és az Ő egyházából valók vagyunk, eléggé világos bizonyság lehet számunkra az, hogy közösségünk van a Krisztussal. Azután, mivel ugyancsak maga Krisztus az Atyának örök és változhatatlan igazsága, semmiképen sem kételkedhetünk abban, hogy az Ő beszéde igaz valójában jelenti meg nékünk az Atya akaratát, úgy amint az kezdettől fogva volt és
mindenkor lesz is. (Ján. 1:18. - 14:6-7.) Amikor tehát a hit által a mienkké lett Krisztus és mindaz, ami az övé, bizonyosra kell vennünk, hogy amiként Ő szerelmes Fia az Atyának és örököse a mennyek országának, ugyanúgy Őáltala mi is Isten fiaivá fogadtattunk és Őneki testvérei és társai lévén, ugyanannak az örökségnek részesei is vagyunk; ezért bizonyosak vagyunk afelől is, hogy azok közé számláltatunk, akiket Isten öröktől fogva kiválasztott, mindenkor meg is fog őrizni és sohasem fog elveszni hagyni. (Róm. 8:17.38-39.)
Különben hiábavaló és haszontalan dolog is volna hinnünk, hogy van egyetemes egyház, ha kiki nem hinné, hogy annak ő is tagja. Egyébként pedig másokról biztos ítéletet mondani, hogy vajjon az egyházhoz tartoznak-e, vagy nem, és megkülönböztetni egymástól kiválasztottakat és elvetetteket, - nem a mi dolgunk. Mert csak Istennek magának egyedülvaló joga az, tudni: kik az Övéi, amint ezt Pál is bizonyítja. (II. Tim. 2:19.) És hogy az emberi vakmerőség ilyesmire ne ragadtassa magát, maguk a tények naponként figyelmeztetnek rá, hogy az Úr ítéletei milyen messze felülhaladják a mi értelmünket. Mert egyfelől még olyanokat is, akik egészen elveszetteknek látszottak és akikről már mindenki lemondott, sokszor visszavezet az Ő jósága az igaz útra, másfelől gyakran olyanok is megdőlnek, akik másoknál is szilárdabban látszottak állani. Csak az Isten szemei látják, hogy kik fognak állhatatosan megmaradni mindvégig (Máté 24:13.) és utóvégre ezen fordul meg az üdvösség dolga. Abból is, hogy Krisztus kijelentése szerint (Máté 16:9.) (81) a mennyekben is meg van oldva, vagy meg van kötve az, amit az Ő szolgái a földön megoldottak, vagy megkötöttek, nem következik még az, hogy mi meg tudnók állapítani: kik tartoznak az egyházhoz és kiknek nincs részük benne. Mert ezzel az ígérettel nem valami külső ismertető jelt akart adni, amely nyilván megjelölje számunkra és szemünk elé tárja a feloldozottakat és a megkötötteket, hanem csupán azt ígérte, hogy mindazok, akik a földön, azaz ebben az életben, ember által hirdettetve hallották az Evangélium ígéretét, amely Krisztust kínálja fel nekünk váltságunkra és szabadulásunkra, és akik ezt hittel elfogadták: mindazok, mondom, az égben, vagyis Isten színe és ítélőszéke előtt is valósággal feloldoztatnak és megszabadulnak; viszont, akik azt visszautasítják és megvetik, azok azt a bizonyságot meríthetik belőle, hogy a mennyekben és Isten előtt megmaradnak megkötözöttségükben és ennek folytán kárhozatukban. (82)
Mindamellett pedig, hogy mi teljes bizonyossággal nem ismerhetjük fel a kiválasztottakat, mégis, mivel a Szentírás, amint fentebb mondottuk, leír számunkra bizonyos ismertetőjegyeket, amelyek alapján megkülönböztethetjük a kiválasztottakat és Isten fiait az elvetettektől és kívülállóktól, már amennyiben egyáltalán akarja a Szentírás, hogy felismerjük őket: a szeretetnek egy bizonyos ítéletével mindazokat kiválasztottaknak és az egyház tagjainak kell tartanunk, akik hitük vallástételével, életük példájával és a sákramentumokban való részesedésükkel velünk közösen ugyanazt az Istent és Krisztust vallják, még akkor is, ha erkölcseikben marad valamelyes tökéletlenség (aminthogy nem is található itt e földön egyetlen tökéletes sem), csak felettébb ne tetszelegjenek és hízelkedjenek maguknak vétkeikben; és az ilyenek felől jó reménységgel kell lennünk, hogy az Isten vezetésével majd egyre előbbre jutnak, míg végre minden tökéletlenséget levetve elérik a kiválasztottak örök üdvösségét. Ezekkel az ismertető jelekkel és vonásokkal határozza meg számunkra a Szentírás az Isten kiválasztottait, az Isten fiait, az Isten népét, az Isten egyházát, hogy felismerhessük. Akik ellenben vagy nem fogadják el velünk együtt ugyanazt a hitet, vagy még ha az ajkukon hordozzák is a vallástételt, a cselekedeteikkel mégis megtagadják azt az Istent, akit szájukkal vallanak (akikről például azt látjuk, hogy teljes életükben gonosztevők és elvetemedettek, a vétkek gyönyörétől ittasak és romlottságuknak álmában elmerültek), az ilyenek mindnyájan azt árulják el a tulajdon ismertetőjeleikkel, hogy ezidőszerint nem tagjai az egyháznak. Az ilyenekkel szemben rendeltetett el a kiközösítés, hogy a hívők társaságából kitagadtassanak és kivettessenek azok, akik a Krisztusban való hit hamis külszíne alatt hitvány életükkel és bűntetteik zabolátlan szabadosságával csak botránkozást okoznak az egyházban és ezért méltatlanok arra, hogy a Krisztus nevével ékeskedjenek. (I. Kor. 5:4-6. - Máté 18:15-17. - I. Tim. 1:20.) Az ilyenek kiközösítése először is azért szükséges, hogy Isten ne gyaláztassék azáltal, hogy ilyenek is a keresztyének közé számláltatnak, mintha az ő szent egyháza gonosztevő és cégéres becstelen emberek cimborasága volna; azután azért is, hogy a gyakori érintkezés útján másokat is meg ne rontsanak elfajult életük példájával; és végül azért, hogy a szégyen által megalázva ők maguk elkezdjenek bánkódni alávalóságuk miatt és ez által a bűnbánat által végül is eljussanak a kijózanodásra.
Az ilyen emberekről, amennyiben ez megállapítható, még pe-
dig a fentebb mondott ismertető jelek szabálya szerint, kimondhatjuk, hogy ezidőszerint idegenek az egyházra nézve. Azonban még így sem szabad róluk végkép lemondanunk, mintha az Isten kezéből is elvettettek volna. És semmiképen sem szabad senkit sem kitörölnünk a kiválasztottak sorából vagy lemondani róla, mint már elveszettről, ha csak nagyon bizonyosan meg nem állapítható, hogy az Isten igéje maga már kárhoztatás alá vetette, mint amikor valaki erőnek erejével, szándékos rosszakarattal hadakozik az igazság eilen, hogy elnyomja az Evangéliumot, hogy kiirtsa az Isten nevét, hogy szembeszálljon a Szent Lélekkel. Az ilyenek felől ugyanis már az Úr maga kimondta az ítéletet, amikor azt mondotta, hogy a Szent Lélek ellen való bűn nem bocsáttatik meg sem ezen a világon, sem az eljövendőben. Igaz ugyan, hogy ezt mi csak olyan ritkán állapíthatjuk meg (ha egyáltalán megállapíthatjuk bármikor is), hogy tanácsosabb megvárni a minden titkok feltárulásának napját és nem vakmerően elébe vágni az Isten ítéletének. (Máté 12:31-32. - Zsid. 6:4-8. - 10:26-27. - Ján. 5:28-29. - I. Kor. 4:5.) Több szabadságot az ítélkezésben ne igényeljünk magunknak, ha nem akarunk az Isten hatalmának útjába korlátokat állítani és az Ő irgalmasságának törvényt szabni, aki, valahányszor úgy tetszik néki, megteheti, hogy a legrosszabbak a legjobbakká változzanak, az idegenek bekapcsolódjanak, a kívülállók felvétessenek az egyházba, hogy így csúffá tegyen minden embert vélekedést és megzabolázza vakmerőségünket, hogy az ítélkezés jogával ne merjünk élni, csak amennyire az megillet minket. Inkább arra kell igyekeznünk, hogy egymásról kölcsönös jóakarattal a lehető legjobb véleménnyel legyünk, egymásnak a tetteit és szavait kölcsönösen a legjobb értelemben vegyük és ne csavarjuk el, amint a gyanakvó emberek szokták, félremagyarázással és rossznak feltevésével. (Máté 7:1. - Róm. 12:9-10. - 14:10-13. - I. Thess. 5:14-15. - Zsid. 12:14.) Ha pedig egyesek olyan romlottak, hogy lehetetlen felőlük jó véleménnyel lenni, akkor tegyük le még az ilyeneket is az Isten kezébe és bízzuk rá az ő jóságára, jobbakat remélve felőlük a jövendőre, mint amit a jelenben látunk. Így fogjuk elérni azt, hogy egyfelől kölcsönös méltányossággal és türelemmel elszenvedve; egymást a békességet és szeretetet ápoljuk, másfelől nem rontunk be balgatagon az Isten ítéleteinek a titkaiba és nem keveredünk ezzel sötét tévelygésekbe. Hogy egy szóba összefoglaljam: nem magát a személyt, aki Isten kezében és az ő döntése alatt van, kell elvetnünk a halálra, hanem kinek-kinek csu-
pán a cselekedeteit ítéljük meg az Isten törvényéből, amely a jónak és rossznak zsinórmértéke.
Ilyen értelemben kell felfogni a kiközösítő ítéleteket. Nem: arra valók ezek, hogy az üdvösség reménységéből is kitaszíttassanak azok, akiket emberi ítélettel az egyház nyájából kitagadnak, hanem arra, hogy csupán fegyelmezésben részesüljenek mindaddig, míg előbbi életük tisztátalanságából az igaz útra vissza nem térnek. Ebben az értelemben írja Pál is, hogy ő valakit átadott a Sátánnak, testének veszedelmére, hogy a lelke megtartassék az Úr napjára, vagyis (én legalább így értelmezem) ideigvaló kárhoztatás alá vetette az illetőt, hogy az örökkévalóságban üdvözülhessen. (I. Kor. 5:5. - II. Thess. 3:14-15.) Jóllehet tehát az egyházi fegyelem kedvéért a kiközösítettekkel bizalmasabb érintkezést vagy bensőbb közösséget fenntartani nem szabad, mégis minden tőlünk, telhető módon, akár intéssel és tanítással, akár szelíd és nyájas bánásmódunkkal, akár Isten előtt való könyörgésünkkel, azon kell fáradoznunk, hogy haszontalanságukból megtérve, az egyház társaságába és közösségébe visszajuthassanak. És nem csak ezekkel szemben kell ilyen módon eljárnunk, hanem a törökökkel és szaracénusokkal és az igaz vallás minden más ellenségével szemben is, úgy hogy távolról sem helyeselhetők azok az eszközök, amelyekkel eddig sokan az ilyeneket a mi hitünkre áthozni igyekeztek, amikor eltiltják őket a víztől, tűztől, a legközönségesebb életszükségre-valóktól, megtagadnak velük szemben minden emberi kötelességet, és tűzzel-vassal üldözik őket.
Jóllehet pedig egyénenként nem szabad afelől ítélkeznünk, hogy ki tartozik az egyházhoz és ki nem, mivel még nem tudhatjuk biztosan az Isten ítéletét, mégis, ha valahol azt látjuk, hogy Isten igéjét tisztán hirdetik és hallgatják és a sákramentumokat a Krisztus rendelése szerint kiszolgáltatják, akkor semmiképen nem lehet kétséges előttünk, hogy ott megvan az Isten egyháza valamiképen, mert nem csalhat az az ígérete, hogy "ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük". (Máté 18:20.) Valami más, ennél biztosabb ismertető jegye nincs az Isten egyházának a földön, s nem is lehet másképen felismerni, hogy kik tartoznak hozzá és kik nem. Sőt mindezeket is csak hit által lehet megérteni és éppen ezt fejezzük ki azzal, hogy azt mondjuk: hisszük az egyházat. Mert a hit éppen olyan dolgokra irányul, amelyeket nem lehet szemtől-szembe látni. Ebből világosan kitűnik, hogy az egyház nem valami testi dolog, amely érzékeinknek alá-
vethető, vagy a térben körülhatárolható, vagy bizonyos székhelyhez köthető volna.
Éppúgy hisszük a szentek egyességét, vagyis azt, hogy az egyetemes egyházban a kiválasztottak, akik az igaz hitben együtt tisztelik Istent, mindenféle javaikat kölcsönösen közük és megosztják egymással. Ezzel nem tagadjuk azt, hogy egyeseknek különböző kegyelmi ajándékaik vannak (amiképen Pál is azt tanítja, hogy a Lélek ajándékaiban különbség van és különféleképen osztattak el, - I. Kor. 12:4-6.); azt sem tagadjuk, hogy kiki helyesen és jogosan birtokolja azt a vagyonát, amely a polgári jogrend szerint az ő tulajdona (amint ennek a világnak rendje alatt szükséges is, hogy az embereknek elkülönített tulajdonuk legyen); hanem abban áll a hívőknek közössége, hogy minden javukat, mind a lelkieket, mind a testieket, a méltányosság és a szükség kívánalmai szerint jó lélekkel és tőlük elvárható szeretettel megosztják egymás között. És valóban, ami az Isten ajándékaiból az egyiknek osztályrészül jutott, annak a többi is mind igazán részesévé lesz, ámbár az Isten intézkedéséből éppen az az egy kapta azt és nem mások (Róm. 12:4-5. - 1. Kor. 12:25-26.), úgy, amiként egyazon testnek a tagjai közösségük alapján mindenben osztoznak egymással és azért nem kevésbbé megvan mindegyiknek a maga sajátos adománya és különleges szolgálata. Mert - amint mondottuk - a hívek is egy testbe vannak együvéfoglalva és összeszerkesztve. Ez az egyetemes egyház, a Krisztus titokzatos teste. (Ef. 1:10. 22-23.) így váltottuk meg az előző cikkben, hogy hisszük az egyházat. Itt pedig azt jelentjük ki: milyennek hisszük azt. Jól tudom ugyan, hogy ezt a részt némelyek mellőzik, mások viszont más értelemben veszik; (83) de én úgy értelmeztem, amint legjobb meggyőződésem szerint tudtam.
Hisszük bűneink bocsánatát, vagyis azt, hogy mi, akik az egyház testébe felvétettünk és beplántáltattunk, az Isten ingyen való jókedvéből, a Krisztus érettünk szóló érdemeiért bűnbocsánatban és kegyelemben részesülünk, egyebünnen pedig, vagy más alapon, vagy mások számára semmiféle bűnbocsánat nem lehetséges. (Ap. Csel. 10:43. - I. Ján. 2:1-2. - És. 33:24.) Mert ezen az egyházon és a szenteknek ezen a közösségén kívül nincsen üdvösség. Sőt maga az egyház ezáltal a bűnbocsánat által áll fent és marad meg, s ezen nyugszik mint fundamentumán. (Hós. 2:18-19.) Mivelhogy a bűnbocsánat az az út, amelyen Istenhez eljuthattunk, és az az alap, amelyen velünk megengesztelődik, ezért az
egyházba is (amely az Isten városa és a Magasságosnak lakozóhelyéül megszentelt sátora) egyedül a bűnbocsánat nyitja meg előttünk a kaput és csak az tart meg és őriz meg bennünket annak kebelében. (Zsolt. 46:5. - 87:2-3. - 1. Tim. 3:15.) Ezt a bocsánatot pedig akkor kapják meg a hívők, amikor bűneiknek tudata alatt roskadva, gyötrődve és megsemmisülve, megrettennek az isteni ítélet átérzésétől, megundorodnak önmaguktól és mint valami súlyos teher alatt sóhajtoznak és sínylődnek, és a bűnt így meggyűlölve és maguk felől kétségbeesve megöldöklik magukban a testet és mindazt, ami önmagukból való. És amiként ezt a bűnbánatot mindaddig, amig testüknek börtönében időznek, állandóan gyakorolják (mert úgy is kell), ugyanúgy a bűnbocsánatot is folytonosan és állandóan elnyerik. Nem mintha bűnbánatukkal ázt kiérdemelnék ekként, hanem mert az Istennek úgy tetszett, hogy magát ebben a rendben jelentse meg az embereknek: hogy amikor a maguk szegénységét felismerve minden kevélységet levetkeztek, magukat a porig megalázták és világosan belátták nyomorult voltukat, akkor kezdjék végre megízlelni az Ő irgalmának édes voltát, amelyet a Krisztusban felajánl nekik; azt megérezvén, magukhoz térjenek, és megvígasztalódjanak abban a bizonyosságban, hogy Krisztusban bűnbocsánatot és boldog üdvösséget nyerhetnek. Akik ellenben nem ezen az úton igyekeznek Istenhez eljutni, ezt a bűnbocsánatot, amelyen az üdvösség sarkallik, sohasem nyerhetik el. (Luk. 16:15.) Még ha akármilyen tündöklően jeles cselekedetekben bővölködnek is, el egészen addig, hogy már csodaszámba megy: minden szavukat, tettüket, gondolatukat mégis utálja az Isten, annál inkább, minél jobban megtévesztették szentségük külszínével az embereket, akiknek szemét gyakran elkápráztatja a cselekedeteknek ilyen hiú ragyogása.
Hisszük testünknek feltámadását, vagyis azt, hogy egykor majd minden ember teste egyetemben fel fog támadni a romlandóságból a romolhatatlamsiágra, a halandóságból a halhatatlanságra. (I. Kor. 15:52-54. - I. Thess. 4:14. 16. - Ap. Csel. 23:6.) És pedig úgy, hogy azok, akik már előbb elhaltak, visszanyerik testüket, akár férgek rágták szét, akár a földben porladt el, akár hamuvá égett, akár valamely más módon szóródott szerte. Akik pedig akkor életben találtatnak, azok is levetkőzik testüknek romlandóságát s hirtelen átváltozással mindnyájan halhatatlan természetre alakulnak át, és pedig az istenfélők az élet dicsőségére, az elvetettek a halál kárhozatára. (Máté 25:34.41.46.)
Hisszük végül az örök életet, vagyis azt, hogy akkor majd Isten az övéit testben és lélekben megdicsőülten befogadja abba a boldogságba, amely vég nélkül megmarad és amelyet nem érhet többé semmilyen változás vagy romlás; az lesz az életnek, világosságnak, igazságnak (iustitia) igazi és teljes tökéletessége, amelyben elválaszthatatlanul egybekapcsolódunk Istennel, aki mindezeknek teljességét foglalja magában, mint kimeríthetetlen forrásuk. (I. Kor. 15:23-28.) Ez a boldogság lesz Istennek országa, gazdag teljessége minden tisztaságnak, örömnek, erőnek és vígasságnak, és mindazoknak a dolgoknak, amelyek most messze felülhaladják az emberi értelmet s amelyeket, mint Pál mondja (I. Kor. 2:9), sem fül nem hallott, sem szem nem látott, sem emberi elme fel nem fogott soha. Másfelől a hitetlenek és elvetettek, akik nem keresték és nem tisztelték az Istent igaz hittel, minthogy semmi részük nem lesz Istenben, sem az Ő országában, az ördögökkel együtt örök halálra vettetnek, hogy minden örömből, erőből és egyéb mennyei javakból kirekesztve, örök sötétségre és örök gyötrelemre kárhoztatva, soha el nem haló férgek mardossák őket és soha ki nem alvó tűzben égjenek. (Máté 22:13. - És. 66:24. - Márk. 9:48.)
Mindezeket pedig, a szenteknek egyességét, a bűnöknek bocsánatát, a test feltámadását, az örök életet úgy kell hinnünk, hogy az Úr jóvoltában bízva biztosra vegyük, hogy minden szentjeivel együtt nekünk is részünk lesz bennük. És hogy kifejezésre jusson az, hogy milyen bizonyos és szilárd mindezeknek az igazsága, és hogy ezzel a hittel magát mindenki megerősítse, abban a tudatban, hogy az Úr az ő Istene és Krisztus az ő Megváltója és testének feltámadását és az örök életet maga is bízvást várja, az egész hitvallás az "Ámen" szóval zárul, ami a kétségtelen bizonyosságnak a kifejezése.
Már most ha bárhol is élő valóság ez a hit, amely - mint fentebb megmutattuk, - nem más, mint az egy Istenben és a Krisztusban való bizalom, akkor bizonyos, hogy nem maradhat következmények nélkül, sőt mindjárt társul hozzá a reménység és a szeretet. Ha ez a kettő teljességgel hiányzik, akkor hiába szónokolunk a hitről még oly okosan és ékesen, kétségtelen, hogy nincs hitünk. Nem mintha a reménységből és szeretetből születnék meg bennünk a hit, hanem azért, mert teljességgel lehetetlen, hogy a hitnek nyomában szüntelenül ott ne járjon a reménység és a szeretet. Mert, - hogy először a reménységről mutassuk ezt ki, - ha a hit, amint láttuk, nem más, mint szilárd meggyőződés az Isten
igazsága felől, amely sem nem hazudhatik, sem nem csalhat, sem érvényét nem veszítheti, akkor azok, akik erre a bizonyosságra eljutottak, egyszersmind bizonnyal várni is fogják, hogy az Isten az Ő ígéreteit beváltsa, mert hiszen azok az ő véleményük szerint csakis igaz ígéretek lehetnek, úgy hogy röviden megmondva, a reménység nem is egyéb, mint azoknak a dolgoknak a váradalma, amelyeket a hit Isten igaz ígéreteinek hisz. Így a hit hiszi, hogy Isten igazmondó; a reménység várja, hogy alkalmas időben be is fogja bizonyítani szavának igazságát. A hit hiszi, hogy Ő nekünk Atyánk, a reménység várja, hogy mindenkor úgy is fog velünk bánni, mint Atyánk. A hit hiszi, hogy elnyertük az örök életet, a reménység várja, hogy az egyszer nyilvánvalóvá is lesz. A hit a fundamentum, amelyen a reménység felépül, a reménység viszont táplálja és élteti a hitet. Mert amint az Istentől senki sem várhat semmit sem, ha már előbb nem hitt az Ő ígéreteiben, úgy másfelől hitünknek erőtlenségét, hogy elfáradtan össze ne roskadjon, türelmes reménykedéssel és várakozással kell élesztenünk és istápolnunk. A szeretet tekintetében is ugyanilyen világos a bizonyításunk. Mivel ugyanis a hit Krisztust öleli át, úgy, amint Őt az Atya felajánlja nekünk, Őbenne pedig nemcsak a bűnbocsánatot, a megigazulást, az Atyával való megbékélést és megengeszteltetést nyerjük el, hanem a megszentelődést és élő víznek a forrását is, kétségtelen, hogy a hit Őbenne azt a szeretetez is megkapja, amely a Szent Lélek ajándéka és gyümölcse és megszentelő munkájának eredménye. (Gal. 5:22.) Ímé, mindkettő: a reménység is, a szeretet is így születik meg és fejlődik ki a hitből, és vele felbonthatatlan kapcsolatban fűződik és tartozik együvé. Azonban a szeretetről mégsem szabad úgy vélekednünk, amiképen az imént a reménységről nyilatkoztunk, hogy t. i. táplálja, megtartja és megszilárdítja a hitet. A reménységnek csakugyan megvan ez a sajátossága, mert amikor csendességben és türelemmel várja az Urat, ezzel türtőzteti a hitet, hogy ne siessen olyan nagyon, és megerősíti, hogy ne ingadozzék és ne tétovázzon az Isten ígéreteinek megbízhatósága felől. (És. 28:16.) Egészen másként áll a dolog a szeretettel, amely egyáltalában nem tölt be ehhez fogható szerepet. Azok, akik elő szokták rántani a Pál mondását (I. Kor. 13:2.), hogy t. i. ha valakinek olyan hite van is, hogy hegyeket tud elmozdítani, szeretete pedig nincs, az semmi, - és akik ezzel azt akarják bizonyítani, hogy szeretet nélkül is lehetséges egy bizonyos fajta hit, amelyet ők "ki nem alakultnak" (84) neveznek: nem veszik tekintetbe, hogy
mit ért az apostol ezen a helyen hit alatt. Miután ugyanis az előző fejezetben a Lélek különféle ajándékairól beszélt, amelyek közé számította az "erőket", a "nyelveken szólást", (85) a "prófétálást", és miután arra buzdította a korinthusbelieket, hogy ezek közül a jobbakat keressék, vagyis azokat, amelyekből több haszon hárul az Isten egyházára, hozzáteszi, hogy ezen felül egy még kiválóbb utat mutat meg nekik: mindezek az ajándékok, bármily kiválók is magukban véve, mégis semmik, ha nem állanak a szeretet szolgálatában; mert mind az egyház építésére adattak, és ha nem erre a célra fordíttatnak, elvesztik az értéküket. Ennek bizonyítására bocsátkozik bele abba a részletezésbe, ahol ismét sorra veszi ugyanazokat az ajándékokat, amelyekről az előzőekben megmondotta véleményét, csakhogy most más nevek alatt. Ugyanarra használja most a "hit", amire előbb az "erők" kifejezését, - t. i. a csodatétel ajándékára. Mivel pedig ez, a csodákat művelő "erő" vagy "hit", Istennek egy olyan különleges ajándéka, amellyel bárki vissza is élhet, éppúgy, mint a nyelveken szólás ajándékával, vagy a prófétálással, vagy más kegyelmi ajándékokkal, nyilvánvaló, hogy ez nagyon távol esik az igazi, a keresztyéni hittől. Látható ez a Júdás példájából is, aki birtokában volt ugyan ennek az ajándéknak, de azért mégis mindennek mondható, csak éppen hívőnek nem. (Luk. 10:9.17.) Ha pedig ennek a helynek és annak a másiknak alapján, amely ugyanebben a fejezetben következik, hogy t. i. a szeretet nagyobb a hitnél és a reménységnél, azt igyekeznek bebizonyítani egyesek, hogy inkább a szeretet által igazulunk meg, mint a hit által, vagyis, hogy erény által, még pedig, amint ők mondják, a kiválóbb erény által igazulunk meg, akkor ezt az okoskodást egy csapással megdönthetjük. Tisztáztuk már, hogy amit az első helyen olvasunk, annak semmi köze nincs az igazi hithez. A másik helyet mi is az igazi hitre értjük, amelynél nagyobbnak mondja a szeretetet, mivel gyümölcsözőbb; mivel szélesebb körre terjed ki; mivel többeknek használ; mivel örökké megmarad, míg a hitre csak ideig-óráig van szükségünk. Józan ítélőképességgel, sőt egyáltalán valamelyes józan ésszel ki vonhatja le ebből azt a következtetést, hogy tehát inkább a szeretet által igazulunk meg? Hiszen más kérdés az, hogy miben rejlik a megigazító erő, és más kérdés az, hogy minek nagyobb a méltósága. A mi megigazulásunk egyedül az Isten irgalmasságán nyugszik; mivel ezt a hittel ragadjuk meg, azért mondhatjuk, hogy a hit megigazít. Ha pedig valami okvetetlenkedő ember még azt kérdezné, hogy miért veszem a "hit" szót eltérő
értelemben, amikor olyan kis közzel fordul elő kétszer egymás után: erős meggyőződésem, hogy ennek az értelmezésnek nagyon komoly alapja van. Mivel ugyanis mindazok az ajándékok, amelyeket Pál felsorolt, bizonyos tekintetben a hit és reménység alá tartoznak, minthogy az Isten megismerésére vonatkoznak, Pál összefoglaló módon a hit és reménység neve alatt valamennyiükre gondol, mintha ezt mondaná: mind a prófétálás, mind a nyelveken szólás, mind azok megmagyarázásának ajándéka és képessége arra való, hogy minket az Isten megismerésére vezessen; Istent pedig ebben az életben csakis hit és reménység által ismerhetjük meg; amikor tehát a hitről és a reménységről beszélek, egyúttal mindezeket az ajándékokat is beleértem; megmarad tehát ez a három: a hit, reménység és szeretet, vagyis bármily sokfélék legyenek is az ajándékok, mind erre a háromra vezethetők vissza, ezek közül pedig legnagyobb a szeretet stb. Meggondolandó továbbá, hogy a hitet is, a reménységet is, a szeretetet is a Szent Lélek adja és közülük egyik sem ébredhet fel bennünk, sem fent nem maradhat, csakis az Isten irgalmassága által. (I. Kor. 4:7.) Meg kell tehát tanulnunk, hogy mindezeket Istentől kérjük és ne magunkban keressük; és ha akár a reménységből, akár a szeretetböl, akár a hitből tapasztalunk valamit magunkban, hálás lélekkel úgy tartsuk számon, mint amit Istentől kaptunk, szívünkben és szánkkal is (de különösen szívünkben, és pedig szüntelenül) esedezve Hozzá azért, hogy ezeket tartsa meg bennünk és napról-napra vigye mind előbbre. Mert szükségünk is van rá, hogy ezek állandóan növekedjenek így bennünk, amíg ebben az életben vagyunk, - hiszen nem más az, még amikor legjobban áll is dolgunk, mint vándorlás és útazás, míg valóban el nem jutunk az Istenhez, akiben vár reánk teljes tökéletességünk.